Fyrirgefðu mér #8

Arról volt szó, hogy előbb megírom a következő fejezetet és csak utána posztolok. Nem tudom, hogy ez hol sikkadt el. :|

Anno Domini, mikor megfogant bennem a történet magva, az egyik alább szereplő jelenet volt az egyik sarokpont. Nekikezdtem a megírásának és a negyedik bekezdésnél szembesültem vele, hogy hacsak nem írok hozzá egy felvezető-fejezetet, akkor az egész novella magyarázás, az meg nem oké.

Szó ami szó, a két sarkos jelenetből elérkeztünk az egyikhez. A vicc az, hogy egy csomót ültem rajta, és a változatosság kedvéért kétszer újraírtam, aludtam rá, meg minden… szóval ja. Tonhal nem tud írni #superfact.

Fyrirgefðu mér

#8

Azt hitte, a víz alatt ébredt. A fejét minden irányból nyomta egy láthatatlan erő, a füle tompán kalapált a szíve ritmusára. A fejhangú sípoláson kívül nem hallott semmit.

Felfelé kapta a fejét és levegő után kapott… ezzel együtt megtudta, hogy a szárazon van, illetve csak azért érzi magát a víz alatt, mert istentelenül másnapos. A torka kiszáradt, a nyelvén megült az álom és az alkohol együttesének különösen szörnyű, fémes íze. A nyomásból szúró fájdalom és heves világforgás lett.

Visszaejtette a fejét a földre.

– A rák egyen meg, Denny – nyögte.

Felrémlett benne a tegnap. A bokszzsák az udvaron, az ütések zökkenése az izmaiban és a csontjaiban. A nem múló, nem csillapodó, viszketéshez hasonlító érzés a bőre alatt, amit nem ért el, nem tudott megvakarni, sőt, nem volt szabad megvakarnia. Még a gyógyszert is bevette, amit a doki felírt, arra az esetre, ha nagyon rátörne az alkohol utáni vágy.

Vágy. Lukas. Az üzenet és a kép.

A tenyerébe temette az arcát. Igen, valahol ott veszett el a dolog. A köcsög norvégja…

Talpra kecmergett, hogy kitántorogjon a konyhába egy kávéért. Az agya hátuljában felbukkant a gondolat, hogy talán előbb fogat kéne mosnia, és akkor nem lesz ótvar íze. Viszont a lehetőség, hogy valami beindítja a rendszert, felülírta a kávévágyat.

Értetlenül meredt a kilincsre, amit le tudott nyomni, de az ajtót nem nyitotta.

– Mi a…

Megrángatta az ajtót, de az nem engedett.

Felrémlett benne Lukas képe. Egy pillanatig nem találta az összefüggést, de az emlékei voltak olyan jófejek, hogy kisegítsék. Eszébe jutott, hogyan ölelkezett odakinn a norvéggal és ő hogyan lökte be a szobába, hogy aztán rázárja az ajtót. Mert nem elég, hogy felajzó üzeneteket küld, még ide is jön, hogy nehezebb legyen az élete…

Kétszer ütött rá az ajtóra.

– Siggi! – kiáltott fel, és azon nyomba a fejéhez kapott. Mint amin nekiálltak ütvefúrni… – Siggi, nyisd ki!

Kisvártatva hallotta a kulcs fordulását a zárban. Elhátrált, hogy a befelé nyíló ajtó ne söpörje el, mikor Siggi nagy lelkesedésében kivágja.

– Herra Densen? Uram, jobban van már?

Nem is hallotta, mit mond. A bizonytalanságot se látta rajta, az óvatosságot, hogy láthatatlanul akar bejönni. Az egyetlen, amit látott, és ami kizárt minden mást, első helyen a másnapossággal, az a fiú arca volt. Annak is a bal oldala, a járomcsontján a szederjes folt. A szem körüli vékony bőr alatt könnyen szétfut a vér, így a fiú alsó- és felső szemhéja is majdnem fekete volt. Duzzanat viszont nem volt rajta, ami arra utalt, hogy nagyon sokat és nagyon kitartóan borogatta.

– Bassza meg – nyögött fel.

Minden eszébe jutott. Rohadtul de minden. Az, hogy már akkor a kés élén táncolt, mikor laposra akarta verni a bokszzsákot, és hogy Lukas üzenete csak az olaj volt a tűzre. Az, hogy az orvos felírt neki egy gyógyszert, ami segít legyőzni a késztetést, és pokoli rosszullétet okoz, ha mégis a pohár fenekére nézne. A rosszullét csak akkor múlt el, ameddig konkrétan ivott, a pia pedig csak akkor ütött be úgy rendesen, mikor végre elmúlt annak a nyavalyás bogyónak a hatása. Emlékezett rá, hogyan próbált kijutni a bejárati ajtón, és az nem engedett. Ködös agyáig nem jutott el, hogy van garázs meg hátsó ajtó is. Csak felmarkolt egy széket és nekiesett, de az ajtó volt az erősebb, a szék fém lába előbb hajlott meg. Belevágta a dohányzóasztalba, a biztonsági üveg pedig milliónyi golyóra hasadt.

Emlékezett rá, milyen dühös volt, mikor Siggit ott találta a nappali közepén. Hogyan vágta földhöz. Megvert kutyaként kelt fel, a padlóra szegezett tekintettel, erre bemosott neki egyet. Megütötte ezt a szegény fiút, ő pedig reszketett, mikor átlépett rajta.

– Hol van Lukas? – suttogta.

– Nincs itt, uram.

– Elment? – Mire kiejtette, ráébredt a megoldásra. – Nem is volt itt.

Nappal jobban látszódnak a különbségek, amik este, részegen megcsalták. Siggi arca kicsit szélesebb, de a válla keskenyebb. Alacsonyabb és vékonyabb kiadása a norvégnak. Az arcán állandósult az a finoman rosszalló arckifejezés, ami most megbújt az aggódás mögött.

A hajába túrt, de a kétnapos lakkban megakadtak az ujjai. Dülöngélve, Siggi szólongatásával mit sem törődve támolygott ki a fürdőbe és zárta magára az ajtót.

Kivételesen nem bajlódott sem a zselével, sem a hajszárítással. A haja még nedves volt, az ingének meg még csak a felét gombolta be, mikor kiment a konyhába. A forró fürdő, és az aromaterápiás tusfürdő használt, versenyautóként száguldozó gondolatai végre egyenesbe kerültek. Mély sóhajjal ült le a tömör fa asztallap egyik oldalára, és mereven bámulta az erezetet, míg Siggi egy tálcán elé rakta a reggelijét. Øllebrød, mert olyat csak itthon tud enni, sózott vajjal, sajttal és szalámival. Mellé egy csésze americano. Utóbbit kevergette szórakozottan, míg a szalámira fókuszálva a semmibe meredt.

– Uram? – szólította meg Siggi óvatosan.

Felrezzent a tűnődésből.

– Siggi.

Belenézett a fiú szemeibe. Egyszer, kicsit részegen kedélyesen elvitatkozott vele, hogy nem is kékek, hanem lilák a szemei. Siggi tagadott mindent. És összerezzent, mikor Denny kinyújtotta a kezét és megsimogatta az állát.

– Mi a fenéért vagy még itt? – kérdezte értetlenül. – Mi a francért nem léptél le?

– Nem értem, uram.

Erőlködve felnevetett, és leejtette a kezét.

– Mi az, hogy nem érted? Megütöttelek, a kurva életbe!

Rámarkolt a kávéra, és egy húzásra eltüntette. Krákogott, mert a forró ital az érzés alapján hólyagosra égette a torkát. A reggeli többi részéhez nem nyúlt, úgy állt fel az asztal mellől. Siggi a kenyeret bámulta, olyan arccal, mint akinek az imént mészárolták le a teljes családját a szeme láttára. Elveszettnek tűnt, mint egy gazdátlan kiskutya. Mint akkor, mikor ott állt a dolgozószobában, nyelvtudás- és papírok nélkül, értetlenül a helyzet előtt, amibe belecsöppent.

Esetlenül átölelte.

– Nincs semmi baj, Siggi – dünnyögte neki. – Nem fog többször előfordulni, megígérem.

Puszit adott a hajára. Utána jól összeborzolta.

– Én megyek a dolgomra, te meg… – nagyot szusszant. – Te meg menj el orvoshoz, ez elég ronda.

– És mit mondjak az orvosnak?

– Mi az, hogy mit mondj az orvosnak? Természetesen az igazat. Azt, hogy megütöttelek. Még azt se kell hozzátenned, hogy be voltam baszva.

– De uram, azért kihívhatják magára a hatóságokat!

– Meg bevarrhatnak, ha eltörtem az arcodat, ja. – Bólintott. – Baszki, Siggi, ne nézz rám így.

Zaklatottan sóhajtott. Rövid hezitálás után vállon veregette a fiút, majd felmarkolta a pultról az egyik kocsikulcsot. Az ajtónál levette a polcról a tengerész-cipőjét, egy egyszerű vászoncipőt, amin nem volt fűző, csak bele kellett lépni, ennek megfelelően nagyon ronda volt.

– Hová megy, uram?

– Rendet tenni. Ez így nem mehet tovább.

Bevágta maga után az ajtót.

A kikötőbe ment. Menet közben megeresztett egy telefont, így mire odaért, már várta egy srác, akivel kulcsot cserélt. Elvitte leparkolni a verdát, ő pedig bepattant a motorcsónakba, amit akkor hoztak a szárazdokkból, fényesre nyalva és feltankolva. A kulcsot csak a rend kedvéért adták át a szárazon, már kipróbálták, hogy a motor olyan szépen dorombol-e, ahogy azt kell neki.

Indított, és mosolygott, mert gyönyörűen muzsikált a kicsike.

Míg kinavigált a forgalmas kikötőből, beállította a gps-t, ami tengeri jószág volt, és tudta, hogy merre szabad és merre nem szabad mászkálnia. Káromkodott egyet, mikor észrevette, hogy a srácok elfelejtették feltűzni a farra a dán zászlót. Viszont így megvolt az élménye, hogy felvonja a hazája zászlaját. Még tisztelgett is neki.

Mindezek után gázt adott, és nekivágott a közel hat órás útnak. Még így is jobban járt, mintha autóval akart volna menni, az nyolc és fél óra. Ígyis-úgyis volt ideje átgondolni az életét útközben.

Azt mondta, nem iszik többet, erre tessék. Pénzzel támogatja – nagyon sok pénzzel – a családon belüli erőszak áldozatait, és ő veri meg az asszisztensét. Valahogyan orvosolnia kell ezt a dolgot, és minél gyorsabban, minél kisebb nyilvánosság előtt teszi ezt, annál jobb. A pszichológus nem játszik, nem hisz az orvosi titoktartásban, elvégre Siggit is tájékoztatták az állapotáról, pedig nem emlékszik rá, hogy valaha is adott volna ki a kezéből olyan papírt, amin ezt engedélyezte volna.

Hat órányi gondolkodás után se jutott másra, mint a zuhany alatt: ennek véget kell vetni. Elintézi, és akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba, Siggi morcos lesz, nem félénk, és minden reggel nonverbálisan el fogja küldeni melegebb éghajlatra, de legalább nem kell majd azon agyalnia, hogy esetleg lelép.

Mi lenne vele Siggi nélkül? Nyilván ellenne… de Siggi tud róla egy csomó mindent. Ipari titkokat meg minden. Ha lelépne, akkor kábé le kéne vadásznia, hogy biztosítsa a cége jó hírét.

Erről a nem túl vidám és nem túl racionális gondolatról eszébe jutott, hogy alig tud valamit az asszisztenséről. Ha a múltjára terelődik a szó, akkor Siggi témát vált, vagy csak kerek perec megtagadja a válaszadást. Nem tud róla a világon semmit.

Szemből jött egy hidroplán. Elhúztak egymás mellett. Denny utánanézett, megcsodálta a farára tűzött német trikolórt. Zseniális ötlete támadt, amit nyomban foganatosított is: fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal pedig végigpörgette a telefonja galériáját és keresett egy képet Siggiről. Elküldte az egyik Hetás ivócimborájának, Gilbertnek, akinek az öccse az ENSZ-nél valami főokos. Ha szépen pislog, akkor csak hajlandóak egy kicsit vájkálni az izlandi múltjában.

A norvég partok mellett kapta el újra az idegesség. Talán mégsem volt jó ötlet ez a kirándulósdi. A találkozásra még a zuhany alatt kitalált egy nagyon szép és kedvező forgatókönyvet, az agya pedig úgy döntött, ideje számba venni az összes negatív végkifejlettel kecsegtető mozzanatot. Inkább a nyolc olajoshordóból összetákolt stégre koncentrált, meg arra, hogy elsőosztályúan megálljon mellette.

A sziklás part bő másfél méterrel lejjebb volt, mint a telek. A szintkülönbséget egy acélrácsokból hegesztett lépcsővel orvosolták. Denny ezzel sem tudott mit kezdeni – luxushoz szokott lelkét a DIY stég is zavarta. Hatalmas kő esett le a szívéről, mikor odafenn kiszúrta a lakot.

Hagyományos kinézetű, fából és kőből épült házikó volt, olyan tizenkettő egy tucat-típusú. Az más tészta, hogy a hozzá felhasznált anyagok, meg az építkezés minősége milyen méregdrágává tette ezt a saccra ötven négyzetméteres kis kulipintyót. Ami nem is otthon, csak egy víkendház. A hátsó bejárattól öles kőlapokból volt kirakva az ösvény az acéllépcsőig. Denny nagyot nyelt és a kövön hangosan nyekergő cipőtalpakkal megindult előre.

Lukas azt mondta, itt fog csövelni három hetet. Van ezen a helyen egyáltalán internet? Honnan szerzi a kaját? Hozott magával két zsák lisztet, magának süti a kenyeret, és naponta kijár halászni a vitorlásával?

Részéről meg elég nagy taplóság, hogy beállít anélkül, hogy szólt volna, de megteheti, mert miért ne. Meg egyébként is a szavát adta, hogy nem fogja felhívni.

Háromszor koppantott a hátsó ajtón. Nagyot fújt, hátratúrta a menetszéltől frizurára állt haját, megigazította a hawaii mintás ingét és nagyon remélte, hogy a tengerészcsuka nem annyira gáz a klódgatyával, mint ő azt úgy érzi.

Kopogott még egyszer, mert válasz nem nagyon érkezett.

Még mindig semmi, hát elsasszézott a ház mellé, hogy még mindig ott áll-e a fehér terepjáró, amit a hátsó kertből jövet látott. Ott volt, szóval hacsak Lukas nem máshogy lépett le, akkor csak itthon van.

Harmadszor is kopogott, ezúttal kicsit erélyesebben. Már készült a negyedikre, mikor egy értetlen, egy szál hálóköntöst viselő Lukas nyitott ajtót, szanaszét álló hajjal.

– Mi a picsa.

– Heló, Lukas.

A norvég túltette magát azon, hogy csak úgy rátörte az ajtót így kora délután kettőkor – akkor el kellett indulnia otthonról legkésőbb nyolckor, hova lesz így a bioritmusa… – és arrébb lépve betessékelte. Maradt volna cipőben, de aztán látta, hogy a faház belsejében meleg drapp padlószőnyeg van leterítve. Padlószőnyeg. Olyat utoljára a nagymamájánál látott a gyerekszobában. Egyébként zöld és barna színekkel volt berendezve a házikó. Minden puha és meleg, mintha csak egy felnagyított olvasókuckóba lépett volna. Az ülőgarnitúrát kávészínű plüsshuzat borította, a sarokban kandalló állt, és ettől még kevésbé értette a padlószőnyeget. Hacsak nem azért van, hogy Lukas kedvére járkálhasson mezítláb. Vagy hancúrozhasson a lakás bármely pontján.

Most, hogy eszébe jut, odahaza rend volt a nappaliban, mikor eljött. Siggi biztos le se hunyta a szemét egész éjjel, hogy rendet tegyen. Még a kanapét is a helyére tette, pedig rohadt nehéz volt felborítani.

– Tedd le magad – intett Lukas a már megbámult kanapé felé. – Éppen kaját csinálok. Kérsz?

– Ja, kérek. Köszi.

– Csak egy perc.

Lukas visszalejtett a pöttöm konyhába. Denny elnyúlt a kanapén, onnan leste, hogyan sürög-forog a másik. Hallgatta a mezítelen talpai cuppogó-csattanó hangját a kövön, és álmélkodott, hogy képes mozdulatlanul tartani a csípőjét. Magára főz, milyen fura. Akkor lehet, hogy a takarítást is ő csinálja, hacsak nem dugott el a vitorlása ponyvája alatt egy takarítóbrigádot. Ha nem, akkor pláne nem érti a padlószőnyeget, azt büntetés takarítani.

A kis lakást csakhamar belengte a sülő szalonnás tojás illata, és Denny gyomra minél hangosabban igyekezett tudatni a gazdájával, hogy ebédidő van, illetve egy seggfej, amiért elindult reggeli nélkül. Lukas nem vitte túlzásba, megkeverte vagy kétszer, közben az egyik falra akasztott, krómozott edény felületét tükörnek használva tíz ujjal megfésülködött. Még így is sokkal hullámosabb volt a haja, mint egyébként, már majdnem göndör. Mit össze szenvedhet, hogy megcsinálja a haját a munkához!

Nézte Lukast, az illetlenül rövid fürdőköpeny alól előbukkanó lábakat. Néhány nő gyilkolna az ilyen formás lábért. A lábszőrért már nem feltétlen, de a feszes bőrrel együtt lehet, hogy még azt is bevállalnák, egy gyantázó-bérlettel megfejelve.

Lehúzta a tűzhelyről a serpenyőt, a tartalmát igazságosan kétfelé osztotta. A tányérokra tett egy-egy villát, majd előhalászott az egyik alsó polcról egy tálcát. A szekrény ajtaját a lábával csukta be – milyen kacska a kislábujja! –, a kaját tálcára rakta és egy-egy pohár narancslével szervírozta.

– Nem szoktam itt vendéget fogadni, szóval többre ne számíts – magyarázkodott, míg lepakolt a dohányzóasztalra. – Ha szóltál volna, hogy jössz, akkor esetleg rendet teszek.

Szúrós pillantást vetett rá. Denny szétnézett a lakásban, és rohadtul nem értette, mire gondol. Neki még a saját szobáját sem sikerül egy óránál tovább rendben tartania. A hirtelen feltűnésért azért elnézést kért.

– Mi újság? – nyújtotta felé Lukas a másik tányért.

– Semmi különös. Veled?

– Szabadságoltam magam egy időre. Kiadtam a cégnek, hogy írják meg, mi történik, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy foglalkozom is vele. – Lepöckölt egy porszemet a széke karfájáról. – Csak két újságot hoztam magammal, és ennyi, azokat is csak a budin olvasom. Tegnap akadt a kezembe egy cikk rólad.

A rövid monológ végén bekapott egy falatot és figyelmesen fürkészte őt, várva a választ.

– Amelyik nekiállt osztani az észt, hogy halódom? – kérdezte teli szájjal.

– Már nem azért, de azon a képen eléggé úgy nézel ki, mint aki a végnapjait éli.

– Jó, hogy mondod, majd fel kell rúgnom azt a paparazzit, aki kémkedett. Amúgy semmi bajom.

– Értem.

A hangja egészen sértődött volt. Denny nagyot szusszant, és leengedte a villáját.

– Tudod, mi az a delírium tremens? – kérdezte. Mentálisan vállon veregette magát a duzzogós hangsúlyozásért.

– Passzolom.

– Nohát, az egy fasza, pár napos állapot, ami akkor fordulhat elő, ha elkezdesz nem inni.

– Elkezdtél nem inni? – kunkorodott felfelé Lukas ajka hitetlenkedve. – Pont te?

– Pont én – biccentett.

– Mire fel?

Csak azért, hogy tudja, a másik milyen képet vág, teletömte a száját rántottával, úgy válaszolt.

– Emlékszel még a kiadott ultimátumodra?

– Igen. – A mosoly önelégült lett. – És egészen biztos vagyok benne, hogy még nem telt le.

– Nem hát, de az most lényegtelen. Meg az is, hogy egy seggfej vagy, amiért írogatsz.

– Tegnap a cikk után gondoltam rá, hogy felhívlak.

– Hívhattál volna, nem vettem volna fel – legyintett. – Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy a partnereim megválasztásakor jelentős szerepet játszik az, hogy éppen mennyi pia van bennem, és nem mindig szoktam örülni józanon vagy másnaposan, mikor látom, hogy ki került oda mellém.

– Mindjárt megsajnállak.

Figyelmen kívül hagyta a maró szarkazmust.

– Arra jutottam, hogy ha józan maradok, akkor józanul meg tudom ítélni a helyzetet – fogta végül rövidre a mesét.

– És mire jutottál?

Lukasra nézett. A keresztbe tett lábaira, a térdén egyensúlyozott, már majdnem üres tányérra. A fürdőköpenye hosszan engedte látni a mellkasát, kék szemei olyanok voltak, mint egy-egy jégszilánk.

Reggel megállapította, hogy Siggi egy kisebb és vékonyabb Lukas. Ezt a megfigyelését ki kell egészítenie azzal, hogy a norvég körül ott van az, amit az egyszerű halandók kisugárzásnak neveznek. Ez a férfi véghezviszi, ha akar valamit. Ez a férfi látja a szívét és a lelkét, meg tudja törni az ellenállását. Tudja, hova kell szúrni ahhoz, hogy a legjobban fájjon, tudja, hol kell megsimogatnia ahhoz, hogy rajta kívül mindenről megfeledkezzen.

Neki se barátai az arckifejezések, de ő nem sértődött, mint Siggi. Ő titokzatos, mint a befagyott tó jege, amiről nem tudni, hol szakad be.

Különös jelenet pergett le a lelki szemei előtt: Lukas szülei békésen alszanak a szobájukban, pöttöm gyermekük a kiságyában fekszik, és kapálózik a feje fölé fellógatott figurák után. Nem sír, mert nincs oka sírni. Egyszerre belép a szobába egy nő, a leggyönyörűbb akit Denny valaha látott. A bőre hófehér, ruhái fehéres-kéken derengenek az éjszakába. A Hókirálynő az, aki megelevenedve kilépett Andersen meséinek lapjai közül, csak azért, hogy homlokon csókolja a gyermek Lukast, beleoltva ezzel a saját szellemét.

– Fogsz még ma válaszolni? – érdeklődött Lukas szárazon.

– Hogyan?

– Azt kérdeztem, mire jutottál roppant elmélkedéseid közepette – forgatta a szemét.

– Az, hogy itt ülök, szerintem elég nyilvánvalóvá teszi.

Némán meredtek egymásra. Lukas keze lassan mozdult, letette az üres tányért az asztalra. Denny várakozón előredőlt, a combja és a válla megfeszült, készen arra, hogy ő is lerakja a saját üres tányérját, közben a másik kezével fogadja az ölébe mászó norvégot.

Nyilván átbaszta. Felkelt és kiment a konyhába.

– Ez mi a kurva ég volt? - kiáltott utána.

Hallotta, hogyan nyílik és csukódik a hűtő, majd a férfi felbukkant, kezében egy nagyobbacska szelet sütivel. Beleszúrta a tetejébe a desszertvillát, és visszaült a fotelba.

– Félreértés ne essék, nekem is megfordult a fejemben, hogy csinálhatnánk esetleg valami értelmeset is, de nemrég keltem és mivel megetted a kajám felét, éhes vagyok.

– Ezért sütizel?

– Itthon vagyok, azt csinálok, amit akarok, baszd meg.

Dacosan felszegte a fejét. A felső ajka porcukros volt.

– Kapok? – kérdezte Denny csintalan mosollyal.

Lukas lenyalta a porcukrot, és a villával rábökött.

– Nem. Túl sok ruha van rajtad.

Azzal vágott magának még egy falatot, és bűn volt, ahogy lenyalta a villáról. Denny egy pillanatig dermedten figyelte. A sütire nézett. A második falat jóval kisebb volt, mint az előző, és Lukas indokolatlanul hosszan nyamnyog rajta. Neki meg nem ez a kérés fogja romba dönteni az önbecsülését, hát talpra ugrott, és kibújt az ingéből.

– Lila a vállad – jegyezte meg Lukas.

Megnézte a foltokat és vállat vont.

– Támadt egy kis nézeteltérésem az ajtóval odahaza. Ide a sütimmel!

Lukas hunyorgott, és csak azért is bekapta a villát.

A klódgatya is a padlón végezte.

– Komolyan zászlómintás boxert hordasz? – hüledezett Lukas.

– A dán zászló fasza. Amúgy meg úgy vagyok patrióta, ahogy akarok, nem?

Lukas a fejét csóválta. Kihasználta a figyelmetlenségét, és lenyúlta a sütit.

– Hé!

A desszertvilla még Lukasnál volt, de a rántottás még ott hevert a tányérján. Azt kapta fel, és az evőeszköz méreteiből, meg saját pimaszságából adódóan méretes darabot kanyarított. A nyelvén vanília és narancs íze áradt szét.

– Hoci vissza a sütimet.

– Túl sok rajtad a ruha, Lukas – kacsintott rá.

– Ez elég béna egy szöveg, azt ugye tudod?

– Te kezdted, én csak folytatom. Hozzátenném, hogy az a köpeny elég sokat takar, rajtam viszont egy szem alsó van.

Vigyorgott, Lukas pedig szigorúan méregette. Festenivalóan szép arca felderült, és gunyorosan figyelte őt, míg a derekához nyúlt, kioldotta a köpeny övét, majd egyetlen mozdulattal lerázta magáról.

Denny nagyot nyelt és igyekezett úgy végigmérni a másik pőre testét, hogy nem esik ki a szeme. Lukasnak csak kettőt kellett előre lépnie, hogy visszavehesse a tányért. Nem érdekelte az étel, letette az asztalra. Denny odaadta neki a villát is, ne legyen magányos. Evőeszközt egyébként se dobunk a padlóra, főleg akkor, ha padlószőnyeg van. Annál már csak az lett volna nagyobb udvariatlanság, ha villával a kezében kezd neki az ölelkezésnek.

Lukas ajkainak sütiíze volt. Kereste a szalonnás tojást, de csak az édesség jelentkezett. A csókja hűvös volt, a vállán és a hátán végigsikló kezei ugyancsak. Vagy csak a saját teste forrósága miatt érezte annak? Lustán, ráérősen kóstolgatták egymást. Megsimogatta az arcát és egyszerre néztek le a kanapéra.

– Ágyad van, ugye? – kérdezte.

– Odabenn – bökött a fejével Lukas a konyha mellett lévő, zárt ajtóra.

A norvég kibontakozott az öleléséből és nekiállt összeszedni a dohányzóasztalon elszórt tányérokat.

– Előtte még el is mosogatsz? – vonta fel a szemöldökét.

– Felnőtt emberek vagyunk, Denny – mordult fel. – Csak beáztatni akartam, vagy bevágni a mosogatógépbe, de ha ennyire zavar, akkor lehet, hogy tényleg elmosogatok.

– Jó, jó, nem kell mindjárt kicsapni a hisztit…

Még segíteni is hajlandó volt. Gondoskodott róla, hogy Lukasnak nem kelljen bajlódnia a fél süti elpakolásával.

– Megzabáltad a sütim?

– Most mi.

Még ki is nyalta a tányért. Hiába, jóféle süti volt, meg a látvány mellé sem volt utolsó. Lukas egy szál faszban, ahogy a mosogató előtt áll, és hajlong… ha nem tudná, hogy képes lenne belelépni az arcába, akkor most hátulról átölelné és megharapná a fülcimpáját.

– Akarjam tudni, mire gondolsz? – pillantott rá Lukas.

– Előrevetítem a hálót – vont vállat és odaadta a tányért.

– Ma már szóba került az a bizonyos ultimátum, ahogy te nevezted. Remélem, emlékszel minden részére.

Hogy is felejthetné el.

Elfogadta a narancslé maradékát, a kellemesen savanyú íz eltüntette a nehéz, vajas vaníliás krém síkosságát.

Lukas a mellkasának szegezte az ujját, és a nyomásnak engedelmeskedve behátrált a hálószobába. Végig a férfi szemébe nézett, aki sokatmondó pillantással méregette. Egészen addig hátráltatta, míg Denny meg nem botlott az ágyban, és rá nem esett. Akkor fölé mászott.

– Ettől most a High Scool Musicalben érzem magam.

– Nem fogok dalra fakadni – morogta és ráharapott az alsó ajkára.

Annyiból jobb, annyiból másabb, ha a partnere férfi, hogy nem kell szarakodni a bemelegítéssel. Fene se tudja, hogy a nők miért nem tudnak egyből a lényegre térni, ha egyszer tudják, hogy mit akarnak. Ez az egész csak játék, feszültséglevezetés, néha egy kis hatalmi harccal fűszerezve. Két sarkalatos pontja van az egész hacacárénak: egy, álljon fel, kettő, jusson be. Innen már csak győzni kell.

Denny egészen biztos volt benne, hogy valami nem stimmel. Ennek nem így kéne lennie. Fekszik a matracon, ami olyan puha, hogy mindjárt belesüpped, öleli a férfit, akire napok, hetek, a faszt, hónapok óta gondol, szaporán és nyitott szájjal kapkod levegő után, de minek, mert rosszul időzít, levegő helyett mindig csak Lukast érzi, odalenn, egészen.

Még mindig gyönyörű. A homloka meggyűrődött, a szemét lehunyta, és feszülten koncentrál. A bőrén megül a verejték, és Denny megint úgy érzi, hogy valami kurvára nincs rendben.

Nem kéne tudnia, hogy mi van.

Nem kéne tudnia, hogy mi történik.

Csak a sürgetésnek kéne léteznie, ennek a még még még érzésnek, ami elönti, betölti, a lüktető kéjnek… de azt most nem ő határozza meg. Hiába markolja magát szinte kétségbeesetten, Lukas a meghatározó elem. Nem kéne kiszolgáltatottnak éreznie magát. Talán egyszerűbb lenne, ha rámarkolhatna a lepedőre, a párnába fúrhatná a fejét, és csak azzal törődne, hogy ő maga mit érez. Lukas viszont ragaszkodott hozzá, hogy szemből legyen. Akkor még jó ötletnek tűnt.

– Látni akarom az arcodat – mondta. – Látni akarlak.

Ő is mindig látni akarja őket. Mindegyiküket, ahogy elgyengülnek alatta, reszketnek a gyönyörtől, amit általa kapnak.

Olyankor egy pillanatra az üresség is megszűnik.

Most ő van alul. Most ő várja a beteljesülést. Ő van Lukas gondjaira bízva, a ritmusra, amit diktál, mert túl közel hajol, és nem tudja rendesen mozgatni a kezét, muszáj tartania a ritmust.

Az elején még fájt is. Sziszegett. A norvég pedig összecsókolta, mint szűzkurvát az első alkalommal. Akkor és ott ő volt a szűzkurva.

Lukas vicsorgott és a fogát szívta, mikor elment. Mélyen belédöfött még egyszer, utoljára, megfeszülő, reszkető izmokkal. Nem nyitotta ki a szemét.

Akkor minek akartad szemből.

Megkönnyebbülten felmordult, mert rohadt sokáig tartott, de végre elment. Lukas mélyről jövő morranással vegyes kuncogást hallatott és legördült róla. A matrac nyekkent alatta, és dobott egyet Dennyn.

Ha megverik, se tudott volna még egy alkalmat mondani, mikor szex után majdnem idegesen bámulta a plafont. Nem ilyennek kellett volna lennie – ezt dobolta a szíve, ezt mantrázta a fülébe.

– Na jó – szusszant Lukas, és nagy lendülettel felült.

Döbbenten bámulta, ahogy nyújtózkodik egyet, előhalászik egy doboz cigit az éjjeliszekrényből, és a vékony ajkai közé illeszt egy szálat.

– Kérsz?

Dermedten intett nemet, és követte a tekintetével a norvégot, aki előbb gondosan kinyitotta a háló ablakát, csak utána gyújtott rá. Fél fenékkel felült a párkányra, amire a családi kincsek már nem fértek fel. Lustán fújta a cigarettafüstöt, mély élvezettel, mintha valami egészen más anyagot képzelne a helyére.

– Mondták már neked, hogy a kurva anyád? – kérdezte.

– Ilyen hangsúllyal még nem – hunyorgott rá vidoran.

Felkönyökölt.

– Hát akkor a kurva anyád.

Igazán kifejtette volna neki részletesebben is, de a telefonja a nappaliban úgy döntött, hogy beszáll a beszélgetésbe.

– YA GOT A MESSAGE, BRO!

Lukas megugrott, Denny meg sötét elégedettséggel felröhögött, mikor káromkodva lesöpörte a mellkasáról a hamut. Csak azt érte el, hogy sötét csíkot húzott fele az izzadt hasfalára.

Kicaplatott a telefonjáért. Vonulni akart, de arra nem számított, hogy megérzi a felkelést. Hallott múltkor egy viccet, hogy apa már nem vagyok szűz, büszke vagyok rád fiam meséld el, még nem tudok leülni, de ki gondolta volna, hogy annak akár valóságalapja is lehet? Megállta, hogy a földre vesse magát, vagy csak vakarózzon, mint egy kutya.

Megkereste a földre dobott nadrágját, és kitúrta a zsebéből a telefonját.

Villanó képernyő, beérkezett üzenet. Szöveg, szöveg, furcsa szavak egymás után, amiket fel sem fog, csak azt, hogy Gilbert öccse küldte, mert egy munkamániás barom, aki mindent azonnal megcsinál. Volt képmelléklet, hallelúja. A képek mindig nagyon fontosak egy prezentációban, elvégre többnyire azok maradnak meg legjobban, nemde? Ha visszagondol majd erre a napra, akkor neki is Lukas arca fog eszébe jutni, az összehúzott szemöldökei, és a szája íve, ahogy felnyög.

Siggi volt a képen, ebben egészen biztos volt. Még úgy is, hogy volt vagy tizenhat éves, és egészen biztosan egy iskolai kiránduláson lőtték a képet. Hol máshol állna lundák között még a szokásosnál is savanyúbb képpel? Majdnem felröhögött, látva a fiú szemébe lógó haját, a füles sapkát, meg a nyitott kabát alatt a világ leges-legrondább kötött pulóverét.

Most, hogy a kép megvolt, kegyeskedett figyelni a szövegre is. „Vantar manneskja“, írta az újság. Alatta a többi holmi is elég érthetetlenül volt, így visszapörgetett az eredeti, szerencsére angolul gépelt üzenethez.

Mellékletben csatolom az eltűnt személy körözési adatlapját...

Összevont szemöldökkel meredt az üzenetre. Elolvasta újra, közben a szeme sarkából néha a földre pillantva összevadászta a ruhadarabjait. A nadrágjába bele is bújt, a többit a hóna alá szorította.

– Te meg mi a retket csinálsz? – kérdezte Lukas.

– Hogy én? – kapta fel a fejét. – Bocs, dolgom van...

Még mindig a telefonjába temetkezve ment ki, ugyanazon az ajtón át, amin érkezett.

– Denny! – csattant fel a norvég. – Denny, ennél azért lehetnél egy kicsit bőbeszédűbb is! Figyelsz rám egyáltalán? Densen!

Nem figyelt rá. Kiment a stégre, érzékeny tompora miatt néha egészen érdekesen lépve. A gondolataiba merülve indította be a motorcsónakot és adott gázt. Ügyet sem vetett Lukasra, aki fürdőköpenybe burkolózva állt az acéllépcső tetején, dühösen toporzékolt és norvégul profánságokat üvöltött utána. Az alsó ajkát harapdálva olvasta végig még nyolcszázszor az alig kétszáz szavas üzenetet. Csak a koppenhágai kikötőben vette észre, hogy Norvégiában maradt az alsónadrágja meg a cipője.

Folyt. köv.

Vantar manneskja: izlandi, „eltűnt személy“. Woo-hoo, lehet, hogy a kövi fejezetben Siggivel foglalkozunk?