A napom, akár egy vers. Ugyanannyi értelmet látok benne

 Humán AU, avagy Alfred és a gyorséttermek. Nem arról az oldalról, ahogy gondoljátok.

 

Itten találtatott

A napom, akár egy vers. Ugyanannyi értelmet látok benne

Íme, Alfred F. Jones.

Fogadott bátyja szeme fénye…

– Alfred, ha nem rakod el a cipődet most azonnal, megetetem veled!

Testalkatában Adonisz…

– Mr Jones, nem tudom, hol dugta el magán ezt a húsz kiló túlsúlyt, de ettől függetlenül jelen van és ez nem egészséges.

Mindemellett a középiskola sztárja volt és most energetikusnak tanul egy jó nevű egyetemen. Magabiztosan áll a saját lábán és készen áll arra, hogy elköltözzön a bátyjától.

– Szervusz, Alfred vagyok, mit adhatok?

Amikor felvették, azt mondták, hogy a mosolyát kitörő örömmel látják a pénztárgép mögött. Ezzel eleinte nem volt semmi gond, csak aztán…

– Hali, egy dupla marha-burgert kérnék, de meg tudnád azt csinálni, hogy a marha helyett csibefalatokat teszel bele?

– Egy hamburgert kérnék zsömle nélkül, ebbe a dobozba.

– Happy Meal menü, a legdepressziósabb mütyürrel.

Egy idő után problémát jelentett a mosolygás. Ha csibefalatokat akar bele, akkor vegye meg mindkettőt és ott az asztalnál úgy variálja, ahogy akarja. A zsömlétlenséggel nem tudott mit kezdeni, azt megcsinálta, és utána próbált jó képet vágni a soron következőhöz, aki már fennhangon anyázott. És akkor még ott voltak a nagyon humorosak…

Egy reggel a McDive pultjánál érte a napfény. Leesett állal bámult arra a három csávóra, akik egy bitang nagy kartondobozból csináltak maguknak autót, és azzal álltak be az ablak elé.

– Sziamia – vigyorgott rá a sofőr, egy albínó. – Kocsival vagyunk, mondhatom a rendelést?

A fejét csóválta és lemondó sóhajjal bólintott. Akkor már kevésbé, mikor egy fickó belibbent az étterembe és a pultra tenyerelve a képébe hajolt.

– Egy herkentyűburger lesz.

Leejtette a kezét. Nagyon megfontoltan nézett a magát roppant eredetinek gondoló srác szeme közé.

– Bocsi, a herkentyűket még nem klopfolták ki. Élve is mehetnek a szendvicsedbe?

Ez utóbbinak sajnos a főnöke is fültanúja volt.

– Jones, a vendéglátás alapszabálya, hogy a vendégnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Ha hülye, ahhoz is jó képet vágsz.

– És ha már nem megy?

A főnöke ekkor tisztelettel megkérte rá, hogy másnap már ne menjen be dolgozni.

Hazafelé baktatott és éppen készült nagyon mély depresszióba zuhanni, amikor…

– Aiya, idiótákat mi nem kiszolgál!

És szemtanúja volt, ahogy a helyi kínai ajtaján a tulaj kipenderít egy vöröslő arcú vendéget. Utánakiáltott néhány profánságot, mire a kirakott vendég azzal fenyegetőzött – és Alfred nem tudta megállni röhögés nélkül –, hogy egy csillagot ad a vendéglőre Google-ön.

A tulaj jól megnézte magának. Alfred megemelte volna a kalapját, ha lett volna neki, ennek hiányában feltartott hüvelykkel volt kénytelen kifejezni az egyetértését. A férfi biccentett és visszament az üzletbe. Az ajtó hangosan csapódott utána. A nyitvatartást jelző ócska, villogó neon alatt egy sima fehér papír volt az ajtóra ragasztva: eladót felveszünk, érdeklődni az üzletben.

Yao érdeklődve végighallgatta. Alfred már éppen kezdett ideges lenni, mert az üzletben az összes alkalmazott ázsiai volt, de Yaónak a szeme se rebbent.

– Te tud amerikai adórendszer?

– Öh… ja?

– Te tud kezelni Karen?

Felhorkant.

– Jó hozzáállás – vigyorgott Yao és kezet nyújtott.