Boldog Szülinapot Blog!

Boldog szülinapot blog!

Helyzetjelentés, avagy mit nem fogok csinálni a vizsgaidőszak végéig: (haha, nyilván ezeket írom ahelyett, hogy tanulnék…)

Fyrirgefðu mért akartam hozni ehelyett, de aztán elgondolkodtam, megnéztem az olvasottságát, és úgy döntöttem, hogy egy kicsit össznépileg elfogadottabb holmit teszek ki a blog tiszteletére. Amúgy haladok, haladok. Indokolatlanul művelt leszek zöldenergiából a végére.

Ritmusváltás: egy ponton elkövettem azt a hibát, hogy eltűnődtem rajta, mekkora poén lenne, ha valósághű lenne a történet. Szóval most éppen a németemet erősítve végigpörgettem Berlin valamennyi baleseti sebészettel foglalkozó klinikáját, és olyan helyre akarom belőni a kis drágám lakását, ami három meghatározott egyetem vonzáskörzetében van. Mert ez egy fontos szempont.

Mindemellett lassan megvan Gilbert komplett családfája a Német Lovagrendig visszamenőleg. Liz kezd irigykedni, mert ő még nem tudja, hogy neki is megvan a teljes családi háttere. Én meg dörgölöm a fejem, hogy vajon miért ajánlgat nekem a Google folyamatosan berlini albérleteket.

S ha már ennyire benne vagyok, akkor életem kálváriája: nagyon sokáig nem működött a gépemen a Pinterest. Azt hittem, meghalok. Szerencsére ez a gond már megoldódott (azóta se tudom, hogy mi okozta, és miért javult meg, de valószínűleg az 5123 nagyon ideges kattintásnak köze van hozzá), de addig is kénytelen voltam Tumblr-ön meg DeviantArton lógni :/

Piszok nehéz volt így fedlapokat találni a ficekhez.

(A lényegre, Tonhal.)

Imhol vagyon a blog szülinapi ajándéka. Úgy láttam, hogy ez anno tetszett nektek, meg rémlik, hogy ígértem hozzá egy folytatást. Hát tessék. Olyan folytatás, ami további folytatást ígér, szóval megnyitottam nektek még egy történetet, hehe.

Előző rész: Hogyan nősüljünk retardált porosz módjára.

Most egy kicsit angstolunk és szemügyre vesszük, mit érez a faképnél hagyott Roderich. Hozzátenném, hogy valamikor (nem most, jó régen) megfogalmazódott bennem az a gondolat, miszerint biztosan neki is van egy olyan oldala, ahol a sarkára áll és igenis seggbe rúg mindenkit. Ebben a ficben Roddy pont ilyen lesz. Gilbert, a helyedben félnék.

Tapsot Moldovának, kapott egy címkét ő is.

Hogyan vegyük tudomásul osztrák úriember módjára menyasszonyunk megszöktetését

– Na de fiam – tördelte a kezét Herr Héderváry. – Az mégsem járja, hogy csak úgy nekivágjon az óceánnak…

– Szóval ez nem járja, ellenben az igen, hogy a lánya megszökött egy kalózzal? – csattant fel.

Herr Héderváry megszeppenten ácsorgott a szőnyeg szélén. Roderich igazán mást várt volna ettől a vén rókától. Vaskézzel igazgat egy gyarmatot, kordában tartja a csőcseléket, és nézzenek oda, a saját házában nem tud rendet tartani. Most meg csak pislog, mikor Elizaveta akár halálos veszélyben is lehet!

Végre vette a fáradtságot, hogy felegyenesedjék, és a kofferbe hajigálandó ruhák helyett az apósát nézze.

– Uram, az egy dolog, hogy én tudom, miféle ember ez a Beilschmidt. Na de Elizaveta tudja? Tudja, hogy akivel megszökött, és átélte a romantikus lányregények netovábbját, az egy véres kezű kalóz, aki több kikötőt rabolt ki és gyújtott fel, mint ahányat feltüntetnek a bűnlajstromban?!

A kormányzó ugyanilyen málé arcot vágott, mikor kora délben lejött az emeletről, egy darab papirost gyűrögetve, amire Elizaveta a búcsúlevelét firkantotta. Ha nem lett volna furcsán ismerős az önjelölt vőlegény neve, akkor is teljes szívéből gyűlölte volna a férfit, azonban a csálé sorokra meredve komor balsejtelem kerítette hatalmába. Mintegy fél órájába tellett kikeresni a körözött személyek listájában Gilbert Beilschmidtet, még húsz perc volt, mire a hivatalból gondosan lemásolva és hitelesítve kihozták a férfi bűneit soroló papirost. Ezt kapta fel és rázta szét dühös mozdulattal, hogy hangosan felolvassa a gondosan kanyarított betűket.

– „Gilbert Beilschmidt, születése szerint a Porosz Királyság alattvalója. Valamennyi európai monarchiában és azok függő területein körözés alatt áll.” – Jelentőségteljesen Herr Héderváryra pillantott, és folytatta: – „Antonio Fernández Carriedo dezertált spanyol flottatiszttel és egy Marianne Bonnefoy nevű, feltételezhetően a New Orléans-i Szende Szűzből szökött prostituálttal társtulajdonosa a Le Sancte Trinite nevű hajónak, mely egyetlen ország adójegyzékében sem szerepel, illetve bizonyítottan kikötött Tortugán és Szingapúrban.” Nem tudom, tisztában van-e vele, uram, de egy tisztességes kapitány azoknak a kalóztanyáknak a közelébe sem megy, de úgy látom, Beilschmidt gyakori vendég arrafelé.

Lecsapta az iratot az asztalra.

– Kívánja, hogy felolvassam magának, hány királyt és herceget sértett meg, hány magas rangú személyt károsított meg, hány kikötő felgyújtásában és kifosztásában játszott jelentős szerepet, vagy elhiszi, hogy Elizaveta semmiképp nem való egy ilyen ember mellé? Nem is veszi majd feleségül, csak eljátszadozik vele, aztán otthagyja a kalózok martalékának Szingapúrban! Ezt akarja? Hogy az egyetlen lányából egy olcsó kikötői szajha legyen?!

Nagyon ritkán szokta felemelni a hangját. Az bizonyos, hogy Herr Héderváry még soha nem hallotta kiabálni. Egészen megilletődötten nézett és Roderich szapora lélegzete lassan csillapodni kezdett, mire a férfi összekaparta a kormányzói méltóságát.

– Értékelem, hogy ennyire a szívén viseli a lányom érdekeit, Edelstein kapitány. Köszönöm a… részletes okfejtését is. – Nagyot nyelt. – És igazat kell adjak önnek. Természetesen aláírom a kihajózási engedélyét.

Nem volt szüksége a jóváhagyására, de oldott valamelyest a szíve nehezén. Legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy parancsmegtagadásért lefokozzák, és eltiltják ettől a szent küldetéstől.

Minden indulatát belesűrítette a mozdulatba, amivel lecsapta a koffer fedelét és az utazótáska mellé hajította. A sarokban szobrozó rabszolga röptében kapta el, és látva gazdája paprikás hangulatát, roppant sietősen kifelé vette az irányt. Addig ő bőrtokba csúsztatta mind a körözési felhívást, mind Elizaveta búcsúlevelét. A tokot a hóna alá csapta, a sarkát katonásan összecsapta és kimérten fejet hajtott Herr Hédervárynak.

– Uram, szeretném tudatni önnel, hogy a lánya nélkül nem vagyok hajlandó Port Magorba visszatérni. Amennyiben a küldetésem sikertelen, ön nem lát engem többé.

A kormányzó kezet nyújtott.

– Kapitány… nem is. Roderich, fiam. Hozza haza az én Erzsikémet.

Alig tudta kiszabadítani a kezét a szorításból. További szó, vagy búcsúzkodás nélkül, sebes léptekkel ment ki a kúria előtt várakozó kocsihoz. A kikötőben ott várta a csónakja, és alig lépett le a deszkára, már meg is indultak a kissé távolabb horgonyzó Rettenthetetlenig. Mélyebb merülésű hajó volt, apály idején óhatatlanul megfeneklett volna, ha a dokkokhoz közelebb dobják le a vasmacskát.

Még rá sem lépett a fedélzetre, már ki is adta a parancsot az indulásra. Valamennyi körülötte álló egyszerre fordult meg és meredt rá néma döbbenettel.

– Valami probléma van a hallásukkal?! – rivallt rájuk. – Azt mondtam, vitorlát bonts!

Rohanvást siettek a dolgukra. Az egyik matróz kezébe nyomta a bőrmappát, hogy vigye a kabinjába, majd felballagott a kormánykerékhez. Vladimir folyamatosan felé pislogott a szeme sarkából és úgy állt, mint akinek zabszem van a seggében. Lehetett is, lomhán indultak meg. A parton sétálva hamarabb kiért volna az öbölből, mint azt a fogát csikorgatva megállapította.

– A látcsövemet – nyújtotta a kezét.

A kis Andrei már ott is állt mellette, félve pislogott fel rá, és átnyújtotta neki a fényesre suvikszolt, sárgaréz látcsövet. Komor elégedettséggel vette át, majd a fiút maga után intve megindult az orrba. Milyen különös, hogy elég egy kicsit máshogy viselkednie, mint ahogy szokott, elég egy kicsit paprikásabban szólnia az emberekhez, és máris haptákba vágják magukat.

– Szólj a bátyádnak, hogy forduljon délnek. Elsőként a Karibi-térséget szemrevételezzük.

Andrei nagyokat bólintott, és már iszkolt is. Roderich összecsapta a látcsövet, majd a háta mögött összefont karral, a matrózokat szúrós szemmel bámulva ballagott vissza a tatba, a kapitányi kabinba.

A holmija már kipakolva várta a fejedelmi lakosztályban. Egyetlen csuklómozdulattal hárította el a rabszolga kínálta bort, és küldte ki őt a helyiségből. Lehet, hogy rabszolga, de attól még beszélhet, és Roderich nem szerette, ha valaki tanúja annak, mikor nagy ritkán elveszíti a türelmét és belerúg néhány dologba. Most is, mint mindig, csak a nagylábujja bánta.

Morcosan zuhant le az oroszlánlábas székbe. Összevont szemöldökkel meredt az asztalra kiterített térképen heverő mappára, mintha az tehetne róla, hogy Elizaveta megszökött.

Lassan, fél kézzel húzta meg a bőrszalagot, és nyitotta fel az irattartót. A fecninek már a látványa is arculcsapás volt, minden szó, a tollhegy minden karcolata egy döfés volt. Gilbert Beilschmidt neve egyszerre volt a tőr megforgatása és a só. A bal kezével követte a kajlán elhajló sorokat, és hirtelen eszébe jutott, milyen dallam tudná kifejezni ezt, a bensőjét összeszorító különös érzést. Az ujjai megremegtek, mire keményen ráharapott az állkapcsára és ökölbe szorította a kezét.

– Elizaveta! – szólította meg a lányt, aki a hátsó kert lugasában üldögélt.

Könyvjelzőt csúsztatott az olvasmánya lapjai közé, és mosolyogva felnézett. Milyen különös, felemás felállás volt! Eliza a levelek alatt az árnyékban, ő pedig a szikrázó napsütésben, pedig ő az, aki retteg, ő tart attól, hogy egyetlen mosoly összetöri a vékony jeget, ami összetartja a hűvös udvariassága látszatát.

– Szervusz, Rod. Ismét Port Magorban?

– Ameddig az időm engedi, igen.

– Merre járt?

Arrébb csúszott a padon és megütögette maga mellett a kemény bükkfa deszkát. Roderich torka egy csapásra kiszáradt és hirtelen túl melegnek érezte a könnyű nyári ruházatát. Tétova lassúsággal lépett oda mellé és ereszkedett le a padra. Elizaveta meg csak mosolygott, a karját a pad támlájára dobta. Egyszerű, fehér inge túl sokat engedett látni a bőréből, és – Mein Gott! – a nadrágja a lábára simult, követte a vonalait, és Roderich egyszerre azon kapta magát, hogy a látóhatárt bámulja, az öböl déli oldalán emelkedő szirtet, a szélben táncoló zászlót és magában a tengeri törvényeket recitálja, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot.

– Plymouth-ban, Princetownban és Bostonban. De örül a szívem, hogy ismét itt lehetek önnel, kisasszony.

– Én is örülök, hogy láthatom. Mi hír az Óvilágból?

– Az édesapja nem szokta tájékoztatni önt?

– Apám roppant szűkmarkú a hírekkel – forgatta a szemét. – Szentül meg van győződve róla, hogy egy hölgynek nem szükséges tudni, mi zajlik a nagyvilágban. De maga nem ilyen, igaz, Roderich?

Cinkosan hunyorogva, illetlenül szélesen vigyorgott rá, minek hatására az egész bensője elzsibbadt, és a szervei úgy döntöttek, nem felel meg nekik az a hely, ahová a Jóisten végtelen bölcsességében elhelyezte őket, és inkább másik pontot keresnek a testén belül.

– Csakhogy mosolyog! – lökte meg a vállát Elizaveta nevetve. – Azt hittem, már azt is elfelejtette. Az akadémia igen rossz hatással van önre.

– Nos… minden bizonnyal.

Nem bírt tovább megülni. Úgy érezte, lángol az arca, a füle, és emiatt szégyellte magát. Felugrott, de ez megint zavarba hozta. Most mit csináljon? Az ujjai remegtek, hát összeszorította őket.

– Régen szerette, ha játszom önnek a fortepianón – jutott eszébe hirtelen.

– És milyen jó, hogy szóba hozta! – ugrott fel a lány felvillanyozva. – Apám nem olyan régen hozatta a legújabb darabot Firenzéből, és egész egyszerűen szégyen, amit én művelek rajta.

Karon ragadta, és behúzta maga után a házba. Roderich botladozott utána, úgy érezte, hogy mérföldekre le van maradva a szélvészként kavargó lánytól. Hagyta magát lenyomni a zongoraszékbe, és csak pár pillanatig mert Elizaveta lelkesedéstől lázasan csillogó szemeibe nézni, ahogy a lány leült a fortepiano mellé egy székre.

Talán egy lélegzetvételnyi ideig tartott a habozása, magasba emelt kezekkel, játékra kész tartással. Mit játsszon? Az ismert darabokat vagy válasszon annak a kottafüzetnek a darabjai közül, amit a legutóbbi útja során tanult meg, vagy… vagy.

Önmagát játszotta el. Andante szonátába fogta a lelkében tomboló, ismeretlen és riasztó érzéseket. Megszólaltatta a félénk óhajt Elizaveta érintésére, a kívánságot a hangjára, a vágyat a közelségére. Az utolsó akkordnál fülig pirulva ébredt rá, hogy igazából szerelmet vallott neki.

– Te szent Isten, Roderich, maga még mindig egy menthetetlenül melankolikus! – nevetett fel a lány. – Játsszék inkább valami gyorsat, táncolni való kedvem van!

Szégyenkezve bólintott, és ujjai maguktól fogtak a legújabb bostoni táncdalokra.

Milyen ostoba is volt akkor! Elhitte, hogy Elizaveta nő, pedig nem az. Csak egy leány, kedves és széplelkű. A kormányzó lányaként, a környéken messze a legmagasabb rangú hölgyként nem volt lehetősége megfelelő társaságban forogni. Herr Héderváry nem szívesen hagyta el a birtokát, Elizavetának pedig oly' rég elhunyt az anyja. Korabeli ifjú hölgynek nem illik egyedül lennie. Éppen ezért maradt egyedül, csak nem a társaságban, nem egy messzi városban, ahol barátkozhatott volna, és kicsacsoghatta volna a korabeli hölgyeknek az ábrándjait, ahelyett, hogy megvalósította volna őket. Egyedül maradt egy városban, az apja felügyelete alatt, aki úgy kezeli őt, mintha még mindig tíz éves lenne.

Mennyit is, négy évet könyörgött Herr Hédervárynak, hogy adja áldását a házasságukra? Mindig arra hivatkozott, hogy Elizaveta túl fiatal még. Roderich úgy hívta fel rá a figyelmét, hogy a lány már elmúlt húsz éves, az anyja az ő korában már rég a lányát dajkálta.

„Nem akarok boldog lenni. Valaki mást szeretnék boldoggá tenni, ez a valaki pedig Gilbert Beilschmidt.”

Elferdült a sor. Előbb lefelé, aztán Elizaveta korrigált, akkor felfelé. A szavak nem ugyanazzal a betűmérettel voltak írva, pedig az egész levél nem volt több három sornál, és tudja, hogy a lány vett kalligráfia-leckéket. A betűket nézve mégsem a gondatlanság jutott eszébe, vagy a gyerekesség. Nem, a lendületes vonalakat, a pacát a papír szélén a vadság formálta. Az, hogy Elizaveta egyedül nőtt fel, egyetlen társasága a lova és a kutyái voltak. Vagy éppen ő maga.

Bánta, hogy nem töltött több időt a lány társaságában. Azonban neki is megvoltak a maga feladatai, kötötték az elvárások, és… de kinek is hazudik?

Egész egyszerűen rémült volt. Megijedt a lelkében gyúlt érzelmektől, amik végigkísérték a felnőtté válását. Ahogy nőtt és férfivá serdült, úgy nőttek benne ezek az érzelmek, halovány, pislákoló szikrából lángoló tűzzé erősödtek. Elizaveta minden kedves szava, minden érintése csak tovább szította azt. Mégis miben más Gilbert Beilschmidt, ez az akasztófára való közrendű, mint ő, a Flotta egyik feltörekvő csillaga, osztrák nemesek leszármazottja?

Miért nevelkedett úgy az ő gyönyörű énekesmadara, mint egy közönséges varjú? Miért részegült meg a szabad levegőtől, és miért hagyta, hogy elragadja a héja? Hát nem látta a veszélyt?

A becsületére már minden bizonnyal keresztet vethet.

Szórakozottan kapargatta le a levélről Gilbert Beilschmidt nevét. Majd gondja lesz rá, hogy különösen fájdalmas legyen a kivégzése.

Egyszerre kopogtatás hangja furakodott a gondolatai közé.

– Szabad! – szólt ki.

Vladimir óvakodott be az ajtón, és Roderich korábbi mérgétől tartva vágta magát vigyázzba az ajtó mellett.

– Uram! A parancs szerint délnek hajózunk teljes sebességgel. Rögzítettem a kormánykereket.

– Ennyi?

– Nem, ööö… nos, kelet-északkelet felől közeledik felénk egy nagyobb hajó…

– Miért nem ezzel kezdte?!

Már talpon is volt, felragadta a látcsövet, és rohant ki. A bámészkodó matrózok azonnal átengedték, ő pedig széthúzta a látcsövet és a korábban emlegetett irányba fordulva megnézte magának a lassan közeledő hajót. Dermedten eresztette le a csövet.

– Herr Popescu.

– Uram?

– Húzzák fel a Sierra és az Oscar lobogót, és vonják be a vitorlákat. A hajó készüljön fel a csatlakozásra.

Vladimir üvöltve továbbította a parancsot a legénységnek. Az árbockosárban azonnal felhúzták a kért zászlókat. A mintás zászlók közül ennek a kettőnek a kombinációja az azonnali megállásra adott parancsot, és nekik kötelességük jelezni, hogy vették és értették az üzenetet.

Roderich a hajót figyelte, aggódott és éppen az aggodalom miatt találta olyan végtelenül szórakoztatónak Vladimirt. A férfi ott téblábolt mögötte és csak nagy sokára vette a bátorságot, hogy odalépjen mellé.

– Uram, ha nem zavarom… Az milyen hajó?

Felé fordult.

– Ejnye, Herr Popescu, mégis mit csinált maga az akadémián, hogy nem ismeri meg a Dommedagot?

Az elsőtiszt arcából kifutott a szín. Előbb a közeledő hajó, majd ismét Roderich felé kapta a fejét.

– Úgy érti, hogy az ott Bondevik tengernagy zászlóshajója?!

– Úgy bizony.

– De hát mit akar tőlünk?

– Azt én is szeretném tudni – sóhajtott.

Vladimir újra a hajóra nézett, felnyüszített, és inkább visszament a kormánykerék mögé. Roderich ott maradt a korlát mellett és a közelgő monstrumot figyelte. Páratlan, gyönyörű hajó volt. A legjobb fából építették, és az egészet sötétkékre festették. Roderich hallotta hírét, hogy már Londonból is számon kérték a különc kapitányon, hogy nem megfelelő a hajója külleme, de ő erre rá se hederített. Arra azért volt szíves, hogy fekete helyett kék legyen, sőt, a vitorlái is fehérek voltak, pedig a minden hajósinas tudja, hogy a Dommedag fekete deszkákkal, fekete vitorlákkal futott ki legelső útjára, csak az orrát díszítő fiatal lány volt aranyozással kiemelve.

A szobor tényleg aranyozva volt, és Roderich elgondolkodott rajta, hogy vajon a hozzá fűződő legenda is valóságos-e. Vajon tényleg Bodevik tengernagy menyasszonyáról mintázták az orrdíszt? A tengernagy tényleg azért üldözi fáradhatatlanul a kalózokat, mert azt a lány hosszú évekkel ezelőtt meghalt egy kalóztámadásban?

Tudta, hogy a beosztottjai figyelik, hát felöltötte az udvariasság maszkját, és rezzenéstelen tekintettel figyelte a melléjük manőverező másik hajót. A fedélzete valamivel magasabban volt, mind hosszúságban, mind szélességben felülmúlta a Rettenthetetlent. Csak akkor állt odébb, mikor a Dommedagról köteleket dobtak át, hogy Roderich matrózai a megfelelő helyeken rögzítsék azokat, és a két hajó tandemben folytathassa az utat.

Már készítette magát lelkiekben az átszállással járó gyönyörűségekre, mikor éles rikkantás ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, aztán gyorsan le is bukott, mert egy szőke fiatalember repült felé a levegőben. Mint egy másodperccel később kiderült, csak belekapaszkodott egy kötélbe és átlendült egyik hajóról a másikra, aztán lehuppant a fedélzetre, felegyenesedett, leporolta az egyenruháját, és vidáman elvigyorodott.

– Moi! Tino Väinämöinen vagyok, a Dommedag elsőtisztje. Admiraali Bondevik küldött, szeretne beszélni Komentaja Edelsteinnel. Őt hol találom?

– A padlón – dörmögte feltápászkodás közben.

– Jaj, ezer bocsánat!

Mereven bámulta a magával egykorúnak gyanított férfit, aki úgy legyeskedett körülötte, mintha halálos beteg lenne. Csodálta, hogy puszit nem kapott a bibis buksijára.

– De biztosan rendben van? – kérdezte meg Väinämöinen tizenkétezredszerre.

– Igen! – vágta rá kissé türelmetlenül. – Semmi bajom, jól vagyok, és igazán nem akarom megvárakoztatni Herr Bondeviket, tehát ha önnek nem okoz problémát, uram, akkor igazán mehetünk!

– Nagyszerű! – derül fel a fiatalember, és éleset füttyentett.

A Dommedag addig bámészkodó matrózai visszahúzták a fejüket, és egy hosszú, széles, bordázott felületű palló végét nyújtották át. A két fedélzet közötti szintkülönbség és a távolság miatt kissé meredekre sikerült a rámpa, de Roderich nem panaszkodhatott. Maga után intette Vladimirt, aki kurta paranccsal leültette Andreit a fenekére és átvonultak a Dommedagra.

A tengernagy hajója impozáns, díszes, tiszteletet parancsoló, és illúziórombolóan halszagú volt. Talán nem a legjobb ajánlólevél egy kapitánynak, hogy utálja a tenger gyümölcseit, de Roderich éppen ilyen kapitány volt. Ha a halszag isteni jel, akkor ő és Bondevik kapitány nem feltétlen lesznek jó viszonyban.

Tino a kapitányi kabinba kísérte őket. Ott szerencsére már nem halszag terjengett, csak doh és régi papír illata keveredett egy egészen sajátos aromával, amit Roderich leginkább a puskaporhoz tudott hasonlítani, de biztosan nem az volt. Megborzongott tőle. Vladimir csak a levegőbe szimatolt, mint holmi kutyák. Csak akkor kapott észbe, mikor oldalba könyökölte.

Lukas Bondevik már jócskán a negyvenes éveit taposta, de könnyedén le tudott volna tagadni tíz évet, ami a ráncokat és a testet illeti. A szemei azonban már árulkodók voltak. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rájuk, miközben italt töltött magának, és Roderich úgy érezte, ez a férfi máris mindent tud róla, sőt, meg is ítélte és könnyűnek találta.

Befejezte a körülményes italkeverést, és a pohárral a kezében feléjük fordult.

– Kaptein – mérte végig Roderichet.

Nem egész öt percen belül a második idegen nyelvű kifejezést használták a rangjára. Ez kezdte egy kicsit bökni a csőrét.

– Admiral.

– Szóval a kinézetével ellentétben szorult némi vér a pucájába, ez biztató.

Ennél talán csak az lett volna tiszteletlenebb, ha arcon köpi.

– Már megbocsásson!

– Nincs szükségem a sértett hápogásra, kérem kíméljen meg.

A tengernagy az asztalához sántikált. Roderich először nem értette, de aztán megkockáztatott lefelé egy gyors pillantást és kiszúrta, hogy Bondevik térdnadrágja a bal oldalon nem fehér harisnyában folytatódik, hanem egy faragott, díszes falábban, aminek az oldalán egy penge volt. Vladimir nem volt ilyen illedelmes, ő tátott szájjal bámulta a művégtagot, így kénytelen volt másodszor is oldalba bökni.

Bondevik leült az asztal mögé, és kényelmesen hátradőlt.

– Hallom, támadt némi nézeteltérése a kalózokkal.

Összeszűkült szemmel meredt a férfira.

– Bocsásson meg, de hogy tudta meg?

– A Flottánál létezik olyan, hogy információ-áramlás.

– Igen, éppen ezért tudom, hogy ön az elmúlt hat hónapban Európa partjainál teljesített szolgálatot, és legkorábban jövő tavasszal lett volna Port Royalban. Mindemellett a hajók között igen nehézkes az információ átadása, arról nem is beszélve, hogy Herr Héderváry nem írta le a parancsomban, miért hajózok ki, egyszerűen engedélyt adott. Mindezt ma reggel, úgy, hogy tegnap tudtam meg, hogy egyáltalán útnak indulok.

A tengernagy szeme megvillant, a szája széle felfelé kunkorodott.

– Magának van esze, és nem tudom a rangommal megvezetni. Helyes. Fiam, maga vagy sokra viszi, vagy az óceán fenekén végzi.

Ez egy teszt volt?

– Köszönöm, uram.

– Ami pedig az információkat illeti: megvannak a magam forrásai. Éppen ezért tudom, hogy maga egy bájos hölgy nyomába eredt.

Meg kellett köszörülnie a torkát, de a válasza így is rekedtre sikerült.

– Így van, uram.

– A Le Sancte Trinite már igen sok borsot tört az orrom alá, arról nem is beszélve, hogy mindeddig az az egyetlen olyan kalózhajó, aminek sikerült meglógnia előlem.

– Nos, bizonyára…

– Ne fárasszon kifogások keresésével. Eddig minden kiszemelt hajót befogtam, elsőre. A Le Sancte Trinite, és az azt vezető nyomorult trió viszont ezeddig négyszer csúszott ki a kezemből. Micsoda véletlen, nem igaz?

Felállt, és Roderich elé sántikált.

– Kapitány, magáról süt, hogy az Admiralitás képezte. Az is, hogy történetesen tisztában van valamennyi tengeri pletykával.

Nem tudta állni a tekintetét. Rövid és kínos szünet után úgy döntött, hogy a legdiplomatikusabb megoldást választja.

– Ez így van.

– Szükségem van magára – jelentette ki kereken a férfi. – El akarom kapni azokat a kalózokat, és szerencsére itt van maga.

– Nem tudom, mennyire számít ez, de úgy érzem, kötelességem tájékoztatni, hogy kissé… érzelmileg kompromittált vagyok az ügyben, uram.

– Tudom, és? Legalább nem fogja feladni, nekem pedig pontosan erre van szükségem.

Volt valami a szemében, egy határozott csillogás, ami megfogta Roderichet. Nem a férfi beszéde, vagy a híre, nem a látványosan őrült hozzáállása billentette a bizalom irányába a mérleg nyelvét; a fellépése volt. Az apró sebhelyek a kezein temérdek csatáról árulkodtak, hajókat szaggató ágyúkról és levegőben repülő faszilánkokról meséltek. A történetek már huszadik éve tartják Lukas Bondevik tengernagyot a kalózok rémének. Megtisztította a Földközi-tengert és India partjait a kalózoktól, megzabolázta az Afrika partjai mentén rendetlenkedőket, és még napestig sorolhatná a férfi érdemeit – csak úgy, mint Gilbert Beilschmidt bűneit.

Ha van valaki ezen a világon, akinek van esélye elkapni azt a nyomorult poroszt, akkor az Lukas Bondevik.

Összecsapta a sarkát és kihúzta magát.

– Rendelkezzék velem, uram.

>>> Folytatás >>>

Félhangosan megjegyezném, hogy ez a történet több ponton nem korhű, pl. a jelzőzászlókat csak az 1700-as évek közepén kezdték bevezetni, és az itt leírt elnevezések már a modernből vannak – pusztán azért, mert nem sikerült megtalálnom a régieket. A fortepianót meg a 18. század legelején találták fel Firenzében, ki van csukva, hogy olyan gyorsan átkerült volna Ámerikába.

A rangokat azért mondja mindegyikük a saját nyelvén, mert miért ne.

Dommedag: Világvége (norvég) – kicsi Nor éppen vidám volt, mikor elnevezte a hajóját, ne tessék beszólni neki érte. Egy ponton annak is lesz értelme, hogy miért Tino a hadnagya. Lukas menyasszonyára még visszatérünk, de gondolom tök nyilvánvaló mindenkinek, hogy ki lesz az.

Le Sancte Trinite: egy nyelvtanilag borzasztóan helytelen kifejezés a Szentháromságra. Némi köze van a latinhoz, meg a franciához. Én személy szerint roppant humorosnak találtam magam, mikor kitaláltam, hogy ez lesz a hajójuk neve. Mert BTT. Meg Szentháromság, csak kicsit rosszul x)