Láncokban is függetlenül
Kinek rémlik a Légy hát országgá? Több ponton akadnak rá
utalások, szóval tekinthetjük a folytatásának is.
Khm, khm, töris áttekintés, tudom, hogy imádjátok.
Litvánia 1918-ig az Orosz birodalom része volt, akkor kikiáltotta
függetlenségét, amiért lengyel segítséggel meg is harcolt. A
lengyelek azonban a megállapodás ellenére nem adták át Vilniust,
ami a litván alkotmány szerint a főváros volt. Az 1939-es
Molotov-Ribbentop-paktum német érdekszférának ismerte el, azonban
a szeptember 28-i második szovjet-német szövetség a Szovjetunió
érdekszférájának minősítette. Október 10-én a litvánok
kölcsönös segítség-nyújtási szerződést kötöttek a
szovjetekkel, minek keretében megkapták a Lengyelországtól
elfoglalt Vilniust, cserébe engedélyezniük kellett a szovjet
csapatoknak a területükön állomásozást. 1940 június 14-én a
szovjetek a szövetség megszegésére hivatkozva több miniszter
leváltását követelték, amit a litvánok nem teljesítettek,
ezért a szovjet hadsereg június 14-15-én bevonult Litvániába.
Vilnius miatt 1919-20-ban lengyel-litván összecsapások zajlottak,
1938-ig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között.
Ebből a korból származik a litván „Varsó nélkül nincs
béke”-mondás. Nagyrészt ennek is köszönhető a lengyel-litván
kapcsolatok megromlása.
Lengyelország: a Harmadik Birodalom 1939. szeptember 1-jén a Fehér
Terv keretein belül lerohanta az országot. A Szovjetunió
szeptember 17-én csatlakozott a támadáshoz, ekkor a lengyelek
elismerték, hogy a helyzet tarthatatlan. A megmaradt szárazföldi
és légi egységeiket Magyarországon és Románián át
kimenekítették, ezek a csapatok később csatlakoztak a szövetséges
erőkhöz és végigharcolták a háborút.
Magyarország: az első és második bécsi döntés után hazánk
közvetlenül is határos lett Lengyelországgal. Ezt a németeknek
köszönhettük, akik kérelmet nyújtottak be a magyar kormányhoz,
hogy használhassák a kassai vasútvonalat az ország
megtámadásához. Ezt a kérvényt a magyar kormány a több
évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva visszautasította.
Szeptember 10-én jelentek meg az első lengyel menekültek a közös
határon, és mire a kormány 21-én hivatalosan is megnyitotta a
határt, már 40.000 lengyel volt az országban. A lengyel összeomlás
után a fegyveres erőket is fogadták és tisztelettel
lefegyverezték őket. A lengyeleknek lehetőséget adtak a
továbbutazásra egy harmadik országba, ahonnét újra felvehették
a harcot Németországgal, az itt maradt lengyeleknek pedig a
lehetőségekhez mérten segítséget nyújtottak. A lefoglalt
fegyverek és hadianyag egy részét később a szovjetek ellen
segítségképp Finnországba küldték.
Furcsa háború: azt az időszakot nevezik így, mikor az Egyesült
Királyság és Franciaország már hadat üzent Németországnak, de
még nem csináltak semmit, '39. őszétől '40 tavaszáig.
Nyelvlecke: Lenkija (litván) - Lengyelország
Láncokban is függetlenül
Toris gyűlölte magát. Le akart ugrani egy épületről, elébe
akart futni egy golyónak vagy csak aláfeküdt volna egy orosz
harckocsinak. De az, hogy ott álljon, hátára vetett gépfegyverrel
Varsó főterén és azt nézze, hogyan kísérik a szovjet katonák
a lengyel hadifoglyokat, elviselhetetlen volt. Mégsem tehetett
semmit, csak állt a lassan lenyugvó nap vöröses fényében.
Ha tehette volna, arcon köpi magát.
Parancsba adhatta volna a katonáknak, hogy eresszék el a foglyokat.
A felettesük, joga van hozzá. Megtehetné. Csak ki kéne mondania,
aztán viselni a következményeket, mert Ivan nem ugyanaz az ember
volt, mint akit otthagyott '18-ban. Ugyanaz a kemény, kegyetlen fény
ragyogott a szemében, mint a gazdasági válság óta
Németországéban és ugyanúgy nem tudta elviselni, ha valaki
ellentmondott neki, mint ő.
Toris nem volt hülye. Szovjet katonák állomásoztak a területén,
és tudta, hogy Ivannak csak egy mondvacsinált indok kell arra, hogy
felrúgja a szerződést és elfoglalja a területeit. Éppenséggel
nem akart a vörös csillag uralma alá kerülni. Saját szemével
látta a forradalmat, látta, hogyan sodródik az anarchia szélére
az ország, és hogy mennyi vérnek kellett elfolynia ahhoz, hogy
végre rendeződjék a helyzet. Toris nem akart ennyi áldozatot.
Litvániát kell szem előtt tartania.
És ha ennek az ára Lengyelország szenvedése, hát akkor Feliks
jól teszi, ha felköti a nadrágját.
Azért rászólt a katonákra, mikor szükségtelenül durvák
voltak. Mintha olyan sokat számítana. Ezeket az embereket
munkatáborokba viszik, tökmindegy, hogy kedves-e velük vagy sem.
Még nagyban ment a foglyok teherautóba terelése, mikor egy
Volkswagen fényszórói hasították széjjel az alkony egyre
hosszabb árnyékait. Toris összeráncolt homlokkal követte az autó
útját. Ő maga nem tudott vezetni, csak sofőrje volt, és ha az
ilyen stílusban közlekedett volna, akkor Toris úgy rúgja ki, hogy
a lába nem éri a földet.
A kocsi hirtelen kanyarodott, ugyanilyen hirtelen, csikorogva
fékezett. A motor leállt, a fényszórók lekapcsoltak. A kormány
mögül egy nyurga tiszt ugrott ki, és Toris gerince mentén
végigfutott a hideg. Kihúzta magát és a fegyvere után kapott. Az
eddig hátára lendített puska most a jobb vállára került, csöve
a föld felé irányult.
– Beilschmidt – hajtott fejet, ahogy Poroszország
hallótávolságon belül ért. – Hát maga?
Szólíthatta volna ezredesnek is, vagy porosznak, vagy ahogy eszébe
jut. Ő inkább a nevét választotta, ami törést okozott a lépései
ritmusában, emlékeztette a felfelé törekvő országot arra, hogy
Torisnak van egy olyan kártya a kezében, ami ellen nem tud
védekezni.
– Őrnagy. – Gilbert megállt előtte, és összecsapta a sarkát.
Hóna alatt egy olcsó papírba hengergetett, nagyobbacska csomag
volt. – Megkérhetem rá, hogy fáradjon velem?
Toris méregette egy darabig. Jó darabig. Addig, amíg az
árnyékokként suhanó munkások meg nem gyújtották a tér minden
gázlámpáját. Akkor kimérten bólintott, visszalökte a hátára
a gépkarabélyt, és sietősen megindult a hosszú léptű mögött.
– Nem gondoltam rá, hogy itt talállak – jegyezte meg Gilbert
csevegő hangnemben.
Szúrós pillantást vetett rá.
– Szovjetunió nem ért rá. – Maga sem tudta, miért nem a nevén
szólítja. Semmi oka nem volt rá, hogy titkolja.
– Ezek szerint mégis a ruszki kutyája vagy – biccentett.
– Mert mit tehetnék?! – fortyant fel. – Nem akarok úgy járni,
mint Lengyel.
– És ezért szövetséget kötöttél Szovjettel. Bölcs dolog,
mondhatom.
– Igaz is, legközelebb majd hozzád fordulok – horkantotta.
Gilbert örömtelenül felnevetett:
– Ugyan már, nekem egy szavam sincs, mióta Hitler szétrúgta az
országot.
– És az öcséd?
– Kerüld el, ha jót akarsz – morogta. – Reménykedj, hogy
most egyik nagyokos sem akar majd nekimenni ruszkiföldnek, mert
akkor közeledbe se jövünk.
Toris meglepetten hallotta a Gilbert hangjából kicsendülő
keserűséget. Nemzetközi politikában mindig is jól értesült
volt, tudott róla, hogy Németországban változott a közigazgatás,
és néhány, a szövetséget alkotó szabadállamot megfosztottak
jogaiktól. Azt mondjuk nem tudta, hogy Poroszország is köztük
volt.
– Mi lett a nagy árja-elmélettel? – kérdezte csipkelődve. –
A porosz példaképpel?
Gilbert megtorpant és végigmérte. Toris szinte érezte, ahogy
néhai egyik legfőbb ellenfele gondolatban különféle fegyvereket
és kínzóeszközöket próbál ki rajta.
– Egy ideje a Führer kerüli a kifejezést, csak a tányérnyalói
hajtogatják – mondta végül. – Szerinted meddig magyarázta
fennhangon a porosz eszményt?
– Addig, amíg meg nem tudta, hogy mekkora seggfej vagy?
– Amíg személyesen bele nem nézett a képembe, addig! –
sziszegte dühösen. Elfordult, macskaléptei trappolássá lettek. –
Esküszöm, az egyházzal nem volt soha annyi bajom soha, mint ezzel
a nyomorulttal! Megharcoltam a keresztes háborúkat, aztán
abajgattalak titeket, balkezes albínóként túléltem a középkort
meg az inkvizíciót, pedig vagy félszázszor meg akartak égetni,
erre mikor köt bele valaki a képembe? Mikor? Mikor már lassan ott
tartunk, hogy az asszony egyenlő a férfival!
Toris vigyorgott a háta mögött. Óh, az édes érzés, hogy az
ellenségének baja van!
– Beverem a képed – hörgött Gilbert, miután túl gyorsan
fordult hátra ahhoz, hogy letörölhesse az arcáról a vigyort.
– De hát tudod – tárta szét a karját –, hogy legszebb öröm
a káröröm!
– Ez aztán a keresztényi gondolat.
– Mert az irigység nélkül való.
Ezen még a porosz is megvidámodott. Döngő lépteinek hangja is
szelídült, és lassacskán olyan észrevétlenül suhant, mint
mindegyikük. Elvégre országok, nem emberi lények, semmi
keresnivalójuk ezen a világon. Érdekes módon a be nem avatkozás
és a háttérben maradás olyan dolog volt, amiben mind
egyetértettek. Általában csak a vezető-réteg és az elit tudott
róluk, azzal a pár tucat emberrel kiegészítve, akiknek ők
árulták el a titkuk. Meg általában a fővárosiak, hála a
pletykáknak. Mindegy, pár tízezer embernél biztos nem több.
Természetesen országonként.
– Milyen a kapcsolatod manapság Lengyellel? – kérdezte Prussi
érdektelen hangon, mintha csak az időt akarná elütni.
– Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza.
– Csak csevegek. Még mindig szobára jártok?
Félrenyelte a nyálát. Gilbert volt olyan szíves és hátba
veregette, még mielőtt ilyen dicstelen módon tért volna meg
elődeihez.
– M-mi honnét sze-szedted ezt a baromságot, hehe, én és ő,
ugyan már…
Zavartan kacarászott. Gilbert összefonta a karjait és nézte.
Rezzenéstelen tekintettel, kényelmetlenül hosszan. Torisnak már
lángolt az arca.
– Nem. Összekaptunk Vilniuson.
– Aha.
– Személy szerint kedvelem, azzal semmi gond, de a kormányaink és
a lakosaink elhidegültek egymástól és húsz évig egymáshoz se
szólhattunk.
Gilbert csak biggyesztett ajkaival mondta, hogy az nem rossz.
– A helyedben kibékülnék vele. Nem leszel szép lábtörlő.
Mondjuk, a ruszki házában kevés szép lábtörlő van.
– Tudom – sóhajtott. – Lett és Észt is fél. Észt szerint
legkésőbb nyárig Szovjet kitalál valamit, és megszállja a
földünket. Igyekszik felkészülni. Mióta Finn és Szovjet olyan
randán néz egymásra, különösen.
– Öcsi is azt mondta, hogy legkésőbb jövő karácsonyig ez
megtörténik.
– Tehetek ellene valamit? – pillantott rá a szeme sarkából.
– Ühm, meggyónsz, felveszed az utolsó kenetet és igen buzgón
elkezdesz imádkozni?
– Másodszorra hozod fel a vallást, pedig úgy tudtam, hogy a
mostani vezetőséged nem kifejezetten vallásbarát.
– Vannak dolgok, amik nem változnak, ezt te is éppen olyan jól
tudod, mint én.
Rábólintott. Ez így van, mindenkinek megvan az a pontja, ami örök.
Toris hitte, hogy neki ez a Feliks iránti szerelme.
Már éppen készült megkérdezni, hogy mégis hová mennek, mikor a
porosz benyitott egy házba, majd a belső udvarban elhelyezett
lépcsőn lesétált a pincébe. A pincéből nyíló második pince
lejáratánál Torisnak már kezdtek rossz érzései lenni, hát még
mikor odalenn egy jól megvilágított, nyüzsgő munkateret
találtak. Katonai egyenruhás nők és férfiak szaladgáltak a
kései óra ellenére, papírhalmokat tologattak, megbilincselt
embereket vezettek marcona SS-katonák és az egyik sarokban pár
géppuska csöve állt ki egy dobozból. Gilbert jól megbámulta
azokat, majd a szemét forgatta és ment tovább, valamit dünnyögve
az orra alatt a munkavédelemről és a hülye lengyelekről.
Jól megbámulták őket, de inkább Torist. A magas rangú német
nyilván nem meglepő itt, na de szovjet egyenruha? Ugyan már.
Még egy szintet mentek lefelé, és Toris már kezdte úgy gondolni,
hogy nem élete legjobb ötlete volt követni Gilbertet, mert ki
tudja, lehet, hogy most fogják lefogni és kiverni belőle azt a
kevés információt, amit a kémei megszereztek. Verőlegények nem
jöttek, ellenben beértek egy folyosóra, ahol jobbra-balra
cellaajtók sorakoztak. A folyosó elején a falra felrakott kulcsos
dobozból Gilbert kivette a megfelelőt és megindult előre.
– Ki kéne találni erre valami szabványt – tűnődött
hangosan. – Mégsem járja, hogy csak így ki- meg be lehessen
sétálni egy börtönbe, nem gondolod?
– Ez egy börtön? – vonta fel a szemöldökét Toris.
– Ne játszd a hülyét, nem áll jól neked.
Hízelgő, hogy egyenlő félként kezeli.
Egészen a folyosó végéig elsétáltak, pedig a cellák jó része
üres volt, ajtajuk résnyire nyitva volt. A jobb oldali utolsó
ajtóval szemben csak a csupasz kőfal volt, ez alapján Toris
kikövetkeztette, hogy a bal oldali utolsó cella, aminek Gilbert
éppen most nyitja az ajtaját, legalább kétszer olyan nagy, mint a
többi.
A tömör fém jól siklott az alaposan bezsírozott sarokvasakon.
Puritán cellát tárt eléjük, amiben négy dolog volt: az egyik
sarokban egy illemhely, mellette egy mosdó, a cella közepén egy
földbe csavarozott, vastag faasztal – székek nélkül –, a
falba fájva pedig egy keskeny priccs. Ezen hevert a fal felé
fordulva Lengyelország egy szál combközépig érő daróccsuhában,
bokáján és csuklóin nehéz vasbilincsekkel. Nem mozdult.
Amint túltette magát a pillanat sokkján, rohant oda hozzá.
– Lenkija? – rázta meg a vállát.
Szőke haja mosatlanul hullott az arcába, orcáin lázrózsák
virágoztak. Lehunyt szemhéja alatt a szemgolyók nyughatatlanul
mozogtak. Ajkai cserepesek, kiszáradtak, és az egész férfi
haloványnak tűnt. Itt-ott még látszódott rajta az ütlegelés
nyoma, a bal járomcsontja még varas volt, ujjai hegye szintén.
Gondolni sem akart rá, ki és mit művelhetett vele.
Megbökték a vállát. Odakapta a fejét, de csak egy fémkulacsot
látott, amit az arcába nyomtak. Elvette Gilberttől és hálásan
felmosolygott a másikra. Azért nagyon remélte, hogy nem azért
hozták ide, hogy ő legyen szovjet részről a tanú, mikor újabb
kínvallatásnak vetik alá Felikset.
Lecsavarta a kulacs kupakját, megtámasztotta a lengyel fejét, és
lassan türelmesen, kiskanálnyi adagokban megitatta. Feliks
kábaságának jó részét a dehidratáció okozta, mire a kulacs
kiürült, magához tért. Ország volt, gyorsabbak voltak benne a
folyamatok. A lázán viszont mit sem segített.
A lengyel zöld szemei zavarosak voltak, mint a felkavart algás víz.
A fókuszálással gondjai voltak, de boldogan felragyogott az arca,
ahogy ráismert.
– Liet! – suttogta elragadtatva. – To-umpf!
Hála istennek elég gyors volt és be tudta fogni a száját,
mielőtt kimondta volna a nevét.
– Shh – csitította. – Vannak itt mások is rajtunk kívül.
Felikset nem tudta zavarni. Bilincsei csörögtek, ahogy felemelte a
kezét és megérintette a Toris állát. Nem bírta, mosolyognia
kellett. Feliks puha, mégis érdes kezei keretbe fogták az arcát,
áhítattal figyelte minden rezdülését, ő pedig ringatta, mint az
apróságokat szokták és minden erejével azon volt, hogy ne bőgje
el magát örömében.
– Ugye most nem tűnsz el? – kérdezte Feliks hirtelen. – Ugye,
te most tökre nem fogsz megint eltűnni?
– Nem. – Csuklott egyet. – Itt vagyok veled.
– Mindig eltűnsz. Mindig itt hagysz. Mindig tökre csak álmodlak.
Most is, ugye?
Összeszorult a szíve.
– Nem, Lenkija. Itt vagyok. Itt vagyok.
A szőke kezei az arcáról a hajába csúsztak. Helyzetéhez képest
meglepően erősen belemarkolt, és lehúzta magához. Ajkaik
megtalálták egymást és Toris hálásan simult a lengyel
ölelésébe. Gilbert a háta mögött zavartan köhécselt és
sietősen elfordult. Rá se bagózott, az egyetlen, ami érdekelte,
Feliks volt; a hajába markoló ujjai, forró lélegzete az arcán,
cserepes, vizes ajkainak érintése.
Nagy sokára elváltak. Feliks levegő után kapkodott, Toris pedig
végigcsókolta az arcát, álla hegyétől a füléig.
– Ühm, nem akarok zavarni, de amúgy illegálisan vagyunk itt, és
lépnünk kéne – jegyezte meg Gilbert.
Toris felnézett rá. A porosz neki háttal állt, a mennyezet sarkát
bámulta és zavartan hintázott a sarkán. Kezében a csomagot
szorongatta, a papírborítás hangosan zörgött. Ezt a valamit most
lazán átdobta a válla felett. A csomag a priccs mellett puffant a
padlón.
– Öltöztesd át. Tudom, hogy nem szívesen bújik bele, de
tuszkold rá, kérlek.
Hátrapillantott. Egyetlen másodpercre találkozott a pillantásuk,
Gilbert azonnal elpirult és jóformán kirohant.
Szemügyre vette Feliks bilincseit. Masszív jószágok voltak, de a
lengyel is le tudná törni őket, ha éppen nem lenne széjjelesve.
Toris óvatosan lefeszítette mind a négy vasat. Miközben óvatos
mozdulatokkal húzta le róla a csuhát, rá akart szólni, hogy
üljön rendesen, csak aztán a pillantása a lengyel ölébe tévedt.
– Liet – suttogta Feliks és megszorította a felkarját. –
Semmi baj.
Feliks combja van tele öklömnyi lila zúzódásokkal, az ő hasán
és hátán éktelenkednek a karmolások és a korbácsnyomok, az
ölére meg rá sem tud nézni, de mégis ő biztatja és Toris az,
aki nem tud mozdulni.
Megpróbált az eddigieknél is óvatosabb lenni. Gilbert
feltételezésével ellentétben Feliks egy szót sem szólt,
miközben ráhúzta a fekete SS-egyenruhát. Tiszti ruha volt,
bricsesznadrággal, aminek buggyosabb a combja és a fenék-körüli
része, amire még a hosszú zubbony is rálóg. Alsónadrág nem
volt a csomagban.
Éktelen haragra gerjedt.
Szóval a porosz tudott róla. Tudta, hogy néz ki Feliks és a füle
botját sem mozgatta, itt van szerencsétlen összetörve, az országa
romokban, és… És itt van, ő is és Toris is, és az SS-ruha
alapján ki fogják vinni innen Felikset. És Gilbert azt állította,
hogy nem tudta, hogy ő itt van.
Kedvese válla alá nyúlt, jóformán cipelte kifelé. Alig tudott
megmozdulni, minden lépésnél eltorzul az arca a fájdalomtól. A
porosz kinn várta őket, a falnak támaszkodva.
– Nem lesz ez így jó – mondta neki kétségbeesetten. –
Nagyon nagy fájdalmai vannak.
Ezt hallva Feliks nyögve-hörögve kiegyenesedett, és lerázta
magáról Toris segítő kezét. Még sápadtabb volt, mint a
mellette álló albínó.
– Ne félts te engem. – Alig értette a szavait, egy medve morog
így. – Felosztottak háromfelé és túléltem. Emlékszel, milyen
hülyeségeket kellett csinálnunk az orosznál? Ha azt túléltem,
ezt is tökre túl fogom, röhögve és féllábon.
Tett előre egy lépést.
– Na jó, talán nem röhögve, de féllábon.
Gilbert sejtelmesen mosolygott, és a jobbjára szíjazott órára
nézett.
– Siessünk, negyed órás késékben vagyunk.
– Mi? – Feliks Toris felé kapta a fejét. – Te tökre hagytad
neki megszervezni ezt az egészet?
Nyelt eget, és úgy döntött, terel.
– Majd később. Most gyere, először jussunk ki innen. A
felettünk lévő szinten irodák vannak, sok dolgozóval, meg fognak
minket bámulni…
– Persze, hogy megbámulnak, tökre német megszállta területen
vagyunk, rajtad meg a ruszki ruhája van… Nem tetszik.
– Nekem se, de nem volt más választásom. Gyere, kérlek.
Nem hagyta, hogy fogja a kezét. Egyedül a lépcsőn engedte meg,
hogy segítsenek neki, miután két lépcsőfok után könny szökött
a szemébe, olyan fájdalmai voltak. Az irodarészlegen viszont
szobormerev arccal, egyenesen, kihúzott háttal ment át a Gilbert
diktálta lassú, de katonás léptekkel, mintha nem csak az
egyenruhába, de egy német bőrébe is belebújt volna. Az utolsó
pár méteren, mikor már nem látta senki, csak a mellette sétáló,
aggódva pillázó Toris, behunyta a szemét és beharapta az alsó
ajkát. A következő pinceszintre érdekesebb volt fellépcsőzni,
mert hátulról egy egész részleg figyelte őket.
Gilbert egyetlen figyelmeztető pillantással előreküldte. Jogos
volt, egy kommunista nem nyújt kezet egy fasisztának. Feliks
láthatatlanul karolt Gilbertbe, aki az előbbi lépéssebességen
csak egy árnyalatnyit lassítva kísérte fel. A fordulóban, mikor
már nem látta senki, a hóna alá nyúlt, félig megemelte. Toris
abban a pillanatban a másik karja alatt volt, és ketten együtt
felcipelték a levegőt élesen beszívó, könnyező országot.
A ház belső udvarán Gilbert megállt, hogy Feliks a falnak dőlve
pihenhessen és összeszedhesse magát. Azonban a pihenő nem tartott
sokáig, az udvarban hirtelen nappali fényesség támadt, és
riadószirénák kezdtek visítani.
Gilbert káromkodott egyet. Lehajolt, felkapta Lengyelt és rohanni
kezdett, Torisszal szorosan a nyomában.
Lesprintelték ugyanazt az utat, mint amin idejöttek. Majdnem dupla
olyan hosszúnak tűnt. A riadólánc lassan lépett életbe, mindig
azután, hogy kiértek az adott blokkból. Egyetlen alkalommal ért
oda előttük a riasztás, de akkor a sziréna leszakadt a falról és
a földre hullott. Toris a léptei és önnön zihálásának zaja,
meg a szirénák fülsértő vijjogása mellett is hallotta Feliks
félig öntudatlan, kárörvendő nevetését.
Varsó az ő városa, az ő terepe. Akármilyen beteg, itt az van,
amit ő akar.
Gilbert a helyzethez mérten óvatosan, de Feliks állapotának túl
durván adta át neki a lengyelt, hogy rakja be hátulra. Toris hátra
akart hozzá mászni, de mire kettőt pislogott, Prussi már be is
kurblizta a kocsit, a motor dorombolt, a tér túloldalán meg egy
harckocsi gördült ki az utcából. Inkább leült az anyósülésen
és kapaszkodott az életéért, mikor Gilbert rükvercbe váltott,
és hátrafelé padlógázzal indított, aztán valahogy
irányba fordította az autót, és már előre mentek, közben
váltott is, meg mintha a kézifékhez is hozzányúlt volna, de
Toris nem igazán tudta, hogy történt. Egyik kezével a mennyezetbe
épített kapaszkodót, másikkal az ülés szélét markolta, és
halálra váltan meredt előre. Feliks nyöszörgött a hátsó
ülésen.
– Nyugi van, mindjárt megvagyunk – morogta Gilbert és
beletaposott a gázba.
Ha valaki nem autózik túl sokat, és azt is relatíve ócska utakon
teszi, olyan sebességgel, hogy akár lóval is mehetne, vagyis úgy
mint Toris, annak igen durva halálfélelme tud lenni egy autóban,
főleg akkor, ha ilyen szép helyen ül, mint az anyósülés. Most
nem tízzel, vagy hússzal tötyögtek, nem, a VW legalább hatvannal
tepert Varsó macskaköves utcáin. Sarkukban egy orosz harckocsival,
ami nagyban rontott az élmény minőségén.
Időnként zökkentek egyet,
olyankor Feliks felnyögött. Egy
éles kanyar után jobb oldalra csúszott, és próbált
visszaevickélni a középen fekvő pozíciójába, mikor újra
zökkentek egyet, ő pedig seggre ült. Rekedt hangon felüvöltött,
kirázva Torist a dermedt rettegésből. Még egyszer előre nézett,
keresztet vetett, és Gilbert vezetési stílusa mellett
hátramászott, hogy ölbe vegye a lengyelt és megpróbálja
megnyugtatni.
– Itt vagyok, Lenkija, itt vagyok.
– Nagyon fáj – sírta Feliks. – Annyira nagyon fáj…
– Tudom. Itt vagyok.
Gilbert időnként a visszapillantóhoz nyúlt, ami minden
zökkenésnél helyzetet váltott. Épp egy ilyen mozdulat közepén
tartott, mikor…
– Aztakurva! – és félrerántotta a kormányt.
Toris könyöke fájdalmas keretek között ismerkedett meg a kocsi
belső burkolatával, de nem bánta, mert ott, ahol addig mentek, egy
rövid sorozat szaggatta fel az utcaköveket.
– Oké, srácok, kapaszkodjatok, ennél gyorsabban nem akartam
menni, mert szétesik a kocsi, de ők akarták.
Egyet visszaváltott, és tövig
nyomta a gázpedált. Torist hátradöntötte a sebesség, ő
pedig magához vonta
Felikset, mintha ezzel bármit tehetne a technika varázslatos
vívmányai ellen.
Lerázták a harckocsit. Leráztak mindenkit. A kocsi rázkódása
valahol Toris lelkét is elhagyta.
A fővárosból kiérve
betonozott-aszfaltozott országutakon folytatták útjukat. Egész
éjjel mentek, többször áthaladtak német ellenőrzőpontokon.
Ilyenkor Gilbert csak felmutatta az igazolványát, és már mentek
is tovább. Hajnalban álltak meg
rövid félórára egy út
széli fogadóban.
A fogadós nem
túl lelkesen pillantott ki rájuk egy kétujjnyi résen. Sejthetően
el akarta küldeni őket a sunyiba, de elég volt egyetlen pillantást
vetnie Gilbert egyenruhájára, hogy elhátráljon az ajtóból. A
porosz benyomakodott, sarkában Torissal, aki a vállára vetve hozta
a félig eszméletlen Felikset.
A meglepetés erejével hatott, hogy
a fogadó földszintje kocsmaként üzemel.
A fal mellett széles, letakart padok voltak, Toris az egyik ilyenre
fektette le Felikset és kezdte lehámozni róla az inget. Nem azzal
volt gond, hogy le kell húznia a másikról, a probléma ott
kezdődött, hogy Lengyel hátán felszakadtak a sebek, és a félig
megalvadt vérbe beleragadt a szövet. Azt inkább el sem akarta
képzelni, hogy a nadrág alatt mit fog találni.
A háta mögött Gilbert igen dühösen beszélt a fogadóssal:
– Na és aztán?! Porosz vagyok, örüljön, hogy beszélem a
koszos nyelvét! Most pedig hozzon kötszert, mert az a fickó ott a
padon viszont lengyel, és értékelném, ha életben maradna!
Erőltessen már magába egy kis hazaszeretetet és mozduljon már!
Gilbert morogva nézett az elsiető fickó után, majd jött vissza
segíteni Torisnak. Ügyesebb volt nála, gyorsabban dolgozott és
kevesebb sebet tépett fel. Nem mintha számított volna: Feliks
félig lehunyt szemmel hevert a padon és hiába szólongatták, nem
felelt.
A fogadós egy örökkévalóság múlva jött vissza. Egy adag gézt
meg forró vizet hozott. Gilbert átvette és szépen megköszönte,
mintegy kárpótlásul az előbbi kiabálásért. Aztán újra
rámordult a fickóra, mikor az ott maradt bámészkodni.
– Nem tudtam, hogy ilyen jól értesz a sebkezeléshez – szólt
néhány néma, dolgos perc után.
– Anno ispotályosként kezdtem – válaszolt anélkül, hogy
felnézett volna. – Meg úgy látom, hogy neked is megy a kötözés.
Csak nem háborúztál, Litván?
Ő volt az, aki korábban lehúzta Feliks nadrágját, ezzel elnyerte
a jogot arra, hogy lemossa a kényesebb testrészeket. A gyomra
háborogva tiltakozott.
– De, lehet. – Meghúzta az adott fáslidarabot, kötött egy
csomót a végére, és véres-vizes kezét Gilbert felé nyújtotta:
– Toris Laurianitis.
Porosz kezében megállt a munka. Meglepetten felnézett rá. A
kézfogása magabiztos, erős és meleg volt.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte végül.
Vállat vont.
– Lengyelország összeomlott, északon a finnekkel szinte biztosan
balhé lesz, itt van ez a furcsa háború is… kemény világnak
nézünk elébe, Hitler elég biztosnak néz ki a dolgában, te meg
mégis itt vagy, és segítesz Lengyelnek megszökni. Mert ugye
megszöktetjük?
– Meg hát – biccentett. – Nem mellesleg, te is tudod, hogy nem
feltétlen kell egyetérteni a vezetőséggel.
– Valóban, de nem árt.
– Ott van az öcsém, aki rohan a
Führer
nyomában, mint egy kiskutya, meg a főhercegnő, aki végighallgatja,
tesz valami semmitmondó megjegyzést, aztán folytatja a
semmittevést.
– Ez még nem indok, Gilbert.
A szeme sarkából ránézett. Eleresztette a gézcsíkot és leült
a sarkára.
– Nem akarok még egy nagy háborút, Toris. Éppen elég volt
egyszer. Nem akarom hallani a népem sikolyait, nem akarok harcba
menni, nem akarok… – elcsendesült. – Nincs többé Porosz
Szabadállam. Csak a Birodalom néhány tartománya vagyok. Ha
lelőnek, kiterülök, mint egy kutya és vége. – Nagyot nyelt. –
Szóval ja. Félem a halált, és ami utána történhet, így
igyekszem magam feltornázni a jócselekedetekkel, mielőtt bedobom a
törülközőt.
Biccentett.
Nem tett megjegyzéseket, ahogy Gilbert sem érezte szükségét
annak, hogy megszólaljon. Folytatták a kötözést, de az alanyuk
nem volt olyan eszméletlen, mint korábban.
– Nem hiszem el, hogy pont most lették ájtatos manó – nyögte
Feliks.
– Húzhatom szorosabbra is a kötéseket – fenyegette meg
Gilbert.
Lengyel csendben maradt. Halovány protestálását akkor hallották
legközelebb, mikor a hátára fordították és röviden
megtárgyalták, hogy volna célszerű kezelésbe venni a
férfiasságát. Toris oda sem figyelt rá, végighallgatta Gilbert
instrukcióit, aki ezt a kényes részt ráhagyta.
– Te vagy az orvos, neked kéne csinálni – mondta, miközben
beáztatta a gézdarabot.
– Ki van csukba, hogy hozzáérjek
– fortyant fel Gilbert. – Tettem már éppen elég megalázó
dolgot, ebből szeretnék kimaradni. Meg úgy sejtem, te már úgyis
régi ismerőse vagy Lengyel harmadik kezének, szóval ha nagyon
csúnyán nézne ki, akkor megpróbálhatod összetákolni
emlékezetből.
– Azt hittem, a németeknek nincs humorérzéke.
– Porosz vagyok, és komolyan mondtam.
Bő fél
órát veszítettek azzal, hogy összetákolták Felikset. Viszont
Lengyel jobban nézett ki a kötözés után és mereven bár, de
magától is ki tudott menni az autóba, csak a beüléssel voltak
gondjai. Toris utána mászott, leült az ülés jobb szélére és
hagyta, hogy az ölébe hajtsa a fejét.
– Amúgy hová megyünk? – kérdezte.
– A magyar határhoz – mormolta Feliks.
– Oda – hagyta helyben Gilbert.
– Mert?
– Magyar fogadta a lengyel menekülteket már az első perctől
fogva, sőt, a katonákat is beengedte és még arra is volt gondja,
hogy a lehető legtöbbjüket azon melegében átdobja szövetséges
területre.
– Ő nem a te oldaladon áll? – vonta össze a szemöldökét.
– Hát nem
csodás? – mormolta Feliks boldogan. – Ellenem van, mégis segít.
– Tudtad, hogy az öcsém engedélyt kért a kassai vasútvonal
használatára? – pillantott bele a belső visszapillantóba
Gilbert, Felikshez idézve a szavait.. – A kormánya nagyon
szabatosan válaszolt, a hosszú lengyel-magyar jó kapcsolatokra
hivatkozva visszadobták a kérelmet, pedig mifelénk már előre
elkönyvelték, hogy a bécsi döntések miatt Magyar majd a
talpunkat nyalja.
– És ő mit mondott? – kérdezte Feliks, lehunyt szemmel,
mosolyogva.
– Megállt az öcsém előtt és közölte, hogy egyen szart.
– Így?
– Így. Öcsit le kellett volna fényképezni.
Csak így… csevegtek.
Mentek a határ felé, Feliks még mindig rosszul nézett ki,
sűrűsödtek az út mellett parkoló német harci járgányok, ők
meg kedélyesen eldiskuráltak az autóban. Toris nem értette, se a
helyzetet, se a világot.
Nagyjából háromnegyed órával sötétedés után indultak útnak.
Fél óra volt bekötözni Feliks sebeit, ez alatt az idő alatt
pihentette Gilbert a tagjait. Ezt a két alkalmat leszámítva
átkocsikázták az éjszakát, ami ilyen késő novemberben már jó
tizenöt órányi sötétséget jelent. Már derengett a látóhatár
széle, mikor Gilbert megállt és leállította a motort.
– Itt vagyunk.
Toris kikászálódott, aztán kisegítette Felikset is.
Elmacskásodott tagokkal mentek előre. Furcsa, bizsergető érzés
kerítette hatalmába, ahogy átlépte Lengyelország határát és a
határ menti senki földjén át megindult előre. Bal kezével
Feliks bal karját fogta, ami át volt vetve a vállán. Gilbert
ugyanígy a hóna alá nyúlt jobbról. Feliksnek csak tipegnie
kellett.
Mivel meg kellett kerülniük a Csehszlovák területeket, most kelet
felé lépdeltek. A felkelő nap a szemükbe sütött, az
ellenfényben csak a rájuk váró Erzsébet körvonalait látták,
aki a saját határán várta őket.
– Ó, Istenem – suttogta a nő elhűlve, és végigjáratta a
tekintetét Feliksen. A fogadóban csak az inget adták vissza rá, a
zubbonyt meg ráterítették, hogy ne kínlódjon jobban, mint
amennyire muszáj. – Mit csináltak veled?
– Akarod tudni? – vigyorgott Feliks. Toris akkor vette észre,
hogy egy foga is hiányzik. – Amúgy semmi különös, csak tökre
péppé lettem verve, meg utána első kézből megtapasztaltam,
milyen tökre nem jó hadifogolynak lenni.
Eleresztette őket, és a barátosnéja nyakába borult.
– Porosz mesélte, hogy mit mondtál Németnek. – Hirtelen
összeszaladt a szemöldöke. – Mondd csak, nem tudod véletlenül
Porosz nevét?
– De…?
– Liet, te is tudod Magyarét, nem?
– De igen, még Hedvig esküvőjén bemutatkoztunk egymásnak.
Szétcsapta a karját és Gilbert felé fordult.
– Tökre hagynunk kéne ezt a bénázást. Gilbert, Feliks
Łukasiewitz vagyok. Örülök, hogy kihoztál és szeretném
bocsánatodat kérni mindazért, amit Grünwaldnál csináltam veled.
– Hagyd el, régen volt. Meg azért én is csináltam veled, hát,
ezt-azt, szóval nekem illene bocsánatot kérnem.
Erzsi nem vágott pofákat, vagyis történetesen tisztában volt a
helyzettel. Hogy Feliks vagy Gilbert mesélt neki, most lényegtelen.
Az már érdekesebb volt, hogy mikor Feliks gyöngéd mosollyal, a
búcsúzásra felkészülve felé fordult, a nő a lengyeléhez
hasonló arckifejezéssel Poroszhoz lépett és megfogta a kezeit.
– Köszönöm – búgta.
Ő egy-egy csókot lehelt mindkét kézfejére. Torisék egymásra
sandítottak és telepátiával megvitatták a helyzetet, majd
bólogatva arra jutottak, hogy a francokat van beszarva Gilbert a
túlvilágtól, nagyon is evilági indoka volt kimenekíteni
Felikset.
Próbálta arrébb vonszolni a kedvesét, aki izgatott vigyorral
figyelte a másik kettőt.
– Ne már, Toris! – suttogta. – Mindjárt csókolóznak,
figyeld meg! Tökre smárolni fognak!
Irányba fordította a fejét, és
valóban, Erzsi tarkón ragadta Gilbertet, lábujjhegyre állt, de
Gilbert elfordította a fejét, így csak az arcán cuppantak a nő
ajkai. Feliks jókedve látványosan visszazuhant. A porosz meg
kibontakozott az ölelésből, hátrébb lépett és olyan
nyomorultul nézte a nőt, mint egy esőbe kivert kutya.
– Nem lehet.
Szinte könyörgésnek hangzott.
– Már miért nem – horkant fel Feliks és bemutatta Torison,
hogyan is kell rendesen csókolózni.
Hamarosan bizsergő ajkakkal, kifulladva és borzasan lépett oda a
fülig pirult germán mellé. Erzsi csak büszkén nézett, és rövid
vizsgálat után meglapogatott Feliks vállán egy olyan pontot, ahol
a lengyel éppen nem fájt. De fájt vagy nem, mosolygott, mint
mindig.
– Hármas eskü megvan még? – húzta Gilbertet.
Porosz csak a szemét forgatta.
– A helyedben Anglia felé mennék.
A következő célpont Franciaország, és őt
szerintem lenyomjuk.
– Kösz a tippet.
– Szívesen.
– Tökre hazudtál abban a csehóban.
– Ebbe most nem vagyok hajlandó belemenni.
– Na, csak azt mondd meg, a hármas eskü, na, az megvan még?
– Scheiße,
persze, hogy megvan, mit gondolsz te rólam, he?! – morgott
még pár keresetlen szót a bajsza alatt. – Erzsi, Öcsi amúgy
számítani fog rád. Nem fogja a segítségedet kérni, büszke
barom ő is, ettől függetlenül elvárja majd, hogy úgy táncolj,
ahogy ő fütyül.
– Gondolom – biccentett.
– Akkor. – Toris nagyot sóhajtott. – Tekintettel arra, hogy én
valószínűleg nagyon hamar szovjet fennhatóság alá kerülök,
szeretnék sok szerencsét kívánni mindannyiótoknak.
Feliks elkomorult.
– Vigyázz magadra, Toris.
Biztatóan elmosolyodott.
– Te is, Feliks.
Azok ketten nem búcsúzkodtak. Nem köszöntek el egymástól, még
csak inteni sem intettek, csak mélyen egymás szemébe néztek,
aztán Gilbert elfordult és vissza se nézve ment. Lassabban, mint
szokott. Toris tudta tartani a lépést.
– Nem köszöntél el.
– Valóban. Bunkóság, nem igaz?
Nem lenne pofám köszönés nélkül meghalni.
Biccentett. Szép gondolat, akkor
is, ha ez nem tartja vissza a halált attól, hogy lecsapjon. Viszont
így soha nem fognak majd elköszönni egymástól. Soha nem mondják
majd azt, hogy jó utat, szeretlek, vigyázz magadra. Toris szerette
ezeket mondani. Ezen tűnődött, miközben visszaültek az autóba
és megindultak vissza Varsóba. Földrajzilag Krakkó magasságában
lehettek, mikor megszólalt:
– Így végiggondolva, én szeretnék inkább arra gyúrni, hogy
majd újra köszönhessek Feliksnek.
Gilbert biccentett. Egyfajta jóváhagyás volt, egyetértés.
Ugyanezzel a biccentéssel köszönt el, mikor kirakta ugyanott, ahol
tegnap összeszedte. Toris erre a biccentésre gondolt, mikor Ivan
hívatta és kérdőre vonta, hol van Feliks.
Erre a biccentésre gondolt, mikor júniusban megvádolta, hogy
felrúgta a megegyezésük és bevonult Litvániába.
Tette, amit kellett, amit az országa jóléte megkövetelt tőle.
Viszont a lelkét nem láncolhatják le soha, a gondolatait nem
zárhatják be. Gilbert biccentésére gondolt sok éven át, mikor
az orosz lövészárkokban kucorgott a puskáját ölelve, ajkain a
néma imával, hogy legyen már vége, mert szeretne hazamenni,
szedni egy csokor vadvirágot, átmenni a szomszédba és köszönni
Feliksnek.
Ez a fic igen gyorsan felkerült a top tízes listámra (avagy történelmi angstok, keblemre). Olvastam ám a másikat is, csak oda nem írtam, mert nem voltak rá szavaim, annyira jó és megrázó volt, ahogy ez is az. Most megpróbálom összeszedni magam, és leírni, hogy mit szerettem benne.
VálaszTörlésBizsergeti a törimániás lelkem, hogy mindig ennyire utána nézel mindennek, legyen az a korabeli szokások vagy maga a konkrét történelmi háttér. Az is nagyon tetszik, hogy külön hangsúlyozod hogy az országok nem feltétlenül értenek együtt vezetőik nézeteivel, és hogy a hátuk mögött segítik egymást, még ha ez azzal is jár, hogy később megisszák a levét. Nagyon jól leírtad Toris tépelődését, hogy nem bízott Gilbertben, aki aztán mégiscsak segített, meg hogy a végére afféle bizalom is kialakult közöttük (tetszik, hogy nálad a nevek mindig ilyen erővel bírnak, hogy nem árulják el csak úgy). Vérzett a szívem Feliksért, és csodáltam, amiért a történtek ellenére még képes volt az erős oldalát mutatni. Nagyon eltaláltad a jellemét, őt szerintem nem könnyű úgy írni, hogy jó is legyen (én legalábbis sose tudtam elkapni). És a végén Erzsi. <3 Meg Gilbert és Toris beszélgetései.
Szóval összefoglalva: nagyon-nagyon tetszett, ez nem egy könnyű téma, de neked sikerült zseniálisan tálalnod. Remélem, hogy még sok történelmi ficet olvashatunk tőled. :)
Szervusz!
TörlésNagyon köszönöm!
Legyek illúzióromboló, és mondjam azt, hogy csak egy szakcikket olvastam el, egyébként Wikipédia? (Néha az angol, mert a magyar nem volt elég részletes, de ez van...)
Az elgondolást arra alapoztam, hogy soha senki nem ért egyet mindennel, a pártokon belül is kemény harcok szoktak menni, hogy valami mellett egységesen kiálljanak. Meg ugye ők már léteznek egy ideje, és nem tudom elképzelni, hogy minden uralkodóval olyan gyökeresen változzon a világlátásuk, hogy ne legyen ellenvéleményük. Meg véleménye mindig mindenkinek van, csak mint jelen esetben Toris, megtartja magának. Toris amúgy jófej főszereplő.
Feliksről: sokat kiállt a lengyel nép az idők során. Lehet akármilyen hebehurgya, azért kemény kis fickó.
Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! Ezek szerint csak megérte türelmesnek lenni az alapötlettel, mert a töris ficeim azok, amikre alszom párat, mielőtt megírnám. (Párat: az előző részét valamikor újév környékén írtam, és azóta foglalkoztatott a folytatás :P)
Még egyszer köszönöm, hogy írtál!
(OFF: az AU történetedet milyen gyakran fogod frissíteni? Nem merek belekezdeni, mert ráírtad, hogy reméled, nem hagyod félbe, én meg most ülök, hogy elolvassam, ne olvassam, kockáztassak vagy ne... előbb-utóbb úgyis behúzol a csőbe, csak a biztonság kedvéért :D)
Nekem ez nem illúzióromboló, anno én is azokból dolgoztam főleg (azért a nagy szarvashibákat ott is észreveszi az ember szerintem - sokan még a Wikipédiára se mennek fel). :D
TörlésIgen, egyet kell értenem - azért emeltem ki, mert nem egy rossz Felikset olvastam mondjuk idegennyelvű ficekben. Azért nem véletlenül főnix, no.
(Off: szeretném mondjuk hetente egyszer, most tartok a negyedik fejezetnél, elakadtam, de a történet vázlata megvan, a vége is, csak még nem tudom, mennyire fognak együtt működni a fiúk. :D Rég írtam már több fejezetes cuccot, pláne au-t. Egyébként hét fejezetesre tervezem.)
Speciel a főnixre gondoltam én is, mikor írtam, csak benne már soknak találtam, szóval az a bekezdés rövid úton kikerült :P
Törlés(Nem akarok megint új sztoriba belefolyni... nem... eh, megvettél.)