Fogd a kezem! #5

Ennek a fejezetnek talán térkitöltő szerepe van, de biztosan fontos, ha egyszer benne van.

Matt nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Peter egész vacsora alatt Arthurt figyelte a szeme sarkából. Világéletében tartott tőle. A bátyja valószínűleg nem javított ezen indokolatlan vidámságával, majd a Scott-féle gyilkos pillantás aktív gyakorlásával.

Tizenöt éves öccse rémülten hőkölt hátra, mikor Arthur úgy dobta el az evőeszközeit, mintha égetnének. Mire Matt egyáltalán megmozdult volna, Scott már ott is volt, felrántotta Arthurt a székről és arrébb húzta.

– Semmi baj. Semmi baj, Arthur, én vagyok, itt vagyok, semmi baj.

Matt végre kapcsolt. Kilőtt a konyhaszekrény felé, a sarkában Flynnel. Scott mondott nekik valamit, mire Arthur teljesen kiborult. Matt is kezdett kiborulni.

És ő is csak döbbent bámulásra volt képes, mikor Scott felképelte a bátyját. Peter nyüszítve menekült Alfred háta mögé.

A teát Owen főzte meg és vitte oda. Alfred leginkább egy ijedt kiskutyára hasonlított, ahogy Peterrel a háta mögött a konyhapult biztos védelméből leste a fejleményeket. Matt sejtette, hogy ő is hasonló képet vág, enyhe csodálkozással megfűszerezve; teljesen abban a hitben élt, hogy Scott nem egy ölelkezős típus. Most meg a karjában tartja a bátyját, megnyugtatóan morog neki és a világ minden kincséért sem eresztené el.

Flynn éppen odalépett hozzájuk, mikor Arthur valami egészen egyéni és rémisztő hangot produkált. Felkapták a fejük, de csak annyit láttak, hogy Scott felnyalábolja, és szélvészként rohan ki, Owennel a sarkában, aki pár pillanat múlva holtra vált arccal visszajött.

– Rosszul van – mondta.

Matt megszorította Peter vállát. A srác felnézett rá, kék szemeiben bizonytalanság ült. Ugyanolyan kék szemei voltak, mint Alfrednek. Meg apának. Az egész családnak kék szeme volt, kivéve őt és Arthurt. Erősen kételkedett benne, hogy a lila hivatalosan bejegyezhető szemszín lenne.

Alfred erőlködött valami vidám témával. Egyikük sem adta bele szívét-lelkét a társalgásba. Szorongtak a konyhában, idősebb fivérei az asztalnál ültek, az ifjúság a konyhapultot támasztotta. Csak dobálták egymásnak a mondatokat, arra sem figyelve, hogy miről van szó úgy egyébként.

Flynn egy ponton nem bírta tovább és kiment megnézni, mi van. Lassan utána szállingóztak. Egymás mellé szorulva álltak a fürdőszobaajtó előtt, Matt Peter és Flynn közé préselődött, előtte Owen guggolt, hátulról Alfred nehezedett rá. A szíve szakadt meg, ahogy hallotta Arthurt beszélni és végtelenül hálás volt Flynnek, amiért becsukta az ajtót.

Visszabaktatott a nappaliba.

Elhevert a kandalló előtti szőnyegen.

Üresnek érezte magát. Üresnek és méltatlannak mindarra az örömre, amit valaha megkapott az élettől, ugyanattól az élettől, ami a bátyjától oly sok mindent megtagadott. Vagy megadta neki, csak előtte gondosan kifordította.

Akaratlanul is lelki szemei elé kúsztak a ma délelőtti képek. Átmentek Arthurhoz a kutyáért meg a macskáért, és ha már ott voltak, akkor felpakolták a kamrában található állateledel jelentős részét is. Majd megmondja Scottnak, hova tették.

Délben még nem tudta, hogy azt megmondja-e, a konyha alsó polcán talált egy doboz whiskyt. Három üveg hiányzott a tizenkettes pakkból, és Matt marhára nem örült, amiért beigazolódott a feltevése Arthur alkoholfogyasztási szokásairól. Szerencse, hogy Arthur maga bevallotta, így nem fog ezen tipródni. Talán.

Nem bírt felnézni, mikor Scotték kijöttek a fürdőből. Éppen csak odapillantott, de így is beleégett a retinájába a kép. Arthur éppen ült le a kanapéra, Scott karjába kapaszkodott, aki megtartotta, hogy ne essen össze. Betegesen sápadt volt.

A csend kezdett kínossá válni. Arthur törte meg, rekedt hangja olyan volt, mint a körmök csikorgása a táblán.

– Alfred?

Testvére felkapta a fejét.

– Igen?

– Nincs kedved holnap focizni egyet?

Alfred szeme felcsillant. Izgatottan tényleg úgy viselkedett, mint egy kutya. Alfred-kutyus. Tuti, hogy ő is golden retriever lenne. Így belegondolva van logika abban, hogy ki lett Oliverből.

– Akár most is!

– Most éppen nem tudok lábra állni, de holnapra összekaparom magam. – Bágyadt mosolyt eresztett meg felé.

– Ne erőltesd meg magad! – szólt rá Scott.

Nem tudta nem kihallani a törődést szigorú hangjából. A konyhából jött vissza egy pohár vízzel a kezében. Arthur átvette tőle és aprót kortyolt. Köhécselt, mintha nem is az elméje, hanem a teste lenne beteg.

Matt elgondolkodott, hogy mi jogon nevezi betegnek Arthurt. Elvégre akárhonnan nézi, ez egy állapot. Arthur eltér a normálistól, ők pedig mindent megtesznek azért, hogy beleerőltessék.

Viszont gyógyszer nélkül maga sem tudja, hogy kicsoda. Az előbbi fürdőszobai kinyilatkoztatása után nevezheti betegségnek ezt a dolgot.

Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott.

Egy darabig úgy tűnt, hogy marad a torhoz illő hangulat. Csak aztán Scott kiszúrt valamit.

– Nem szedtétek fel a szőnyeget?! – fakadt ki és már ugrott is. – Fel, fel, és pucoljátok ki, de marha gyorsan!

– Scott… – próbálkozott Flynn.

– Kuss, ez a kedvenc szőnyegem ebben a kurva házban!

– Ez az egyetlen szőnyeg ebben a kurva házban!

– Ha benne marad a teafolt, mindegyikőtöknek nyakát szegem! Kezdve veled, Matt, hát hogy tökömbe nem tűnik fel senkinek?!

Ebből kedélyes kis veszekedés bontakozott ki. Ennek jegyében üvöltöztek egymással egy sort, Scott újfent bebizonyította, hogy bunkó, aztán Flynn, Alfred és Matt együtt fogta le és be a száját, míg Owen kiment és megmagyarázta a baromállat szomszédnak, hogy nem gyilkolják egymást, nincs baj és semmi szükség arra, hogy kihívja a rendőrséget.

Scott utána őket akarta agyoncsapni.

– Hogy mi a francért nem tud a maga dolgával törődni! Úgy néz ki a kertje, mint egy szemétdomb, de minden héten átjön pampogni valamiért, ti meg tudjátok, hogy kurvaideges vagyok, és egyszer beverem a hülye képét, vagy tudjátok mit, ízekre szedem és elásom trágyának a kukoricám alá!

Scott nagyon érdekes dolgokat tudott mondani idegesen.

Varázsütésre csendesedett el, az arca egészen kisimult. Matt követte a pillantását, és azt találta, hogy fejetlenségtől és üvöltözéstől függetlenül Arthur megitta a vizet, felhúzta a lábát a kanapéra, egészen kicsire összegömbölyödött és alszik. Scott egy morc morranással odébb parancsolta Petert, felszedte a srác feneke alatt kellemesen megmelegedett takarót, és gondosan betakargatta Arthurt.

Flynn ugyanolyan néma figyelemmel követte fivérük minden mozdulatát, mint Matthew.

– Fura, ugye? – kérdezte tőle halkan. – Mármint Scottot bárkivel ilyennek látni.

– Egyébként is ilyen?

– Csak ha rosszul van. Egyébként ugyanúgy felrúgja, mint minket.

Bátyja szomorkásan mosolygott.

– Kezdem érteni, miért nincs élete.

– Mire gondolsz?

– Arthurra vigyázni elég necces meló.

– Attól függ. Vannak jobb meg rosszabb időszakok. Az elmúlt hat hónapban könnyebb volt. Scott néha nem aludt itthon, meg Arthur egy idő után kikérte magának, hogy a nyakára járunk. Onnantól kezdve Scott csak hetente egyszer átdobott neki egy kis pénzt és ennyi. Ezért nem vettük észre, hogy rosszul van.

Flynn barátságos mosollyal összeborzolta a haját.

– Nem magyarázkodást kértem, Mattie. Nem áll szándékomban egyiktek felett sem pálcát törni. Mind hibázunk, emberek vagyunk.

Hálásan nézett rá.

– No gyere, a végén még kitalálja valamelyik, hogy mi itt összebeszélünk valamit, és megint balhé lesz.

Matt felnevetett, de követte a bátyját.

Testületileg átvonultak a dolgozószobába. Az a nappali-ebédlő-konyha együttessel szemben volt, a bejárati folyosó jobb oldalán. Arról a folyosóról lehetett még bejutni a földszinti füdőbe, illetve a lépcső mellett elhaladva ki a hátsó kertbe.

A könyvtárként is emlegetett helyiségből nyílt az ajtó a régi szülői hálóba, ami most állítólag vendég-, gyakorlatilag emlékszoba volt. A szekrények odabenn üresek voltak, de a tárgyakat a helyükön hagyták. Scottnak még arra is gondja volt, hogy az óra mindig pontosan járjon.

Párnákra meg puffokra telepedtek le és kártyáztak. A tét a takarításmentesség volt. Véres küzdelem bontakozott ki a felek között. Matt szégyentelenül rövid idő alatt engedett Alfred kérésének, és ők onnantól kezdve bonthatatlan véd- és dacszövetségben harcoltak a bátyjaik ellen. Peter ahhoz képest, hogy ő volt a legfiatalabb, keményen osztotta a társulatot. Néhányszor sikerült megszívatni, olyankor svéd vagy dán káromkodásokat hörgött.

Amúgy Unóztak.

Owen fél hétkor vágta a kártyáit Scotthoz, aki sátáni kacajjal dőlt hátra.

– Ezt nektek, holnap budisúrolás közben majd meglátjátok!

– Nem kell ennyire elszállnod, csak azért, mert hagytunk nyerni – mondta Flynn savanyúan.

– Egy frászt, ez teljesen sima és tiszta győzelem volt. Bénák vagytok mind.

– Visszavágó? – vetette fel Alfred reménykedve.

– Megnézem Arthurt – pattant fel Matt azon nyomban.

– Menekülj csak – vetette utána Peter. – Gyáva.

– Nincs tartása.

– Hová lett hajdan hős Kirklandek kitartása.

– Alfred még anyánk méhében kiverte belőle.

– Humorzsákok vagytok mind.

Scott utánaszólt:

– Ébreszd fel és etesd meg vele a gyógyszereit. Vagy tudod mit, megyen én is, kajás vagyok.

Hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy amúgy ja, esteledik is és épp ideje van, meg ha a házigazda eszik, akkor mindenki eszik. Matt csak a szemét forgatta.

Arthur jóval oldottabb pozícióban feküdt, az oldalára fordult. Matt gyöngéden megsimogatta a vállát. Bátyja megrezzent.

– Hé, Matt, neked csináljak szendvicset? – kiáltott oda neki Alfred a konyhából.

Felnézett.

– Sonkás-sajtost, köszi!

– Francis?

Meglepetten Arthur felé fordult, aki csalódottan visszaejtette a fejét a párnára.

– Bocs, Matt.

– Jó reggelt.

– Hagyj aludni.

– Beveszed a gyógyszereid és ezer örömmel.

– Eeeeeah. Hozd ide.

– Nem játszunk ilyen játékot. Scott most méri ki neked a konyhában. Talpra.

Csak sikerült függőlegesbe könyörögnie. Arthur álmosságára erősen rájátszva csoszogott a konyhába és ott ráborult a pultra.

– Hagyjatok aludni – nyüszítette.

Scott letette elé a gyógyszereit. Onnan, ahol Matt állt, úgy tűnt, mintha kutyatál lenne a bátyja feje mellett. Felkuncogott. Scott megrovó pillantást vetett rá, és rövid úton azt a feladatot is megnyerte, hogy felkísérje Arthurt az emeletre és lefektesse.

– Nem vagyok gyerek – morogta a lépcsőn felfelé menet.

Ment volna be egyből a szobájába.

– Mostál fogat?

Fordult is ki és a fürdő felé vette az irányt. Matt elfojtott egy vigyort.

Betakargatta fivérét, aki félálomban kényelmesebb pozícióba vackolta magát és nyöszörgött valamit.

– Tessék?

– Idehozod Monsieurt? – ismételte érthetőbben.

– Persze, egy pillanat.

Matt átvándorolt a saját szobájába. A jószág idefelé jövet nem volt túl boldog, a szabad levegőre kiérve azonnal pánikba esett, és tizennyolc karmát Matt vállába eresztve kushadt és reszketett. Csak akkor nyugodott meg, miután idehaza parkettát érintettek a tappancsai. Igaz, hogy előtte Alfred segítségére volt szüksége, mert konkrétan le kellett róla fejteni a jószágot. Gyanakodva körbeszimatolt, és még egyszer frászt kapott, mikor Kuma nyervákolva megjelent a konyhaajtóban. Égnek meredő bundával, kővé dermedve állt, míg Kuma körbeszaglászta. Alfred röhögött, és a vállát csapkodva mondta, hogy a macskája éppen olyan beszívottan viselkedik, mint amilyen Matt volt a befogadása pillanatában. Éppen ikertestvére agyoncsapásával volt elfoglalva, mikor Monsieur úgy döntött, hogy ő mégis kedveli a medveszerű macskát. Ketten együtt felvonultak, és szőrös halmokba gömbölyödtek Matt ágyán.

Ott ejtőzött mind a kettő a párnái között. Matt megemlékezett azokról a boldog reggelekről, mikor még nem macskaszőrt köpködve ébredt. Felmarkolta a fehér jószágot, aki a kezében nyújtózott és dorombolni kezdett. Félig még mindig aludt. Átvitte Arthurnak, letette mellé. A bátyja átölelte és magához húzta, Monsieur meg elnyúlt mellette. Egyikük se vette a fáradtságot, hogy kinyissa a szemét.

Odalenn Alfred ádáz harcot vívott Owennel Matt szendvicséért. Meglátta őt az ajtóban és dobta neki a cuccot. Szerencsére szétnyílt a levegőben, és a sonka a földre esett. A sajtot csak a majonéz tartotta meg.

Scott nem szólt érte. Csak falatozgatta a maga szendvicsét az asztalnál és tele szájjal kérdezte:

– Alszik?

– Alszik.

– Helyes. Lesztek szívesek figyelni rá mind. Emil azt mondta, hogy ha furán viselkedik, úgy a szokásostól eltérően, akkor hívjuk fel.

– A mostani nem számít annak? – kérdezte Owen. Beszéd közben fel sem nézett, a szendvics készítésére koncentrált.

– Ugyan már, ez csak egy pánikroham volt. Ezeket néha Arthur már egyedül is tudja kontrollálni. Csak figyelni kell rá egy kicsit, és nem lesz gond.

Mattnek hirtelen elment az étvágya. Az ízek a szájában érdektelenek lettek, csak Scott maradt, meg az emlékek a huszonnégy órás őrszolgálatról. Egy éve, a hosszú terápia előtt, Scott folyamatosan az öccse mellett volt. Úgy időzítette minden lépését, hogy ha ő nincs itt Arthurral, mert kinn van a földjein vagy éppenséggel olyan banális dolgot művel, hogy alszik, akkor is legyen valaki, aki szemmel tartja.

Nem akarta újra ezt játszani. Nem tesz jót egyiküknek sem, Scottnak pláne.

Flynn beharapta az alsó ajkát. Valami hasonló futhatott le benne, mint kisöccsében az imént.

– Scott, nem muszáj ám ennyire feladnod mindent csak azért, hogy ellásd.

– Nem adok fel semmit. Baromságokat beszélsz.

– A széltől is óvod, a sarkában vagy és figyelsz minden lépésére. Ez baromság?

Scott lenyelte a falatot és csak utána mondta:

– Az. Éppen annyira figyelek rá, amennyire kell.

– Szakad ránk a plafon, Scott.

– Anyáékkal ellentétben én nem zárom be a lakásba, hagytam, hogy elköltözzön, és jár dolgozni – mutatott rá. – Már amikor éppen olyan állapotban van, hogy tudjon.

Két elszármazott bátyja egyformán döbbenten nézett.

– Van munkahelye?

Matt avatta be őket:

– A helyi kertészetnél van. Kerttervezés, ő válaszol az online feltett kérdésekre, meg nagyobb forgalom esetén behívják kisegíteni. Részmunkaidős meló, nem keres vele sokat.

– De a büszkeségének jót tesz – hagyta rá Scott. – Melengeti a lelkecskéjét a tény, hogy a saját pénzét viszem neki, és nem az enyémen él. Még jó, elég ezt a kettőt eltartanom.

Felhorkant.

– Már bocs, én az ösztöndíjamból élek.

Alfred felé fordultak. Ő végignézett a társulaton, kissé értetlenül.

– Mi van? Nekem is van pénzem.

– Honnan?

– Hát… innen-onnan.

Kezdett pirulni. Matt szelíden elmosolyodott.

– Valld csak be. – Alfred húzódott. – Gyerünk, vagy én mondom.

Alfred vörös volt, mint Flynn haja, és ha ennél jobban süllyedt volna a padlóba, akkor a pincéből kellett volna felhozni. Még jó, hogy a ház nem volt alápincézve.

– Oké, dolgozom

– Takarítasz?

– Nem.

Eltakarta az arcát. Matt kisegítette:

– Modellkedik.

Scott a tenyerébe támasztotta az állát és szégyentelenül vigyorgott.

– Ej, no, édes öcsém, ez a Sakura leányzó tud róla, hogy buzi vagy, vagy csak a művésznevét tudjuk?

Alfred már igazán nem tudott hova pirulni. Peter majd lefordult a székről, úgy röhögött.

– Nem vagyok langyi, oké? És Sakura tud róla.

– Fotós a csaj – árulta el Matt. – Ott ismerkedtek meg.

– Bazeg, Matt, muszáj mindent beköpnöd?!

– Megegyeztünk. Te köptél Marianne-ról, pedig köztünk nincs is semmi, hát teregetek. Ez van.

– Ki ez a Marianne? – érdeklődött Owen.

Sóhajtott. Most próbálja meg leírni nekik a Nőt?

– Hát…

– Bögyös, barna, borvedelő – foglalta össze Alfred, az ujján számolva a szavakat.

– Nem is igaz!

– Melyik része? Bögyös, barna hajú és akárhányszor találkoztam vele, bort ivott.

– Mert csak bulikban találkoztatok.

– Múltkor láttam az egyik étteremben, akkor is borozott.

Matt érezte, hogy olyan vörös, mint Alfred volt az imént.

– Fegyverszünet? – ajánlotta.

Ikertestvére csúnyán méregette. Kezet nyújtott, lejattoltak. Innentől kezdve lakat volt a szájukon. Legalábbis egymással kapcsolatban. Alfred azért fejtegetett.

– Amúgy ha gyanakodni akarsz a langyisággal kapcsolatban, engedd meg, hogy figyelmedbe ajánljam tenmagadat.

Scott gyilkos hunyorgását produkálta. Matt biztos volt benne, hogy ez egyszer tényleg valamelyikük halálát fogja okozni. Flynn azért a védelmébe vette.

– Attól, hogy huszonnyolc és nincs barátnője, nem lesz langyi. Van neki éppen elég baja, ne tetézzük ezt még egy nővel, kérem szépen. Így is elég nehéz most Arthurral, ha ezt még egy hajkurálás-korszakbeli átmeneti depresszióval is megdobnánk, tuti, kirohadnak a növényei.

– Téged is felrúglak.

Scottot nem túl nehéz kiakasztani. Csak azért nem állt neki megint üvölteni, mert Arthur odafenn aludt, és ha nagyon akart, tudott ő is empatikus lenni. Fél tizenkettő magasságában akadt ki annyira, hogy közölje: vagy eltakarodnak mind aludni, vagy kiteszi a szűrüket az éjszaka közepén.

Elég romos állapotban hagyták ott a konyhát. Matt egy fél pillanatra elgondolkodott azon, hogy talán a szaftos tálat be kéne áztatni, és akkor holnap egyszerűbb lesz levakarni róla a mocskot, meg az ebéd maradványait is el kéne pucolni, de a végén arra jutott, hogy azt a részt majd csinálja más. Korán lefekszik, akkor fel tud kelni és lestoppolja a jó munkát.

Ebből az lett, hogy éjjel egykor még mindig éberen bámulta a plafont a szobájában.

Anya mondogatta mindig, hogy ha nem tudnak aludni, akkor menjenek le mosogatni, az nagyon jó álmosító. Matt erősen gondolkodott ezen, és a lelkierőt gyűjtötte. Lehet, hogy aludni nem tudott, de azért marha jól esett feküdni és dögleni.

Az éjszakák meglehetősen furcsák. Nappal az ember ha hall egy reccsenést, vállat von. Éjjel felkapja a fejét. Minden érzéke kiélesedik, és olyan dolgokat is meghall, amiket egyébként nem. Aki szellemekkel gondolkodik és nappal nem hisz, éjszaka eltűnődik a lehetőségen. Matt sem nappal sem éjjel nem hitt bennük. Ő az összedőlő szerkezetekben hitt, a porrá omló fában és a ledőlő falakban, amik maguk alá temetik mindannyiukat.

Idegesen markolt rá a lepedőre, mikor nyikorgások egész sorozata futott végig a házon.

Összehúzta a szemöldökét és felkapta a fejét. Nem nyikorgások voltak, lépések, amiket ő eben a felfokozott érzelmi állapotban reccsenésnek hallott. Felült, a takaró az ölébe csúszott. Fülelt.

Tap. Tap-tap-tap. Tap. Taptap-tap. Tap.

Kuma itt van benn, ő nem lehet, más meg nem szokott ilyen ritmustalanul sétálni. Hacsak nem…

Nesztelenül felkelt és az ajtóhoz osont. Rámarkolt a kilincsre, először kifelé, az ajtókeret felé tolta, ott lenyomta a kilincset, így annak nem volt hangja. Csak ezután nyitotta ki az ajtót éppen annyira, hogy ki tudja tudni rajta a fejét és szét tudjon nézni.

A folyosó egyik végén a lépcső volt, a másik végén egy ablak, ami az utcára nézett. A beszűrődő gyenge fény körülölelte Arthur alakját. Fivére Flynn és Scott ajtaja között támaszkodott a falnak, teljes testében remegve.

– Arthur? – suttogta bele a sötétbe.

Bátyja megugrott és a szívéhez kapott ijedtében. Matt sem tett volna másképp. Hogy szólsz valakinek a sötét folyosón úgy, hogy ne hozd rá a frászt? Lehetetlen.

– Jól vagy?

Remeg, reszket, a falnak támaszkodik, hogy állva maradjon. Persze, hogy nincs jól.

Rekedt, elfúló hangon válaszolt:

– Csak rosszat álmodtam. Egy perc és megyek vissza aludni.

Megindult előre, vakon a világra. Tett pár lépést gyorsan, megtámaszkodott a falban, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Mellére szorított kézzel zihált. Botladozott előre.

– Egy francokat – szakadt ki Mattből és odasietett hozzá. – Rosszul vagy?

– Semmi komoly.

– Arthur!

– Rendben vagyok!

Suttogva vitatkoztak, hogy a többieket ne keltsék fel. Matt a szemét forgatta és átkozta, hogy Arthur után született. A Scott-féle értékrendet magáévá téve Arthur sem szeretett az öccseinek igazat adni. Bizonyos esetekben.

Karon ragadta és berángatta a szobájába. Felkattintotta a villanyt és a hirtelen fénytől vakoskodtak egy kicsit mind a ketten.

Arthur még mindig szemére szorított kezekkel állt. Matt már félig-meddig megszokta, hunyorgott. Bátyjára pislogott. Arthur falfehér volt, bőrén verejtékcseppek gyöngyöztek, amitől viasz-szerűnek tűnt.

– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összehányja a szobám – közölte vele kereken.

Kipislogta a szeméből a fényvakság maradékát és bevallotta:

– Úgy is érzem magam.

– Fürdőszoba?

– Oda mentem éppen, csak elraboltál.

Mosolygott. Egymásba karoltak, és eltámogatta őt a lépcső mellé. Arthur arcot mosott, ivott egy pohár vizet, megbámulta zavaros láp-színű szemét a tükörben és megkérdezte, hogy alhat-e vele. Matt habozás nélkül rábólintott. A saját szobája ajtófélfájának dőlve figyelte Arthur bizonytalan lépéseit, amikkel elbotladozott Monsieur-ért. Visszafelé még kevesebbet láthatott, mint egy éjszaka kolbászoló ember általában, mert a macska bundájába temette az arcát. Az hangosan, kéjesen dorombolt. Tíz perc múlva is, mikor Matt ágyában feküdtek, kettejük között a macskával. Matt laposakat pislogott, bátyja lassú mozdulatokkal simogatta az állatot.

– Fura egy dög – dünnyögte.

– Olyan, mint a gazdája.

Néha az embernek már a hangjáról meg lehet mondani, hogy mosolyog. Ez éppen egy ilyen pillanat volt. Arthur hangja meleg volt, mosolygós, egyáltalán nem passzolt a biztonság kedvéért az ágy mellé rakott vödör-teremtette alaphangulathoz.

– Milyen ember?

– Kicsoda?

– Nyilván a sarki fűszerest kérdezem, ha az előbb Francist emlegettük.

Kínos csend fészkelte be magát az egyik sarokba. Sokáig vendégeskedett körükben, de Matt böködésére Arthur hangjának felcsendülésével távozott.

– Képzelj el egy franciát. Mármint a sztereotípiát, úgy ahogy van. Mínusz bajusz, plusz szakáll és megkaptad Francist.

– Bagettel a hóna alatt mászkál, svájcisapkában és Eiffel-tornyos pólóban? – Azért érdekes, hogy ilyen semleges választ adott. Ő a jellemére kérdezett, magára az emberre. Talán pontosítania kéne.

Arthur horkantva felnevetett.

– Majdnem. De nem akarsz aludni? Elég késő van.

– Nem vagyok álmos. Mármint de, az vagyok, csak nem tudok aludni. Nem ébresztettél fel, alapvetően nem aludtam.

Arthur felnézett rá.

Sosem húzta el a függönyt, nem szeretett teljes sötétségben aludni. Most a csillagok és a hold halvány fénye ömlött be az ablakon, és megint volt alkalma megcsodálni azt a különös jelenséget, amit a bátyja zöld szeme produkált. Villant a sötétben, mint a macskáké. Egy pillanatra az a smaragdzöld drágakő volt, mint odalenn a festményen. Rég látta így. Vagy fűzöld volt a gyógyszerektől, vagy lápzöld a rosszulléttől. Mikor dühös, egészen sötétzöld szemei vannak, bár akkor nyilván nem a szeme színén szokott filozofálgatni, mert Arthur csak akkor produkálja azt a szemszínt, mikor éppen nincs szedálva.

– Késő van.

– Neked is aludni kéne.

– Tudom, rajta is vagyok, amikor éppen nem beszélgetünk. Viszont én a fél napot átaludtam, nem úgy, mint te.

– Nem tudok vele mit kezdeni. Itt fekszem vagy egy órája és nem alszom, ez van.

– Meséljek neked?

– Öhm… micsodát?

– Mit tudom én, estimesét… vagy altatódal? Dobjam ki Monsieurt, mert úgy dorombol, mint egy gőzturbina?

Kuncogott.

– Hagyd csak. Majd számolom a bárányokat.

A félálom kellemes mélységeiben lebegett, mikor meghallotta Arthur hangját. Kellemes duruzsolás volt a macska dorombolása mellett. Ringatta, alálökte. Álmaiban is megjelent a dorombolás és a beszéd, ami néha egészen értelmes szavakká állt össze. Matt nem emlékezett egyikre sem, de álmaiban ezek a szavak felzaklatták. Fordították a nyugodt pihenéstől a rémálom felé.

Lefőve ébredt fél hétkor, mint aki sajtfondue-t vacsorázott és balga módon hideg vizet ivott rá. Addigra Arthur már nem volt mellette, rajta viszont két macska feküdt keresztben elnyúlva. Hiába, a teste meleg volt, ezek a jószágok meg szeretik a meleget.

Arthur valamit mesélt neki. Valamit, amitől ő nyugtalan lett. Hacsak nem valamelyik eredeti Andersen-történet volt, amelyektől ő mindig is frászt kapott, akkor saját magáról kellett mesélnie valamit.

Kuma fülét vakargatva, összehúzott szemmel a plafont bámulva a fél karját odaadta volna, csak hogy tudja, mit mondott neki Arthur az éjjel.

>>> Következő fejezet >>>