2018. február 8., csütörtök

Ritmusváltás #4


Tegnap este indokolatlan módon jókedvem támadt, szóval a „Hetaliaötletek” című, igen kreatívan elnevezett dobozból összekapartam a negyedik fejezetet.
A cím is utal rá, hogy ebben a fejezetben az égvilágon semmi nem történik: egy kis szomszédolás, egy kis kórházi belső élet, megismerkedünk Gilbert háziállatával, meg a fél migrációs közösséggel. Egy nem teljesen közönséges, de azért nem is kirívóan különleges nap. Egészen pontosan egy csütörtök. Ez azért fontos, mert…




Semplice
Egyszerűen



Gilbert imádta a csütörtököket. Nyolctól délig volt a rendelési ideje és ennyi. Egy fél nap és mehetett a dolgára. Kivéve persze akkor, mikor rohamoztak a páciensek, mert a betegfelvételen a tündérkéknek kötelességük déli tizenkét óráig odairányítani hozzá a betegeket, neki pedig kötelessége minden betegét ellátnia. Összetette két kezét, mikor a nővérke a számítógép mellől felnézve azt mondta, hogy nincsenek többen a várólistán, és csak negyed órával lógott túl az idején.
Aznap elég nagy volt a pangás, még kevesebben voltak, mint tegnap, pedig a szerda szokott lenni az abszolút holtidő. Egyszer volt egy olyan szerdája is, hogy volt ideje kimenni enni.
Most viszont csütörtök volt, sokszor áldott csütörtök, és ruganyos léptekkel húzott vissza az orvosiba, hogy fogja a holmiját és adieu. Végre főzhet magának valamit, és nem a sarki kebabosnál fogja összekaparni a napi kajaadagját, sőt, akár ki is kitakaríthat. Vállalhatatlan, ahogy a lakása kinéz.
– Végeztem! – rikkantotta, ahogy bepördült az orvosiba.
A többieket ez nem nagyon hatotta meg. Köszöntek neki, aztán visszafordultak Erikhez, aki – tőle szokatlan módon – panaszkodott.
– És a végén közölte, hogy igenis jót tenne a gyereknek – fejezte be.
– Miről maradtam le? – érdeklődött, és Ada mellett elsasszézva becserkészte a kávéfőzőt.
– Erik felesége azt akarja, hogy táncoljon a fiuk.
– És ez kiverte a mi drága Erikünknél a biztosítékot – tette a szívére a kezét Luca.
Erik megpróbálkozott a pillantással élveboncolással.
– Majd ha a te nejed akarja balettozni küldeni az egy szem fiad, akkor megnézem, milyen képet vágsz. Ja, várj; neked nincs se nejed, se gyereked, hopsz.
Összefont karral, morcosan hátradőlt. Luca elégedetten bólogatott.
– És ez így teljesen tökéletes. Harminc évesen az embernek még nem kell megállapodni.
Ada felhorkant.
– Hm, ez érdekes, úgy tudom, hogy középsuli után kihagytál egy évet, aztán csúsztál az orvosin, és jövőre szándékozol letenni a szakorvosi vizsgádat. Akárhogy számolom, harminckettőnek kell lenned.
Luca felsandított a nőre.
– Csak harmincegy, oké?!
Gilbert beleröhögött a kávéjába. Luca dörmögve megkérte, hogy lehetőleg fulladjon bele.
– Amúgy se csúsztam, Erasmuson voltam.
– Én is voltam, mégis letudtam idejében – kacsintott rá.
– Röhög a vakbelem, Beilschmidt.
– Csak nem fáj, Haugwitz?
– Befejeztétek? – morrant Erik. – Inkább segítsetek kitalálni, hogyan beszéljem le erről a marhaságról az asszonyt.
– Mert mi a baj azzal, ha táncolni tanul? – tárta szét a karját Ada. – A táncos fiúk cukik.
– Azt akarom, hogy a fiam férfi legyen, ne pedig buzi! – fakadt ki Erik. – És pont balett?!
– A balettban egy hajszállal sincs több meleg táncos, mint máshol – szögezte le Gilbert, majd mikor a többiek a szemüket meresztve rábámultak széttárta a karját. – Most mi van?
Erik és Luca összenéztek. Ada osont közelebb hozzá.
– Csak nem táncos voltál, mielőtt az orvosira mentél, Gilbó?
– Nem! – vágta rá fülig vörösödve. – Csak… olvastam erről egy statisztikát…
– Aha, hogyne – állt fel vigyorogva Luca és vállon veregette. – Legalább tudjuk, miért nincs senkid.
– Leginkább azért, mert itt fog megenni a penész, mert a nyakamba varrjátok az ügyeleti időtök! – vágott vissza.
Ada majd' megfúlt a röhögéstől, mikor Luca felemelt kézzel elhátrált és közölte, hogy azért nagyon reméli, Gilbert nem őt szemelte ki, mert az eredményezne pár kellemetlen pillanatot, és nem akarja még azzal is stresszelni szegény Főnit, hogy nem akar vele közösen ügyeletbe kerülni.
És Ada mikor veszett el? Na mikor?
Abban a szent másodpercben, mikor Wolf jóformán ajtóstul rontott be az orvosiba, feldúlt arccal végignézett rajtuk, meglátta Gilbertet, és abban a pillanatban megkönnyebbült. Mint aki a Messiást látja.
– Nem – csóválta a fejét Gilbert. – Nem, nem és nem. Ki van csukva.
– De kérlek! – esedezett. – Csak a délután… jó, az este is, de…
Hörögve fordult meg és fejelte le a tálalószekrényt. Felemelte a kezét, még mielőtt Wolf bármi mást mondhatott volna. Szüksége volt erre a pár pillanatnyi csöndre – mínusz Ada fuldokló röhögése.
– Egyetlen jó okot mond, hogy miért vegyek át nem is egy, de két műszakot.
– Nem műszak – rázta a fejét. – A rendelésem vége.
– Bocsáss meg – forgatta a szemét. – Halljuk.
– Az exnejem most írt egy sms-t, hogy áttetette a spinninget, és ma nekem kéne elhoznom a gyereket az oviból, ha meg már elhoztam, akkor vigyázhatok is rá.
Nagyon csúnyán nézett a bajorra, aki nem átallt esedezve pislogni.
– Üzenem az exnejednek, hogy egy kurva – bólintott végül, és odébb pakolta Adát. Közben erősen elgondolkodott rajta, hogy elkezdi most a nő újraélesztését, nem várja meg, míg megfullad a nagy kacagásban.
– Tudom – bólogatott Wolf. – Szerinted miért váltam el tőle?
– Ha tudtad, akkor minek vetted el? – állt fel Erik.
– Mert előbb vettem el és csak utána lett ribanc, azért!
– Mi lenne, ha keresnél egy bébicsőszt? – vetette fel Luca és éppen elég erősen oldalba bökte Adát ahhoz, hogy a nő már ne a nevetéstől, hanem a fájdalomtól görnyedjen össze, és kínjában elküldje Lucát melegebb éghajlatra minden felmenőjével együtt.
Wolf elborzadva meredt a szőke szászra.
– De hát akkor nagy esélye van arra, hogy sérüljön a pszichéje!
– Mert azzal, hogy ide-oda pingpongoztok vele, nem sérül – dünnyögte Erik.
– Az én pszichém fog sérülni, ha a továbbiakban is ennyit túlóráztattok. – Gilbert felkattintotta a kávéfőző kapcsolóját. – Főni tegnap azt mondta, hogy akkor is túlórapénzt kéne fizetnie nekem, ha a hónap végéig egyáltalán nem jönnék be.
– Négy nap van még a hónapból, azt úgy nem nehéz.
– Érted, mire célzok, nem, Erik?
– De igen, de attól még…
– Hagyjuk már! – vágott közbe Luca. – Megfájdul a fejem, és nekem még itt kell ülnöm hatig, szóval hagyjátok abba!
– Egytől éjfélig – ütötte Erik.
Gilbert Wolfra nézett, aki gyorsan belebámult a telefonjába, összevont szemöldöke alapján gyors fejszámolást végzett, majd visszanézett rá.
– Elég háromtól helyettesítened.
– És meddig lennél?
– Erikkel lettem volna párban az első műszakban.
– Na szééép. Tűnj el, amíg még jó kedvem van.
Nem volt rest teljesíteni a kérését. Előtte még felmarkolta a fogas mögé tűzött, „Helyettesít: Dr. G. Beilschmidt” feliratú laminált lapot, és rohant vissza a rendelőbe.
Ennyi. Ha a többiek helyettesítenek, akkor kiragasztanak az ajtóra egy cetlit. Neki már laminált lapja van, mert Főni sérelmezte, hogy papíros kuka kétharmadát az ő neve tölti ki. Lehet, hogy arra akart célozni, hogy túl sokszor sózzák a nyakába a munkájukat, de a többiek nemigen vágták le a burkolt üzenetet. A környezettudatosság nevében csináltak egy táblát, ami csak arra jó, hogy lényegesen kevesebbszer látja magát a szemétben.
– És nekem holnap műtenem kéne – sóhajtotta.
– Leszek én kinn – ajánlotta fel Erik. – Holnap is csak déltől vagyok. Alhatsz idebenn.
– Kösz, Erik. Jövök neked egyel.
– Ugyan már, ez…
– Ne menjetek bele ebbe, jó? – kérte Ada.
– Hja – bólintott Luca. – Ünnepélyesen fogadjuk el, hogy Wolf jön mindkettőtöknek.
Elfogadták, és mentek a dolgukra. Gilbert kényelmesen elbattyogott szerezni valami ehetőt, ami végül kimerült a sarki boltban és egy sonkás szendvics összetevőiben. Miközben az orvosiban a zsömlét kenegette, azon tűnődött, hogy mi lenne, ha csak szimplán kihívnák az ÖGD-t a kórházi büfére. Mert az addig rendben van, hogy retekdrága minden, amit árulnak, de még ótvar is. Ha tényleg patkányhúsból csinálják a húspogácsákat, ahogy azt a kórházi legendák tartják, akkor reménykedhetnek egy fenntartó-váltásban. Addig viszont kénytelen megtenni ezt a kőkemény kétszáz métert, és akkor már érintett egy kisboltot, egy pékséget meg két kajáldát.
Bár, az ÖGD kihívásánál lényegesen egyszerűbb lenne felküldeni egy hamburgert a laborba, úgyis nekik kéne megvizsgálni…
Volt laza két órája malmozni. Ennyi idő alatt haza is mehetett volna, de hála a rendszertelen beosztásnak meg a saját hülyeségének, az autója még nem látott szerelőt. Hozzá se nyúlt, mióta hazajött, csak leparkolta a verdát a ház előtt. BVB-bérletet nem vett, mert minek azt, úgyse megy sehova a kórházon kívül. Néha amúgy is csak olyan istentelen időpontokban tud elszabadulni, hogy már csak az éjszakai buszok járnak, azokra meg, köszöni szépen, nem száll fel, inkább megy gyalog.
Ide mintegy negyven perc kutyagolás a lakás. Futva kevesebb. Lehet, hogy ezért szedte fel azt a hobbit, hogy újabban kocog a melóba. Hazafele már egy kicsit feszültség-levezetés jellege is van, ezzel együtt érdekes módon a hazautat gyorsabban megjárja, mint az odautat.
Végül ledőlt szundítani egyet. Wolf rázta fel nem sokkal három előtt.
– Beszéltem anyósomékkal – újságolta. – Azt mondták, ha leviszem hozzájuk a kicsit, akkor szívesen vigyáznak rá.
– Mikorra érsz vissza?
– Este nyolc-kilenc körül, attól függ, hogy meddig tartanak ott. Igyekszem majd.
– Hallod, elváltál a lányuktól, és nem rühellik az arcodat?
Wolf vállat vont.
– Elismerték, hogy nekem van igazam. Anyóspajtás amúgy a válásunk óta nem állt szóba a lányával, de szerintem ennek az exem csak örül…
– Tudod mit, húzz a retekbe, mielőtt meggondolom magam.
Közepes lelkesedéssel végezte el a munkát. Az ezt ábrázoló grafikon értékei exponenciálisan nőni kezdtek, mikor aznap már másodszorra fogytak el a betegei, és neki eszébe jutott, hogy pilledhet az orvosiban, Erik meg intézi helyette a kemény munkát.
A hesseni férfi nem volt egy bőbeszédű fajta. Szakmailag remek volt, míg Gilbert gyakornok volt, imádott vele műteni. De ügyelőpárnak, ha kinn kell ülni, akkor katasztrófa. Ülni egymás mellett hót kussban órákon keresztül…
Nagy punnyadásából a nővérhívó berregésére rezzent fel. A villogó lámpa alatti kijelzőn ki volt írva a vizsgáló száma, hát Gilbert felmarkolta a kávéja maradékát, és elcsoszogott a folyosó másik végébe. Majdnem képen röhögte szegény Eriket, aki szemmel veréssel próbált meg mozdulatlanságra bírni egy csatak részeg… kisfiút.
– Mi a szösz – torpant meg.
Erik szó nélkül nyújtotta felé a fiú tárcáját. Abból megtudta, hogy a vizsgálóasztalon már külföldiül kornyikáló egyén elmúlt húsz éves és az Universität der Künste hallgatója, a papírjai tanúsága szerint Rigából keveredett ide, vagyis a gyanúsan bordalnak hangzó holmit valószínűleg lettül énekeli, végül, de nem utolsósorban azt, hogy Gilbert nem tartja a kapcsolatot a szomszédjaival, mert a srác állítólag felette lakik.
Felnézett a kölyökre, aztán Erikre, akinek lüktetett a halántékán egy ér.
– Bocsáss meg, Gilbert, de az ilyesmire nincs energiám. Behozták, mert metilt ivott, és hiába kérem bármire, csak röhög a képembe. Idiótákra nincs kapacitásom.
Vigyorogva vállon veregette, és volt olyan kedves, hogy elrendezze az ügyet. Elejétől a végéig, ami azt jelentette, hogy hajnal egykor, mikor végre hazakerült – mert Wolf sajnos mégsem tudott elszabadulni az anyósáéktól, forduljon ki a nénikéje bokája, de lehetőleg a moszkvaié, mert azt nem neki kell majd sínbe tenni –, akkor az első útja nem a saját lakásába vezetett, hanem fel, a végtelenbe. Azzal végződött, hogy rátenyerelt egy csengőre.
Sokáig állt a gombnak támaszkodva, mire Liet erősen karikás szemekkel és egy szeszfőzdét megszégyenítő aromafelhőt maga körül terelgetve megjelent.
– Szép estét és ne haragudj a zavarásért… – Jobban megnézte a lány ábrázatát és a biztonság kedvéért megkérdezte: – Te, hallod egyáltalán, amit mondok?
– Aha. – Az arckifejezése nem volt túl biztató.
– Minden okés?
– Aha.
– Figyelj, ha jön a róka, akkor inkább ne rám, a másik cipőmmel tegnap pocsolyába léptem és még nem száradt meg…
Egyszerre nyílt a szomszéd lakás ajtaja és egy magas, elég dühösnek tetsző férfit fedett fel. A csávó kitörését egy pillanatra késleltette, hogy fel kellett dolgoznia a szemébe vágódó fotonokat.
– Megtenné, hogy nem a lépcsőházban beszélni meg a magánéletét hajnal egykor?!
– Jah, persze, bocs, csak éppen… Adnan?
Ismerte a fickót, itt dolgozott, a szemközti sarkon a kebabosnál. Soha nem fogja megérteni, hogy ha hivatalosan éjfélig vannak nyitva, akkor miért tudja elkönyörögni a maradék kaját fél egykor.
– Na nézd már, a doki. Szokott maga aludni?
– Nyilván, akkor, amikor nem a betegeim hozzátartozóit kajtatom… erről jut eszembe, nincs véletlenül egy Raivis nevű ismerősöd? – fordult a lányhoz.
– Höh?
– Raivis. Ilyen magas, szőke, lett.
– Nincs itthon.
– Persze, hogy nincs itthon, kórházban van. Nincs semmi baja, mármint van, mert ott van, de semmi komoly.
– Aha – dünnyögte a csaj és visszament aludni.
Gilbert felvont szemöldökkel meredt egy kicsit az arcába vágott bejárati ajtóra, majd Adnanra pillantott, aki a saját ajtófélfájába kapaszkodva röhögött.
– Na jól van, dokikám, eredjen aludni. Holnap megint későig lesz benn?
– Ha minden igaz, igen.
– Tegyek félre magának egy adag kuzu pirzolát?
Halvány elképzelése sem volt róla, hogy az mi lehet, de kajának hangzott.
– Ja, köszi.
– Jójcak'.
– Viszont.
Dolga végeztével vidáman ment aludni. Gilbird kitörő lelkesedéssel üdvözölte. Az ágyban elheverve megint arra jutott, hogy nincs is jobb altató annál, mint mikor a madárkája fészket rak a hajából.
Ezt a fészket még nem fésülte ki, mikor háromnegyed hatkor karikás szemekkel kitámolygott az ajtóhoz. Nagyon remélte, hogy a csengőre ráfeküdt egyénnek valami nagyon komoly problémája van, mondjuk artériás vérzése.
– Mi van Raivissel?! – sikoltott fel a küszöbön álló Liet.
– Kivel?
Ilyen kora reggel, esti ügyelet után a világáról nem tud, hogy várják el tőle, hogy félig ismeretlen emberekre emlékezzen?
– Felzargattál hajnalban, hogy elmondd, most meg nem emlékszel rá?! – fakadt ki a lány.
Kellett egy rövid hatásszünet, meg az, hogy leessen neki, pontosan ki is áll vele szemközt.
– Ja, Raivis! – csapott a homlokára. – Persze, megvan. Gyere be…
– Hogyan?
– Megtárgyalhatjuk a folyosón is, nekem mindegy, de mindjárt idehalok és le akarok ülni. Meg aludni is akarok. Eh. Ott a kanapé meg a fotel, vagy van egy hokedlim is, döntsd el.
Nagyon nehezére esett nyitva tartani a szemét. Volt vagy két óra, mire lefeküdt aludni, és nem szép dolog tíz óránál többet a kórházban tölteni. Nem volt benne teljesen biztos, hogy vannak lábujjai. Abban sem volt biztos, hogy ez miért olyan fontos az adott pillanatban.
– Akkor… talán üljünk le – közölte Liet, miután alaposabban szemügyre vette.
– Ahhoz képest, hogy néztél ki tegnap este, most egészen egyben vagy – dörmögte neki, míg odacsoszogott a kanapéhoz és arccal előre rázuhant. – Ühh.
– Minden oké?
– Meghalok. A konyhában asszem még van kávé, ha kérsz.
– N-nem, köszi, engem igazából csak Raivis érdekel…
– Ki? Tényleg, Raivis. – Nagyot nyögve a hátára fordult. – Valamivel tíz után hozta be a mentő, egy utcán bóklászó fazon hívta ki őket, hogy a srác csendes magányában fagyállót iszogat az útszélen, és a jóembernek leesett, hogy az kevéssé egészséges. Na nyolc, szóval behozták. Volt gyomormosáson, és most asszem még estig infúzión van. Ilyenkor azt szoktuk, hogy intravénásan nyomjuk bele az alkoholt, mert az gyorsabban bomlik, mint a metanol, és akkor az előbb kiürül, minthogy kárt tudna okozni. Kábé ennyi.
– Bemehetek majd hozzá? – feszengett Liet.
– Minek? – meredt rá döbbenten. – Este kihajítjuk.
– De addig is… hogy ne legyen egyedül, vagy nem tudom…
– Most mondtam, hogy infúzión alkoholt kap! Gallyrészeg a szerencsétlen!
Liet szája picike o betűt formált. Még pislogott is hozzá párat.
– Szóval… akkor este menjek oda érte?
– Akkor fogjuk leszedni az infúzióról, és ami azt illeti, nem biztos, hogy járóképes állapotban lesz. Így is haza tudod hozni?
– Akkor majd a másik lakótársam is viszem.
– Autótok van?
A lány pillantása elég sokatmondó volt.
– Akkor hagyd a fenébe, hazahozom. Valamikor tizenegy és hajnal kettő között, ha isten is megsegít. Úgy jó?
Liet beharapta a szája szélét.
– Oké, akkor ma este alszik a kanapémon – legyintett. – Vagy benn a kórházban, attól függ, hogy kell-e nagyon hirtelen férőhely, vagy sem. Készülj rá, hogy atom másnapos lesz.
Feltápászkodott a kanapéról azzal a feltett szándékkal, hogy most kihajítja a lányt, ő pedig visszafekszik még néhány csendes órára, úgyis csak tízre kell bemennie. Liet gyorsan vette a lapot, és felugrott ő is. A köpenye zsebéből előkotorta a telefonját.
– Ühm, ha nem gond, akkor megadnám a telefonszámom a biztonság kedvéért… Ma délután dolgozom és ha maradnom kell kasszázni, akkor csak éjfél felé fogok hazaérni.
Gilbert szétnézett a lakásban, de a ragyogóan fehér felületeken sehol sem tudta kiszúrni a telefonját.
– Az úgy jó, ha én mondom, aztán megcsörgetsz? – pillogott a lányra, aki szaporán bólogatott.
Lediktálta, Liet pedig tárcsázta a számot. Gilbert lehunyt szemmel várt pár másodpercet, majd a létező legunalmasabb alap-csengőhangot követve megkereste a készüléket. (Hogy a fenébe került a kredenc alá?) Saját zenei ízlését nem nagyon akarta kibontakoztatni, az adott esetben a frászt hozta volna a kedves betegeire. Elmentette Liet számát, a biztonság kedvéért beállított egy negyedik ébresztőt is, és visszafeküdt aludni.
A nyolc óra a konyhaszekrény belsejét bámulva találta. Meghasonlott önmagával, míg azon tűnődött, hogy póréhagyma-, vagy gombakrémlevest egyen. Mindkettő aldis, zacskós darab, és erősen műanyagíze van. Végül a póréhagyma győzött, és nagyon komolyan elhatározta, hogy a héten már tényleg fog főzni valamit. Vagy csak megkérdezi Sadikot, hogy van-e házhoz szállítás az éttermükben.
Míg a bögrés levest fújkálta, végignézett a birodalmán és fintorgott. A madárkájára sandított.
– Lassan a kalitkád jobban néz ki, mint a lakásom. Fel kéne vennem egy takarítót.
Csirip.
– Eh, ne is mondd. Egy szenny az életem.
Csip-csip.
– Ó, drága vagy, hogy biztatsz. – Megsimogatta a madárka fejét, az pedig boldogan csipogott. – Ma megint sokáig maradsz egyedül, gerincműtétem lesz. Olyan öt-hat óra, attól függ, hogy mennyire válnak be a sejtések és hogy Theo mennyire fogja fel elsőre, amit mondok neki.
Csirip.
– Bizony, először leszek gyakornokos műtéten.
Csip.
– Igen, egy kicsit illegális, mert Theo csak főorvos mellett dolgozhatna, de most nem dolgozni fog, hanem asszisztálni. Tudod, neki fogom mondani, hogy – elmélyítette a hangját: – „szikét.” Azt csinálhatja ő is.
Gilbird nagyon marasztalta, de végül sikerült meggyőznie, hogy mennie kell. Csak úgy suhant lefelé a lépcső, kiperdült az ajtón, rácsippantott a kocsijára… és rájött, hogy anno az a szerelőcsaj azt mondta neki, hogy ne nagyon használja, és vigye el minél hamarabb szerelőhöz. Meg eszébe jutott, hogy milyen szentségtelen hangokat adott ki szerencsétlen járgány, amikor a kórháztól hazajött vele.
Csücsörített.
– Hát akkor, taxizunk! – jelentette ki, azzal zsebre vágta a kezét és nekivágott a kórházhoz vezető útnak.


ÖGD: A német ANTSZ.
BVB: Tonhal-féle logika. Ha nálunk BKK bérlet van a Budapesti Közlekedési Központ nevéből összerakva, akkor Berlinben valószínűleg Berliner Verkehrsbetriebe bérlet van. Saccra.
Srácok, lehet, hogy ezt a történetet (is) Wikipédiából fogom megírni. Meg Google Mapsből.

(Ühm, nem akarok zavarni, de… de itt lentebb van három gomb: tetszik-átlagos-nem tetszik. Én nem látom, hogy ki értékel, de ha nagyon őszintén megítéled a fejezetet és rányomsz az egyik piculára, azzal segítesz, hogy nagyon szar-e, vagy csak kicsit. Az álszent nem-értékelő írót hallottátok, köszönöm szépen.)

11 megjegyzés:

  1. Hat ez klafa volt :3 Jo volt ez a nyugodt fejezett, es szegeny gilbert :'D Ennyit robotolni XD Csoda hogy meg talpon van :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy olvastad! :D
      Bírja ő, csak drámakirálynő. Még élvezi is, ami azt illeti.

      Törlés
  2. Most mondjam én is azt, hogy szegény Gilbó? D": Amúgy átérzem, én is köbö 40 percre lakok a belvárostól, és ha nincs kocsi/busz, annak nagyon tudok örvendeni.
    Jó rész volt, várom a továbbiakat :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Yass, valaki átérzi a fájdalmam a tömegközlekedéssel és minden ahhoz kapcsolódó dologgal :D

      Köszönöm szépen és várlak vissza ;)
      (Jó tudni, hogy még élsz :D)

      Törlés
    2. Élek-élek :D És lassan bepótlom majd a kimaradt cuccokat ^^

      Törlés
  3. Sajnálom szerencsétlent. De tényleg. Kora harmincas és semmi élete mert mindenki ugráltatja. A helyében összeszedném az addig kapargatott pénzem, felmondanék és elmennék világot látni.
    És igen, ez most tényleg olyan szimpla kis fejezet lett. De az nagyon tetszett hogy: Infúzión kapja az alkoholt. Szerencsétlen gally részeg! xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szóval, négy fejezet alatt sikerült kiépítenem abszolút OOC!Gilbert irányába a szimpatizálást. Nagyszerű.
      Egy ismerősöm egy időben dolgozott az egészségügyben, szóval úgy tudom, hogy ez egy teljesen reális megoldás...volt akkor, amikor ő ott dolgozott... hogy most az-e, azt nem tudom megmondani, de vicces.

      Törlés
    2. Unokaöcsém néhány hónapja esett bele ilyen lerészegedős buliba. Neki gyomormosást végeztek. De legalább már tudja, hogy az első alkalom ingyenes. xD

      Törlés
    3. Hátööö... valahogy nem jött meg a kedvem a hobbi-gyomormosatáshoz, az a helyzet...
      De azért unokaöcséd jól van? :D

      Törlés