Fogd a kezem! #7

Ha valakinek érzékenyebb a lelki világa, akkor most még visszafordulhat. De tényleg, ezt vegyétek komolyan.

Ami van: beszélgetés, testvéries hangulat, motivációk, egy visszaemlékezés és Emil indoka.

~ Akkor ~

Scott lerohant a lépcsőn, egy szál alsónadrágban és zokniban.

– Anya! – kiabálta. – Miért nem ébresztettél fel?!

– Én felkeltettelek! – kiáltott vissza az anyja a dolgozószobából. – Csak visszaaludtál!

Konkrétan hörgött. Reggel fél nyolc volt, neki meg nyolckor a pékség előtt kell lennie, valami vállalható ruhában, lehetőleg nem háromnapos borostával. Susan nem biztos, hogy értékelné.

Negyed órán belül el kéne indulnia. Azt se tudja, hol van a nadrágja, amire anya tegnap azt mondta, hogy „csinos, de nem feltűnően csinos”. Lehet, hogy túlreagálta ezt az egész randi-dolgot, de basszus, egy évet futott Susan után, mire a lánynak leesett… mindegy.

Megrántotta a fürdő kilincsét. Zárva volt. Dörömbölt.

– Hé, nem tudom, ki van benn, de kell a borotvám! – Semmi válasz. Újra dörömbölt. – Hahó! Kell a borotvám, most!

Ezerszer is elátkozta a pillanatot, mikor bennhagyta a borotvát a szekrényben. A helyén. Miért nem tudja a szobájában tartani? Mert itt lakik, azért.

Újra dörömbölt.

– Ne verd szét az ajtót, fiam – szólt rá az apja.

Elsasszézott mellette, a kezében egy üres kosár volt. A teregetésből jött be.

– Hagyj már, idegbeteg vagyok, nem látod? Nem tudod, ki van benn?

– Utoljára Arthurt láttam bemenni – válaszolt. Zen nyugalom, mint mindig.

Toporgott, és minden módon igyekezett a világ tudtára adni, hogy türelmetlen és ideges. Hirtelen ötlettel otthagyta az ajtót és felrohant az emeletre. Konkrétan rárontott Flynnre, aki még nagyban húzta a lóbőrt.

– Flynn! – erősen vállba bökte. – Flynn, Flynn, Flynn!

– Heh? – kapta fel a fejét. Sötétvörös tincsei szerteszét álltak. – Mi van?

– Van egy borotvád?

– Micsodám?

– Borotvád, bratyó, kell egy borotva, most!

– Lenn van a fürdőben – nyöszörögte és az arcát dörgölte. – Hány óra?

Válaszolni akart, az órára pillantott az éjjeliszekrényen. Csak egy érdekes nyikkanásra futotta, hogy meglátta, már csak kilenc perce van elkészülni és elindulni. Kirohant, át az öccséhez.

Akármennyire sietett, az ajtóban orrba csapta a pucolatlan terrárium szaga. Elfintorodott.

Owen már az ajtónyitásra felébredt. Karikás szemekkel pislogott fel bátyjára a párnái közül.

– Mi kéne?

– Egy borotva.

– Flynnét használom, tőle kérj. Hol a nadrágod?

Rövid, hisztérikus nevetés szakadt ki belőle. Előbb a saját szobájába igyekezett, felkapta a nadrágját, az ingébe csak kigombolva bújt bele és rohant vissza a fürdő elé.

– Hé, Arthur, kurva gyorsan add ki a borotvám, vagy nem állok jót magamért!

Már nemigen érdekelte az ajtó állapota. Neki kellett az a borotva. A borotva jelenti a Susanhez vezető sugárút kikövezését.

– Basszus, öcsi, rád rúgom! Hallasz?

– Ne merd! – kiáltott ki neki az anyja. Scott úgy tett, mint aki nem hallja.

Megrángatta még egyszer, felmérve, hogyan zárta magára Arthur az ajtót. Hála istennek, a kulccsal, és nem a retesszel. Retesszel érdekes lenne, de a kulcs rosszul zár, elég csak egy kicsit erősebben megtaszajtania az ajtót és kinyílik. Nem véletlen rakták föl azt a reteszt. Éppenséggel Scott tette oda saját két kezével, minekutána megelégelte, hogy fivérei bejárnak hozzá, míg ő kényesebb tagjait áztatja.

Hátrált két lépést a megfelelő távolsághoz és lendülethez. Apja kijött a konyhából.

– Scott, ne már – fintorgott. – Nem tudnál várni egy kicsit?

– Persze, és addig a csajom lelép, hah, egy frászt, vártam éppen eleget…

Apja lemondó sóhajjal hagyta ott. Ő nekilendült és elhelyezte a rúgást a megfelelő helyen. Az ajtó kivágódott.

Anya újra kikiáltott a dolgozószobából:

– Kértelek, hogy kíméld az ajtót, nincs kedvem másikat venni!

Nem volt ideje csípős visszavágásra, rongyolt a tükrös szekrényhez a borotváért. A sarokban a zuhany üres volt, a kádból kandikáltak ki az öccse szőke fürtjei.

– Elalszol a kádban, te szerencsétlen, és még csak…

Oldalvást pillantott. A borotva hangosan csattant a kövön. Valaki sikoltott, Arthur nevét üvöltötte. Scott csak később jött rá, hogy saját magát hallotta. Mintha egy hosszú csövön keresztül kapcsolódott volna az eseményekhez, kiesett önmagából, messziről figyelte, hogyan rohan oda a kádhoz.

Vörös.

Pár centi víz volt a kádban. El sem lepte Arthurt, aki pizsamástul heveredett bele. A víz vörös volt, Scott pedig üvöltött, átnyúlt a nyaka alatt, megfogta a derekánál, kirántotta a kádból, mintha a víztől lenne az öccse ilyen betegesen sápadt.

– Apa!

Nem is kellett volna érte kiáltania. Apa már az ajtóban állt, és egy pillanat alatt olyan sápadt lett, mint Arthur, akinek csuklóját a nagyfia markolta, mintha csak ennyitől elállna a vérzés.

– Apa, apa, apa segíts, apa csinálj valamit – sírta Scott.

Arthur nem mozdult. Arthur sápadt volt.

– Fogd a kezét! – dörrent apa parancsa. – Fogd a kezét, Scott, el ne engedd!

Bólogatott. Markolta öccse csuklóit, a saját ujjaira meredt, amikről csöpögött a vér, le, az elázott pizsamafelsőre.

Vörös.

Fogd a kezét, Scott.

Óráknak tűnő percekig térdelt. Apa hadarva beszélt a telefonba és elhajtotta a testvéreit. Anya ott guggolt mellette a kövön, próbált szorítókötést tenni Arthur karjára egy rég elfeledett elsősegély-tanfolyamon tanultak alapján. Remegő kezei nem hagyták. A két gézdarab csakhamar Scott véres ujjai alá került.

– Jó szorosan, kincsem. Ügyes vagy. Nem lesz semmi baj.

Lábai sajogtak, ujjai zsibbadtak, az alkarja görcsölni kezdett, mikor az első vércsepp végiggurult rajta. Nem volt benne biztos. Nem látott. Az alagút mélyéről figyelt, a kép pedig homályos volt. Anya újra meg újra elmondta neki, hogy nagyon ügyes, jól csinálja, szorítsa erősen. Nem lesz semmi baj.

Fogd a kezét, Scott.

A mentők rohanvást érkeztek. Ketten voltak, két táskát hoztak. Scott elengedhette Arthur csuklóit. Hátrébb húzódott, a fürdő sarkába. Leült.

Villanások.

A mentők egyenruhájának vöröse.

Arthur pizsamájának vöröse.

Apa hajának megfakult vöröse.

Odaült mellé, megsimogatta az arcát, átölelte, magához szorította. Scott pillantása végre elszakadt a kezeit borító vér vörösétől, a ruhájára csöppent vér vörösétől, az egész fürdőszobát borító vér vörösétől.

– Köszönöm, fiam – suttogta apa reszketeg hangon. – Megmentetted az életét. Nem lesz semmi baj.

Remegett. Sírt. Valahol mélyen összetört benne valami.

Fogd a kezét, Scott!

~ Most ~

Jó nagy gombóc volt a torkában. Nagyjából akkora, mint a ház.

Pillantása az öccsére rebbent. Pontosabban a hosszú ujjú ingre, amit ugyan feltűrt, de a a kezén ott voltak a Union flaggel díszített csuklószorítók. Még a kertészkesztyűje szára is hosszú volt, hogy takarjon. Ha strandra mentek, vagy nyár volt, és fura lett volna a csuklószorító, akkor kellő mennyiségű karkötő volt rajta, hogy senki se lássa a két, halvány csíkká lett forradást.

Nem akart arra a reggelre gondolni.

Scott aznap tanulta meg, mit jelent a kegyes hazugság. Szülei remegő biztatása, a százszor kimondott nem lesz semmi baj. Ha elég sokszor hall az ember egy hazugságot, a végén elhiszi és igazsággá válik. Elég sokszor el kell mondani.

Fogd a kezét, Scott.

Megszédült. Erőnek erejével kellett emlékeztetnie magát, hogy itt van, Arthur is jól van, és tényleg nem lett semmi baj. Hajszálon múlott ugyan, de nem lett semmi baj. Megúszták mind. Arthur napokig sápadt volt a vérveszteségtől. Ugyanez okozta a kábasága egy részét. A másikat a nagyon durva nyugtató.

Emlékezett rá, hogyan ült Arthur az ablak mellett, mennyire kifejezéstelen arccal bámult az kifelé, pedig be volt csukva a spaletta. Csuklóin szinte világítottak a fehér kötések.

Flynn keze támasztotta meg.

– Gyere, ülj le – mondta neki halkan.

– Nincs semmi bajom – mordult rá.

– Scott, ez…

– Nincs. Semmi. Bajom! – sziszegte dühösen.

Túllépett rajta. Régen. Szabad ember, akit nem köt a múltja. Azt csinál, amit akar, akkor, amikor akarja és úgy, ahogyan akarja.

Emil türelmesen várt. Owen pedig nem bírta tovább.

– Egy reggel arra keltünk, hogy Scott üvölt, lerohantunk, de apa elzavart mindenkit, aztán hozzávágta Flynnhez a kocsikulcsot és közölte, hogy teperjünk át mind Berwaldhoz. A mentők előbb voltak itt, mint ahogy mi elmentünk, de apa ragaszkodott hozzá, hogy elhúzzuk a belünk.

– Nem akarta, hogy lássuk – magyarázta neki Flynn. – Emlékszel, hogy Scott milyen képet vágott két napig, nem?

– Engem hagyjunk ki ebből, oké? – morogta. – Nem volt semmi bajom, most sincs semmi bajom, és Arthurról kérdeztek. – Összehúzott szemekkel fürkészte Emilt. A férfi állta a pillantását. – Randim lett volna aznap reggel, ő meg bezárkózott a lenti fürdőbe a borotvámmal. Kicsit ideges voltam és rárúgtam az ajtót, aztán nekem volt szerencsém szorongatni a mancsait egy adag gézzel, míg ki nem értek a mentősök.

Összefűzte a karjait maga előtt. Az arca merev volt.

Emil bólintott. Az ebédlőasztal felé intett.

– Leülünk?

Emil apa helyére ült. Ők a szokott felállás szerint, így Emil jobbján Owen, a balján Flynn ült. A pszichiáter szeme ide-oda pattogott közöttük, jól megnézte a sorrendet és a két üres székre terelődött a figyelme.

– Arthur itt ül – válaszolt Owen a ki nem mondott kérdésre és maga mellé bökött.

Egy bólintással megköszönte és előtúrt a farzsebéből egy tenyérnyi noteszt meg egy tollat.

– Előtte hogy viselkedett?

Scott elgondolkodott. Felpillantott a többiekre, de ők is ugyanolyan tanácstalan képet vágtak. Matt kezdte el óvatosan:

– Három héttel a mi szülinapunk után volt. Arthur akkor kapott nyugtatót ühm, tartós használatra.

Flynn ezen a szálon haladt tovább.

– Akkor még csak azt az egy gyógyszert kellett szednie.

– Tizenhat éves volt – szúrta közbe Owen.

Ahogy dobták be az információkat, úgy kezdett derengeni Scottnak a dolog.

– Az első héten még nem volt semmi gond – fejtegette. – A második héten már olyan kedvetlen volt. Nem nagyon csinált semmit, csak olvasott. Bezárkózott a szobájába, csak a virágait jött ki tutujgatni. A srácokkal se nagyon törődött.

Srácok alatt a három legkisebbet értette. Mindezt úgy, hogy Matt magasabb volt mindegyiküknél. Erre nem szívesen gondolt.

– Arthur játszott velünk, amikor kicsik voltunk – tette hozzá Alfred. – Owenék szartak ránk.

– Naa – szólt rá Owen. – Nem kellenek a költői túlzások.

– De tény és való, ő sokkal többet foglalkozott veletek, mint mi – ismerte el Flynn. – Arthurral tanultak meg menni mind a hárman. Ha játékról volt szó, akkor inkább velük játszott, mint velünk.

– Valószínűleg azért, mert ott ő volt a nagyfiú, és a tökmagokat ő hajtogatta bele a szőnyegbe, ha beszóltak neki – dünnyögte Scott. – Most mit néztek így? Láttam!

Matt sóhajtott.

– Arthur a gyógyszeres kúra elkezdése után felspannolt volt, aztán szép lassan csúszott lefelé. Ez után azzz… incidens után kezdett szedni hangulatjavítót, majd miután elkezdett fogyni, étvágyjavítót is kapott.

– Amúgy még mindig sokkal soványabb, mint tizenhat évesen volt – jegyezte meg Flynn. – Olyan alkatú, mint Owen, kis mokány legény. Lenne, ha nem lenne éppen piszkafa. Etetitek rendesen? – fordult hirtelen hozzá.

Csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul.

– Oké, oké, nem kell letépni a fejem…

– Kicsi a tudodmicsodád – mondta Owen sötéten.

– Srácok, ne már – feszengett Matt.

Emil nem zavartatta magát. Felírt néhány dolgot a füzetébe, de hiába tudta Scott fejjel lefelé elolvasni, izlandiul volt. Vagy csak halandzsázott.

– Tényleg, vele nem lesz gond? – bökött Owen hátra, Arthur felé.

– Addig nem jön fel, amíg nem hívom – rázta a fejét Emil. – Kivéve, ha nagyon megzavarjuk. Ha lelökitek a kanapéról vagy nagyon hirtelen és éles zajt hall, akkor felébred.

– Akkor jó lenne üvöltözés nélkül végigfuttatni ezt a beszélgetést, igaz?

– Elég mélyen van, de nem vagyok biztos benne, hogy azt is viselné.

– Nem hagynád abba? – morrant rá Scott Peterre.

Kisöccse egészen idáig fészkelődött a széken, de most lekushadt.

– Jóvanna.

– Peter – szólt neki Emil. – Nincs semmi baj, tudod, ugye?

Megnyalta a száját. Félrenézett.

– Elég… – Bármit is akart, elharapta és újrakezdte: – Muszáj nekem itt lenni?

– Ha akarsz, elmehetsz, nem kötelező itt maradnod – válaszolt Emil. – Egyikőtöknek sem az. Nem kötelezem egyikőtöket sem, hogy olyan dolgokat osszon meg velem, amiket nem akar. De azt remélem megértitek, hogy én most elsősorban Arthur miatt vagyok itt. Szeretnék segíteni rajta. Szeretném, ha meg tudnám mutatni neki az utat, amit követve meg tud gyógyulni.

– Parancsolsz? – meredt rá Flynn.

Emil lassan pislogott egyet.

– Én nem tudom meggyógyítani. Ti sem. Senki sem. A gyógyszerekkel csak a fizikai problémákat küszöböljük ki, tehát a hormonháztartását rázzuk gatyába, ezzel kiiktatjuk a hallucinációkat és az emlékezet-kieséseket. Minden egyébért, tehát a pánikrohamokért, és szorongásért Arthur maga felelős, azon neki kell segítenie.

– Mi az, hogy maga felelős? – fakadt ki Owen. – Hogy teheted felelőssé?!

– Bocsáss meg, rosszul fogalmaztam. Úgy értem, hogy azok nem szervi, hanem lelki eredetű problémák, és azokat neki kell feldolgozni, mi csak segíthetünk benne. És ez úton is engedjétek meg, hogy megköszönjem, amiért mellette álltok. Nagyon sokat segít neki a biztos családi háttér. És főleg úgy köszönöm, hogy mellette álltok, hogy tudom, mi mindenen mentek keresztül.

Egyesével a szemükbe nézett. Scott dacosan bámult rá vissza. Emil komoly, kékeslilás szeme csak rövid időre kapcsolódott össze az övével, de addig is megbizonyosodhatott róla, hogy Emil komolyan beszélt az imént. Pillantása végül Peteren állt meg, aki nem tudta állni azt. Ő volt az egyetlen, aki félrenézett.

– Peter, ha zavar, hogy a többiek itt vannak, akkor utána, kettesben is elmondhatod. Ez természetesen mindenki másnak is áll.

Peter az ajkába harapott. Láthatóan a könnyeivel küszködött, de erős akart maradni. Scott ismerte ezt az arcot. Hiába másmilyen színű Peter szeme és haja, más az arca, ő is Kirkland volt ízig-vérig. Minden testvére ilyen arcot vágott, amikor kemény akart maradni. Legtöbbször Arthurtól látta ezt az arcot, mikor minden erejét bevetette a pánikroham megfékezésére.

– Egyszer azt mondta, bízzak benne – mondta hirtelen. A semmibe meredt, előredőlve, az asztalra könyökölve. – Amikor négy évesen biciklizni tanultam. Megtettem. Azt mondta, nem lesz semmi baj, csak annyit kell tennem, hogy elhiszem, hogy ott áll mögöttem és elkap, ha valami baj van. Bicikliztünk, ügyes voltam. Csináltunk itt egy kört az utcákon, lementünk az utca végéig, aztán át a párhuzamosra, és az út elején vissza. Itt, a legvégén bénáztam. Borzasztó nagyot taknyoltam volna, ha nem kap el. Ott rohant végig mellettem, mert hiába kért meg, hogy menjek lassan, tekertem, mint egy hülye. Majdnem kiköpte a tüdejét, de tartotta a tempót. – Beharapta az ajkát, és Scott tudta, mi következik. – Később fenn játszottunk a szobámban. Egyszer csak rám nézett, vigyorgott és megkérdezte, hogy bízom-e benne. Mondtam neki, hogy persze, végül is, az előbb kapott el. – Kibuggyant egy könnycsepp, de dühösen letörölte és Emilre nézett. – Nevetett és annyit mondott, hogy jó, mert Bunny nem bízik énbennem. Fejbe vágott és majdnem megfojtott.

Remegett az ajka, a szeme csillogott.

– Mondhatjátok, hogy oké, kicsi voltam még. Igen, az voltam, négy éves – Scott egy pillanatra elmerengett matematikai képességeiről, ő azt hitte, Peter hat éves volt –, de emlékszem rá, tisztán minden egyes rohadt pillanatára. Én tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni, és… és ha apa nem szedi le rólam, lehet, hogy tényleg megölt volna. És nem maga miatt, nem azért, mert valami rosszat csináltam vagy valami, nem, nem kell neki indok csak annyi, hogy a hülye nyulának nem szimpatikus az arcom. Félek tőle, Emil. Ma is, rám néz, mosolyog, és… és ne higgyem azt, hogy a következő pillanatban rám ugrik.

Scott óvatosan a hátára tette a kezét. Peter megrezzent. A keze tovább csúszott a jobb vállára. Peter két kézzel arcdörgölésnek álcázta a szemei megtörlését. Vállai megremegtek. Scott nem mondott semmit. Igyekezett tiszteletben tartani bimbózó férfiúi büszkeségét.

– Velem nem ilyen volt – törte meg Matt a rövid, terhes csöndet. – Én csak rosszkor voltam rossz helyen. Célpontot adtam a dühének.

A hangja tárgyilagos, az arca érzelemmentes. Scott meg úgy tett, mintha nem látná, hogy az ikrek az asztal alatt egymás kezét szorongatják.

– Bántott téged? – egyenesedett ki Peter elkerekedő szemekkel.

Matt bánatosan rámosolygott.

– Nem, csak… csak akart. Nem vette figyelembe, hogy erősebb vagyok nála. Nem volt olyan állapotban.

Scott elfojtotta a feltörni vágyó horkantást. Matt a leejtett vállaival, ártatlan arckifejezésével és visszahúzódó magatartásával tökéletes célpontnak tűnt. Ő volt az egyetlen a családból, akit már próbáltak kirabolni és emiatt utcai verekedésbe keveredett. Szegény tolvajnak akkorát mosott be, hogy a fal adta neki a másikat és agyrázkódást kapott. Matt teljes sokkban hívta a mentőket meg a rendőröket, és később bement a fickóhoz látogatóba a sittre. Azóta is szégyenkezik, ha felhozzák a dolgot.

Emil csak biccentett.

– Nem az én tisztem elmondani, de Arthurnak azóta is komoly bűntudata van mindkét eset miatt. Ne mondjátok neki, hogy elmondtam, akkor magától is bocsánatot fog kérni, mikor összeszedi hozzá a bátorságát. – Aláhúzott valamit a jegyzeteiben. – Azt mondtátok, hogy Arthur tanította meg az ifjúságot járni. Ezt hogy értsem?

Flynn valós derűvel mosolygott.

– Úgy, ahogy mondjuk. Arthur négy éves volt, mikor az ikrek születtek. Szeptemberben Owen iskolába ment, Arthur meg itt cirkuszolt, hogy ő is menni akar, és ez nem igazság, ő egy fél napot oviban van, aztán dekkolhat itthon, mi csak délután négykor jövünk és unatkozni fog. Aztán jött az október, vele az ikrek és onnantól kezdve le voltunk ejtve.

– Anya mindig azt mondta, hogy Arthur volt a világon a legjobb dadus – bukott ki Scottból, és villámgyorsan letörölte az arcáról az érzelgős arckifejezést, amint a többiek felé fordultak. – Mi van? Én is itt laktam, nem?

Owen csak kuncogott. Ő sajnos még elkapta a mosolyt, a köszvény enné meg.

– Peter születésekor Arthur… kilenc éves volt. – Fél pillanatnyi habozása arra engedett következtetni, hogy ő is a saját életkorából számolja ki a testvéreiét. Pont úgy, mint Scott. Meg ha minden igaz, akkor minden valamirevaló testvér a világon. – Akkor már elég nagy volt és anyáék engedték neki, hogy egyedül is fölvegye. Az ikrekkel még kellett vele lenni valakinek, lévén, hogy tökmag volt még ő is, és Alfred újszülött korában feleakkora volt, mint ő.

Alfred feszített, mintha ez az ő érdeme lenne.

Emil bólintott és lapozott egyet a füzetkéjében.

– Milyen volt a kapcsolata a szüleitekkel?

– Anyás volt – vágták rá mind egyszerre.

– Óha – vonta fel a szemöldökét Emil. – Ilyen biztos ez?

– Mindig anyát kereste, bármi baja volt – szólt ezúttal Alfred. – Mármint oké, ha a nadrágomat kerestem, vagy ha lázas voltam, akkor én is anyához mentem, meg alapvetően, én és Matt is anyásak vagyunk… voltunk, de a többiek minden bajukkal apához mentek először.

– Aki olykor egyenest utasított minket anyánkhoz – somolygott Flynn.

Scott visszanyelte a torkában a gombócot. Ő is apáért kiáltott, mikor Arthur ott feküdt a kádban…

Villámgyorsan kiverte a fejéből az emléket.

Emil biccentett. Előtúrt a zsebéből egy apró papírfecnit, elolvasta, mi van rajta, és visszadugta a zsebébe.

– Arthur hogy viselkedik rohamok alatt?

Egy emberként fordultak felé.

– Mi van?

– Te vagy vele, te tudod milyen – szólt Flynn. – Hajrá, elő az ékesszóló éneddel.

Fintorgott, de belül végigfutott benne minden, amit Arthur rohamairól összegyűjtött. Nem volt hosszú lista.

– Néha egészen apró dolgoktól stresszel be – mondta végül lassan, tagoltan, hogy addig is legyen ideje gondolkodni. Összetámasztott ujjait bámulta. Ez egy Kirkland-féle spéci gondolkodó-póz volt. – Tegnap este például remegett a keze vacsora közben. Valószínűleg nem esett jól neki a téma, de… – szaggatottan sóhajtott. – A barátnőkről volt szó, és A… egyikünk nem hagyta annyiban a dolgot, azt feszegette, hogy Arthur hogy áll vele. Addigra már lenyugodott, sőt, egészen érzelemmentesnek tűnt. Előtte kicsit ingadozó volt. Nem nézett ki túl jól, meg azt mondta, elég vacakul van, utána könnyesre röhögte magát a kicsi piros gyógyszeren és vacsora közben még humorizált is. Aztán feljöttek a barátnők, ő meg addigra egészen morc lett. Közölte, hogy ejtsük a témát, aztán meglátta, hogy remeg a keze és kiborult. Szokott ilyet. Egyszer feldőlt mögötte egy szerszám, megijesztette és kiborult. Múltkor felhívott, hogy sétált valamerre, látott valami pofát, és megidealizálta a fickót, hogy milyen szomorú sorsa van, és abba is… eh. Belelovalja magát a dolgokba. – Rájött, hogy nem arról beszélt, amiről eredetileg akart. – Ha már egyszer benne van, akkor ki kell szedni belőle. Félbe kell szakítani a gondolatmenetét, megzavarni, és akkor magától is meg tud nyugodni. Vagy végig kell hallgatni és hagyni, hogy kibőgje magát, de akkor két napig nem tud a szemembe nézni, és padlón van. Ha nem piszkáljuk, vagy nem szól, hogy baja van, akkor leül a padlóra, összehúzza magát egészen kicsire, vagy volt olyan is, hogy elbújt.

Felnézett. Emilnek tintás lett a keze, olyan sietve írt le mindent, amit Scott mondott.

– Folytasd nyugodtan – mondta. Intett is.

Picit zavarban volt. Megnyalta a száját.

– Ő… szerintem utálja ezt az egészet. – Felpillantott, mintha Emil visszaigazolását várná, hogy jól vonta le a következtetést. – Van, hogy próbálja visszatartani, megregulázni. Egy alkalommal üvöltött velem, aztán a tükörképével egy jó tíz percet, megnyugodott, leült, és bocsánatot kért, amiért bunkó volt. A bocsánatkérés minden alkalommal megvan.

– Csütörtökön azt mondta, hogy utál bunkó lenni velünk – mondta Owen halkan.

– Mert bunkók voltunk, és kihallgattuk, ahogy Scottnak mesél – magyarázta meg Alfred azonnal. – Azt is mondta, hogy szerinte egyedül mi figyelünk rá a világon.

Emil pontot tett az egyik i-re és felnézett.

– Scott, neked említettem, hogy Arthur egy zárkózott lélek.

– Így van.

– Ha arról kérdezem, hogy mit csinál a mindennapjaiban, akkor kevés visszatérő alak van. Nincs túl sok barátja. Nem csak azért, mert a környéken mindenki ismeri őt és tudja, hogy mi van vele, emiatt pedig eleve óvatosan kezelik, hanem azért is, mert zárkózott. Nehezen nyílik meg, nehezen vall be dolgokat. Idestova másfél éve dolgozunk együtt, de a találkozóink első tíz-tizenöt perce néha még mindig arról szól, hogy kaparásszuk a felszínt, mert nehezen válik meg a maga köré épített páncéltól. – Nagyot sóhajtott. – Az a baj, hogy nem tudom, mennyi mindent oszthatok meg veletek anélkül, hogy az befolyásolná a viselkedéseteket az irányába.

– Tökmindegy – vont vállat Scott. – Minden másodpercben történik valami, ami befolyásol minket.

Egyetlen bátyja hitetlenkedve fordult felé.

– Ez meglepően bölcs megszólalás volt.

– Kuss.

– Ez már inkább Scott – vigyorgott Alfred. – Egy pillanatra aggódtam, hogy elvittek az ufók.

Felnyögött. Nem, Alfred hülyeségére már nincs kapacitása. Flynn csak a fejét csóválta.

– Scott félbeszakított – fordult vissza Emilhez.

– Éppen a végére értem. Hacsak nem annyi, hogy ha beszélgetni akar, akkor figyeljetek rá. Ne kényszerítsétek, hogy kimondjon olyan dolgokat, amiket nem akar.

Egyszerre bólintottak. Emil ismét előtúrta a cetlijét, újra átolvasta és ismét visszagyűrte a zsebébe. Megint lapozott.

– Nagyjából a végére értem a kis listámnak. Meg örülök, hogy tudtam beszélni veletek és mind voltatok szívesek bemutatkozni – mikroméretű mosolyt produkált. Scott igazán megtisztelve érezte magát. – Köszönöm, hogy volt lehetőségem betekintést nyerni a családotokba. Sokat segítettetek Arthur megértésében.

– Másfél éve együtt dolgoztok – jegyezte meg Alfred. – Még mindig nem érted?

Emil erre tényleg mosolygott.

– Alfred, az ember egy folyamatosan változó, komplex és ellentmondásos lény. Senkit nem lehet teljesen kiismerni. Nem is arra hajtok, hogy teljes egészében megértsem őt. Én a motivációját szeretném megérteni, és akkor máris közelebb vagyok ahhoz, hogy segítsek neki. És azzal, amit elmondtatok, közelebb jutottam hozzá. Isten tartsa meg támogató magatartástok.

Erre már összeszaladt a szemöldöke. Emil további szó nélkül felállt, Arthurhoz sétált.

– Ennyi volt? – szólt utána.

– Ennyi? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Igen, egyelőre ennyi. Éppen eléggé megterheltelek mindannyiótokat. Meg szeretnék kérdezni Arthurtól is egyet-kettőt, ha már itt vagyok.

Lehajolt az alvó fölé, de hirtelen meggondolta magát.

– Ellenben, ha van még valamelyikőtökben valami, amit szeretne elmondani, szívesen meghallgatom. Akár négyszemközt is.

Éppenséggel nem tolongtak. Emil biccentett, és megint eljátszotta azt, amit múltkor a rendelőben: érintések, beszéd, egy izlandi sor, és elszámolt háromig. Alfred minden számmal egyre feszültebb lett és a csettintés helyén összerezzent. Ő és Matt már két kézzel szorongatták egymás kacsóját, elfehéredett ujjakkal.

Arthur most nem nyöszörgött. Nem kérte, hogy vigye vissza, csak kinyitotta a szemét, és bámult fel a plafonra. Emil ült mellette, mint aki vár valamire. Kizárásos alapon csak arra várhatott, hogy Arthur megszólaljon.

– Anyáékkal álmodtam – mondta halkan, révedezve. Emilre pillantott.

– Ők is szóba kerültek – ismerte el. – Beszélgettem a testvéreiddel.

– Sejtettem – halványan mosolygott. – Meg hallottam is, csak nem figyeltem.

Maga sem tudta, miért érezte kínosnak Emil következő mondatait.

– Elmesélték, hogy gyereknek kikkel játszottál, ki volt a… preferált szülő, és hogy viselkedsz miközben rosszul vagy. Plusz kitértünk a csuklóidra is.

Arthur megszorította említett végtagjait. A hangja keserűen csendült:

– Nem fog még egyszer előfordulni. – Úgy hangzott mint egy fogadalom.

– Nem kértem, hogy ilyesfajta ígéreteket tegyél.

– Tényközlés volt. – Lassan felült, úgy, ahogy Emil rendelőjében kellett volna neki. Meglátta őket az asztalnál. Pillantásuk egy pillanatra egymásba mélyedt, majd Arthur visszafordult Emilhez: – Mondtam, hogy nem nagyon emlékszem rá, ugye?

– Vérveszteség és sokk. Teljesen érthető.

– Azt mondtam, hogy mire emlékszem?

Emil megnyalta a száját. Szólni akart, de a pillantása feléjük rebbent. Arthur csak biccentett, engedélyt adva a beszédre. Az arca kemény, mint a márvány.

– Hideg zsibbadásra meg néhány zajra.

– Életem egyik legborzasztóbb hangjára, amit soha többé nem akarok hallani. – A mosolya keserű volt. – Nem tudom besorolni, hogy sikoly vagy üvöltés volt, de tény, hogy soha többé nem szeretném Scottnak azt a hangját hallani.

Összefonta a karjait, és dacos-mereven nézett a világba, mikor a kíváncsi piszok disznajai felé fordultak mind.

– Mi az, talán énekelnem kellett volna? – mordult fel. – Én kérek elnézést.

– Nem azért mondtam. – Ez meg védekezésnek hangzott.

– Nem vád volt.

– Akkor…

– Ejtsük a témát, köszönöm, ezt tárgyaljátok majd meg akkor, amikor én nem vagyok itt.

– Scott… – kezdte Flynn, de közbevágott:

– Arról volt szó, hogy senkit nem kényszerítenek semmire, márpedig ti most nagyon bele akartok kényszeríteni abba, hogy újra átéljem az egyik… mindegy. Nem akarok rá gondolni se, világos?!

Tehetetlen düh szorította össze a torkát.

Ő más volt. Nem tudott úgy sírni, mint sok testvére, nem tudott úgy maga elé bámulni, mint Matt, magába zárkózni és megszüntetni a külvilágot, míg túl nem tette magát a dolgon. Neki csak az ment, hogy dühös legyen. És most kezdett nagyon paprikás lenni. Megint ki kell mennie a földjeire szétverni néhány gazt, hogy megnyugodjon. Vagy csak aprít egy kis fát télire.

A többiek sosem értették, miért nem kell tél előtt soha fát vágni. Scott csak csendesen behordta a kandalló mellé apróra vágott dühét, és eltüzelte.

– Hagyjátok – csitított mindenkit Emil.

A hangja olyan volt, mint a kéz, ami elsimítja egy felület egyenetlenségeit. Scott lángoló dühe megszelídült. A férfi biccentett és visszafordult Arthurhoz.

– Holnap várlak.

– Nocsak.

– Nem értem a meglepődést, most nem is veled beszélgettem, hanem a testvéreiddel. És készülj fel, mivel most megkaptad az adagodat, holnap darabokra szedlek.

– Eüh.

Volt valami játékosság a hangjában, de Scott valamiért nem akart volna az öccse helyében lenni. Csendben ült a fenekén, míg Emil kézfogással búcsúzott, Petert pedig vállon veregette és megkérte, hogy adja át jókívánságait Berwaldnak. Csak akkor állt fel, mikor Arthurtól is elbúcsúzott.

– Kikísérlek – ajánlotta, és egy pillantással elnémította az összes testvérét, miszerint annyira nem kell messzire menni a bejárati ajtóig.

Megvárta, míg Emil felveszi a cipőjét. Kinyitotta előtte az ajtót, kiengedte a fedett teraszra. A nappali egyik ablaka a teraszra nézett, és olyan csúnyán nézett leselkedő fivéreire, hogy Flynn elhúzta a sötétítőfüggönyt.

Már csak Emil nézéséből tudta, hogy a férfi pontosan tudja, miért ajánlkozott arra, hogy kikíséri. És most sem fog közbeszólni, ugyanúgy neki kell előbb megszólalni, mint Arthurnak kellett odabenn. Scott pedig igenis próbálta összekaparni a gondolatait, szavakba önteni. Borzasztóan zavarta, hogy van mögötte egy ablak. Már csak azért is, mert testvérei olyan gyönyörűen hallgatóztak a minap is.

Karon ragadta Emilt és jóformán elvonszolta a terasz másik végébe.

– Bocs, hogy parasztok voltak – bökött a fejével az ablak felé.

Emil enyhe fejrázással jelezte, hogy semmi gond.

Scott levegőt vett. Az bennakadt. Nem tudott nekikezdeni. Nekifutott még egyszer, de a szavak máshogy jöttek volna, mint ahogy gondolta. A harmadik próbálkozás szerencséjében bizakodva nekifutott még egyszer.

– Anyáéknak balesete volt.

– Tudom.

– Csak én és Arthur voltunk itthon.

– Tudom.

– Rohantunk be a kórházba. – Emil ezúttal nem válaszolt. – Anyával még tudtunk beszélni. – Nem törődött a mellkasában összeszoruló valamivel, ami a szavait is el akarta hallgattatni. – Stresszhelyzet volt, Arthur viszont erős maradt. Ott ült anya ágya mellett, és kettőnk közül ő volt az, aki erős maradt.

Nagyon remélte, hogy Emil nem érti félre a kemény pillantását, összeszorított fogait és szapora lélegzetét.

– Nagyon szeret téged, tudod? – kérdezte puhán Emil. – Mindegyikőtöket nagyon szeret, de benned bízik a legjobban.

– Mindenkinek vannak hibái – hárított.

– Nem, Scott. – Megfogta a könyökét, hogy újra a szemébe nézzen. – Arthur bízik benned. A többiekben is, ez kétségtelen, de minden testvére közül téged tüntet ki a legtöbb figyelemmel. Tudja, hogy neked bármit mondhat.

A torkában már akkora gombóc volt, hogy alig kapott levegőt. Muszáj volt terelnie. Nem bírta tovább.

– Miért akarsz ennyire segíteni rajta? – szegezte neki a régen dédelgetett kérdést. – Láttam már elhivatott orvosokat, de… de te miért akarsz ennyire segíteni az öcsémen? Peter miatt?

– Előbb ismertem Arthurt, mint Petert – rázta meg a fejét. – Ettől függetlenül remélem, hogy minél kevésbé folyok bele az életetekbe és minél kevésbé lesz személyesebb a kapcsolatunk. Arthurnak most orvosként van rám szüksége, annak pedig feltétele, hogy nem személyeskedünk.

Scott bólintott. Ez teljesen érthető, viszont nem válasz a kérdésére. Összeszűkült szemekkel meredt rá. Emil végül felfelé kunkorodó szájjal félrenézett.

– Nem szereted, ha nem kapod meg azt, amit akarsz, ugye?

– Nemigen.

Emil pillantása elrévedt és szomorú lett.

– Két féltestvérem van – mondta. – Anyánknak elég érdekes kapcsolatai voltak, maradjunk annyiban. Legidősebb bátyám Berwald, akinek apai ágról van még egy féltucat testvére, én egy izlanditól vagyok, a középső fivéremről, aki Norvégiában van, még nem sokat hallhattál.

– Hát nem – ismerte el. Éppenséggel nem értette, hogy miért kellett Ádám-Évától kezdeni. Biztos ahhoz van köze, hogy Emil alapos ember.

– Ebből következtethetsz arra, hogy nekem közel sem volt olyan biztos családi hátterem, mint nektek van. Lukas apja még alkoholista is volt, és nem nagyon törődött a fiával. Tizenhét voltam, amikor először találkoztam vele és Berwalddal és… nem állíthatom, hogy túl kedves voltam velük. Lukas akkor húsz éves volt. – Valamiért az futott át rajta, hogy gyónást hall. – Hasonló bajai voltak, mint Arthurnak. Kicsit másmilyenek, pont úgy, ahogy két egyforma ember sincs a világon. Viszont mögötte akkor már több sikertelen öngyilkossági kísérlet állt, csak erről nem tudott senki.

Scott hirtelen nem akarta hallani a továbbiakat. Az, ahogyan Emil mondta… pont úgy, mintha Lukas már nem élne.

– Fél évvel később Lukasnál veseproblémákat diagnosztizáltak. A vesebajok kizárnak egyes nyugtatókat, így abba kellett hagynia a kúrát, míg a teste meggyógyult. Csak addig szétesett a pszichéje és az ideje egyik felében letargikus volt, a másikban meg dühöngő őrült. Most egy észak-norvégiai intézetben van, és senki nem hiszi el, hogy végtelenül kedves és jóindulatú. – Összeszorította az ajkait. – Hát, igen. Lehet, hogy miatta jelentkeztem egyetemre és lettem pszichiáter.

– Hogy őt is meggyógyítsd? – kérdezte olyan óvatosan, amennyire csak tudta.

Emil arca kisimult.

– Őt már nem kell meggyógyítani. Lukas jól van. Megtalálták a gyógyszert, amivel rendbe hozták a szervi problémát, a lelkét meg valaki más gyógyította meg. Én csak arra kellek, hogy protestáljak, amikor el akarják tiltani tőle a dánt.

– Mi? – zavarodott össze.

– A dánt úgy képzeld el, mint Alfred öcsédet. Hangos, lelkes és néha úgy viselkedik, mint egy kutya, ráadásul kétségbe vonható, hogy van-e esze. – magyarázta Emil. – Az orvosok nem szeretik, felizgatja a betegeket, viszont Lukasra nagyon jó hatással volt. Jobban van, mióta ismeri. Nagyon szereti őt.

– De nem engedik el vele.

– Nem. Éppen azért, mert a dán olyan, amilyen. Nem tartják elég megbízhatónak ahhoz, hogy vigyázzon a testvéremre. Berwald most azzal bűvészkedik, hogy mi lenne akkor, ha Lukast az ő felelősségére engednék ki. Összeszedte magát az elmúlt két évben, már jól van, csak… csak voltak pillanatok, amikor rosszabbul volt, mint Arthur, és nem merik kiengedni.

Scott bólintott.

– Bocs, hogy csak úgy… rád rontottam ezzel.

– Ha nem akartam volna elmondani, akkor nem mondtam volna el – vont vállat. – De úgy láttam, hogy segít neked.

– Gondolod, hogy… – nagyot sóhajtott. – Emil, kérlek. Arthur hogy van?

– Lélekbetegség, Scott. Itt nagyon nehéz erősséget mondani. – Scott hosszú idő óta először megpróbált könyörögve nézni. Emil fintorgott. – Nincs jól. Most van… ötletem, hogy mit kezdjek vele, és Arthur is hajlandóságot mutat… nem, rosszul fogalmaztam. Arthur meg akar gyógyulni. Járjon továbbra is a terápiás csoportokba, meg hozzám, de attól az úton még neki kell végigjárni. Mi csak segíteni tudunk neki.

Scott bólintott. Ettől Emil valahogy… kisebb lett.

– Scott, őszinte leszek. Arthurnak hormonproblémák miatt vannak hallucinációi. Ahhoz kell neki egy gyógyszer, beállítjuk, kész, és az alapprobléma kezelve van. Jó, hogy eszembe jutott, oda kell adnom rá a gyógyszert, hoztam magammal, és nem is értem, hova tettem az eszem, amiért pont azt felejtettem le a listáról. Mindegy. – Legyintett és visszatért az eredeti komoly, komor témához. – Minden más ugye rajta múlik. A generált szorongás és a depresszió is. Ha ezeket kezeljük, akkor a szervi eredetű problémával már nem lesz gond és Arthur teljes életet élhet.

– Depresszió – ismételte halkan.

Emil bólintott.

– Igen, az. Arthur depressziós. Valószínűleg hosszú ideje. A hallucinációi is erre utalnak, a tudatalattija védekezik, azért olyan felspannolt, mikor nem veszi be a gyógyszereit. Viszont legyen akármennyire depressziós, azt hallottad, hogy magában nem fog kárt tenni.

– Ajánlom is neki – dörmögte. – Éppen elég egy visszatérő rémálom, nem akarok többet.

– Beszéld meg vele – javasolta. – Segít neked is, meg neki is feldolgozni.

– Hát kösz.

– Ez szakvélemény volt.

Emil kezet nyújtott. Halovány mosollyal, mérsékelt erővel megrázta. Emilnek erős, magabiztos kézszorítása volt. Scott örült neki, hogy ilyen, annyival egyszerűbb neki is egyben maradni.

Odakísérte az autóhoz. Emil turkált egy sort a kesztyűtartóban, majd egy kis dobozt adott neki.

– Egyhavi adag. Minden reggel egy darabot vegyen be. Csak egyet és csak reggel. Írd fel kérlek.

– Mi lesz, ha többet vesz be?

– Az is borítja a hormontermelést, az meg olyan, mintha nem csinálnánk vele semmit.

– Áh. Értem. Köszönöm, Emil.

– Szívesen máskor is.

– Nem tervezem rendszert csinálni ebből.

– Annak örülnék én is, a vasárnapokat szeretném fenntartani pihenőnapnak. – Indított, a motor puhán dorombolt. – További szép hétvégét.

– Neked is.

Állt és nézte, míg az autó el nem tűnik a sarkon. Akkor megforgatta a kezében a gyógyszeres dobozt, és nehéz sóhajjal indult vissza a házba.

Francnak kell mindig mindennek ilyen bonyolultnak lenni. És a franc se akar Arthurral lelkizni. A franc se akar emlékezni arra a fürdőszobai jelenetre, vagy a kórházra, mikor anya összetörten feküdt a párnákon.

Arthur alig fél percre ment ki, de akkor anya megragadta a kezét és azt ismételgette:

Fogd a kezét, Scott! Ne engedd el, szüksége van rád. Fogd a kezét, kisfiam, vigyázz rá!

Fogja a kezét, ameddig csak kell. Vigyáz rá, ahogy kell.

Nagyot sóhajtott, belépett a kellemes zsivajba, amit a testvérei odabent csináltak, és dühösen Alfred után kiáltott, amint kiszúrta az elszórt focicipőjét az előszobában.

>>> Következő fejezet >>>