Pillangóhatás I & II.

 Le Tonhal nem bír magával, mint általában. Ez egy olyan történet, amit megírtam, aztán arra jutottam, hogy kellenek még bele érzelmek és az eddigi cuccból hirtelen vázlat lett. Szóval ja, ez megvan. Majd valamikor érzésekbe foglalom a folytatást is.

 Avagy: AtLA AU. Észrevettétek, hogy ha Zukót egy ponton odébb bökjük, akkor hirtelen felborul az egész történet? Még jó, hogy Aang a címadó szereplő.

A történet munkacíme: AU, ahol egy feudális országra rászabadítunk egy képzett közgazdászt.

Isten áldja chiptrillinót

Pillangóhatás

„Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másikon.”

一. Pai Sho

Íme, ami történt.

Egy idős úr már hosszú percek óta várta a kisunokáját a verandán ülve. Azt beszélték meg, hogy közösen mennek látogatóba az úr egyik barátjához, hogy bemutassa a fiút a barát unokájának. A gyermek csak nem jött. Az úr végül elunta és szólt a cselédnek, hogy elindult, ha az unokája fel találna tűnni, akkor adja át dörgedelmes szidását és Laiszen tanító elmélkedéseit a pontosság erényéről. Az idős úr a tengerparti ösvényt választotta a barát házának megközelítésére, így elkerülte a szolgát, aki azzal az üzenettel jött, hogy a háznál mindenki súlyos beteg, ne menjen látogatóba. Az idős úr megbetegedett. Mivel ő volt a Tűz Népének legnagyobb élő pai sho bajnoka, az éves tornát elhalasztották, hogy ő is részt tudjon venni a megmérettetésen. Ennek megfelelően Iroh tábornok áthelyezte a beütemezett szabadságát és a Kalderában maradt, hogy egy ponton megjelenjen egy bizonyos haditanácson.

Iroh lehunyta a szemét és elfordította a fejét. Legszívesebben a füleit is becsukta volna, hogy ne hallja azt az iszonyú hangot. Később a szégyenét csak tetézte, hogy amikor Zuko sikolyának vége szakadt (mintha elvágták volna), az első érzése a megkönnyebbülés volt.

Azt követte a pánik.

A második sorban állt, és nem figyelt rá, hogy kit lök félre, amikor kirohan a küzdőtérre. Nem látta, hogyan tántorodik meg Azula, hogyan remeg meg az arcára fagyott mosoly. Ő csak Zukót látta, az aréna padlóján leverő eszméletlen fiút, akinek az arcbőre…

– Gyorsan! – sürgette a hordággyal érkező gyógyítókat. – Agni szerelmére, siessenek!

Számtalan csatában harcolt, nem egyszer találta már el sziklatömb, egy alkalommal egy közel kétmázsás döntötte le a lábáról és törte el a vállát. Azt a becsapódását sem érezte olyan súlyosnak, mint ahogy az ispotály küszöbén állva rájött, hogy nem tehet semmit. A kezeit tördelte és tehetetlen volt, abszolút és teljes mértékig hasznavehetetlen. Egy tanonc elszakadt a fiú körül sürgölődő orvosok és ápolók gyűrűjéből.

– Fenséged, kérem. – A fiú gyöngéden a felkarjára simította a kezét, a másikkal a folyosó felé intett. – Igyon egy csésze teát. Szívjon egy kis friss levegőt. Amint biztosat tudunk mondani vagy bármi változás történik, azonnal értesítjük.

Annyira haszontalan volt, hogy még a szobában sem maradhatott benn.

A tolóajtó halkan siklott a keretében, lágy koppanással ütközött és nem látta többé a fiút. Ólomlábakon vánszorgott el az ablakig, ahol lerogyott a szőnyegre. Nem volt ereje hozzá, hogy tisztességesen üljön, akár szeizában, akár agurában.

Úgy érezte, fuldoklik. Két évvel ezelőtt a parancsnoki sátorban volt és a fal áttörését követő káoszban igyekezett rendet teremteni, amikor megjelent az osztag, és hamuszín arccal letették elé azt, ami a fiából maradt. Ott nem volt helye aggódásnak vagy bizonytalanságnak. Nem volt más, csak a rideg valóság és Iroh mellkasában fájdalmas gócban szorult meg a szégyen, amiért azt kívánja, hogy mindegy, mi lesz a vége, csak legyen már vége.

A szégyen úgy csippentette el a bensőjében a tüzet, mint egy pislákoló gyertyát.

– Jaj, Zuko… – nyögött fel és összegörnyedt.

Ha lett volna annyi esze, hogy nem engedi be a fiút… ha már a délután tudta volna, hogy a gyerek be akar menni, akkor megmutatta volna neki az előzetes bejelentéseket, megbeszélte volna vele azt az ezerszer átkozott tervezetet és elmondta volna, hogy az ismertetés végén felszólalt volna a hadosztály feláldozása ellen. Értelmetlen és szükségtelen áldozat, főleg a nyereség fényében. Olyan sok lehetőség, és Ozainak miért…

A bensője eddig azzal fenyegette, hogy kihűl. Iroh-nak az öccsére gondolva vennie kellett egy mély levegőt, hogy ne gyulladjon meg körülötte semmi.

Fölkelt a szőnyegről. Észre se vette, hogy már nem remeg a keze. Ismerte Ozai napirendjét és tudta azt is, hogy ha valami miatt változás történik, úgy a Tűz Urának első útja a dolgozószobájába vezet.

Az ő útja is oda vitt.

Miközben a gyógyítók a Zuko felett sürgölődtek, Iroh az öccsére törte az ajtót, majd rövid, heves szóváltás után az a mondat hagyta el a száját, hogy „Ha nem éri meg a reggelt, nem látsz több napnyugtát!” Ezek után Tűz Ura Ozai úgy látta jónak, ha a fiát minél előbb az országa határain kívül tudja, hátha vele megy a bátyja is, aki évek óta szálka a körme alatt. A számításai beváltak.

Ozai kegyes volt; a száműzetési parancs átadásával megvárták, míg a herceg magához tért. Egészen addig Iroh bácsi ott ült a betegágy mellett és őrizte őt. Nem is sejtette, hogy a jelenlétével elijesztett valaki mást, aki minden este vissza-visszatért, mint a napnyugtával megnyúló árnyékok. Egyedül az első napon látta őt egy ápoló, aki megmutatta neki, hol is van a herceg betegszobája, és aki nagyon bölcse eltűnt, amint a látogató megtorpant a küszöbön. Megállt, mert konstatálta, hogy Iroh bácsi az ágy mellett ül, a kezében egy csésze kihűlt teával. Elpilledt, de az időnként megrezzenő kezéből, az összevont szemöldökeiről látni lehetett, hogy a legkisebb zaj is felriaszthatja.

Inkább nem ment be. Kihátrált, elsuhant, éppen olyan észrevétlenül, ahogy jött. Azután ott maradt a palotában egyedül, rejtőzve az árnyékok között, rettegve a fényt, ami néha csak meleget hozott, máskor viszont fájdalmat.

Iroh nem volt tisztában az árnyékok természetével, sem akkor, sem később. Csak akkor szembesült velük, amikor azok felköhögték az unokaöccsét, hogy elnyelhessék az unokahúgát.

 

 

二. Őrség

Íme, ami változott.

Ebben a világban, ebben az életben, az úr megvárta a kisunokáját. A szolga elérte őt az üzenettel, ezért nem ment látogatóba, csak egy levelet küldött a barátjának, mielőbbi gyógyulást kívánva neki. Két nappal később elutazott a tornára, ahol egy hatórás mérkőzés során döntetlent játszott Iroh tábornokkal.

Eközben a Kalderában Zuko herceg nem a nagybátyja, hanem az apja révén jutott be a találkozóra. A Tűz Ura nem várta tőle, hogy tartsa a száját, így a fiú semmilyen ígéretet nem szegett meg, amikor szót emelt a negyvenegyedik hadosztály feláldozása ellen. Aznap napnyugtakor ugyanúgy megrettent, amikor megpillantotta az apját az aréna másik felén.

Az egyetlen különbség a nagybácsi hiánya volt, a szerető, gondoskodó rokoné. A gyógyítók ugyanúgy rohanvást vitték a sebesült herceget az ispotályba, ugyanúgy megtettek minden tőlük telhetőt. Ezúttal azonban nem volt ott Iroh, hogy az aggodalma a kórterem ajtajának csukódása után a Nyugat Sárkányának legendás dühébe forduljon.

Ebben a világban a Tűz Ura kedélyesen elcsevegett a gyereknevelés nehézségeiről néhány kedves barátjával, talált egy új kedvenc szakét, majd ahogy az este éjszakába mélyült, az alkohol kissé a fejébe szállt és merő véletlenségből halálra égetett egy szolgát, akin célba lövést játszottak mogyorónyi tűzlabdacsokkal. Lefekvés előtt megivott egy pohár gyümölcsvizet és másnap reggel vidáman ébredt, nyomát sem érezte a másnaposságnak. A fia legközelebb ebédnél jutott eszébe, amikor szóvá tette, hogy a gyerek nem kap enni, ha nem jelenik meg időben az asztalnál. A tanácsadója remegő hangon jelentette, hogy a herceg az ispotályban van és még nem tért magához. Akkor eszébe jutottak a tegnap eseményei.

– Ah – mondta, és Azula szemei elkerekedtek, mert az apja egészen meglepettnek hangzott. – Elvárom, hogy mielőbb csatlakozzon hozzánk.

– Átadom, amint… amint tudom, nagyuram.

Azula aznap leszegett fejjel ebédelt és megpróbált különösen jó kislány lenni. Látta az apja mozdulatain, hogy észre sem veszi őt, hallotta a kérdéseiből, hogy mondhat akármit, nem hallja, mégis… mégis.

Kora este beszökött az ispotályba. Igyekezett az árnyékban maradni, hangtalanul osonni egyik ajtótól a másikig.

– Hercegnő! – kiáltott fel ijedten az egyik ápoló. Úgy megugrott, hogy majdnem elejtette a kezében tartott tálcát, rajta az üveg eszközökkel. Gyorsan észbe kapott és meghajolt, amennyire a terhe engedte. – Miben lehetünk szolgálatára fenségednek?

Ha már egyszer nem sikerült észrevétlennek maradnia, úgy tett, mintha minden a tervei szerint alakult volna.

– A fivéremet szeretném látni.

A nő tátogott egy sort, aztán meggondolta, hogy akar-e beszélni és inkább engedelmeskedett. Letette a tálcát az első útjába akadó vízszintes felületre – egy üres váza tetejére, mégis mit gondol ez a nő? – és újfent meghajolt, majd vezetni kezdte Azulát a belső termek felé. A lány összevonta a szemöldökét.

– Az égési sérülteknek friss levegőre van szükségük, nem? Miért helyeztétek a bátyámat ablaktalan helyiségbe?

– A palotaőrség vezető tisztje kérte. Biztosíthatom fenségedet, hogy a terem szellőzése kiváló.

Nem kérdezett többet. Zukót a koronaherceggé nyilvánítása után két nappal megpróbálták megölni. A merénylő nyilvánvalóan nem járt sikerrel, és ők maguk csak azért találkoztak vele, mert Azula addig heccelte Zukót, míg a fiú kiabálni nem kezdett és kirohant a kertbe. Azula ment utána és nevetett. Alig egy perccel később tágra nyílt szemmel, megfagyott tagokkal bámult a férfira, aki leugrott a tetőről és tőrrel a kezében ugrott Zuko felé.

Egyetlen lépést tett a gyepen, mielőtt három tűzlabda és néhány nyílvessző csapódott a testébe.

Azula még a legelső sokkból se tért magához teljesen, amikor az egyik őr, egy köpcös nő felkapta és ina szakadtából rohanni kezdett vele a palota belseje felé. Egy másik őr Zukóval tett ugyanígy. Mind a ketten túl ijedtek voltak ahhoz, hogy akár egy hangot is ki tudjanak adni.

Ismerték a páncélozott helyiségeket. Tudták, hogy ha oda viszik őket, akkor biztonságban vannak.

Azula hallgatta a beérkező jelentéseket és gondosan ökölbe szorította a kezét, hogy senki ne lássa a remegését. Zuko nem volt ilyen ügyes, ő fel-alá járkált a fal mellett és szinte áradt belőle a feszültség.

Azula akkor fogadta meg, hogy nem lesz gyönge. A következő orgyilkos az ő tüzétől fog halálra égni.

Nem történt hasonló eset. Valahol megnyugvással töltötte el, hogy a palotaőrség nem teljesen inkompetens emberekből állt. Azula ajánlotta nekik, hogy most kétszer olyan figyelmesen óvják Zukót, mint egyébként, különben kénytelen lenne megperzselni az ügyeletes tisztet.

Az ápoló kinyitotta az ajtót, és meghajolva félreállt, hogy Azula léphessen be előbb a helyiségbe.

Egyetlen ágy volt, rajta patyolat ágyneművel. Zuko mozdulatlanul feküdt, Azula az arca sértetlen felét látta az ajtóból. Egyszerre volt túl sápadt és túl kipirult a láz miatt. Kapkodva, nehezen lélegzett. A homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek és Azula fintorgott; a „kiváló szellőztetés” arra nem terjedt ki, hogy ne legyen állott betegségszag.

Közelebb lépett és a testvére fölé hajolt.

Zuko bal szemét és fülét vastag kötés takarta. Azulának egyszerre a Parázs-szigeten töltött nyarak jutottak az eszébe. Zukóval egyszer megpróbálták közembernek álcázni magukat és kiszöktek a piacra. Le akartak fülelni egy katonatisztet, akiről az apjuk azt mondta, hogy nem elég hűséges, de mindig kicsúszik a markából.

Nem jutottak messzire, az egyik kofa úgy gondolta, hogy két ötévesforma gyereknek semmi keresnivalója egyedül az utcán. Zuko hat éves volt, Azula négy. Az asszony azt hitte rájuk, hogy ikrek. Talán tizenöt foknyi időt töltöttek vele, mire jöttek értük, de azalatt az idő alatt többször összetévesztette őket, pedig Azula szerint annyira nem is hasonlítanak egymásra. Akkor se, ha egyforma copfba kötötték a hajukat.

Azula egyet pislogott.

Zuko hörögve kapott levegőért és furcsa, rekedt nyögés hagyta el a torkát. A hercegnő az ápolóra nézett. A nő a torkát köszörülte.

– Megsérültek a hangszálai, fenség.

– A tűz nem érte a torkát.

– Azért, mert kiáltott, fenség.

Bólintott. Megértette. Ha fáj, akkor nem szabad kiáltani, különben megsérülnek a hangszálai.

Következő este megint meglátogatta Zukót. Az utána következő estén is. Harmadjára érkezett látogatóba, mire a testvére visszanézett rá.

Elsőre azt akarta megkérdezi, hogy fáj-e. Sikerült elég gyorsan erőt vennie az ostobaságán.

– Mai a hétvégén hazajön – tört ki belőle. – Azt írta, hogy Pin Miang rém unalmas volt. Kérte, hogy adjam át az üdvözletét. Mintha bármit is számítana.

Zuko lassan lehunyta a szemét és sóhajtott egyet. Nem próbált beszélni. Az orvos azt mondta, hogy kímélnie kell a hangját.

– Apa azt akarja, hogy ebédelj velünk – folytatta Azula és megnézte a körmeit.

Zuko összeszorította a száját.

– Majd ne szólj hozzá, egy kicsit ronda a hangod.

Este, az ágyában fekve, azon gondolkodott, hogy vajon tényleg halvány mosolyt látott-e Zuko arcán.

Nyolc hajnallal az Agni Kai után Zuko elég erős volt ahhoz, hogy ott legyen az ebédnél. Ozai egyetlen pillantást vetett rá és jóváhagyólag bólintott.

– Azula, hogy ment a mai leckéd?

Azula a legszebb csilingelő hangján mesélte el, hogy az oktatói azt mondták, tovább mehet a következő katára és ha ilyen ütemben halad, akkor az év végére elérik a következő szintet. Ozai büszkén mosolygott rá, és Zuko felé fordult, hogy megnézze, hogyan reagál a fia.

Zuko nem reagált. Azula tudta, hogy az apja nem tudja, hogy az orvosok belediktáltak fél csésze mákteát, hogy el tudja viselni a fájdalmat. Ült lehajtott fejjel és megalázott csöndben evett.

Ozai elégedettnek tűnt. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy Zuko mozdulatai darabosak és szaggatottak.

Azula még jobban félt, mint a párbaj utáni napon. Folytatta a mesélést egészen addig, míg Ozai fel nem vett maga mellől egy jelentést. Akkor elhallgatott és Zuko tükörképeként evett. Ő jobb kézzel, Zuko ballal. Az apjuk régen mindig rácsapott Zuko kezére, ha a rossz kezével fogta a pálcákat. Most nem érdekelte. Most mintha Azula se érdekelte volna.

Vajon ha hibázik, az apja őt is megégeti? Ha megtudja, hogy Azula nem tudott belopakodni az ispotályba, ha megtudja, hogy amikor először találkozott egy orgyilkossal és megfagyott a félelemtől, akkor megégeti? Nincs rá oka. Apa csak Zukót bántja és őt is csak akkor, ha buta. Anya bántotta Azulát, de soha nem úgy, hogy látsszon. És anya már nem volt itt, hogy bántsa. Azula biztonságban van, nem?

Nem?

Amikor Ozai letette az evőpálcikákat, vége volt az étkezésnek. Felkeltek ők is, meghajoltak a Tűz Urának és megvárták, amíg elmegy mellettük, akkor a nyomába szegődtek, hogy ők is elhagyják az étkezőt.

Jóformán még föl se keltek, amikor az ajtó kivágódott és… és Azula még soha nem látta Iroh bácsit dühösnek. Nem biggyedt le a szája széle, mint Ozainak, amikor dühös volt, nem vörösödött ki, mint Zuko és nem vonta össze a szemöldökét olyan szigorral, mint Ursa. Iroh éppen olyan szelídnek tűnt, mint mindig. A levegő volt az, ami megváltozott körülötte. Azula abban a pillanatban elhitte volna Ty Lee-nek, hogy az embereknek van aurája.

– Gyerekek – szólt és Azula szinte megkönnyebbült, amiért a hangjának volt éle, és nem csak elképzelte, hogy a nagybátyja dühös –, kimennétek egy kicsit? Szeretnék váltani néhány szót az apátokkal.

Nem vitatkoztak. Átmentek az arany szalonba, amit három terem választott el az ebédlőtől. Az itteni tolóajtók tömör, faragott fából voltak, de néhány perc után így is elért hozzájuk az üvöltözés.

Zuko agurában ült. Az első hangok hallatán megfeszült. Egy fokkal később feltápászkodott, kiment a verandára és a rózsák közé hajolva kihányta az ebédjét.

Azula átkarolta magát. A nedves évszak végén jártak, ilyenkor néha megesett, hogy a nyári szalonokban egészen hűvös volt a levegő. Majd jelzi a szolgáknak, hogy nem lesz ilyen elnéző, ha még egyszer elfelejtik kitenni a takarókat és a parázstartókat. Akkor se, ha az arany szalon a palota téli szárnyának az egyik legmelegebb szobája.

 

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

 

Jegyzetek

Azula a sorozatban tizennégy éves, ergo a nyolcadik osztályban koptatja a padot. Mit csináltam én nyolcadikban? Olyan csipszar voltam, hogy még nem kezdődött el a kamaszdráma-korszakom. Valahol turkáltam, és az egyik alkotó azt mondta, hogy terveztek szép emlékeket összepakolni Zukóról és Azuláról, aztán az AtLA negyedik évadában meglett volna az ő összekalapálása is… csak aztán nem lett negyedik évad.

Tervezem megváltoztatni esetében a dolgok folyását? Nos… meglátjuk :)

 

szeiza: japán formális ülésforma, a sarkán ül az illető 

agura: informális ülésforma, magyarul törökülés, csak milyen hülyén jön ki, hogy egy olyan nép nevével fémjelzek valamit, ami nincs ebben a cuccban

fok: időmérés, egy óra kb. 15°.