Nászút #9

Megint kiütközött rajtam, hogy remekül tudok írni, ha valami mást kéne csinálni. Meg az, hogy ha egyszer megszülöm, hogy hogyan legyen tovább, akkor megy minden, mint a karikacsapás. Megint annyit beszéltek, hogy az utolsó jelenetet át kellett raknom a következő fejezetbe. * Tonhal halódik *

Kitaláltam ehhez a történethez egy rakás dolgot, aztán kiderült, hogy a relatív történelmi pontosságra való törekvés ellehetetleníti ezek használatát. Pl. a tonettszék még nem létezett a tizennyolcadik században. * Tonhal halódik lvl 999 *

Lehet, hogy egyszerre csak egy történetet kéne írnom, az sokat javítana a produktivitásomon, mert csak egy irányba koncentrálnám az energiáimat. Mivel ezt a mondatot le kellett gépelem, ezért csak gondolatban tudtam Feli módjára gesztikulálni.

Natevajonkivagy.

Hogyan kövessük a divatot tökre egyéni lengyel módjára

Kezdődött azzal, hogy Scott és Marie láthatóan nem bírta egymást. Valahányszor a kettő egyazon légtérben tartózkodott (vagyis a Földön), akkor elkomorultak és úgy fixírozták egymást, hogy Alfred két napja nem mert lejönni az árbockosárból, mert attól félt, hogy meggyullad, ha a közelükbe kerül. Ezt ő maga kiáltotta le, és Matt vitte neki a kaját, így hajlottak rá, hogy higgyenek neki.

Marie tegnap, mikor Scott éppen a hajófenékben nyálazta át a rakományt vagy százötvenetszerre, megjegyezte, hogy milyen dolog már, ők ketten mindjárt összeházasodnak, és se legénybúcsú, se leánybúcsú, így nem lagzi a lagzi. Feliks azonnal jelentkezett, hogy segít szervezni.

Dora mély sóhaja arra engedett következtetni, hogy nehéz idők elé néznek. Az, hogy Gilbert átkarolta a vállát, és megint úgy nézett, mint egy bánatos kiskutya, aki tudja, hogy valamit mondania kéne, de már annyira bűntudata van, hogy beszélni se tud, csak rontott a helyzeten.

Erre jött Scott, aki reggel megjelent és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a Trinite márpedig most azonnal irányt vált, és kikötnek a következő városban. Gilbert és Toni kiröhögte, Marie csak bejátszotta a már megszokottnak mondható, perzselő pillantását. Nem hatották meg, sőt. A skót elővett a szoknyája alól egy zacskó port. Hogy pontosan honnét, azt senki nem látta, mindenki félrekapta a fejét, amint felhúzta a combján a kék-zöld kockás anyagot. Illetve, Marie lehet, hogy látta, de ha minden igaz, akkor neki egyébként sem volt új a látvány. Scott első, a kötélzeten töltött napjának hála, már Erzsinek se nagyon, de azért nem szívesen repetázott volna.

Tehát, a zacskó. Ördögi mosollyal meglóbálta a zsinórjánál fogva.

– Tudjátok mi van ebben?

– Gondolom, nem sokáig hagysz minket ebben az áldott tudatlanságban – jegyezte meg Marie szárazon.

– Lobban-por – vigyorgott.

Felvont szemöldököket, kérdő pillantásokat és kitárt karokat kapott válaszul, ami kicsit lelohasztotta a lelkesedését.

– Szétszórom, és meggyullad a hajó!

Toni értőn áh-zott.

– Azt inkább ne csináld – mosolygott. – Roma, drágám, a part felé.

Chiara megvető pillantást vetett a férjére, és megpörgette jobbra a kormánykereket. Toni erre hozzábújt, és adott egy csókot szíve látványosan kelletlen hölgyének.

Egymásra pillantottak Gilberttel.

– Antonio – mondta a vőlegénye, és felkuncogtak.

– Elárulnátok végre, hogy mi olyan marha vicces?! – fakadt ki Marie. – Két napja Tonin röhögtök, kezdek a falra mászni tőletek!

Nevének hallatán a kapitány felkapta a fejét.

– Mi van velem?

Bágyatag, szerelemtől kótyagos fejjel nézett rájuk, amit ki tudja, hogy sikerült elérnie mintegy tizenegy másodpercnyi ölelkezéssel. Elég retardált képet vágott, mire Marie rálegyintett.

– Hagyjuk, nem fontos.

Így tehát kikötöttek az első városban, ami az útjukba akadt. Erzsi segített kikötni a hajót, és nagyon büszke volt magára, mikor Gilbert megdicsérte, hogy jól csinálta. Még mielőtt azonban kedveséhez dörgölőzhetett volna, hogy élvezze a villámgyorsan céklaszínt felvevő kedvese látványát, a poroszt kétoldalról karon ragadta Toni és Marie, és a legénybúcsúra hivatkozva elrángatták. Gil egyetlen, nem túl sajnálkozó pillantást vetett hátra a válla fölött, és hagyta magát.

Bámult utánuk, teljesen lehidalva.

– Nyugi, tökre nem lesz semmi baja – állt meg mellette Feliks zsebre vágott kézzel.

Aznap púderszínű térdnadrág volt rajta, kék, csipkés inggel. Erzsinek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a lengyelnek több ruhája van, mint a hajó többi lakójának összesen. Azt is el tudta képzelni, hogy a legreménytelenebb pillanatokban ő adja a lelkesítő beszédet. Akkor éppen biztatóan mosolygott, ami szöges ellentétben állt a hangokkal, amit a hátuk mögött rókázó Eduard kiadott. Megint Dora volt az, aki mellette guggolva a hátát veregette.

– Nincs kedved elugrani valahova? – érdeklődött Erzsi. – Nem mintha bajom lenne ezzel a hangulatos kikötővel, de azért érdemes lenne szétnézni. Mit szólsz?

– Kémkedni akarsz a vőlegényed után? – kérdezte kajánul Feliks. – Én benne vagyok.

– Nem tenne jót a lelketeknek – szólalt meg a hátuk mögött Scott, és mire észbe kaptak, a skót már a város belseje, és a hármasfogatéval teljesen ellentétes irányba terelgette őket. – Inkább szedjétek a lábatokat, a franc se akar sokáig itt maradni.

– Tökre a te ötleted volt, hogy egyáltalán megálljunk – tette csípőre a kezét Feliks.

Azért nem vitatkoztak, mentek utána. Akkor is, ha a piac forgatagában Erzsi megjegyezte:

– Azt mondjuk nem értem, hogy jött neki az, hogy a leánybúcsúmra neki is kell jönni.

– No és én?

– Te a pajtim vagy.

Feliks boldog vigyort eresztett meg felé, aztán jobban megnézte magának Scott lábszárát.

– Lehet, hogy a szoknya miatt, ha már rajta kívül senki nem hord ilyet a hajón.

– Vagy csak nem akar egyedül cipekedni! – szólt hátra a skót a válla felett. – Ha ennyire sok időtök van pofázni, akkor igazán siethetnétek egy kicsit. Nem érek rá egész nap.

– Oh, mert úgy sírnak utánad a gyerekek.

Feliks vidáman felhorkant és sietősebbre vette a lépést. Erzsi elgondolkodott rajta, hogy inkább visszamegy a hajóra, mert ha búcsúztatóról van szó, akkor mégsem cipekedéssel kéne töltenie a napot… de aztán legyintett, és Feliks után sietett. Úgysem volt teázós-pletykálós hangulatában. Főleg úgy, hogy a hajó két legnagyobb informátora házon kívül volt.

A kikötő után a piac következett. Előbb a halárusok, majd a zöldségesek standjai mellett sétáltak el. Egy szakaszon megütötte az orrát a kifőzdék ételeinek ínycsiklandozó illata, de Feliks fintorogva figyelmeztette, hogy az ilyen helyeken az illat jócskán felülmúlja a minőséget, és ő inkább enne savanyú káposztát egy hónapon keresztül, minthogy egy ilyen standnál kelljen ennie. Hagyta magát meggyőzni, és inkább felzárkózott Scotthoz, A vörös nem nézett se jobbra, se balra, céltudatosan vágott át a tömegen.

Az utolsó bódékat és asztalokat elhagyva az út szűkülni kezdett, és felvette az általános, két szekérnyi szélességet. Itt szatócsok és posztókereskedők üzletei váltották egymást. Ezeket is elhagyták, és akkor már az utcakép is változni kezdett. A házak egyszerűbbek lettek, egyre több lett az olyan, ami felújításra szorult. A kapualjakban lassan változtak az emberek: a piac után trécselő asszonyok álltak meg egy pillanatra megosztani a legújabb híreket, őket felváltották a pletykáló öregek. Mikor már jócskán a málló vakolatú házak között jártak, megjelentek a piacról kitiltott koldusok és nyomorékok. Erzsi összeszorult torokkal, mereven előre nézve ment el a kéz-, vagy éppen láb nélküli emberek mellett. Azok, akiknek minden testrésze megvolt, csak ültek a falak mellett, az arcuk előtt elkoszolódott vászon, amire szemet rajzoltak.

– Vakok – súgta Feliks Erzsinek. – Errefelé kidobják őket. A süketeknek ugyanúgy hordják a kendőt, meg a némák is, de ők még tudnak dolgozni. A vakok nem.

Nagyot nyelt és ment tovább.

Scott a koldusok után torpant meg, a városnak egészen a szélén. A két, romos épület közé behúzódott bolt egy emelettel magasabb volt, mint a két szomszédja, és úgy festett, mintha valaki elfelejtette volna, hogy a szép épületeknek az utcán jóval lejjebb kell állni. Vagy hogy errefelé vályogtéglából szokás építkezni, nem rönkökből. A ház nagy, dupla ablaktáblái közé rizspapírt feszítettek, hogy kívülről ne lehessen belátni. A bejárat felett faragott, festett cégér hirdette, hogy Észak sóhaja – lakáskényelmi kiegészítők boltja előtt bámészkodnak. Arra mondjuk kíváncsi lett volna, hogy ezt a szöveget a faragó miért pont szerelmes hattyúkkal dekorálta, de ki ő, hogy ilyesmiket kérdezzen.

Scott az ajtó felé intette őket. Vidáman csilingelő csengő hangjával kísérve léptek be a hűs, fűszeres illatú helyiségbe. A rizspapír több fényt engedett be, mint gondolta, a fehérre meszelt falak és a tükrök még világosabbá tették a helyiséget. Az ablakok alatt kerek asztalkák álltak, körülöttük négy-négy székkel. A tükrök mellett halványsárgára festett polcok kaptak helyet a falakon, rajtuk cserepes növényekkel, apró porcelánmütyürökkel és mindenféle rendű és rangú holmival, amivel csak egy lakást meg lehet tölteni.

Erzsi ekkor fogott gyanút: az árukészlet ahhoz túl finom volt, hogy tucatdarabok mintapéldányai legyenek. Ez a bolt inkább illett volna a piac utáni burzsuj üzletek közé, mint ide, a város szélére.

Az aprócska üzlethelyiséget egy fal rekesztette le, amin két ajtó volt: az egyik a raktárba vezetett, a másik az emeleti lakásba. Azon a falon további polcok voltak, szintén telezsúfolva csetreszekkel, amik a pulton is szétfolytak. Az eladó, egy rendkívül magas, szőke hölgy felnézett a szemüvege mögül csengő hangjára. A pult másik oldalán a férfi inkább rajtakapottan, mint érdeklődve pillantott az ajtó felé. Roderich Edelstein kapitány volt, személyesen.

Erzsinek földbe gyökerezett a lába. Roderich szája picike o betűt formált.

Hogy került ide a férfi, ha a kikötőben alig néhány halászhajót láttak? A városban is csak a piacon henyélt négy kövér fegyveres, ügyet sem vetve a feladatára!

– Elizaveta – lehelte Rod alig hallhatóan.

– Roderich – mondta zavartan. – Nem számítottam rá, hogy találkozunk, be kell, hogy valljam.

A másik végigmérte, Marie nyűtt bőrsarujától kezdve a vádliját szabadon hagyó, fiús nadrágon át a be sem tűrt, gyűrött ingig, amin több volt a pecsét és a maszat, mint egy átlagos utcagyereken. Aznap reggel még a haját sem kötötte fel, hosszú fürtjei szabadon kavarogtak mögötte. Hirtelen nem az, hogy alulöltözöttnek, de meztelennek érezte magát a kapitány előtt. Szerencsére az övébe tűzött serpenyő a legfontosabb részeit takarta. Hátulról.

Rod pillantása Feliksre és Scottra vándorolt. Eltüntette az arcáról a meglepetést, és gyorsan kihúzta magát. Felszegett állal méregette őket, közben a csípőjénél lesimította a kabátját.

– Nézzenek oda – horkantott fel Scott nyeglén. – Mi szél hozott egy tengerésztisztet egy ilyen gyanús üzletbe?

A nő a pult mögött megköszörülte a torkát.

– Nem ellened szólt – sietett leszögezni Scott. – Én csak tudni szeretném, hogy mit keres itt ez a pofa.

– Ahhoz magának semmi köze! – förmedt rá Rod a maga szokott, vérlázítóan arisztokratikus stílusában. Erzsire nézett. – Komolyan ilyen alakokkal szöktél meg?

Erzsi előbb Scottra, majd Feliksre bökött.

– Ami azt illeti, őt útközben szedtük fel, vele meg a hajón találkoztam először. És ő határozottan jó fej.

– Kösz – vigyorgott Feliks.

– Kösz – morgott Scott.

– Már nem azért, de te még nem tettél semmit azért, hogy kedveljelek. Két napja, ha ismerlek.

– Őt meg vagy két hete! – kiáltott Rod és Feliks irányába intett. Nem bökött, csak intett, mert ő túl udvarias ahhoz, hogy mutogasson.

– Gilbertet viszont régebb óra.

Alig egy pillanat volt, míg a férfi megmerevedett, mint akinek lenyomtak egy karót a torkán, az arca pedig kipirult. Erzsinek nem sokat kellett gondolkodnia rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőle ezt a reakciót.

– Megbeszélhetjük, ha gondolod – javasolta félhangosan. – Az uraknak úgyis dolga van, elmehetünk járni egyet.

– Ami azt illeti, az egyik úrnak per pillanat nagyobb kedve van társalogni ezzel a jól szituált tiszttel – lépett előre Scott.

Vérfagyasztó mosollyal átkarolta Rod vállát. Az osztrák még merevebb lett, mint addig. Erzsi kezdett aggódni érte.

– Egy jó tanács az életre, csak mert ilyen jószívű vagyok. Ha sokat vágsz ilyen képet – Scott az ujjával olyan közel körözött Roderich arcához, hogy a férfi hátrahőkölt (volna, ha Scott nem tartja olyan szorosan) –, akkor előfordulhat, hogy előbb-utóbb kapsz ajándékba egy csinos kést valamelyik vesédbe.

Rod szaporán pislogott. Scott eleresztette, és vállon veregette. Még a gallérját is megigazította.

– Fizetett már, Gitta?

A nő bólintott.

– Az áruja nagy részét már tegnap megkapta, ma a maradékért jött vissza.

– És?

– A komolyabb holmit már elvitte. Ez nem oszt, nem szoroz.

– Akkor kapja meg és pucoljon.

Feszes mosolyt villantott Rodra, aki megpróbálta állni a pillantását. Erzsi látta, hogyan dagadnak ki az állán az izmok, és hogyan fut le a halántékán egy verejtékcsepp. Az eladó szó nélkül tűnt el a raktár ajtaja mögött.

Feliks odahajolt Erzsihez és a fülébe súgta:

– Az a helyzet, hogy kezdek egy kicsit tartani Scottól.

– Az a helyzet, hogy én is – súgta vissza.

A skót lazán a pultra könyökölt, és mintha az övé volna az üzlet, az egyik asztalkára mutatott.

– Miért nem foglaltok helyet, míg a bájos Gitta vissza nem ér?

Inkább parancsnak hangzott, mint javaslatnak. Kínos csendben araszoltak mind ugyanahhoz az asztalhoz és ültek le. Amint ez megtörtént, már Scott sem bámulta őket olyan szúrósan a vastag szemöldökei alól, inkább az egyik polcról lelógó lestyánlevelekkel kezdett szórakozni.

Erzsi azon nyomban Roderich-hez fordult:

– Mit keresel te itt? – kérdezte halkan.

– Ezt én is kérdezhetném! – sziszegett vissza ugyanolyan fojtott hangon.

– Azt tökre vágom, hogy ismeritek egymást, de honnan? – kérdezte Feliks izgatottan.

– Nem lényeg – legyintett Erzsi, rá se nézve. – Nem volt hajó a kikötőben, hogy kerültél ide?

Rod félrebillentett fejjel meredt rá.

– Beállítasz ebbe a kétes üzletbe két még kétesebb alakkal, és még te kérdezősködsz?

Feliks meghatottan kapott a szívéhez.

– Kétes alaknak nevezett! – olvadozott. – Életemben először hívtak így, Dora olyan büszke lesz rám!

– Lődd már le magad! – torkolta le Erzsi. – Még nem válaszoltál, Rod.

– Ezerszer kértelek, hogy ne hívj így.

– Ugyanez a helyzet az Elizavetával, mégsem tudsz róla leszokni – forgatta a szemét.

Roderich fészkelődött a székén, és körbenézett, mintha füle lenne a falaknak. Az asztal fölé hajolt, és könyörögve súgta:

– Eli, gyere velem! Hagyd ezt a… ezt a butaságot, és gyere haza velem!

Figyelmesen nézte a férfit. Vajon akkor is kérné, ha lenne mögött egy osztagra való katona, vagy akkor csak megpróbálná a hóna alá csapni?

– Nem fogok, ezt te is tudod.

Rod kínlódva beharapta az ajkait, mire rögvest érdeklődőbb lett. Az osztrák nem szokott ilyen arcot vágni, pláne nem akkor, amikor Erzsin kívül más is látja.

– Nagyon szép pár Gilberttel, látnod kéne – kotyogott közbe Feliks.

Egyszerre néztek a lengyelre, mire ő legyintett, hogy ő itt sincs, és inkább a körmeit kezdte reszelgetni még tökéletesebb formára. Rod nem kapott szikrát.

– Még nem mondtad, mit keresel itt.

Roderich nem felelt. A Gittának nevezett nő akkor ért vissza a raktárból néhány összehajtogatott papirossal. A kapitány felállt az asztaltól és átvette a papírokat. Scottra pillantott, aki jelentőségteljesen az ajtó irányába bökött. Rod lehorgasztott képpel indult meg kifelé.

– És tengerészként jobban tenné, ha hordana magánál fegyvert! – szólt utána a skót.

Rod megtorpant és lenézett Erzsire.

– Tényleg velem kéne jönnöd.

Mélyet sóhajtott. Annak elégnek kell lennie válasz helyett.

– Bondevik a nyomotokban van.

– Tudjuk.

– Azt mondtam neki, hogy elvittek. – Erzsi azon nyomban kihúzta magát, vele együtt Feliks és Scott is felkapta a fejét. – Nem tudja, hogy saját jószántadból mentél el otthonról.

– És ez miért is olyan fontos?

– Azért fontos, mert ha megtudja, akkor téged is felakasztat, ugyanúgy, mint a csőcseléket, és nem fogja érdekelni, hogy egy kormányzó lánya vagy!

– Azért tökre maradhatnánk a kétes alaknál – dünnyögte Feliks.

Figyelmen kívül hagyták.

– És te honnan tudod, hogy mit tervez Bondevik? – tette fel a lényeges kérdést.

– Onnan, hogy vele hajózom – horkantott ő.

Scott azon nyomban ellökte magát a pulttól. Roderich nem várta meg, hogy elkapja, feltépte az ajtót, és már kinn is volt. Scott utánarohant, Erzsi szintén. Mire azonban felállt a székből, és kívül került az ajtón, Scott már jött is vissza, káromkodásokat szűrve a fogai között. Az addig néptelen utcán egy egész kereskedőkaraván tartott a város központja felé; esélytelen, hogy a kapitányt kiszúrják ebben a színes-szagos forgatagban.

– Ezt fújhatjuk – morogta a skót, és betrappolt a boltba. – Meglépett, hogy a kurva…

– Vannak itt gyerekek is! – szakította félbe Gitta.

– Scottie bácsi?! Scottie bácsi, te vagy az?

Erzsi előbb csak két-három piszkosszőke tincset látott kikandikálni a magas pult mögül, majd egy aprócska kéz jelent meg, és egy fiúcska felhúzta magát, hogy ki tudjon kukucskálni. Csak egy pillanatra látták a két hatalmas, kék szempárt, aztán a fiúcska vidáman felkiáltott, és máris Gittának könyörgött, hogy eressze ki a pult mögül. A nő gyenge mosolyféleséget produkált, és lehajolt, hogy felemelje. Scott egészen boldog és könnyed mosollyal vette át tőle a matrózingbe bújtatott, legfeljebb hatéves fiúcskát, aki nevetve borult a nyakába, és olyan erővel szorongatta, hogy a férfi csakhamar nevetve tiltakozott a fulladásos halál ellen.

Erzsi leesett állal nézett össze Felikssel. Ő legalább olyan bugyuta képet vágott.

– Kösz, hogy vigyáztál rá – mondta Scott a nőnek. – És… te jó ég, hát azt honnan szedted?

– Nem azt, hanem őt – dorgálta a nő, és lenézett, majd megsimogatott valakit, aki még alacsonyabb volt, mint a pöttöm matróz. – Hagytam volna szegénykét az utcán?

– Kalle a legjobb batárom! – rikoltotta a szöszke. – És Gitta megígérte, hogy majd lesz egy hajónk és együtt fogunk hajózni és megnézzük a…

– Nagyszerű, Peter – vágott közbe Scott, és letette a gyereket a földre. – Majd elmesélheted, de most össze kell pakolnod a holmidat.

– Összepakolni? Miért?

– Mert jössz velem, prücsök, azért – borzolta össze a haját. Felnézett Gittára. – Az a pofa valószínűleg kotyogni fog, és ha tényleg Bondeviknek dolgozik, akkor te is lehúzhatod a rolót.

– Merre mentek? – kérdezte.

– Merre megyünk? – fordult hátra derékból Scott.

Ugyan nem tudták, hogy mi a helyzet, és éppen jelbeszéddel igyekeztek egymás között lekommunikálni, hogy vajon a vastag szemöldökű Peter a vastag szemöldökű Scott kisfia-e, és ha igen, akkor Gitta milyen rokonságban áll kettejükkel, de egyszerre válaszoltak:

– Venezuelába.

– El tudtok vinni egy darabon?

– Akár nagyobb darabon is – rántotta meg a vállát Scott. – A fedélzeten van egy kockafejű porosz, aki negyedakkora helyre összepakolta a holmimat, mint az eredetileg volt, szerintem a tieddel is megcsinálja, ha kell.

– Az a kockafejű porosz a vőlegényem – szúrta közbe.

– Pont leszarom – vetette hátra a válla felett Scott. – De ha kifejlesztettétek egymás között a telepátiát, akkor itt a lehetőség, hogy értesítsd a melóról.

– Tonival és Marie-val ment el – szólalt meg Feliks. – Szerintem már rég berúgtak mind a hárman.

– Csodás. Gitta, rámolj össze, egy órán belül itt vagyunk érted. És igen, a kölyköt is hozhatod.

– Beszél angolul. Ugye, Kalle?

Kicsi Kalle nem felelt. Kicsi Kallét Erzsi a hajón látta először, mintegy két és fél óra múlva, mikorra előkerítették a kissé már spicces triót, és tájékoztatták őket a három plusz utasról. Gilbert egy korsó sörrel a kezében, vidoran vezényelte a rakodást, Toni csak nyögött a ládák alatt, Marie pedig összeszorongatta a két kisfiút.

– Majdnem úgy nézel ki, mint az én Alfredem, mikor még ilyen kis pöttöm volt! – gügyögött Peternek. – És te, kis drágám, te is nagyon aranyos vagy, mindjárt megeszlek!

Kalle sem menekülhetett, hiába tiltakozott. Rozsdaszín haja még borzasabb lett Marie szeretetrohama után, a matrózingecskéje meg gyűröttebb, mint Peteré. Erzsi nem tudta kárhoztatni a zavarba ejtően magas Gittét, hogy befogadta a fiút. Inkább meg sem próbálta elképzelni, milyen élete lehetett a gyereknek, hogy egy olyan csúnya sebhely volt az arcán, a bal orcája közepétől az orra jobb oldaláig. De nagyon kis édes volt, mikor az elszabadulása után megragadta a faragott kis játékpuskáját és kiskacsaként loholt Gitta nyomában, testőrt játszva. Peter vele tartott, neki addigra sapkája is volt, ami túl nagy volt a fejére és minduntalan a szemébe csúszott. Marie-t ezzel sikerült megvenniük kilóra.

– Milyen jó, hogy anyának nem volt pénze ilyen hülye gúnyára, mikor mi voltunk ekkorák – jegyezte meg Matt hálásan. Alfred bólogatott.

Még tartott a bepakolás, mikor Gitta elment egy adag sült halért. Marie-nak nem volt ideje – meg kedve – főzni, és Gittának rengeteg aprópénze volt, amit a csetreszek eladásából szerzett. A csapat fele (nagyja) falatozott, a munkára fogott ikrek meg hangosan méltatlankodtak.

– Lassan amúgy indulhatnánk – szólt Scott. – Ha az a pofa itt volt, akkor nem lehet túl messze a többi köcsög sem.

– Scott, az isten szerelmére, hányszor kérjelek meg rá, hogy ne beszélj csúnyán a gyerekek előtt! – rivallt rá Marie. Gittára nézett. – Bocsáss meg, neveletlen tuskó.

– Tudom – rántotta meg a vállát. – Ő bízta rám Petert.

Marie szemöldöke felszaladt és kaján vigyorral fordult Scott felé.

– Ej-ej, csak nem rossz voltál?

– Nem – felelt fapofával, és nem volt hajlandó bővebb választ adni.

– Milyen pofáról van szó? – szólt közbe Toni.

– Mittomén, a nő ismeri – bökött Erzsire.

Elismerően hümmögött.

– Vigasztaló, hogy csak „a nő” vagyok a szemedben.

– Két napja, ha ismerlek, miért lenne rólad kiforrottabb véleményem?

Gilbert Erzsi vállára tette a kezét, hogy engedje el ezt a vitát, és inkább koncentráljon Toni kérdésére.

– Egy régi… barátom volt, Roderich Edelstein…

– Roddy-Moddy? – vágott közbe elképedten Gilbert. – Hogy a francba előzött meg minket?

– Ezt kérdeztem tőle én is, de nem válaszolt – rázta a fejét. – Mielőtt eljött, akkor mondta, hogy Bondeviknek dolgozik.

A hármas összenézett és a száját húzta.

– A vén szarházi komolyabb varázslatokkal is operálhat – harapott egy nagyot Scott a halából.

– Remélem, szálkás – dörmögte Marie sötéten. – Hogy nem tudod megjegyezni, hogy ne beszélj csúnyán?!

Scott hápogást mutatott a kezével, mire a francia fejbevágta.

– Én arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem próbálkozott semmi komollyal – mondta komolyan Gilbert. – Én legalábbis a helyében próbálkoznék.

– Mert te nem olyan vagy, mint ő – mosolygott rá, és megölelte.

– A kapitány kerüli a konfliktust, mert nincs itt a hajója – csendült fel a stégen egy szoprán.

Lenéztek. A deszkákról egy mosolygó, szőke nő nézett fel rájuk. Feliks hányást imitált, mikor meglátta a tollruháját.

– És maga kicsoda? – könyökölt be Gilbert.

– Stasya Braginskaya. – Ügyetlenül pukedlizett. – Én hoztam ide Edelstein kapitányt, a tengernagy utasítása szerint.

– És ha már ő nem próbálkozott semmi butasággal, akkor majd maga? – kérdezte kihívóan Toni.

A keze a kardja markolatára csúszott. Erzsi már majdnem megkérdezte, hogy mégis mit képzel, hogy egy nő ellen akar fegyvert rántani, de elképedve szembesült vele, hogy már Scott és Marie sem marakodik, hanem a korlát mellett állnak, ugyancsak harckészültségben. Gilbert a háta mögött tartotta a pisztolyát, Romana pedig a tat korlátja mögé rejtőzve figyelte Stasyát, és hang nélkül betöltötte a muskétáját.

– Ó, hogy én? – nevetett fel a nő, és még szélesebben mosolygott. – Nem, én csak segítségért jöttem.

– Mégis miben tudnánk segíteni egy tengerésznek? – kérdezte zordan Toni.

Erzsi hátán végigfutott a hideg. Nagyon remélte, hogy Toni soha nem fog ilyen hangon beszélni vele, mert elég rémisztő volt.

– Nem vagyok tengerész. Csak azért szolgálok a tengernagynak, mert a nővérem és a hajóstársaim is a markában vannak.

– A teljes legénység? – vonta össze a szemöldökét Scott. – Mégis mivel tudott megfenyegetni egy egész hajóra való embert?

– Azzal, hogy nem vagyunk emberek – mosolygott Stasya.

Mintegy bizonyítékképp, a melle elé emelte az egyik kezét, ami reszketve nőni kezdett. Erzsi nagyot nyelt. Szerencsére a nő nem rémisztgette tovább, visszaváltoztatta a kezét rendes, emberi kacsóvá.

– Mindegyikünk a tenger átkát hordozza – folytatta zavartalanul. – Bondevik ismeri a gyengeségeink, tudja, hol tud megfogni minket.

Összenéztek. Toni a torkát köszörülte.

– És… hogy is tudnánk segíteni neked?

– Maguknak is érdeke, hogy a tengernagy abbahagyja a hajtóvadászatát. Vagy így, vagy úgy.

– Nem köntörfalazol, az egyszer biztos. – Marie tekintetével gyémántot lehetett volna karcolni.

Stasya a nőre nézett, és fejet hajtott.

– Nem szokásom. Főleg nem akkor, mikor a társaim élete forog kockán, és olyan dolgokra kényszerítenek bennünket, amikre nem vagyunk hivatottak. – A tekintete tovább vándorolt Scottra és érdeklődve félrebillentette a fejét: – Az ott a manju?

Erzsi rémülten rezzent össze, mert mindenki abbahagyta a dugdosást és fegyvert szegezett Stasyára. Kis fáziskéséssel még Peter és Kalle is hunyorogva célra tartott a játékpuskájával.

– Honnét tudsz te ilyenekről? – hörögte Scott.

– A tengernagy birtokában van a párja. Edelstein kapitány meglehetősen pontos embernek ismertem meg…

– Az nem kifejezés – dünnyögte a bajsza alatt.

– … valószínűleg részletes leírást fog adni önről és a társáról. – Feliks irányába biccentett, és Erzsi elképedve látta, hogy a puccos ruha ellenére a lengyel is karabéllyal céloz a nőre. – Bondevik rá fog ismerni a kőre.

– Nem hallottam még, hogy a tengernagy fülbevalót hordana.

– Tudja, hogy nem szabad puszta kézzel megérinteni – somolygott. – A tengernagynak kicsit több forrás állt rendelkezésére, mikor a kőhöz jutott, mint magának, Scott Allistorevich.

A viharkék szemek összeszűkültek. Erzsiben hirtelen feltámadt a késztetés, hogy Roderich után fusson, és inkább mégis hazamenjen. A kapitányról eszébe jutott, hogy Rod milyen ideges volt a boltban, és hogy körbenézett, mielőtt megszólalt.

– Roderich nem beszélt – szólt izgatottan. – Attól tartott, hogy maga beárulná a tengernagynál.

– Valóban parancsot kaptam arra, hogy jelentsek mindent, amit mond. Azonban azt el fogom felejteni, hogy a kapitány úr a tengernagytól kapottnál bővebb listával ment bevásárolni a hölgyhöz – mosolygott Gittára. – Azt sem fogom észrevenni, hogy kihagyta önt a jelentéséből.

Egyszerre több szempár szegeződött Erzsire. Közben a fegyvereket egyre lejjebb eresztették, és már csak Peter és Kalle tartott célra lankadatlan éberséggel.

– Ersi miért ilyen fontos? – kérdezte Feliks.

– Oh, hát maguknak nem mondta? – derült fel a nő. – Szerintem a kapitány úr fülig szerelmes a kisasszonyba. Legalábbis az éjszaka elég sokat ismételgette a nevét álmában.

Dühösen összeszorította az ajkait. Gilbert mord arccal karolta át és húzta magához.

– Szegény, szegény kapitány – csóválta a fejét Stasya. – Biztosan összetöri a szívét, hogy csak úgy otthagyta őt.

– Kapott egy csinos kosarat meg egy búcsúlevelet is, nem panaszkodhat – mondta szárazon.

Stasya mosolyogva elnézett a kikötő felé. Messze, a kikötött hajókon túl, a kövezett partot összefont karral ott állt Roderich, és a hajót nézte. Barna haját fodrozta a szél, a kabátja szárnyai elegánsan hullámzottak.

Marie félhangosan megjegyezte:

– És komolyan Gilbertet választottad, mikor egy ilyen csinos fiatalember udvarolt neked?

Ezt inkább nem véleményezte. Gilbert keze megfeszült a vállán. Megsimogatta, hogy ő se tegye.

– És miért vett több dolgot, mint amit Bondevik kért? – nézett vissza Stasyára.

– Nem tudom. De van egy erős gyanúm, hogy köze van Adelheid Zwinglihez, aki a Rettenthetetlen celláiban raboskodik.

– Tényleg! – csettintett Toni. – Scott, Heidi üzeni neked, hogy seggfej vagy!

– Ezt magadban tarthattad volna egy kicsivel tovább is. Mondjuk, örökre.

– Nem szeretnétek egyszer inkább a lényeges információkon fennakadni? – kiáltott le nekik Romana. – Mondjuk azon, hogy Zwinglit elkapta a rohadt Flotta, és záros határidőn belül dalolni fog, mint a kismadár!

– Nem teszi – ingatta a fejét Stasya. – Bondevik minden nap más és más módszerrel, és meglehetősen kegyetlenül vallatja, de tartja a száját. Mindig azt ismétli, hogy inkább a halál, mint hogy információt adjon ki az ügyfeleiről.

– A Törvény őt is köti. – Scott ajkát a sötét elégedettség görbítette mosolyra.

– A Törvény mindannyiunkat köt – sóhajtott ábrándosan a nő. – Tíz percet ígértem a kapitánynak. Lejárt az időm, mennem kell. Kérem, tegyenek így önök is; a nővérem üzeni, hogy a Dommedag jelen sebességével négy óra múlva ideér. Egy óra múlva jelentem, hogy láttuk a hajójukat. Nem tudom, hogy a tengernagy ez esetben elrendeli-e a kikötést.

– Reméljük a legjobbakat – bólintott Toni. – Kisasszony, köszönjük a tájékoztatást. Sok szépe a továbbiakban, és adja Isten, hogy a következő találkozásunkkor már ne ilyen vészterhes időket éljünk.

– Adja – hajtott fejet. – Do svidaniya!

Lábujjhegyen fordult a part felé, mint egy felszállni készülő madár. Toni azon nyomban parancsot adott az indulásra, és a hajó felbolydult, mint egy felrúgott hangyaboly. Marie pörölt egy sort a fiaival, mert azok a pakolás folytatása helyett két kötél végéről hallgatóztak egész végig. A maradék ládákat csak felhányták a fedélzetre azzal, hogy majd menet közben rendesen elrámolják. Gilbert később nem győzte áldani ezt a javaslatot, mikor kifutás közben majdnem átesett az egyiken.

Erzsi segített kiengedni a fővitorlát. Az árboc keresztrúdján állva nézett vissza a kikötőbe. Roderich még mindig ugyanott állt, ugyanabban a testtartásban, csak már Stasya mellett. Majd' egy fejjel alacsonyabb volt nála.

– Erzsi! – kiáltott fel neki Gilbert.

Elszakította a pillantását Roderichtől és a vőlegényére mosolygott. Ő intett, hogy menjen le; habozás nélkül ragadott meg egy kötelet és csúszott le hozzá.

– Akkor is tök csinik együtt – jelentette ki fennhangon Feliks. – Az mondjuk jó lenne, ha rendes ruhában mászkálnának.

– Nem mindenkinek áll olyan jól a csipke, mint neked – bökte oldalba játékosan Dora.

– Nem hát – söpörte hátra a haját. Hirtelen felcsillant a szeme és megragadta a neje kezeit. – Óh, képzeld, azt mondták ma nekem, hogy kétes alak vagyok!

– Hogy képes ez a hülye örülni ennek – mondta Gilbert a csodálkozás legkisebb jele nélkül.

– Ha őt boldoggá teszi – nevetett, és puszit adott Gilnek –, akkor minden nap elmondom neki, milyen kétes alak, és hogy igazán lehetne ő a kapitány Toni helyett, akkor pedig azt vennénk fel, amit ő mond.

– Ne mondd ilyen hangosan, még megfogadja – kuncogott fel Gilbert, és átölelte.

>>> Folytatás >>>

Gitta: Birgitta Oxenstierna :3

Kalle: Niklas Oxenstierna, Ladonia.

Scott Allistorovich: Utóbbi Scottie oroszos apai neve. Ebből le lehet követni, hogy apukáját Allistornak hívták.