Fyrirgefðu mér #9

Múltkorjában láttam ennek a fejezetnek a tökéletes leírását, szóval engedjétek meg, hogy Adele-t idézzem: „Oh boi.”

Siggi izlandi beszédéhez a Google asszisztált. Érezzétek magatokat Dennynek, nem tettem hozzá a fordítást, de ha kíváncsi kukacok vagytok, akkor megnézhetitek ;)

Nem ez életem leghosszabb fejezete, csak már haladni akartam vele, hogy teljes lelki nyugalomban szöszölhessek a fluffommal a háttérben. Ami a változatosság kedvéért folytatásos akar lenni, éppen ezért rágjátok a kefét, hogy mi lehet az. Nem leszek Kae Westa, legalább egy holmimat befejezem, mielőtt kirámolom. * Tonhal nagyon komolyan bólogat *

Egy kicsit retekrégen volt, amikor utoljára zenét mellékeltem a szöveghez. :|

(Hogy a frissítésekről ne is beszéljünk :'D)

Fyrirgefðu mér

#9

Sigurður keze megszorult a golfütőn és tett előre még egy lassú lépést. Betörők, gondolta. A világ leggyatrább betörői, mert még a lámpát is felkapcsolták a konyhában, de más magyarázatot nem tudott kitalálni, hogy mire fel ég a villany éjnek évadján.

A valódi indokkal nem is tudott mit kezdeni. Leesett az álla döbbenetében, mikor a főzőlap mellett személyesen Dennyt látta meg ügyködni. Az uralkodó állapotokból lekövette, hogy a főnöke végigtúrta a konyha minden polcát, és kitalálta, hogy főz valamit. Nagy erőkkel és feszült koncentrációval kavargatta a lábos tartalmát, körülötte a konyhapult az őskáoszt idézte.

A golfütő kicsúszott a kezéből és hangosan koppant a padlón. Denny nagyot ugrott.

– Mi a… ja… oh, Siggi. – Nagyot fújt, és mosolygott. – Hallod, majdnem infarktust kaptam.

– Bocsánat.

– Hiába, a rossz lelkiismeretem. – Megvakarta a tarkóját. – Üh, benyúltam a dugi nasidat, szóval az a minimum, hogy megkínállak. Kérsz forró csokit?

Sigurður szkeptikusan felvonta az egyik szemöldökét és végignézett a felrobbantott konyhán. Akárhogy gondolkodik rajta, a forró csoki edényigénye kimerül egy lábosban. Még egy mérőedény, ha a cukrot külön tálban akarja kimérni, és egy vágódeszka, ha nagyon apró darabokban akarja a csokit az edénybe küldeni. A tonnányi koszos keverőtálra nem talált racionális magyarázatot.

– A helyedben kérnék, még a nagyimtól tanultam, hogy kell ilyet csinálni – csicsergett tovább a főnöke.

Lehúzta az edényt a tűzről és újra elkezdte végigtúrni a polcokat.

– Hol tartod a bögréket?

Denny a konyha bal oldalán kezdett, a fazekaknál. Sigurður habozás nélkül vette az irányt a szekrénysor jobb végéhez, kinyitotta az egyik alsó szekrényt, és bemutatta a komplett bögregyűjteményüket. Nem emlékszik rá, hogy valaha is vettek volna bögrét. Valószínűbb, hogy ezek a holmik osztódással szaporodnak, mert úgy tudja, hogy gazdag berkekben annyira nem divat ilyesmit ajándékozni. Denny nem gondolkodott ezen, ő csak a levegőbe csapott karokkal örült, és kiválasztotta a két legocsmányabbat: az egyikre neonszínekkel farkasfogas mintát rajzoltak, a másik Ecuador nevezetességeit vette sorra, a legrosszabb szögekből fényképezve.

– Ülj csak le, egy perc, és megvagyok.

Az utasításnak engedelmeskedve húzta ki a széket. Hideg ujjait a combjai közé dugta, hogy melegedjenek, úgy figyelte, ahogy Denny nagy műgonddal kiönti a forró italt, majd becserkészi a tejszínhabot és méretes halmot nyom mindkét bögrébe. Megpördült, és színpadiasan mutatott a művére:

– Ta-da~!

Nézett rá vissza, a kezdeti értetlensége halovány maradványaival, ami Denny harminckét fogas vigyorát is nyolcfogasra szorította vissza. Meredten figyelte, hogyan fogja meg Denny a farkasfogas darabot. Egy picit összerezzent, mikor a főnöke a keze után nyúlt, de aztán hagyta, hogy az ujjait a bögre köré görbítse. Elégedetten tűzött a tetejébe egy desszertkanalat és büszkén szemlélte. Sigurður kezdte feladni az életet.

A főnöke felhorkant.

– A helyedben meginnám, ez a konyhaművészetem csúcsa – jelentette ki.

Ez valamiért nem lepte meg.

Az már igen, hogy Denny egy kanál tejszínhab betermelése után letette a bögréjét. A porcelán halkan koppant a fán, a kanál fémes súrlódása az alján borzongató háttérzenét adott az egész helyzetnek.

– Voltál orvosnál?

Bólintott.

– És mi volt?

– Csak zúzódás. Azt mondták, hogy maximum két hét múlva már nyoma sem lesz.

Denny súlyosan bólintott. Nem ült le, csak megtámaszkodott a szék háttámláján és szórakozottan dobolt a felületen.

– Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom, és…

– Uram, reggel már bocsánatot kért – vágott közbe. – Nem szükséges még egyszer megtennie.

Nem akarta még egyszer hallani. Azzal csak felidézi, átéli az emléket még egyszer, éppen úgy, éppen olyan fájdalmasa, mint akkor, mikor megtörtént.

Denny az ajkába harapott.

– Reggel azt ígértem, hogy nem akarlak többet bántani.

– Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy most kivisz az udvarra, és agyba-főbe ver.

A férfi felnevetett.

– Borzasztó egy humorod van, mondtam már? Nem, ezzel csak… eh.

– Ha ennyire kényelmetlen önnek a téma, akkor ne próbálja szépíteni – javasolta. – Majdcsak megbirkózom vele valahogy.

Bólintott.

– Ma potom tizenkét órát töltöttem utazással. Ez idő alatt tudtam… gondolkodni. Mármint érted. És arra jutottam, hogy itt vagy velem idestova három éve, és az égvilágon semmit nem tudok rólad, mégis te vagy az, aki az én életem minden részéhez hozzáférhet. Te jársz bevásárolni az én pénzemből, te intézed a számláimat, te igazgatod a magánéletem minden ügyes-bajos dolgát, amiknek a feléről én nem is tudok.

– Amikor az első villanyszámlát bevittem önnek, azt mondta, hogy látni se akarja ezeket többet, és intézzem én – vonta össze a szemöldökét.

– Ezzel nem is azt akartam mondani, hogy mostantól én fogok sorban állni a postán a sárga csekkel – nem akart közbevágni, hogy már rég interneten intézi az ilyesmit –, hanem azt, hogy neked korlátlan hozzáférésed van mindenhez. És én mégsem tudok rólad az égvilágon semmit.

Egyetlen egyszer látta Dennyt ilyen komolynak: amikor New Yorkban, a hálószoba padlóján ülve, vérben forgó szemekkel kijelentette, hogy nem fog inni és nem hívja fel Lukast, akkor sem, ha belebolondul. A különbség annyi volt, hogy ezúttal nem szexről volt szó, és a főnöke egészen magánál volt. Ettől csak még ijesztőbb lett a szituáció. Kiverte a víz.

– Mit szeretne tudni? – kérdezte rekedten.

– Mondjuk azt, hogy miért hazudsz nekem.

Nem mosolygott. Kellene, Dennynek ez lételeme. Fel akart ugrani, sikoltva feltépni a bejárati ajtót és kirohanni a vakvilágba.

– N-nem értem, mire gondol.

– Van néhány barátom a megfelelő helyen, és… és nem volt egy szép dolog a részemről, de éppen nem voltál ott, hogy kérdezősködjek.

Beszéd közben előhúzta a farzsebéből a telefonját, és odacsúsztatta Sigurður elé. Reszkető kézzel nyúlt érte. Az ujjaiban nem volt erő, hiába próbálta felszedni a telefont, az kicsúszott a kezéből. Fülig vörösödött, és inkább csak közelebb húzta. Átfutotta az angol szöveget, és nagyot nyelt. Félve pillantott fel Dennyre, aki nagyon komolyan nézte őt.

– Még csak nem is Sigurður az igazi neved.

Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de képtelen volt bármiféle hangot kiadni.

– És rohadtul nem voltál tizennyolc éves, amikor elkezdtél nekem dolgozni.

Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. A torka összeszorult, a gyomrát marta a sav.

Denny el fogja küldeni. Nincs tovább itt maradása, mennie kell. Megint kinn lesz az utcán, nincstelen, reménytelen. Legalább már tud dánul, hogy kereshessen magának egy hidat, amiről majd leugrik.

– Miért?

Nem tudott mit kezdeni a kérdéssel. Mit miért? Fázósan átkarolta magát és megrántotta a vállát.

– Siggi, nézz rám, az isten verjen meg.

Nem tudott. Nem mert. A bűnösök érezhetik így magukat a végső ítélet kihirdetése előtti percekben.

– Ugye tudod, hogy minden okom meglenne rá, hogy kihívjam a rendőrséget és egy életre rács mögé dugjalak?

Megpróbált nyelni. Aprót bólintott.

– De én nem akarom belekeverni ebbe a hatóságokat. Ez a kettőnk dolga, szeretném négyszemközt lerendezni. Megbeszéljük, mint férfi a férfival.

Mintha arra akarna kilyukadni, hogy egyenrangú beszélgetést akar, de nehéz ezt hinnie, ha egyszer ott tornyosul az asztal másik végén, a szék háttámláját markolva, mint valami bosszúálló isten.

Denny nagyot sóhajtott. Visszavette a telefonját és a képernyőre meredt.

– Steni… gr… egyáltalán, hogy a faszba ejted ezt ki?

– Steingrímur Valgardsson – suttogta elcsukló hangon.

– Maradhatok a Sigginél?

– Ahogy kívánja, uram.

Denny megint hallatta azt a bizonyos sóhajt. Megkerülte az asztalt, és a térdeire támaszkodva előrehajolt mellette.

– Figyelj, én… ne hidd, hogy nem látom rajtad, mennyire meg vagy ijedve.

Felnézett rá. Két kék szem, telve megértéssel.

– És ami azt illeti, nagyon szívesen leülnék veled, elhörpölném ezt a roppant faszán sikerült forró csokit, és átrágnám veled a témát, de az a helyzet, hogy még nem tudok leülni. – Félrenézett és fintorgott. – Szóval, állva maradok. Ha zavar, hogy lenézek rád, akkor ülj át a bárszékre. Esetleg behozom neked a sámlit a fürdőből, ha arra ráállsz, akkor magasabb vagy, mint én.

Akármilyen szar volt a helyzet, azért elcsodálkozott rajta, hogy ennek az embernek mennyi esze van. Milyen kár, hogy nem szereti használni.

– Ha valami sérülése van, uram, akkor előbb talán…

– Mi? Dehogy van, csak volt Lukassal ez a megegyezésünk, és mivel még nem telt le az egy hónap, ezért kénytelen voltam én befeküdni. Ami, valljuk be, nem az én stílusom. És ezután se lesz az. Lehet, hogy egyoldalú biszex vagyok, ki tudja. Majd kérek tőled tanácsot.

Vállon veregette. Sigurður lefagyott.

– Hogy mondja?

– Hát, uhh, tisztában vagyok vele, hogy a részegebb pillanataimban elég kompromittáló viselkedést tanúsítok veled szemben, és azzal is, hogy jelen megfogalmazással erősen szépítettem a helyzeten. Azt mondd meg, hogy ha egyébként elviseled, hogy rád másszak, akkor tegnap este mi volt? Belefektettelek az üvegszilánkokba?

Nem tudott nevet adni az érzésnek. A főnökére nézett: két kék szem, telve egyszerű érdeklődéssel. A saját bensője mégis olyan volt, mint a bazaltkövek. Az előbb a mobilon a tizenhat éves önmagával nézett farkasszemet. A kép azon a kiránduláson készült, amelyiken elmentek megnézni régi-otthon Izlandon az egyik nemzeti parkot. Megálltak egy tó partján, amibe egyik oldalon beleömlött a jégdarabokat sodró, hideg patak, a másik oldalon a patak már ötven fokos volt. A parton kinn volt egy tábla, hogy aki akar, fürödhet a tóban, viszont nem érdemes lemenni a fenekére, mert ez a szomszéd tűzhányó egyik mellék-bugyra. A tó alján lévő kövek érintése súlyos égési sérülésekkel jár.

A bazaltot nézte, a tó partján a lecsapódott párától nedvesen csillogó köveket. Feketék voltak, és hidegnek tűntek, érintésre mégis melegek voltak; oldalról melegen tartotta őket a víz. Ehhez tudta hasonlítani az összesűrűsödött érzést: kihűltek a tagjai, valahol belül, a gerincoszlopa közepén mégis elkezdett sűrűsödni a forróság.

– Maga… maga emlékszik rá?

– Igen – bólintott magától értetődően. – Van az a rossz szokásom, hogy hiába fetrengek az alkoholmérgezéstől, hacsak nem ájulok be a piától, akkor pontosan tudom, hogy milyen faszságokat műveltem. Ami néha okoz kisebb-nagyobb problémákat, de ez most nem tartozik a témánkhoz.

Nem kapott levegőt. Legszívesebben felpattant volna, hogy felképelje, de belassult. A levegő hideg méz volt a teste körül, ami nem engedte szabadulni.

– Maga emlékszik rá, és… emlékszik rá! – Érezte, ahogy kipirul az arca a dühtől. A tűzhányók mélyben nyugvó tüze szétáradt benne és kitöréssel fenyegetett. – Tudja, hogy mit csinált velem, emlékszik rá, és soha egy szóval sem… és még maga van felháborodva?! Maga?!

– Te meg miről…

– Azt mondja nekem, hogy nem érti, miért nem mesélek magamról, azt viszont teljesen természetesnek veszi, hogy úgy bánhat velem, mint… mint…

Összeakadt a nyelve, a szavak összegubancolódtak, és hiába akarta kimondani őket, megakadtak a torkában. Feltorlódtak, átalakultak, és olyan formában hullottak a kövezetre, amivel Denny nem tudott mit kezdeni.

– Þú meðhöndlar mig eins og leikfang og þú heldur að ég verði ekki reiður?

– Siggi, én…

– Ég mun sprungið, reiðiin er að kæfa mig, ég get ekki andað, og þú stendur bara og hvers vegna ertu ekki að útskýra þig?!

– Nem értem…

– Hér er tækifæri þitt! Haltu áfram! Ég vil skýringu, hérna, núna!

Ha a szavak érthetetlenek, a test beszél. Sigurður minden ízében reszketett a haragtól. Nem tudta, mikor emelkedett fel, mikor markolt rá az asztal sarkára úgy, hogy elfehéredtek az ujjpercei. A hangja visszatért, morajlott és sistergett, mint a vulkán a bensőjében.

Soha életében nem volt még ilyen dühös.

Denny csak hápogni tudott. Felemelt kézzel hátrált el előle, és elhűlve meredt rá.

– Mi a franc?! – fakadt ki. – Soha egy büdös szóval nem mondtad, hogy bajod van vele!

– Mert biztos annyira használt volna!

– Meg sem próbáltad!

– Minden alkalommal rohadtul részeg volt, nyilván hallgatott volna rám!

– Szoktam hallgatni másokra! – emelte fel a hangját ő is. – Ha hiszed, ha nem, elég sokszor, sőt, egy csomószor beleimádkoztál az ágyamba, mikor piszkosul el voltam ázva! De te még csak nem is ellenkeztél!

– A hót kussban tűrés nem egyenlő a beleegyezéssel!

Szikrázó szemmel meredtek egymásra. Sigurður fújtatott, mint egy bemelegített versenylóló a nagy futam előtt.

– Tudni akarja, hogy ki vagyok? – kérdezte kihívóan. – Tudni akarja, hogy miért jöttem el otthonról? Igen? – Ideges nevetést hallatott. – Az anyám is alkoholista volt, csak ő mellette még lőtte is magát! Vagy csendben volt, és babusgatott, vagy dühöngött és bántott.

Az indulattól könnyek szöktek a szemébe. A pizsamája ujjával söpörte félre őket.

– Kétszer szöktem el. Először azon a kiránduláson, amiről a képet hozta. Csak annyi volt a dolgom, hogy lemaradjak a csoporttól. Nem volt nehéz, csak voltam olyan hülye, hogy a saját nevemet használjam egy olyan országban, aminek akkora a lakossága, mint egy nagyobb nyugat-európai városnak!

Mennyi idő volt, amíg megtalálták és hazavitték? Két nap?

Felrángatta az ingét, és megmutatta a bordái alatt a pár centis, vékony forradást Dennynek.

– Ezt anyámtól kaptam – vicsorogta. – Részeg volt, én meg ellenkeztem.

Denny a szavába akart vágni. Meg akarta ragadni a vállát, de Sigurður pánikszerűen ütötte félre a kezét.

– Hozzám ne érjen! – sikoltotta.

– De én nem akarlak bántani!

– Ne merészelje ezt mondani. Éppen olyan, mint ő. Mind akármelyik részeges nyomorult.

– De…

Denny hátrahőkölt, mikor előrelendült, hogy egészen közel legyen hozzá, hogy csak a szemét lássa, érezze az arcán a leheletét, mikor átpréseli a fogai között a szavakat.

– Az arcomon viselem a nyomát.

Folyt. köv.