Fogd a kezem! #9

Egy fejezet, amiben Arthur alig van benne. Tetszik tudni, most Mattről és Alfredról lesz szó, meg a nőügyekről.

Szereplők, akiket emlegettünk, de még csak most találkoztok velük: Sakura, Marianne és...

(Vicc: az elején szenvedtem vele, a Merengőre kötelező 2000 szót alig tudtam kipréselni magamból. Elértem a kötelező határt, sóhajtottam, hogy oké, akkor kerekítsünk egy végét és csaó, aztán tessék. Eddigi leghosszabb fejezet.)

Matthew Kirkland erősen gondolkodott rajta, hogy jelen helyzetét milyen kifejezéssel lehetne legjobban leírni. Talán a kóvályog szó megadja a hangulatát. De kóvályogni lehet az embernek csak magától is. Bárki képes rá, elég hozzá egy tétlen pillanat.

Mióta letudta a beadandóját és a vizsgáját, illetve úgy tűnt, hogy Arthurért se kell 0-24 aggódni, egyszerűen nem maradt dolga. Jó, lesz még egy vizsgája, de az csak másfél hét múlva, ráadásul minden előadáson benn ült, és szinte biztos benne, hogy az egész anyagot tudja… legalábbis ideje elfecsérlése végett már belenézett a füzetébe, de semmi új nem jött vele szembe. Megszerezte az órán bemutatott diákat, de azokban is csak ismert tényadatok szerepeltek.

Így hát ott állt, kiszolgáltatva a világnak, szemközt a ténnyel, hogy mindjárt vége a vizsgaidőszaknak, és nincs több indoka nyár végéig Londonba menni. Miért menne? A Nő felé se néz.

Sétája a település szélére vitte, ahol az út egy közönséges vasbeton viadukton átment egy folyó felett. Ott állt meg bámészkodni meg sajnálni magát. Az arcába csapó folyószagú levegő, ami a hínár-, a rohadt hínár- és a halszag sajátos elegye volt, a Temzét juttatta eszébe. Mondjuk a kisváros folyócskájának meg a Temzének annyi köze van egymáshoz, mint Alfrednak meg Einsteinnek, de víz-víz.

Meg neki csak egy indok kellett, hogy a Nőre gondolhasson.

Marianne nagybetűs. Nem holmi nő, hanem Nő. Minden mozdulata, minden szava, legyen az előre átgondolt és gondosan megkomponált, vagy hirtelen kitalált, olykor csetlő-botló – mindene bájos volt. Nőies, kecses, finom. Még az enyhe francia akcentus is helyénvalónak tűnt tőle. Meg az is, hogy idősebb legyen, mint Matt, és ne foglalkozzon a hozzá hasonló kis csipaszokkal.

Kedve támadt szerelmes verseket olvasni. De azoktól csak még fájdalmasabb lenne ez az egész helyzet.

Álmodozott, merengve bámult előre, mikor egy kéz óvatosan megérintette a vállát. Majd' kiugrott a bőréből.

Alfred volt ott mellette. Úgy ült a versenybiciklinek is beillő cangáján, mint egy kiskirály, egyik lába a pedálon, másik az útpadkán.

– Hej, Mattie – vigyorgott rá. Hangosan kérődzött a rágóján. – Gyere, ülj fel.

Ellentmondást nem tűrően szedte le a csomagtartóról a táskáját és lendítette a vállára. Vigyorogva rákacsintott, Matt pedig sóhajtva felült mögé. Kényelmetlen volt.

Alfred igyekezett nem jobbra-balra rángatni a biciklit. A kanyarokban sem dőlt be, nagyon kulturáltan tekert, hogy Matt ne boruljon le hátulról és a szükségesnél jobban ne legyen halálfélelme.

Valamiért bandukolás – Ez a jó szó? Nem, meg sem közelíti. – közben nem tűnt olyan hosszúnak az út. Teltek a percek, ült Alfred mögött, és nem értette, hogy volt képes ennyit sétálni. Marianne elterelte a gondolatait.

Alfrednek rá kellett szólnia, hogy rájöjjön, már megérkeztek. Testvére aggódva mustrálta.

– Nem jó az, ha ennyire elkenődsz – mondta, miközben betolta a biciklit a helyére.

Az autó odabenn volt, Scott biciklije ugyancsak. Mattnek eszébe jutott, hogy azt mondta, egy órácskára lép le, és a nap már alacsonyan jár.

– Tudsz mondani egy időt? – kérdezte.

– Fél hat, de ne terelj, mesélj szépen.

Scott meg fogja ölni. De legalább nem kell tovább tipródnia azon, hogy mi legyen Marianne-nal.

Alfred megcsapkodta a vállát és irányba állította a bejárati ajtó felé. Az előszobában már nem kellett az iránymutatása, magától is le tudta venni és el tudta rakni a cipőjét, nem úgy, mint Alfred. Még csak a cipőtartót nyitotta le, mikor Alfred már késznek ítélte a helyzetet, és megindult felfelé, de a konyhából halk süvítéssel érkezett egy Kinder-kütyü, és fejbe találta. A műanyagjátékot Scott hangja kísérte:

– Cipő, kölke!

– Jóvanna, francnak kell mindig kiakadni, he!

Vacsora alatt sem találta magát. Talán ezért tette azt a megjegyzést Arthur nyakáról. Ezen rághatta magát, míg átvánszorgott a kanapéra, pedig nem feltétlen volt filmnézős hangulatban. Úgy alapvetően semmilyen hangulatban nem volt. Személy szerint belefojtotta volna magát egy kanál vízbe.

Azt se tudta, mit néznek. Vagy valami természetfeletti, vagy horror, vagy ijesztő elemekkel operáló film lehetett, mert Alfred a film első tíz percében megkaparintotta a kezét és szemétté szorongatta, meg visongott mellette. Scott egy ponton a vállára borult és hortyogott. Annyira nem lehetett ijesztő, mert Arthur is elég laposakat pislogott a kanapé másik felén.

Végre ott volt a vége főcím. Matt csak ült, és remélte, hogy Scott felkel és felmegy aludni. Vagy csak varázslatos módon lekerül róla.

– Scott – bökte oldalba Arthur.

Bátyjuk nagyot horkantva felült.

– Az ágyad odafenn van. Ne nyomd agyon Mattie-t.

Scott nyögve kelt fel, és egy hatvanéves mozgáskultúrájával távozott, közben a péniszét emlegette. Matt elengedte a füle mellett. Biccentett egyet megmentője irányába, aki csak legyintett, és ugyancsak a péniszekről dünnyögve ment mosogatni. Azt is elengedte. Míg arra várt, hogy Scott felérjen az emeletre és csendben elszivároghasson, megnézte a DVD borítóját, hogy tudja, mire kell azt mondania, hogy már látta. Kicsit sokkolta, hogy a Harry Potter hetedik részének első felét vegetálta át. Alfred meg ezen visongott.

Scott felért. Matt a szeme sarkából a testvéreire pillantott: Arthur a szennyes edényeket hányta a mosogatógépbe, Alfred szóval tartotta.

Letette a DVD-tokot a dohányzóasztalra, és a fal mintáját felvéve eltűnt felfelé. Bevánszorgott a szobájába, ledobta a szemüvegét az éjjeliszekrényére és elterült az ágyán. Belefejelt a párnájába. Illetve ő azt hitte, hogy a párnájába, Kuma annyira nem díjazta a mozdulatsort. Nyávogott egyet és odébb mászott, Matt pedig odahúzott magához egy igazi párnát, amibe minden lelkiismeret-furdalás nélkül beletemethette az arcát.

– Ó, Shakespeare, szavald nekem szonettjeid – morogta. – Hadd halljam magam is, mily borzasztó az élet, akkor talán nem fog ennyire fájni szívem vérző sajgása.

– Költeni is akarsz? – kérdezett Alfred az ajtóból és mellé vetődött.

– Azt hittem, Arthurt boldogítod.

– Neki is feltűnt, mennyire padlón vagy és utánad zavart.

Felpislogott rá. Alfred szeme őszintén csillogott. Nem mintha hazudós alkat lenne. Alfred még annyira sem tud hazudni, mint Matt.

Elhaló hangon nyöszörgött, Alfred meg odabújt mellé, a fejét a lapockáján nyugtatta. Nehéz volt, de valahogy ez a súly adta meg az érzetét annak, hogy más is létezik élete problémáján kívül.

– Nem jó az, hogy ennyire rágod magad egy csajon – dörmögte neki Alfred.

– Ő nem csaj – közölte felháborodva. – Hanem Nő.

Alfred nem volt lenyűgözve.

– Csak tudnám, mit eszel rajta annyira. Egyáltalán, beszéltél már vele? És a vezetéknevét tudod?

Elnézett valamerre.

– Nyom a szemüveged.

– Jézusom, ez rosszabb, mint gondoltam.

Csak szánalmas nyöszörgésre futotta a részéről. Hát mit ért ehhez Alfred? Holnap elmegy randizni. Korábban bármelyik lány kellett neki, ráragyogtatta a mosolyát és a lányka elveszett. Sakura bírta a legtovább, ami megmagyarázza, hogy Alfrednek miért kell ennyire – ő vadászni akart, Sakura pedig nehéz préda volt.

Matt más. Ő csak lézeng, van, és most felbukkant Marianne. Nézi messziről, tapasztalatlan kis vakarcs, azt se tudja, hogyan kéne hozzászólnia. Korábban, mikor a bátyjai cseszegették, hogy nincs barátnője, azt mondta, hogy majd akkor csajozik, mikor szerelmes lesz. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ez most az, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, csak szűköl, mint Oliver, ha kihagyják a buliból.

– Maaaaatttie.

Tudja, mit akar. Meséljen, mondja el szíve bánatát, ahogy mindig. Alfred értett a szóból meg a csendből is. Kapott egy puszit a feje búbjára.

Nem azért ikrek, hogy ne tudják, mit akar a másik. Egyszerre tanultak meg járni és beszélni, mindig is egymás tükörképei voltak, akarva-akaratlan egymáshoz idomultak. Matt néha komolyan elgondolkodott rajta, hogy odafenn valaki elfelejtette őket egy személynek teremteni. Kettejükből pont kijönne egy normális ember.

– Alfie.

Lemászott róla, és oldalt hengeredett, hogy Matt oda tudjon bújni a mellkasához és az álla alá tudja fúrni a fejét.

– Mi mindig tesók maradunk, ugye? – kérdezte. A hangját még ő maga is szánalmasan gyöngének találta.

– Brothers unden the sun – mormolta Alfred a hajába, Bryan Adamset idézve. – Megbeszéltük, nem, Mattie? Egységcsomag. Bárkivel fogom összekötni az életem, kap velem egy Mattie-t is.

– Velem meg egy Alfie-t.

– Pontosan.

Összemosolyogtak.

Valahol jó volt, hogy ők ketten ilyen közel állnak egymáshoz. Jó volt, hogy van valaki, akivel minden baját megoszthatja, és tényleg mindent. Cserébe neki is hallgatnia kell, és ugyan összevesznek néha, de melyik kapcsolat nem zökkenőmentes? Anya azt mondta, hogy már a hasában háborúztak. És sajnos van róla videó, hogy hogyan viselkedtek kicsinek, illetve van egy rövid statisztikai kimutatás valamelyik fotóalbumban arról, hogy milyen gyakran aludtak egymásnál.

– Alszol velem? – kérdezte Alfred.

– És Arthur?

Abban a pillanatban megbánta, hogy kimondta.

– Mi van vele?

– Uhh. Megígértem neki, hogy nem mondom el.

– Mattie.

– Most komolyan.

– Mattie.

Csúfondáros mosollyal megpróbálta megcsikizni, de Matt ellökte a kezét és felült.

– Még Scott sem tudja – próbálta bevetni a legjobb érvet.

Csak azt érte el vele, hogy Alfred mosolya megfakult.

– Alfie?

– Van valami külön oka annak, hogy ebben a családban én tudok meg mindent utoljára?

– Owen barátnőjéről te tudtál elsőnek. Meg Flynnéről is.

– De elmondtam neked.

– Mert pletykás vagy és nem tudsz titkot tartani.

– De csak neked mondtam el. – Felült és a vállára hajtotta a fejét. – Nem kéne ennyit mesélnem, ugye?

No igen, Alfred néha elég részletes tud lenni. Olyan dolgokban is, amikről Matt nem feltétlen szeretne tudni, de mivel Alfred mondani akarja, ezért meghallgatja. Ő is tolerálja a félénkségi-rohamait és segít neki, ahol tud.

A nyitott ajtó felé pillantott. Megsimogatta Alfred vállát, mire ő felkapta a fejét, és Matt fel tudott kelni, hogy becsukja. Ikertestvére volt olyan kedves, hogy mérsékelt lelkességet mutasson, mikor visszaült mellé.

– Arthur hétfőn, kedden és tegnap éjjel is átjött hozzám aludni. – Megpróbált nem elhúzódni, mikor Alfred játszani kezdett a haja végével. – Alfred ne már, ez komoly.

– Komoly vagyok – mondta ő, átmászott mögé és fonogatni kezdte a haját.

– Nekem csak annyit mondott, hogy rémálmai vannak, azt nem, hogy miről. Scottnak nem is szólt róla, de állítólag Emilnek említette. Nem beszéltek róla, csak említette.

– Csak megoldja – vont vállat.

– Alfred!

– Mattie, ne már! Koncentrálj inkább Marianne-ra, Arthur bajait hagyd meg neki! Emil is azt mondta, hogy azzal neki kell megbirkózni, mi csak segíteni tudunk. Szóval mit szólnál ahhoz, hogy ha segítséget kér, akkor segítünk, addig meg foglalkozunk a magunk bajával? Képes beszédemmel arra utalok, hogy holnap beugrom Londonba egy randira és bevallom őszintén, be vagyok szarva, mint állat.

Derékból hátrafordult.

– Most komolyan? – kérdezte szárazon.

Alfred valami érdekes dolgot találhatott a szoba sarkában, mert nagyon nézte.

– Alfie, mióta ismered azt a lányt?

– Ühm, nyolc hónapja, egy hete, két napja és tizenegy órája.

Ez aztán szép válasz. Elismerően biccentett, utána teljes testével a bátyja felé fordult, mert a kicsavart pozíció már kezdett kényelmetlen lenni.

– Mióta csapod a szelet neki?

– Ööö… nyolc hónapja, egy hete, két napja, tíz órája és úgy ötven perce?

Bátyja vállára tette a kezét.

– Anyáékból kiindulva, ha az évfordulókat meg a szülinapokat is így megjegyzed, akkor soha semmi baj nem fog érni.

Csak azért, mert apa mindegyiket elfelejtette. Anya általában morc volt miatta.

– Amúgy meg, ismeritek egymást egy ideje, tuti bemutatkoztál már Sakurának minden negatív oldaladról. Minek aggódsz?

– Eddig általában csak addig voltunk együtt, amíg dolgoztunk, meg párszor megengedte, hogy meghívjam egy kávéra – feszengett Alfred. – Először megyünk úgy valahova, hogy randizunk.

– Randiztál már máskor is.

– Igen.

– Sőt, tovább is jutottál, még randi nélkül is.

– Az is igaz. De Sakura más.

A térdére könyökölt és vigyorgott. Alfred sötéten bámulta.

– Ne nézz már így.

– Miért ne nézzek így?

– Hogy szoktál te beszélni Marianne-ról?

– Az más.

– Ugyan miben? – Kétszer koppantottak az ajtón, majd Arthur választ sem várva benyitott. Alfred nem zavartatta magát, befejezte a mondandóját: – Szerelmes vagy te is, szerelmes vagyok én is. Már ha ez tényleg az.

Arthur egyik kezével a kilincsbe, másikkal az ajtófélfába kapaszkodott, diplomatikus szemöldökfelvonással értékelte a helyzetet és Mattre pillantott. Ő csak vállat vont.

– Attól függ, drága öcsém.

– Meh – morogta Alfred és eldőlt.

Mattnek kicsi ágya volt. Alfred feje majdnem a padlót érte, amit ő meglepett nyikkanással konstatált. Arthur felhorkant.

– Mit szeretnél kezdeni a kisasszonnyal?

– Ezt hogy érted? – Alfred hangja tompa volt, a feje pedig kezdett vörösödni.

– Különbség van a rajongás, a szerelem és a kufircolhatnék között.

Arthur komolyan vehette a témát, mert már nem az ajtóban állt, hanem mellette, és nem a vállával, hanem a hátával támasztotta a falat. Elég komolyan is nézett, minek hatására Matt gyors önvizsgálatot végzett és rémülten jött rá, hogy nem tudja, ő most melyiket érzi a felsorolt háromból. Alfred se volt sokkal okosabb.

– Mi van, ha mindhárom egyszerre?

– Előfordul az olyan is. Mennyire súlyos?

Mintha valami undorító bőrbetegségről értekeznének.

– Beledöglök.

– Adj neki két hónapot, ha még mindig nem tudod eldönteni, akkor hagyd a rákba – mondott ítéletet.

Alfred feje már egészen céklaszínű volt a beleáramlott vértől. Megfeszült, és lassan olyan pozícióba emelkedett, hogy lássa a bátyját. Megismételte:

– Mit tudsz te erről?

Matt bunkóság-érzékelője eléggé kiakadt ahhoz, hogy reflex-szerűen lerúgja az ágyról drága fivérét, aki csak nyekkent. Másik drága fivére felnevetett.

– Úgy emlékszem, éppen te kérdezgetted a minap, hogy is állok a lányokkal…

– Minket nem zavar, ha meleg vagy – szúrta közbe Alfred kaján vigyorral.

– Baszd meg. – Arthur is szerette értékelni az elmés közbeszólásokat. Ebbe például belepirult. – Pusztán annyit akartam mondani, hogy volt már dolgom nőkkel, akkor is, ha nem nézed ki belőlem. Plusz gondoltam, megosztok veled egy virág-tippet, de úgy látom, nem érdemled meg.

Alfred kaparni kezdte a lepedőt.

– Ne már, így is tuti beégek holnap, akkor legalább a gazt találjam el, Arthur, ne már!

Arthur nem volt elragadtatva. Matt a tenyerébe temette az arcát.

– Meggyőzésnél az a minimum, hogy nem gazozod le a virágait, te észlény…

– Ott a pont. További szép estét.

– Arthur, Alfred velem akar aludni – szólt utána.

Megtorpant a küszöbön. Egy hosszú pillanatig csak állt, és Mattnek már növekedni kezdett a gombóc a torkában, mikor ő zavart arckifejezéssel visszafordult és Alfredre nézett:

– Bocsáss meg, mi jogon vontad kétségbe az imént szexuális beállítottságomat?

Választ nem várt, rájuk csapta az ajtót. Alfred morcosan szusszant egyet.

– Nem tökmindegy? Amilyen paraszt módon viselkedik, tuti magányos vénember lesz belőle is…

Matt csak hümmögött.

– Vénember vagy sem, szerintem ki van szívva a nyaka.

– Mi?

– Azt mondta, hogy csak a póló dörzsölte ki, de ugyanaz a póló van rajta, mint vacsi előtt, csak másik mellényt vett fel, ennek meg magas nyaka van. – Alfredre nézett. – Amúgy meg csak úgy néz ki, mint te anno, amikor azzal a pióca-csajjal jártál.

– Eh, hagyjuk már. Őt is hagyjuk. Meg menj el szemészetre, ki van csukva, hogy vámpírkodtak rajta. Biztos csak játszott Oliverrel, vagy mit tudom én… Azt viszont segíthetnél kitalálni, hogyan puhítsam meg, hogy mégis megmondja, milyen virágot vigyek holnap.

Ez egy kellően komoly kérdés volt ahhoz, hogy éjszakába nyúlóan értekezzenek róla. Természetesen Alfred szobájában, ikertestvére kézilabdapálya-méretű ágyában, amire így is tudott szuperhősös ágynemű-huzatot venni. Matt azért tapasztalatból vitte a maga takaróját is, hogy mikor felébred arra, hogy Alfred lerántotta róla a takarót, akkor ne kezdjen szélmalomharcba, csak lenyúl az ágy mellé és már alhat is tovább. Ez éppenséggel elmaradt, Alfred keresztben elfeküdt rajta.

És Matt valamiért nem lepődött meg, azon az aprócska tényen, hogy elaludtak.

– Minő meglepetés – dörmögte Scott, felpillantva a répaszeletelésből. – Titeket látni függőlegesen is?

– Hagyj már – morogta Alfred. – Még csak hajnali… tíz óra.

– Hajnali tíz.

– Annyi.

Matt ásított.

– Arthur merre van? – könyökölt az asztalra.

– Dolgozik.

Azon nyomban felébredt, Alfred kezében pedig megállt a kávéskanna.

– Várjunk, hogy érted azt, hogy dolgozik?

– Hogy a tökömbe érteném? – Matt még ültében is hátrahőkölt, mikor Scott a konyha másik oldalán késsel a kezében állt neki széles mozdulatokkal gesztikulálni. – A virágbolt vasárnap is nyitva van, és Arthur bement dolgozni.

Összenéztek.

– Végül is, a virágboltban vevő leszek – vont vállat Alfred. – Ott kénytelen lesz segíteni.

– Mire készültök? – érdeklődött Scott.

Matt készségesen válaszolt:

– Alfred tegnap bunkó volt, ami miatt Arthur közölte vele, hogy nem hajlandó segíteni neki megmondani, hogy milyen virágot vigyen a barátnőjének az első randijukra.

– Viszel virágot?

– Miért, te mit vinnél?

– Semmit? Jó, talán a farkamat díszcsomagolásban.

Matt felröhögött.

– Te aztán tényleg kurva romantikus vagy – dünnyögte Alfred. – Ha nem haragszol, ezentúl inkább Arthurhoz megyek randitanácsadásra.

Scott vállat vont és folytatta a zöldségek szecskázását.

– Mikor mész el és mikor kerülsz elő? Matt?

– Miért faggatsz minket minden reggel? – sírt fel Alfred és a kávésbögréje mellett az asztalra folyt.

– Azért, hogy tudjam, hány emberre főzzek – dörmögte. – Utálok főzni.

– Megreggelizek és suhanok Londonba. – Az ásítás arról tanúskodott, hogy nagyon odavan az eseményért. – Mattie megígérte, hogy elkísér.

– Vissza kell vinnem egy kupac könyvet a könyvtárba.

– Oh, szóval a könyvtárosok végre felismerték a vasárnapi nyitva tartás előnyeit. – Bátyjuk hangjából csöpögött az irónia.

Matt érezte, hogy elpirul, Alfred csak értetlenül bámult.

– Mi, vasárnap nincs könyvtár? Matt, mire készülsz?

Scott türelmes képpel kezdte magyarázni neki:

– Úgy hallottam, hogy… miként is fogalmaztál? Egy bögyös barna borvedelő társaságára vágyik a tied helyett. Megértem, én már egy kevésbé bögyösért is odaadnálak.

– Ja, és azonnal rájön, milyen szar üzletet csinált, amint kibontja a díszcsomagolást és meglátja, hogy a lényeget nagyítóval kell keresnie.

A korábbi fölényes vigyor villámgyorsan gyilkos pillantássá változott. Matt a torkát köszörülte.

– Alfred, nem a legbölcsebb dolog ilyeneket mondani, mikor kés van nála.

– Hupsz.

– Hupsz bizony – sziszegte Scott, és beleállította a kést a deszkába. – Tudjátok mit, haggist csinálok, és addig eszitek, amíg el nem fogy!

Dühöngve otthagyta őket. Ők egymásra néztek és egyszerre borzongtak meg.

– Szerinted Oliver megenné az adagom? – kérdezte Alfred fojtott hangon.

– Nem hiszem, ráadásul ha Scott meglátja, akkor a következőt belőled fogja csinálni – suttogta vissza.

Bátyjuk visszatért a kamrából, a fél hűtőládával a hóna alatt. Bezacskózott birkabelsőségeket hajított az asztalra, mire Alfred hányást imitált.

– Kuss! Inkább fejezzétek be a reggelit és pucoljatok!

Scott mintegy tíz percen belül kiutálta őket a házból. Bámultak egymásra az előteraszon, majd rövid eszmecsere után úgy döntöttek, hogy mivel idejük, mint a pelyva, sétálnak egyet. A virágbolt itt van tök közel, attól nem messze a buszmegálló, ahonnét fél óra alatt benn vannak gyönyörű székesfővárosukban. Addig már csak meg kéne győzni Arthurt, hogy adjon Alfrednek egy rendes csokrot.

A virágbolt jó nagy telken volt. Állítólag már a mostani tulaj nagyanyja is virágokkal foglalkozott, és még ő vásárolta fel a szomszédos telkeket, hogy minél több növénye legyen. Virágok mellett faiskolájuk is volt, és kerttervezéssel is foglalkoztak, nem véletlenül volt olyan sok alkalmazott.

Matt megkönnyebbülten felsóhajtott, Alfred meg szélesen elvigyorodott, mikor az üzletbe lépve Arthurt pillantották meg a kassza mögött. Éppen egy pocakos úrnak fejtegette az orchidea-ápolás mikéntjét. Matt látásból ismerte a csókát, és tudta, hogy egyike azoknak, akik szerint Arthur helye kényszerzubbonyban van egy tőle kényelmesen távoli helyen. Most a kezét tördelve állt, erősen verejtékezett és kiguvadó malacszemekkel figyelte Arthur minden mozdulatát.

– Északra néző ablakba érdemes tenni – fejezte be a kiselőadását Arthur. – Van még egyéb kérdése, uram?

– Uhm, öhm, nincs. Óh, de, egy. Mennyivel tartozom?

Arthur ajka felfelé kunkorodott, sebes ujjakkal lecsapott a pénztárgépre és mondott egy összeget. A fickó kérdés nélkül fizetett, és még mindig remegve a kijárat felé vette az irányt. Megpillantotta Mattéket, ahogy ott állnak, még mindig az ajtóban, idegesen elvigyorodott és átslisszant kettejük között.

– Pff – horkant fel Alfred.

Arthur megütötte a pulton a csengőt. Felé fordultak.

– Mi hozta igen tisztelt vendégeinket ezen a szép napon üzletünkbe?

Üzleti mosolyt villantott rájuk. Alfredében nem volt semmi, ő csak vigyorgott, aztán ruganyos léptekkel a pulthoz lejtett és Arthur elé könyökölt.

– A tanácsát szeretném kérni, uram.

– Hallgatom.

– Először megyek randevúra egy hölggyel, és virágot vinnék neki. Mit javasol?

– Attól függ – hangzott a diplomatikus kitérő válasz.

– Mitől?

– Hölgy az illető? – kérdezte Arthur félrebillentett fejjel, ártatlan arccal.

Alfred mosolya lehervadt, az arca elsötétült.

– Haha, nem vagy vicces. Most komolyan.

– Attól függ – ismételte Arthur kitárt karral. – Sakura milyen virágot szeret, van-e valami, amire allergiás, kedvenc- vagy utált szín, egyáltalán, hova mész érte?

– Miért fontos, hogy hova megyek érte? – zavarodott össze Alfred.

– Mert ha egy téren találkoztok, és utána egész nap a nyakába fogsz lihegni, akkor ne vigyél neki virágot, mert csak egész nap cipelné, útban lenne neki és mire oda jutna, hogy vízbe teszi, elhervad, vagy téged ismerve, összetörik a virág.

– Ööö… a műterembe megyek elé, az meg össze van kötve a lakásával…

– Nagyszerű! Kedvenc virága van?

– Hát, a lakásába vezető lépcsőn van néhány cserepes g… virág, de azokról nem tudom, hogy micsodák, mindegyik zöld.

Arthur megsimogatta az állát és elgondolkodva bámult Alfred szeme közé.

– Maradunk tehát az etikettnél. Milyen színeket szeret?

Alfred tanácstalanul vállat vont. Matt nagyot sóhajtott.

– Arthur, mondd kérlek, hogy direkt csinálod.

– Direkt hát.

– Miszarér' – így Alfred.

– Mert megtehetem.

Az órájára nézett.

– Arthur, húszkor itt a busz, és még sétálnunk is kell.

– Tudtátok, hogy a kiszolgálás gyorsabb és jobb minőségű, hogy ha normálisan bántok a személyzettel? – vonta fel a szemöldökét. – Na jó, Alfred, te mit vinnél neki?

– Te vagy a virágboltos, mondd meg te.

Ő csak a szemét forgatta.

– És a te nőd, elméletileg te tudod, hogy mit szeret. Az alapján, hogy mióta vagy távol ilyen sokat, megkockáztatok egy hét-nyolc hónapnyi ismeretséget.

Nem tudta elképzelni, hogy Arthur ennyire jó emberismerő legyen.

– Hallgatóztál tegnap este az ajtó előtt?

– Nem szokásom.

– Akkor hogyan.

– Végignéztem a Sherlock negyedik évadát, miután leléptél vasárnap.

Matt megszámolta a délután óráit.

– Hé, annyit nem is voltam távol!

– Tudok időt hajlítani, nem mondtam még?

Alfred elunta.

– Tudod mit, Artie, adj vörös rózsát, az mindig bejön. Legyen mondjuk négy szál, meg az a zöld, kész.

Arthur elismerően biccentett. Azért elég gyanús volt az arca.

– Az szép. Tudod, első randira nem viszünk vörös rózsát, mert ha a kisasszony csak kicsit is konyít a virágokhoz, talán megijeszti, hogy kapásból a lángoló szerelem szimbólumát adod át neki. – Alfred zavarba jött. – Továbbá kénytelen vagyok felhívni rá a figyelmedet, hogy tizenegy szál alatt nem illik páros számú virágot ajándékozni, mert meghittebb kapcsolatra enged következtetni az ajándékozó és az ajándékozott között, ami, első randi lévén, gondolom még nincs meg, de javíts ki nyugodtan, ha tévednék. – Alfred fülig pirult. – Flynn a múltkor stalkolta a csajodat egy kicsit Facebookon, szóval tudom, hogy japán, ergo itt illene megjegyeznem, hogy a négyes szám a japán kultúrában éppen olyan szerencsétlen, mint nálunk a tizenhárom, vagyis a számválasztást duplán megszívtad. – Alfred a tenyerébe temette az arcát. – A zöld maradhat.

Matthew felröhögött. Nem tartott soká, Alfred lekönyökölte a veséjét. Hörögve összeroskadt.

– Oké, akkor mit mondasz a vörös rózsa helyett? – Már csak kínjában mosolygott.

Arthur viszont nagyon is elégedetten állt a pult mögött, majd feltartott kézzel türelmet kért, felmarkolt egy metszőollót az asztalról és kiment a hátsó kertbe. Nem egész egy percen belül visszatért a kezében egyetlen szál rózsaszín virággal.

– Parancsolj.

Úgy kínálta Alfred felé a virágot, mintha kard volna, csak a markolat helyén egy virág feje volt.

– Ööö… szép, de mi ez?

– Bazsarózsa.

Fogott egy kevés zöldet, a virághoz fogta, és előbb celofánba, majd selyempapírba csomagolta. Letette Alfred elé az asztalra, aki már nyúlt érte, de Arthur helytelenítően ciccegett. Alfred felpillantott. Matt, aki közben feltápászkodott a földről, már tudta, hogy most okítás következik, amire talán célszerű neki is odafigyelnie.

– A bazsarózsát a párkapcsolat korai időszakában ajándékozzák, a bimbózó szerelem vörös rózsája. Személy szerint úgy tartom, hogy egy szál bazsarózsával többet érsz, mint bármelyik másikkal. Helyes, ártatlan, amolyan hátsó szándéktól mentes virág és nem is tűnik olyan műnek, mint az összes többi. – Úgy nézte, mintha látná a virágot a csomagolóanyagon keresztül. – Mielőtt találkoztok a kisasszonnyal, a selyempapírt szedd le róla. A celofán maradhat. A virágot bal kézzel nyújtod át, fejjel fölfelé. Itt fogd meg, akkor a kezed nem lesz se túl lenn, se túl fenn. Ne told bele a virágot az arcába, csak nyújtsad felé, világos? És mondj valami értelmeset, miközben odaadod.

Alfred sebesen bólogatott.

– Csodás. Hat font lesz.

– Mennyi?!

– Hat. Egy a virág, a többi meg mert az öcsém vagy és megtehetem.

Szélesen, gúnyosan mosolygott és tartotta a markát. Alfred hitetlenkedve bámult rá, majd durci képpel benyúlt a zsebébe, előhúzta a tárcáját és fizetett. Ő csak nézte a kezébe leszámolt pénzt, majd kivett belőle egy fontot, a többit zsebre vágta és Alfred kapott nyugtát egy fontról.

– Spec nem gondoltam, hogy tényleg kifizeted, de most már nem kapod vissza.

– Arthur!

Bátyjuk negédes mosollyal a pultra könyökölt. Mikor megszólalt, a hangja olyan gügyögős volt, mint ahogy a babákhoz szoktak beszélni:

– Kifelé.

Alfred teleszívta a tüdejét, Matt pedig befogta a száját és kivonszolta az üzletből. Alfred ezen megsértődött és nem volt hajlandó hozzászólni, amíg átballagtak a buszmegállóba. Volt vagy hetven lépés. Gondolatban feljegyezte a teendői közé, hogy ezt elküldje a Guiness rekordok könyvébe.

A megálló csak egy kihelyezett tábla volt az út mellett, még fedett bodega se volt mellette, csak egy vegyeskereskedés járda fölé kihúzott ponyvája. Ez alá húzódtak be, mikor szemerkélni kezdett az eső. Ezzel együtt Alfred is beszélni kezdett az időjárástól kezdve az idegességén át az egész napos programtervéig. Több variációja is volt, attól függően, hogy hol és mikor milyen tényező befolyásolná a randevúját. Még csak a H-terv ecsetelésénél járt, mikor Matt karon fogta és lerángatta a buszról, még mielőtt túlmentek volna a megállójukon.

Ő már ment volna tovább, ugyanazzal a révedező arckifejezéssel, és kiüresített belsővel mint eddig. Kínozta volna magát tovább Marianne képével, kereste volna tovább a szót, ami leírja a Nőt és amivel meghatározza önmagát, csendesen nyűglődött volna. Alfred megakadályozta ebben.

– Mattie.

Felé fordult. Alfred idegesen felhúzott vállakkal toporgott, elpirult és kibökte, ami a szívét nyomta:

– Csinos vagyok?

Pislogott úgy hármat-négyet.

– Nos – hangzott jól megfontolt válasza.

– Mattie, most komolyan.

Először reggel óta vette a fáradtságot arra, hogy kimozduljon a gondolatai közül annyira, hogy végigmérje a fivérét.

Sötétbarna, karcsúsított zakó volt rajta, ami picit feszült a sporttól széles vállain. Alatta fehér ing volt, vékony fekete nyakkendő. Drapp szövetnadrágot és barna bőrcipőt választott hozzá.

– A fejedre nem mondok semmit.

– A fejem a lényeg!

– Ugyanúgy nézünk ki, bármit mondok, az olyan, mintha magamat minősíteném! – fakadt ki. – Egyébként meg úgy nézel ki ebben a ruhában, mint apa. És megfésülködhettél volna.

Alfred két kézzel kapott a hajához. Aztán rémülten a virághoz, amit a baljában szorongatott. Körbenézett, és Matt értetlen tekintetével a hátában megállt a legközelebbi kuka mellett, roppant elegáns mozdulatokkal letépte a virágról a selyempapír csomagolást.

– Mattie – húzta ki magát. – Itt az idő. Színpadra.

Mély hangon kuncogott és megindult a bátyja nyomában.

Nem járt még erre. Alfie ugyan sokat mesélt erről a helyről, a sarki cukrászdáról meg a járdát szegélyező gyertyánfákról. A legtöbbet mégis a tradicionális és a modern építészet furcsa elegyéből született, fehérre vakolt házról beszélt, aminek a kertkapuján műanyagtábla hirdette a Sakura Fotót. Ízléses tábla volt, visszafogott színekkel, kellően figyelemfelkeltő, de nem tolta bele magát kéretlenül az ember arcába.

Alfred csöngetés nélkül nyitott be. Matt óvatos, nesztelen léptekkel követte fölfelé az ajtóig. Minden lépcsőfok szélén egy cserepes bonsai állt, a falatnyi kertben pedig tuják sorakoztak kőből kirakott spirálok közepén.

Azon kapta magát, hogy megbabonázva bámulja azt a műalkotásnak beillő kertet. Rojtos idegei meghálálták neki az egy perc nyugalmat, kisimultak, és a reggel óta görcsben álló gyomra is megpihent végre.

– Amúgy mit tervezel ezután? – pillantott rá Alfred, még mielőtt bekopogott volna.

– Nem tudom – válaszolt teljesen őszintén.

Elkísérte Alfredet, mert a bátyjának igénye volt rá, neki meg ideje, mint a pelyva, és van bérlete, szóval még csak pénzbe se került a dolog. Nem tervezett semmit. Sejtelme sincs róla, hogy Marianne merre lehet, így nem tudja az árnyékát játszani. Hazamenni nem akart, mert Scott addig figyelte volna rezzenéstelen pillantással, míg az utolsó falat haggist is el nem tüntette a tányérjáról, azt pedig nem tudná elviselni.

– Sétálok egyet – jelentette ki végül és harmatgyenge mosolyt villantott Alfredre.

Alfred szótlanul fixírozta. Még mindig őt bámulta, mikor két ujjal kopogott az ajtón. Egy tompa szabad után háta mögé rejtett virággal belépett, sarkában a testvérével.

Az első dolog, amit megállapított, hogy Sakura a képeken magasabbnak látszódott. A japán lány ki se látszódott a hatalmas fényképezőgépe mögül. Matt úgy saccolta, hogy már abban a ruhában van, amiben kimozdulni szándékozott, Matt legalábbis nem gondolta, hogy a virágos selyeming megfelelő munkaruha lenne. Körülötte lámpák világítottak meg egy vászonnal és esernyőkkel szemük elől eltakart helyet, ahol a modellje volt. A lány Alfred vidám köszönésére egy pillanatra kikukkantott a kamera mögül és Alfredra mosolygott.

– Szia, már csak pár pillanat. Becsukod az ajtót, kérlek? Tudod, a fények.

– Hogyne.

Hátrapillantott rá, ő pedig beljebb sasszézott a pöttöm előszobába. A falhoz lapult, Alfred pedig elnyúlt mellette és betette az ajtót.

Ott szorongtak a süllyesztett szintű előszobában, hallgatták, hogyan kattog Sakura gépe, és időnként olyan utasításokat mondd, mint „egy kicsit balra” vagy „másik irányba döntsd a fejed, kérlek”. Ők ketten csak néztek egymásra, egymás szemébe meredve arckifejezésekkel beszélgettek. Matt Alfredet győzködte, hogy már igazán leléphet, ő viszont jóformán térden állva könyörgött a lelki támogatásért.

– Kész is vagyunk – egyenesedett ki Sakura és a modelljére mosolygott. – Legkésőbb szerdáig átküldöm a képeket, rendben?

Matt megremegett, a belsője megmelegedett, megolvadt és ha Alfred nem kapja el a könyökét, akkor odaolvadt volna a lába köré, mert Marianne libbent át a szobán, karcsú testét egyedül a vállaira omló göndör barna fürtjei és egy fehér lepedő takarta, amit ő maga fogott össze a melle magasságában, hogy le ne essen róla.

Alfred krákogott és olyan túlérett paradicsomhoz illő színt vett fel, ami Matt sejtése szerint tulajdon arcán is megtekinthető volt.

– Annyira nem kell sietni vele, ma chérie. Azért néhányat megnézhetek mutatóba?

Sakura már pörgette is a képeket, türelmetlen mozdulattal sikította a füle mögé fekete haját. Kiválasztott egyet, megmutatta Marianne-nek, aki elmosolyodott, és Matt a lelkét eladta volna azért, hogy ez a mosoly őrá ragyogjon.

– Magamra kapok valamit és már itt sem vagyok.

Feléjük sem nézett. Eltűnt egy ajtó mögött. Matt megtalálta élete legfőbb ellenségét abban a nyílászáróban.

Alfredet annyira nem érintette meg a helyzet. Bugyután vigyorgott Sakurára, aki letette a kikapcsolt fényképezőt az asztalra és feléjük libbent.

– Jöhettek ám beljebb is, nem muszáj ott szorongani – invitálta őket a nő.

Lábujjhegyre állt, hogy Alfrednek ne kelljen olyan mélyre hajolnia az üdvözlő puszihoz. Egy-egy mindkét orcájára és a lány ragyogott, mint a nap. Hát még amikor Alfred hátralépett, és előhúzta a háta mögül az utazást csodálatos módon épségben átvészelő virágot.

– Készen állsz a mai napra? – kérdezte és átnyújtotta.

Sakura összecsapta a kezét, lenyűgözötten nevetett és átvette a virágot.

– Pünkösdi rózsa! Az egyik kedvenc virágom, honnan tudtad?

Alfred csak kihúzta magát és kacsintott. Megvárta, míg Sakura elszalad egy vázáért, csak akkor fordult meg és böködte meg Matthew-t.

– Szedd már össze magad! – sziszegte.

– Oké – dünnyögte és megpróbált valami emberi arckifejezést összehozni.

Alfred fintorogva végigmérte.

– Meh, szódával elmegy. Azért kapard össze magad, mire a nőd előkerül.

– Nem a nőm.

– Látod, ez itt a probléma.

– Tudtad, hogy itt lesz, ugye?

– Tudtam hát. Azért nyúztalak, hogy gyere. És azért értünk ide tíz perccel hamarabb, hogy a kisasszony élvezhesse a társaságod, amíg érte jönnek.

Felkapta a fejét, mint a farkaskutya, amelyik idegen állatot érez a területére lépni.

– Érte jönnek? Ki jön érte?

– Mittomén, de száz százalékig szingli, Sakura mondta.

A farkasösztön rögtön elcsitult. Arra jó volt, hogy összekaparja magát, és Sakura észrevegye, mikor visszajött, kezében a vázába tett virággal, amit jól látható helyre tett: a lépcső melletti kis asztalkára, aminek a díszítésen és a helyfoglaláson kívül semmi egyéb szerepe nem volt. A nő megtorpant, nagy szemeket meresztett rá.

– Sakura, az ikertesóm, Matthew. Mattie, ő Sakura.

Megpróbálkozott egy mosollyal és kezet nyújtott. Sakura finom ujjai az övéit érintették, de meghökkent szavait Alfredhoz idézte:

– Azt mondtad, nem vagytok egyformák.

– Nem vagyunk egyformák – vont vállat Alfred. – Tökre nem vagyunk egyformák, nem?

– Abszolút máshogy nézünk ki – bólogatott ő is.

– Azért gyertek csak beljebb egy kicsit. A cipőt vegyétek le.

Miután Alfred habozás nélkül engedelmeskedett a parancsnak, Matt is kibújt a maga cipőjéből és Sakura utasításai szerint odasomfordált a még bekapcsolt lámpák fényébe. Sakura körbejárta őket, csodálkozva bámulta kettejüket.

– Nagy kérés lenne, hogy vegyétek le a szemüvegetek, simítsátok hátra a hajatok és csukjátok be a szemetek?

Értetlenkedve megtette ezt is. Kicsit hülyén érezte magát, ahogy ott áll, két kézzel a haját takarva, és egy aprócska japán lány mászkál körülötte és minden elképzelhető szögből megnézi.

– Elképesztő – suttogta elképedve. – Az arcotok ugyanolyan, de Alfred bőre sötétebb, meg neki van néhány cuki kis szeplője, de még az állatok alatti anyajegy is ugyanott van.

– Van az állam alatt anyajegy? – kérdezték egyszerre.

Egymásra néztek. Amilyen rossz szeme volt, csak egy elmosódott foltot látott a fivéréből. Az alapján, hogy a ragyogó kékség, ami a szeme volt, alig látszódott, hunyorgott ő is.

– Visszavehetjük a szemüvegünk? – érdeklődött Alfred. – Tudod, mínusz négy, nem igazán tudok létezni nélküle.

– Persze, persze, csak nyugodtan.

Feltette, látott, és kegyeskedett tíz ujjas fésűbe vedleni, hogy megigazítsa fivére széjjeltúrt frizuráját. Reflex-szerű mozdulat volt ez, éppúgy, ahogy Alfred is azonnal mozdult, hogy rendbe rakja az ő haját.

Azon kapták Sakurát, hogy fátyolos tekintettel bámulja őket.

– Ez annyira… – suttogta. – Annyira, de annyira…

– Ki ne mondd – figyelmeztette Alfred.

– Cuki? – hajolt ki az öltözőszoba ajtaján Marianne. – Ó, szervusz Mathieu.

– Marianne – biccentett.

A nő immár a cipőt leszámítva teljes menetfelszerelésben jött ki az öltözőből, fejét lehajtva, hogy fel tudja kontyolni a haját. Közben Sakura elgondolkodva nézte kettejüket.

– Én nem a cukit mondtam volna, de igen, tény, hogy nagyon cuki volt – tűnődött hangosan. – Van szó ezen a nyelven a testvéri szeretetnek erre a fajtájára?

Összenéztek, vállat vontak és átkarolták egymás vállát.

– Mi egységcsomagnak hívjuk – mondta Alfred, tőle szokatlanul komolyan. Megdörgölte az állát. – Igazság szerint azért is akartam neked már most bemutatni Mattet, hogy tisztázzunk valamit így jó előre.

– Rosszul kezdtél neki – mondta.

– Valóban, de már tökmindegy. A lényeg annyi, hogy ha Matt hajnal háromkor telefonál, hogy baja van és azonnal szüksége van rám, akkor én oda fogok menni hozzá – jelentette ki Alfred. – Emlékszel, te elmondtad a játékszabályaidat, mikor elhívtalak. Nekem csak ez az egyetlen szabályom van, de ehhez tartom magam.

Matt tűnődve bámulta egy sort a padlót, de aztán csak felnézett és kimondta:

– Ugyanez áll rám is. És a te érdekedben nagyon remélem, hogy nem fogod bántani Alfredet.

Az említett sandán nézett rá.

– És én kezdtem neki rosszul?

– Komor hangulatot teremtettél, alkalmazkodtam hozzá.

Marianne oldalba bökte Sakurát:

– Ez viszont tényleg cuki volt.

– Az. – Elmosolyodott. – Matthew, örülök, hogy megismertelek. Szeretnélek biztosítani róla, hogy nem áll szándékomban bántani Alfredet sem testileg, sem lelkileg.

Megkönnyebbülten biccentett. Sakura hozzátette:

– És szerintem mi ketten nagyon jóban leszünk. Nincs kedved egyszer beugrani amúgy egy fotózásra? Olyan jól néznétek ki ketten… margarétaágyon, vattapamacsokkal, tejjel és...

– Drágám, nézz az arcukra és olvass a jelekből – szakította félbe Marianne.

Lehetett valami a megállapításában.

Marianne összecsapta a kezét, mire egy emberként összerezzentek. Ők ketten kicsit eltávolodtak egymástól.

– Korábban végeztünk, mint gondoltam, van még pár percem, amíg értem jönnek. Mathieu, volna kedved agyonvágni velem, vagy tartsunk gyertyát a gerlicéknek?

Akarva-akaratlan felnevetett. Alfred röhejes képet vágott mellette.

– Örömmel. Alfred azt mondta, a sarkon iható a kávé. – Bizonytalanul intett valamerre kifelé. Aztán megfeddte magát, amiért integet. Mi a fenének csinálja, hagyja már abba.

Marianne mosolygott, és a feddésből biztatás lett, hogy ne olvadjon el.

– Akkor, drágicáim, mi megyünk is. Sakura, nem kell annyira sietned azokkal a képekkel, elég, ha vasárnapig átküldöd. Szánd rá az időt erre a nyilvánvalóan kivételes fiatalemberre.

Tetőtől talpig végigmérte Alfredet. Volt a szemében valami, amitől Matt kimelegedett, a másik kettő meg fülig pirult.

– Au revoir, kedveskéim, jó szórakozást!

Matt búcsút intett Alfrednek, játékosan meghajolt Sakura irányában, beleugrott a cipőjébe, és mire háromig számolt, már kinn is volt az ajtón és Marianne oldalán lépdelt a cukrászda irányába. Ha valaki egy héttel, egy nappal, egy órával ezelőtt azt mondta volna, hogy ez megtörténik, képen röhögte volna.

– Ilyenkor hiányzik Franciaország – sóhajtott fel mellette a Nő hirtelen. – Anglia néha olyan latyakos tud lenni.

– Néha? – kérdezte. – Ha egy héten nem esik legalább kétszer, akkor a keményfejű szomszédom is hajlik hinni a zöldeknek a globális felmelegedésről.

– Milyen itt felnőni? – fordult felé a Nő, valódinak tűnő kíváncsisággal.

Nem tudott mit kezdeni a kérdéssel. Értetlenül visszakérdezett:

– Milyen Franciaországban felnőni?

Marianne eltűnődött.

– Igaz. Az ilyesmiről nehéz beszélni.

Nem hagyta nyugodni a sejtelem, hogy Marianne a szeme sarkából őt figyeli. Úgy tűnt, mintha a Nő minden lépését elemezné, górcső alá venné és tanulmányt írna róla. Csak tudná, minek.

– Nagyon szereted Alfredet, igaz?

– Minden testvéremet nagyon szeretem – mosolyodott el. – Ez így természetes, nem?

– Szoktatok veszekedni?

– Alfreddal? Hogyne. A többiekkel? Gyakran. Scottal? Állandóan.

Marianne felkuncogott.

– Mégis hány testvéred van?

– Hat – hunyorgott rá.

– Mennyi?!

Felnevetett.

– Sok tesóm van – vont vállat vigyorogva.

– Nekem csak egy bátyám van, de néha ő egyedül elég hozzá, hogy a falra másszak – mondta a Nő elszörnyedve bámulva maga elé.

Odaértek a cukrászda elé. Kinyitotta az ajtót, amit Marianne apró biccentéssel megköszönt. Odabenn pangás volt, az utcára néző üvegablakok mellett sorakozó bokszokból csak egy volt foglalt, ott is két rendőr ült és csokis sütit evett.

Marianne végiggusztálta a kínálatot, majd mosolyogva közölte az eladóval, hogy egy capucchinót kér. Matt jó angol volt, teát rendelt. Feltették forrni a vizet és a pultos lány már nyújtotta felé az itallapot. A háta mögötti, teával zsúfolt polcsor alapján több oldalas lista volt.

– Köszönöm, egy sima earl grey lesz, kevés tejjel és két cukorral.

Leültek a bejárat melletti bokszba, ahonnan be lehetett látni a teljes útkereszteződést. Mindketten melengették az ujjaik a forró csészéket markolva. Hosszan hallgattak, de Matt nem érezte szükségét a beszédnek.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy – törte meg a csendet Marianne.

– Parancsolsz?

A nő lágy félmosollyal mérte végig.

– Tudom ám, hogy figyeltél. – Ennek hallatára fülig pirult. – Ugyan már, Mathieu…

– Matt – javította ki automatikusan. – Bocsáss meg, ne haragudj, hogy félbeszakítottalak, de… de jobb szeretem, ha csak simán Mattnek szólítanak.

Marianne összeszűkült szemekkel fürkészte. Feszengett a székén.

– Miért?

– A Matthew túl hivatalos, nagyon komor. A Mathieu-től meg gyereknek érzem magam.

– És a Mattie?

– Az egyelőre csak és kizárólag a családom privilégiuma. Meg kell dolgozni azért, hogy valaki úgy szólíthasson.

– Oh – kunkorodott felfelé a Nő szája sarka. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy lehetnék egy ilyen személy. Jól sejtem?

Nagyot nyelt. Álmaiban sem gondolta volna, hogy Marianne így fog vele beszélni, és ennyire megköveteli tőle, hogy nyílt lapokkal játsszon. Kortyolt egy aprót még mindig forró teájából és bánta, hogy nem valami erősebb van a bögréjében.

– Jól.

Marianne szeme felcsillant. Diadalmasan? Elégedetten? Inkább a várt események teljesülésének örömével. Az öröm pedig gyorsan tovatűnt.

– Figyelj, Matt, én nem szeretem hitegetni az embereket.

Nagy szünetet tartott. Matt felvonta a szemöldökét.

– Kopjak le?

– Jaj, nem, én soha nem fogalmaznék ilyen közönségesen! – legyintett türelmetlenül. – Csak azon gondolkodtam, hogyan tudom finoman a tudtodra adni, hogy bármit is érzel irántam, az nem lehet több gyerekes rajongásnál.

Azért ez fájt.

– Gyerekesnek tűnök? – Ez volt az első értelmes mondat, ami eszébe jutott. Legalábbis a nemááááárnál értelmesebb volt.

– Hány éves vagy? Tizennyolc?

– Tizenkilenc – helyesbített, még mindig pirulva. – Októberben leszek húsz.

Beszélgetőpartnere belekortyolt a capucchinóba, hogy elrejtse somolygását. Azért kényelmetlen volt.

– Azok után, hogy az elmúlt időszakban csak annyit láttam belőled, hogy időnként felbukkansz, órákig ülsz és olvasást színlelve bámulsz, egészen értelmes vagy.

A tenyerébe temette az arcát.

– Ebből a nézőpontból röhejesnek tűnök, ugye? – dünnyögte.

– Én eleinte arra gondoltam, hogy egy szép napon utánam osonsz és meggyilkolsz, de miután láttam a kezedben Voltaire verseskötetét, úgy döntöttem, nem aggódok. Meg ilyen ártatlan arccal…

Összefűzött ujjaira támasztotta az állát. Matt köhécselt.

– Igazából minden alkalommal oda akartam menni, hogy elhívjalak egy italra.

– És mi akadályozott meg benne?

– Az, hogy alapvetően rettegek az emberektől – mosolygott bele a csészéjébe és felpillantott Marianne-ra. – Ha eltévedek valahol, akkor a járókelőket nem merem megszólítani, gondolod, hogy pont téged lett volna merszem?

A kék szemek az övébe mélyedtek.

– A mai nap akkor miért különleges?

– Nem én szólítottalak meg – pislogott. – Te voltál. „Ó, szervusz Mathieu.” Nem is tudtam, hogy tudod a nevem.

Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy Marianne mindent tud.

– Én és a kis bátyád többször is megfordultunk ugyanazon a szórakozóhelyen. Elég volt megkérdeznem tőle egy ittasabb pillanatában.

Válaszolni akart, de odakintről megkocogtatták az üveget.

Azalatt a rövid idő alatt, míg odabenn voltak, a felhők szétoszlottak, hétágra sütött a nap, a nedves aszfalt és a járda térkövei ragyogtak. Az ellenfényben semmit nem tudott kivenni az alakból. Követte a pillantásával, ahogy megtette a hiányzó két lépést a cukrászda bejáratáig. Az ajtó fölé szerelt csengő vidáman csilingelt. Egy nem túl magas, stílusosan öltözött férfi lépett be, állán azzal a nevetséges valamivel, amit a hozzá hasonlóak már szakállnak csúfolnak, de alig több hosszúra nőtt borostánál. Szőke haja lágy hullámokban omlott alá, és Mattie-ben elemi ösztön támadt arra, hogy odamenjen és beletépjen.

A szőke az asztalukhoz lejtett. Az arca, sőt, az egész megjelenése olyannak tűnt, mintha valaki fogta volna Marianne-t, és férfivá változtatta volna. Meg kiszőkítette volna. Meg beutalta volna egy szőrnövesztő kúrára.

Mattnek csak intett, majd a létezéséről is megfeledkezve a húgához fordult és franciául szólt hozzá:

– Hali. Szólhattál volna, merre vagy, egy csomót kerestelek.

– Telefonod van neked is.

– Ez a kölyök kicsoda?

– Matthew, és beszél franciául – szúrta közbe egy kevés éllel a hangjában.

A férfi mosolya felragyogott.

– Ah, öröm végre értelmes emberekkel találkozni ebben az országban! – kezet nyújtott. – Francis Bonnefoy.

Mintha villámcsapás érte volna. Még a felé nyújtott kézről is megfeledkezett.

– Te vagy Francis? – kérdezte hitetlenkedve.

Amaz felvonta szépen ívelt szemöldökét.

– Tán ismerjük egymást?

– Nem, dehogy… csak hallottam rólad. Arthur öccse vagyok. – Hirtelen elszégyellte magát, felugrott és megrázta Francis kezét. – Matthew Kirkland, örülök a találkozásnak.

Francis felnevetett.

– Ah, a kis Arthur! – Zavarba hozta a kijelentés. Nem mintha Marianne nem így említette volna Alfredet, de más ezt egy férfi szájából hallani. – És, miket mesélt rólam?

– Csak annyit mondott, hogy tied a macska, és hogy nem értesz a rózsákhoz.

Ettől a szőke egészen lehervadt.

– Kár. Hiába, ezek szerint még van mit dolgozni az ügyön.

– Arthur szerint senki nem ért a virágokhoz, tőle ne nagyon számíts elismerésre – világosította fel.

– Hogy? Én nem… ah, mindegy. Marie, kész vagy?

– Éppen beszélgettem – villantott Marianne feszes mosolyt fivérére.

Francis kaján mosollyal végigmérte Matthew-t.

– Nocsak, húgocskám, kikezdesz az ifjakkal?

– Nem mintha közöd lenne hozzá.

– Ami azt illeti, én kezdtem vele, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy kulturált keretek között adjon kosarat.

Francis felnevetett, Marianne arca pedig elsötétült.

– Ki mondta, hogy kosarat akartam adni? – állt fel ő is, és Matt legnagyobb meglepetésére átkarolta a bal karját. – Mondd csak, mit csinálsz jövő hét csütörtökön?

– Öhm… semmit?

– Akkor mit szólnál egy vacsorához? Ristorante Vargas, biztos ismered.

Francis igen érdekes arckifejezést produkált.

– Az egy ócska hely.

– Eggyel több indok, hogy ne gyere oda.

– Komolyan azért akarsz randizni vele, hogy engem idegesíts? – tette csípőre a kezét Francis. – Figyelj, ha ez még mindig a reggeli créme brulée, azért már bocsánatot kértem.

– Nem, azért megyek randizni Matthew-val, mert kedves, figyelmes, és megérdemel egy esélyt. – Előkapott a táskájából egy aprócska jegyzetfüzetet meg egy tollat, felírt rá valamit. A lapot kitépte, és Matt kezébe hajtogatta. Felmosolygott rá, azzal a mosollyal, amiért korábban a lelkét akarta eladni. – A telefonszámom. Hívj fel, ha sikerült időpontot foglalni a vacsorára.

– Rendben – mondta kábán.

Aztán csak állt kukán, zavaros érzésekkel a lelkében, bugyuta mosollyal az arcán. Mikor a francia testvérpár elköszönt, csak a kezét emelte fel, ujjai végét hajlította be, megszólalni nem tudott.

Most viszont pontosan tudta, mi a neki való kifejezés. Föld felett lebeg. Abban a pillanatban elég lett volna az ég felé nyúlnia, hogy levegye a csillagokat.

>>> Következő fejezet >>>