Nászút #8

Le eredeti szöveg, amit még múlt pénteken írtam hozzá: "Lássátok feleim, mit hoztam már megint: Roderich-szemszöget, aminek az írása közben indokolatlanul jól szórakoztam.

Vagyis: Roddy-Moddy beszélget egy sort, közben összeismerkedik két új szereplővel, és próbálja tolerálni, hogy a főnöke ebben a történetben egy seggfej.

Ezt a fejezetet tök gyorsan összerittyentettem, mert Roddy olyan kedves, hogy írja saját magát."

Le új szöveg: Ne engedjétek, hogy túl sokat üljek indokolatlanul egy fejezeten, mert ezt többször írtam át, mint kellett volna, és ugyanaz van benne, mint eddig. Evelin, köszönöm a kommentet, eléggé felhúztam magam a saját lustaságomon ahhoz, hogy végre befejezzem. *köszönetteljesen meghajol*

Link a zenére. Ausztria kezdi bebúrni az összes ilyen depresszív zenémet, mindegyiknél eszembe jut, hogy milyen jól lehet rá írni. Pedig nem is egy depresszív karakter, könyörgöm! Pont ez a helyzet Kicsi Norral is: egészen biztos vagyok benne, hogy hozzászoktatok egy stílhez, amiben őt írom (már ha válogatás nélkül hajlandóak vagytok elolvasni minden szemetet, amit ideöntök), és az a helyzet, hogy kijelentette, ő egyáltalán nem olyan, mint én azt eddig gondoltam.

Azt mondta, hogy ő egy olyan ember, aki annyira értékeli a valódi világot mint valaki, aki hosszú évekig tartó kőkemény LSD-függőség és frankó flashelgetések után kénytelen ebben a szürkeségben létezni. Ez lett belőle.

Hogyan hallgassunk meg egy norvégot és döntsünk úgy, hogy jobb lenne nekünk otthon

Ez az egész lehetetlen helyzet a homokpadokkal, a megfenekléssel és az érthetetlen vízi élőlényekkel – nem volt hajlandó kimondani azt a szót, még gondolatban sem – meglehetősen zaklatottá tették. Jött a dagály, megemelte a hajót, és Roderich iránymutatásával lekecmeregtek a zátonyról. Mire odaértek a Dommedag mellé, az már felhúzta a horgonyt, és menet közben dobálták át a tandem-köteleket.

A siker általában megvidámítja a legénységet, aznap mégis síri hangulat uralkodott a Rettenthetetlen fedélzetén. Roderich hallotta a pletykákat: a hajósok féltek. Mert mi van, ha az a valami csak azért nem ment a hajójuknak, mert túl nagy és nem fért hozzájuk a homoktól? Kapitányként kötelessége lett volna erre választ adni, eloszlatni az emberei kétségét.

Tekintettel arra, hogy éppen annyira ijedt volt, mint ők, nem merte megkockáztatni a beszédet. A rémült legénységnél már csak az a legénység rosszabb, amelyik nem bízik a kapitányában.

Kora este menetrendszerűen érkezett a kiabálás; a matrózok üvöltöztek, szájról szájra adták a két hajó kormányosainak szavait. Figyelmeztetések harsantak, káromkodások pattogtak. A sikeres manőver utáni diadalmas üvöltést megkoronázta a két hajó közé fektetett palló koppanása. Minden este ezt hallgatta, amikor visszahozták a Kereskedőt a hajóra. Előbb örültek, hogy úgy tudták navigálni a két hajót, hogy pontosan egymás mellett legyenek, utána ócsárolták a nőt. Pajzán ajánlatok röpködtek, amikről eszébe jutott, mire készült az a három matróz a cellában és felfordult a gyomra.

Csak kimegy megszidni mindenkit.

Ritmusosan kopogtak az ajtaján. Kiszólt, hogy szabad, és pontosan tudta ki fog belépni; Väinämöinen hadnagynak még a kopogtatása is vidám.

– Kapitány, a tengernagy várja.

Értetlenül meredt a finnre. Nagy sokára jutott eszébe a reggeli, álomszerű beszélgetésük, mikor a férfi Bondevik nevében meghívta őt vacsorára.

– Hogyne, máris.

Olyan hirtelen ugrott fel a székéből, hogy egy pillanatra megszédült. Elsötétült előtte a világ, de mit sem törődött vele, a kabátja után kapott.

Vendégségbe menvén nyilván udvariatlanság lett volna felcsatolnia a fegyverövét. Hiányzott az oldaláról a kardja és a pisztolya megnyugtató súlya, nélkülük védtelennek érezte magát. Nem mintha sokkal védettebb lenne egyébként. Pár mázsa korhadt fa óvja az életét, ha meg lázadás lenne, akkor nyilván ő lenne az első, akit lepuffantanának.

A tengernagy a Dommedag lakosztályában fogadta. A munkaasztalát, rajta a sok térképpel és irattal, félretolták, a szoba közepére egy nem túl nagy, ovális asztalt állítottak be. Ketten a konyháról akkor fejezték be az utolsó simításokat, az egyikük még egyszer áttörölte az egyik kést, hogy az ezüst ragyogása makulátlan legyen, a másik begyújtotta a gyertyákat. A falakon lévő lámpák fénye mellett is lobogó árnyakkal telt meg a helyiség a táncoló lángnyelvek nyomán. Roderich érzékeny orrát megcsiklandozta az asztalra helyezett ételek illata. Akkor jött rá, hogy utoljára a… az izé felbukkanása előtt evett.

Köszöntésére a tengernagy fel sem nézett, csak intett. Az asztala mellett állt, előregörnyedve rótt valamit egy darab papírra, és ügyet sem vetett rá. Ehhez már kezdett hozzászokni.

– Folytassátok – mordult fel a férfi.

Roderich szemöldöke a magasba szökött. Mit is folytassanak?

– Igenis – csendült fel mögötte egy magas hang.

Megfordult.

Az egyik sarokban két nő állt egymás mellett. Lerítt róluk, hogy testvérek; ugyanolyan kerekded arcuk volt, mosolyra görbülő ajkuk, a szemükben ugyanaz a szomorkás csillogás ragyogott. A hajuk is a fakószőkének ugyanazon az árnyalatán osztoznak. A magasabbik – te magasságos, jócskán magasabb volt mindegyik férfinél a szobában – kiengedte, az alacsonyabbik, de mellben gazdag hölgy feltűzve hordta a maga fürtjeit. Mindketten furcsa, barnás tollakkal kivarrt ruhában álltak, mezítelen lábakkal.

Ez nem gátolta meg abban, hogy fejet hajtson az irányukba.

– Hölgyeim.

Azok ketten egymásra pillantottak, és ügyetlenül pukedliztek.

– Velük ne törődjön, kapitány – szólalt meg Bondevik, és végre felnézett. – Foglaljon helyet. Hadnagy, eredjen a dolgára.

Tino már ott sem volt, az ajtó halkan csukódott be utána.

Roderich igyekezett úrrá lenni a feltörő rossz érzésein, és leült a hozzá közelebb eső székre. Némán figyelte a felettesét, aki befejezte az írást, rárakta az itatóst a papírra, majd a tőle szokásos, nyújtott ritmusú kopogással az asztalhoz bicegett. Fél kézzel kihúzta a széket, majd nehézkesen leült.

– Egy pillanatra még a türelmét kérem.

Valami kattant, és egy pillanat múlva Bondevik megkönnyebbülten hátradőlt. A műlábát a rögzítőszíjaknál fogva akasztotta a széke karfájára.

– Bocsássa meg, ülés közben kissé kényelmetlen.

Roderich nagyvonalúan legyintett, és ügyelt rá, hogy még véletlenül se nézzen a faragott művégtagra, vagy az oldalába illesztett pengére. El sem tudta képzelni, mi vitte rá a férfit, hogy ilyen életveszélyes holmikat rakjon a falábba. Rendben, támadás esetén bizonyára hasznos, na de sose volt még olyan, hogy esetleg elment sétálni egy piacra, vagy valami olyan helyre, ahol sok ember volt? Véletlen balesetek mindenkivel előfordulhatnak. Ennyire nem gondol a körülötte élő emberekkel? Vagy azzal, hogy két hölgy ácsorog mezítláb a sarokban? Mi lett az alapvető illemmel, hogy ezt hagyja? Rabnők mégsem nem lehetnek, elvégre hófehér bőre van mindkettőnek, akkor pedig alapvető, hogy hellyel kínálja őket.

Ügyelt rá, hogy a fején átcikázó gondolatokból semmi ne üljön ki az arcára. Nem mintha Bondevik figyelt volna rá – nagy műgonddal ügyeskedett egy üveg felbontásán. Pukkant a parafadugó, majd halványpiros nedűt töltött az egyik fémpohárba. Csak az üveg megemelésével és a felvont szemöldökével kérdezte, hogy kér-e. Aprót bólintott, mire a tengernagy töltött neki is. Átvette tőle a nehéz poharat. Ugyan cizellálták, de még így is ormótlan volt, elvégre arra tervezték, hogy erős hullámzás esetén se dőljön fel. Ettől függetlenül teljes lelki nyugalommal tartotta rondának.

A tengernagy nagyon nézte, ami arra késztette, hogy elfojtsa magában a sznobot, és lötykölés meg szimatolás helyett egyből belekóstoljon az italába. Édes, gyümölcsös, meglepően finom íz áradt szét a szájában. Nem számított rá.

Bondevik somolyogva kortyolt bele a maga poharába, majd azon nyomban félre is tette.

– Ízlik önnek, kapitány?

Erre már határozottan biccentett. Újra belekortyolt az italba.

– Gyümölcsbor Dániából. Utoljára akkor ittam ilyet, mikor az én Christine-m elment.

Félrenyelt. Próbált diszkréten megfulladni; szerencsére Bondevik ügyet sem vetett rá.

– Az a nap, amikor találkoztunk, Christine halálának huszonötödik évfordulója volt – mondta a férfi révedezve. – Negyed századdal azután, hogy elveszítettem valakit, csatlakoztak hozzám a szent küldetésemben. Ezt jó ómennek tekintem, Herra Edelstein.

Végre ránézett, és nem csak át rajta, hanem konkrétan rá. Zavarba jött tőle, olyan érzés volt, mintha a tengernagy megpróbálna a zsigerei közé látni, és kitapogatni mindent, amit eldugott. Feszengeni kezdett, mikor eszébe jutott az éjszaka folyamán Zwinglivel kötött egyezsége. Vajon a felettese mit szólna, ha megtudná? Megértené, miért tette, vagy bevágná a nő mellé a cellába?

– Christine harcos volt – folytatta Bondevik zavartalanul. Rezzenéstelen tekintettel nézett Roderich szemeibe. – Harcos és kereskedő, egy régi dán família egyik utolsó örököse. Én ifjú kapitány voltam még, annyi idős lehettem, mint maga. Csak nekem nyilvánvalóan nem volt olyan hátszelem, mint magának.

Kaparni kezdett a torka. Gyorsan ivott még egy kortyot, ezzel kibújva a válaszadás alól. A következő kérdést azonban nem kerülhette el.

– Kik is a maga szülei, fiam?

– Maximilian és Maria Edelstein, uram – felelte halkan.

Hirtelen rátört a vágy, hogy kiszaladjon a világból. A felettese pillantása megkeményedett, és szinte érezte, ahogy az ítéletének megfelelően a katonák már körbeállják, hogy Zwingli után ő legyen a következő a kínpadon.

– Hogy került maga az Újvilágba?

– Apám… khm, apám egy kereskedelmi megállapodás keretein belül segédkezet nyújtott az angol koronának, és jutányos áron bérbe adott nekik pár hajót. Pár tucatot. Azokkal érkezett ide a családunk egyik régi barátja, Herr Héderváry is, aki most a Port Magorban székelő kormányzó. Őt és a családját jöttünk meglátogatni tíz éves koromban, és… nos, itt ragadtam.

Bondeviknek csak az egyik szemöldökét kellett megemelnie ahhoz, hogy konkretizáljon.

– Ebben valószínűleg közrejátszott Herr Héderváry lánya is.

– A bájos Elizabeth. A megfelelő körökben sokat emlegetik a kisasszonyt, mind a külleme, mind a vagyona miatt, amit az apja után örököl. – A tengernagy pillantása úgy égetett, mint a Gyehenna lángjai. – Maga ízig-vérig a bankár-család fia, nem igaz?

A bensőjében fellobbant a büszkeség. Igen, az ősei valóban bankárok voltak, Fuggerek, Goldbergek és Rothschildok. A családja generációk óta vagyonos, a dédapja pedig kikeresztelkedett és nemesi címet kapott, így a vérük is bekékült. Ezüstkanállal a szájában született, így senki nem vádolhatja meg azzal, hogy olyan neveletlen újgazdag, mint a tengeri kereskedelemből hirtelen megtollasodott réteg. Ő már totyogó korában elkísérte az apját, mikor a bécsi udvarba, vagy a birodalmi gyűlésre ment. Négy évesen állt először az angol király színe előtt; neki ne mondja senki, milyen az igazi származás.

Dacosan felszegte a fejét.

– Ha a kisasszony pénze után áhítoznék, akkor nem lennék a Flotta tisztje. Uram.

– Valóban? – feszegette a húrt a másik. – Akkor miért lépett be, fiam? Mi hozta a tengerre? Mi tartja itt?

Válaszolni akart, de a szavai félúton elsikkadtak. Feszélyezve érezte magát, mikor eszébe jutott, hogy a két nő ott áll a háta mögött.

Miért lett kapitány? Miért választotta ezt az életet, holott rosszul van a tengeri állatoknak néha már a látványától is? Hosszabb küldetéseken igen gyakori menü a hal, és akkor nagyon morcos tud lenni, mégsem kérte soha a leszerelését, vagy a hivatalba helyezését. Nyilván közrejátszik ebben az, hogy Elizaveta mindig is vágyakozva nézett a bálokon megjelenő tiszti ruhás férfiakra. Ami ruha történetesen kiválóan áll rajta. Másrészt viszont…

– Az egyik első küldetésemen – mondta lassan, gondosan tagolva a szavakat – Bostonból kellett három szakasz katonát áthajózni New Yorkba. Teljesen felesleges küldetés volt, nem volt semmi értelme, és utána a következő hajóval a katonákat visszaküldték, de… – értetlenül csóválta a fejét. – Van valami… megkapó abban, hogy… hogy ott állok, a kékség közepén. Nehéz erre szavakat találni, tudja?

Felnevetett kínjában, de Bondevik nem tartott vele, csak intett, hogy folytassa.

– Az egyik éjszaka rosszul aludtam. Kimentem a fedélzetre, nem volt ott senki az ügyeleteseken kívül. Végignéztem a napfelkeltét, és… nevezzen szentimentálisnak, de én akkor döntöttem el, hogy a tengeren szeretnék maradni. Olyan ez, mintha egyszerre kapaszkodnék bele világ gyökerébe, és nyúlnék ki a jövőbe, mert a legmodernebb eszközökkel vagyok körbevéve, mégis rá vagyok utalva a szélre és a vízre, vágyom a föld után és rettegem a tüzet. – Szünetet tartott, míg felidézte magában azt az érzést. – Vörös hajnal volt, lángra kapott tőle az ég és az óceán, a szél erős volt, a hajó hintázott a nagy hullámokon, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy olyan vagyok, mint egy hangya egy szalmaszálon. És senkit nem fog érdekelni, hogy ki vagyok és honnan jöttem, kik a szüleim, és mennyi pénze van a családomnak. Ugyanúgy elsüllyedek, mint bárki más.

– És visszajött – fejezte be Bondevik.

– Vissza – helyeselt Roderich.

Bondevik szemében megcsillant valami, és végre elmosolyodott.

– Több ilyen férfira lenne szüksége a Flottának, mint maga – mondta Bondevik tűnődve.

Olyanokra, akik alkut kötnek az ellenséggel?

– Köszönöm, uram.

– Szolgálja ki magát, fiam.

Felmarkolta a keze ügyébe eső első tálat és szedett. Majonézes franciasaláta volt, pirított sonkával. Ha Bondevik minden nap ilyesmit eszik, akkor csodálja, hogy még alatta van a hajó, a matrózok nem szeretik a nyílt kivételezést. Arról nem is beszélve, hogy égett az arca, és nagyon remélte, hogy nem olyan vörös, mint ahogy ő azt gondolja.

– Jól helytállt a mai nap. Gyorsan cselekedett a zátonyon. Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen összeszedett lesz. Kellemesen meglepett, hogy nem esett pánikba. Magában nagyon sok minden van, csak remekül titkolja, fiam.

Az utolsó mondat nyomatékosításához rábökött a csirke letépett szárnyával. Egészen megtisztelve érezte magát, hogy ennyire lenézi.

– Köszönöm, uram – ismételte.

– És mi a véleménye a krakenről?

Félvállról kérdezte, elvégre ez vidám vacsoratémának minősül. A gyomra összeszorult, és hiába alig evett valamit egész nap, elment az étvágya.

– Nem… gondoltam volna, hogy igazi, uram.

– Hát, most már tudja – pillantott fel Bondevik. Szemtelenül vidám volt. – Ideadná kérem a borsót?

Átnyújtotta a tálat.

– Ha szerencséje van, akkor nem fog önnek gondot okozni a jószág. Ami azt illeti, nagyon remélem, hogy nekünk se.

– Popescu hadnagy azt állította, hogy a legénységem egyik tagjának sem volt zöld ruhadarabja a hajón.

– Az csak akkor lényeges, ha a kraken a vízfelszín közelében van – legyintett. – Előbb meg kell találnia a hajót, csak utána támad.

Összevonta a szemöldökét, a villája végére nyársalt hús láthatóan remegett.

– Várjunk, ezt úgy érti, hogy…

– Hogy a kraken nyomkövető? Igen, az, hogy enné meg a lépfene. – Összetámasztotta a zsíros ujjait a tányérja felett. – Az elmúlt húsz évben néha sikerült leráznom, máskor újra a nyomomba szegődött. Vagy egy éve nem láttam, de ezek szerint megint sikerült összefutnunk. A következő pár napban kénytelenek leszünk a sekélyesben haladni, ami viszont jócskán visszavesz majd a haladási sebességünkből.

Kiszáradt torokkal bólintott.

– Ezért is hívtam ide magát, fiam. Ezt a maga kis kalandját nem most akartam megbeszélni, de nem veszíthetünk még több időt.

Maga kis kalandja? Tényleg tud az alkuról? Roderich megszédült.

– Ki fog menni a partra – jelentette ki a felettese. – Megírtam magának a listát, hogy mi sok szépet kell majd beszereznie. Ez nagyjából két napot vesz igénybe; a part vonalát követve két nap múlva fogunk odaérni a kikötőbe. Addigra maga szépen összeszed mindent, összerakatja a kikötőben, mi felvesszük mind magát, mind a holmit, és már megyünk is tovább. Az egész nem fog tovább tartani egy-két óránál.

– A legénységnek nem fog tetszeni, uram – mondta gyöngécske hangon. – Az enyémeket megviselte a… a khm jelenléte, és eltávot fognak kérni.

– Akkor rájönnek, hogy az én szolgálatomban nem olyan egyszerű az élet, mint ahogy ők azt gondolják. Nem érünk rá vacakolni.

– Na de…

– Kapitány, ha azt mondom, hogy sietünk, akkor sietünk. – Koppantott a mutatóujjával az asztalra. – A franciák végre összekaparták a golyóikat és úgy döntöttek, hogy kifüstölik a kalózokat Tortugáról. A gond az, hogy ezt nem csak én, hanem a kalózok is tudják, és elkezdték kiüríteni a várost. Ugyanaz lesz, mint két évtizeddel ezelőtt; a franciák odamennek, porig égetik az egészet, és amikor kihűlt a hamu, a kalózok úgy jönnek vissza, mintha mi sem történt volna. Viszont addig is a kalózok a világ minden tájára szétszóródnak, nekem azonban most kellenek.

– Azt mondta, a Le Sancte Trinite nyomában vagyunk.

– Elfelejti, hogy mit sem tudunk a hajó céljáról, csak arról, hogy dél felé tartanak. Lehet, hogy a kalóz-banda látta őket. Ha valaki kalóz és délnek indul, akkor hacsak nincs fontos dolga, megáll Tortugán készletekért és hírekért. A mi kis hajónk mindkettőre jócskán rászorul.

Lassan bólintott. A fejében petárdákként pufogtak a kérdések. Nagy sokára kiválasztotta a legnyilvánvalóbbat és kibökte:

– És hogyan tervez engem kirakni a szárazra?

– Már megnézte magának a… minek is nevezte őket? A hölgyeket.

A sarokba intett, ahol a két tollruhás nő kihúzta magát.

– A partra jutására majd még kitérünk, amikor befejezte az evést. Javaslom, siessen, akkor több ideje lesz elvégezni a dolgát.

A vacsorájába temetkezett, és azon tűnődött, hogy a fenébe lehet ilyen álmos. Tény, hogy sosem volt az a nagyon duhaj alkat, és emiatt, illetve a rangbéli különbségek miatt ritkán kísérte el a többi apródot és hajósinast, mikor ők italozni mentek. Ő meg most megébredt még hajnalhasadta előtt, és már lement a nap. Mennyi ideje van ébren? Tizenöt órája? Ez még nem indok arra, hogy ilyen kótyagos legyen.

Egy ponton észrevette, hogy Bondevik nagyon szúrósan figyeli őt. Zavarba jött tőle. Sokáig tűrte, hogy nézzék, de végül nem bírta tovább, kibukott belőle a kérdés:

– Valami gond van, uram?

– Azon túl, hogy lerí magáról, hogy ezüstkanállal a szájában született? – hümmögte a felettese. – Atyaisten, fiam. Lehet, hogy mégse kéne kiküldenem, magát az első kocsmában agyon fogják verni.

– Na de kérem!

– Pont erről beszélek – bökött rá. – Valahányszor teszek magára egy megjegyzést, felszegi a fejét, de úgy, hogy az orra csaknem a plafont veri. Nem lesz ennek jó vége, fiam. Próbáljon meg úgy ülni, mint én.

– Parancsol?

– Úgy ki van húzva, mintha megkínálták volna egy evezőlapáttal kényesebb helyeken. Dőljön hátra!

Sértetten engedelmeskedett.

– Jó, most engedje be a csípőjét. Görbüljön az a gerinc! Nagyszerű. Most hajoljon előre. Nem, még mindig nem jó, úgy tartja a vállait, mintha benne felejtette volna a kabátjában a vállfát. Lazítson!

Sokáig tartott, de Bondevik végül egy „egye fene, megteszi”-legyintés után nem kínozta tovább. Egészen addig, amíg fel nem állt, akkor megtanította újra járni.

– Szent ég – sóhajtotta, és az állát a tenyerébe hajtotta. – Édes fiam, ha maga élve visszajön, akkor az alapoknál kell majd kezdenünk a kiképzését. Nem igaz, hogy egy tengerész nem képes tengerész módjára lépni!

– Tiszt vagyok, uram, nem matróz.

– Az igaz, de ez még nem indok arra, hogy úgy sétafikáljon itt előttem, mint akinek az orra alá nyomtak egy adag frissen pottyantott tehénlepényt.

Fülig vörösödött, és maga sem értette azt a nyekergést, amit válasz helyett produkált.

– Ha már maga áll, rajtam meg nincs láb – szakította félbe a hebegését a felettese –, akkor tegyen már nekem egy szívességet, fiam, és hozza ide a ládikót.

Nem kellett kétszer mondania, mire gondol. Ez volt az eszköz neve, mindenki így hívta, mert az is volt: egy átlagos méretű pénzes láda, akkora, hogy egy ember kényelmesen a hóna alá tudja csapni. Ezt Roderich nyilván nem csinálta, mert akkor meggyűrődött volna a kabátja. Meg tele volt pénzzel és ettől alig tudta felemelni. Előbb azt vitte oda Bondevikhez, utána a listát, amit a férfi írt. A felettese egy szütyőbe leszámolt neki kereken száz guineát, hogy azzal gazdálkodjék. Végül hosszas vacillálás és néhány Roderichre vetett szúrós pillantás után váltót írt, ahol a kifizetendő összeg helyét üresen hagyta.

– Nagyon remélem, hogy nem ezzel akar megrövidíteni – tolta elé a papírt. – Abban az esetben használja, ha nem lenne elég a száz guinea.

– Értettem, uram.

– Remek. Most pedig válasszon a hölgyek közül.

Kukán nézett fel a két tollruhás kisasszonyra. Az alacsonyabb arcélén legördült egy verejtékcsepp; ő zavarában mosolygott, az arca, szomorú szemei pedig aggodalmat tükröztek. Elfehéredett ujjakkal szorította a magasabb kezét, aki a kérdést hallva előlépett.

Már Roderich is kezdett aggódni. A felkötött hajú pillantása arról árulkodott, hogy nem a küldetés, inkább a társa miatt aggódik. Roderich eleve nem volt túl bizakodó, de az elmúlt nap eseményei és a furcsa tollak sehogy sem hagyták nyugodni.

– Remek – biccentett Bondevik. – Akkor te elkíséred Edelstein kapitányt. Teljesíted minden parancsát és átadod neki az üzeneteimet. Pontosan, minden ferdítés nélkül. Megértetted?

– Igen, uram.

Amilyen nagyra nőtt, olyan magas volt a hangja is. Mindenesetre némi nyugalmat jelentett számára, hogy legalább beszélni tud.

– Kapitány, két nap múlva találkozunk – nyújtott neki kezet Bondevik. – Sok sikert.

Volt egyfajta hangsúlyozása, ami arra engedett következtetni, hogy neki ideje szedni a sátorfáját. Szedte is. Csak az ajtó előtt állt meg értetlenkedni.

Arról volt szó, hogy megbeszélik, hogyan fog kijutni a partra. De nem beszélték meg. És ami azt illeti, el nem tudja képzelni, hogyan fog sebtiben két nap előnyt szerezni.

És egyáltalán, ha menni kell valahova, akkor miért pont őt küldi ki mindig, mintha nem lenne jobb egy közönséges küldöncnél? Itt van a két hadnagy, azért vannak, hogy küldözgessék őket. Semmi egyéb. Ez a feladatuk. Meg hogy irányítsák a hajót, de arra többen is képesek, így ők ketten nélkülözhetőek. Na de ő? Ő a kapitány.

A listára nézett, ami tulajdonképpen egy hosszú és részletes bevásárlólista volt, néhány nehezebben beszerezhető elemmel vegyítve. A szélpor láttán majd' kiesett a szeme. Lepergett előtte vagy hetven lehetséges változat arra, mi történne, ha bemenne egy vegyesboltba szélport kérve és sajna elég kevésnek volt pozitív végkimenetele.

– Roderich, már tényleg aludnod kellene – motyogta és megdörgölte az orrnyergét.

– A fáradtság miatt ne aggódjon, az csak a bódítószertől van.

Felkapta a fejét. Közvetlen utána ki is törte a nyakát, amíg felnézett az előtte álló, végtelenül magas nő arcába.

– Milyen bódítószertől?

– Amit a tengernagy az italába kevert. Kissé álmosít, néha enyhe hallucinációkat kelt, de igazmondásra serkent.

Leesett állal bambult a nőre. Ezért állt neki elmesélni az életét meghatározó történeteket?

– És én erre később mennyire fogok emlékezni?

– Minden pillanatra – válaszolt a nő derűsen. – Jöjjön, kérem.

Megfogta a kezét, hogy ne kelljen mondania, merre kell menni, inkább vezette. Noha már mind a Dommedag, mind a Rettenthetetlen fedélzetén csak az ügyeletesek voltak kinn, azért zavarba jött és fülig vörösödött ettől a jócskán intim mozdulattól. Ez a nő nem úgy van öltözve, mint egy szajha, akkor miért nem tartja tiszteletben a személyes terét?

– Ez a bódítószer azt is okozza, hogy mindent megkérdőjelezek?

– Sokféle mellékhatása van – rántotta meg a vállát. – Nem tudom, nekem még nem adott belőle, Katyusa pedig nem szívesen mesél róla.

– Kicsoda?

– A nővérem.

– Áh. És maga, kisasszony? Ha meg nem sértem, természetesen. Jómagam Roderich Edelstein vagyok.

A nő egyszerre megfordult, és a szeme közé nézett.

– Tényleg érdekli, hogy hívnak?

– Hát persze – vágta rá. Egy pillanatnyi szünet után jutott eszébe, hogy vele őszinteség-oldatot itattak, amitől megint rátört a késztetés, hogy a kezeit a tarkójára szorítva térdre rogyjon, és a fejét párszor jó erősen a deszkákba verje. Még el is képzelte. Ez a hallucinogén holmi vagy ennyire durva, vagy ő nem tud magával mit kezdeni.

A nő elmosolyodott, és Roderich hirtelen ráébredt, hogy nem, eddig nem folyamatos somolygással bámulta, csak egyszerűen így görbülnek az ajkai. Az esetlen pukedlire vonatkozó megjegyzését inkább lenyelte.

– Anastasiya Braginskaya.

– Oh. Csak nem orosz, Fräulein Braginskaya?

A nő hátravetett fejjel felkacagott. Átfutott benne a hirtelen rémület, hogy talán elrontotta a megszólítást, és a kisasszonynak már réges-rég bekötötték a fejét.

– Még hogy Miss Braginskaya, te jó ég… – törölgette meg a szemét. – Stasya, uram, semmi bonyolultabb. De igen, orosz vagyok… voltam.

Egy pillanatra szomorúságot látott megcsillanni a szemében. Nem volt biztos benne; a nő arca, folyamatosan mosolyra görbülő ajkai egyfajta állandó, lemondó arckifejezést kölcsönöztek az arcának. Bánatos nosztalgiával bámult a semmibe, ő meg rosszul érezte magát, amiért olyan kérdést tett fel, amivel szomorúságot okozott neki. Gyorsan kigondolta a következőt:

– És mikor indulunk erre a kiküldetésre?

– Most rögtön – vágta rá.

Egy kicsit megnyúlhatott a képe értetlenségében, mert a nő megvidámodott. A felkarjánál fogva húzta a hajó orrába. Ott elengedte, amiért Roderich végtelenül hálás volt – aznap már túl sok nő fogta a kezét, és egyik se az volt, akinek igazán örült volna. Még így is gondolkodás nélkül kapott utána, mikor a nő felszökkent a hajó korlátjára, mintha a habokba akarná vetni magát Nem akarta, Roderich pedig felemelt kézzel sóbálvánnyá dermedt.

Stasya kitárta a karjait, amik a szilánkosra zúzódó fa csikorgásával dagadtak meg, majd szétfeszültek és megnyúltak. A bő tollruhája meglibbent, mintha láthatatlan szellő borzolta volna meg, és a testére simult. A sarkaira ült, mikor a lábirkái elvékonyodtak, a bőr pedig megszarusodott a lábán. A combjai azonban megduzzadtak, erősek és izmosak voltak, a háta mögött legyezőként terültek szét a farktollai. Különös látvány volt a tollas test vállain átvetett sál, ami éles határvonalat rajzolt a madártest és az emberfej közé. A nő hátborzongatóan könnyedén fordította hátra teljesen természetellenes szögben a fejét, hogy a szárnyakká lett kezei felett megszemlélje Roderich ábrázatát.

– Semmi baj, kapitány – mondta. – Biztosak a lábaim és a szárnyaim. Nem fogom elejteni önt.

– Szent Habakuk – nyöszörögte. – Előbb a kraken, most meg egy hárpia.

A hajába túrt. Körbefordult, és visszanézett a nőre, akinek még mindig több tolla volt, mint azt egy nőnél bármilyen ruha vagy fejdísz indokolná. Arról nem is szólva, hogy rossz helyen tartotta őket.

– Te jó ég.

– Indulnunk kellene.

– Bocsássa meg, kisasszony, amiért félbeszakítom – emelte fel a kezét –, de még problémáim vannak az ön igaz valójának feldolgozásával, mely a mai nap eseményeinek tükrében előrevetít számomra egy komoly egzisztenciális krízist. Kérem, engedjen nyugodtan pánikba esni, utána majd vihet, ahova akar.

Stasya szemöldökei megemelkedtek, de készséggel összecsukta a szárnyait. A korláton gubbasztva figyelte, hogyan jár Roderich csattanós léptekkel fel és alá a fedélzeten, hogyan túr bele a hajába újra és újra, és milyen zaklatottan nyög fel, valahányszor találkozik a pillantásuk. Végül az osztrák megtorpant, gondosan eligazgatta magán a kabátját, néhány igen mély sóhaj után az arcára kényszerítette az egyik egyenmosolyát, és a hárpia felé fordult. Stasya érdeklődőn félrebillentett fejjel várta, mit fog mondani.

– Rendben, megvagyok, indulhatunk.

Felkuncogott.

– Érdekes ember maga, kapitány.

– Ugyan, hölgyem, eltörpülök maga mellett. Szólítson csak Roderichnek.

Stasya felnevetett, és felegyenesedett. Még magasabb volt, mint embernek. Hirtelen fellobbant a benne a vágy, hogy folytassa a fel-alá járkálva kiborulást.

– Álljon fel kérem a korlátra.

– Mármint… a korlátra? Mintha be akarnék ugrani a vízbe?

– Konkrétan el kéne rugaszkodnia – mosolygott a nő. – Úgy könnyebb önt megragadnom.

– Ööö… – a nő szemébe nézett, de nem úgy tűnt, mintha viccelne. – Hát jó, ha maga mondja…

Előkaparta minden nem létező egyensúlyérzékét, amiket még a fáradtság meghagyott, és remegő térdekkel igyekezett megállni. Nem lenne finom innen leesni. Öt méter, és a hajó azonnal maga alá gyűri. Nem szép halál hajóval átmenni valakin.

Kitárt karral egyensúlyozott és várt. Csak egy fél pillanatra vette le a szemét a korlátról, hogy Stasyára nézzen, de addig megbillent. A nő izgatottan nézte a szerencsétlenkedését.

– El fogok rugaszkodni – mondta. – Nem tudok egy helyben repülni, így meg kell várnia, amíg teszek egy kisebb kört. Nem fog soká tartani. Amint visszafordulok ön felé, rugaszkodjon el. Ne féljen, el fogom kapni.

– Ezzel csak az a gond, hogy amint leveszem a szemem a korlátról, elveszítem az egyensúlyomat – mondta billegve. – Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy a beszéd jót tesz neki… hé!

Még be se fejezte a panaszkodást, Stasya már ott is hagyta. Kecsesen elrugaszkodott, és gyorsan verdesve felfelé repült, majd vitorlázva megfordult. Az addig maga alá húzott lábait kinyújtotta.

Roderich mindebből természetesen semmit se látott. Ő csak állt, kitárt karral, elszorult torokkal, és arra gondolt, hogy milyen egészen elképesztő dolgok történnek vele manapság, és mennyivel jobb lenne, ha Elizaveta csak egyszerűen elfogadta volna a házassági ajánlatát. Most otthon ülhetne, tervezgetné az esküvőt, kiküldené a meghívókat, várná a válaszokat… vagy egy évbe telne mindent elrendezni, tekintettel arra, hogy a rokonság fele európai. De eljött volna mindenki, és aztán házasok lennének, azzal a boldog tudattal menne haza, hogy várja otthon valaki, és egy nap Elizaveta azzal fogadná, hogy várandós…

Nyelt egyet. Hallotta, ahogy Stasya azt kiáltja, most.

Összeszedte minden erejét és elrugaszkodott.

Lepergett előtte az élete. Alig egy métert zuhant, az élettörténete pedig éppencsak eljutott a kora kamaszkoráig, mikor erős, vastag ujjak kulcsolódtak a vállai köré. Jó nagyot zökkent. Egy pillanatra megrémült, még kapálódzott is egy kicsit a lábaival, de feleslegesen tette, mert már az ég felé röppentek.

– Te jó isten… te jó isten! – kiáltotta.

Maga sem volt biztos benne, hogy inkább rémült, vagy inkább boldog. Egyfajta vegyes érzés volt. Nem halt meg, de repült. Stasya nem vájta belé a jó öt centis karmait, de azért elég erősen szorította, és nem volt kifejezetten kényelmes lógni, miközben a menetszél könnyeket csalt a szemébe. Azt pozitív dolognak könyvelte el, hogy éjszaka van, és a sötétség fátyla miatt nem látja, milyen magasan van.

Hirtelen belehasított a rémület.

– Állj! Menjünk vissza! Ott hagytam a fegyverövem!

>>> Folytatás >>>