Nem mehetnénk inkább golfozni?

 Jelen egypercesünkben Ludwig és Gilbert agonizál az Anschluss hatásairól. Szóval ez egy ilyen kánon cucc. De ők nem örülnek neki.

(lol)

 

Forrás

Nem mehetnénk inkább golfozni?

Ludwig megdörgölte az arcát.

– Kezdem úgy érezni, hogy csak azért költözött ide, hogy engem idegesíthessen.

Fél kilenckor estek haza, és szembesültek az állapotokkal. Gilbert volt olyan drága, hogy segítsen neki. Ő mosogatott, Ludwig pedig megpróbált élhető állapotokat teremteni a nappaliban. Hogy lett itt ekkora rendetlenség, ha a bejárónő hatkor adja le a szolgálatot? Hogyan?

– Hah, mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben a fickóval – válaszolt a bátyja. – Küldd el Svájchoz, a területeit meg tartsd meg.

– Na persze. Kell a segítsége, nehéz ennyi földet felügyelni.

– Nekem ment. És akkor nem kéne a ronda képét bámulnom.

– Még nem is találkoztál vele, ne sírj.

– Pont jól van ez így. Meglátom és elmegy az életkedvem. Vagy csak rám tör a hirtelen vágy, hogy megüssem.

– Kérlek, ne tedd.

Kezében egy ölnyi használt ruhával – hogyan termelte ide, mikor, miért ennyit, és miért pont itt hajigálta szét, Gott, a szobája a kúria másik felén van – kiballagott a mosókonyhába és belehajította a szennyeskosárba.

Roderich hangja ütötte meg a fülét. A férfi hangosan beszélt, nem is, kiabált, pontosabban azt a hangerősséget ütötte meg, amit ő kiabálás helyett használt.

Csípőre tett kézzel állt a mosókonyhában és arra gondolt, hogy egy kicsit még itt marad. Úgy száz évre. Olyan szép ez a háztartási helyiség, száz év alatt talán meg tudja jegyezni a mennyezete a pókhálószerűen szétfutó repedések mintázatát.

Gilbert mennydörgésébe beleremegtek az ablakok. Ha Roderich tovább idegesíti, a bátyja puszta kézzel bontja le a házat, hogy abból építse meg az osztrák mauzóleumát. Se így, se úgy nem bámulhatja a repedéseket.

Rezignált sóhajjal indult vissza a nappaliba. Nem túl gyorsan. Gilbertnek kell egy kis idő, hogy a begyakorolt jellemszilárdító beszéde végére érjen.