Láncokban is függetlenül

Kinek rémlik a Légy hát országgá? Több ponton akadnak rá utalások, szóval tekinthetjük a folytatásának is.

Khm, khm, töris áttekintés, tudom, hogy imádjátok.

 

Litvánia 1918-ig az Orosz birodalom része volt, akkor kikiáltotta függetlenségét, amiért lengyel segítséggel meg is harcolt. A lengyelek azonban a megállapodás ellenére nem adták át Vilniust, ami a litván alkotmány szerint a főváros volt. Az 1939-es Molotov-Ribbentop-paktum német érdekszférának ismerte el, azonban a szeptember 28-i második szovjet-német szövetség a Szovjetunió érdekszférájának minősítette. Október 10-én a litvánok kölcsönös segítség-nyújtási szerződést kötöttek a szovjetekkel, minek keretében megkapták a Lengyelországtól elfoglalt Vilniust, cserébe engedélyezniük kellett a szovjet csapatoknak a területükön állomásozást. 1940 június 14-én a szovjetek a szövetség megszegésére hivatkozva több miniszter leváltását követelték, amit a litvánok nem teljesítettek, ezért a szovjet hadsereg június 14-15-én bevonult Litvániába.

Vilnius miatt 1919-20-ban lengyel-litván összecsapások zajlottak, 1938-ig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között. Ebből a korból származik a litván „Varsó nélkül nincs béke”-mondás. Nagyrészt ennek is köszönhető a lengyel-litván kapcsolatok megromlása.

Lengyelország: a Harmadik Birodalom 1939. szeptember 1-jén a Fehér Terv keretein belül lerohanta az országot. A Szovjetunió szeptember 17-én csatlakozott a támadáshoz, ekkor a lengyelek elismerték, hogy a helyzet tarthatatlan. A megmaradt szárazföldi és légi egységeiket Magyarországon és Románián át kimenekítették, ezek a csapatok később csatlakoztak a szövetséges erőkhöz és végigharcolták a háborút.

Magyarország: az első és második bécsi döntés után hazánk közvetlenül is határos lett Lengyelországgal. Ezt a németeknek köszönhettük, akik kérelmet nyújtottak be a magyar kormányhoz, hogy használhassák a kassai vasútvonalat az ország megtámadásához. Ezt a kérvényt a magyar kormány a több évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva visszautasította. Szeptember 10-én jelentek meg az első lengyel menekültek a közös határon, és mire a kormány 21-én hivatalosan is megnyitotta a határt, már 40.000 lengyel volt az országban. A lengyel összeomlás után a fegyveres erőket is fogadták és tisztelettel lefegyverezték őket. A lengyeleknek lehetőséget adtak a továbbutazásra egy harmadik országba, ahonnét újra felvehették a harcot Németországgal, az itt maradt lengyeleknek pedig a lehetőségekhez mérten segítséget nyújtottak. A lefoglalt fegyverek és hadianyag egy részét később a szovjetek ellen segítségképp Finnországba küldték.

Furcsa háború: azt az időszakot nevezik így, mikor az Egyesült Királyság és Franciaország már hadat üzent Németországnak, de még nem csináltak semmit, '39. őszétől '40 tavaszáig.

Nyelvlecke: Lenkija (litván) - Lengyelország

Láncokban is függetlenül

Toris gyűlölte magát. Le akart ugrani egy épületről, elébe akart futni egy golyónak vagy csak aláfeküdt volna egy orosz harckocsinak. De az, hogy ott álljon, hátára vetett gépfegyverrel Varsó főterén és azt nézze, hogyan kísérik a szovjet katonák a lengyel hadifoglyokat, elviselhetetlen volt. Mégsem tehetett semmit, csak állt a lassan lenyugvó nap vöröses fényében.

Ha tehette volna, arcon köpi magát.

Parancsba adhatta volna a katonáknak, hogy eresszék el a foglyokat. A felettesük, joga van hozzá. Megtehetné. Csak ki kéne mondania, aztán viselni a következményeket, mert Ivan nem ugyanaz az ember volt, mint akit otthagyott '18-ban. Ugyanaz a kemény, kegyetlen fény ragyogott a szemében, mint a gazdasági válság óta Németországéban és ugyanúgy nem tudta elviselni, ha valaki ellentmondott neki, mint ő.

Toris nem volt hülye. Szovjet katonák állomásoztak a területén, és tudta, hogy Ivannak csak egy mondvacsinált indok kell arra, hogy felrúgja a szerződést és elfoglalja a területeit. Éppenséggel nem akart a vörös csillag uralma alá kerülni. Saját szemével látta a forradalmat, látta, hogyan sodródik az anarchia szélére az ország, és hogy mennyi vérnek kellett elfolynia ahhoz, hogy végre rendeződjék a helyzet. Toris nem akart ennyi áldozatot. Litvániát kell szem előtt tartania.

És ha ennek az ára Lengyelország szenvedése, hát akkor Feliks jól teszi, ha felköti a nadrágját.

Azért rászólt a katonákra, mikor szükségtelenül durvák voltak. Mintha olyan sokat számítana. Ezeket az embereket munkatáborokba viszik, tökmindegy, hogy kedves-e velük vagy sem.

Még nagyban ment a foglyok teherautóba terelése, mikor egy Volkswagen fényszórói hasították széjjel az alkony egyre hosszabb árnyékait. Toris összeráncolt homlokkal követte az autó útját. Ő maga nem tudott vezetni, csak sofőrje volt, és ha az ilyen stílusban közlekedett volna, akkor Toris úgy rúgja ki, hogy a lába nem éri a földet.

A kocsi hirtelen kanyarodott, ugyanilyen hirtelen, csikorogva fékezett. A motor leállt, a fényszórók lekapcsoltak. A kormány mögül egy nyurga tiszt ugrott ki, és Toris gerince mentén végigfutott a hideg. Kihúzta magát és a fegyvere után kapott. Az eddig hátára lendített puska most a jobb vállára került, csöve a föld felé irányult.

– Beilschmidt – hajtott fejet, ahogy Poroszország hallótávolságon belül ért. – Hát maga?

Szólíthatta volna ezredesnek is, vagy porosznak, vagy ahogy eszébe jut. Ő inkább a nevét választotta, ami törést okozott a lépései ritmusában, emlékeztette a felfelé törekvő országot arra, hogy Torisnak van egy olyan kártya a kezében, ami ellen nem tud védekezni.

– Őrnagy. – Gilbert megállt előtte, és összecsapta a sarkát. Hóna alatt egy olcsó papírba hengergetett, nagyobbacska csomag volt. – Megkérhetem rá, hogy fáradjon velem?

Toris méregette egy darabig. Jó darabig. Addig, amíg az árnyékokként suhanó munkások meg nem gyújtották a tér minden gázlámpáját. Akkor kimérten bólintott, visszalökte a hátára a gépkarabélyt, és sietősen megindult a hosszú léptű mögött.

– Nem gondoltam rá, hogy itt talállak – jegyezte meg Gilbert csevegő hangnemben.

Szúrós pillantást vetett rá.

– Szovjetunió nem ért rá. – Maga sem tudta, miért nem a nevén szólítja. Semmi oka nem volt rá, hogy titkolja.

– Ezek szerint mégis a ruszki kutyája vagy – biccentett.

– Mert mit tehetnék?! – fortyant fel. – Nem akarok úgy járni, mint Lengyel.

– És ezért szövetséget kötöttél Szovjettel. Bölcs dolog, mondhatom.

– Igaz is, legközelebb majd hozzád fordulok – horkantotta.

Gilbert örömtelenül felnevetett:

– Ugyan már, nekem egy szavam sincs, mióta Hitler szétrúgta az országot.

– És az öcséd?

– Kerüld el, ha jót akarsz – morogta. – Reménykedj, hogy most egyik nagyokos sem akar majd nekimenni ruszkiföldnek, mert akkor közeledbe se jövünk.

Toris meglepetten hallotta a Gilbert hangjából kicsendülő keserűséget. Nemzetközi politikában mindig is jól értesült volt, tudott róla, hogy Németországban változott a közigazgatás, és néhány, a szövetséget alkotó szabadállamot megfosztottak jogaiktól. Azt mondjuk nem tudta, hogy Poroszország is köztük volt.

– Mi lett a nagy árja-elmélettel? – kérdezte csipkelődve. – A porosz példaképpel?

Gilbert megtorpant és végigmérte. Toris szinte érezte, ahogy néhai egyik legfőbb ellenfele gondolatban különféle fegyvereket és kínzóeszközöket próbál ki rajta.

– Egy ideje a Führer kerüli a kifejezést, csak a tányérnyalói hajtogatják – mondta végül. – Szerinted meddig magyarázta fennhangon a porosz eszményt?

– Addig, amíg meg nem tudta, hogy mekkora seggfej vagy?

– Amíg személyesen bele nem nézett a képembe, addig! – sziszegte dühösen. Elfordult, macskaléptei trappolássá lettek. – Esküszöm, az egyházzal nem volt soha annyi bajom soha, mint ezzel a nyomorulttal! Megharcoltam a keresztes háborúkat, aztán abajgattalak titeket, balkezes albínóként túléltem a középkort meg az inkvizíciót, pedig vagy félszázszor meg akartak égetni, erre mikor köt bele valaki a képembe? Mikor? Mikor már lassan ott tartunk, hogy az asszony egyenlő a férfival!

Toris vigyorgott a háta mögött. Óh, az édes érzés, hogy az ellenségének baja van!

– Beverem a képed – hörgött Gilbert, miután túl gyorsan fordult hátra ahhoz, hogy letörölhesse az arcáról a vigyort.

– De hát tudod – tárta szét a karját –, hogy legszebb öröm a káröröm!

– Ez aztán a keresztényi gondolat.

– Mert az irigység nélkül való.

Ezen még a porosz is megvidámodott. Döngő lépteinek hangja is szelídült, és lassacskán olyan észrevétlenül suhant, mint mindegyikük. Elvégre országok, nem emberi lények, semmi keresnivalójuk ezen a világon. Érdekes módon a be nem avatkozás és a háttérben maradás olyan dolog volt, amiben mind egyetértettek. Általában csak a vezető-réteg és az elit tudott róluk, azzal a pár tucat emberrel kiegészítve, akiknek ők árulták el a titkuk. Meg általában a fővárosiak, hála a pletykáknak. Mindegy, pár tízezer embernél biztos nem több. Természetesen országonként.

– Milyen a kapcsolatod manapság Lengyellel? – kérdezte Prussi érdektelen hangon, mintha csak az időt akarná elütni.

– Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza.

– Csak csevegek. Még mindig szobára jártok?

Félrenyelte a nyálát. Gilbert volt olyan szíves és hátba veregette, még mielőtt ilyen dicstelen módon tért volna meg elődeihez.

– M-mi honnét sze-szedted ezt a baromságot, hehe, én és ő, ugyan már…

Zavartan kacarászott. Gilbert összefonta a karjait és nézte. Rezzenéstelen tekintettel, kényelmetlenül hosszan. Torisnak már lángolt az arca.

– Nem. Összekaptunk Vilniuson.

– Aha.

– Személy szerint kedvelem, azzal semmi gond, de a kormányaink és a lakosaink elhidegültek egymástól és húsz évig egymáshoz se szólhattunk.

Gilbert csak biggyesztett ajkaival mondta, hogy az nem rossz.

– A helyedben kibékülnék vele. Nem leszel szép lábtörlő. Mondjuk, a ruszki házában kevés szép lábtörlő van.

– Tudom – sóhajtott. – Lett és Észt is fél. Észt szerint legkésőbb nyárig Szovjet kitalál valamit, és megszállja a földünket. Igyekszik felkészülni. Mióta Finn és Szovjet olyan randán néz egymásra, különösen.

– Öcsi is azt mondta, hogy legkésőbb jövő karácsonyig ez megtörténik.

– Tehetek ellene valamit? – pillantott rá a szeme sarkából.

– Ühm, meggyónsz, felveszed az utolsó kenetet és igen buzgón elkezdesz imádkozni?

– Másodszorra hozod fel a vallást, pedig úgy tudtam, hogy a mostani vezetőséged nem kifejezetten vallásbarát.

– Vannak dolgok, amik nem változnak, ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én.

Rábólintott. Ez így van, mindenkinek megvan az a pontja, ami örök. Toris hitte, hogy neki ez a Feliks iránti szerelme.

Már éppen készült megkérdezni, hogy mégis hová mennek, mikor a porosz benyitott egy házba, majd a belső udvarban elhelyezett lépcsőn lesétált a pincébe. A pincéből nyíló második pince lejáratánál Torisnak már kezdtek rossz érzései lenni, hát még mikor odalenn egy jól megvilágított, nyüzsgő munkateret találtak. Katonai egyenruhás nők és férfiak szaladgáltak a kései óra ellenére, papírhalmokat tologattak, megbilincselt embereket vezettek marcona SS-katonák és az egyik sarokban pár géppuska csöve állt ki egy dobozból. Gilbert jól megbámulta azokat, majd a szemét forgatta és ment tovább, valamit dünnyögve az orra alatt a munkavédelemről és a hülye lengyelekről.

Jól megbámulták őket, de inkább Torist. A magas rangú német nyilván nem meglepő itt, na de szovjet egyenruha? Ugyan már.

Még egy szintet mentek lefelé, és Toris már kezdte úgy gondolni, hogy nem élete legjobb ötlete volt követni Gilbertet, mert ki tudja, lehet, hogy most fogják lefogni és kiverni belőle azt a kevés információt, amit a kémei megszereztek. Verőlegények nem jöttek, ellenben beértek egy folyosóra, ahol jobbra-balra cellaajtók sorakoztak. A folyosó elején a falra felrakott kulcsos dobozból Gilbert kivette a megfelelőt és megindult előre.

– Ki kéne találni erre valami szabványt – tűnődött hangosan. – Mégsem járja, hogy csak így ki- meg be lehessen sétálni egy börtönbe, nem gondolod?

– Ez egy börtön? – vonta fel a szemöldökét Toris.

– Ne játszd a hülyét, nem áll jól neked.

Hízelgő, hogy egyenlő félként kezeli.

Egészen a folyosó végéig elsétáltak, pedig a cellák jó része üres volt, ajtajuk résnyire nyitva volt. A jobb oldali utolsó ajtóval szemben csak a csupasz kőfal volt, ez alapján Toris kikövetkeztette, hogy a bal oldali utolsó cella, aminek Gilbert éppen most nyitja az ajtaját, legalább kétszer olyan nagy, mint a többi.

A tömör fém jól siklott az alaposan bezsírozott sarokvasakon. Puritán cellát tárt eléjük, amiben négy dolog volt: az egyik sarokban egy illemhely, mellette egy mosdó, a cella közepén egy földbe csavarozott, vastag faasztal – székek nélkül –, a falba fájva pedig egy keskeny priccs. Ezen hevert a fal felé fordulva Lengyelország egy szál combközépig érő daróccsuhában, bokáján és csuklóin nehéz vasbilincsekkel. Nem mozdult.

Amint túltette magát a pillanat sokkján, rohant oda hozzá.

– Lenkija? – rázta meg a vállát.

Szőke haja mosatlanul hullott az arcába, orcáin lázrózsák virágoztak. Lehunyt szemhéja alatt a szemgolyók nyughatatlanul mozogtak. Ajkai cserepesek, kiszáradtak, és az egész férfi haloványnak tűnt. Itt-ott még látszódott rajta az ütlegelés nyoma, a bal járomcsontja még varas volt, ujjai hegye szintén.

Gondolni sem akart rá, ki és mit művelhetett vele.

Megbökték a vállát. Odakapta a fejét, de csak egy fémkulacsot látott, amit az arcába nyomtak. Elvette Gilberttől és hálásan felmosolygott a másikra. Azért nagyon remélte, hogy nem azért hozták ide, hogy ő legyen szovjet részről a tanú, mikor újabb kínvallatásnak vetik alá Felikset.

Lecsavarta a kulacs kupakját, megtámasztotta a lengyel fejét, és lassan türelmesen, kiskanálnyi adagokban megitatta. Feliks kábaságának jó részét a dehidratáció okozta, mire a kulacs kiürült, magához tért. Ország volt, gyorsabbak voltak benne a folyamatok. A lázán viszont mit sem segített.

A lengyel zöld szemei zavarosak voltak, mint a felkavart algás víz. A fókuszálással gondjai voltak, de boldogan felragyogott az arca, ahogy ráismert.

– Liet! – suttogta elragadtatva. – To-umpf!

Hála istennek elég gyors volt és be tudta fogni a száját, mielőtt kimondta volna a nevét.

– Shh – csitította. – Vannak itt mások is rajtunk kívül.

Felikset nem tudta zavarni. Bilincsei csörögtek, ahogy felemelte a kezét és megérintette a Toris állát. Nem bírta, mosolyognia kellett. Feliks puha, mégis érdes kezei keretbe fogták az arcát, áhítattal figyelte minden rezdülését, ő pedig ringatta, mint az apróságokat szokták és minden erejével azon volt, hogy ne bőgje el magát örömében.

– Ugye most nem tűnsz el? – kérdezte Feliks hirtelen. – Ugye, te most tökre nem fogsz megint eltűnni?

– Nem. – Csuklott egyet. – Itt vagyok veled.

– Mindig eltűnsz. Mindig itt hagysz. Mindig tökre csak álmodlak. Most is, ugye?

Összeszorult a szíve.

– Nem, Lenkija. Itt vagyok. Itt vagyok.

A szőke kezei az arcáról a hajába csúsztak. Helyzetéhez képest meglepően erősen belemarkolt, és lehúzta magához. Ajkaik megtalálták egymást és Toris hálásan simult a lengyel ölelésébe. Gilbert a háta mögött zavartan köhécselt és sietősen elfordult. Rá se bagózott, az egyetlen, ami érdekelte, Feliks volt; a hajába markoló ujjai, forró lélegzete az arcán, cserepes, vizes ajkainak érintése.

Nagy sokára elváltak. Feliks levegő után kapkodott, Toris pedig végigcsókolta az arcát, álla hegyétől a füléig.

– Ühm, nem akarok zavarni, de amúgy illegálisan vagyunk itt, és lépnünk kéne – jegyezte meg Gilbert.

Toris felnézett rá. A porosz neki háttal állt, a mennyezet sarkát bámulta és zavartan hintázott a sarkán. Kezében a csomagot szorongatta, a papírborítás hangosan zörgött. Ezt a valamit most lazán átdobta a válla felett. A csomag a priccs mellett puffant a padlón.

– Öltöztesd át. Tudom, hogy nem szívesen bújik bele, de tuszkold rá, kérlek.

Hátrapillantott. Egyetlen másodpercre találkozott a pillantásuk, Gilbert azonnal elpirult és jóformán kirohant.

Szemügyre vette Feliks bilincseit. Masszív jószágok voltak, de a lengyel is le tudná törni őket, ha éppen nem lenne széjjelesve. Toris óvatosan lefeszítette mind a négy vasat. Miközben óvatos mozdulatokkal húzta le róla a csuhát, rá akart szólni, hogy üljön rendesen, csak aztán a pillantása a lengyel ölébe tévedt.

– Liet – suttogta Feliks és megszorította a felkarját. – Semmi baj.

Feliks combja van tele öklömnyi lila zúzódásokkal, az ő hasán és hátán éktelenkednek a karmolások és a korbácsnyomok, az ölére meg rá sem tud nézni, de mégis ő biztatja és Toris az, aki nem tud mozdulni.

Megpróbált az eddigieknél is óvatosabb lenni. Gilbert feltételezésével ellentétben Feliks egy szót sem szólt, miközben ráhúzta a fekete SS-egyenruhát. Tiszti ruha volt, bricsesznadrággal, aminek buggyosabb a combja és a fenék-körüli része, amire még a hosszú zubbony is rálóg. Alsónadrág nem volt a csomagban.

Éktelen haragra gerjedt.

Szóval a porosz tudott róla. Tudta, hogy néz ki Feliks és a füle botját sem mozgatta, itt van szerencsétlen összetörve, az országa romokban, és… És itt van, ő is és Toris is, és az SS-ruha alapján ki fogják vinni innen Felikset. És Gilbert azt állította, hogy nem tudta, hogy ő itt van.

Kedvese válla alá nyúlt, jóformán cipelte kifelé. Alig tudott megmozdulni, minden lépésnél eltorzul az arca a fájdalomtól. A porosz kinn várta őket, a falnak támaszkodva.

– Nem lesz ez így jó – mondta neki kétségbeesetten. – Nagyon nagy fájdalmai vannak.

Ezt hallva Feliks nyögve-hörögve kiegyenesedett, és lerázta magáról Toris segítő kezét. Még sápadtabb volt, mint a mellette álló albínó.

– Ne félts te engem. – Alig értette a szavait, egy medve morog így. – Felosztottak háromfelé és túléltem. Emlékszel, milyen hülyeségeket kellett csinálnunk az orosznál? Ha azt túléltem, ezt is tökre túl fogom, röhögve és féllábon.

Tett előre egy lépést.

– Na jó, talán nem röhögve, de féllábon.

Gilbert sejtelmesen mosolygott, és a jobbjára szíjazott órára nézett.

– Siessünk, negyed órás késékben vagyunk.

– Mi? – Feliks Toris felé kapta a fejét. – Te tökre hagytad neki megszervezni ezt az egészet?

Nyelt eget, és úgy döntött, terel.

– Majd később. Most gyere, először jussunk ki innen. A felettünk lévő szinten irodák vannak, sok dolgozóval, meg fognak minket bámulni…

– Persze, hogy megbámulnak, tökre német megszállta területen vagyunk, rajtad meg a ruszki ruhája van… Nem tetszik.

– Nekem se, de nem volt más választásom. Gyere, kérlek.

Nem hagyta, hogy fogja a kezét. Egyedül a lépcsőn engedte meg, hogy segítsenek neki, miután két lépcsőfok után könny szökött a szemébe, olyan fájdalmai voltak. Az irodarészlegen viszont szobormerev arccal, egyenesen, kihúzott háttal ment át a Gilbert diktálta lassú, de katonás léptekkel, mintha nem csak az egyenruhába, de egy német bőrébe is belebújt volna. Az utolsó pár méteren, mikor már nem látta senki, csak a mellette sétáló, aggódva pillázó Toris, behunyta a szemét és beharapta az alsó ajkát. A következő pinceszintre érdekesebb volt fellépcsőzni, mert hátulról egy egész részleg figyelte őket.

Gilbert egyetlen figyelmeztető pillantással előreküldte. Jogos volt, egy kommunista nem nyújt kezet egy fasisztának. Feliks láthatatlanul karolt Gilbertbe, aki az előbbi lépéssebességen csak egy árnyalatnyit lassítva kísérte fel. A fordulóban, mikor már nem látta senki, a hóna alá nyúlt, félig megemelte. Toris abban a pillanatban a másik karja alatt volt, és ketten együtt felcipelték a levegőt élesen beszívó, könnyező országot.

A ház belső udvarán Gilbert megállt, hogy Feliks a falnak dőlve pihenhessen és összeszedhesse magát. Azonban a pihenő nem tartott sokáig, az udvarban hirtelen nappali fényesség támadt, és riadószirénák kezdtek visítani.

Gilbert káromkodott egyet. Lehajolt, felkapta Lengyelt és rohanni kezdett, Torisszal szorosan a nyomában.

Lesprintelték ugyanazt az utat, mint amin idejöttek. Majdnem dupla olyan hosszúnak tűnt. A riadólánc lassan lépett életbe, mindig azután, hogy kiértek az adott blokkból. Egyetlen alkalommal ért oda előttük a riasztás, de akkor a sziréna leszakadt a falról és a földre hullott. Toris a léptei és önnön zihálásának zaja, meg a szirénák fülsértő vijjogása mellett is hallotta Feliks félig öntudatlan, kárörvendő nevetését.

Varsó az ő városa, az ő terepe. Akármilyen beteg, itt az van, amit ő akar.

Gilbert a helyzethez mérten óvatosan, de Feliks állapotának túl durván adta át neki a lengyelt, hogy rakja be hátulra. Toris hátra akart hozzá mászni, de mire kettőt pislogott, Prussi már be is kurblizta a kocsit, a motor dorombolt, a tér túloldalán meg egy harckocsi gördült ki az utcából. Inkább leült az anyósülésen és kapaszkodott az életéért, mikor Gilbert rükvercbe váltott, és hátrafelé padlógázzal indított, aztán valahogy irányba fordította az autót, és már előre mentek, közben váltott is, meg mintha a kézifékhez is hozzányúlt volna, de Toris nem igazán tudta, hogy történt. Egyik kezével a mennyezetbe épített kapaszkodót, másikkal az ülés szélét markolta, és halálra váltan meredt előre. Feliks nyöszörgött a hátsó ülésen.

– Nyugi van, mindjárt megvagyunk – morogta Gilbert és beletaposott a gázba.

Ha valaki nem autózik túl sokat, és azt is relatíve ócska utakon teszi, olyan sebességgel, hogy akár lóval is mehetne, vagyis úgy mint Toris, annak igen durva halálfélelme tud lenni egy autóban, főleg akkor, ha ilyen szép helyen ül, mint az anyósülés. Most nem tízzel, vagy hússzal tötyögtek, nem, a VW legalább hatvannal tepert Varsó macskaköves utcáin. Sarkukban egy orosz harckocsival, ami nagyban rontott az élmény minőségén.

Időnként zökkentek egyet, olyankor Feliks felnyögött. Egy éles kanyar után jobb oldalra csúszott, és próbált visszaevickélni a középen fekvő pozíciójába, mikor újra zökkentek egyet, ő pedig seggre ült. Rekedt hangon felüvöltött, kirázva Torist a dermedt rettegésből. Még egyszer előre nézett, keresztet vetett, és Gilbert vezetési stílusa mellett hátramászott, hogy ölbe vegye a lengyelt és megpróbálja megnyugtatni.

– Itt vagyok, Lenkija, itt vagyok.

– Nagyon fáj – sírta Feliks. – Annyira nagyon fáj…

– Tudom. Itt vagyok.

Gilbert időnként a visszapillantóhoz nyúlt, ami minden zökkenésnél helyzetet váltott. Épp egy ilyen mozdulat közepén tartott, mikor…

– Aztakurva! – és félrerántotta a kormányt.

Toris könyöke fájdalmas keretek között ismerkedett meg a kocsi belső burkolatával, de nem bánta, mert ott, ahol addig mentek, egy rövid sorozat szaggatta fel az utcaköveket.

– Oké, srácok, kapaszkodjatok, ennél gyorsabban nem akartam menni, mert szétesik a kocsi, de ők akarták.

Egyet visszaváltott, és tövig nyomta a gázpedált. Torist hátradöntötte a sebesség, ő pedig magához vonta Felikset, mintha ezzel bármit tehetne a technika varázslatos vívmányai ellen.

Lerázták a harckocsit. Leráztak mindenkit. A kocsi rázkódása valahol Toris lelkét is elhagyta.

A fővárosból kiérve betonozott-aszfaltozott országutakon folytatták útjukat. Egész éjjel mentek, többször áthaladtak német ellenőrzőpontokon. Ilyenkor Gilbert csak felmutatta az igazolványát, és már mentek is tovább. Hajnalban álltak meg rövid félórára egy út széli fogadóban.

A fogadós nem túl lelkesen pillantott ki rájuk egy kétujjnyi résen. Sejthetően el akarta küldeni őket a sunyiba, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Gilbert egyenruhájára, hogy elhátráljon az ajtóból. A porosz benyomakodott, sarkában Torissal, aki a vállára vetve hozta a félig eszméletlen Felikset.

A meglepetés erejével hatott, hogy a fogadó földszintje kocsmaként üzemel. A fal mellett széles, letakart padok voltak, Toris az egyik ilyenre fektette le Felikset és kezdte lehámozni róla az inget. Nem azzal volt gond, hogy le kell húznia a másikról, a probléma ott kezdődött, hogy Lengyel hátán felszakadtak a sebek, és a félig megalvadt vérbe beleragadt a szövet. Azt inkább el sem akarta képzelni, hogy a nadrág alatt mit fog találni.

A háta mögött Gilbert igen dühösen beszélt a fogadóssal:

– Na és aztán?! Porosz vagyok, örüljön, hogy beszélem a koszos nyelvét! Most pedig hozzon kötszert, mert az a fickó ott a padon viszont lengyel, és értékelném, ha életben maradna! Erőltessen már magába egy kis hazaszeretetet és mozduljon már!

Gilbert morogva nézett az elsiető fickó után, majd jött vissza segíteni Torisnak. Ügyesebb volt nála, gyorsabban dolgozott és kevesebb sebet tépett fel. Nem mintha számított volna: Feliks félig lehunyt szemmel hevert a padon és hiába szólongatták, nem felelt.

A fogadós egy örökkévalóság múlva jött vissza. Egy adag gézt meg forró vizet hozott. Gilbert átvette és szépen megköszönte, mintegy kárpótlásul az előbbi kiabálásért. Aztán újra rámordult a fickóra, mikor az ott maradt bámészkodni.

– Nem tudtam, hogy ilyen jól értesz a sebkezeléshez – szólt néhány néma, dolgos perc után.

– Anno ispotályosként kezdtem – válaszolt anélkül, hogy felnézett volna. – Meg úgy látom, hogy neked is megy a kötözés. Csak nem háborúztál, Litván?

Ő volt az, aki korábban lehúzta Feliks nadrágját, ezzel elnyerte a jogot arra, hogy lemossa a kényesebb testrészeket. A gyomra háborogva tiltakozott.

– De, lehet. – Meghúzta az adott fáslidarabot, kötött egy csomót a végére, és véres-vizes kezét Gilbert felé nyújtotta: – Toris Laurianitis.

Porosz kezében megállt a munka. Meglepetten felnézett rá. A kézfogása magabiztos, erős és meleg volt.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte végül.

Vállat vont.

– Lengyelország összeomlott, északon a finnekkel szinte biztosan balhé lesz, itt van ez a furcsa háború is… kemény világnak nézünk elébe, Hitler elég biztosnak néz ki a dolgában, te meg mégis itt vagy, és segítesz Lengyelnek megszökni. Mert ugye megszöktetjük?

– Meg hát – biccentett. – Nem mellesleg, te is tudod, hogy nem feltétlen kell egyetérteni a vezetőséggel.

– Valóban, de nem árt.

– Ott van az öcsém, aki rohan a Führer nyomában, mint egy kiskutya, meg a főhercegnő, aki végighallgatja, tesz valami semmitmondó megjegyzést, aztán folytatja a semmittevést.

– Ez még nem indok, Gilbert.

A szeme sarkából ránézett. Eleresztette a gézcsíkot és leült a sarkára.

– Nem akarok még egy nagy háborút, Toris. Éppen elég volt egyszer. Nem akarom hallani a népem sikolyait, nem akarok harcba menni, nem akarok… – elcsendesült. – Nincs többé Porosz Szabadállam. Csak a Birodalom néhány tartománya vagyok. Ha lelőnek, kiterülök, mint egy kutya és vége. – Nagyot nyelt. – Szóval ja. Félem a halált, és ami utána történhet, így igyekszem magam feltornázni a jócselekedetekkel, mielőtt bedobom a törülközőt.

Biccentett.

Nem tett megjegyzéseket, ahogy Gilbert sem érezte szükségét annak, hogy megszólaljon. Folytatták a kötözést, de az alanyuk nem volt olyan eszméletlen, mint korábban.

– Nem hiszem el, hogy pont most lették ájtatos manó – nyögte Feliks.

– Húzhatom szorosabbra is a kötéseket – fenyegette meg Gilbert.

Lengyel csendben maradt. Halovány protestálását akkor hallották legközelebb, mikor a hátára fordították és röviden megtárgyalták, hogy volna célszerű kezelésbe venni a férfiasságát. Toris oda sem figyelt rá, végighallgatta Gilbert instrukcióit, aki ezt a kényes részt ráhagyta.

– Te vagy az orvos, neked kéne csinálni – mondta, miközben beáztatta a gézdarabot.

– Ki van csukba, hogy hozzáérjek – fortyant fel Gilbert. – Tettem már éppen elég megalázó dolgot, ebből szeretnék kimaradni. Meg úgy sejtem, te már úgyis régi ismerőse vagy Lengyel harmadik kezének, szóval ha nagyon csúnyán nézne ki, akkor megpróbálhatod összetákolni emlékezetből.

– Azt hittem, a németeknek nincs humorérzéke.

– Porosz vagyok, és komolyan mondtam.

Bő fél órát veszítettek azzal, hogy összetákolták Felikset. Viszont Lengyel jobban nézett ki a kötözés után és mereven bár, de magától is ki tudott menni az autóba, csak a beüléssel voltak gondjai. Toris utána mászott, leült az ülés jobb szélére és hagyta, hogy az ölébe hajtsa a fejét.

– Amúgy hová megyünk? – kérdezte.

– A magyar határhoz – mormolta Feliks.

– Oda – hagyta helyben Gilbert.

– Mert?

– Magyar fogadta a lengyel menekülteket már az első perctől fogva, sőt, a katonákat is beengedte és még arra is volt gondja, hogy a lehető legtöbbjüket azon melegében átdobja szövetséges területre.

– Ő nem a te oldaladon áll? – vonta össze a szemöldökét.

– Hát nem csodás? – mormolta Feliks boldogan. – Ellenem van, mégis segít.

– Tudtad, hogy az öcsém engedélyt kért a kassai vasútvonal használatára? – pillantott bele a belső visszapillantóba Gilbert, Felikshez idézve a szavait.. – A kormánya nagyon szabatosan válaszolt, a hosszú lengyel-magyar jó kapcsolatokra hivatkozva visszadobták a kérelmet, pedig mifelénk már előre elkönyvelték, hogy a bécsi döntések miatt Magyar majd a talpunkat nyalja.

– És ő mit mondott? – kérdezte Feliks, lehunyt szemmel, mosolyogva.

– Megállt az öcsém előtt és közölte, hogy egyen szart.

– Így?

– Így. Öcsit le kellett volna fényképezni.

Csak így… csevegtek.

Mentek a határ felé, Feliks még mindig rosszul nézett ki, sűrűsödtek az út mellett parkoló német harci járgányok, ők meg kedélyesen eldiskuráltak az autóban. Toris nem értette, se a helyzetet, se a világot.

Nagyjából háromnegyed órával sötétedés után indultak útnak. Fél óra volt bekötözni Feliks sebeit, ez alatt az idő alatt pihentette Gilbert a tagjait. Ezt a két alkalmat leszámítva átkocsikázták az éjszakát, ami ilyen késő novemberben már jó tizenöt órányi sötétséget jelent. Már derengett a látóhatár széle, mikor Gilbert megállt és leállította a motort.

– Itt vagyunk.

Toris kikászálódott, aztán kisegítette Felikset is. Elmacskásodott tagokkal mentek előre. Furcsa, bizsergető érzés kerítette hatalmába, ahogy átlépte Lengyelország határát és a határ menti senki földjén át megindult előre. Bal kezével Feliks bal karját fogta, ami át volt vetve a vállán. Gilbert ugyanígy a hóna alá nyúlt jobbról. Feliksnek csak tipegnie kellett.

Mivel meg kellett kerülniük a Csehszlovák területeket, most kelet felé lépdeltek. A felkelő nap a szemükbe sütött, az ellenfényben csak a rájuk váró Erzsébet körvonalait látták, aki a saját határán várta őket.

– Ó, Istenem – suttogta a nő elhűlve, és végigjáratta a tekintetét Feliksen. A fogadóban csak az inget adták vissza rá, a zubbonyt meg ráterítették, hogy ne kínlódjon jobban, mint amennyire muszáj. – Mit csináltak veled?

– Akarod tudni? – vigyorgott Feliks. Toris akkor vette észre, hogy egy foga is hiányzik. – Amúgy semmi különös, csak tökre péppé lettem verve, meg utána első kézből megtapasztaltam, milyen tökre nem jó hadifogolynak lenni.

Eleresztette őket, és a barátosnéja nyakába borult.

– Porosz mesélte, hogy mit mondtál Németnek. – Hirtelen összeszaladt a szemöldöke. – Mondd csak, nem tudod véletlenül Porosz nevét?

– De…?

– Liet, te is tudod Magyarét, nem?

– De igen, még Hedvig esküvőjén bemutatkoztunk egymásnak.

Szétcsapta a karját és Gilbert felé fordult.

– Tökre hagynunk kéne ezt a bénázást. Gilbert, Feliks Łukasiewitz vagyok. Örülök, hogy kihoztál és szeretném bocsánatodat kérni mindazért, amit Grünwaldnál csináltam veled.

– Hagyd el, régen volt. Meg azért én is csináltam veled, hát, ezt-azt, szóval nekem illene bocsánatot kérnem.

Erzsi nem vágott pofákat, vagyis történetesen tisztában volt a helyzettel. Hogy Feliks vagy Gilbert mesélt neki, most lényegtelen. Az már érdekesebb volt, hogy mikor Feliks gyöngéd mosollyal, a búcsúzásra felkészülve felé fordult, a nő a lengyeléhez hasonló arckifejezéssel Poroszhoz lépett és megfogta a kezeit.

– Köszönöm – búgta.

Ő egy-egy csókot lehelt mindkét kézfejére. Torisék egymásra sandítottak és telepátiával megvitatták a helyzetet, majd bólogatva arra jutottak, hogy a francokat van beszarva Gilbert a túlvilágtól, nagyon is evilági indoka volt kimenekíteni Felikset.

Próbálta arrébb vonszolni a kedvesét, aki izgatott vigyorral figyelte a másik kettőt.

– Ne már, Toris! – suttogta. – Mindjárt csókolóznak, figyeld meg! Tökre smárolni fognak!

Irányba fordította a fejét, és valóban, Erzsi tarkón ragadta Gilbertet, lábujjhegyre állt, de Gilbert elfordította a fejét, így csak az arcán cuppantak a nő ajkai. Feliks jókedve látványosan visszazuhant. A porosz meg kibontakozott az ölelésből, hátrébb lépett és olyan nyomorultul nézte a nőt, mint egy esőbe kivert kutya.

– Nem lehet.

Szinte könyörgésnek hangzott.

– Már miért nem – horkant fel Feliks és bemutatta Torison, hogyan is kell rendesen csókolózni.

Hamarosan bizsergő ajkakkal, kifulladva és borzasan lépett oda a fülig pirult germán mellé. Erzsi csak büszkén nézett, és rövid vizsgálat után meglapogatott Feliks vállán egy olyan pontot, ahol a lengyel éppen nem fájt. De fájt vagy nem, mosolygott, mint mindig.

– Hármas eskü megvan még? – húzta Gilbertet.

Porosz csak a szemét forgatta.

– A helyedben Anglia felé mennék. A következő célpont Franciaország, és őt szerintem lenyomjuk.

– Kösz a tippet.

– Szívesen.

– Tökre hazudtál abban a csehóban.

– Ebbe most nem vagyok hajlandó belemenni.

– Na, csak azt mondd meg, a hármas eskü, na, az megvan még?

– Scheiße, persze, hogy megvan, mit gondolsz te rólam, he?! – morgott még pár keresetlen szót a bajsza alatt. – Erzsi, Öcsi amúgy számítani fog rád. Nem fogja a segítségedet kérni, büszke barom ő is, ettől függetlenül elvárja majd, hogy úgy táncolj, ahogy ő fütyül.

– Gondolom – biccentett.

– Akkor. – Toris nagyot sóhajtott. – Tekintettel arra, hogy én valószínűleg nagyon hamar szovjet fennhatóság alá kerülök, szeretnék sok szerencsét kívánni mindannyiótoknak.

Feliks elkomorult.

– Vigyázz magadra, Toris.

Biztatóan elmosolyodott.

– Te is, Feliks.

Azok ketten nem búcsúzkodtak. Nem köszöntek el egymástól, még csak inteni sem intettek, csak mélyen egymás szemébe néztek, aztán Gilbert elfordult és vissza se nézve ment. Lassabban, mint szokott. Toris tudta tartani a lépést.

– Nem köszöntél el.

– Valóban. Bunkóság, nem igaz? Nem lenne pofám köszönés nélkül meghalni.

Biccentett. Szép gondolat, akkor is, ha ez nem tartja vissza a halált attól, hogy lecsapjon. Viszont így soha nem fognak majd elköszönni egymástól. Soha nem mondják majd azt, hogy jó utat, szeretlek, vigyázz magadra. Toris szerette ezeket mondani. Ezen tűnődött, miközben visszaültek az autóba és megindultak vissza Varsóba. Földrajzilag Krakkó magasságában lehettek, mikor megszólalt:

– Így végiggondolva, én szeretnék inkább arra gyúrni, hogy majd újra köszönhessek Feliksnek.

Gilbert biccentett. Egyfajta jóváhagyás volt, egyetértés. Ugyanezzel a biccentéssel köszönt el, mikor kirakta ugyanott, ahol tegnap összeszedte. Toris erre a biccentésre gondolt, mikor Ivan hívatta és kérdőre vonta, hol van Feliks.

Erre a biccentésre gondolt, mikor júniusban megvádolta, hogy felrúgta a megegyezésük és bevonult Litvániába.

Tette, amit kellett, amit az országa jóléte megkövetelt tőle. Viszont a lelkét nem láncolhatják le soha, a gondolatait nem zárhatják be. Gilbert biccentésére gondolt sok éven át, mikor az orosz lövészárkokban kucorgott a puskáját ölelve, ajkain a néma imával, hogy legyen már vége, mert szeretne hazamenni, szedni egy csokor vadvirágot, átmenni a szomszédba és köszönni Feliksnek.