Boldog megkoronázott szülinapot, blog!

 

Boldog születésnapot, blog!

És miért az a bejegyzés címe, ami? Lehet tippelni, hogy minek a végét hoztam össze a nagy esemény alkalmából!

Még jó, hogy karácsonyra ígértem, de sebaj :’)

Jelen fejezetünkről: Arthur visszament Londonba. Ami borzasztó. Meg mégsem az. És vannak bátyjai, akik igazán megfulladhatnának néha.

 

Semmi sincs rendben. Vagy mégis?

Arthur őszintén remélte, hogy cumbriai tartózkodása alatt a bátyjait elette otthonról a fene, de hát hol van neki ennyi szerencséje. Már feloldották a korlátozásokat, azt is megtehették volna, hogy elmennek valahová, de nem. Hazaér, bevánszorog két bőrönddel az ajtón, ami nyilván be akar csukódni és amit nyilván senki nem fog meg neki, mert ebben a házban mindenki a Brit Birodalom bukását kívánja, és mit lát? Scott ott ül az asztalnál és apával poharazgat, Owen meg a partvonalról néha benyög valamit, egyébként a gépét bűvöli, mint általában.

– Nehogy segítsetek, ugyan – zsörtölődött.

– Neked is varázslatosan szép estét – felelt Scott hasonló hangnemben.

– Anya, mit keres ez itt még mindig?

– Nem ez, hanem ő! – legyintett felé Irene és megpróbálta becsukni az ajtót. Egy kicsit odébb kellett taszítania Arthur holmiját, hogy összejöjjön. – Nem volt ám olyan egyszerű a járvány alatt úgy bármit csinálni.

Arthur a szemét forgatta.

– Milyen volt vidéken? – kérdezte Owen szarrágó vigyorral.

– Nedves.

– Mi?

– Sokat esett.

– Mint általában? És?

– És, és! Nekem kellett boltba menni, meg minden hülyeséget elintézni! Mamát meg nem lehetett lelőni. Apa, mama azt kérdezi, hogy megyünk-e a nyáron látogatóba, mert valamit akar a nappalival, de azt mondta, hogy egyedül nem vagyok elég hozzá. Meg lehet, hogy kéne keríteni egy ácsot, a déli oldalon megroskadt az eresz.

– Az már húsz éve úgy van – pislogott az apja. Mintha megőszült volna, mióta utoljára látta.

– De most elkezdett beázni. Valamit tákoltam rajta, meg kipucoltam a csatornát, de azt nem mondom, hogy még húsz évre jól lesz az úgy.

– Kipucoltad a csatornát? – nézett rá Irene nagy szemekkel. – Mármint… te?

– Ki más, majd a mama? – pufogott. – Ha volt valami hasfájása, addig járt vele a nyakamra, míg meg nem csináltam neki, és hadd mondjam el – nagyot szusszant, hogy nyomatékosabb legyen – nagyon idegesítő tud lenni az öreglány.

– De hát neked tériszonyod van – nyögte ki Irene.

– Tudok róla.

– És mama?

– Ő is.

– És felküldött téged a tetőre?!

– Nem az volt a legrosszabb, amit csináltatott velem – fintorgott. – Ha még egyszer ebben az életben ablakot kell csiszolnom, leugrom Tower hídról.

Arrébb tette a bőröndjét, hogy ne essen át rajta, és kiment a konyhába.

– Végre, rendes tea! – kiáltott fel és majdnem sírt örömében. – Anya, vigyetek a mamának teát, a faluban csak pocsék egyfontosat lehet kapni.

– Amennyi tejet és cukrot belerak, szerintem neki tökmindegy.

– De nekem nem!

Az anyja nem válaszolt, amit nem tudott hova tenni. Azt se, hogy Scott és Owen kussban van. Sose volt még ilyen. Elkapták volna a koronát és nekik a torkukra ment, vagy mi?

Nem tette szóvá. Ha valamit megtanult Cumbriában, akkor azt, hogy ha valami jó, akkor nem teszi szóvá, mert rögtön vége lesz.

A tagjai teljesen elmacskásodtak a hosszú kocsikázástól. Ő is, meg az anyja is relatív korán nyugodni tért. Arthur csak kicsit morgott, amikor éjféltájt Owen is úgy döntött, hogy vízszintesbe helyezi magát, de ezt nem tudta halkan prezentálni.

Világéletében korábban kelt, mint a bátyja, így nem lepte meg, hogy megint megelőzte. Felmerült benne, hogy bosszúból felrugdossa, de akkor hallgathatná a nyávogását. Owennek volt az a szokása, hogy még előző este kikészíti a következő napi ruháját, mert elég nehezen ébred és reggeli előtt automata üzemmódban létezik, amikor nem igazán van tisztában a dolgokkal. Arthur elég mocsoknak érezte magát ahhoz, hogy kihúzza a pólót a gatya és a zokni alól és a kis kupac tetejére tegye, majd az egészet odébb rakja egy méterrel. Nem nagy változás, de a félkómás fivére legalább tíz percig fogja keresni a ruháit.

Az már jobban meglepte, hogy Irene-t nem találta se a konyhában, se az ebédlőben. Tényleg nagyon kifáraszthatta az utazás. Elgondolkodott rajta, hogy megy és felkelni, mégis hétköznap van és az anyjának menni kéne dolgozni, de aztán lemondott róla. Az anyja felnőtt ember, biztosan volt annyi esze, hogy kivegyen egy szabadnapot. Arthur megnézheti magát, ha potyára felkelti.

Szöszölt a konyhában. Morgott, mert a tegnapi vacsora maradványai még az ebédlőasztalon voltak, senki nem vette a fáradtságot, hogy elpakoljon. Felemlegette mama kedvenc cornwalli pékjeit, amikor a mosogatógép bepakolása közben elejtett egy lábast. Ez két sírógörcs között volt, mert az ég szerelmére, mosogatógép! A civilizáció legnagyobb találmánya. Ha soha többé nem kéne mosogatnia, az is túl korán lenne.

A lábas elég nagyot csattant ahhoz, hogy felkeltse az anyját. Pongyolában, a szemeit dörgölve állt meg a konyhaajtóban.

– Hát te?

– Bocs, nem akartam hangos lenni – szabadkozott. – Ma nem mész dolgozni?

– Dehogynem – ásított. – Korán van, még nem is szólt az ébresztőm.

Arthur megállt, kezében a vízforralóval. Ó. El is felejtette, hogy Londonban az emberek nem a tyúkokkal kelnek.

– Mit csinálsz? – pislogott rá Irene.

– Teát? – Nem egyértelmű abból, hogy éppen vizet tölt a vízforralóba?

– Jó, na, még alszom. Csinálsz egy csészével nekem is?

– Hogyne.

Irene csak nézett rá és nagyon furcsa volt a pillantása. Arthur visszabámult rá és már majdnem megkérdezte, hogy minden rendben van-e, amikor Irene megrázta a fejét és visszacsoszogott a szobájába felöltözni.

Szóval. Bepakolta a mosogatógépet, csinált teát, kipakolta a bőröndjeit, megitta a teát, elindított egy mosást, kipakolta a mosogatógépet, elolvasott néhány szonettet és ivott még egy kis teát, kiszedte a ruháit a szárítóból, átvasalta az ingeit, elrakott mindent a szekrénybe, felvetette Owennek, hogy mi lenne, ha nem hányná tele szeméttel a ruhásszekrénynek azt a felét, amiben a tiszta ruháit szeretné tartani, kösz, Owen! Aztán abajgatta a növényeit, mert érezte, hogy ezek itt nem fognak törődni velük. És milyen igaza volt!

Átpakolta a lakás teljes zöldpopulációját. Mondta, hogy időnként meg kell forgatni a virágokat, hogy egyenletesen nőjenek? Igen. Hallgat rá itt bárki? Nem. Még arra se vették a fáradtságot, hogy a meleg beálltával a növények egy részét kirakják az erkélyre.

Jó három nap volt, mire az összes szobanövényt lerendezte. Mindegyiknek megadta a törődést, amit a távollétében nem kaptak meg. És mi történt, amikor végzett?

Semmi.

Nem történt semmi. Ott volt, benne a júniusban, elugrott Kentbe vizsgázni meg bemutatni néhány papírt, és nem volt több dolga.

Valahogy… üresnek érezte magát úgy, hogy nem volt mit csinálnia. Az elmúlt hónapokat a mama mellett mintha folyamatos tevékenységgel töltötte volna, még úgy is, hogy sétálni járt, annyira nem volt mit csinálni. Meg abajgatta Foltost. Egy kicsit hiányzott neki a macska.

Egy kicsit talán még Betsy mama is hiányzott neki.

Ugyanúgy írogatott a barátainak, mint a korona alatt, viszont a járvány alatt mindegyik ismerőse hazament, így a lezárások feloldása után sem tudott találkozni velük. Ned azonnal hazament Hollandiába, Den kihúzta a maga albérletében, mert nem mondhatta fel a szerződését, cserébe a diákmelójából kirúgták, mert egy hotelban volt recepciós, azok meg bezártak a járvány miatt. Most, nyár elején, totál legatyásodva kullogott vissza Dániába. Kiku ösztöndíja egy évre szólt, ő úgy, ahogy volt, hazaköltözött Japánba. Arthur egy kicsit sajnálta, főleg ha arra gondolt, hogy majdnem összejöttek. Illetve, hogy Arthur csorgatta a nyálát Kiku után néhány hétig, beégett egyszer-kétszer, amikor el akarta hívni valahová, aztán az anyja katapultálta vidékre. Ott meg Francis után csorgatta a nyálát.

Ééés megint eszébe jutott a francia. Arthur belefejelt a díványba és némán üvöltött. Rajta kívül napközben csak Owen volt otthon, de ő beleesett a munkájába és nem vette észre. Azt se vette észre, hogy Arthur összecihelődött és elment sétálni. Akkor se nézett fel, amikor visszajött. Owen igazán figyelmes lakótársnak bizonyult.

Arthur valószínűleg sosem mászkált annyit a környéken, mint a hazaköltözése utáni első napokban, amikor még izzott a tagjaiban a tétlenség. A sürgetésből aztán lassan rezignált törődöttség lett. Végigpörgette az összes valaha volt elérhető diákmunkát, megnézte, hova mehetne nyári gyakorlatra, de voltak a nagyon ótvar helyek, meg azok, akik fostak a korona miatt, így nem nagyon volt lehetősége semmire.

Ebbe a nyomorba érkezett meg Francis első levele.

Éppen a vásárlásból jött – Irene nagyot hallgatott, amikor először hazatelefonált, hogy kell-e nekik valami, mert megy boltba, mire Arthur azt felelte, hogy már volt vásárolni és hacsak nem felel meg neki a bárányragu, akkor nem kell vennie semmit. Olyan sokáig hallgatott, hogy Arthur már aggódott, hogy megszakadt a vonal. –, szóval jól megnézte a postaládát, és nagyot dobbant a szíve, amikor a prospektusok és mindenféle szemét között megpillantott egy halványlila borítékot, francia bélyeggel. Érezte, ahogy ostoba vigyor költözik az arcára. Az egy dolog, hogy ez a nagyon hülye a végén kitalálta, hogy leveleznek, de komolyan kézzel írta? Meg bélyeget ragasztott rá?

A fejét csóválva futott fel a lépcsőn. Ha nem lettek volna a megpakolt szatyrok a kezében, hogy lehúzzák, talán helyből ugrik fel az erkélyre. Akkor kapott észbe, amikor észrevette, hogy Owen tátott szájjal bámul rá.

– Mi van?

– Te dudorászol – mondta a bátyja, még mindig merevsokkban.

– Közöd? – horkant fel.

Csak azért is-alapon fütyörészett, hogy kiment a konyhába egy késért. Megvárta, míg Owen visszafordul a gépéhez, csak utána nyitotta fel a levelet.

Elnevette magát, mert a nyitott borítékból rózsaillat szállt fel. A hülyéje illatosította a levelét!

Mon cher Arthur,

Most valami nagyon nyálas dolgot kéne írnom arról, hogy mennyire nagyon hiányzol és csak rád gondolok, igaz? Cseppet se félj, kedves, valóban ez a helyzet, nagyon gyakran eszembe jutsz. Főleg este. A zuhany alatt. ;)

Meséltem rólad édesanyámnak. Amikor meghallotta, hogy hagyományos postai úton tervezem tartani veled a kapcsolatot, kicsit megborult és mintegy másfél nap után hajlandó volt beismerni, hogy meg volt róla győződve, hogy legalább hatvan éves vagy. Szerencsére van rólunk az a képem, tudod, amit a dombtetőn lőttünk, azon a nagyon szeles napon. Szeretnéd hallani, hogy Bernadette-nek mi a véleménye rólad?

(Nem, nem szeretnéd.)

Tarare unalmas, mint mindig. A nénikém azt mondta, hogy a nagybátyám teljesen ráparázott erre a korona-dologra, így nem mehetünk hozzájuk a nyáron. Ezt megoldotta azzal, hogy a nagybátyámat otthon hagyja, és csak ő megy le a nyaralóba, ott fogok találkozni az unokatestvéreimmel. Igen, tudom, járványveszély meg egyebek. Mindenki tudja, a csapból is ez folyik. A változatosság kedvéért most franciául.

Szeretettel ölel

Francis

És Arthurra mondta azt, hogy túl sok romantikus filmet nézett kamaszkorában.

Ott, a konyhapulton könyökölve legalább háromszor olvasta el a töltőtollal írt levelet. Francisnek szép, könnyen olvasható kézírása volt, de a gyakorlatlansága kitűnt abból, hogy nem használt itatóspapírt, és a levél egyes részei a hajtás mentén összeragadtak és foltot hagytak.

Még egyszer megnézte a borítékot. Francis nagyon szép bélyeget választott, és Arthur azon kapta magát, hogy féltékeny a bélyegre, amiért Francis végignyalta. Sürgősen keresett magának valami elfoglaltságot, még mielőtt ez a gondolatmenet igazán kibontakozhatott volna.

Scott és a szülei hazaérkezéséről lemaradt, mert az alagsori tárolórekeszt túrta végig, ahol volt az apja egyik nagynénjének a hagyatékából egy írógép. Valahol. Jó másfél órát turkált a lomok között, mire fellelte. Azzal, meg még három csipketerítővel és egy porcelánmütyürrel tért vissza a lakásba.

Aztán az este jól mindenkinek az idegeire ment az írógép kegyetlenül hangos klaviatúrájával. Végül kénytelen volt elnapolni az írógéppel levélírást, részint azért, mert a tintaszalagot még a Szovjetunió felbomlása előtt gyártották és már nemigen fogott, részint azért, mert Scott, aki a család másik franciául tudó tagja volt, gyanúsan sokat sündörgött a közelében.

A második hat nappal az első levél érkezése és négy nappal Arthur válaszának elküldése után érkezett. A világon semmi nem utalt benne arra, hogy a másik olvasta volna Arthur levelét. Talán még meg se kapta. Arthur a második levelét már egyéb elérhetőségek listázásával küldte el. Két napra rá újabb levelet kapott Francistől, benne Francis Insta-fiókjának címével, azzal az egy sorral kiegészítve, hogy neki ehhez nincs türelme és hacsak nem fejlődik vissza a nemzetközi postaszolgálat a száz évvel ezelőtti, nemzetközi levelek másnapi kézbesítését garantáló állapotába, úgy talán nem kéne ezt erőltetni.

Arthur: Megvagy

Francis: ah, hála az égnek! Azt hittem, beleőszülök a várakozásba

Arthur: Három hete jöttem el

Francis: életem leghosszabb három hete volt

Arthur: … és én olvasok túl sok romantikus regényt

Francis: igen. Én megélem a romantikát.

Arthur: Nem ismerlek

Francis. én se téged. Most túrtam végig a galériád, megtaláltam az érettségi képedet is. Azt az egy tincset komolyan nem tudták volna a helyére photoshopolni? Miért azt választottad?

Arthur: Sdfghjk

Arthur: Az összes többi még rosszabb kép volt, és igen, én is ezt kérdeztem a fotóstól, de ő csak a vállát vonogatta, a segédje meg azt mondta, hogy húsz fontért megcsinálja, és bónuszként a szemöldökömet is rendbe teszi.

Francis: visszautasítottál egy ilyen jó ajánlatot?

Arthur: Ha nem tetszik a szemöldököm, akkor nézz be a segged lukán.

Francis: spárgázni tudok, ez a tornamutatvány viszont felettem áll, sajnálom

Arthur: Tudom, hogy tudsz spárgázni

Francis: hiányzik, mi? ;)

Arthur: Elrontasz ><

Érdekes, a bátyjai hülyeségei sem zavarták annyira azok után, hogy élőben tudott panaszkodni róluk Francisnek. Elképzelte, hogy milyen szörnyű lett volna lelki támogatás nélkül megélni Scott kiskutyaörömét, mert Emily, aki fél éve kihajította őt, válaszolt neki és hajlandó volt beleegyezni egy vacsorába. Konkrétan körbeugrálta a lakást, és csak akkor volt hajlandó abbahagyni, amikor az alsó szomszéd vöröslő fejjel feljött hozzájuk. Tök fölöslegesen tette, Scott addigra a szőnyegen hevert arccal lefelé és meg volt róla győződve, hogy a lány csak azért egyezett bele a találkozóba, hogy a maradék holmiját is a nyakába öntse és soha többé ne találkozzanak.

A Nagy Találkozás napján aztán Arthurnak szerencsére más dolga akadt, nem kellett Scott szenvedését néznie. Kezdődött azzal, hogy csörgött a telefon, de nem akármelyik, a vezetékes.

– Halló – szólt bele fahangon.

– Arthur drágám? – hadarta az anyja a túloldalon. – Elfelejtettem, hogy ma van Sarah búcsúbulija, megy szülési szabadságra és úgy volt, hogy viszek süteményt! Figyelj, olyan három óra felé beugrom, addigra szerezz kérlek tizenhat szelet… valamit! Legyen finom! Puszillak!

Meg se várta a válaszát, már le is tette, Arthur meg ott maradt pislogva. Olyan jó, hogy a családjuk mélyen törődik az egyes tagok – különös tekintettel Arthur – igényeivel! Főleg azért, mert ha Irene-nek ez bő egy órával korábban jut eszébe, akkor Arthur vett volna vajat, és nem kéne visszamennie a boltba. Gyalogolnia kell vagy kétszáz métert. Vagy egy egész köpéssel messzebb van, mint mama házától a bolt, és még csak borbolya bokor sincs útközben, hogy csinos francia fiúkra leselkedjen mögüle.

Aztán ott állt a konyhában és elfelejtette, hogy két tojás és három csipet só, vagy két csipet só és három tojás. Inkább felhívta mamát. Húsz évig csörgött a telefon, de mama nem vette föl. Arthur nem esett pánikba, a következő, akit tárcsázott, Mrs Hopkins volt.

Mrs Hopkins persze alig fért a bőrébe, amikor meghallotta a hangját. Alig tudta rábeszélni, hogy adja át a készüléket.

– Mondsza, fiam, mi olyan sürgős, hogy nem várhatta meg, míg hazaérek?

Ja, Arthur meg közben nyugdíjba megy.

– Ühm, sütit sütök, és nem vagyok biztos abban, hogy jól csinálom.

Kifejtette, utána pedig meglepődött. Úgy készült, hogy mama hátradől Mrs Hopkins telefonálós fotelében, aztán a telefonzsinórt tekergetve mondani fogja neki egy órát. Azért is főzött magának teát, mielőtt egyáltalán nekiállt tárcsázni. Arra nem számított, hogy mama kiküldi Mrs Hopkinst a saját nappalijából, majd konkrétan belesuttogja a kagylóba a pontos receptet. Arthur csak három helyen keverte össze az összetevőket. Miután Arthurnak sikerült minden összetevőt és lépést megfelelő sorrendben listáznia, mama azt mondta, hogy menjen és bontakozzon ki, aztán ne felejtse el elmesélni, hogy milyen lett a végeredmény.. Meg se próbálta szóval tartani.

Arthur hosszú másodpercekig hallgatta hitetlenkedve az üres búgást és még az is megfordult a fejében, hogy a mama csak szórakozik vele és ő utánozza a tárcsahangot.

A sütés maga annyival volt rosszabb, hogy nem volt ott mama, hogy helyreigazítsa, ha megpróbált hülye lenni. Kisebb indiántáncot lejtett az elkészült tepsi felett, amiért túlélte nagyobb katasztrófa nélkül, sőt, a végeredmény egész pofás lett. Az elkészült süteményt felszeletelte, tizenhat szeletet kirakott anya szebbik ünnepi tálcájára, a maradékot (még egyszer annyit) pedig a család összes többi tagja által szebbnek minősített hétköznapira. Mindkettőt meghintette porcukorral. Hirtelen ötlettől vezérelve egymás mellé tette a kettőt és nyomott róla néhány fotót. Amikor Owen az orrát követve megjelent a konyhában, már a képek válogatásával volt elfoglalva és azon tűnődött, hogy melyiket hívassa elő és küldje el mamának postán.

Owen a második szeletet vette el, amikor Irene egy tájfunt megszégyenítő sebességgel és kavargással megjelent.

– Elment az eszed? – rivallt rá a fiára. – Meg ne egyed, el kell vinnem a…

– Ott van! – vágott közbe Arthur és a háta mögé mutatott, a takarosan összekészített csomagra. – Tizenhat szelet, a kedvenc tálcádon, ahogy kérted.

– És azok? – mutatott anya a többi süteményre.

– Egy nagy tepsiből harminckét szelet jön ki – válaszolt teli szájjal.

Owen kezében megállt a villa.

– Ezt te sütötted?

– Ja, mama tanította.

Anya még egyszer megnézte a lekváros-tejszínes piskótákat. Tátogott egy kicsit, aztán kifulladva kérdezte Arthurt:

– Elárulta neked a Viktória szeletjének a receptjét?

Éppen akkor kapott be egy újabb falatot, így válasz helyett egy darabig csak pislogott.

– Ez olyan nagy titok?

– Rita minden nyavalya karácsonykor panaszkodott, hogy még mindig nem árulta el! Anyám végtelen energiát ölt bele, hogy megpróbálja reprodukálni és soha nem lett olyan! Mivel vetted rá?

Megrántotta a vállát.

– Azt mondta, főzzek valamit én meg mondtam neki, hogy csak zacskós tésztát tudok. Egy kicsit megborult, aztán közölte, hogy nem hagyhat éhen halni és onnantól kezdve ott fogott a konyhában. Azt mondjuk nem értem, hogy a robotgéppel mi baja van, érted, ott kellett kiszenvednem a tojáshabot kézi habverővel, ami szerintem volt vagy hatvan éves… Nem tudom, hogy mama hogy csinálja, de a kezében van vagy hatszáz watt, az biztos.

Irene csak hápogott. Arthur összevonta a szemöldökét.

– Várj, akkor azért küldte ki Mrs Hopkinst, hogy ő ne tudja meg a receptet? Azt hittem, a nénikék azokat úgy cserélgetik, mint Owen a kedvenc porn…

A bátyja villámsebesen fogta be a száját. Irene észre se vette a közjátékot.

– Nyilván titokban tartja! Olyan ez, mint Mrs Frasernek a gyümölcsös szelet, vagy Mrs Cavendish sajtos-rozmaringos marhabélszínje! Ah, az a bélszín, te jó ég…

Meg se köszönte, úgy markolta fel a maga tálcáját és már el is viharzott. Owen nagy szemeket meresztett Arthurra.

– Eltörted anyát.

Arthur felhorkant és bekapott még egy falatot a süteményből.

Scott gusztustalanul nyálas és ábrándos arckifejezéssel került haza. Owen az összes viccét elsütötte a kárára, de Scottnak egyik fülén be, a másikon ki. Könyökölt az asztalon, bámult ki az ablakon, majszolta a Viktória szeletet és Arthur már attól diabéteszt kapott, hogy nézte. Senki nem értette, hogy ezután miért érezte úgy, hogy a vacsoraasztalnál bejelentse:

– Emily mégis szeret!

– Ha nem mondod, ki se találom – dünnyögte Allistor.

Francis azt írta, hogy legközelebb küldjön figyelmeztetést, ha ilyen vicces fotókat küldözget, mert Scott remekbe szabott portréja láttán félrenyelte a borát és majdnem megfulladt. Néhány perccel később küldött egy újabb képet magáról, az egyik unokatestvéréről, meg a közös barátjukról, aki velük töltötte a nyarat.

Arthur: Úgy néztek ki így hárman, mint akiket elítélnének liliomtiprásért

Francis: te liliom <3

Arthur: … megrúglak

A nyár piszok hosszúnak tűnt. Francis mindig válaszolt, de ahogy múlt az idő, Arthur kezdett aggódni. Összeszámolta a pénzét, majd felvetette Francisnek, hogy egy hetet Franciaországban töltene, mielőtt elkezdődik az új tanév.

Francis: csak egy hetet? :(

Arthur: Nem vagyok milliomos :P

Francis: miről beszélsz, drága

Francis: ha azt mered mondani, hogy már kivetted a hotelszobát, akkor sírógörcsöt kapok

Francis: van a házunkban tisztességes vendégszoba, még akkor is, ha nem ott szeretnélek elszállásolni ;)

Ezzel a beszélgetéssel egy idő után elvonult a szobájába. Irene így is rákérdezett, hogy mégis mit néz, hogy ennyire belepirult.

A látogatásból nyilván nem lett semmi. Beléptek az augusztusba és hirtelen megint több lett a pozitív tesztek száma. Francis ugyan azt mondta, hogy őt a legkevésbé sem zavarná, ha Arthur Franciaországban ragadna, Irene-nek más volt a véleménye.

– Hogy hová akarsz menni?! Eszednél vagy? Nyakunkon a második hullám, te meg a franciákhoz mennél lábat lógatni?

Nem mondta meg neki, hogy miért akar odamenni. Irene-nek ez pláne nem tetszett. Onnantól kezdve változatos pillanatokban kérdezte, hogy miért most és miért Franciaország.

– Kiteregetnél? – kérdezte munkába indulás előtt. Arthur hümmögve bólogatott. – Miért mennél Franciaországba?

– Amikor azt mondtad, hogy három perc – dohogott, mikor Arthur előkerült a fürdőszobából –, nem gondoltam, hogy közben Franciaországot is megjárod. Találkoznál valakivel?

– Jó étvágyat mindenkinek! Owen, ebéd után szedd le az asztalt, kérlek, Clarie átjön látogatóba. Scott, összepakolnád az előszobát? Arthur, miért mész Franciaországba?

– Hogy legyen mit kérdezned! – fakadt ki. – Akadj már le róla, úgyse akarsz elengedni, akkor meg nem mindegy?!

– Hogy beszélsz anyáddal? – tette a kezét a szívére Irene.

Arthur csendben füstölgött. Még csendesebben elnézést kért és kitöltötte a dühét a spenótfelfújton.

Allistor nem mondott beszédet. Hosszan a fia szemébe nézett, aztán meglapogatta a vállát. Arthur morgott, aztán egy szót sem tudott kipréselni magából, amikor Allistor a kezébe nyomott egy poharat és töltött neki a brandyből.

Abból, amiből Scottnak töltött, amikor Emily kidobta. Aminek az elődjéből Flynnt kínálta, valahányszor a bátyja a kefét rágta. Amit Owen következetesen szakítós szesznek becézett és másfél napig sírt, amikor ő is megkapta belőle az első pohárkáját.

Nagyot szívott az orrán.

Scott meg nyilván akkor toppant be és jól megnézte magának a kettősüket.

– Miről maradtam le?

– Kopj le – dörmögte, aztán lehajtott fejjel koccintott az apjával.

Allistor megfogta a kezét, mielőtt leguríthatta volna az italt.

– Ez nem vodka, hogy…

– Ittam már brandyt – vágott közbe.

Allistor elengedte, aztán megint a vállán felejtette a kezét, és Arthur zavartan kortyolt bele az italba. Aztán magába fojtotta a krákogást. Scott vagy megitta a piát és feltöltötte az üveget valami alsó polcos vacakkal, vagy Allistor elunta a fivérei istápolását, mert ilyen ritka rossz brandyt még életében nem ivott. Utóbbi lesz, az apja arca ugyanis meg se rezzent.

Owen és Scott meg igazán belebotolhatna egy nyitva felejtett csatornanyílásba valamelyik nap, mert apa magánakciója után nyilván úgy köröztek körülötte, mint a keselyűk. Arthur látványosan figyelmen kívül hagyta őket. A szülei viszont lehet, hogy beszélgetnek, mert Irene nem szekálta többet azzal, hogy mi a fenének akar külföldre menni.

Francis: nem tudom, hogy nálatok mi van, de itt megint kezd kiborulni a bili

Francis: lehet, hogy megyek a mamához

Francis: te?

Arthur: Kettőt és könnyebbet, még nem döntöttük el, hogy mi van

Owen ekkor ejtett le egy bögre kihűlt teát a konyhában. Az üvöltözés alapján beterítette vele Scott lába szárát.

Arthur: Tudod mit, megyek, akár korona nélkül is

Francis: te is nagyon hiányzol nekem (づ￣ ³￣)づ

Arthur felhorkant és meghagyta a boldog tudatlanságban.

Annak is örült volna, ha a családja nem akar megint kupaktanácsot tartani a koronáról, de ez a világ minden szépet és jót megtagadott tőle. Hogy a családja érzékelje, mennyire nincs kedve ehhez az egészhez, az asztal mellé húzta a babzsákfotelt és hason fekve hallgatta – ignorálta – végig a beszélgetést.

A saját nevének említésére kapta fel a fejét.

– Arthurnak is javára vált! – Irene megszorította Owen kezét. – Kicsikém, láttam, hogy milyen nehezen viselted az itthoni munkavégzést, és most, hogy a főnököd úgy döntött, megtart téged itthon…

– De anya, Arthur egész végig arra panaszkodott, hogy a mama mindenféle faszságokra rá akarta venni őt, nekem nincs arra időm, hogy ereszt takarítsak!

– Scott? – fordult Allistor Scotthoz.

– Én ez hét múlva megyek vissza Emilyhez Edinburgh-be. – Még a kezeit is védekezőn felemelte.

– Mi, arról van szó, hogy ki megy a mamához? – esett le végre Arthurnak, hogy miről van szó.

– Igen – sóhajtott Irene. – Nem akarlak még egyszer…

– Megyek – ült fel. – Mikor indulunk?

Irene megint tátott szájjal meredt rá. Van valami furcsa a családjával mostanában.

– Nyulacskám, biztos vagy benne?

– Persze. Jó, nyilván nem egy Riviéra, de túl lehet élni. Annyi csak, hogy amikor lemegyek, akkor valakinek velem kéne jönni szekrényt húzkodni, hadd legyen boldog a mama, akkor legalább szerezne magának valami új dolgot, ami miatt panaszkodhat. Meg kell tea. És könyvek.

Izgatottan ugrott fel és számba vette, hogy mi mindent kell összecsomagolnia. Volt már fél év tapasztalata, tudta, hogy mi mindenre lesz szüksége. Még az is eszébe jutott, hogy most nem a nyárba fognak belegyalogolni, hanem az őszbe, és hogy többet fog esni, mamának meg van az a huzatos ablaka a nappaliban és lehet, hogy fázni fog a bokája, akkor talán le kéne vinnie a plüssös papucsát, amit még Rita nénitől kapott két éve karácsonyra és azóta elhányta valahová, mert gusztustalan takonyszíne van…

Hallotta ugyan Scott szavait, de az értelmük már nem jutott el a tudatáig.

– Anya, szerintem a mama belefojtott a lápba és egy tündért küldött vissza az ő alakjában.

– Azóta nem hallottam káromkodni, hogy hazajött – bólogatott Owen. – Ugye nem fogja kiszívni a vérünket, amíg alszunk?

– Meg az eszetek tokját!

Arthur: Megyek mamához

Francis: ♪~ ᕕ(ᐛ)ᕗ

Amikor anya felvetette, hogy összeköthetik a kellemest a hasznossal, Arthur még azt mondta, hogy nem rossz ötlet. Azt hitte, hogy Irene arra gondol, ezúttal nem ketten mennek le Cumbriába, hanem viszik mondjuk, Allistort is. Vitték. Meg Scottot és Owent is, Scott minden cuccával együtt, mert Cumbria már majdnem Skócia, akkor meg már ők is elköltöztethetik őt Edinburgh-be.

A márciusi út nagy részét duzzogással töltötte az anyósülésen. Az augusztus végi utat a hátsó sorban a bátyjai közé szorítva töltötte, a lábai között egy dobozzal, ami biztosan nem az övé volt. Ha hátradőlt, egy növény levelei csiklandozták a nyakát, ami viszont az övé volt.

– Ülj már odébb, összeszorítod a golyóimat!

– Hála istennek, az kéne még, hogy pont te szaporodjál.

– A rák egyen meg, benne van a térded a vesémben!

– Hogy lenne az én térdem a te vesédben, amikor a lábamon taposol?! Legfeljebb Owené lehet.

– Itt ülsz kettőnk között, nem hiszem el, hogy…

Apa a következő benzinkútnál lement az autópályáról, megállt a parkolóban és leállította a motort. Irene a halántékát masszírozta és megpróbálta félbeszakítani a fiai vitáját. Gyorsan feladta. Allistor türelme tovább tartott, ő tényleg kivárta, amíg csend lesz.

Még kétszer játszotta ezt el velük, onnantól kezdve nagyon-nagyon halkan szidták egymást. Arthurnak Sheffield magasságában már fájt a keze a végeláthatatlan ujjszkander-meccsektől. Harminc kilométer múlva Allistor kijelentette, hogy vagy abbahagyják az éneklést, vagy belehajt a következő folyóba. Irene valami olyasmit mormolt a bajsza alatt, hogy azt hitte, mindegyik fia elmúlt tizenkét éves.

Testükben valóban, de valahogy le kellett vezetni az energiáikat és a fivérei között ülve Arthur nem mert Francisnak írni.

A falu másik arcát mutatta. Júniusban máshogy voltak zöldek a fák és a bokrok, a kora nyári virágok mutogatták színes szirmaikat. Akkor Arthurnak nem kellett karatemozdulatokhoz folyamodnia ahhoz, hogy kiverekedje magát a hátsó ülésről.

A ház nyilván zárva, mamátlanul árválkodott. Arthur már arra se vette a fáradtságot, hogy felhorkanjon.

– Csak üljetek le – intett a kezeit tördelő anyjának. – Szerintem már tudja, hogy itt vagyunk, legfeljebb tizenöt perc és itt lesz.

– Mégis honnan tudná – sopánkodott.

– Komolyan kérdezed? Szerintem nyilvánvaló.

Még mielőtt Irene bővebben utánakérdezhetett volna, mama hangját hallották a főút felől:

– Odanézzenek, kiket fújt ide a szél!

Bizony kiket. Három óra volt, Maddie néni szokásos sétaideje. Sétált is, egyik oldalról ő, a másikról Betsy mama karolt bele Francisbe. Francisbe, aki Arthurt nézte és mosolygott és ragyogott és kacsintott a pimasz.

Mama már be is perdült a kiskapun és meglapogatta Arthur könyökét.

– Na, ha ilyen arcot vágsz, még a végén azt hiszem, hogy nekem örülsz ennyire.

Azzal már tovább is ment, hogy jól megszorongassa a többieket. Arthur döbbenten fordult utána, aztán vissza Francishoz, hogy jól hallottam?, de abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetük, Francisból kirobbant a nevetés.

Az a bizonyos. A béna orrhangú. Arthur ráharapott a nyelvére, hogy tartsa a száját, a baljával pedig fityiszt mutatott.

Francis sokat sejtetőn hunyorgott, azt tátogta, hogy később és indult tovább. Mellette a mamája kivételesen nem beszélt, még csak nem is sürgette, hogy folytassák a sétát. Inkább mintha szándékosan a másik irányba nézett volna.

Mama a háta mögött már a bátyjait terrorizálta. Allistor lépett oda Arthur mellé és megnézte magának a távolodó párost. Arthurra sandított:

– Franciaország, mi?

Arthur fülig vörösödött. Megpróbált mondani valamit, de kevéssé volt koherens, amit sikerült kipréselnie az ajkai közül. Allistor a fejét csóválta.

– Ne nézz így, kölyök. Anyádnak viszont te mondod meg, még mindig bűntudata van, azt hiszi, ő taposta el a bimbózó szerelmetek az utazási tilalommal.

Köpni-nyelni nem tudott.

– Meg ha már itt vagyunk, akár be is mutathatod, hm?

– Arra még biztosan nem állunk készen.

– Ugyan már, szerintem a bátyjaid is tudnák kezelni a helyzetet.

Arthur beletörölte izzadó tenyerét a nadrágjába és a többiek felé pillantott. Mama valamit magyarázott Irene-nek, Scott pedig megelégelte Owen hülyeségét és belevágta az öccsét az aranyesőbe.

– Ő nem tudná kezelni a bátyáimat.

Allistor elgondolkodva bólogatott.

– Mintha teát emlegettél volna – jegyezte meg.

Arthur helyeselt. Mama beengedte őket, feltette a vizet, Arthur dadogott valamit az anyjának, aztán inkább hagyta volna az egészet a fenébe. Allistor elkapta a vállánál és visszahúzta. Meglapogatta a vállát, és ott állt Arthur mellett, míg elmesélte, hogy amúgy Francis meg ő vannak.

– Hála az égnek! – hallotta Betsy mama hangját a konyhából. – Maddie-vel már kezdtük azt hinni, hogy csak a bolondját járattátok velünk!

– Kivel? – kérdezte Scott. A hajában volt egy falevél. Mögötte Owen a derekát masszírozta.

Arthur Irene-re nézett, aki éppen olyan elérzékenyülten törölgette a szemét, mint amikor Scott legelőször mesélt otthon Emilyről.

– Te anya, merre van az a láp, amibe Scotték majdnem belefulladtak, szeretném megnézni.

Vége