Nászút #4

Sálálálá, Roderich-szemszög. Nagyon modoros lett? Lehet. Nagyon sok benne az utalás arra, hogy nem igazán tud mit kezdeni Tino stílusával? Az is lehet. Tud bánni a fegyverekkel? Előfordulhat.

OOC lett? A fentiek alapján egészen biztosan.

A többi karakterről annyit, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy most úgy döntöttem, hogy konkrétan Roderich szemén keresztül fogjátok látni a többieket. Ha félreért valamit, akkor ti a félreértett változatot fogjátok kapni. Ha úgy gondolja, hogy Tino folyamatosan mosolyog, és idegesítő hangszíne van, akkor kénytelenek lesztek megismerkedni Tino idegesítő oldalával.

Előre is elnézést.

Nem akartam poéngyilkos lenni, így a releváns tengeri legendák sommázását a történet végén olvashatjátok.

Svájc dacosságában jelentős szerepet játszott, hogyan állnak hozzá a svájci bankok az ügyfeleikhez.

Jelen fejezethez sokat adott ez a kép.

Hogyan billentsünk ki egy svájci kereskedőt a lelki békéjéből

Roderich nem szívesen gondolt az elmúlt napokra. Tandemben hajókázni egy dolog, azon még túllendült, na de a társaság! Bondevik tengernagy egészen biztosan őrült volt, de az elsőtisztjével sem volt minden rendben. A finn férfi boldog volt. Nem örült, nem mosolygott, ő boldogan ragyogott a világra, és úgy tűnt, hogy ez a fajta jókedve egész egyszerűen letörhetetlen. Nem ült ki olyan mélyről jövő undor az arcára, mint Vladimiréra, mikor megtudta, hogy a célállomás egy hajózhatatlan öböl, és kénytelen lesz egy csónak orrában állni és dirigálni az evezősöket,hogy merről kerüljék a zátonyokat.

Sokadszorra mondta el az elsőtisztjének, hogy próbálja meg moderálni magát, és legalább egy kicsit próbálkozzék a kiismerhetetlenség látszatával. Az okítás annyit ért, mint a falra hányt borsó.

Andrei egy fokkal tanulékonyabb volt. A kiselőadás óta folyamatosan csodálattól ragyogtak a szemei és mosolygott. Inkább a finnt tekinthette példaképnek. Egyébként valószínűleg élvezte volna, hogy az egyébként vele szemben távolságtartó és óvatos kisfiú mosolyog, de éppen idegeskedett Elizaveta miatt. Emiatt letorkolta a nyafogó Vladimirt, hogy nem kérte ki a véleményét, és indítson a ladikba, ameddig jó kedve van. Tinót pedig legszívesebben belehajította volna a tengerbe, de ő a tengernagy legénységéhez tartozott, ezért hál' Istennek, rendszerint a másik hajón volt.

Homokos, rothadó hínárral borított partra futott ki a csónak. Roderich a tengernagy nyomában lépett szárazra, és a hullámveréstől biztos távolban nézte, hogyan fésülik át a katonák nyomok után a fövenyt.

– Úgy vettem észre, hogy fenntartásai vannak a legénységem néhány tagját illetően – jegyezte meg Bondevik.

Fél szemmel a féllábúra pillantott.

– Nem értem, mire akar kilyukadni.

– Zavarja az elsőtisztem cserfessége, nemde?

Hosszú szünet után kimérten biccentett.

– Nem ellene szól – tette hozzá. – Egyébként valószínűleg értékelném, de jelen helyzetemben egy kicsit…

– Idegesíti?

– Nem ez a legmegfelelőbb szó. Úgy mondanám, hogy nincs hozzá türelmem, uram.

– Megértem, néha egy csöppet sok. De a dolgához kiválóan ért.

Mintegy megerősítésképpen, meghallották Tino éles kurjantását, hogy talált valamit. A katonák és Vladimir rögvest odasiettek. Roderich kicsit kényelmesebb tempót diktált, hogy a tengernagy a maga sántikálásával ne maradjon le. A norvég férfi hosszabb utakhoz rendszeresített mankója, illetve a pontvégű botlába minden lépésnél mélyen a földbe süppedt, ez jócskán lassította.

Mit ad Isten, Tino az öböl másik felén guggolt a feltételezett nyomai felett.

– Tudja, kit keresünk?

– A kormányosa említett egy bizonyos „Kereskedő” néven elhíresült informátort.

– Igen-igen, jó sok borsot tört már az orrunk alá az átkozott boszorkány. – Megütközve fordult a feletteséhez, mire ő szórakozott jókedvvel folytatta: – Bizony, egy nőt keresünk. Adelheid Zwingliről mindössze annyit tud a Flotta, hogy svájci, de hogy mikor és mivel érkezett, az rejtély. Általában az összekötőin keresztül intézi az ügyleteit, akiket annyira lehet összefogni, mint egy hordó beolajozott angolnát. Az üzletkötés után a föld nyeli el mindet.

– Ha nem fogtunk el senkit, aki közvetlenül vele üzletelt, akkor hogyan szereztünk tudomást a szálláshelyéről?

A tengernagy alakját parfümként ölelte körbe a sötét elégedettség.

– Az egyik madárkája elkövette azt a hibát, hogy tengerre szállt, és a vízen senki nem szökhet meg előlem.

Nem volt biztos benne, hogy Bondevik a saját érdemei erősítése végett hangsúlyozta ilyen erősen a „senki” szót, vagy csak azért, hogy Roderich is tisztában legyen a játékszabályokkal, és ez volt a beszélgetéseik sokadik fenyegetés-szakasza. Mintha nem lenne biztos benne már az első pillanattól kezdve, hogy amennyiben valamivel megsértené a tengernagyot, a lábait összekötözik, és egy ágyúgolyó szívmelengető társaságában szemlélheti meg közelebbről Davy Jones börtönét.

A katonák szétváltak előttük, Tino pedig felhagyott a föld vizsgálatával és felugrott, hogy jelentést tegyen.

– Négyen vagy öten voltak. Ugyanannyian mentek oda, mint ahányan visszajöttek. A nyomok nem mélyülnek; nem volt náluk komolyabb súly.

A tengernagy csak hümmögött, és a mankójával a falábát ütögette. Roderichnek úgy kellett figyelmeztetnie magát, hogy viselkedjen és ne üvöltsön rá, hogy hagyja abba. Minden koppanásnál úgy érezte, mintha valaki végighúzna egy evőpálcikát a nyakcsigolyáin.

– Tino, kövessétek a nyomokat. Vigyél egy osztagot a biztonság kedvéért. Kapitány, velük tart?

Az utolsó mondatot neki szánta, ő pedig habozás nélkül rábólintott. Vladimir, aki addig egy tuskón ülve malmozott, felugrott, de leintette.

– Herr Popescu, maradjon.

Hiába a megannyi lecke, még mindig látványosan kiült az arcára minden, amit érzett. Nem zavartatta magát, csak ellenőrizte, hogy megvan-e minden felszerelése, és a pisztolya meg a kardja rendben fel van-e erősítve az övére, majd megindult a vigyori finn nyomában. Igyekezett kizárni a tudatából a tényt, hogy Bondevik megfogalmazása után azt is feltételezhetné, hogy a csapat parancsnoklását nem ő, hanem Tino kapta. Kimért léptekkel megindult előre az elsőtiszt nyomában.

Tino tapasztalt nyomolvasó volt. Magabiztosan követte a néhol alig-alig kirajzolódó nyomokat, és mire odaértek a céljukhoz, azt is megmondta, hogy a társaságból legalább ketten nők voltak.

– Megfelelő vizsgálattal és egy tiszta nyommal nagyon sok mindent meg lehet állapítani – magyarázta lelkesen. – Minél mélyebb a nyom, annál nehezebb, aki hagyta. Minél hosszabb két lépés között a távolság, annál magasabb a jóember. A lábnyom formájából még azt is meg lehet mondani, hogy mennyire siettek. Ők elég ráérősen ballagtak oda is és vissza is.

Csak fogd már be.

A fák között egy közepes méretű házra bukkantak. A szakasznyi katona rögtön szétszóródott, ellenőrizték, hogy vannak-e ellenséges elemek a területen. Ketten megálltak az ajtó két oldalán, láthatóan arra készülve, hogy betörjék azt.

– Egy pillanat! – kiáltott oda Roderich. – Előbb talán illene kopogni, nem gondolják?

A katonák elképedten bámulták. Átvágott közöttük és kettőt koppantott a napszítta, öreg fán. Válasz nem érkezett, de azért benyitott.

A helyiség közepén egy beépített pult állt. A falakon körben temérdek polc kapott helyet, ahol pedig nem voltak polcok, ott egyenlő távolságra szögeket vertek be. És az egész kongott az ürességtől.

– Jó sok portékája lehetett – hümmögött Tino Roderich füle mellett.

A szíve állt meg. A mellkasát masszírozva bámult a tisztre, aki heherészve bocsánatot kért és eloldalgott.

Senki nem mehet el valahonnét úgy, hogy ne hagyjon maga után nyomokat. Ahogy Tino odakinn a földet, úgy fésülte át az ő szeme a szobát. Senki nem tud úgy kitakarítani, hogy ne lásson meg egy apró foltot, amiből következtetni tud a keresett személyre. Nem kellett messzire mennie, már az ajtó gyanús volt: a kívülről belevert szög nem volt elég mélyre ütve ahhoz, hogy díszt tartson, és mikor közelebbről megnézte, egy aprócska papírfecnit talált alá szorulva.

– Egy papír volt az ajtóra szögelve – szólt oda Tinónak. – Azt mondtad, hogy ugyanúgy mentek el, mint ahogy jöttek, igaz?

– Nem láttam különbséget a nyomok között – vont vállat.

– Akkor még előbb távozhatott, és üzenetet hagyhatott nekik. Mi oka volt rá?

– Ez egy informátor lakása – sandított rá Tino. – A Flotta egyik nagy hátránya, hogy mindent le kell papírozni. Vannak megbízhatatlan elemek házon belül is, így tudomást szerezhetett róla, hogy a nyomában vagyunk.

– Egyéb?

– Ez minden – rázta a fejét. – Eddig csak egyvalakit sikerült elfogni, aki kapcsolatban áll vele, és belőle is harapófogóval kell kihúzni mindent.

Roderich megpróbált csak fele olyan mélyet sóhajtani, amilyet a helyzet megkívánt. Inkább kiment a ház elé szétnézni.

– Ott van egy ösvény – bökött a fák között egy kisebb résre.

– Az csak egy vadcsapás – legyintett Tino.

A tapasztalt nyomolvasóra nézett, és arra gondolt, hogy a szöszbe lehet az, hogy ő, aki rühelli a kirándulásoknak már a gondolatát is, megismer egy ösvényt, míg a finn vadcsapásnak gondolja. Végül Elizavetára és a megannyi Port Magor környékén tett túrára gondolt, amik során ki akarta köpni a tüdejét. Úgy már volt benne némi ráció.

Odament, hogy megnézze közelebbről. Félrehajtotta a lapuleveleket.

– Vadcsapások bejáratát szokta ivókürt jelezni? – szólt hátra a válla felett, és a csapás kezdetétől számított harmadik fán lógó tárgyra mutatott.

– Nem, nem szokta – csillant fel a finn szeme. – Akkor vágjunk neki!

Elizaveta is mindig ezt mondta, mikor elindult valamerre. Még a hangsúlyozás is hasonlított, a szeme is ugyanilyen vad csillogással égett. Számára ismeretlen energiák mozgatták a tűzrőlpattant leányt, mikor felcsatolta a kiránduló-machetéjét, és csak tört előre árkon-bokron keresztül, megállíthatatlanul. Ő meg próbálta tartani a lépést. Valami ilyet játszott el Tino nyomában is, annyi különbséggel a két helyzet között, hogy most nem egy nő, hanem egy szakasz katona előtt kellett eljátszania, hogy bírja a hosszas kutyagolással járó fáradalmakat. Meddő próbálkozás volt, de az utolsó dolog, amit megengedhet magának, az a kétség, ami felmerülhet az úriember-voltát illetően.

Nagyon-nagyon sokáig kutyagoltak. Még hosszabb volt az út, mint a partról ide feljönni, ami azért megint végtelenül hosszú volt. Meg még két méter. Ez a végtelen hosszúnál kétszer hosszabb volt, és már látta, hogyan fognak vadállatok lakmározni elhagyatott teteméből, mire kikeveredtek az erdőből az útra.

– Jé, ez a szomszéd kikötő! – derült fel Tino.

Roderich kevésbé volt lelkes. Ezek szerint megkerülték a szirtet, ami a két öblöt elválasztotta egymástól. Mélyet lélegzett, ahogy felmérte, mintegy húsz perc sétára vannak a kisebb, szerényebb településtől. Az itteni öböl csak egy paraszthajszállal volt jobb fekvésű, mint a szomszédja, arról nem is beszélve, hogy a hajózhatóságáért igen sokat tett mind a Flotta, mind több hordónyi puskapor, amivel felrobbantottak néhány zátonyt.

Megfordult, hogy megnézze a végtelen messzeségbe elnyúló utat.

– Esélytelen, hogy arra ment – jegyezte meg Tino. – Ez egy meglehetősen elhagyatott környék, kétnapi járóföldön belül nincs egyetlen település sem.

Roderich csípőre tette a kezét.

– És hogy a pokolba pucolta ki azt a házat? Az ösvény nem volt elég széles ahhoz, hogy kocsija legyen, ellenben elég sok szög és polc volt abban a házban ahhoz, hogy egy nagyobb vegyesbolt megirigyelje.

– Szamarak – jelentette ki Tino magától értetődően. – Egy-két helyen még láttam a patájuk nyomát kirajzolódni, de a ház körül csak az látszódott, hogy négylábú állatok jártak arra, ezért gondoltam vadcsapásnak.

– Ezek szerint egy szamárkaraván nyomában vagyunk?

– Valószínű.

– Akkor mehettek akár arra is, nemde? – intett a puszta felé. – Egy jól felszerelt karavánnak nem okoz problémát nagyobb távolságok megtétele.

Tino elmosolyodott, és a földre mutatott. Odébb parancsolta a katonákat és megmutatta, merre jöttek az állatok.

– Az elsők még egészen meredeken kanyarodtak rá az útra, viszont elég sok szamár jutott meglehetősen kevés hajtóra, ezért nem tartották az eredeti irányt, és senki nem hülye, hogy feleslegesen dolgozzon. Középütt az állatok csak a vezért követik, ők levágták a kanyart.

Értését jelezve bólintott.

– Maga szerint hány emberre lesz szükségünk?

– Hát… nem tudom? – vonogatta a vállát. – Miért kérdi?

– Vissza kéne küldeni valakit, hogy értesítse a tengernagyot – morfondírozott. – Nem mintha problémáim lennének azzal, hogy visszafelé is gyalog tegyük meg az utat, pusztán már odavagyunk egy ideje, még utánunk szalajtanak még egy osztagot. A kormányosom aggódó típus.

– Jogos, a tengernagy is jobb szereti a gyorsan végzett munkát! – kacagott fel Tino. – Webber, Smith, tudják követni az utat visszafelé is, ugye? Remek, akkor egyik lábuk itt, a másik ott!

Így, hogy minden oldalról körberágták a lehetséges változókat, megindultak a város felé. Az egyenruha és a síkság miatt feltételezték, hogy a lakosokat nem fogja meglepetésként érni az érkezésük, sőt, az információ futótűzként fog elterjedni a városkában. Menet közben végig szemmel tartották a városból kivezető másik utat is.

– Le kéne zárni az egészet – szívta a fogát Tino.

– Az egy szakasz katonával nem fog menni – morogta Roderich. – Bízzunk a gyorsaságunkban, és abban, hogy ez a bizonyos Kereskedő nem akar megválni az árujától.

– Az élete mindenkinek fontosabb az árujánál.

– Mégis volt rá gondja, hogy szerezzen egy szamárkaravánt, még úgy is, hogy tudja, hogy a nyomában vagyunk – mutatott rá. – És mindent elvitt, válogatás nélkül.

Tino felemelt kézzel igazat adott neki. Azt már nem kötötte az orrára, hogy magából indult ki, ha lenne rá lehetősége, akkor ő is vinné minden cuccát. Viszi is, ami azt illeti.

A kisvárosba érkezve sem érte őket a macskakő vagy a kiépített út luxusa. Ugyanaz a keményre járt, hepehupás, a nagyobb kátyúkat törmelékkel feltöltött út nyújtózott el a talpuk alatt, ami a városkából kifelé is vezetett. Még menet közben felmerült a kérdés, hogy ők vajon hol lennének, ha informátorként keresnék a kenyerüket.

– A kocsmában – vigyorgott Tino. Ugyanazon pillanatban Roderich is felelt: – Az ivóban.

Elengedték a fogalmazási különbségeket, és szoros rendbe fejlődve megindultak a kikötő felé, ahol többnyire a legforgalmasabb, vagy legalábbis a legszínesebb fogyasztói körrel büszkélkedő vendéglátóipari intézmény található.

– Ha a Kereskedőnek csak a nevét ismerjük, akkor gondolom, a külsejére nincs megbízható adatunk.

– Természetesen nincs – sóhajtott Tino. – Csak annyit tudunk, hogy svájci, de ez bármit jelenthet.

– Ha már egyszer Heidinek hívják, akkor nagyon remélem, hogy alacsony és szőke.

– Adelheid.

– Parancsol?

– A neve Adelheid.

Roderich megpróbált nem teljes mértékig kioktató lenni:

– A Heidi az Adelheid becéző formája.

– Ó. Finnországban a Heidi egy teljesen átlagos név.

Tino Väinämöinen csicsereg. Nem tud rá mást mondani. Csak mondja, mondja, és még úgy is, hogy arról beszél, hogy valamit nem tud, vagy hogy volt odahaza és néha mennyire honvágya van, még úgy is látja a szája sarkában a mosolyt és egy pont után arra számít, hogy kipattognak belőle a virágok. Nem mindig szokott örülni neki, hogy Vladimir az elsőtisztje, de most kifejezetten hálát adott érte, hogy nem Tino az. Jóravaló, ez kétségtelen, csak… az ő ízlésének egy kicsit sok.

Talán rá kéne szólnia, hogy csendesedjen el.

Ehelyett inkább négyes csapatokba osztotta a velük tartó huszonnyolc katonát, és különböző útvonalakon leküldte őket a kikötőbe. Tinóval rövid eszmecsere után közös megegyezésre jutottak, és a katonáknak azt a parancsot adták, hogy egyszeri figyelmeztetés után lőjenek.

– Az összes gyanús elemet vizsgálják át – jelentette ki szigorúan. – Kordék, szekerek, málhás állatok vezetőit mindenképpen, legyen akármennyi árujuk. Ha találnak a városban papíripari cikkeket forgalmazó boltot, akkor jelezzék nekem.

– Az minek? – hökkent meg Tino.

– Informátor, nem? Akkor kell, hogy legyenek papír alapú árui is. A helyében lefizetnék egy könyvkereskedőt, hogy berámolhassam hozzá. Tű a szénakazalban, senkinek nem tűnik fel, hogy egy könyvesboltban egy ládával több vagy kevesebb ívpapír van.

– Okos – mosolyodott el. – Akkor kocsmázunk?

Rábólintott. Az utolsó négy katonát maguk után intve megindult a rozoga épület felé. A belépőt Tinóra bízta, és nem kellett csalatkoznia: a finn rájött, hogy a puskáját egy kézzel kellene fognia ahhoz, hogy benyisson, az pedig rontja a lövészeti képességeit, így nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót. Föld felé irányzott csővel, de lövési készültségben sétált be az egyszeriben elcsendesült helyiségbe, Roderichhel a nyomában.

Romlott zsír, verejték- és vizelet szaga terjengett a dohánytól füstös helyiségben. Vad duhajkodást szakítottak félbe, dacára a kora délutáni időpontnak. Vásott fogú halászok, vizenyős szemű utazók ültek a falak mentén, néhányuk ölében vastagon kifestett kurtizánok ültek. A kiöntött italtól és egyéb szennyeződésektől ragacsos padló hangosan cuppant minden lépésére.

Minden szem őrá szegeződött, lévén, hogy üvöltött róla a rangja. Büszkén felszegte a fejét és végignézett a válogatott társaságon. A halászok nem érdekelték, a kurtizánok még kevésbé. Tino és a háta mögött szobrozó négy katona készenlétben tartott fegyvere elég volt ahhoz, hogy senki ne mozduljon és a légy zümmögését is hallani lehessen. Figyelmét az utazók felé fordította: vastag darócköpenyekbe csavart koszos testek, beesett arcok borvirágos orral. Ebben a kocsmában a csőcselék gyűlt össze.

Már majdnem odaszólt az elsőtisztnek, hogy ezzel mellényúltak, ideje másik kocsmát keresni, mikor észrevett valakit. Az alak fejére borított csuklyával lapult meg néhány nagydarab munkásember mögött.

– Maga! – bökött az egyik férfira. – Álljon félre.

Az megszeppent arccal lépett oldalra, megmutatva, hogy a köpenyesnek meglehetősen vékony vállai vannak. Az alak nem mozdult. Roderich csettintett az egyik katonának.

Az emberek hajlamosak alábecsülni a hatodik érzéket. Roderich maga sem hitt benne – rendes körülmények között. Most azonban érezte, hogy történni fog valami. A világ mozgása belassult, minden pillanat többszörösére nyúlt. Végtelen hosszú időbe telt, mire a katona lerántotta a székről a roppant ügyesen ráterített köpenyt, ami így egy ember alakját formálta. Roderich fülében a vér pattogása nem a dobokat, hanem a vészharangot idézte. Engedett a feltámadó késztetésnek és oldalra perdült.

Ez mentette meg az életét. A golyó éppen ott süvített el, ahol az imént állt. Jókora darabot kiharapott az ajtófélfából, és szétszaggatta az addigi megilletődött csöndet. A tisztességes népek sikoltva vetették magukat az asztal alá, a kevésbé tisztességesek előkapták a fegyvereiket, amik széles skálán mozogtak a bunkótól a gyíklesőn át a kézifegyverig.

Ami azt illeti, mire a fordulat végére ért, már neki is a kezében volt a pisztolya. A fennforgással mit sem törődve célozta meg a csapos mellől kiugró nőt és lőtt. Nem volt tiszta találat, de a nő tisztességes földet érés helyett felbukott, és a nyakához kapott, amit felsértett a golyó. Azon az oldalon a tömött, szőke fonata lehúzta a fejét; a golyó elszakította a hajszálai nagy részét, a maradék túl kevés volt ahhoz, hogy fájdalom nélkül tartsa a hosszú copfot.

Egymás szemébe néztek. A nő jáde íriszei tompán fénylettek, és megannyi fájdalmas halálnemet ígértek. Nem is figyelt miattuk a körülötte lévő bolydulásra, egészen addig, míg Tino két, puskatussal kiosztott ütés között medve módjára el nem bődült:

– CSEND LEGYEN!

Összerezzent. A nem csak a katonákkal, hanem az egymással is verekedő népség egyszeriben megrettenve mozdulatlanná dermedt. Ezt, és a csendet kihasználva szegezte a kérdést a földön térdeplőnek:

– Maga Adelheid Zwingli?

– Nem – vágta rá.

– Nagyszerű. Fiúk, szedjék össze.

A katonák lerázták az őket szorító kezeket, egyikük egy kisebb kupac közepéről mászott ki, majd felrántották a földről a pöttöm, szőke, Heidi nevű nőt. Már csak a svájci népviselet hiányzott róla, és tökéletesen képviselte volna az országa hölgyeit érintő sztereotípiákat. De szoknya helyett barna nadrág volt rajta, olyan könnyű vászon, amit Elizaveta is előszeretettel hordott lovagláshoz. Vagy napközben bármihez.

– További jó mulatást – biccentett a csaposnak, és elegánsan kivonult a helyiségből. Tino illetlenül vidám, már vigyornak is beillő mosollyal követte, utána két katona, akik Zwingli hóna alá nyúltak és megemelve a kisasszonyt, hozták. A sort a másik két katona zárta. A hangok alapján odabenn ismét kitört a csetepaté.

Gondolkodóba esett. Induljanak vissza a gyalogúton, vagy várjanak, hátha a tengernagy ideküldet értük? Arra jutott, hogy a morfondírozást célszerű olyan helyen megejteni, ahol a szétszóródott katonái könnyedén megtalálják, így áthelyezte a gondolkodóhelyét a kikötő bejáratához. Tinót elszalajtotta, hogy keressen egy harangot, és kongasson gyülekezőt. A jelzés másodszori leadása után már többen is kinéztek a házuk ablakán, hogy mégis mi a szösz folyik az utcákon. Ebből vaslogikával kikövetkeztette, hogy nem túl gyakori errefelé a katonai jelenlét.

Végül, jobb dolga nem lévén, meg mivel megcsömörlött a tűnődésben, illetve a katonái azt se tudták, hogy melyik oldaláról kell megfogni a tépést, kegyeskedett személyesen bekötözni Zwingli nyakát. A nő pillantásával szikrát lehetett volna csiholni. Nagyon igyekezett, hogy minél megvetőbben bámulja őket, dacos büszkeséggel és felsőbbrendű távolságtartással. Csak akkor rándult meg az arca, mikor megmozdította a megtépázott copfját. Nem csodálta, csak két vékony tincs tartotta a helyén, bizonyára fájdalmas volt neki. Azért a nő nonverbálisan elküldte a pokolba, mikor a késével elmetszette ezeket a tincseket, a haját pedig a végénél fogva fellógatta előtte.

– Kívánja megtartani, kisasszony? – kérdezte.

Hátra kellett lépnie, mert a nő kitört, és a katonák nem tudták egyből megfogni. Nem menekülni akart, csak felképelni őt, ami egy kicsit érzékenyen érintette. Kettőbe hajtotta a mintegy félméteres copfot, és átnyújtotta az egyik katonának.

– Vigyázzon rá!

– Uram? – bámult rá értetlenül a talpas.

– A haj a hölgyek éke. Függetlenül attól, hogy a kisasszony az ellenségünk, nem kívánom megfosztani tőle. – A Kereskedőhöz fordult. – Elnézését kérem. Nem állt szándékomban ilyen durván megtépázni a frizuráját.

A nő egészen megütközött rajta.

– Maga teljesen meghibbant?

– Engedelmével, úgy fogok tenni, mint aki ezt nem hallotta.

Végigmérte a nőt, mind azt a maximum százhatvan centijét. Inkább százötven. Érdekes módon, nem tudta megbotránkoztatni, hogy férfiruhában volt. Hiába, Elizaveta edzette. A barna nadrágjához lábszárközépig érő, puha csizmát vett, illetve zöld színű, lenge inget, gazdagon hímzett mellrésszel. Kerek arca pirospozsgás, szőke szempillái jóformán láthatatlanok. Kifejezetten szépnek nem mondta volna, de a maga módján csinos volt.

– Ön tehát Adelheid Zwingli.

– A továbbiakban is általános igazságokkal és ostobaságokkal fog dobálózni? – kérdezte a nő maró gúnnyal. – Mert akkor inkább lökjön a tengerbe és kíméljen meg a társaságától, hadnagy.

– Kapitány – javította ki. – Roderich Edelstein alezredes vagyok, a Rettenthetetlen kapitánya.

– Még mindig hívogatóbb a cápákkal úszás gondolata.

– Hagyja az üres frázisokat, és tanácsolom, kezdjen beszélni.

Tino az egyik négyfős csapat élén tért vissza. Megállt Roderich mellett, és hangosan megcsörgette a frissiben szerzett szerzett bilincseket.

– Mondott már valamit?

– Csak azt, hogy szeretne megmártózni.

A finn könnyedén felnevetett, és feltartotta a béklyókat.

– Beszaladtam a városházára, hogy van-e bilincsük, de sajnos csak ezt tudták adni. Szerintem nem élvezné, ha magára raknám, főleg azért, mert elrozsdált a zár, nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám venni, és higgye el, a bilincsek nem éppen kényelmes darabok.

A Kereskedő kihívóan megemelte az állát.

– Még azt sem mondta el, hogy mit akar tudni.

– Kezdje mondjuk a vevői nevével.

– Nem áll módomban kiadni ezt az információt.

– Ezzel csak ront a helyzetén – próbálkozott Roderich.

– Lehet rajta rontani? – sandított rá a nő.

– A kapitány úrnak igaza van, neiti. A betyárbecsület most nem fogja megmenteni, vádalkuval azonban még vannak esélyei.

És akkor Adelheid Zwingli felnevetett. Üres, száraz, ugató hangon, a jókedv legkisebb szikrája nélkül. Kinyújtotta a kezét Tino felé.

– Félreértenek, uraim. Ez pusztán üzlet. És hova lenne a szavahihetőségem, ha kiadnám az ügyfeleim adatait?

Visszafogta a sóhajtozás utáni vágyát. Tino lebiggyesztette az ajkát, felvont szemöldökkel Roderichre nézett, és a biccentése után a nő csuklójára kattintotta a bilincset. A vékonyka karokat lehúzták a nehéz vasak.

– Hol az áruja? – nyergelt a következő kérdésre.

– Előbb a vevőim, aztán az árum?

– Nyilván.

A nő a fejét ingatta.

– Az ügyfeleim a legmagasabb fokú diszkréciót élvezik. Sem a személyükről, sem a nekik eladott termékekről nem fogok mondani semmit.

– Akkor miről fog? – kapott a témán.

– Nos, ha már így kérdezi, akkor meglehetősen mélyek az ismereteim a különféle sajtfondue-ket illetően.

El kellett fordulnia, és nagyon keményen kellett koncentrálnia, hogy ne képelje fel a nőt.

Ágyúlövések hangja reszkette meg a levegő. Hármat hallott, egy nagy és két kisebb kaliberű ágyút sütöttek el az öböl bejáratától nem messze.

– Ez a tengernagy lesz! – jelentette ki magabiztosan Tino. – Ezek szerint már úton van értünk.

Vagyis a két katona mérföldekkel gyorsabban megjárta az utat visszafelé, mint ahogy ők tették odafelé. Mentségükre szóljon, hogy Tinónak mind a házhoz vezető ösvényen, mind az erdei csapáson többször meg kellett állni és perceken keresztül vizslatni kapirgáló tyúk-pozícióban a földet, mire biztosat tudott mondani a továbbhaladásuk irányát illetően.

– A tengernagy? – kérdezte Zwingli.

– Igen, a tengernagy – nézett rá. – Lukas Bondevik.

A svájci addig gondosan fenntartott gőgös sérthetetlensége úgy omlott össze, mint a kártyavár. Az egyik pillanatban még egy vérbeli üzletember, a másikban már egy rettegő fiatal nő állt előtte. Nem volt meglepve; a tengernagy híre bejárta mind a hét tengert, és nem csak a kalózokkal, de a velük üzletelőkkel sem bánt kesztyűs kézzel.

– Aki a kalózkodást segíti, annak bitón a helye – idézte a tengernagy sokszor ismételt mondását.

Ha a Kereskedőnek köze van a Le Sancte Trinitéhez, akkor köze van a kalózokhoz is. A tengernagy bizonyára nem fogja szépen megkérni, hogy ugyan, meséljen már. Nem fogja kisasszonynak szólítani, és figyelmeztetni, hogy meg fogja bilincselni. Valószínűbb, hogy egyből a körömletépéssel kezd.

– Fräulein… – Adelheid szeme megvillant a megszólítás hallatán, hát németül folytatta: – Ne tegye nehezebbé a helyzetet, mint amilyen az valójában. Ha most elmond mindent, akkor közbenjárhatok magáért.

A nő hamisítatlan zürichi tájszólással válaszolt:

– Nem lehet. Az üzlettársaim kilétét nem fedhetem fel.

Tino pillantása ide-oda járt közöttük. Roderich nem vette a fáradtságot, hogy fordítson.

– Nézze, kisasszony. Nem tudom, hogy ön hogy van vele, de nekem roppant módon terheli a lelkiismeretem, hogy egy önhöz hasonló ifjú hölgyet kell láncra verve elvezetnem. Sokadszorra kérem, sőt, esedezem, hogy ossza meg velünk azt, amit tud! Nem szeretném, ha bitófán végezné.

Heidi orcái vörösre gyúltak a zavartól. Nem tudta állni a pillantását.

– M-minden elfogott hölgynek elmondja ezt a szöveget?

– Még mindig nem a kérésemre felel.

– Nem tehetem – rázta a fejét. – Értse meg, nem beszélhetek róluk.

– Ez esetben én sem tehetek semmit – tárta szét a karját. A katonákhoz fordult: – Uraim, készüljenek fel a behajózásra!

Előbb a Rettenthetetlen, majd a Dommedag tűnt fel az öböl szájában. Két csónakot eresztettek alá az utóbbiról, vagyis Bondevik egyenesen magához rendeli őket. Zwingli falfehér volt, mikor a hóna alá nyúltak és betették a csónakba. Mire a Dommedag árnyékába értek, ez a szín már inkább szürkének tetszett.

Elég sok dolgot el tudott képzelni a tengernagy szájából első mondatnak, amit a Kereskedőhöz idéz. A valódi első mondatra azonban a legvadabb álmában sem gondolt volna:

– Mi a fenéért van ezen a fehérnépen zöld?! Azonnal vegye le!

Zwingli legalább annyira meghökkent, mint ő.

– Hogy mit csináljak?

– Vegye le az ingét! – csattant Bondevik hangja még parancsolóbban, mint az imént. – Hajón van, maga szerencsétlen, nem viselhet zöldet! Nyakunkra hozza a krakent!

Leesett állal bámulta a tajtékzó felettesét. Az isten szerelmére, ez már a tizennyolcadik század és bedől ezeknek a dajkameséknek? Döbbenete hamar felháborodásba fordult, mikor a tengernagy nem várt tovább a dermedt nőre, helyette ő maga lépett oda hozzá, és szabályosan letépte róla a vékony anyagot. Zwingli sikoltott, és – ámbár a zöld ing alatt volt rajta egy patyolat alsóruházat – igyekezett takarni magát, ahogy tudta.

– Na de uram! – kiáltott fel Roderich felháborodásában.

Bondevik ügyet sem vetett rá. A korláthoz sántikált, és a szépen hímzett inget gombócba gyűrve a tengerbe hajította. Senki nem tett semmit, hogy megállítsa, sőt. A matrózok közül nem egy éhesen méregette a szégyentől fülig pirult nőt.

Szitkozódva bújt ki a kabátjából és terítette Zwingli vállára.

– Mit néznek! – förmedt a katonákra. – Eredjenek a dolgukra, ez nem mutatványos bódé, hogy kiessen a szemük!

Lobogó haraggal fordult a tengernagyhoz, aki végigmérte, és lemondóan megcsóválta a fejét.

– Annyi mindent nem ért, fiam – mondta sajnálkozva. – Annyi, de annyi mindent.

– Ez nem indok arra, hogy megalázzon egy hölgyet! Akkor sem, ha történetesen a foglyunk!

– Történetesen a Kereskedő, aki fegyvereket és mindenféle hasznos dolgot árusít mind a kalózoknak, mind a legitim államok ellenségeinek – horkantott. – Väinämöinen, irányozza be Havannát.

– Igenis, uram.

– Maga – bökött egy arrafelé csámborgó matrózra. – Kísérje be a hölgyet a kajütömbe. Úgy sejtem, van miről beszélgetnünk.

Döngő léptekkel távozott. Roderich haragját csalódottság és tehetetlenség zavarta fel; mindezt pedig megkoronázta a szánalom, mikor belenézett Adelheid szemébe. A nő könyörögve bámulta őt, összebilincselt kezeivel szorosan markolta a kabát hajtókáját. Pontosan tudta, mi vár rá.

– Bitte – nyöszörögte, mikor a matróz karon ragadta és elkezdte vonszolni a kapitány lakrésze felé. – Bitte!

Elfordította a fejét. A Kereskedő tudta, mire vállalkozik, mikor belekezdett a kétes üzletelésbe. Tudta, hogy nem menekülhet örökké, és egy nap majd elfogják. Tudhatta volna azt is, hogy egy magafajta ifjú kapitánynak nincs esélye elfogni őt, de akár így, akár úgy, előbb-utóbb Bondevik színe elé került volna.

Mégis átszállt a Rettenthetetlenre, mikor meghallotta az első sikolyokat.

>>> Folytatás >>>

Neiti, Fräulein: finn/német, kisasszony

Bitte: német, kérem

Gyorstalpaló a tengeri legendákból

Davy Jones: a tenger ördöge. A börtöne a tenger feneke, vagyis ez egy igen erős eufemizmus arra, hogy valaki valamilyen módon hullámsírba kerül.

Kraken: eredetileg „krak”, a norvég szóból, a másik neve Leviatán. Óriási polip vagy kalmár, állítólag az irányítása alá vonta az embereket azzal, hogy a szemükbe nézett, és vonzotta őket a zöld szín, ezért tilos volt a hajón zöldet tartani. Aki megszegte ezt a törvényt, azt a tengerbe dobták. Állítólag Norvégia és Izland között él.

Egyéb tengeri szörnyek: mindig és mindenhol akadtak történetek gigantikus tengeri jószágok, amik a mélybe rántották a hajókat. Ez egyrészt természetfeletti magyarázat az eltűnt hajókra – mert a zátonyok, a viharok és az eltévedés nem volt elég, haha –, másrészt, állítólag a föníciaiak előszeretettel terjesztették ezeket a történeteket, mert emiatt a hajósok babonából távol maradtak a bejáratott tengeri útjaiktól.