Kanada függetlensége

Egyszer volt, hol nem volt, tűnődtem, hogy miért van az, hogy az emberek azt hiszik, hogy Kanadával nem foglalkozik senki.

Meg aztán belefutottam ebbe a képregénybe.

És egyébként is. Ez egy ilyen képnézegetős dolog lesz.

 

Alig fért a bőrébe.

– Úgy örülök, hogy meg tudtuk beszélni és nem vagy mérges és annyira… Jaj, Arthur, én olyan boldog vagyok!

Megszorongatta még egyszer Angliát, aki megsimogatta a fejét.

– Jó, örülök én is, de már nem kapok levegőt…

Meg sem hallotta. Már a jövő lebegett a szeme előtt, az a sok csoda, amit létre fog hozni önálló, független államként.

– Kanadai Királyság, mit szólsz? – fordult hozzá csillogó szemmel.

Arthur tátott szájjal meredt rá egy darabot.

– Ühm… nagyon szép, de…

De. Lőttek a jókedvének.

– De?

– Figyelj, Matthew, én nagyon örülök, neki, hogy bele szeretnéd rakni a nevedbe a királyságot, de biztos vagy benne?

A vállára tette a kezét. Matthew megrémült.

– Vá-várj, Arthur, én csak… én csak független aka… szeretnék lenni, most ki fogsz rakni a Nemzetközösségből is?

– Mi? Jaj, dehogy! – legyintett. – Semmi ilyesmimről nincs szó, csak aggódom egy kicsit. Végtére is ott laksz Amerika mellett, és úgy hallottam, hogy az utóbbi időben komoly súrlódások voltak köztetek csak azért, mert még mindig hozzám tartoztál.

– Hát… előfordul az ilyesmi, nem?

Arthur rámosolygott.

– Szerintem a Kanada egy remek név. Attól még ugyanúgy lehetsz a Nemzetközösség része, ugyanúgy, mint Ausztrália meg Új-Zéland, Amerika nem fog pattogni miatta, és mindenki jól jár. Mit szólsz?

Elgondolkodott.

– Nem… rövid egy kicsit?

Arthur erre felnevetett, olyan gondtalan, jókedvű nevetéssel, hogy egy kicsit ő is felengedett.

– Ugyan már! Most képzeld el, hogy érzem magam, mikor valami hivatalos papírt adnak a kezembe harminc kockával, hogy írjam bele a teljes nevem nyomtatott nagybetűkkel. Szerinted hány pótkockát kell rajzolnom? – Megveregette a vállát. – Egyébként meg simán csinálhatsz olyat, hogy mit tudom én… Egyesült Kanada, Nagy Kanada, Észak-Amerikai Kanada vagy ahogy jól esik. Angol-Francia Kanada.

– Vagy jó lesz csak a Kanada – szakította félbe nevelője gondolatmenetét. Azok az ötletek egyre rosszabbak voltak.

Régen látta Arthurt ilyen szerető mosollyal, ennyi figyelemmel felé fordulni. Vagy csak ő látott hozzá rosszul az egészhez.

Hirtelen elfogta a félsz. Anglia szereti őt, vigyáz rá, neki meg csak annyi a dolga, hogy segít neki, adózik, meg ilyenek. Most az autonómiájával azt csinál, amit akar. Mi lesz vele egyedül?

– Arthur…

– Mondd.

– Ha… Ha valamit nem jól csinálok, és nem tudom, hogyan kell, akkor… én… eh.

– Segítek.

Megsimogatta az arcát. Matt nem tudott hova lenni a megkönnyebbüléstől. Átölelte Arthurt, a vállába fúrta az arcát és megpróbált nem nagyon sírni.

– Na, hát hogy fogsz emlékezni a függetlenséged napjára? Szedd össze magad, Matthew, nincs semmi baj. És nem is lesz semmi baj. Ha meg mégis, legfeljebb hazajössz. Akkor jössz, amikor csak szeretnél.

Kapott egy puszit is. Már tényleg nagyon erőlködnie kellett, hogy ne sírjon. Hát még mikor Arthur kikísérte az ajtóig.

– Eredj csak. Tedd büszkévé az öregedet.