Látlak

Tegnap (illetve ma) hajnal kettőkor szembejött velem egy tumblr poszt, és csináltam belőle 1000 szónyi, pocsék minőségű semmittevést.

Hallgassatok hozzá olyan cuki zenét, mint amilyen cuki ez a páros.

Azt hiszitek, hogy egy meg két hétig nyűglődök egy fejezeten, mi? A fenét. Ha egyszer megvan, hogy miképpen lesz, akkor akár 4000 szót is megírok egy nap és utána fájnak az ujjaim. Addig meg mindenre elszarom az időm, pl. nevezett tumblr posztok nézegetésére, egy történetnek egy nagyon távoli fejezetének a 12x verziójának elképzelésére, vagy egy olyan történet írására, amivel kapcsolatban megígértem magamnak, hogy nem teszem fel, amíg a mostani befejezetlenek közül valamelyikkel el nem készülök (a Fyrirgefðu mérnek még kell kb. 1-2-3 fejezet, de az istennek nem akarja írni magát…) meg ilyenek. Vagy csak megint megpróbálkozom a rajzolással. Szeretek rajzolni, csak nem tudok :'D

Srácok, április van, és ez az első olyan bejegyzésem, ami nem a tavalyi befejezetlen kisregényeimnek a folytatása.

Ez egy cuki kép, de semmi köze az íráshoz.

Látlak

– Akkor se értem – tárta szét a karját Berwald. Megállt a számítógépe mellett. – Egyszerűen csak elmegy a kép.

– Aha, biztos nem raktál bele húsgolyókat? – kérdezte Denny vigyorogva.

Elgondolkodott rajta, hogy esetleg fenéken billenti drága kuzinját, de akkor lemondhatott volna a további ingyenes informatikai karbantartásról. Denny így is panaszkodott, hogy miért nem tudja elérhető helyre rakni a számítógépe házát, miért kell minden egyes alkalommal bemásznia az asztal alá, a legnagyobb porba. Azt nem mondta el neki, hogy csak miatta van ott a számítógép, ahol, és az a háznak az egyetlen olyan pontja, amit nem portalanít.

– Nem eszem a dolgozószobában – jelentette ki.

– Ühüm. Oké, a hardverrel úgy látom, nincs semmi baj.

– Tessék?

– Nem rugdostad szét, te viking állat.

– Nem szoktam rugdosni a gépemet.

– Hogyne, mert amikor múltkor Minecraftoztunk, akkor mit csináltál?

– Felrobbantottad a házamat!

– Mert rontotta a panorámát az én házamból!

– Két hétig dolgoztam rajta.

– Én meg… nos, két órát, de ez most lényegtelen, inkább húzd ide a segged és írd be a jelszavad.

Lehet, hogy el kéne végeznie egy informatikai tanfolyamot. De szép is lenne, nem kéne többet áthívnia az unokatestvérét, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna neki. De nem is ez volt az igazi gond, hanem az, ami minden ilyen alkalommal történt:

– Waldy, az a helyzet, hogy a gépeddel nincs semmi probléma. – Denny úgy dőlt hátra a székében, mintha az övé lenne. – Használd rendeltetésének megfelelően és akkor nem fog rakoncátlankodni, mit szólsz ehhez?

Nagyon nézte.

– Kinn van a kajád a konyhában – mordult.

Denny már ott sem volt.

– Jó reggelt! – köszönt Matthew. – Mire fel ez a nagy jókedv?

– Megfigyelni megyek – csapta össze a sarkát Tino a recepciós pult előtt. – A hármas szoba kulcsát, ha szabad kérnem.

– Rajtad kívül mindenki haldokolva megy be – csóválta a fejét Matt. – Ha holnap megint küldenek a biztonságiak egy felkérést, hogy a magánéleti problémákat próbáljuk meg otthon kezelni, akkor búcsút mondhatsz a magányos kuckónak.

– Na de kérlek! – kapott a mellkasához tettetett felháborodással. – Pont úgy nézek ki, mint aki idebenn fog rejszolni, ugye?

– Nem én mondtam.

A fejét csóválva, mosolyogva hagyta ott a pultot. Hamiskásan fütyörészett, az ujján pörgette a kutatószoba kulcsát, és azon gondolkodott, hogy miért vasalta ki az ingét, egyáltalán, miért ingben jött, ha úgyis tizenkét órát egy ablaktalan szobában fog tölteni, nyolc monitor társaságában? Talán a tisztelet kedvéért.

Tino az államvédelemnél dolgozott. Meglepő módon az volt a dolga, hogy védje az államot, mégpedig úgy, hogy az automata riasztásokra reagálva megfigyelte a megfelelő számítógépeket. Mit csinál az adott polgár, mi okozta a riasztást, és ha már ott van, akkor akad-e valami törvénybe ütköző a számítógépén. A biztonság kedvéért eggyel magasabb veszélyességi fokozatba sorolta egy hónapra, és utána hagyta békén.

Illetve, békén kellett volna hagynia.

Nem túl régen, az egyik riasztás alkalmával figyelte meg Berwald Oxenstiernát. Jóravaló műbútorasztalos volt, súlyos Minecraft-függőséggel. Majdnem annyit játszott azzal a játékkal, mint amennyi időt a tervezőprogram használatával, és a bútorai megálmodásával töltött. Nem mellesleg a világon semmi veszélyes nem volt benne, hacsak nem az, hogy célzott hirdetésekkel remekül be lehetett húzni a csőbe.

Rakj ki egy hirdetést Berwaldnak, amin egy újfajta szerszám van – ha fúró, akkor dupla eséllyel indulsz – és várj. Rá fog kattintani. Akkor is, ha hülyeségnek tűnik, ő rá fog kattintani.

Nagyon sok vírust beszedett így. Ezek miatt a vírusok miatt kerültek kapcsolatba, az egyik egy kémprogram volt, és Berwald gépén keresztül intézte a rendeléseket valamelyik törvénytelen szervezetnek. Tino már nem is emlékezett rá, melyiknek. Csak leadta a jelentését, és egy héten belül a csoport már fel is szívódott. Vagy elfogták őket. Nem figyelt. Akkor már azzal volt elfoglalva, hogy átlag hetente kétszer belépjen Berwald gépére, és áttúrja vírusok után. Úgy szedte őket, mint a kiskutyája a toklászokat.

Egy bögre kávéval bevetődött a hivatali számítógép elé. Bejelentkezett a Figyelőbe a saját nickével – mert a hivatal a saját dolgozói tevékenységét is figyelemmel kíséri – és megleste, hogy van Berwald. Nem számított rá, hogy bármi izgalmas dolgot fog művelni. Eddig pornózáson is csak egyszer kapta, és majd' megfúlt a röhögéstől, mikor a férfi beletekert a videóba, és kimerevítette a képet ott, ahol a kisasszony úgy könyökölt rá a díszletnek berakott komódra, hogy nagyrészt csak a komód látszódott, a hölgyemény nem annyira.

A versei viszont jók voltak. Nem sokat konyított az irodalomhoz, de neki tetszettek. Ami azt illeti, a nagyját le is másolta, Alfred nyomtatási limitjét benyúlva kinyomtatta, és összefűzve hazavitte. És az éjjeliszekrényén tartja, hogy esténként olvasgathassa. Nincs ezzel semmi baj, a titkosszolgálatnál mindenkinek megvan a maga tikkje.

Tino legalábbis ezzel nyugtatta magát, mikor a svéd férfi teljes aktáját és az egész múltját ellenőrzés céljából megkereste. Nem stalkolta, csak átvilágította. Az ilyesmi igenis fontos.

Berwald jó szokásához híven éppen egy fúróáruház honlapját böngészte. Tino nagy sóhajjal pötyögött be három parancsot, és hős lovagként vadászta le a számítógépen ólálkodó vírusokat. Azt tudta, hogy a törlés utáni gyors frissítés okoz egy pillanatnyi elsötétülést a férfi monitorán, és azt is tudta, hogy ez őt a végletekig zavarja.

Most is. Amint Tinónál felugrott az üzenet, hogy törölte mindegyik vírust, Berwald már át is lépett a Facebook-ra, hogy írjon az unokatestvérének.

„Megint villog.”

Talán el kéne érnie, hogy ilyenkor Berwaldnál is felugorjon a vírusirtó frissítése.

Vagy csak be kéne köszönnie hozzá.

Lenyomott három gombot a klaviatúrán. Berwald gépén bekapcsolt a webkamera. Mosolyogva nézte a másikat, mert édesen összeráncolt homlokkal meredt a képernyőre, vékony ajkai finoman megrezdültek, ahogy új és új gondolatok cikáztak át a fején.

Sose vallaná be, hány elmentett képernyőképe van róla. Vagy videója. A gép előtt lejtett rövid tánca egy ABBA-számra örök kedvenc marad. A dörmögő nevetése is, vagy az őszinte horror, és utána a dühös kifakadás, mikor az unokatestvére Minecraftban felrobbantotta a házát.

És így ne járjon be vidáman megfigyelésre? Elnézi őt a riasztásig, azt elintézi és folytatja a stal… ühm, átvilágítást. Még mindig jobb, mintha sorozatozna, nem? Elvégre Berwaldot sose tudják OOC-re megírni a forgatókönyvírói. Őt nem fogják levenni a műsorról, belőle nem csak egy évadot fognak leadni.

Addig nézi, amíg akarja. Kár, hogy a szíve sajdul belé.