Édesem

Egyszer volt, hol nem volt, ígértem egy kupac dolgot, amik meg is vannak, olyan 60-70%-ban. Ámde rájöttem, hogy ha van egy ötletem, akkor az leginkább ilyen vagy most, vagy most írom le, különben megy a levesbe és soha nem fejezem be... egy bizonyos ponthoz eljutva pedig muszáj azt írni, nincs vita.

Oké, nem magyarázkodom tovább. Nesze nektek, kalóz AU!

Francis Bonnefoy a Charmant kapitánya. Két hadnagyával, Alfreddel és Matthew-val, próbál felkészülni arra a borzalomra, amit Edelstein kormányzó és Mrs Kirkland kereskedelmi megállapodásának neveznek. Azonban senki nem számít a spanyol inkvizícióra!

Csak vicceltem. Beugrik hozzájuk látogatóba Dél Sárkánya és Zöldszemű.

Nyomokban OOC karaktereket tartalmaz. Nyomokban. Mi?

Anglia zakkant, mint Jack Sparrow, Franciaország elpirult, mikor eszébe jutott, hogy összefeküdt valakivel, Amerika nagyrészt csendben van, Kanadát végig látják... Oké, elengedtem ezt a történetet :'D

Fűszerezés: FrUK, Spamano, állítólag AusHun, gyakorlatilag PruHun

Mrs Kirkland: Britannia

Piero: Portugália
Hosszához képest meglepően gyatra

 Édesem

Újfent emlékeztetnie kellett magát, hogy ne rúgja bele Roderichet a tengerbe. Mégiscsak kormányzó a drága, nem tenne vele jót a hírének meg a szakmai előremenetelének.

– Francis – hajolt oda hozzá Alfred. Az állával Roddy felé bökött. – Miért vág ilyen képet?

– Biztos eszébe jutott, hogy a felesége éppen megcsalja valahol – dünnyögte.

Abban a pillanatban irigykedni kezdett Gilbertre. A barátja éppen kamatyol valahol, ő meg itt áll a tűző napon teljesen begombolkozva, még ezt a nevetséges parókát is a fejére kényszerítették, pedig a saját haja mennyivel szebb. Ráadásul megint élete legjobb éjszakájáról álmodott, ami után különösen morc tud lenni. Karcsú derekú kedvesének megint csak az elméje adott formát, és ébredés után keserűen vette tudomásul, hogy egyes-egyedül fekszik az ágyban, mint akkor, az éjszakát követő reggelen.

Noha katasztrofális volt a helyzet, azért oldalba bökte Alfredet, mikor a hadnagy nekiállt látványosan szenvedni. Matthew a másik oldalán igyekezett köhögésnek álcázni a feltörő nevetését.

Roderich visszanézett rájuk és finoman fintorgott. Francis széles mosolyt eresztett meg irányába.

– Remélem, a kalózokat is ilyen hévvel fogja üldözni a továbbiakban – szúrt oda neki a férfi.

– Amint lesz pénz a hajóin tüzelőerejének fejlesztésére, feltétlen. – Touché.

A kormányzó szívott egyet az orrán, majd jó magasra tartva azt megindult a hajó felé, amiről valamelyik fiába kapaszkodva éppen jött le a vendégük. A fél Angliát, de mindenekelőtt a saját családja férfitagjait teljhatalommal uraló nő Mrs Brittany Kirkland volt. Elmúlt már ötven éves, de megfelelő életmóddal, kozmetikumokkal és festékek ügyes használatával tíz évet simán le tudott tagadni. Francis is csak azért sejtette a korát, mert a fia mellette biztosan túl volt a harmincon. Így elnézve, mind a három. És egyiküknek se kellett rizsporos vackot venni.

– Asszonyom – csókolt kezet Roddy a matrónának. – Roderich Edelstein kormányzó vagyok, szolgálatára.

Az asszony felvonta a szemöldökét és látványosan végigmérte Roderich vékony, a legkevésbé sem harchoz szokott alakját. Francis nem emlékezett rá, hogy az ünnepségek kivételével az oldalára kötött díszkardon kívül valaha bármilyen fegyvert látott volna nála.

– Német kormányzó egy angol gyarmaton?

– Osztrák – javította ki reflexből.

Oh, mit fog szólni a drága, mikor bemutatják neki Francist! Ez a nő pont olyannak tűnt, mint aki a saját népét mind értelemben, mind kultúrában az egész világ fölé helyezi.

Igyekezett felkészíteni magát arra a lélekölő délutánra, ami rá várt. Ezek ketten verbálisan széjjel fogják tépni egymást, ő meg állhat mögöttük és próbáljon meg jó képet vágni az egészhez. A Kirkland-fiúk ugyanígy gondolhatták, mert mind elég sajátos arcot vágtak. Francis egyesével bemutatkozott mindegyiküknek, és amíg felmentek a kormányzói villába – hála Istennek, nem ugyanazzal a hintóval, mint Roddy-ék – beszélgettek egy kicsit az új típusú hadihajókról, Francis lelkendezhetett egy sort a Charmantról, a fregattról, aminek ő a kapitánya, Alfred meg Matt pedig a helyettesei. Ha a srácok nem a bakon, hanem a kocsiban ülnek, valószínűleg nem győzködi olyan lelkesen az urakat, hogy a hadnagyok ugyan fiatalok, de értelmesek és ismerik a szakma csínját-bínját.

– Higgyenek nekem. Matthew hat éves kora óta hajóinas, Alfred valószínűleg ugyancsak.

– Valószínűleg – horkant fel Scott. Elég beteges kinézetű fickó volt. – Akkor most igen vagy nem?

Megnyalta az alsó ajkát.

– Alfred nem alattam szolgált, alacsony származású és nem vagyunk teljesen biztosak az életkorában. Személy szerint Matthew-val egyidősnek sejtem.

Azt már nem tette hozzá, hogy Alfred állítása szerint csak a legénység szállását belengő ópium illatára emlékszik, amitől az ott töltött idő ködössé és álomszerűvé lett. Állítólag azt se tudta, hogy került oda, vagy mit csinált a hajón. Ha szembetalálkozott volna valamelyik régi társával, valószínűleg rá se ismer.

Biztos volt benne, hogy a fiú kalózhajón szolgált. Ezt arra alapozta, hogy Alfred nem volt ideges a legelső csatájában. Tudott viharban a fedélzeten sétálni, a fegyverek egészen széles skáláját tudta kezelni, a pisztolytól az ágyúig. Nem rezzent össze a fa hasadására, nem esett pánikba, mikor a mellette harcolót a korlát egy darabjával együtt elvitte egy ágyúgolyó. Viszont éppen emiatt olyan rizikós helyzetekbe is belement, amikbe nem kellett volna. Egyszer, egy kalózhajó elfogása során kapott egy sebet. Nem volt súlyos, csak egy karcolás az oldalán, viszont nem kezelték le azonnal, így pár napig seblázzal feküdt.

Az egy dolog, hogy Francis és Matthew majd' megőrült az aggodalomtól, az egy másik, hogy Alfred az öntudatlan pillanataiban végig ugyanahhoz beszélt.

– Ne menj el… kapitány, ne hagyj itt… bocsánat, ne haragudj, nagyon sajnálom, kérlek…

– Alfred – csitította Matthew. – Nincs semmi baj. Itt vagyunk, vigyázunk rád.

– Elment – pityergett a fiú. – Itt hagyott.

– Kicsoda?

– A kapitány. Itt hagyott.

Végig „a kapitány” volt. Nevet nem társított hozzá, pedig Francisnek lett volna pár keresetlen szava a nevelőjéhez, aki csak úgy otthagyta a egy kikötőben, hogy aztán Alfred évekig kuporgasson, míg be nem tud lépni a tengerészethez. Ha Francis nem látja meg benne a fantáziát és nem karolja fel, valószínűleg el sem jutott volna addig, hogy hajóra lépjen.

Ha nevet nem, legalább kinézetét megpróbálta kihámozni a fiúból.

– Zöld szeme van – suttogta révedezve.

Francist kirázta a hideg.

Lehet, hogy csak a véletlen közjátéka, vagy Alfred is azok közé az emberek közé tartozik, akik megjegyzik a szemszíneket. Ki tudja. Mindenesetre ő azonnal Zöldszemű Kalózkirályra asszociált, aki magát szerényen csak a Hét Tenger Urának hívta.

Mára mintegy tíz éve, hogy a férfi nevét minden nagyobb part menti városban félik, akik pedig hajóra szállnak, imádkoznak, hogy elkerüljék. Egy rendes kalóznak van vadászterülete, mint Feketeszakállnak a karibi térség, vagy Dél Sárkányának azok a vizek, amiket Francis felügyel. Zöldszemű nem ilyen. Ő ugyanúgy fosztogat Tűzföldön, mint Ceylonnál vagy az Antillákon. Egyszer hallott egy pletykát, hogy megsarcolta Gibraltárt, de az biztosan csak mese. Európának a kalózok a közelébe se mernek menni, ahhoz túl jó a parti őrség. Még a magát a kalózok királyának tartó férfi sem merészkedne oda.

Ő maga csak egyszer látta közvetlen közelről a stilizált szemmel díszített homokszínű zászlót, pár nappal a fiúk behajózása előtt. A kapitányi kinevezését ünnepelte az Admiralitás városában, egy kikötői lebujban. Olcsó volt a bor, jó a hangulat, egy-két fog is kirepült, szerencsére nem az ő szájából. Még azt is megakadályozta, hogy a kötekedőt laposra verjék, inkább a hóna alá nyúlt és elvonszolta az eléggé (mocskosul) részeg fickót.

Tiszti inasnak nézte a srácot, egyébként biztos nem lett volna pénze azokra a ruhákra. Gomb nélküli, lenge ing volt rajta, amit a térdnadrágjába tűrt, karcsú derekát széles spanyol övvel emelte ki. Abban a hőségben Francis irigyelte tőle a saruját, arról meg győzködte, hogy ne vegye le az ingét. A fickónak melege volt. Francisnek is, ami azt illeti, de volt annyi lélekjelenléte még félrészegen is, hogy tudja, a vetkőzést nem tolerálják. Egyszer már ébredt miatta a városi őrség őrizetében. Az apja eltussolta, hogy ez a marhasága ne kerüljön a karrierjébe, de nem biztos, hogy ezt az angol gyarmatokon is elő tudná adni.

Hosszú éjszaka volt. Egy-egy üveggel felszerelkezve nekivágtak a városnak. Francis egy idő után rájött, hogy a társasága tulajdonképpen egészen jóképű, ha nem veszi figyelembe azokat a busa szemöldököket. A szeme például szép volt. Meg az alkoholtól kipirult arca is.

Úgy kacarásztak mindenen, mint a kamaszlányok. Botladoztak az utcákon, fogyott az üvegből a nedű, egy alkalommal kijött az utcára egy lakó ordítozni velük, hogy menjenek máshová zajongani. Akkor is el kellett rángatnia újdonsült barátját, hogy ne kezdeményezzen verekedést.

Az utolsó tiszta emléke arról az éjszakáról az, hogy egy sötét sikátorban csókot váltanak. Utána szétesett minden, de azóta is kellemes borzongással gondol vissza rá.

Másnap iszonyatos fejfájással ébredt a vészharangok zúgására. Állományban volt, a parancs zúgott a fejében, mikor igyekezett összekaparni magát annyira, hogy ne foglalkozzon se a másnapossággal, se azzal, hogy egyedül ébredt. Lerohant a fogadó emeleti szobájából. Éppenséggel gőze sem volt arról, hogyan került a kikötői fogadóba, de bárhogyan sikerült, hálás volt érte, egyébként biztosan elszalasztotta volna.

A város egy szűk öbölbe települt. Az öböl két szarva között kellett behajózni a városba, és ez előtt a vízi kapu előtt hajózott el az a háromárbocos, ötvenágyús fregatt, ami miatt félreverték a harangokat.

Francis csak állt és leesett állal bámult. A kalózok általában nem törődtek a hajójuk ilyen látványos csinosításával, azt meghagyták a flottának. Ez a hajó viszont homokszínű volt, mint a főárboc tetején lengő zászló, a díszek rajta élénkzöldek, mint a zászló közepén a kör, és a legendák szerint a hajó kapitányának szeme. Oldalán nagy, zöld-arany betűkkel szerepelt a Sweetie szó.

Akkor azért elismerte, hogy Zöldszeműnek van vér a pucájában. Képes volt elillegetni magát a Királyi Haditengerészet legnagyobb kikötője előtt. Ez volt a téma legalább két héten keresztül, lévén, hogy Francis még aznap délután hajóra szállt az újoncaival, és nem volt idejük más pletykát összeszedni.

Az udvarházig eljutni nem volt több egy negyedórás kocsikázásnál. Lóháton, sietve elég öt perc is. Francis így is nagyon örült, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Számára a járművek kimerültek a hajókban, minden más nyűg volt a számára.

Mrs Kirklandnek természetesen az angol mintára épült, egyemeletes rezidencia sem nyerte el a tetszését. Csak egy pillanatra rándult meg az ajka, de a hangszíne továbbra is beszédes volt. Fiai alig léptek ki a kocsiból, addigi testtartásuk máris megváltozott, sunnyogtak az anyjuk után. Úgy néztek ki, mint Matthew, amikor eltol valamit és igyekszik láthatatlanná válni.

Roddy természetesen a vendéglátók mintapéldánya volt. Amint beléptek az ajtón, teáért csengetett, felkísérte a kompániát az emeleti szalonba és beszéltette Mrs Kirklandet. Francis lassan lépdelt a nyomukban, a szalonban pedig megállt a fal mellett. Jobbján Matthew, balján Alfred. Mindkét fiút nagyon szépen megkérte, hogy ne bohóckodjanak a tárgyalás alatt, ne tegyenek megjegyzéseket, sőt, ne szólaljanak meg úgy általában. A legjobb az lenne, ha mozdulatlanul ácsorognának.

Elkönyvelte szívbéli jó barátainak a három Kirklandet. Ugyanolyan fapofával igyekeztek átvészelni ezt az egészet, mint ő. A délután legszebb pillanata az volt, mikor Roddy felesége, Elizabeth bejött köszönteni a vendégeket. Akkor már kevésbé örült, mikor a becsukódó ajtó mögött észrevette a markába röhögő Gilbertet. Majd valamelyik nap „véletlenül” fejbe vágja gyakorlatozás közben.

– De térjünk rá az üzletre! – állt fel hirtelen Mrs Kirkland. – Bizonyára tudja, hogy sűrű az itt-tartózkodásunk programja, és nem szeretném a holnapi napon a szükségesnél tovább feltartani.

Roddy csak pislogott.

– Ez csak természetes.

– Máris hozom a papírokat – kelt fel Elizabeth.

Francis elmacskásodott lábai nevében is hálát adott a matróna döntéséért. A fiúk mély lélegzetei alapján ők, meg Kirklandék is.

A kormányzóné két összefűzött falappal tért vissza. A lapok közé volt bepréselve az a szerződés, amit Roderich a város vezetőjeként alá akart írni a Kirklandék kereskedelmi vállalatával. A matróna átvette a nőtől a papírt, figyelmesen átolvasta, majd ledobta az asztalra.

– Ez a szerződés nem megfelelő.

– Parancsol? – hökkent meg Roddy.

Alfred nagyot szusszant. Ezek szerint ő is megidealizálta magában a következő két órát, amíg ideszalajtanak valakit a nyomdából, és lefixálják az új szerződés szövegét. Még két óra, amíg nekik kussban kell szobrozni a fal mellett.

– A szerződésben nem nevezte nevükön a képviselőket, csak a családi vállalat birtokosait jegyezte fel. Ez esetben vagy a férjemnek, vagy a fiaimnak kellene aláírni.

– Tudom – bólintott Roderich. – Ön kérte így. És úgy látom, hogy a fiait is hozta.

– Hármat. Négy fiam van.

– Oh.

Elizabeth már indult is, hogy menesszen valakit a nyomdászért. Francis csak elgondolkodva megbámulta a kanapén ülő férfiakat, és azon tűnődött, miként lehet az, hogy soha életében nem hallott még a negyedik Kirkland-fiúról. Flynnt ismerte mindenki, lévén, hogy az apja örököse volt, Owen pedig a jobb keze. Hármuk közül talán Scott nevét hallotta legkevesebbszer, mert a férfi a brit gyalogság ezredese volt, nem pedig kereskedő.

Megérkezett a nyomdász. Roddy és Mrs Kirkland hosszan vitatkoztak a szerződésen, mert ha lúd, legyen kövér, és ne egy ilyen kis apróság miatt kelljen már újranyomtatni, akkor beletesznek még egy kupac feltételt, kiváltságot ésatöbbi. Már egy órája tartott az eszmecsere, Matt a mennyezetet bámulta üveges szemekkel, azt meg meg sem merte nézni, hogy Alfred milyen képet vág.

Még az is lehet, hogy hálás volt, mikor meghallotta a harangzúgást. Felkapta a fejét, összenézett a srácokkal, és már ott is állt Roddy előtt, mikor a kormányzó még fel sem fogta, hogy mi történik.

– A földszinti szalon a kikötőre néz, igaz? – kérdezte tőle.

– Igen.

Már ott sem volt. Helyetteseivel a sarkában lerohant a földszinti szalonba és lenézett a város kikötőjére. A többiek kicsit lassabban követték.

Ez a város nagyobb volt, mint az Admiralitás. A kikötő kevésbé védhető, az öböl nyíltabb. És természetesen a tengernagy most vitte el az összes hajót, egyedül Francis huszonnyolc ágyús gyönyörűsége horgonyzott odalenn. Ha nem számolja bele Mrs Kirkland nyolcágyús korvettjét, meg azt a két aprócska szkúnert, amiknek nem is volt komolyabb felszerelése.

Francis a kezét nyújtotta. Matt kérdés nélkül nyomta bele a látcsövet, Alfred pedig kinyitotta az ablakot, hogy az üveg ne torzítson. A három, kikötőbe befutó hajóra szegezte a csövet.

– Mi a helyzet? – kérdezte Matt.

– Három kétárbocos, húszágyús. A zászlójukat nem nagyon látom, csapkodja a szél és... Oh, sacre bleu!

– Francis?! – így a két gyerek.

Maga mögül Roddy ideges hangját hallotta:

– Kapitány?

Még egyszer megnézte zászlókat, aztán leengedte a látcsövet.

– Kalózok. Well, Ross és Michelsen.

– Micsoda? – hökkent meg Alfred. – Az a három gyáva alak soha nem támadna meg egy kikötőt!

– Valóban – bólintott. – Csakhogy most két zászlójuk is van, és a csúcson Zöldszemű Kalózé van.

Mrs Kirkland értetlenül összevonta a szemöldökét, de a társulat többi tagja falfehér lett, kivéve Roddyt, aki volt olyan kedves és bemutatta, mennyire tudatlan:

– Zöldszemű Kalóz? Ki használ ilyen otromba nevet?

– A kalózkirály, uram – segítette ki Roddyt Flynn. – A tengerek egyik legsikeresebb kalóza.

– És maguk miért nem kapták még el? – förmedt rá Francisre.

Benne is felment a pumpa.

– Mert nyilván, az Antillák meg Szingapúr az én hatáskörömbe tartozik! Ellenben, még mielőtt folytatná a panaszkodást, legyen szíves kimenni az udvarra és parancsba adni, hogy húzzák fel a fehér zászlót.

– Harc nélkül feladja? – kiáltott fel Mrs Kirkland. – Mi maga, francia?

– Éppenséggel francia vagyok, de nem kívánom egy eleve vesztes ügyben ontani az embereim vérét – jelentette ki merev arccal. – Azokon a hajókon hatvan ágyú van, mozgásban vannak, míg az enyém le van horgonyozva, továbbá nem vagyok rajta, mint látja. Mire innen leérek és feljutok a fedélzetre, nem lesz mire feljutni, mert rongyosra ágyúzták a legénységgel együtt. – Nagyot nyelt. – A legokosabb, amit most tehetünk, hogy riadóztatjuk a gyalogságot, és megpróbálunk alkut kötni a kalózokkal. Egyes esetekben ez olcsóbb, mint a városban keletkezett károkat megtéríteni.

Mrs Kirkland felszegte a fejét.

– Nem tűröm ezt a hangnemet. Továbbá értem a gondolkodásmódját, ettől függetlenül ön egy gyáva alak.

A nyelvére jött csípős visszavágásnak Alfred elébe vágott:

– Még két hajó.

Visszafordult az ablakhoz.

– Tizenkét ágyús korvett és egy huszonnyolcas fregatt. Egyik saját zászlót se láttam még, de mindkettő Zöldszemű alatt hajózik.

– Kezdjünk aggódni? – kérdezte Matt.

– Inkább szerezz lovakat, maga meg, tisztelt uram, menjen és tényleg húzassa fel azt a fehér zászlót, még mielőtt az egész várost kardélre hányják.

Matt elsietett, ő pedig dühösen Roddy szeme közé nézett. A kormányzó pár másodpercig tudta állni a tekintetét és félrenézett. Francis helyeselve bólintott, és intett Alfrednak. Futólépésben indultak meg kifelé. Az egyik, ajtó előtt strázsáló, rémült gyalogosnak parancsba adta, hogy tekerjen zászlót cserélni.

Noha Matt korábban kint volt, így is várakozniuk kellett a lovakra. Addig még egy korvett csatlakozott a kikötőben felvonult kompániához, és Francis már tényleg kezdett aggódni.

– Kalózvárost akarnak telepíteni ide, vagy mi az isten? – dünnyögte az orra alatt. – Ennyi hajóval már tényleg meg lehet sarcolni Gibraltárt, az isten verje meg!

Levágtatott a kikötőbe, ahol ismertette a tényállást a városi őrség parancsnokával, illetve Gilberttel, aki az itt állomásozó gyalogos század parancsnoka volt. Kérésének megfelelően elkezdték a csapatokat a kikötő környékére koncentrálni, hogy az esetleges partra szálló fosztogatókat feltartóztassák.

– Francis, leeresztettek egy csónakot – bökte oldalba Matt a tájékoztatás harmadik percében.

Francis jól megnézte a csónakot. Felnézett a kormányzóságra, ahol már a fehér zászló lengedezett, aztán vissza a huszonnyolcas fregattról leengedett hajóra.

– Megvárjuk – döntött.

Mattet otthagyta, hogy a segítsen a szárazföldi erőknek a további koordinálásban és Alfreddal a sarkában azon nyomban meg is indult a kikötő felé. Hirtelen megörült neki, hogy komplett egyenruhában van. Csak komolyan veszik, ha parókában áll oda, nem?

Vagy kilencvenféle vészforgatókönyvet kitalált, mire a csónakocska kikötött. A két evezős mellől egy köpcös, ápolatlan szakállú férfi ugrott ki, viseltes ruhákban.

– Ahoj! – emelte üdvözlésre a kezét. – Zöldszemű küldött, a' ügyeletes tiszttel köllene beszélnem.

– Azzal beszél. – Igyekezett magabiztos, erőt sugárzó hangot megütni. – Francis Bonnefoy vagyok, a Charmant kapitánya.

– Naccerű. A' volna a felállás, hogy mi nem lövünk, amíg ti se lőtök. Zöldszemű beszé'ni akar valamelyikkel odafenn – bökött a kormányzóságra.

Kiverte a víz, mikor nagyot nyelve kimondta:

– Megoldható.

– Csodás! A zászlót, kutya.

Az egyik evezős felállt, a ladik aljáról felvette Zöldszemű zászlajának közepes méretű változatát és meglengette. Az egyik kalózhajóról visszajeleztek, majd nem sokkal később az öböl szájához legközelebb álló korvett a nyílt víz felé néző oldalán elsütött egymás után két ágyút. A dörgés végigrezgett Francis idegein, a mellé lépő Matt összerezzent. Hirtelen nagyon vágyott a hajója fedélzetére.

A kalóz visszanézett rá, ahogy ott toporog. Széttárta a karját.

– Ennyik vótunk, uram. Mindjárt jön Zöldszemű, azt' vele majd megbeszélik a többit.

Száraz torokkal nyelni próbált. Még ott állt a mólón, míg a kalózok ladikja jó húsz méterre el nem távolodott a parttól, csak akkor sietett a lovához. A srácok árnyékként követték.

A gondolatok kergették egymást a fejében. Mi a fenét akar itt Zöldszemű? Hogy a pokolba intézte el, hogy a kisebb hajók kapitányai meghódoljanak előtte? Francis miért nem lett inkább tanácsos, ahogy az apja akarta? Alfred vajon tényleg Zöldszemű hajóján inaskodott?

Roddy aggódva várta a hallban. Ahhoz túl nemes volt, hogy a ház előtt várakozzék, de a hallba kijött. Francis még ebben a helyzetben is egészen meghatódott.

– Mi volt az a két lövés? – kérdezte egyből, amint Francis átlépte a küszöböt.

– Jelzés.

– És mit jeleztek vele?

– Valószínűleg azt, hogy megegyeztünk. Azt mondták, hogy nem támadnak, amíg mi nem támadunk, illetve bejelentették, hogy Zöldszemű beszélni akar valakivel innen.

Roddy egészen elsápadt. Elizabeth mellette csak hümmögött.

– Úgysem akartam ágyban párnák között meghalni.

– Na de Eliza! – fakadt ki Roddy. – Ilyenekkel még viccelni sem szabad!

– Fejlemény? – jelent meg Flynn.

Francis beavatta őt is. A földszinti szalon ablakából nézték, Francis Párizs nagyságú csomóval a torkában, hogyan fut be két felvezető-korvett után az a zöld festéssel díszített fregatt, ami mellett Francis hajója pöttöm játékszernek tűnt.

– Egész csinos – jegyezte meg Flynn.

– Jól nézze meg – mondta halkan. – Ha még egyszer találkozna vele, szerintem nem fognak kettőt kérdezni, csak lőnek.

– A hajó nevét tudják?

Alfred válaszolt:

– A neve Sweetie. Három árboc, három fedélzet, ötven ágyú. Mindemellett az egyik leggyorsabb és legjobban manőverezhető hadihajó az óceánon.

– És nem mellesleg könnyen felismerhető – tette hozzá Francis.

Meredten figyelte, hogyan vonják be a Sweetie egyetlen kiengedett vitorláját. Fröcskölt a víz, ahogy belecsobbant a vasmacska, és a hajó megállt. Az öbölben lévő kalózhajók félkörének csúcsa volt. Úgy nézett ki, mint a diadém közepébe illesztett drágakő.

Kihúzta a látcsövét és a hajóra szegezte. Azonnal kiszúrta Zöldszeműt. Pontosabban volt egy erős gyanúja, hogy a Kalózkirály nem tűrné máson a karmazsin kabátot. A férfi éppen átszállt egy nyolcevezős csónakba. Nem ült le. Francis elismerően hümmögött, ahogy a csónakot figyelte, meg a közepén álló férfit, aki sziklaszilárdan állt, fekete kalapja tollforgóját fújta a szél. Könnyedén ugrott át a csónakról a mólóra, néhányan követték. A kikötő házai csakhamar eltakarták az alakját Francis szemei elől.

– Kapitány? – kérdezte Roddy idegesen.

– Már jön. Óhajtja itt megvárni, esetleg az emeleti szalonban fogadja?

Roddy az ujjait tördelte. Elizabeth elkapta a kezét.

– A hallban, drágám. Mrs Kirkland, csatlakozik hozzánk?

A nő minden arisztokratizmusát belesűrítette a helyeslésébe.

Szépen felsorakoztak. Roderich a lépcső előtt, jobbján Mrs Kirklanddel, balján a feleségével. A fal mellett jobb oldalon a Kirklandek, bal oldalon Francis és a fiúk. Mint legmagasabb rangú, állományban lévő egyénnek a házban, mielőtt beállt volna a helyére, eligazította az őrséget is. Kívül az ajtó két oldalán is álltak ketten, ők nyitottak ajtót a megérkező kalózoknak.

Elsőként egy kreol bőrű, harmincas éveit taposó férfi lépett be, egyik kezében láncot tartott, a másikkal egy szintén latino ifjút vezetett. Megállt előttük és összecsapta a sarkát.

– Hölgyeim, uraim, nagy öröm találkozni önökkel. – Portugál akcentusa volt. Francis mindig is büszke volt magára, amiért meg tudja különböztetni a spanyoltól. – Engedelmükkel, a kapitány úr foglya is a vendégük lesz egy rövid ideig.

A fogoly csak rövid olasz szitokáradatot eresztett meg, és nyikkanással elhallgatott, mikor a portugál a lábára lépett.

További kalózok léptek be, de Francis inkább nem véleményezte a kinézetüket. Úgy tűnik, az egész kompániából egyedül a portugál elsőtiszt, az olasz fogoly és maga Zöldszemű adott valamicskét a megjelenésre.

Az arany sujtású kabát csak a vállaira volt terítve. Éppen a kalapjáért nyúlt, mikor belépett, így az arcát nem látta, csak a nyakkendőjébe illesztett smaragdot. Már éppen felhorkant volna, hogy lehet, csak a kő miatt hívja mindenki Zöldszeműnek, csak aztán levette a kalapot.

Nem kapott levegőt.

Látta már ezt a férfit, ismeri ezt a pimasz fiatalembert, a szemében csillogó huncut fényt, a rumízű ajkak sarkában ülő arrogáns mosolyt. Egy éjjel az Admiralitás városában, széttöredezett emlékek finom érintésekről és csókokról, másnap a Sweetie elsuhanása az öböl előtt… Francis elvörösödött a szégyentől. Célszerű ismerni az ellenséget, de nem úgy, ahogy nekik volt szerencséjük egymáshoz.

Alfred megfeszült Francis mellett és mereven előre bámult, az orcái kipirultak. Ezzel akár igazoltnak is tekintheti, ki alatt szolgált a fiú.

A férfi az elsőtisztje kezébe nyomta a kalapját, megállt előttük tisztes távolságban, és meghajolt Mrs Kirkland irányában.

– Anyám.

Matt félrenyelte a saját nyálát a meglepetéstől. Roddynak majd kiesett a szeme, Mrs Kirkland azonban csak felhúzta az orrát.

– Arthur. Mi ez a nevetséges maskara rajtad?

Meglehet, hogy ezért nem hallott a negyedik Kirkland-fiúról, nemde?

Zöldszemű kuncogott és vigyorogva felegyenesedett.

– Mindig elcsodálkozom rajta, mennyire tudsz örülni nekem, mama. Hallottam, hogy erre jártok, gondoltam, beköszönök.

– Milyen kedves tőled – horkant fel Scott. – Szóval, te vagy Zöldszemű.

– Személyesen – villantott a bátyjára is egy vigyort. – Melengeti a lelkem, hogy hallottál már rólam.

– Kalózkodás, rablás és gyilkolás – fintorgott Owen. – Atyánk odáig lesz, ha meghallja, mire vitted.

– Szerintem jobban jártam, mint ti – vont vállat.

– Arthur! – csattant fel Mrs Kirkland. – Ne beszélj zöldségeket. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe? Azonnal hagyj fel ezzel az életmóddal!

– És menjek haza Angliába? Legyek én is egy bábu a kezedben, mikor lehetek a hét tenger ura? – bizalmasan lehalkította a hangját: – Mikor én lehetek a kalózkirály? Ugyan már, mama!

Kitárt karral nézett Mrs Kirklandra. Francisben felmerült, hogy a kalóz nem teljesen százas.

– Ellenben, kormányzó uram, elég udvariatlanság öntől, hogy még nem kínált hellyel, nem gondolja? Bizonyára akad valami kellemesebb helyszín, ahol folytathatjuk a csevegést. Pluszpont, ha a tengerre néz. Szeretem a tengert.

A kormányzó csak állt, mint a faszent. Szerencsére a felesége soha nem volt olyan szerencsétlen, mint ő. Udvarias mosollyal invitálta a kalózt a földszinti szalon irányába. Arthur a karját kínálta a hölgynek és a londoni etikett szerint átkísérte a helyiségbe. Francis megkockáztatott egy pillantást Kirklandék felé; Mrs Kirkland majd' felrobbant dühében, fiai csak érdekes fintorokkal bámultak a szoba különböző pontjaira. Roddy úgy nézett a felesége után, mint egy esőben kinn hagyott kiskutya.

Szemét forgatva ment be a nappaliba. Arra azért gondja volt, hogy Alfredet karon ragadja, és a fiú ne maradjon ott a semmibe meredni.

– Ő volt a nevelőd, igaz? – kérdezte tőle fojtott hangon.

– Igen.

– Tudtad, hogy ő az?

Alfred lesütötte a szemét.

– Igen.

– És mi lett volna, ha elmondod?

– Mi lett volna? – kérdezett vissza ő, kicsit paprikásan. – Otthagyott egy kikötőben évekkel ezelőtt! A mai napig azt se tudtam, hogy hívják, mindenki csak kapitánynak szólította…

Matt vállon veregette a magába roskadó fiút. Francis éppenséggel tudott egy sztorit, ami versenghetne az övével, de valahogy nem volt kedve elmesélni.

Ha valaha valaki azt mondta volna neki, hogy egyszer egy szobában fog ülni egy kalózzal, aki londoni akcentussal fog társalogni a családjával a Nyugat-Indiai Társaság dolgairól, nem töltött volna többet az illetőnek. Álldogált az ablak mellett, Mattel kétoldalról lelki- és néha fizikai támogatást nyújtottak Alfrednak, aki nemigen tudta feldolgozni, hogy az a valaki, akivel életének egy részét töltötte, és aki kirakta egy kikötőben minden szó nélkül, most itt ül a szobában, elérhető közelségben és rá se néz. Csak vadul csillogó szemekkel, mosolyogva válaszol a bátyjai kalózkodást firtató kérdéseire, és elengedi az anyja megjegyzéseit a füle mellett.

– Oh, amúgy hoztam neked valamit, mama! – nyúlt bele a kabátja zsebébe. Egy lepecsételt levelet húzott elő belőle. – Tessék, a nyilatkozatom arról, hogy lemondok az örökségemről, meg minden angliai ingóságomról.

Kirklandék egyszerre sápadtak el. Egyikük sem mozdult a levélért, amit Arthur végül az asztalra tett. A boríték vonzotta a tekintetet. Nehéz volt elhinni, hogy egy ekkora, összehajtogatott és pecsét alá rejtett papírdarabban olyan erő rejlik, amivel egy ember az egész családját megtagadja.

– Nem vagy a fiam – suttogta Mrs Kirkland.

Felpattant és suhogó szoknyával kisietett a szobából. A fény egy pillanatra megremegett a kalózkirály szemeiben, de aztán csak vállat vont és felállt.

– Mondtam már, hogy tapló vagy? – kérdezte Flynn.

– Kérlek, ahogy gondolod. Mikor vettétek észre, hogy leléptem?

– Miután másfél éve nem válaszoltál a hazaküldött levelekre, apa kezdte gyanítani, hogy valami nem stimmel – vallotta be Owen. – Hazaküldte az egyik indiait, hogy nézze meg mi van veled.

– Anya kicsit zabos volt, amikor helyetted állított be – horkantott Scott. – Egyáltalán, mi a fenét gondoltál?

– Mérges voltam.

– Ezt mondhattad volna a szemünkbe is – jegyezte meg Flynn.

Addigra már mind ide-oda kapkodták a fejüket a fivérek között. Scott beavatta őket a családi drámába:

– Az öcsém még nem volt tizenhat, amikor hagyott nekünk egy tenyérnyi cetlit azzal, hogy… engedjék meg, hogy pontosan idézzem: „Császtok, köcsögök!” Plusz aláírás és dátum.

– Mint látjátok, annyira nem érintette meg őket – forgatta a szemét Arthur.

– Nem-e? Anya megváltoztatta a terveit, és nekem kellett elvennem azt a lányt, akit a te menyasszonyodnak szánt – horkantott fel Owen.

Zöldszemű elnevette magát. Az ablakpárkányba kapaszkodott és a könnyeit törölgetve fordult vissza a bátyjai felé.

– Ez igen! Bennetek aztán van együttérzés, de tényleg!

– Bennünk van együttérzés?! – fakadt ki Flynn. – Lelépsz a ház minden gyertyatartójával, és csak két szót hagysz búcsúzóul, bő egy évtizeddel később meg megjelensz, hogy helló, amúgy mi újság?

Arthur nagyot szusszant. Visszafordult az ablak felé és megdermedt. Az őrült fény ismét felragyogott a szemében, ahogy a kabátja belső oldalához kapott a távcsövéért. A szeméhez emelte, és győztes vigyorral fordult meg:

– Piero! Lukas megjött, vörös zászlóval! Hozd a foglyot, táncolunk!

Zavarodottan bámultak a kalóz után, aki szélvészként rohant ki, de az ajtóban visszafordult és csálé vigyort villantott Roddyra.

– Engedelmével, kormányzó úr, kölcsönveszem a zászlótartó-rúdját.

Az elsőtisztje a kis olasszal már ment is utána. A többiek a rövid sokk után egy emberként mozdultak az ajtó felé, kivéve Francist, aki a kikötőre bámult ki.

Még egy fregatt csatlakozott a kalózokhoz. A látcsövén keresztül megnézte a szarvas sisakkal díszített zászlót, és elcsodálkozott, hogy mi a fenét keres egy északi vizeken portyázó kalóz ilyen délen. A második árboc tetején a vörös zászlót is kiszúrta, amiről Arthur beszélt.

Meg azt, hogy a hajó túl gyorsan jön. Már rég be kellett volna vonniuk a vitorlákat, ha meg akarnának állni.

A többiek után sietett ki, a rezidencia elé. A zászlótartó rúd a kúria előtt volt, onnan is tökéletesen ráláttak a kikötőre. Arthur már dudorászva guggolt a rúd mellett, és két táskát rámolt ki, az egyikből egyszínű zászlók, a másikból tűzijátékkal töltött pisztolyok kerültek elő. Ezek közül egyet kapásból elsütött. Az ég felé repülő töltet vörös füstöt fújt a levegőbe.

Odalenn a kalózhajók mindegyikén sebes mozgás támadt. Kitolták az evezőket és rendeződni kezdtek, felhúzták az ágyúkat tartó fa csapókat. Mire az öböl déli oldalán megjelent az első olyan hajó, aminek a főárbocát nem Zöldszemű zászlaja ékesítette, már mind harckészültségben voltak.

– Nem is üdvözöl – dünnyögte Arthur. – Ej-ej, Romano, úgy látom, a gazdád mégsem olyan gazdag, mint hittem!

A kis olasz fülig pirult.

– Az a barom nem a gazdám, idióta!

Válaszul Piero nyakon csördítette.

Hat hajó érkezett, kettőn Dél Sárkányának zászlajával, a másik négy ugyanolyan zsoldos volt, mint Zöldszemű társainak többsége. Francis összeszaladó szemöldökökkel figyelte a közelítő fregattokat, és a szíve a torkában kezdett dobogni, mikor a sor végén kiszúrta a Tengerészettől zsákmányolhatott, hetvenágyús sorhajót.

– Ezek szerint szerzett hajót a Chiara helyett – fintorgott Arthur. – Látod, Piero, mondtam, hogy nem sokáig lesz nyugton! Szerinted mire keresztelte azt a ladikot?

Az elsőtiszt csak magában somolygott, míg Arthur már emelte is a látcsövét, hogy kibetűzze a hajó oldalán a festést. Egyszerre elröhögte magát.

– Ella gañadores! Az győztes lányt jelent, nem? Eh, kénytelenek leszünk rommá ágyúzni azt a hajót. Az én Sweetie-mhez úgysem érhet fel, akkor meg mi értelme ilyen névvel léteznie?

Újabb pisztolyt vett fel, és ezúttal zöld füstkígyót lőtt az égbe. Zöldszemű hajóin zászlót váltottak, sárga-zöld csíkos lobogókat húztak fel. Francis elgondolkodott rajta, hogyan tudná ezt a fajta technikát a saját hajóján kivitelezni – nem igaz, hogy csak akkor történik valami, amikor ő is ott van. Tűnődése gyors véget ért, mikor eszébe jutott, hogy vajon milyen képet vág odalenn Gilbert, akinek fogalma sincs a kialakult helyzetről.

Ágyúk dörögtek. A sok hajó egészen összezsúfolódott a túl kicsi öbölben. A magaslatig felhallatszott a csatazaj, egymáshoz csapódó kardok pengése, becsapódó golyók, sikolyok, és Francis egy ponton azt vette észre, hogy Matt a kezét szorongatja, és rémülten mered az evezőkkel manőverezni próbáló, lomha monstrumokra.

– Gyerünk, édesem – mormolta Zöldszemű, tekintetét a zászlóshajójára függesztve.

Francis ekkor vette észre, hogy a Sweetie egyenesen az öböl kijárata felé tart. A matrózok egyik fele minél gyorsabban igyekezett megfelelő szögbe állítani a vitorlákat, hogy a hátszél minél gyorsabban hajtsa őket, a másik felük a korlát mentén sorakozott fel muskétákkal, és lőttek. Viszont a sárga-zöld hajó ágyúi némák voltak, csak az evezők jártak sebesen.

Egészen közel haladt el egy befelé igyekvő hajó mellett. Az utolsó pillanatban a Sweetie minden evezője bogárlábként kinyúlt, és behúzódott a hajó testébe. A másik oldalt nem voltak ilyen ügyesek, ott több evező el is tört. Az ellenséges hajó megpróbálta megcsáklyázni a fregattot, de a kalózok résen voltak, elvágták a köteleket, az átlendülő ellenséget pedig továbbították a tengernek. Pokoli szerencséjük volt, hogy a hajó éppen ellőtte minden ágyúját, egyébként elég lyukasan folytatták volna az utat.

– Ezaz! A sárga zászlót! – csapott a levegőbe Arthur.

Felmarkolta az egyik pisztolyt és kék füstöt lőtt fel. Francis nem értette a különböző színeket, de arra jutott, hogy talán két külön parancsot adott ki egyszerre. A csatlós hajók megcsáklyázták Dél Sárkányának hajóit és közelharcba kezdtek, míg a Sweetie bevonta az összes vitorláját, és kitolt evezőkkel, maximumra elfordított kormánnyal és leeresztett horgonnyal ráfordult az öbölre. Arthur eszelősen nevetett, ahogy a hajó oldalán felnyíltak a panelek és az öböl felé néző huszonöt ágyú dörögni kezdett. Célzott lövések voltak, a legtöbb az Ella gañadorest érte.

– Oh, Sárkány, mindig is egy barom voltál, de nem gondoltam, hogy ennyire nincs eszed!

– Valóban?

Francis megpördült a tengelye körül. Mögöttük egy spanyol férfi állt, töltött pisztolyát Arthurra szegezte. Két oldalán egy férfi és egy nő, akik legalább annyira hasonlítottak egymásra, mint Alfred és Matthew. Mind a ketten állig fel voltak fegyverkezve, és Francis személyes sértésnek vette, hogy a nő egyik pisztolyának éppen ő a célpontja.

– Zöldszemű – sziszegte a spanyol. Egész csinos lehet, már amikor nem ilyen gyilkos dühvel mered valakire. – Ereszd el Romanót.

– Sárkány – vigyorgott Arthur. – Hol a pénzem?

A férfi felhúzta a pisztolyán a kakast.

– Jaj, kérlek, ne próbálkozz fenyegetőzéssel, tudod, hogy ez neked nem megy – legyintett. – Piero, ha lőnek, lődd le a foglyot.

A portugál a zászlótartó mellett ugyancsak kibiztosította az olasz fejének szegezett pisztolyt. A fiú tágranyílt szemekkel meredt a másik kalózkapitányra.

– Toni – nyöszörögte.

– Minden rendben, tomato – villantott rá a férfi egy gyors, megnyugtató mosolyt. – A főnök ezt elintézi, aztán megyünk is, rendben?

– Ne most próbálj keménykedni, te barom, éppen most lövik pozdorjává a hajóid!

– Ha befejeztétek az enyelgést, akár rá is térhetünk az üzletre – fejezte be a körmei piszkálását Arthur. – Az árat tudod.

– Ne röhögtess, Zöldszemű.

– Áh, szóval a szajhád nem ér ennyit, értem. Piero, ha lennél szíves…

Piero felrántotta Romanót a földről, aki rémülten felkiáltott. Még egy könnycsepp is legurult az arcán. Sárkány kezében megremegett a pisztoly.

– Rendben – hörögte. – Megegyeztünk.

Szabad kezével előtúrt egy bőrtárcát az övéből és odadobta Arthurnak. A kalózkirály elkapta, kihajtogatta, rávigyorgott a körömnyi drágakövekre és visszacsomagolta a tárcát.

– Egyharmad – rázta meg a tárcát.

A spanyol biccentett.

– Annyi. A többit két hét múlva a tanácsban. Viszem a kártérítési-listát is.

Egymáshoz léptek, kezet fogtak. Francis csak bámult rájuk, különösen akkor, mikor Piero felhúzta Zöldszemű zászlaját a rúdra, Arthur fellőtt egy fehér füstoszlopot, Antonio pedig egy méretes szarukürtön hét rövid jelet fújt.

Odalenn az öbölben abban a pillanatban elült a csatazaj. Arthur Romanóhoz lépett és előtúrta az inge alól a nyakában lógó kulcsot, hogy ki tudja nyitni a bilincset. Amint lekerült a csuklójáról a vas, a fiú a spanyol mellett termett, átölelte, könnyes arcát a férfi zöld kabátjába fúrta.

– Hülye barom – hüppögte.

– Jól van, kicsi tomatóm, nincs semmi baj, itt vagyok – mormolta neki a férfi.

– Tanítsd meg harcolni, te szerencsétlen – vetette utána Arthur. – A világ legegyszerűbb dolga volt elrabolni.

A kis olasz főnöke védőszárnyai mögül mindjárt bátrabban kiabált olasz mocskosságokat Arthur irányába. Felfújta magát és egészen kipirult. Sárkány csak nevetett, átkarolta a fiút, majd egészen barátságosan fordult a másik kapitányhoz.

– Jó szeleket, Arthur. Találkozunk a tanácsban.

– Jó szeleket, Antonio. Chiarával mi lett?

A spanyol az egyik szirt felé intett.

– Az mögött vár rám.

– Viszont az a sorhajó szép példány.

– Ugye? – virult ki. – Most szereztem.

– Szép zsákmány.

– Nem adom el.

– Nem is azért mondtam – nevetett fel Arthur.

Még egyszer kezet ráztak, a kísérőik is elbúcsúztak, majd a négyes a ház mellett távozott, valószínűleg ugyanarra, amerről jöttek. Arthur elégedett vigyorral, csípőre tett kézzel fordult a kikötő felé, ahol a csáklyákkal egymáshoz erősített hajók lassan eltávolodtak egymástól, majd Dél Sárkányának csatlósai a Sweetie mellett szépen kisorjáztak az öbölből.

– Na! – tapsolt egyet. – Csak hozott valami hasznot ez a nap is!

A nézőire vigyorgott és kezét dörgölve nekiállt összeszedni az elszórt csatakellékeket.

– Következő parancs, uram? – állt meg mellette Piero.

– Pff, mi lenne? Gyors kárfelmérés és pucolunk. Fizessük ki a társulatot, aztán menjen mindenki isten hírével.

Kedélyes hangnemben társalogtak, miközben a zászlókat hajtogatták. Francis egészen elképedve bámulta őket. Dolga végeztével Zöldszemű csak a hóna alá csapta a táskát, amiben a zászlókat tartotta, fejébe csapta a kalapját és rájuk vigyorgott.

– Jó szelet mindenkinek! Srácok, üdvözlöm mamát és aput, a levél meg arra jó, hogy ne kelljen furán fogalmazni és ne legyen szükség az én aláírásomra, mikor csinálni akartok valamit. Szervusztok! Asszonyom!

Megemelte a kalapját Elizabeth irányában, és a társaival együtt elkocogott a kikötő felé.

Nem egész egy órán belül megtudta, mi volt a viharos távozás oka: az Admiralitás fülébe jutott, hogy igen nagy errefelé az egy öbölre jutó kalózok száma, és odarendelték Zwingli tengernagyot három sorhajóval és kilenc fregattal. Francis képe egészen megnyúlt, ahogy végignézett a nagyobbacska flottán. Viszont Roddy makogása a kalózpárbajról jól elszórakoztatta egy darabig.

Este, a hivatali szállása aprócska erkélyén könyökölve megint búbánatos hangulata támadt. Benn az ebédlőben Alfred egy üveggolyóval játszadozott elég kedvetlenül, Matt pedig nagyon igyekezett, hogy felvidítsa. Elnézte őket és azon tűnődött, hogy ilyen késő este hol tudna szerezni egy adag dohányt. Soha életében nem bagózott, de most kedve támadt hozzá.

A révedezésből halk kopogtatás rántotta ki. Követte Mattet a pillantásával, aki csak a mellényét kapta fel az ingére és ment is ajtót nyitni. A kétszer két köpésnyi méretű lakásban ehhez nem sokat kellett sétálnia. Jobb dolguk nem lévén, bámulták, hogyan nyúl a kilincsért és nyitja szélesre az ajtót.

Francis lenyomott rugóként pattant fel.

Az ajtóban az Admiralitástól ismert szerelésében Arthur állt. Noha a kormányzóságon is rácsodálkozott, hogy milyen fiatal, most szinte letaglózta. Nem volt rajta semmi hatalmi jelvény, hogy öregítse. Csak ő, a húszas évei végén, nap sütötte, szél cserzette bőrével és széles vigyorával, rácáfolva az állításra, miszerint az angolokénál már csak a kalózok fogai rosszabbak.

– Ahoj! – köszönt vidáman. – Zavarok?

Bebotladozott az erkélyről. Nem tudta elhinni, hogy itt van. Az alatt a pár óra alatt felé sem nézett, most pedig itt áll előtte, és éppen olyan gyönyörű, mint azon a napon.

Nem mintha most ránézett volna. Zöldszemű elnézett Matt mellett és Alfredra mosolygott.

– Hogy te mennyire megnőttél, tücsök!

Alfrednak elég volt ennyi, hogy felugorjon, az ajtóhoz rohanjon és Arthur karjaiba vesse magát. Fura nyüszögő hangja alapján még azt is meg merte kockáztatni, hogy elsírta magát.

– Jól van, na – mormolta a férfi és meglapogatta a hátát. – Hé, nincs semmi baj, tücsök, itt vagyok.

– De ott hagytál – sírta. – Ott hagytál!

Alfred ellökte és üvölteni kezdett. Matt két gyors pislogás után becsukta az ajtót, Arthur úgy is bent volt már.

– Nem tudtam, miért hagysz ott, azt hittem, hogy valami rosszat csináltam, és nem mondtál semmit, csak leraktál, és elmentél! Semmi viszlát, én meg ott vártam rád… És vártam, de nem jöttél, aztán éheztem, mert nem jöttél, aztán el kellett mennem dolgozni, mert otthagytál és nem volt nálam semmi és…

– Vá-vá-vá-váááárjunk egy pillanatot! – szakította félbe Arthur. – Mi az, hogy éheztél és el kellett menned dolgozni?

Alfred éppen két kézzel törölte a könnyeit. Francis kisegítette:

– Ott volt pénz nélkül, mit tehetett volna?

A kalóz nagy sóhajjal csípőre tette a kezeit és megdörgölte az orrnyergét.

– Mit tanítottam neked a kalapokról?

– Mi? – csukladozta Alfred. Kifakadt: – Most komolyan? Én itt komoly dolgokról beszélek, te meg minden régi hülyeséget számon kérsz?

– A kalap fontos! Főleg akkor, ha a belső varrást végig telerakod pénzzel, de gondolom, neked ez fel sem tűnt, igaz? Még akkor sem, mikor a fejedbe nyomtad? Te jó ég, tücsök.

Alfred zavartan bámult rá. Sarkon fordult, átment a másik szobába, ahol az ágyaik voltak. Francisnak utána sem kellett néznie, hogy tudja, mit tesz: az ágya feletti szögről leakasztja azt a gyerek méretű kalapot, az egyetlen dolgot, amit megtartott. Már jött is vele vissza. Arthur átvette tőle, belenyúlt, két ujjal feltépte a belső szövetborítást, és lekoppintotta az asztalra. Felemelte, és csodák csodája, úgy egy tucat kisméretű aranypénz borult oda.

– Otthagytalak – bólintott Arthur. – De semmiképpen sem akartalak úgy otthagyni, hogy valamilyen módon nem viselem gondodat. Már látom, hogy hiba volt nem szólni róla. Ne haragudj.

Alfred a pénzt nézte. Aztán Arthurt.

– De miért?

Vékony ajkai bánatos mosolyra húzódtak.

– Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de vannak emberek, akiket kedvelek, és őket szeretném távol tartani a saját döntéseim következményeitől. Meg érdemeltél egy esélyt a normális életre, és – elismerően végigmérte Alfredot, akin még mindig ott volt a zekéje, igaz, már cipő és harisnya nélkül, kigombolva – már hadnagy vagy, nézzenek oda!

– Másodtiszt vagyok Francis hajóján – biccentett Alfred feléje. – Matt az első.

Arthur először nézett rá azóta, hogy bejött. Elmosolyodott. Francis gyomra megrándult.

– Úgy emlékszem, hogy valami olyasmit mondtál az első nap, hogy… – Alfred összevont szemmel próbált visszaemlékezni, hogy pontosan idézzen – „ha nem tetszik, hogy kalózok szedtek fel, akkor a tenger felé tágasabb.” Mégis kiraktál.

Arthur csak kacarászott.

– Soha nem mesélted el, hogy találtál meg – fűzte hozzá halkan.

A nevetése elhalt. Nosztalgikus mosoly lett belőle, ahogy a távolba meredt. Nagyot sóhajtott, körbenézett, és felült az asztallapra. Ezzel együtt a többiek is rájöttek, hogy ülve mennyivel kényelmesebb. Francis az erkélyajtó mellett lévő, háttámla nélküli kisszéken foglalt helyet.

– Az egyik legkülönösebb vihar volt, amibe valaha belekerültem – mesélte tűnődve. – Nem fújt a szél, csak az eső szakadt, de akkor már vagy harmadik napja. Belekerültünk egy áramlatba, ami vitt minket… valamerre. Nem tudtuk, hol vagyunk és merre tartunk. Ebben a szakadó esőben láttuk meg a csónakod – mosolygott rá Alfredra. – Egyszerű kis valami, olyan kicsi volt, hogy te is alig fértél el benne. Egy darab vitorlavászonba voltál becsomagolva, és az egész hajót kis kék virágok borították – kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a fiú haját. – Legyen kalóz, vagy nem, egy jó hajós mindig kihúzza a vízbe esettet. Szóval kihúztunk. Amúgy már eléggé tele volt vízzel az a kis ladik, szóval pláne szerencséd volt. Még két napig aludtál, az alatt elcsitult a vihar, elkezdett fújni a szél, és irányba álltunk.

– Tortugára – mondta Alfred lassan. Bizonytalanul felnézett. Arthur mosolyogva bólintott. – Azon az úton khm, szerezted Sweetie-t.

– Azon bizony!

Nevetett. Előrehajolt, és homlokon csókolta Alfredot.

– Örültem volna, ha velem maradsz, de akkoriban éppen balhéztam a többiekkel. Egymás inasának elrablása és a váltságdíj kérése felénk bevett szokás. Ilyenkor fizetsz vagy harcolsz, mellékelt ábrának lásd a mai hacacárét. – Gondterhelten sóhajtott. – De akadnak kapitányok, akik a váltságdíj kézhez kapása után pusztán szórakozásból kivégzik a foglyot. És egy ütközetben elég egy eltévedt golyó, egy rossz szögben repülő faszilánk… nem mertem kockáztatni. És elég nagy voltál már ahhoz, hogy megállj a magad lábán.

– Tizenöt voltam! – háborodott fel Alfred.

– És? – vonta fel a szemöldökét Arthur. – Én tizenöt évesen léptem meg otthontól.

A fiú csak hápogni tudott. Meg elpirulni.

Matt megköszörülte a torkát. Francis a félénk fiúra nézett, aki még mindig a fal mellett álldogált.

– Ha nem veszi sértésnek, uram… miért szökött meg?

– Hagyd az uramozást, én legfeljebb csak a hajómon vagyok úr – kacsintott rá. – Oh, de magasztos vagyok. Láthattad, hogy jó anyám miféle szerzet. Nem tűrhettem hát tovább otthonom vasbéklyóit! – Még rá is játszott. – Amúgy csak annyi, hogy amikor nem Londonban kellett mindenféle puccos gúnyában asszisztálnom anyámék vállalkozásához, akkor a tenger melletti házunkban voltam. Néha kiszöktem, lementem a partra. Jóban voltam az egyik halásszal, ha jókor mentem, jó ruhában, akkor felvett és kivitt a tengerre.

Mélyen beszívta a levegőt. Francis megértette, az ő életében is megvolt az a pont, mikor a Tenger ránézett és elrabolta a szívét. Azóta is visszavágyik az ölelésébe.

– Szokás, hogy ahol több fiú van, ott az egyiket katonai pályára adják – folytatta. – Én boldogan bevonultam volna a flottához, ezt meg is mondtam anyáéknak. De ők addigra már kicsikarták Scottból, hogy legyen katona. Jobban örültek volna, ha tengerész lesz, akkor házon belül meg tudják oldani a kereskedelmi hajóik védelmét, de Scott borzasztóan tengeribeteg. Nem is értem, mama hogyan vette rá, hogy jöjjön ide. Mondjuk, pont úgy is nézett ki, mint aki végig betegeskedte az utat idáig. Lényeg a lényeg, Scottból lett a katona, engem meg ügyvédnek szántak.

Alfred prüszkölve felnevetett. Most Francis kérdezett:

– Owen azt mondta, hogy ő vette el a menyasszonyod.

– A rivális kereskedelmi vállalattal kötött egyezmény része lett volna – vont vállat. – És leendő arám bájai is elég nyomós indokot szolgáltattak ahhoz, hogy fogjam az otthoni ezüst gyertyatartókat, és megpattanjak. És csak három volt, nem tudom, mit sírnak rajta.

Francis a szemét forgatta.

– És utána rögvest kalózkodás?

– Egy fenét! Be akartam lépni a flottához, de hozzám se szóltak, azt mondták, túl fiatal meg nyüzüge vagyok. Egy kereskedelmi hajóra vettek fel fedélzetet súrolni – megeresztett egy fintort. – Nem egészen harmadik napja futottunk ki és gondolkodtam azon, hogy jó ötlet volt-e ez az egész, mikor a hajónkat megtámadták. A kapitány északi volt, Christensen Densen, nem tudom, mond-e nektek valamit… a Viking, ha úgy ismerősebb. Mindegy. Az én hajóm egyik fele halott volt, a másik fele meg halott akart lenni, plusz meglékelték és mindent elvittek, ami mozdítható volt. Denny felajánlotta, hogy megkíméli az életünk, ha felcsapunk kalóznak. Én meg roppant lelkesen jelentkeztem. Szerinte is fiatal meg nyüzüge voltam, szóval inaskodtam mellette egy kicsit, mire rájött, hogy amúgy értek én a hajókhoz és nem kell pátyolgatni. Akkor kaptam meg Denny zászlaja alatt a Laurel's Gambitet. Aztán egy szép nap összeszólalkoztunk Dennyvel, és kenyértörésre ment a dolog. Aztán összeszedtelek téged, meg Sweetie-t és most itt vagyok.

– Könyvet kéne írni az életedből – motyogta Alfred.

A kalóz felnevetett, de úgy, hogy majd' leborult az asztalról.

– Ugyan már, az én történetem lineáris, sehol nincs benne olyan hű-de-nagy-fordulat. Vannak nálam sokkal izgalmasabb kalózok is. Amúgy, ha kedved támadna felcsapni, várlak sok szeretettel.

– Öhm…

– Ne nézz már így, csak vicceltem… – nyomott a fejére egy barackot. – Amúgy is, nagyon jól áll ez az egyenruha.

Alfred nagyot nyelt.

– És mi lesz, ha egyszer a te hajód ellen vezényelnek?

Arthurban bennszakadt a nevetés. Elképedve nézte néhai neveltjét.

– Mi lenne? Nekem jössz. Harcolunk, és győzzön a jobbik, vagyis én. De egyet se félj, majd kihúzlak, és egészen korrekt váltságdíjat kérek érted, amit még az Admiralitás is kifizet. Ez rátok is áll, jó, srácok?

Francis hitetlenkedve csóválta a fejét. Felnézve azt látta, hogy azok a híres-hírhedt zöld szemek őt fürkészik. Valahol a köldöke magasságában kezdett formálódni a felkiáltás, amit még idejében visszanyelt.

Kérj kegyelmet. Állj be a Flottához. Ne kényszeríts, hogy ellened harcoljak.

Kimondta helyette Alfred.

– És nem… semmi esély arra, hogy valaha is megpróbálkozz az amnesztiával?

Arthur nevetése ezúttal erőltetett volt.

– Ugyan, Alfred. Túl sokat raboltam világszerte. Meg nem volt preferált népségem, ugyanúgy megsarcoltam a briteket, mint a franciákat és a spanyolokat… igazából bárkit, aki ígéretesnek tűnt. Az egész világot magamra haragítottam. Ha meg mégis felajánlanák, akkor se fogadnám el. El kéne hagynom az én édesem.

Alfred a fejét rázta.

– Biztos megengedik, hogy megtartsd a Sweetie-t…

– Nem. Nem engednék meg, nem szabályszerű a második fedélzet elhelyezkedése meg az ágyúk elrendezése. Teljesen át kéne építeni. De azért aranyos, hogy aggódsz értem.

– Te is aggódtál értem, nem? – kérdezett vissza halkan. – De…

– De?

Alfred a tarkóját vakarta.

– Három éve, az Admiralitáson…

– Gondoltam, elmegyek megnézni, hogy festesz felesküdött tengerészként. Elindultam, hogy megkeresselek, de a hetedik vagy nyolcadik kocsmánál bevallom őszintén, elvesztettem a fonalat – zavartan nevetett.

– És nem buktál le? – csodálkozott Matt.

– Nem, nem, egy roppant kedves úriember a segítségemre sietett. Piszok jót buliztunk. Nemde, Francis?

Két hadnagya leesett állal bámult rá. Ő csak hümmögött.

– Így is mondhatjuk.

– Az tény, hogy másnap olyan fejfájásom volt, hogy meg akartam halni… Valószínűleg azért mentünk el az öböl szája előtt, egyébként biztos nem jutott volna eszembe. Majdnem leborotváltam az én édesem oldalát azokon a sziklákon. Meg megtanultam, hogy ne keverjük a rumot francia borral.

– Az nem francia bor volt, hanem ócska bor – javította ki Francis.

– Egyre megy, nem?

– Ne sértegessen drága, még magamra veszem.

Összevigyorogtak.

A szíve szakadt meg, mikor Arthur lekászálódott az asztalról, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lelép. Még egyszer megölelte Alfredet.

– Aztán csak szépeket halljak rólad, tücsök!

Alfred szipogva nagyokat bólogatott. Arthur megpaskolta a fejét. A következő, aki előtt megállt, Matt volt.

– Még be se mutatkoztam, hadnagy. Arthur Kirkland, de hívjon csak Zöldszeműnek – kacsintott.

– Matthew Williams – szorította meg a kezét Matt zavartan.

– Valószínűleg ez volt egész eddigi élete legfurább napja, ugye? Sebaj, lesz majd másik. Viszont maga egészen megbízható pofának tűnik, szóval szeretném megkérni, hogy vigyázzon helyettem is erre a kettőre.

A fejével Francisék irányába intett. Matt kihúzta magát.

– Úgy lesz, kapitány!

Arthur arca felragyogott a megszólítás hallatán. Végignézett rajtuk és szívből kívánta:

– Jó szelet, és a tenger legyen kegyes mindannyiunkhoz!

– Elkísérhetem egy darabon? – bukott ki Francisből.

A férfi szemében különös fény gyúlt.

– Csak nyugodtan.

A szekrényéhez sietett. Tiszta ingére gyorsan felkapott egy hosszú mellényt, hogy mégse legyen teljesen alulöltözve. A fehér nadrágod és a harisnyát villámgyorsan ledobta, helyette barna térdnadrágot húzott és egy olyan saruba bújt, amit annyira irigyelt Arthurtól az Admiralitáson. Lopva kinézett, látta, hogy a kalóz halkan beszélget a fiúkkal. Ezt biztató jelnek vette, és gyorsan a tükör elé libbent megigazítani a haját. Szörnyülködött egy sort, hogy milyen kócosan létezett eddig, hát gyorsan megfésülködött, majd egy szalaggal összefogta szőke tincseit.

– Mehetünk – lépett ki a hálóból és feszes mosolyt villantott Arthurra.

Meg úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy a kalóz egy pillanatra megdermedt, utána tetőtől-talpig végigmérte. Legyezgette a büszkeségét.

Csendesen ballagtak az utcákon. Arthur vezetett, ő tudta, merre akar menni, Francis csak követte, és azon tűnődött, hogyan tudná úgy bevezetni a mondandóját, hogy egy: ne képeljék fel, kettő: ne haragban váljanak el, három: lehetőleg Arthur maradjon még egy kicsit ühm, személyesebb okokból.

Már kiértek a városból, és a tengerpart fövenyén baktattak. Egyedül a hold világította meg azt a több kilométeres utat, amit megtettek. Francis nem csodálkozott, ő is elég messze horgonyzott volna le, ha egy kalózokkal teli településre akart volna beosonni álruhában. Végül egy utolsó sziklát megkerülve meglátta a parttól nem messze ringatózó fregattot, aminek csak a tatjában égett egy mécses, egyébként sötétség honolt rajta.

Eljött a búcsú ideje. Egymásra néztek, Francis nagy levegőt vett, de Arthur az ajkaihoz érintette az ujjait.

– Ne kérj olyasmit, amit nem tudok teljesíteni – könyörgött.

– Nem is tudod, mit akartam kérni.

Megfogta a kezét. Egészen kicsi, az ujjai rövidek, a bőre érdes. Együtt dolgozik a legénységgel.

– Ha van bármi köze ahhoz az éjszakához, akkor szerintem de, tudom.

A szívének minden dobbanása fájt. A kalóz habozva hozzátette:

– Nem mellesleg nagyon csúnyán le kell itatnod, hogy azt megismételjük.

Akarva-akaratlan felkuncogott, ahogy eszébe jutott, miket művelt a másik részegen. Még a hold fényénél is látta, hogy Arthur fülig pirul.

– Jó éjszakát, Francis.

Fel sem tűnt neki, hogy a kezét még mindig Francis szorongatja. Az már igen, mikor a francia annál fogva közelebb húzta, megsimogatta az arcát, és a másik gyenge ellenállásával mit sem törődve megcsókolta.

A változás hirtelen és váratlan volt. A kalóz egyik pillanatban még tiltakozott, a másikban éhesen mart az ajkaira, a hajába túrt és közelebb rántotta. Ugyanilyen éles váltással, már egészen vörösen lökte el, reszketve söpörte ki a haját a szeméből, majd a torkát köszörülve elköszönt, és a földet bámulva, merev mozdulatokkal sietett a nem messze a partra húzott csónakhoz.

Mosolyogva figyelte, hogyan fordítja meg a csónakot, hajítja bele a saruját, majd mezténláb belelökte a ladikot a vízbe. Belemászott és biztos, gyakorlott mozdulatokkal, csendesen a hajójához evezett.

Nem várta meg, hogy felhúzzák. Könnyű léptekkel elindult visszafelé. Gyakran hátrafordult, noha a szirttől nem látott semmit. Az egyik ilyen alkalommal pedig észrevett a tengeren egy kivilágított hajót, ami teljes vitorlával, egyre gyorsabban haladt a nyílt víz felé.

Vidáman integetett a hajónak, noha pontosan tudta, hogy nem láthatják. Felmosolygott a holdra, és az a sanda gyanúja támadt, hogy a következő találkozásukig ezúttal nem három év fog eltelni.