Fogd a kezem! #6

Folytatódik a Családi kör másnap is. Van: ismételt főzőcskézés, váratlan események, meg egy visszatérő, szerintem kicsit tapló pszichiáter…

Köszönhetően a remek álmoknak, csak sikerült korán kelnie. Nem aludt túl sokat, és a lépcsőn lefelé vánszorogva kávétengerekről álmodozott, amikbe belefojtja álmosságát. Meg egy tiszta bögréről, amit valószínűleg kénytelen lesz mosogatni magának, tegnap az összeset használták.

Odalenn azonban csillogó tisztaság fogadta. Az ebédlőasztalon tiszta terítő volt, a konyhában még a mosogató oldalára felkent bolognai-csík is le volt vakarva, amit Alfred kent oda pár hete és senkinek nem volt jövése leszedni. A tettes kiléte nem sokáig maradt titokban: a nagy vízforraló kanna ott terpeszkedett a tűzhely közepén, a csőrén vattaszerűen gomolygott ki a gőz.

Nagy dilemmában ült le az asztalhoz. Várja meg teát, ami kétségkívül finom lesz, mert Arthur csinálja, vagy álljon neki és dobjon össze egy bivaly kávét?

A vízforraló fütyült. A ház másik feléből előkerült Arthur, frissen és üdén, erőtől kicsattanva.

– Szép jó reggelt!

– Már akinek – mormolta az arcát dörgölve.

Arthur csak mosolygott, leöntötte a teát, majd a konyha ablakához sétált és elhúzta a függönyt. Matt agonizálva bánta, hogy az ablakkal szemben ült le. Vámpírnak érezte magát, aki éppen most porlad el.

Anya szerette szemmel tartani őket, apát meg szórakoztatta, ha főzés közben látta a csemetéit ökörködni. Talán ez vitte arra, hogy a konyhaablak egy plafontól padlóig érő monstrum legyen, amit adott esetben teraszajtónak is lehet használni. Már ha az ember felkészült arra, hogy Scott felnégyeli és karóba húzza a ház előtt. Ezzel az ablakkal szemben volt a hátsó kerti hinta meg játszótorony, ahol kölyökkorukban az idejük nagy részét múlatták. Anyáék eredetileg három részre osztották a hátsó kertet: egy a játéknak, középen füves rész, hogy tudjanak mondjuk focizni, vagy grillezni, a harmadik részt meg elnevezték kertnek, nem füvesítették be, csak ültettek oda három tulipánt és kész.

Valószínűleg az a kert volt minden rossz ősforrása. A nagy családi krónika szerint Scott hat éves korában vett ki két borsót a borsólevesből és vonult ki azzal, hogy ő most ültet. Mindezt télvíz idején. Apának egy délutánnyi beszélgetésébe került megértetnie a fiával, hogy egy: télen nem lehet ültetni, kettő: a főtt borsó még tavasszal se fog kikelni. Apa abban a hitben állt fel a beszélgetésből, hogy fia hirtelen érdeklődése a növények iránt ennyiben ki is merült.

Tavasszal aztán Scott hazaállított egy nagy adag vetőmaggal, feltúrta a kiskertet és mindenből ültetett egy kicsit. Anyáék azt hitték, hogy majd nekik kell gondozni a növényeket, de nem, Scott meglepően kitartó volt. Az első aratásából ugyan csak egy borsólevesre való jött össze, de Flynn azóta is emlegeti, hogy Scott milyen önelégülten rágcsálta a fás répát.

Matt tehát már abba született bele, hogy Scottnak van egy kertje. Az egyik legelső emléke is ehhez kapcsolódik: egy műanyag kislapáttal segédkezik a bátyjainak a kertben. Előfordulhat, hogy csak egy lyukat ásott, amibe végül Alfreddal ültettek egy húsgombócot. Anya ünnepélyesen kijelentette, hogy Scott méltó fivérei.

Lehet valami ezzel a hatéves korral, mert Arthur is akkor vette a gondozásába a Kirkland-klán meglehetősen elhanyagolt dísznövényeit. Scottal örökké összevitatkoztak a zsebkendőnyi kert használati jogait illetően. Apának egyszer konkrétan egy ásónyomnyi földölről kellett igazságot osztania („Tudjátok mit? Ez az enyém, és egyikőtök se ültet ide semmit!”), és a helyzet utána sem javult. Leginkább azért, mert Scott egy idő után egyre több földet követelt a kiskertben, arra hivatkozva, hogy Arthur ültethetett az előkertbe, a ház mellé, a tuják alá, a diófa mögé, meg mindenhova, mert nem mindegyik növény érzi magát jól a hátsó kertben.

Gazdaboltokban lehet kapni ilyen minikerítést, félhasábokat, amikkel ki lehet jelölni a kertek szélét. Apa ásónyomnyi földje még mindig el van kerítve. Apa minden tavasszal, mikor megérezte a friss szelet, kiment egy horolókapával, háromszor belevágta ott a földbe, majd bejött azzal, hogy legyőzte a természetet.

Scott és Arthur ezen mindig csak elnézően mosolygott.

Csakhamar kiderült, hogy ezen a talpalatnyi földön Scott és Arthur nem fog elférni, leginkább azért, mert a hátsó fedett teraszt már kezdték ellepni Arthur cserepes növényei, amik télire az ő szobájába kerültek, ezzel egy évszakra dzsungellé változtatva a helyiséget. Anyáék ehhez ragaszkodtak, egyébként a növények mindent és mindenkit elborítottak volna.

Na, nem mintha a többiekkel nem lettek volna bajok. Flynn eleinte csak a bicikliket bütykölte, utána innen-onnan szerzett lomokkal árasztotta el a garázst és ősöreg motorbiciklikbe lehelt életet. Matt szerint a szüleik hálásak voltak azért, hogy Owennek mindegy, mi van, csak legyen egy hörcsöge, amit abajgathat. Ez kimerült abban, hogy szerencsétlen állatainak trükköket tanított – és egy-kettő még tudott is csinálni néhányat –, az alomtakarításra nem terjedt ki. Owen szobájának néha egészen elképesztő szaga volt.

Hatéves korukban természetesen ők is bejelentkeztek. Matt gimi végéig versenyszerűen hokizott, aztán az egyetem miatt már csak hobbiszinten folytatta. Alfred a maga részéről viszont félprofi kézilabdás volt. Még egy fél év kell neki a suliban, és mehet hivatásosnak. Amúgy szakmája szerint „antennaszerelő”, ami a villanyszerelő egy igen csökött formája, és azt jelenti, hogy Alfred csak a tévéhez meg az internethez ért.

Szüleik mindenesetre igényük bejelentésekor csak bólintottak és közölték, helyes, végre vannak olyan gyerekeik, akik nem a családi fészket akarják legyalulni.

Peter erre igen cseles módot eszelt ki. Ő nem fizikailag, hanem lelkileg akarta megtörni rokonait; Scott igen szabadszájúan minősítette kisöccse merényleteit a hegedű ellen. Szerencsére újabban a keresztapját boldogítja azzal, amit ő zenélésnek nevez.

Visszatérve a kertre: mivel Scott három évig nem lakott itthon, Arthur viszont igen, a kert „hasznos” részének mérete meglehetősen lecsökkent. Már csak konyhai zöldfűszerek voltak benne. Scott a hazaköltözése után sem érzett rá késztetést, hogy ezen javítson. Ha ki akarta élni magát, akkor biciklire ült, vagy kocsiba pattant és kiment a földjeire. Gyakrabban autózott, azzal könnyebben tudta szállítani a kedvenc kapáját, és nem járt nyakukra a kretén szomszéd, hogy Scott közveszélyes az utakon.

Csendes mélázgató szenvedését az asztalon koppanó bögre szakította félbe. Arthur mosolyogva tolta oda elé, és tette ki középre a tejet meg a cukrot.

– Reggeli tea. Szerintem egészen erősre sikerült.

– Helyes – mondta hálásan.

Csak egyszer kortyolt bele, utána egy percig lebegett a tökéletes teaízben. Arthur dudorászva pakolászott, egy tányérra kekszet rámolt és kitette azt is a cukor mellé. A lépcső felől hangos dobogás szűrődött be. Scott közlekedik elefántcsorda módjára, és valóban ő tűnt fel a konyhaajtóban, gyűrött arccal, álmosan, de ruhában. Megtorpant és Mattre meredt.

Behúzta a nyakát és hanyatt-homlok rohant felöltözni. Mire visszaért, már bebugázták a teáját.

– Alfred.

Kedves tesója a legócskább melegítőjében, idült arccal markolta a bögréjét. Hunyorogva rámosolygott.

– Én is szeretlek.

– Mennyibe telt volna elővenned egy bögrét?

– Ugyanannyiba, mint neked – vigyorgott.

A szemét forgatva töltött magának egy másik bögrébe.

Semmiségekről beszélgettek reggeli közben. Szép lassan előkerültek a többiek is, Scott hörgött, valahányszor valaki pizsamában merészkedett a körükbe. Annyi tartás azért volt a fivéreiben, hogy mindenki csak egy bögrényi teát ivott és csak akkor álltak neki veszekedni a maradékon, mikor az alapadagot mindenki betermelte. Matt fejét csóválva hallgatta a veszekedést, Arthur viszont csak úgy ragyogott.

Végül Scott elfogadta indoknak, hogy ő itthon van, és neki akkor főz Arthur teát, amikor jól esik, szóval hagyta, hogy három messzire költözött fivérük igya meg a maradékot.

– Arthur – szólt oda.

Bátyja mosolyogva odafordult.

– Gyógyszereid?

– Helyükön. – Kétszer megpaskolta a hasát. Boldogan mosolygott.

Scott szétnézett.

– Ez te voltál?

– Nem tudtam aludni.

– Mégis mikor keltél?

Félrebillentett fejjel felnézett a szoba egyik sarkába.

– Hm, olyan egy óra magasságában, aztán bóbiskoltam egy kicsit, de pakolni csak négy felé jöttem le.

– Higgyem is el. Egy óta idelenn vagy, mi?

– Biztos nem – szólt közbe Matt. – Kettőkor néztem rá utoljára az órára, és akkor még ott volt velem.

Scott szemöldöke egyetlen vonalban egyesült, ahogy összeszűkült szemekkel rábámult. Matt behúzta a nyakát, Arthur nemkülönben, mikor bátyjuk haragvó tekintete reá vetült.

– Szóval rosszul voltál az éjjel.

– Semmi komoly, tényleg.

– Matt?

Engedelmesen vallott:

– Hányingere volt, mint tegnap, reszketés meg minden egyéb nélkül és teljesen normális volt.

– Csak rosszat álmodtam.

Scott méregette őket még egy darabig, rögtönítélő bíróság-tekintetével. Hosszú szenvedés után megszavazta nekik a kegyelmet.

– Scott, muszáj mindig rájuk hozni a frászt? – kérdezte vidoran Flynn.

– Kuss.

– Ugyan már. Csak egy kis kedvesség, édes öcsém, nem olyan bonyolult.

– Mondom kuss, vagy kiváglak, mint macskát szarni.

– Matt szokta kirakni a macskáját – kotyogott közbe Alfred.

Lehunyt szemmel a tenyerébe támasztotta a homlokát. Motyogásából csak a „baszd meg” szóösszetételt lehetett tisztán érteni.

Alfred felhajtotta a teája maradékát, a bögrét lecsapta az asztalra és széles vigyorral felpattant a székéről.

– Arthur! – rikkantotta el magát. – Tegnap ígértél nekem valamit!

Öten bámultak hiperaktív fivérükre kerek szemekkel. Fennmaradó Arthur majd' kiugrott a bőréből.

– Kettő perc, átöltözök!

Már rohant is fel. Néztek utána. Alfred hamisan fütyörészve az előszobába baktatott, és kinyitotta a cipősszekrényt. Előkotorta a focicsukáját és leült a szőnyeg szélére felhúzni. Matt a homlokára csapott. Igaz is, Arthur tegnap játékot ígért infantilis testvérüknek.

Újra felhangzott a dobogás. Alfred elfeküdt a földön, a szekrény felé nyúlt – mire nem képesek az emberek, csak hogy ne kelljen felkelniük… –, felkapta Arthur kiszolgált sportcipőjét, és fektében odadobta neki. Ő elkapta, bejött az ebédlőbe, kifordította magának az egyik széket, és leült cipőt húzni.

Sportzokni, rövidgatya, és az egyik táboros pólója volt rajta. Matt nem szerette Arthur táboros pólóit. Oké, hogy néhányan poénra veszik ezt az egészet, de azért határa mindennek van. Az, hogy a póló hátán keresztben neonzöld betűkkel a „Skizo vagyok, de bevettem minden gyógyszerem” felirat szerepelt, jócskán túl volt ezen. Ráadásul úgy tudja, hogy Arthur nem is skizofrén. Legfeljebb borderline személyiségzavaros.

Nem akart erre gondolni. Helyette próbált ugyanolyan lelkes lenni, mint a focileszámolásra készülő testvérei.

– … és figyelmeztetlek, ha bele mered rúgni a labdát a virágaimba, én is felrúglak.

– Jól van, nem kell annyit parázni, akkor te leszel a gazaid irányába.

– Mit mondtál?!

– Gazt mondtam! Azokat még csak meg se lehet enni, mint Scott cuccait!

Bátyja az asztalra támaszkodva felugrott:

– Ugye?!

Owen sóhajtott.

– Már megint kezdik.

Kedélyesen elüvöltöztek a virágok és a haszonnövények hasznosságáról egy jó öt percet. Matt a konyhapultot támasztva somolygott és hangosan felröhögött, mikor Alfred konkrétan felkapta Arthurt és kivitte azt udvarra.

– Bah, ezt megnyertem – ült le Scott önelégülten.

– Ez döntetlen volt – ingatta a fejét Flynn. – A vitapartnered elhurcolták.

– Lényegtelen, miként tűnt el a színről. Én még itt vagyok, ő meg nem, vagyis én nyertem.

– Tudod mit? Hagyjuk inkább.

– Kettő pont a javamra, nagyszerű – vigyorogva hátradőlt. – Milyen szép is a mai nap. Sőt, négy, mert enyém a ház és minden pontom kettőt ér.

Matt horkantott.

– Scott, el fog hízni a májad. Inkább azt nézd, ahogy Arthur porig alázza Alfredet.

– Heh?

Derékból fordult az ablak felé. Odakinn Arthur éppen átcselezte a labdát Alfred lábai között, és a két bottal kijelölt kapufák közé rúgta. Hallották, ahogy a másik replikázik. Csak az emelt hangja szűrődött be, a szavait nem értették.

Matt bukóra nyitotta az ablakot. Csakhamar megtöltötte a konyhát a bőrt érintő cipő hangja, és a focizó fivéreik vidám kurjongatása, nevetése. Alfred alapvetően egy nevetős alkat, mindenen röhög. Arthur csak formában volt, és rongyosra rúgta Alfred seggét, ennek pedig hangot is adott. Időnként kéretlen harmadik játékos is akadt, Oliver képében. Arthur hétrét görnyedve kacagott, mikor Alfred keresztülesett a kutyán.

– Rég hallottam így nevetni – mondta Scott. Ajkai kedvtelve felfelé görbültek.

Matt pedig rég látta őt így mosolyogni. Ez az, amit nem fog hangosan kimondani, mert Scott esetleg magára venné és soha többé nem mosolyogna.

Scott gyönyörködése ökörködő testvéreikben nem tartott soká. Először csak félhangosan morgott, utána a félhangosnál már egy kicsit hangosabban, végül kiordított nekik, hogy most vagy beeszi őket a fene és segítenek az ebédkészítésben, vagy rághatják a küszöböt. Ezt hallva alig tudta visszafojtani a nevetését.

Alfred kiáltott vissza:

– Pillanat! Aranygól!

Bő öt perc múlva estek be a hátsó ajtón, mindkettejük föld- és fűfoltosan, kifulladva és büdösen, de fülig érő szájjal.

– Van még hova fejlődni, öcsi.

– Én nyertem.

– Ja, aranygóllal, de előtte hányat kaptál be?

– Csak a végeredmény számít!

– Óh, a pofátlan mindened!

Matt kellemes melegséget érzett a mellkasában. Idejét sem tudta már, mikor volt az, hogy mind a heten itthon voltak és mindenki mosolyogva – mínusz Scott, de ő is vidám volt – tette a dolgát, és igaz ugyan, hogy folyamatos volt a csipkelődés, de attól család egy család, nem? Peter még arra is hajlandó volt, hogy félretegye a telefonját és ne folyamatosan a barátnőjének írogasson.

Matt egy frissen koszolt edényt mosogatott, mikor eszébe jutott valami, amit már tegnap este is meg akart kérdezni:

– Meddig maradtok?

Owen válaszolt elsőnek:

– Estig. Holnap reggel már jelenésem van.

– Attól függ. – Flynn fintorgott egyet a kimagozandó almakupacra. – Ha küldenek ebédig e-mailt, hogy kellek, akkor ma, ha nem, akkor holnap reggel megyek.

Peter megpróbálta megpörgetni az ujjai között a kést. Majdnem levágta a mutatóujját. Scott nyakon vágta.

– Most mi van, otthon menni szokott… Berwald bá tanította. Csak valami papírizé miatt jött, azokat intézi Londonban. Majd beugrik még ide is, kell neki az aláírásod, Scott.

– Imádok gondviselő lenni – dünnyögte ő.

– Nem t'om, mi bajod, már csak kettőnkre kell figyelned – jegyezte meg vidoran Arthur.

Ha Arthurnak jó hangulata van, az ragadós az egész családra. Ha kibukik, mindenki stresszel vagy legalábbis elnyomott cigicsikknek érzi magát. Owen és Alfred között ült és almát hámozott ő is a levesbe. Alfred ettől annyira nem volt elragadtatva.

– Utálok pucolni, mondtam már? – panaszkodott.

– Csak ezerszer – válaszolt Scott. Ő vagdosta a megpucolt almát.

– Miért kell nekem mindig pucolni?

– Mert máshoz nem értesz.

– Scott. – Flynn mintha kényszert érzett volna rá, hogy minden alkalommal rászóljon.

Egészen manufaktúra-jellege volt a dolognak. Még apa dolgozta ki ezt is, mondván, hogy ha már egyszer sok gyereke van, lássa valami hasznát is a dolognak. Meg ha egyedül kellett volna főznie rájuk, akkor az egész napját a konyhában töltötte volna. És nem azért apa főzött, mert anya kikelt a patriarchális társadalom sztereotípiái ellen, hanem azért, mert Arthur anyától örökölte a konyhaművészetét. Kivéve, ami a sütést illeti. Anya sütni tudott. Arthurnak néha azzal is gondjai akadnak.

A pucoló-osztag nagyon előnybe került, így Arthur kapta a nemes feladatot, hogy az egyik teli porcelántálat odavigye a tűzhely mellett szobrozó Owennek. Félúton azonban megállt, és tátott szájjal bámult a nappali irányába. Matt összevont szemöldökkel engedte le az éppen mosogatott bögrét.

– Arthur?

Aggódás színezte a hangját, éppen elég ahhoz, hogy minden testvére felkapja a fejét. Arthur továbbra is meredten bámult a nappaliba, és sokadik nekifutásra még válaszolni is tudott:

– É-én… én most normális vagyok, nem? – Aggódva fordult hozzájuk. – Mármint a gyógyszerem is bevettem, meg én nem érzem magam furán, most jól vagyok, nem?

– Igen…? – Matt hangja nem volt túl meggyőző. – Mi a baj?

Arthur újra a nappali felé nézett, már egészen rémülten. Nagyot nyelt.

– Öhm, Scott, elkérhetem a telefonod egy fél percre?

– Hogyne.

Bátyja a kezét a farmerjába törölte, aztán előhalászta a zsebéből a készüléket. Addig Arthur leadta az almát, majd átvette a telefont, böködött rajta egy keveset és a füléhez emelte. Zavarodottan bámult előre a nappaliba, akinek meg éppen nem volt dolga, vagy csak dolog közben tudott nézelődni, ergo mindegyikük, őt bámulta.

Kézzel fogható volt a megkönnyebbülése, mikor a túloldalt felvették a telefont.

– Halló, szia Emil, én vagyok, Arthur. Figyu, lenne egy olyan kérdésem, hogy… ööö… itt a többiek azt mondják, hogy most nem vagyok fura, meg bevettem minden gyógyszerem, de az a helyzet, hogy Bunnyék itt teáznak a nappaliban. – Már senki nem tettette a melót. – Nem, rám se néznek. Nem. Csak ülnek és teáznak. Úgy hallom, Thesia vemhességéről beszélgetnek. Hm? Ja, csak Bunny, Anna, Grethen meg Sir Rosenhausen, Thesia nincs itt, őt csak kibeszélik… Nem. Nem. Ühm, nem sok, tegnap rosszul voltam és egy kicsit kiborultam.

– Kicsit – forgatta a szemét Scott.

Arthur leintette.

– Igen, csak kicsit. – Vállat vont, mintha Emil a vonal túlfelén láthatná. – Fociztunk Alfreddel. Most? Most ebédet főzünk. Owen, mi lesz ebből? – Fordult bátyjuk felé.

– Almakrémleves.

– Almakrémlevest. Igen, itthon van. Meg Flynn és Peter is, Alfred szervezte. – Az arca lassan kisimult és a szája széle felfelé görbült. – Úgy néz ki, hogy csak ma estig. – Döbbenten megmerevedett. – Mi? Mármint ide? Címet tudod? Ja tényleg, bocs, hülye kérdés volt.

Elvette a fülétől a telefont és Flynn felé fordult, de érezhetően minden testvéréhez egyszerre szólt:

– Emil szeretne beszélni veletek, azt kérdezi, hogy beugorhat-e egy felé.

– Beszélni akar velünk? – szaladt fel Flynn szemöldöke. – Minek?

Arthur abban a pillanatban tolmácsolta a kérdést Emilnek, majd nekik a választ:

– Szeretne rólam kérdezni. Emil, én elmesélek neked mindent, muszáj ezzel a többieket is csesztetni? Mi… Aha. Persze. Igen, bocsi, értem. Ne haragudj. Szóval, jöhet dumálni veletek?

Flynn nagyon meggyőzően vállat vont. Scott volt a következő kérdező:

– Csak az idegenlégiósokkal, vagy mindegyikünkkel egyszerre?

– Scott azt kérdezi, hogy egyszerre kellünk mind, vagy csak azokkal szeretnél beszélni, akik nem laknak itthon? – Figyelmesen hallgatott aztán lehunyt szemmel, a szégyen pírjával az arcán bökte ki nekik: – Egyszerre kelletek neki mind, nélkülem.

Pár pillanat egymásra bambulás meg tétova bólogatás után Arthur jelezte, hogy áll a találka.

– Hogyan? – A nappali felé fordult. – Igen, még mindig ott ülnek. Azóta szereztek egy üveg gint, úgy látom, hogy le akarják itatni Annát. Rendben, akkor várunk, szia!

Kinyomta a telefont és csípőre tett kézzel bámult a nappali felé.

– Ilyet se pipáltam még – dünnyögte.

– Arthur?

Felé fordult és zavart mosollyal magyarázta:

– Eddig még csak akkor láttam őket, mikor nem voltam leszedálva, vagy már félig kiürültem, olyan még nem volt, hogy ühm, teljesen józan állapotomban lássam őket… Plusz egészen biztos vagyok benne, hogy ott nincs is asztal. Mármint nincs nekünk olyan asztalunk. Csak az a dohányzóasztal van a nappaliban, ugye?

– Igen.

– Nahát. Akkor pláne nem értem.

A fejét csóválta és ment vissza az almapucoláshoz.

– Amúgy Emil azt mondta, hogy egyébként is esedékes volt a családlátogatás, és nagyon örül, hogy mind itthon vagytok.

– Legalább arcot társíthatok a névhez – próbált pozitív lenni Flynn.

Scott olyan csúnyán bámulta az almákat, hogy Matt a helyükben magától kockákra hasadt volna.

– Egyáltalán, minek kellünk neki?

– Azt mondta, szeretne látni külső szemszögből. – Újult erővel vetette magát az almapucolásba. – Az egy dolog, hogy mit mondok neki, az egy másik, hogy mit cselekszem. Másmilyen egy eseményt látni és megélni. A megélős részét első kézből hallotta, most szeretné tudni, milyen ezt látni. – Scott fintorára magyarázkodni kezdett: – Nem hiszem, hogy lelkizni akarna veletek, inkább arra lehet kíváncsi, hogy mennyi ideig vagyok rosszul, mit csinálok, meg ilyenek. Tippre. Nem biztos, Emilről beszélünk.

Erőltetetten mosolygott. A többieket lehet, hogy megtévesztette, de Matt mindig látta, ha hazudik. Igazság szerint bármelyik testvéréről meg tudta mondani, ha hazudik. Ismerte őket, látta rajtuk, meg ő valahogy mindig is érzékenyebb volt a körülötte lévőkre. Vagy hogyan lehet ezt elmagyarázni, egyáltalán megfogni, szavakkal leírni, hogy ott áll és tudja, hogy baj van, de nem tudja elkapni azt a megfelelő irányt, szót, érzelmet, bármit, amivel el tudja érni, hogy kibökjék a problémájuk, amin lehet segíteni. Mert mind csökönyös barmok.

Kivéve Alfred, de ő nem számít. Ők ketten mindig is egymás lelki szemetesei voltak, és azok is maradnak, tökmindegy, hogy mennyire sikerül/nem sikerül az adott románc. Semmilyen Sakura vagy Marianne nem tudja szétszakítani a kettejük között feszülő kapcsolatot.

Ugye…?

Megfeszült a válla. Úgy szorította a bögrét, hogy félő volt, mindjárt, megreped a kezében.

Megrezzent, ahogy Alfred keze a vállát érte. Felpillantott. Testvére kacsintott.

Varázslatos ikerkötelék. Hej. Egyik oldalról megcáfolt, másikról bizonyított legenda, de Matt és Alfred tartották maguk ahhoz, hogy igaz. Bizonyos dolgokban. Például abban, hogy Alfred megérti őt, mindig is megértette, és hiába tűz és víz kettejük jelleme, vagy tartanak más erkölcsi normákat mérvadónak, egyáltalán, ennél különbözőbbek már nem is lehetnének, mégis, kettejük kapcsolata valahogy… egyre nyálasabb lett a belső monológja, gyorsan abbahagyta.

Owen nem találta el a tökéletes fűszerezést. Ezt valószínűleg csak Matt és ő érezte a levesen, Scott és Flynn szerint csak fura volt, az összes többi, akik még főzni se tudtak rendesen, és valószínűleg a kukából guberált kaján is képesek lettek volna megélni, csak megették és néztek nagy szemekkel a fintorgó, panaszkodó fivéreikre.

Az ebéd végeztével széledtek volna szét, Matt személy szerint ismét nekiugrott volna a beadandójának, mert akár itthon vannak a tesói, akár nem, neki azt legkésőbb csütörtökig le kéne adnia. Scott mögötte megköszörülte a torkát.

Visszafordult. A bátyja igen jelentőségteljes pillantást vetett az asztalt borító romokra. Behúzott nyakkal visszasettenkedett, felmarkolta a maga tányérját, és betette a mosogatógépbe. Sorban mögötte a többiek. A sort záró Peter egy rövid, dicstelen szóváltás, majd pár perc konyhakövön fetrengés után savanyú képpel még le is törölte az asztalt. Scott minden mozdulatukat árgus szemmel figyelte. Mikor Peter belevágta az asztal letörléséhez használt papírtörlőt a kukába és kihívó mozdulattal szétcsapta a karjait, csak elégedetten biccentett, és intett, hogy leléphetnek. Onnantól kezdve az árgus szemek Arthur minden rezzenését figyelték.

Matt ismét a nappaliba vette be magát a beadandójával. Kicsit rontott a koncentrációján, hogy pár perccel utána indiánüvöltéssel berontott Alfred és Peter, bevették maguk a tévé elé és videójátékoztak. Valami lövöldözős volt. Alfred hosszas könyörgés után sem volt hajlandó lehalkítani, csak akkor, mikor három idősebb bátyjuk az ebédlőasztal mellől rámorrant. Ők egy-egy pohár whiskyvel leültek megvitatni az élet nagy kérdéseit. Igen, politizáltak.

Arthur délelőtti pörgésének nyoma sem maradt. Egy darabig még olvasgatott, segített Mattnek megkeresni két hivatkozást, leellenőrizte még háromszor a sarokban teázó láthatatlan barátait, majd elpilledt a fotelben.

Pontosan egy órakor rezzent fel, a csengő berregésére.

– Nyitom – ugrott fel Scott.

Arthurral és öt figyelő szempárral a sarkában kiügetett az előszobába. Nem mintha Flynnéken kívül bárki látott volna bármit. Alfredéknek még rosszabb esélyei voltak, mint neki, előtte csak egy igen tömör téglafal volt, a tévé előtt földön kuporgó testvérei helyzete nehezítve volt még egy ülőgarnitúrával is. Nem zavartatta egyiküket sem, nyakukat nyújtogatták.

Emil hangja halk, az alapján lehetetlen meghatározni a gazdája hangulatát – nem mintha az arca olyan sokat segítene… –, kortalan és mindenekelőtt megnyugtató. Matten mindig egyfajta szelíd vidámság, sőt, inkább csak a pozitív szemlélet vesz erőt, mikor meghallja. Arról lehet, hogy az izlandi akcentusa tehet.

– Szervusz, Scott. Arthur.

– Szia, Emil – köszönt Arthur is. – ugye nem rángattalak el semmi fontosról?

– Ugyan, dehogy. Amúgy nagyon takaros kis házatok van…

– Kerülj beljebb – így Scott. – Az előkertet gondolom sejted, ki barmolta szét.

Matt felkuncogott. Hallotta, ahogy Owen belefejel a tenyerébe.

Szegény előkerti virágok. Az egész utca büszke rájuk, mintha közös tulajdon lenne, pedig a hátsó kertben virágzó rózsabokrokat még nem is látták.

Scott kíméletlen volt, levetette a cipőt Emillel is. Matt kivételesen egyetértett, legutoljára neki kellett felnyalni az előszobapadlót, miután kizavarták Olivert a hátsókertbe.

A belépő Emil automatikusan Flynn és Owen felé vette az irányt, lévén, hogy ők voltak az ismeretlenek. Az arca továbbra is semleges volt, csak akkor produkált valami mosolyféleséget, mikor Peter egy vidám rikkantással elhajította a kontrollerét és odarongyolt hozzá.

– Emil bácsi!

– Szia, Peter. – A hangja melegséget árasztott.

Flynn feltápászkodott, és megkerülte az étkezőasztalt.

– Flynn Kirkland.

– Bocsánat, a teljes nevét megkérdezhetem?

Készségesen, de meglepetten válaszolt:

– Flynn Patrick Dustin.

– Nekem is? – kérdezte Owen lefelé görbülő szájjal.

– Ha lehet, kérem.

– Rhys Owen Gwynne. Gyűjti a hülye neveket, hogy így kérdezi?

– Nem, csak érdekes, hogy nem mind az első keresztnevüket használják, ennyi az egész.

– Megkülönböztetés – vont vállat Flynn. – Apánk Allistor volt, nagyapánk meg Rhys. Lényegesen egyszerűbb az életünk, ha egy név alapján egy emberre gondolunk mind.

– És Matthew? – Emil kutató tekintete csakhamar megtalálta az övét.

– Szerinted illik hozzám a Jonathan? – kérdezte. – De anyai nagyapánk Jonathan volt.

Emilnek csak a szeme csillant meg pajkos vidámsággal.

– Most, hogy így belegondolok, össze vagyunk kirakózva mind – horkantott Arthur. – Mindegyikünk nevével találkozol valahol a családfán, ha máshol nem, akkor a nagy-nagy-nagybácsik között.

– Arthurra nem emlékszem – csapdosta meg Scott. – No, úgy emlékszem arról volt szó, hogy tárgyalni akarsz velünk, Arthur nélkül. Őt hova rakjuk addig?

Emil szétnézett. Pillantása az egyik kanapéra esett, történetesen arra a példányra, amin Arthur tegnap olyan jót aludt.

– Oda.

Hat kérdő és egy lelkes arc fordult felé.

– Az, amire gondolok?

Emil a szeme sarkából rápillantott, és felfelé görbülő szájjal, megjátszott kelletlenséggel intett.

– Gyere, te kis telhetetlen.

Arthur alig fért a bőrébe. Átsasszézott a szobán, a kanapé mellett megállt, kirohant a konyhába, ivott egy nagy pohár vizet, aztán vissza. Addigra Emil leült a dohányzóasztalra. Arthur toporgott a kanapé mellett, aztán testvérei értetlenkedő pillantásainak kereszttüzében elkezdett jó nagyokat, jó mélyen lélegezni.

Úgy tűnt, a megnyugvásra megy ki a játék. Előbbi lelkességéből csak a szeme csillogása maradt meg, ahogy elhevert a kanapén, és kényelmes pont után fészkelődött egy kicsit.

– Nem zavarnak? – kérdezte Emil.

Arthur elgondolkodott, és megrázta a fejét. Mattnek csak kis gondolkodás után esett le, hogy Emil rájuk gondolt.

– Ha mégis, legfeljebb kiküldöd őket.

Emil válasz helyett csak a homlokára tette a kezét, úgy, hogy takarja a szemét. Alfred gyanakodva átsettenkedett a szobán és szorosan Matt mellé ült, mintha védelmet keresne. Ismervén a természetfeletti dolgoktól való érdekes fóbiáját, megfogta a kezét.

– Tudod, mit fogok csinálni – mormolta Emil. – Megengeded?

– Igen.

– A hangommal foglak vezetni. Megengeded?

– Igen.

– A három még mindig jó szám?

– Igen.

– Bármi zavar, szólj.

– Rendben.

Emil is fészkelődött egy kicsit, majd levette Arthur homlokáról a kezét. A zöld szemek a férfi arcára szegeződtek. A légy zümmögését is hallani lehetett.

– Tudom, hogy ismered a lépéseket, de arra kérlek, hogy tartsd a ritmust, amit diktálok. Ne szaladj előre. Megegyeztünk?

– Igen.

Matt eddig még csak a tévében látott hipnózist. Fura volt, hogy Emil hagyta, hogy munka közben lássák, még furább volt, hogy Arthur hagyta, hogy lássák, miközben ilyen fura állapotba küldték le. Emil először megérintett rajta néhány pontot – a fején, a vállán, a mellkasán – közben végig beszélt hozzá, egyszer-kétszer nem is angolul, sőt, néhány mondata csak egy-egy verssor volt. Arthur közben végig a plafont bámulta félig lehunyt szempillái alól. Volt a „koncentrálj erre az ujjamra” rész, aminél Alfred izgatottan megragadta Matt kezét, de Emil nem ide-oda húzta a kezét Arthur arca előtt, hanem közelített és távolított, közben Arthurnak kontrollálnia kellett a légzését, megadott pillanatokban lehunynia a szemét. Egyre laposabbakat pislogott, végül Emil parancsának engedelmeskedve úgy maradt, lehunyt szemmel.

– Koncentrálj a lehunyt szemhéjadra. Gondolj a friss tavaszi fűre és koncentrálj a szemhéjadra. – Elhallgatott. Várt, jó egy percet. Ők feszülten figyeltek. – Most küldd el ezt az érzést a lábfejedbe.

Alfred mellette értetlen grimaszt vágott.

Noha Arthur teljesen lazának tűnt, Emil következő kérései között szerepelt, hogy ernyessze el minden izmát bizonyos pontokon. Apró, szinte láthatatlan mozdulatokból látszódott, hogy tényleg megszüntetett minden apró izommozgást. Még a teljesen simának és gondtalannak tűnő arcán is tudott lazítani.

Úgy nézett ki, mint aki mindjárt belefolyik a kanapéba.

Emil beszélt hozzá. A mondandója egy része csak amolyan légből kapott félrebeszélésnek tűnt, egy másik idézetek tömkelege volt. Az idézetek között volt Molière, Shakespeare, Goethe, meg a Facebook tinibölcsesség-oldalainak gyöngyei. Csak néha, perces hallgatás után adott ki újabb utasítást.

– Nyisd ki a szemed, ha tudod. Ha túl nehéz, nem baj. Maradj így. Svo dvöl.

Az egész procedúra kezdete óta hozzá sem ért Arthurhoz, de most a vállára tette a kezét, és úgy tűnt, mintha annál fogva akarná belepasszírozni a kanapéba. Beszélt és minden lélegzetvételnél egy pillanatra lefelé nyomta.

De ennek is vége volt. Emil egy utolsó izlandi verssorral elhallgatott, majd lendületesen felállt.

– Nna. Ő most ellesz itt magában egy darabig.

Egyszerre fújták ki a levegőt mind, mintha ugyanazzal az egy poshadt lélegzettel ülték volna végig az egész hipnózisba pakolászást. Alfred már jóformán az ölében ült, és félelemmel vegyes áhítattal meredt felváltva Emilre és Arthurra. Őt megvették kilóra.

– Pontosan mit csináltál vele? – bökött Flynn az állával Arthurra.

– Ez volt az úgynevezett metafizikai hipnoterápia gyakorlatban – foglalta össze Emil. – Egy rövid időre levettem a válláról a bajait, és hagyok neki teret, hogy felfedezze magát és megpróbáljon rendet rakni a fejében, mert isten bizony, arra nagy szüksége van.

Meleg szeretettel pillantott le páciensére. És hirtelen felkapta a fejét.

– És én még be se mutatkoztam rendesen – szólt elhűlve. – Bocsássatok meg, nem is tudom, hova tettem az eszem, én itt faggatlak titeket, aztán… ehh, örvendek a szerencsének, Emil Sna... – Alfred tüsszentett egy hatalmasat, elnyomva a pszichiáter gyönge hangját – … ysson vagyok.

Soha. Soha nem fogja megtudni, mi ennek az ürgének a családneve.

– És most, hogy ilyen szépen összejöttünk, szeretnélek kifaggatni titeket az összes olyan dologról, amire Arthur nem emlékszik tisztán.

Összecsapta a kezét, mintha ez olyan vidám kora délutáni program lenne. Lelökdöste magáról Alfredet és megpróbálta kiásni a térdét a jegyzethalom alól.

– El kell, hogy szomorítsalak, hetünk közül neki van a legjobb memóriája – közölte Scott szárazon. – Ha ő nem emlékszik valamire, akkor nem hiszem, hogy mi fogunk.

– Kiesnek neki azok a pillanatok, mikor nincs magánál – mutatott rá Emil. – Továbbá voltak elég… szerintem emlékezetes pillanatai is, de javítsatok ki, ha tévednék. Kezdjük mondjuk azzal, amikor kis híján öngyilkos lett, jó?

Matt torka elszorult. Megakadt ásás közben. Egymás vállára borultak Alfreddel. Scott lélegzete elakadt, Flynn összerezzent, Owen félrenézett, Peter fázósan megdörgölte a karjait.

Emil gyanúsan mosolynak tűnő ábrázattal bólintott.

– Ezek szerint csak emlékeztek rá. Remek.

Svo dvöl: A Google szerint izlandiul 'Maradj így.'

>>> Következő fejezet >>>