Személyes

#pofázzunkafogdakezemről, meg a saját lelki világomról

Oké, én most kíméletlenül őszinte és személyes leszek ebben a posztban. Mindenekelőtt magamhoz.

Szerintem még soha olyan nehezemre nem esik a történetmesélés, mint az a Fogd a kezem! esetében van. Az első fejezet adta magát, kis humorosnak képzeltem magam, aztán ahogy jöttek a fejezetek egymás után, úgy ástam bele magam én is a történetbe. Nem akartam, hogy ilyen hosszú legyen. Nem képzeltem, hogy valaha ilyesmiről fogok írni. És mivel megígértem, hogy őszinte leszek, bevallom: engem megvisel ez a történet.

Megvisel, mert utálom, ha a szereplőim szenvednek. Megvisel, mert tudom, hogy nem vagyok pontos Arthur betegségének leírásában. És megvisel, mert az, amitől ő szenved, a tudomány jelenlegi állása szerint tudtommal gyógyíthatatlan. Csak a tünetek kezelhetők, vannak jobb és rosszabb pillanatok.

Lukas nem csak azért kapott rövid emlegetést, mert kérdezték, hogy miért akar Emil annyira segíteni, hanem azért is, hogy kitűzzek egy célt – tessék, Arthur, ide kell eljutni, lehetsz boldog és egész.

És marha nehéz.

Éppen ezért végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki írta a kommenteket és biztat, hogy fejezzem be a történetet. Beteg vagyok ettől a sztoritól. Kiborít és utálom, de szeretném befejezni, hátha akkor egyszer és mindenkorra elbúcsúzhatok tőle.

 Beszélgettem erről mindenféle emberekkel. Azt mondták, hogy ha ennyire kivagyok tőle, talán nem kéne publikálnom. De akkor hogy zárom le? Azzal nem csak nektek adom meg a végét, de magamnak is, nem fogok tovább a lehetőségeken agyalni. Vége lesz, kész, hatszáz.

Ui.: Lehet, hogy most is éppen ezzel a sztorival foglalkoztam ahelyett, hogy tanultam volna.

Ui2: Lehet, hogy majd körbekérdezem a többi fanficírót, hogy nekik milyen tapasztalataik voltak ebben a témában.