Fogd a kezem! #8

Ta-da. Berwald-vendégszereplés, időben előreszaladás, Flynn-féle tanácsok és igyekezet azok megfogadására.

Kitartás, Scott. Kitartás.

Owen délután háromkor somfordált oda hozzá, hogy örülne, ha kidobná az öt órás vonathoz.

– Előbb szólni luxus lett volna? – kérdezte szárazon.

– Hogy találtad ki?

Flynn kiröhögte mindkettejüket, és elnyúlt a kanapén, mondván, hogy ő már megúszta, megbeszélte a munkahelyén, hogy meddig hívják fel, ha szükségük van rá. Mindjárt itt a határidő – fél négy – és még nem szólt neki senki, szóval szabad, mint a madár.

Nem egészen három perccel fél négy előtt kapott egy sms-t, hogy örülnének, ha holnap reggel be tudna menni. Eléggé megnyúlt a képe. Alfred úgy vihogott, hogy lefordult a székről. Flynn korának megfelelően elhevert, mint Peter ebéd után a konyhakövön, és hörgött.

– Scott.

– Mondd.

– Értékelném, ha ki tudnál dobni az öt órás vonathoz.

– Ugyanazzal a vonattal mentek? – nézett fel Alfred.

– Nem – vágták rá egyszerre. Owen folytatta: – Csak ötkor indul mind a kettő. Egyik az egyik, másik a másik irányba.

– Cardiff nem pont arra van, mint Belfast. – fűzte hozzá Flynn.

– Legalább egyszerre mentek mind a ketten, és nem nekem kell lótni-futni – pillantott az égre Scott. – Hála istennek.

Owen korszakalkotó ötletére leültek társasozni. Még csak a játéktáblát terítették ki, és összevesztek a bábuk színén, mikor csöngettek.

– Nem is voltunk hangosak! – fakadt ki abban a pillanatban és felugrott. Owen utána vetődött, de gyorsabb volt, már ment is az előszobába. – Most mondjátok meg, mi oka van annak a barom állatnak átjönni?! PONT MOST! Nem is csináltunk semmit! A tököm tele van vele, szórakoztassa a jó édes… ó, szia Berwald.

A nagydarab svéd a küszöbön állt, ugyanolyan halott képpel, mint a féltestvéréé.

– Scott – dörmögte. – Peter?

– Berwald bá! – rikkantotta az öccse. – Vad händer?

– Ingenting.

Ellépett Scott mellett, és mire magához tért, a vendég már zokniban ballagott befelé az ebédlőbe. Becsukta az ajtót.

– Kerülj csak beljebb – dünnyögte a bajsza alatt.

Peter úgy tűnt, nem is gondolt bele, hogy váltott svédre. Vadul gesztikulálva magyarázott Berwaldnak, aki csak közbemorrant néha. Az aktatáskája az asztalon pihent, körülötte papírok, gondos rendben kipakolva.

– Kéne 'z aláírásod – mormolta fel sem nézve Scottnak.

Már nyújtotta is felé a tollat. Scott sóhajtott, és megnézte, milyen papírokat toltak az orra alá. Ilyen nyilatkozat, olyan nyilatkozat, megújító engedély a gyámtól, vagyis tőle, hogy Berwald minden Petert érintő ügyben eljárhat a nevében, satöbbi. Ez mind szép és jó volt, csak aztán Peter felkapta a frissen aláírt nyilatkozatot, és Berwald orra alá dugva sivalkodni kezdett:

– Elírtad a nevem! Veled lakom már mióta és nem tudod, hogy hívnak?!

Berwald a papírra meredt.

– Peter Zach'ry Kirkland – mondta értetlenül.

– Peter Zachary Alexander Kirkland! – pontosított sértetten. – Múltkor is belekötöttek a suliban!

– És mit csináljak, nyilazzam bele? – tette le a tollat Scott. Hirtelen végtelen fáradtság zuhant rá.

– Nyomtassuk újra – döntött Berwald.

Már csak egy laza kézmozdulatra futotta, amivel útbaigazította a dolgozószoba és a nyomtató felé. Matt látta rajta, hogy feladta az életet, és még volt képe vállon veregetni.

Berwald majd elintézi a papírt. Képes rá. Nem kell oda Scott. Minek ő egyáltalán ide, Arthur nagykorú, már megígérte, hogy vigyáz magára, új gyógyszerei vannak, Emil is visszajött a szabadságról, le kéne lépni a retekbe. Az egyik földje végében, a fák között van egy fabudi, ha munka közben rájönne a szükség. Két fa között kifeszítene egy függőágyat, fölötte egy ponyvával, hogy ne ázzon és tök jól ellenne. Bárki, aki a területére merészkedne, elijesztené a kapájával. Ő lenne a szántóföldek réme.

Megmosolyogta az álmot.

– Minden oké, Scott? – nézett rá Flynn aggódva, kipukkasztva az álombuborékot. – Fura képet vágsz.

– Hallgass, álmodozom.

A nappaliban Arthur felkapta a fejét, felugrott a dohányzóasztalra és díva pózba vágva magát énekelni kezdett:

– Álmodozom, álmodozom! Itt a fényben minden új életre kél! Engem elhagytak a gondok, amint otthagytam a tornyot! A szívemben most álmok hada él!

Aranyhaj. Nagyon komoly férfiak mind. Alfred és Peter már a második sorban beszállt, a többiek csak a refrénre csatlakoztak, de akkor torkuk szakadtából üvöltötték. Scott a fülére szorította a kezét.

– Ez egy új mese – nyöszörögte. – Ez egy új mese, hogy lehet, hogy fejből tudjátok a szöveget…

– Tudjuk, hogy tudod te is! – bökte meg Matt vigyorogva. – Velünk nézted meg, tudom, hogy tudod!

Nem. Akkor sem. Berwald itt van a szomszédban, idősebb náluk. Ráadásul elméletileg ő a felnőtt ebben a házban, példát kell mutatnia.

– Úú, tudom, mit énekeljünk! – csillant fel Peter szeme.

És rázendített a Dancing queenre. A többiek természetesen annak a szövegét is tudták. Scott már csak ült. És akkor kijött Berwald a dolgozószobából, halkan dúdolva a többiekkel:

– Diggin' the dancing queen…

Scott a tenyerébe támasztotta az állát. Peter elkapta Berwald kezét és forogni kezdtek. A svéd meg nem az, hogy ellenkezett volna, vagy legalább kelletlen lett volna, nem. Táncolt Peterrel.

Eldöntötte, hogy az egész világ gyökerekkel van tele, és tragikus módon a leginkább idiótákat kénytelen családtagjainak nevezni. Berwald is annak számít, mert anyáék barátja volt, annyira, hogy Peternek ő lett a keresztapja, pedig nem is anglikán. Ki érti ezt. Ki érti azt, hogy Peter hat éves volt, mikor hazament Svédországba, de gyakran látogatta őket, Peter minden nyáron nála nyaralt, és mikor anyáék meghaltak, azonnal itt volt felajánlani a segítségét…

Hála istennek leléptek. Berwald Peterrel nem sokkal az előtt indult, hogy Flynnéknek is menni kellett volna a vonathoz. Scott gyors fejszámolással megállapította, hogy mind éjfél-hajnal egy felé kerülnek haza, Peterék talán még később, ha a British Airways megint elkeveri a csomagokat. Sebaj, megérdemlik. Ha táncolnak az idegein, akkor naná.

Peter érzelgős volt, ő megölelt mindenkit. Alfred ugyancsak, pedig ő nem is ment sehova. Scottnak már a kézszorításokra nehéz volt rávennie magát, hát még amikor két hülye öccse a nyakába borult… Peternek megbocsátja, őt legközelebb a nyáron fogja látni, de Alfred itt lakik vele. Őt elrugdalta.

Arthur búcsúzkodás közben fura képet vágott. Peter megerőltette magát és megölelte őt is, igaz, hogy utoljára és közel sem olyan szorosan, mint a többieket. El akart húzódni, de Arthur elkapta a karját.

– Fordulj csak meg – kérte vegyes érzelmekkel az arcán. – Matt, gyere egy pillanatra főnökölni.

Matt felvont szemöldökkel odabattyogott. Arthur nagyon komoly arcot vágva háttal állt Peternek, majd kihúzta magát. Közben levegőt is vett. Úgy nézett ki, mint egy felfújt kiskakas. Matt vigyorgott, Scott meg a tenyerébe röhögött. Mindenki más is.

– Arthur, ne haragudj, szomorú híreim vannak.

Kisöccsét mintha lufiként pukkasztották volna ki.

– Ne már! Nem igaz, hogy a tizenégy éves öcsém magasabb, mint én!

– Mindjárt tizenöt! – vágott közbe Peter önérzetesen.

– Szeptemberben, ja! De… de… ne máááár.

– Hivatalos – veregette vállon. – Te vagy Kirklandék legalja.

Arthur csúnyán nézett. Scott hajlandó volt beszállni az össznépi vigyorgásba.

Akkor már kevésbé volt vigyoroghatnékja, mikor felpakolta két tesóját és kivezetett a vasútállomásra. A két vonat kerek öt perc eltéréssel futott be a megállóhelyre. Owen ment elsőnek. Még egyszer röviden elbúcsúzott és felugrott a vonatra.

Scott a maga részéről hagyta volna megülni a csöndet. Nem akart beszélgetni. Meg még vidám volt, legalábbis jó a hangulata. Flynn bölcsességei csak hazavágnák a jó kedélyét.

Nyilván nem menekült. Owen vonata még ki sem futott, már pofázott.

– Soká tartott kikísérni Emilt.

– Fájt volna csendben elválni, mi?

– Emil azt mondta, Arthur zárkózott. Szerintem nála már csak egy zárkózottabb ember van, az pedig te vagy.

– Örülök, hogy ezt megbeszéltük, viszlát, találkozunk nyáron, Isten áldja Írországot.

– Tönkreteszed magad, Scott – susogta Flynn szeretettel. – Nem szabad ennyire feláldoznod mindent Arthurért.

Dühösen felé kapta a fejét.

– Nem áldozok fel semmit senkiért.

– Nem-e? Kikérdeztem az ikreket, azt mondták, félnek, hogy megint huszonnégy órás őrszolgálat lesz Arthur mellett. Ha nem te, akkor valaki más figyel rá, és te utána azt is kiszeded belőle, hogy hányszor vett levegőt. Engedj neki teret, Scott, ő…

– Ő nem szedte a gyógyszereit az elmúlt két hétben és nekiugrott Mattnek egy nagykéssel – sziszegte. – Annyira figyelek rá, amennyire kell ahhoz, hogy normális legyen. Elköltözött három hónapra, és így jön haza. Nem figyelek rá és ez van. Flynn, nem, ne szólj közbe, mondhatsz amit akarsz, neki kell az, hogy valaki figyeljen rá!

Nem érti. Nem érti, hülyeségeket beszél és még van képe szomorú kiskutyaszemekkel nézni.

– Neked kell az, hogy figyelj rá. Minden barátnődet úgy őrizted, mint egy oroszlán, és most úgy döntöttél, hogy Arthurnak kell ez a figyelem. – Közbe akart vágni, de a bátyja leintette. – Egy nap el fog menni, Scott, és ez így helyes. Ne ringasd bele magad, hogy örökkön-örökké vigyázol rá, mert el kell majd engedned.

– Ez hülyeség, Flynn, én…

– Nem, nem az. Amit most csinálsz, az hosszú távon vállalhatatlan. Engedj neki nagyobb szabadságot, menj el szórakozni te is. Merd egyedül hagyni és bízz benne egy kicsit. Nem azt mondom, hogy hagyd magára. Amit most csináltatok, hogy csak bedobtad neki a pénzt és rá se néztél, valóban sok. Én csak azt mondom, hogy hagyd őt élni. Élj te is, szerezz új hobbit vagy kapálj többet, keresd meg a régi barátaid, menj el inni és legyél szerelmes!

Meghökkenten meredt Flynnre.

– Ne várd, hogy az örökkévalóságig fogja a kezed.

– Anya azt kérte, hogy fogjam – nézett félre. – Az utolsó dolog, amit kért tőlem az volt, hogy fogjam a kezét és vigyázzak rá.

Flynn pillantása ellágyult.

– Jaj, Scott! – Még mielőtt bármit csinálhatott volna, a bátyja magához vonta egy ölelésre. – Anyáék egyikünket sem akarták elengedni. Anyáék nem akartak szembesülni a ténnyel, hogy Arthur is megnőtt. Nekik ő mindig is az a fiú volt, aki két szék között a földre ült; négyünk közül a legkisebb, de a kicsiknél a legnagyobb. És ha engem kérdezel, akkor eddig a legjobb dolog, amit elkövettél, az volt, hogy nagyobb szabadságot adtál neki, mint anyáék valaha.

Eleresztette. Lassan kiegyenesedett. Annyira… üresnek érezte magát.

– Ne akard az egész világ súlyát a válladra venni, mert összeroskadsz. Elég neked a magad baja, nem?

Sóhajtott. Na igen, ez így igaz. De hol ér véget a saját baja és hol kezdődik a világé?

– Mikor lettél ilyen filozofikus?

– A szerelem fura dolgokat hoz ki az emberből – vont vállat.

– Hja. Elbutít, megőrjít és nyomorba dönt.

– Ühüm. Amúgy szerintem meg fogok nősülni.

Köpni-nyelni nem tudott.

– Mi van?!

Flynn rámosolygott a szeme sarkából.

– Harminc éves vagyok, Scott. Személy szerint ez egy kicsit aggaszt. Apának az én koromban már volt három gyereke, úton egy negyedikkel.

– És ezért akarsz megnősülni?

– Meg azért, mert imádom a barátnőm, két és fél éve együtt vagyunk, és szerintem ő az igazi.

– Nem szállok be az esküvőpénzbe – szögezte le gyorsan.

Flynn felnevetett. Összeborzolta a haját, amit ő igyekezett – sikertelenül – elhárítani, és tepert a vonathoz. Scott a kormányt markolva figyelte. Flynn ablak mellé ült, integetett neki. Visszaintett. A vonat elindult, ő pedig ott maradt az állomás parkolójában, nézte, hogyan ragadja el a fémszörnyeteg a bátyját valahová a messzeségbe.

Elengedte a kormányt és hátradőlt. Próbált valami támpontot keresni kavargó érzelmei tengerében. Csak egy megfogható apróság, valami, ami segít neki összekaparni magát. Ez az egész annyira… eh!

Még az eső is rákezdett. Imádlak, Anglia.

Indított és ment haza.

Öccsei az ebédlőasztalnál kártyáztak. Scott csak egy pillantást vetett rájuk, és cipőstül átvágott az előszobán. Elment a lépcső mellett, ki a hátsó, ugyancsak fedett teraszra, ami tele volt Arthur cserepes gazaival. A kutyának ott volt leterítve egy régi, ócska szőnyeg, azon feküdt. Scott leült mellé.

– Ugye, milyen szar az élet? Örülj neki, hogy kutya vagy, te korcs, neked legalább nem kell ilyen marhaságokkal foglalkozni.

Végignyalta az arcát. Visszanyomta a szőnyegre, és simogatta tovább, de azért a további pusziktól tartózkodott.

– Csak a farkadat kell csóválni, meg ugatni, ha kajás vagy, te, bolhafészek…

Ha Arthurra esetleg megint rájönne az elköltözhetnék, mindenképpen szereznie kell egy saját kutyát. Nem beszél vissza ez se. Mint a növények. De a kutya biztosan sérelmezné, ha időnként meg akarná kapálni. Lehet, hogy maradnia kéne a növényeknél.

Egy kiadós kapálás után vágyakozva ment be és tette le magát az asztal mellé.

– Mit terveztek holnapra? – kérdezte testvérkéit.

– Emilhez megyek háromra – mondta Arthur fel sem nézve a kártyáiból. – Egyébként meg megcsinálnám az összes itthonról elvégezhető melóm, amit az utóbbi időben nem csináltam meg. – Félrebillentett fejjel elgondolkodott. – Talán megmetszem az előkerti virágokat. Amúgy passz.

– Beadandó. – Matt bedobott két lapot. – Még mindig nem vagyok vele kész, rohadjak meg.

– Csütörtökre kell, ne parázz már – pillantott rá Alfred. – Nyugi van, tesó.

– Nem akarom az utolsó pillanatra hagyni, és pénteken még vizsgám is van, arra is szeretnék tanulni.

Alfred Scottra nézett.

– Mondd már neki, hogy ne parázzon, tud mindent.

– Matt, ne parázz, tudsz mindent.

– Köszi. – Megpróbált nem vigyorogni. Nem ment neki.

– És te?

Alfred nagyzolva vállat vont, széles kézmozdulattal, ami közben megmutatta minden kártyáját a többieknek. Ők nem szóltak semmit, csak átrendezték a lapokat a kezükben.

– Edzés reggel, tizenegytől kettőig meg… dolgom van, utána még… pff, reggel elmegyek, azt' majd este hazakerülök.

– Amúgy miért kérded? – pillantott fel Matt.

– Mennék egyet kapirgálni – vont vállat. Arthurra pillantott. – Amíg Emil azt nem mondja, hogy minden oké, nem nagyon szeretnélek egyedül hagyni. Ha nem haragszol.

Arthur felnézett. Scott nagyot nyelt. Igen, ilyet még nem mondott neki. Azért is ment ki a kutyához. Át akarta gondolni, amit Flynn mondott, meg kellett szereznie egy kis bátorságot valahonnan és a whiskyhez el kellett volna mennie a srácok mellett. Arra tutira rákérdeztek volna, és nyilvánvalóvá lett volna, hogy kellett neki egy kis bátorság, és ott rohadjon meg az egész, ahol van.

– Nem haragszom – mondta végül.

Rátört a magyarázhatnék.

– Ezt nem úgy értem, hogy ööö, minden lépésedet figyelni fogjuk, csak úgy, hogy nem… akarlak egyedül hagyni a házban. Szóval érted. Lesz itthon valaki, ha kell valami, akkor csak kiálts.

Arthur biccentett.

Scott vállon veregette, felállt és elment fürödni. Beült a kádba, lehunyt szemmel lebegett a meleg vízben és rém büszke volt magára. Milyen szépen megoldotta már. És csak egy tíz perces kutyasimogatás és konkrétan magában beszélés kellett hozzá. Se cigi, se alkohol.

Ügyes vagy, Scott.

Példamutató nagytestvér, ahogy azt kell.

Azért mindenesetre végtelenül hálás volt, hogy az a kád, amiben most feküdt, nem ugyanaz a kád, mint amiből Arthurt kirángatta.

Azért is, hogy a másnap minden gond nélkül eltelt. Arthur ugyan Emilhez menet egy kicsit idegesnek tűnt, de mintha Emil valami olyasmit mondott volna, hogy darabokra akarja szedni. Biztos nem a a vidámságról szól a mostani találkozójuk.

Kinn dekkolt a kanapén, és beszélni akart. Valakivel, akárkivel. Telefonról felnézett a régi ismerőseivel alakított közös csoportba, Flynn tanácsának engedelmeskedve ráírt néhány ismerősére, válaszolgatott régen kapott üzenetekre és e-mailekre. Munkaidő volt, nem csodálta, hogy nem nagyon írnak vissza.

Azért dobott egy üzenetet Flynnek is:

Scott: Hali! Amíg Arthurnak bizonytalan a gyógyszerrendje, vigyázunk rá. Megbeszéltem vele, azt mondta, rendben van.

Nem sokat kellett várnia a válaszra:

Flynn: Üvöltözés után mondta, hogy rendben van, vagy magától?

Scott: Haha. Felvetettem, ő meg rábólintott.

Flynn: Helyes. Látod, megy ez ;)

Scott: Tudtam, hogy hiba elmesélni.

*Flynn a becenevedet a következőre állította be: Scottie*

Scottie: Ne már.

Flynn: Nyugi van már, nem halsz bele, hogy egy kicsit büszke vagyok rád. Másik ügy hogy áll?

*Flynn Kirkland számára becenevet állítottál be: Cap. Flynnigan*

Scottie: Milyen másik ügy?

Cap. Flynnigan: Az elmész a haverjaiddal valahová-ügy.

Scottie: …

Cap. Flynnigan: Scott.

Scottie: Folyamatban.

Cap. Flynnigan: Szeretném egy héten belül bulis fotókkal széjjelszemetelve látni a falad.

*Flynn Kirkland számára becenevet állítottál be: Bunkó*

Ez volt részéről a végszó, elrakta a telefonját, és úgy döntött, hogy nem hajlandó sem válaszra méltatni, sem közösséget vállalni a fivérével.

Új gyógyszerrendet kaptak. Emil egy kicsit variált rajta, már benne volt a napi egy abból a cuccból, amit Scottnak adott vasárnap. A következő időpontjuk csütörtökre szólt.

Addig Arthur kapott a kertészetből két tucat virághagymát. Scott házába küldték, majdnem megnyuvadt az összes, mire megtalálták. Arthur beugrott egy napra dolgozni és szólt, hogy megint otthon lakik. A főnöke mondta neki, hogy örülnének, ha többet tudna bejárni, az egyik alkalmazott várandós, és értékelné, ha Arthur át tudná venni a helyét, és nem kéne új embert felvenni. Arthur ezt otthon világ boldogjaként újságolta el. Másnap, mikor megint bement dolgozni, és Scott elengedte biciklivel, pláne boldog volt.

A baromállat szomszéd annyira nem. Meglátta Arthurt kerekezni és már jött is át pampogni. Scott mereven bámult a szeme közé, és ha Matt nem rángatja el az ajtóból és Alfred nem veszi át a hülyéje kezelését, akkor agyonverte volna.

Következő alkalommal az mentette meg az életét, hogy Scott kinn volt a földeken, és Matt nyitott ajtót neki. A változatosság kedvéért akkor is a biciklizéssel volt gondja, igaz, akkor a kapával tekerő Scott verte ki nála a biztosítékot.

– Egyszer kaszával fogok biciklizni, el mellette, és megnézheti, hogy fog kinézni utána! – dühöngött, mikor Alfred egy óvatlanabb pillanatában elkotyogta a látogatást. – Kezd nagyon kiakasztani az ürge! És még Arthurra mondják azt, hogy zakkant, hát a tököm tele van, akkor ő micsoda?!

Arthurt ez valamiért roppantmód szórakoztatta.

Túlélték a csütörtöki emilezést is, ami után újabb papírt kaptak a gyógyszerrend harmadik változatával. Otthon Scottnak első dolga volt kidobni a másik kettőt, hogy még véletlenül se keverje azokat. Míg a két papírlapot egyesével átküldte az iratmegsemmisítőn, utána pedig ollóval apró konfettit csinált belőlük, morogva magát szidta. Kétszer járt Emilnél, kétszer lett volna alkalma beszélni vele, kétszer vett levegőt, hogy félrehívja, de a végén mindig csak elbúcsúzott. A pszichiáter meg csak hosszan a szemébe nézett, és elköszönt ő is. Scott látta rajta, hogy tudja, hogy beszélni akar vele. Ettől csak még hülyébben érezte magát.

Pénteken Arthur először volt otthon egyedül. Másfél órára, és úgy, hogy kinn volt az utcán abajgatni a gazait, szóval szem előtt volt, de na. Scott abban a másfél órában sík ideg volt. Neki ott kellett lennie a földeken, mert ha nincs ott a munkásaival, akkor az ingyenélő bagázs nem figyel, rosszul dolgozik, és nem csak a gazt, de a kukoricát is szétkapják. Mattie Londonban volt vizsgázni, Alfred meg… azt mondta, meccse van, Matt viszont megsúgta Scottnak, hogy fotózásra megy a még nem, de már nagyon a célegyenesben van, hogy a barátnője legyen-Sakurához. Legalábbis ő így tudja. Lehet, hogy Alfred egy kicsit túlzott. Scott hosszas vívódás után úgy döntött, megér annyit Sakura, hogy ne szalajtsa haza Alfredet. Ki tudja, talán összejönnek, Alfred elköltözik és eggyel kevesebb hülye lesz otthon.

Úgy hajtott haza, mint egy vaddisznó. Ha volt útközben rendőr, akkor nagyon csinos összegről fog hamarosan számlát kapni. Csak az utcájukba érve lassított, és ott is csak azért, hogy ne legyen olyan feltűnően hangos a fékcsikorgás.

Nem látta Arthurt. A lépcsőig vezető betonjárdán ott volt elszórva egy kupac szerszám, de az öccsének nyoma sem volt.

Kipattant a kocsiból, de moderálta magát és nem üvöltött Arthur után. Emlékezetébe idézte Flynn szavait, és mély lélegzetvételekkel megnyugtatta magát. Arthurnak kell a bizalom. Bízzon benne. Nincs semmi baja, nem lesz semmi baja. Itt vannak, ha szüksége van rájuk, majd szól.

Kikapta a hátsó ülésről a szerszámait, és indult a ház melletti kertkapu felé. A kapuban futott össze Arthurral, aki éppen talicskában tolta előre a tápoldattal kevert virágföldet, hogy a növényei alá dugdossa.

– Hali – köszönt rá, és úgy csinált, mint aki nem az imént aggódta szemétté magát.

– Hali – köszönt vissza ő. – Van még odabenn a hagymás babból, ha kérsz.

– Kösz.

Elpakolta a szerszámait, odabenn kivette a hűtőből a jénaiban elrakott babot, megmikrózta, és a tállal meg egy kanállal kiült a bejárati lépcsőre és kedélyesen eldiskurált Arthurral az idióta szakmunkásokról, akik még ahhoz se értenek, hogy hogyan kell fogni a szerszámok nyelét.

Éppen letette maga mellé az üres jénait, mikor megjelent mellette Oliver.

– Nem reteszelted be a kiskaput, mi? – sandított fel rá Arthur. – A hülye dögje rájött, hogyan kell kinyitni, szóval kénytelenek leszünk reteszelni.

– Remek – vakarta meg a kutya füle tövét.

Kutyuska annyira nem díjazta a változást. Ha valaki az előkertben tevékenykedett – leginkább kedves gazdája –, akkor a kapu mellett ült és ugatott meg nyüszített. Arra szerencsére nem jött rá, hogy ásni is tud. Scott eldöntötte, hogy amint ez bekövetkezik, a kert végében lévő kisállattemető egy nagyobb halommal fog gazdagodni.

Estébe hajlott az idő, mikor Matt és Alfred szinte egyszerre toppantak be. Előbbi úgy, mint egy kifacsart rongy, utóbbi fülig érő vigyorral trappolt be, és – bár senki se kérte – elrikkantotta vidámsága okát:

– Vasárnap randim van!

Scott éppen négyfelé beszélt messengeren, szóval csak a hüvelykujját tartotta fel. Arthur gratulált, Matt pedig maradt az asztalra borulva. Alfred volt olyan kedves és odament megböködni, hogy mi van vele. Scott csak fél füllel figyelt oda.

– Haggyáá…

– Hogy ment?

– Ötös.

– Akkor mit vagy széjjelesve?

– Hosszú nap volt, utolsó voltam, szétstresszeltem magam – vont vállat, és döglött tovább.

– Megkérjük Arthurt, hogy tanítson neked stresszkezelő módszereket? – kérdezte Scott.

Azok ketten felnéztek. Arthur tele szájjal a konyhából ugyancsak. Csípősen odaszólt:

– Nem megmondtam nektek, hogy ne egyétek meg a sütit?!

Arthur bűnbánó arccal kivett még egy darabot a sütisdobozból, majd visszatette rá a tetejét és visszatette a helyére a szekrény tetejére. Fel kellett hozzá állnia a székre. Scott gonoszul vigyorgott ennek láttán, mire Arthur beintett neki. Beszélni még nem tudott, még mindig tele volt a szája.

– Hej, Artie, nem akarod azt a sütit nekem adni?

Arthur abbahagyta a rágást. Lenézett a kezében tartott sütire. Alfred bánatosan pislogott rá, mire Arthur azt is betömte a szájába. Alig tudta becsukni a száját, meg úgy nézett ki, mint egy hörcsög, de azért megpróbált mosolyogni.

– Aljas – morgott Alfred.

– Ha bele mersz enni, felrúglak – figyelmeztette Scott, mire öccse hisztizni kezdett.

Nem könyörült meg rajta csak azért sem. Matt volt az, aki elunta a picsogását, felkelt haló poraiból és elvánszorgott a táskájáig. Abból kihalászott egy darab csokit, kettétörte, és kiskutyaként ugrabugráló testvérének adta a felét.

Arthur sokáig nyámnyogott de mikor végre lenyelte, kibökte:

– Hagyjatok már, fáj a fejem.

Az ujjai megálltak gépelés közben, ahogy lefutottak benne Emil szavai: ahogy kimegy belőle a gyógyszer, kicsit fájni fog a feje, de önmaga lesz. A telefon órája szerint éppen ideje volt, hogy fájjon a feje.

Úgy tűnik, Arthur magától édesszájú. Meg kis torkos. És Scott szájízének megfelelő mértékben bunkó Alfreddel.

Vidáman ment aludni.

Másnap szombat volt. Scott imádta a szombatokat, már amikor nem telefonál neki a traktoros, hogy jött szántani, mit kéne csinálnia. Darálta neki az instrukciókat gatyahúzás közben, és még nem fejezte be, mikor kirohant a kocsiba és otthagyta a reggelizőasztal körül karikás szemekkel bámuló testvéreit. Letette, indított, kiállt az útra, üresbe tette az autót és visszaszaladt.

– Takarodjatok felöltözni, nem reggelizünk pizsamában! – üvöltötte, és becsapta maga után az ajtót.

Matt délben hívta, hogy le kéne lépnie egy órácskára, reméli, nem gond. Akkor éppen ideges volt, még végig se mondta szegény kistesója, már mondta, hogy tökmindegy, csak hagyja békén.

Hazafele jutott eszébe, hogy Arthur megint otthon volt egyedül. És csak egy adag tegnapi üres rizs volt a hűtőben.

Kérlek, kérlek, ne legyen baja, kérlek, kérlek, mondd, hogy valakinek eszébe jutott kiporciózni neki a gyógyszereit és nem gyújtotta magára a házat, kérlek, kérlek…

Az első, ami megütötte a fülét, a csend volt.

– Arthur? – kiáltotta torkában dobogó szívvel.

Lerúgta a cipőjét. Arthur halk, meghatározhatatlan, köszönésnek is minősíthető hörgéssel válaszolt. Arrább sasszézott és belesett a nappaliba: Arthur a kanapén heverészett, mellkasán Kumával. Azzal a barom nagy és barom nehéz döggel a mellén Scott se tudott volna értelmesebb hangot produkálni.

– Mi újság?

– Semmi.

A hangja halk, érzelemmentes, nem, egészen letargikus. Elpakolta a cipőjét, és ment be.

Öccsén otthoni farmer volt, felgyűrt ujjú, ingnyakú póló és kötött mellény a meleg ellenére. Meg persze a csuklószorítók. A plafont bámulta, Kumát gyömöszölte, amit az állat hangos dorombolással díjazott.

– Mire fel ez a nagy elkenődés? – érdeklődött.

Arthur vállat vont.

– A saját macskád már nem jó?

– Nem az én macskám.

– Akkor a kölcsönmacskád.

– Volt itt érte a gazdája és elvitte.

– Aha.

Szóval Francis-pofa járt a háznál. Ez valahol aggodalommal töltötte el. Ő jobb szerette volna személyesen látni a csókát, akkor talán nem futott volna át az agyán a gondolat, hogy Arthur csak kinyírta a macskát, és elásta a frissen megdolgozott hátsó kertben.

Kiment a konyhába, becserkészte a hűtőt. Azt találta, hogy a kopasz rizs érintetlenül figyel a középső polcról.

– Hej, öcsi, van itt neked egy kajád.

– Nem vagyok éhes.

Az üres rizst per pillanat ő se kívánta, de no. Végigtúrta a kajaállományt, ami nem sokat fogyott azóta, hogy ő reggel kitette a lábát az ajtón. A többi is lazán Alfred számlájára írható, pedig már többször mondta neki, hogy moderálja magát, mikor az evésről van szó.

Viszont a kétszemélyes teáskészlet ott pihent a csepegtetőn. Amennyiben Arthur nem állt le teázni képzeletbeli haverjaival, akkor tényleg volt itt vendég. Scott a nappali felé sandított, és mivel az öccse füle botját sem mozgatta, lecsekkolta a hallucináló-gyógyszerét. Egyel kevesebb volt benne, mint tegnap, szóval csak megkajálta, akkor meg kizárásos alapon valódi embernek kellett itt lenni.

Alfred úgy vonult be az ajtón, mint aki most nyerte meg a háborút. Madarat lehetett vele fogatni. Nem úgy Matt, aki még jobban el volt kenve, mint Arthur. Vacsora alatt csak turkálta a müzlijét, és Arthurt bámulta, aki ugyanúgy gunnyasztott a kajája fölött, mint ő. Scott csinált neki két tükörtojást a rizshez.

– Piros a nyakad – közölte végül hosszas szemlélődése eredményét.

Scott felnézett. Arthur a nyakához kapott. Megdörgölte.

– Van valami a pólóm nyakában – magyarázta zavartan. Elvörösödött, amit Scott nem tudott mire vélni. – Viszket, mindjárt átveszem.

Még el se jutottak az esti filmezésig, Scottnál már beütött a fáradtság. Ásítozva ült le a tévével szemben és élt a tulajdonosi előjogával; feltette a lábát a dohányzóasztalra. Matt még mindig elkenődve ült le a baljára. Ketten nézték és hallgatták Alfred egyszemélyes vitáját arról, hogy mit nézzenek. Nagy nehezen végre döntött, ezzel egy időben előkerült Arthur is, akin ugyanaz a hosszú ujjú póló volt, mint napközben, de garbónyakú mellény volt rajta. Scott szembesült vele, hogy létezik ilyen ruhadarab.

Alfred vigyorogva fordult feléjük, hogy megvan a film. Morcoskodott, mert a legjobb helyeket befoglalták és kénytelen volt áttolni az egyik fotelt, hogy ő is jól lásson. Scott csak ásított.

Erőlködött, hogy legalább a főcímig ébren maradjon, és tudja, mit néztek. Csak aztán jött a Fox főcímdala, ő pedig trombitaszóra vonult át az álom mezsgyéire.

>>> Következő fejezet >>>

Vad händer (svéd) –Mi újság?

Ingenting (svéd) – Semmi.