Nászút #7

Gahh! Tonhal relatíve idejében jelentkezik a fejezettel! Te szent Isten!

Kissé felemás, néhol túl komoly, egyes pontokon abszolút elbohóckodott fejezet. Van benne egy rakás disznó vicc :|

Módosított kép, itten van az eredeti változat.

Hogyan viselkedjünk lópokróc skót módjára

– Az isten szerelmére – temette a tenyerébe az arcát Scott. – Nem voltam elég világos, amikor azt mondtam, hogy óvatosan?!

– Most mi – tárta szét a karját Gilbert és felvette a földről a fura fémgolyót. – Nincs semmi baja.

– Nincs, nincs! Csináltál rá egy karcolást, éppen itt!

– Hé, az már rohadtul rajta volt!

– Meg a faszomat, azt!

Erzsi megállt Alfred mellett, onnét röhögött rajtuk. Az alacsonyabbik iker – ezt éppen tegnap jegyezte meg neki, és rájött, hogy Alfred örökös mosolyát is le lehet törölni – mindig megtalálta a tökéletes távolságot, ahol ő még pont nincs benne a vitában és nem is szólítják meg, hogy segítsen bizonyítani valamelyik fél igazát, ellenben tökéletesen hall mindent. Marie vagy észrevette, hogy gyermeke hallgatózik, vagy már beleégett a reflex, de meglegyintette Scott hátát.

– Ne beszélj csúnyán.

A férfi nem kapott szikrát.

– Hagyd, mindig ezt csinálja – forgatta a szemét Gilbert.

– De minek? – hüledezett. Az újabb dobozt összekaparó nőre nézett. – Mikor lettél te ilyen prűd?

– Hogy milyen lett? – prüszkölte élete szerelme.

– Nézz már rá! – Marie letette a dobozt és csípőre tett kézzel fixírozta Scottot, ahogy végigmutatott rajta. – Van rajta fölső, és egész hosszú a nadrágja. Még a haját is feltűzte.

– Fölső? Neked egy nyitott ing egy vég fásli felett fölsőnek minősül?

– Amikor először találkoztunk, egy darab vitorlavászon volt a dereka köré tekerve, éppen egy asztal tetején táncolt és…

– Scott, drágám, szerintem a srácok nem kíváncsiak az erősen feslett ifjúságomra – vágott közbe a nő.

Alfred krákogott, és eloldalgott.

– Marie, megborítottad a fiadat! – kiáltott oda neki Erzsi szerfelett vidáman.

Folytatta a pakolást, Gilbert és Scott pedig a vitatkozást. A mocskos szájú skót sérelmezte, hogy a fedélzetmester megpróbált beleszólni a kipakolásba.

– Fedélzetmester! – hangsúlyozta. – Nem raktáros, szóval úgy pakoljátok a holmim, ahogy én mondom!

– Ha úgy pakoljuk, akkor még az árbockosárban is az lesz! – replikázott Gil. – De ne mondd, hogy ez a láda meg az a láda nem mehet rá egymás tetejére!

– De, az a kettő éppen mehet egymás tetejére. Az a kettő viszont nem.

– Mert mi baja lesz a fának, ha egymás tetejére rakom?! Sőt, tisztán emlékszem, hogy az a két komód már a házadban egymás tetején volt!

– Hülyeség! Legfeljebb egymás mellett!

Marie a hétrét görnyedő Erzsire nézett.

– Szerintem ezzel ellesznek egy darabig.

A jóslata bevált. Noha a kipakolást jelentősen felgyorsította, hogy Gilbert végleg puccsolta Scottot a koordinátor posztjáról, és onnantól kezdve ő dirigált, minek hála mintegy két óra alatt sikerült cakom-púder átrámolni a Bhàta teljes rakományát, azért gond nélkül elvitatkoztak a munka befejezéséig. Akkor Scott egy „Még nem végeztem!”-felkiáltással eltűnt a raktér irányában, néhány ív papirossal, amit a frissen előkerült Eduard kezeiből tépett ki. A pápaszemes észt pislogva bámult utána. Nála jobban már csak Toni pislogott, mikor Scott ismét megjelent és a kezébe nyomta a listát, hogy mit akar majd egy szép napon kifizettetni vele.

– Minek számláztad ki a… mi ez? Mi az, hogy „rakodási akadályozó tényezők”?

Scott vállon veregette Gilbertet.

– Már megbocsáss, de ki miatt fért el a holmikád a raktérben? – érdeklődött ő kedvesen. – Ráadásul úgy, hogy még turkálni is tudsz benne?

Segített a skótnak a találgatásban; jelentőségteljesen magára mutatott.

– Ó, te jó ég – könyökölt be Erzsi. – Hát ez jobb, mint egy kabaré.

– Ugye – göcögött Feliks. – Szerintem rakjuk le őket a következő kikötőben és szedjünk rájuk jegyet.

– Csak akkor, ha kapok belőle részesedést! – szólt oda nekik a vörös.

– Na jó – próbálkozott Toni bevetni a kapitányi tekintélyét. – Nem tudom, emlékeztek-e még rá, de a tengernagy valószínűleg még mindig a nyomunkban van, szóval célszerű lenne megindulnunk, nem gondoljátok?

Összenéztek és bólogattak. Toni ettől nagyon boldog lett, és még boldogabban szaladt fel a hídra, hogy kiadja a parancsot az indulásra. Chiara annyit mondott, hogy felesleges kiabálnia, ha egyszer ott áll mögötte, és tisztán hallja akkor is, ha suttog. Eduard csak az útirányon pontosított, de ez elég volt Toninak ahhoz, hogy végleg magába roskadjon, és Gilbertnek kelljen ápolni a lelkét.

– Nyápicok vagytok mind – horkantott Scott.

Egy zsákocska füzérét bogozta, de nem boldogult vele. Mellette Matt éppen végzett egy gordiuszi csomóba tekeredett kötél kibogozásával, így a zsákocska zsinórját is rövid úton megnyerte. Erzsinek úgy tűnt, hogy a magasabb iker – ő viszont egészen vidám, ha ezt megjegyzik neki – nem nagyon áll ki a saját igazáért, ha Alfred nincs a közelében. Ami azt illeti, olyankor inkább felveszi a hajó mintáját és jóformán láthatatlan.

Miután megkapta a zsákocskáját, Scott megindult, és körbeszórta a hajót valami zöldes porral. Erzsi figyelte minden mozdulatát, főleg akkor, mikor Scott mormogni is elkezdett hozzá.

– Most varázsol? – sasszézott oda Gilbert mellé, aki még mindig Toni vállát veregette.

– Hogy? Tudom is én – vont vállat.

– Passz – erősítette meg Toni. – Marie máshogy csinálja.

– Miért, ezt ő szokta intézni?

– Neki több tapasztalata van ezekkel a varázs-izékkel.

– Lehet, hogy nem látszik rajta, de egy vén szatyor – tette hozzá Gilbert.

– Gilbert Beilschmidt, még egy szó, és egy hétig sótlan puliszkát kapsz minden étkezésre! – szűrődött fel a konyha irányából.

Erzsi felkacagott, Gilbert pedig kitárt karral az égre nézett.

– Mi a szösz van ezzel a csigaevővel, hogy mindent hall, amit róla mondok?

– Általános női tulajdonság – somolygott.

– Így van! – erősítette meg Chiara a kormány mögül.

A fiúk nagyon ijedt képpel néztek össze. Estig gyanúsan sokat legyeskedtek körülöttük, sőt, Gilbert határozottan szívélyes volt. Erzsi nagyon sok szótlan pillantást váltott Chiarával, és az olasz nő arcáról ugyanazt tudta leolvasni, mint amit ő is érzett: komoly mennyiségű vaj lehet a srácok füle mögött, ha valamit ennyire jóvá akarnak tenni. Ez az érzés csak erősödött, mikor Gilbert szó nélkül esett neki a sózatlan puliszkájának, amit vacsorára kapott.

A vacsorát jó szokásukhoz, és a hagyományokhoz illeszkedve a fedélzeten tartották. Akkor kezdték meg az előkészületeket, mikor a nap már alacsonyan járt, de még volt bő egy órájuk napnyugtáig. Ülőalkalmatosság gyanánt takarókat és szőnyegeket terítettek le, úgy csináltak egy nagy kört. A főzőkondért Alfred és Matt hordozta körbe, a porciókat Marie mérte ki. Aznap estére káposztaleves volt a menü, Gilbert egyik kedvence, ami fokozta Erzsi aggodalmát.

Gondolt rá, hogy megkérdezi, mi a szósz van, de Toni előbb hozakodott fel a maga témájával, így kegyeskedett elnapolni a vallatást.

– Ühm, Scott.

– Ki vele.

– Tudod, ezen a hajón én vagyok a kapitány.

A férfi felpillantott.

– Elég szar, ha valamit így kezdesz.

– Nem az a lényeg – legyintett. – Csak tudatni akartam veled. Meg kapitányi parancsba adni, hogy ööö… mostantól csak vészhelyzetben mehetsz fel az árbocra.

Scott értetlenül vonta fel a szemöldökét. Marie nagy sóhajjal kisegítette a spanyolt:

– Azt akarja mondani, hogy olyan helyen szellőztesd a csupasz alfeled, ahol nekünk nem kell nézni.

– Ha ennyire sért, rendben – jelentette ki nagyvonalúan.

– Oh, kérlek, nem kell ennyire eltelned magadtól – horkant fel Marie.

– Mondtál valamit?

– Igen – tette csípőre a kezét a nő. – És hozzáteszem, hogy hordjál alsógatyát.

– Kényelmetlen.

– Érdekes, rajtad kívül senki nem gondolja így.

– Igazából… – kezdte Feliks, de Dora még idejében a lábára lépett.

– Most azt akarod, hogy én legyek zavarban, mint a kiskölyök haverjaid? – mutatott végig rajtuk Scott. – Nem fog menni.

– Scott, drágám, ha azt akarnám, hogy zavarban érezd magad, akkor összehasonlítanám a te oly' nagy büszkeséged a testvéreidével, és hidd el, nem örülnél neki.

Erzsi a szája elé kapta a kezét, hogy ne nevessen fel. A többiek is elég érdekes arcot vágtak. Feliks még egy kis könyvecskét is előszedett, hogy felírja a szaftosabb részleteket. (Nem, Erzsi még nem nézett bele abba a könyvbe.) (De igen.) (Egy pohár krakkói után.) (Amit egy üveg egrivel kísértek.)

– Csak azért, mert engem és Flynnt behúztál, még nem kell erőlködnöd.

Marie félrenézett és csücsörített. Scott az ölébe ejtette a kezeit.

– Na ne. Owen is megvolt?

Az ikrek egyre érdekesebb arcot vágtak.

– Még előtted.

– Te mocskos ribanc – röhögött fel.

– A modorod eddig sem volt a legvarázslatosabb, de engedd meg, hogy felvilágosítsalak: a teljesítményed sem az.

– Hát hogyne – bólogatott szkeptikusan. – Nem emlékszem rá, hogy panaszkodtál volna.

– De nem is mentem repetáért – biggyesztette az ajkát.

– Miért, kértem?

– Nem is tudom, ki volt az, aki kiverte a hisztit, mikor rám nyitotta az ajtót…

Scott elvörösödött.

– Már nem azért, de másfél nappal akció után a bátyámmal ágyba bújni egy kicsit meredek, nem gondolod?

– Nem úgy volt, hogy ezt nem akarja előttünk megbeszélni? – nyöszörögte Alfred alig hallhatóan.

– Oda a gyerekkorom – temette a tenyerébe az arcát Matt.

– Gyerekkorunk – helyesbített Alfred.

Marie egy pillanatra elgondolkodott.

– Tényleg. Bocsáss meg, összekevertelek Owennel.

– És ezek után higgyem el, hogy ismersz?

– Kicsikém, engedd meg, hogy beavassalak: mind a négyőtökről igen komoly ismeretereim vannak.

– Úgy érted, mélyreható.

Scott kaján nevetését hallva Marie arca elsötétült.

– Hát, veled semmiképp – jelentette ki fölényesen. – És nem akarlak elszomorítani, de teljesítmény alapján cementként kötöttél be lista aljára.

A férfi kitárt karral vigyorgott.

– Persze, mert nyilván elhiszem, hogy egy-egy éjszaka után emlékszel mindegyikünk méreteire.

– Ki mondta, hogy akarok rá emlékezni? – horkant fel. – És itt tenném hozzá, hogy értékelném, ha pontot tennénk a nemi életem megvitatására.

Eduard hálásan tette össze a kezeit. Alfred még pár könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkából. Scott a magukba roskadt ikrekre pillantott, de a szavait még mindig Marie-nak szánta:

– Örökbe fogadtál egy hajórakomány kölyköt, és nem tudtad őket megnevelni?

– Az a kettő saját gyártmány.

A skót harsányan felröhögött.

– Ó, hát van Isten! Tudod, Marie, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik!

Marie a szemét forgatta.

– Az unokaöcséid, te nyomorult!

Scottnak a torkán akadt a levegő. Elkerekedett szemmel bámult le a hasonlóan döbbent ikrekre, majd rájuk, és magára bökött. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, még négy ujját is megszámolta. Lecsukott egyet, majd még egyet. A maradék kettőt is megszámolta. Erzsi hallani vélte a fejében a nyikorgó fogaskerekeket, mert úgy tűnt, a skót nagyon nem tudja összerakni, mégis melyik oldalról lehetnének a fiúk az unokaöccsei. Végül – nagy sokára – a kárörvendő franciára nézett, és mélységes megrökönyödéssel kérdezte:

– Arthur?

A nő előrelépett, és két keze közé fogta az arcát.

– Látod, megy ez neked, ha nagyon akarod! – duruzsolta kedvesen.

– Na de pont Arthur? És basszus, hány évesek ezek a srácok? Ahhoz legalább… te jó isten, ezt elképzeltem.

– Ennyire ne erőlködj.

– De hát folyamatosan öltétek egymást! – akadékoskodott.

– Talán pont azért, talán nem – rántotta meg a vállát. – Az ellentétek vonzzák egymást, nézz csak Tonira és Chiarára. Vagy Dorára és Feliksre. Abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy Erzsi beszámítható-e, de hogy nem olyan tökhülye, mint Gilbert, az egyszer biztos.

Feltartott hüvelykujjal megköszönte a bizalmat, és oldalba bökte felháborodott szívszerelmét.

Scott megint a fiúkra nézett, és megdörgölte az arcát.

– Nagybácsi vagyok – motyogta. – Baszki, öregebb vagyok, mint gondoltam.

– Ne vedd magadra.

– Nem veszem, miért venném! – elhajtotta maga mellől a nőt. – Na de hol van a büszke apuka, hogy gratuláljak neki?

Egyszerre megfagyott a levegő. Marie kék szemeit elfüggönyözte a bánat, az ikrek pedig behúzott nyakkal bújtak össze. Bár Erzsi nem ismerte a francia nő férjét, egyszerre elfogta az aggódás. Balra dőlt, Gilbert vállának. Nem kellett magyarázkodnia, a kedvese szó nélkül karolta át a vállát, és nyomott csókot a hajára.

– Nem tudom – felelt halkan Marie.

– Mi az, hogy nem tudod?

– Húsz éve nem láttam őt, Scott – susogta. – Még a fiúkat sem látta soha.

Scott lassan, nagyon lassan tápászkodott fel.

– Hol van az öcsém?

Ha a szeme olyan színű volt mint a tenger, akkor a hangjában egy vihar bújt meg.

– Nem jött haza, Scott – hebegte Marie. – Elment és… és nem jött haza. Nem tudom, hol van.

– Pont olyan vagy, aki annyiban hagy valamit – köpött ki Scott. – Azt akarod, hogy higgyem el, nem tudsz semmit? Hogy csak ültél a seggeden, mint egy rendes feleség?

– Kerestem őt! Keresem őt, de… de Bondevik…

Remegtek az ajkai. A keze hátával törölte ki a szeméből a könnyeket, hogy ne szabadulhassanak el. A fiainak több sem kellett, már ott is voltak az anyjuk mellett, hogy két oldalról a nyakába boruljanak.

– Átkozott vagy, ugye? – bukott ki hirtelen Scottból. – Átkozott vagy. Nincs más magyarázat.

– Mégis mi a fenéről beszélsz?! – ugrott fel Toni. – Hogy mondhatsz neki ilyet?

– Egy testvérem meghalt, amikor közösködtünk ezzel a nővel! – A mutatóujját kardként szegezte rá.

Marie már nem szomorúan, inkább dühösen törölgette a szemét.

– Owen halála nem az én hibám volt!

– Akkor kié? Az övé?

– Vagy inkább mindegyikőtöké! Nem én vagyok átkozott, hanem a tenger. – Összepréselt ajkakkal meredt a sógorára. – Mondtam, hogy ne menjetek a sziklák közé.

– Nem hagyhattad ki az „én megmondtam”-dumát, igaz? – horkant fel.

Gilbert felugrott, és segített Toninak elkapni Scott vállát, hogy a férfi ne kapja el Marie-t. A nőt a fiai fogták le, hogy ne kaparja ki a skót szemét.

– Álljatok már le! – csattant fel Toni. – Egyáltalán, mi a fenéről beszéltek?

Scott dühösen fixírozta Marie-t. Nagy sokára hátralépett, és lerázta magáról Toni és Gilbert kezét. Kétszer-háromszor nekifutott, mire bele tudott kezdeni a történetbe.

– Van három testvérem. Illetve, csak volt – javította ki magát. – Négyen indultunk el Nagy-Britanniából Japánba, azzal a feltett szándékkal, hogy megkeressük a hullám-köveket.

– A micsodákat? – kérdezett rá Feliks. – Ezekről még tökre nem hallottam.

Erzsi rápillantott, és inkább nem mondott semmit. Feliks nagyon igyekezett, hogy az előbbi vitának minden mozzanatát lejegyezze. Az ujjbegyei egészen feketék voltak a mártogatóstól.

– Hullám-kövek – ismételte Marie. – A kanju és a manju. Irányítani lehet velük az apályt és a dagályt.

Mélyet lélegzett, és megtartotta magának a szkeptikus megszólalásait. Azok után pláne, hogy Scott csak úgy hozott neki egy kártyalapot, amin rajta van ő is, meg a serpenyője is. A serpenyő még oké, mert a Scottól kapott példány ikertestvére a lapon szereplőnek, de soha nem pózolt festményhez, így el nem tudta képzelni, hogy szerezték meg a képmását.

– És megtaláltátok? – kérdezte izgatottan Alfred.

– Meg – morgott. – Owen öcsém életébe került.

Alfred nagyot nyelt. Scott folytatta:

– A bátyám, Flynn be akart menni a barlangba, mondván, ha már idáig eljutottunk, akkor Owen emlékének meggyalázása lenne visszafordulni. Marie ellenkezett, Arthur pedig valószínűleg életében először egyetértett vele.

– Te pedig Flynn pártját fogtad – mosolygott keserűen Marie.

– Akkor bementetek abba a barlangba – mondta izgatottan Feliks.

Rábólintottak.

– És mi történt?

– Ránk szakadt – felelte Marie. – Azzal egyikünk sem számolt, hogy a köveket varázslatok védik.

– És utána egy retek nagy hullám kisöpört minket a barlangból – fejezte be Scott. – Egy tutajon ébredtem a tenger közepén, és a szomjhalál szélén voltam, mikor partra sodródtam Dél-Amerikában. Te?

– Arthur fogta a kezem. – Hunyt szemmel hátrahajtotta a kezét, és édes-szomorú mosolyra görbült a szája. – Majdnem egy hétig látszódott a nyoma, olyan erősen szorított. Mi Szingapúrtól nem messze értünk partot. Flynnel mi lett?

– Ez lett volna a következő kérdésem – fordult el Scott.

– Ezek szerint te sem tudsz róla semmit.

Nem felelt. Marie összevonta a szemöldökét.

– Scott.

– Visszamentem.

– Úgy érted, a barlanghoz?

Bólintott.

– Az utolsó pont volt, ahol láttuk egymást, szóval úgy gondoltam, hogy majd ott találkozunk. Egyikőtök se volt ott.

– Eszem ágában sincs visszamenni valahova, ahol tonnás kövek szakadhatnak a fejemre!

– Ott ugyan már semmi nem szakadt sehova.

– De Flynn nem volt ott, ugye?

– Nem hát – sóhajtott. – Csak ez.

Megérintette a fülbevalóját. Marie szeme kikerekedett.

– Az ott…

– A manju. Még szerencse, hogy csak a kanjuval egyszerre lehet használni, nem? – Összefonta a karjait. – És visszatérve Flynnre: a végső indok, ami miatt veletek jöttem, éppen ő volt. Néhány hónappal ezelőtt egy uszadékfa megült a stégemen. Flynn kardja ott volt a fában.

– Mármint az a kardja, amit még otthonról hozott, vagy az, amit út közben találtatok?

– Nyilván az a szar, amit három fontért vett a kovácsnál! – csapott a combjára Scott. – Nem, én a Claíomh Solaisról beszélek. Az pedig nem szokta csak úgy otthagyni a tulaját.

– A Fény Kardja – segítette ki az ismételten értetlen társulatot Marie. – Nálad van?

– Lenn, bedobozolva – bökött a raktér felé Scott. – Nem vagyok a bátyám, hogy forgassam.

Otthagyta őket. A léptei hangosan dobbantak a fedélzet deszkáin, a raktér ajtaja még hangosabban csapódott be utána. Erzsi összerezzent tőle.

Mire kettőt pislogott, a társulat már kezdett szétszéledni. Az aznapi mosogatásért felelős Eduard elgondolkodva szedegette össze a fatálakat, és állt neki az elsikálásuknak. Gilbert előhozta a szalmazsákját és nekiállt megágyazni a főárboc tövében. Marie a hídra vezető lépcső harmadik fokán ült, az elsőre leültette a fiait, és egy apró csontfésűvel simára fésülte a hajukat. Minden este megpróbálkozott ezzel, és a fiúk rendszerint hevesen tiltakoztak, mondván, már nem gyerekek. Aznap szó nélkül hagyták magukat, és utána hagyták, hogy az anyjuk megpróbálja agyonszeretgetni őket. A hídon Toni segített Chiarának kikötni éjszakára a kormányt. Nem mintha az olasz nőnek szüksége lett volna segítségre, a kapitány csak a felesége mellett akart lenni, megragadni minden pillanatot, mikor hozzáérhet. Romana nem tiltakozott.

A hajó orrában Dora a korláton ült, mögötte Feliks felállt egy vödörre, hogy hátulról hozzá tudjon simulni a magánál egyébként is magasabb feleségéhez. A kezei a nő domborodó hasát simogatták, néha megálltak, ha megérezte a magzat apró rúgásait.

Aki tudott, a párjához bújt gyöngédségért. A lenyugvó nap fényében az együtt üldögélő családok megnyugvást hoztak egymásnak, elhajtották a vacsoránál felemlegetett régmúlt szellemeit. Erzsi mégis pironkodva támasztotta a korlátot, csak a szeme sarkából figyelve Gilbertet, aki a másik oldalon bámulta a vizet. Megvárta, amíg a többiek eltűnnek a maguk kabinjában, csak akkor somfordált oda hozzá, döntötte a fejét a vállának. Botorságnak tűnt, mégis gyöngének érezte magát ezért.

Nem szóltak, csak nézték, ahogy az utolsó lángoló, vörös sugarak is belefulladnak a tengerbe. A világ gyorsan sötétbe borult.

– Kezd hűvös lenni – dünnyögte neki Gilbert.

Még egyszer szorosan átölelte, csak utána ballagott a saját – Gilbert – kabinjához. Az ajtóból még visszanézett a kedvesére, úgy ment lefeküdni.

Sokáig bámulta álmatlanul a plafont.

A keze újra és újra kinyúlt az ágy üres felére, ujjai belemarkoltak a tiszta lepedőbe. Tudta, hogy ez az üresség csak a várakozás; Gilbert gyökérségének maximális és vitathatatlan bizonyítéka, mert komolyan veszi ezt az egész házasság előtt nem szexelünk-dolgot. Tudta, az aggódás mégis gyökeret vert benne.

A sötétség rossz tanácsadó. A baljós gondolatok általában az éj leszálltával jönnek, ekkor kérdőjelezi meg az ember minden döntését, a teljes egzisztenciáját. Erzsi kisimította a lepedő ráncait, és győzködte magát, hogy Gilbert odakinn alszik, és nincs semmi baja. Nem lesz semmi baja. Elhajóznak Venezuelába, találkozik a vőlegénye családjával, egybekelnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A gondolatai mégis mindig visszakanyarodtak Marie-hoz. A nő arcát látta maga előtt, azt a pillanatot, mikor Scott megkérdezte tőle, hogy hol van a gyerekei apja. Úgy állt ott, mint akit arcul csaptak, döbbenten, megrettenten. Az igazi szomorúsága akkor csillant meg egy pillanatra, mikor a fiait ölelte.

Nem akarta így leélni az életét. A tengert járva, bánattal eltelt szívvel, reménytelenül keresve. Elképzelni sem akarta, milyen lehet.

Port Magorra gondolt, a hosszú hónapokra, amikor Gilbert visszaértére várt. Arra, hogy milyen ügyefogyott is ez a fiú, amiért egy gyarmati központba, egy fontos hadikikötőbe járt, holott komoly vérdíj van a fején, mindezt azért, mert Erzsi tetszett neki. És még meg is szöktette. Vagy nagyon bátor, vagy nagyon bolond. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon kell neki.

Még mindig nem ért hozzá úgy, holott már mióta együtt vannak ezen a hajón. És halogatja az esküvőt, mert meg akarja osztani az örömét a szeretteivel is, azt akarja, hogy ők is ott legyenek ezen a jeles alkalmon.

Ekkor rúgta le a takarót, és osont ki a fedélzetre.

Csend és béke honolt. Fényesen sütött a hold, tisztán látta, hogyan fekszik felhúzott lábakkal, görbe háttal Gilbert a főárboc tövébe rakott szalmazsákon. Napközben meleg volt, de éjjel már hűvös szelek jártak, a vékony pokróc a szobában néha még sok is volt, de idekinn a kedvese biztosan fázik. Neki is elég volt pár lépés, hogy átkarolja magát, és átkozza a sok eszét, amiért hálóruha helyett csak egy hosszabb ingben alszik.

Gilberthez lépett, és a felkarjára simította a kezét. Inas hús feszült a munkától és a kíméletlen környezettől durva bőr alatt. Milyen furcsa, hogy hófehér a bőre, és mégsem ég le a napon! Hogy ezüstősz haja szinte világít a holdfényben, a szellő pedig úgy borzolja, mint a friss tavaszi füvet!

Noha úgy ért hozzá, mintha a legtökéletesebb hímestojás volna, Gilbert azonnal megébredt.

– Schatz? – nézett rá álmosan ködös szemekkel. – Valami baj van?

– Nem tudok aludni – súgta. – És hiányoztál.

– Hé, itt vagyok.

Odaült a szalmazsák mellé. Gilbert kinyújtózott, felé fordult, ő pedig a mellére hajtotta a fejét. Hajókötelektől érdes ujjak bújtak a tincsei közé. A füle alatt Gilbert szíve dobogott lassú, nyugodt ütemben.

– Délután olyan furák voltatok Tonival.

– Csak eszembe jutott az összes hülyeség, amit valaha rólad mondtam.

Felsandított rá, ő meg zavarában vigyorgott.

– Tudod, hogy van ez, férfiak egymás közt… Feliks is benne volt nyakig. Meg a sör. A sör tehet mindenről.

– Nekem nem kell sör ahhoz, hogy agyba-főbe szidjalak. Nem kell mentegetőznöd.

– Nem?

A fejét csóválta, és visszaejtette Gilbert mellkasára.

– Hideg vagy.

– Hűvös van.

– Gyere be hozzám.

Hosszan és könyörgőn pislogott rá a szempillái alól. Tudta, hogy ennek a pillantásnak ő nem tud túl sokáig ellenállni, noha abban nem volt teljesen biztos, hogy a holdfényben mennyire lehet kivenni az arckifejezéseit.

Éppen eléggé. Gilbert hangosan nyelt egyet.

– Jó kislány leszek – ígérte. – Nem ebbe a pár napba fogok megfonnyadni. – Mosolygott és kinyúlt, hogy megsimogassa a vőlegénye arcát. – Meg szeretném, ha örülnél, és ha neked tényleg fontos, hogy először a nászéjszakán legyél velem, ám legyen.

Gilbert hosszú szünet után felelt, rekedt hangja súrolt, mint a smirgli, és Erzsi egészen beleborzongott.

– Itt nem az a kérdés, hogy te jó kislány leszel-e, hanem hogy én jó kisfiú tudok-e lenni.

– Készséggel tökön rúglak, ha szeretnéd – duruzsolta.

– Úgy örülök, hogy számíthatok rád.

– Akkor bejössz? – Felült, és megfogta a kezét. – Nem akarom, hogy megfázz. Hogy néznél ki taknyosan az esküvőnkön?

Gilbert kuncogott, azt is halkan, hogy ne zavarja fel az éjszaka nyugalmát. Készséggel felült, de nem hagyta, hogy Erzsi felpattanjon, és magával húzza. Helyette megragadta a felkarját, erős, biztos kezekkel. Hiába volt szoros, tudta, hogy ez csak egy kérés, az ő lendületének megtörése. Csak kérnie kell, és Gilbert elengedi. Csak kérnie kell, és a csillagokat is lehozza az égről.

Az orra alig érintette az arcát, csiklandós érzést hagyott maga után. Hideg ujjai vállára kúsztak, ott megpihentek. A bőrét cirógató lélegzete viszont forró volt, mint Erzsi bensője, mikor végre egymáshoz simultak.

Egyszer régen, eónokkal ezelőtt utálta, ha megcsókolta, mert az érzés megmaradt benne, mint a hullámok a tenger felszínén. Nem felejtette el, és tudta, hogy végtelen hosszú idő, míg újra érezheti ezeket a bizonytalan ajkakat az övéin, amik nem ismerik őt teljesen. Annyira nem jellemző rá ez az óvatosság, ez a már aggódásnak nevezhető finomság – és mégis hozzá tartozik, a lénye része. Gilbert gondoskodó oldala. Ez az esetlen bizonytalanság adta meg Erzsinek az utolsó lökést, mikor ott egyensúlyozott ennek a szerelem-szakadéknak a peremén.

Egy olyan világban él, ahol nőként nem adatott más joga, mint hogy gyermekeket szüljön. A kormányzó lányaként hozzászokott, hogy ne nőként nézzék meg, hanem áruként; vagy a rangjával járó előnyök lebegtek a kérői szemei előtt, vagy a széles csípője és az erős alkata, ami azt súgta, hogy nem fog belehalni az első gyermeke kihordásába. Benne ez mindig is végtelen ellenkezést keltett. Undorodott ezektől a férfiaktól.

Gilbert hangos. Kötekedő. Gyakran hebehurgya. A barátaival azonban kedves, és amikor megcsapkodja Tonit vagy Alfredet, akarva-akaratlan figyel rá, hogy ne okozzon nekik fájdalmat. A nagyhangú férfi csak egy álca, amivel elrejti ezt a kedvességét még a barátai elől is, és Erzsinek is csak ilyen lopott pillanatokban mutatja meg.

Nagyon tudja szeretni ezért. Meg a hebehurgya oldaláért is. Az egészen apró hülyeségeiért, amik néha passzolnak Erzsi hülyeségeihez, néha nem, és a végletekig fel tudja idegesíteni vele, na de ettől lesz ő igazán valaki. Egy olyan valaki, akit érthetetlen okokból annyira szeret, hogy képes hozzákötni az életét.

Mikor az ajkaik nagy sokára elváltak egymástól, Erzsi már Gilbert ölében ült, és levegő után kapkodott. Gilbert egyik keze a hátán, a másik az inge alatt kalandozott. Az ujjai alatt érezte, milyen szaporán ver a szíve. Tágra nyílt szemeiben látta a vágyakozást.

– Most még abbahagyhatjuk – súgta neki.

– És ha nem akarom?

– Megbánod holnap?

– Hol érdekel? – Az ajkai széles cápavigyorra húzódtak.

Ha neki mindegy, akkor Erzsinek pláne, ő eddig sem ellenkezett. Lehajolt egy újabb csókért, és…

– Ayy, Antonio!!

Rajtakapottan rebbentek szét. Kellett neki egy hosszú pillanat, hogy felfogja, ez mi volt, akkor pedig Gilbertre nézett, akinek az arcán ugyanaz a gyerekesen kaján és hülye érzés tükröződött, mint ami Erzsiben bújkált.

Egyszerre bukott ki belőlük a nevetés. Megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül. Fetrengtek egymás mellett, az öklüket tömték a szájukba, hogy ne ébresszék fel az egész hajót, vagy az isten szerelmére, legalább Toni és Chiara ne tudják meg, hogy hallották a kis akciójuk végjátékát. Erzsinek már fájt az oldala és arca, Gilbert pedig a könnyeit törölgette, mire végre megnyugodtak.

Összenéztek.

– Antonio – mondta Erzsi.

És kezdték előröl.

Még mindig fel-felcsuklottak, mikor jött egy komolyabb szélroham, amitől már tényleg fázni kezdtek, és inkább bemenekültek a meleg, de mindenek előtt szélvédett kabinba. Elkevertek egymás mellett, és kuncogtak. Erzsi rövid habozás után addig böködte Gilbertet, míg ő úgy nem fordult, hogy kényelmesen a karjaiba tudjon mászni. Ő előbb melegedett át, és hangosan megnyikkant, mikor Erzsi a hideg talpait a lábszárának nyomta.

Bosszúból a fülébe súgta:

– Antonio.

Felprüszkölt, és a vállába bokszolt.

– Soha nem fogunk így aludni! – nevette.

– Nem, főleg akkor, ha mennek még egy kört! – röhögött fel.

– Shh! – csitította. – Itt vannak a szomszédban, meghallják!

Elcsitultak. És meghallották az ütemes dobbanásokat.

Másnap nagyon fáradtan vonultak ki a reggelihez. A többiek nem tudták hova tenni őket, mikor Romanát és Antoniót meglátva harsány kacagásban törtek ki.

>>> Folytatás >>>

Hullám-kövek: angolul tide jewels, de magyarul a dagály ékkövek hülyén hangzik, szóval engedélyeztem magamnak egy kis írói szabadságot. A japán mondákban vannak benne, imhol linkelem hozzá a Wikipédiát (angol), és egy mesét (ugyancsak). Én kicsit öncélúan értelmeztem.

Két része van: a kanju (apály-kő) és a manju (dagály-kő). A kinézetükről nem láttam sehol semmit, szóval az abszolút saját találmány lesz.

Claíomh Solais: egy metaforikus tárgy az ír és a skót-gael népmesékben. Ennek megfelelően Flynn (Írország) és Scott (Skócia) kezében fordulhat elő. Link a (szintén) angol (szintén) Wikipédia oldalra.

Egyszer talán komolyabb kutatási anyaggal is szolgálok majd.