Nászút #3

Adtam egy rövidebb címet a Hogyan nősüljünk retardált porosz módjára címen elhíresült történetemnek. Mert nem szeretem a hosszú címeket :P

Ha már egyszer kiírtam róla egy kérdőívet és olyan sokan könyörögtetek érte. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem ez az írásom csúcsa. Amúgy.

(Vicceszene)

Casting:

Magyarország: Héderváry Erzsébet – per pillanat matróz, de még annak sem tökéletes

Poroszország: Gilbert Beilschmidt – fedélzetmester, tüzértiszt

Spanyolország: Antonio Fernández Carriedo – a kapitány, Chiara férje

Dél-Olaszország: Chiara Vargas – kormányos, Antonio felesége

Franciaország: Marianne Bonnefoy – hajószakács

Amerika: Alfred – matróz, őrszem

Kanada: Matthew – matróz, őrszem

Lengyelország: Feliks Łukasiewitz – matróz, konyhai segéd, Dora férje

Litvánia: Dorotėja Lorinaitienė – matróz, Feliks felesége

Észtország: Eduard von Bock – térképész

Az ikrek kapcsolatát leginkább ez a kép fejezi ki:

Hogyan essünk kétségbe üldözött francia módjára

Mint Erzsi megtudta, a lányszöktetés annyira komoly szervezést igényelt, hogy a Le Sancte Trinite legénységének nem is volt ideje az ellátmány beszerzésére. Vagy csak nem akarták megmutatni a képüket egy kormányzói központban, mikor mindegyikük fejére igen csinos vérdíj van kitűzve. Még az ikrekére is, pedig ők egész nap csak az árbockosárban dekkolnak, kártyáznak, egymás anyját szidják (…?), és elméletileg azt nézik, hogy van-e a közelben hajó. Gyakorlatilag olyan volt a fegyelem, hogy néha Romana vette észre elsőként a közelgő hajót, pedig előtte volt három árboc, azokon pedig egy rakás vitorla, ami nem feltétlen tett jót a kilátásnak.

A nap úgy indult, hogy Gilbert még mindig nem mert a szeme elé kerülni, ami fura, mert Erzsivel közös volt a kabinja, ráadásul összesen körülbelül háromszázötven négyzetméterük volt kergetőzni – ami azért nem túl sok. Mivel tőle nem tudott kérdezni, de nagyon a végére akart járni ennek a kalózos mizériának, úgy döntött, a következő elérhető emberhez fordul.

Elegánsan Antonio mellé könyökölt a tatkorlátra. A spanyol törökülésben ült a jó méter széles deszkán, és úgy lógatta a pecabotját a vízbe, mintha teljes mértékig biztos lenne benne, hogy a hajó farvizén sodródó halaknak az lesz a legfőbb gondjuk, hogy az ő csalijával foglalkozzanak. A férfit nem zavarta, mosolyogva dudorászott és a semmibe meredt.

– Akkor, hogy is van ez az egész, kapitány úr? – kérdezte a körmeit piszkálva.

– Hm? – nézett rá a férfi és zavart mosolya kiszélesedett. – Ó, Ersi. Hagyd a kapitányozást, csak Toni vagyok.

– Csak Toni.

Szúrósan a szeme közé bámult, mire a spanyol megvakarta a tarkóját.

– Hát, hivatalosan én vagyok a kapitány, mert én szereztem a hajót.

– Szerezted.

– Oké, nyertem kártyán.

Lassan bólintott. Toni olyan arcot vágott, mintha egy inkvizítor faggatná, miközben a talpát sütögetik.

– És mi a helyzet a kalózkodással, Toni?

– Én nem tartom magam kalóznak – szögezte le. – Csempésznek csempész vagyok, az igaz, de nem kalóz. Csak azért tekintenek minket annak, mert egyszer lekapcsolt minket a holland flotta, miközben szárított piranhákat vittünk Amszterdamba, ami éppenséggel nem tudom, miért volt tilos. Viszont sok pénzünk volt benne, szóval tisztelettel visszaszereztük a holminkat.

Akárhogy nézzük, ez azért elég… tökös.

– És ezért kalózok vagytok.

– Meeeg… meg lehet, hogy több rabszolgaszállító-hajót is elfoglaltunk.

– Óhh, szóval többet is – mosolygott negédesen.

– Hát tudod, csak azért, mert sötétebb a bőrük, még nem biztos, hogy rabszolgának valók – bólogatott szaporán Toni. – Szóval felszabadítottuk és hazavittük őket. Gil meg Marie szépen írnak, ők szokták nekik a szabadságlevelet kiállítani.

– Az szép. Még az is lehet, hogy nem vagytok olyan akasztófavirágok, mint elsőre gondoltam.

Megveregette a reszkető spanyol vállát, visszaszúrta az övébe az első nap első órájában zsákmányolt serpenyőjét és megpróbált méltóságteljesen távozni. Az egyenes vonalú egyenletes mozgással a himbálózó fedélzeten még volt egy kis gondja, de úgy volt vele, hogy még egy kis gyakorlás, és belejön. Ha ennek a kismamának is megy, neki is fog.

Kismama.

Villámgyorsan megpördült és ment vissza megnézni, hogy jól látta-e. A nő meglepetten bámult rá, hát még amikor Erzsi megkérdezte, hogy megfoghatja-e a (még elég lapos) hasát.

– Csak nyugodtan – nevetett fel. Egészen különös akcentussal törte az angolt. – Találkoztunk már?

– Nem hiszem. Erzsi vagyok, szia.

– Dora. Te sem hangzol éppen angolnak.

– Talán azért, mert magyar vagyok – kacsintott. – Szóval Dora, hm? Áruld el, van ezen a hajón legalább két olyan ember, akik ugyanolyan nemzetiségűnek vallják maguk?

Dora elgondolkodott.

– Tudod, az ikreket mondanám, ha nem két perccel ezelőtt hallottam volna összevitatkozni őket arról, hogy akkor most a születési helyüket tekintve ők kanadaiak vagy amerikaiak-e. Viszont – simogatta meg a hasát – záros határidőn belül lesz valaki a fedélzeten, aki litván lesz. Vagy lengyel. Majd eldönti magának.

– Van lengyel a hajón? – derült fel Erzsi.

– Van, van, a férjem, Feliks… de mire fel ez a nagy lelkesedés?

– Milyen lelkesedés, hát lengyel! – Végtelen jókedvvel, harsányan szavalni kezdte: – Polak, wegyer, dva bratánki…

A hajó orrából érkező ordítás félbeszakította:

– Edzsüt harcol sz issa borát!

A hang irányába kapta a fejét, és nagy trappolással csakhamar meg is érkezett a másik. Az öltözetén leginkább a rózsaszín, a halványkék és a kanárisárga dominált, összességében elég egyéni hatást keltve, amitől Erzsinek felszaladt a szemöldöke. A két copfba fogott, szalaggal megkötött haja megint megért egy misét, de lengyel volt, és olyan boldogan borultak egymás nyakába, mintha a régen elveszett testvérükre leltek volna.

– De tökre örülök, hogy itt vagy! – mondta Feliks miközben egymást szorongatták. – Azt hittem, soha többé nem hallok magyar szót, el se hinnéd, milyen tökre kevés magyar van a tengeren!

– Én se láttam sok lengyelt, arra mérget vehetsz – nevetett Erzsi.

Eleresztették egymást, bemutatkoztak és paroláztak.

– Majd megisszuk a pertut is, ha találok jóféle bort – ígérte Erzsi.

Feliks szája fülig szaladt:

– '699-es egri vagy '701-es krakkói, melyiket szeretnéd?

Olvadtan omlott vissza a lengyel karjaiba és szorongatta össze még egyszer. Dora a korlátot támasztva röhögött rajtuk és legyintett mindenkinek, aki arra jött és megbámulta őket. Gilbertnek a fülébe juthatott, hogy a menyasszonyát egy másik férfi ölelgeti, mert kisvártatva ott szobrozott Dora mellett, ugyanolyan értetlen fintorral meredve rájuk, mint a nő.

– Most mi az? – kacagott rá Erzsi. – Lengyel!

– Ja, meg hülye.

– Ha van itt hülye, akkor az tökre te vagy – húzta fel az orrát Feliks. – Hallottam, hogy szegény Erzsinek még azt se mondtad el, hogy kalóz vagy.

Gilbert megütközve meredt a menyasszonyára.

– Ismered vagy másfél perce és már tud rólad mindent?! Mi a franc, emlékeket cseréltetek?

– Nem ő mondta, Marie volt – karolta át a vállát Feliks.

– A pletykás vénasszony.

– Ne szidd anyám! – kiáltott le nekik Alfred.

– A hajókat nézd már, te istencsapása!

– Chö!

Csak emlegetniük kellett és Marie megjelent a fedélzeten. Az ujját rázta a fia felé.

– Ne ciccegj, mert én is rád ciccegek! Inkább földet keress!

– Valami baj van? – szállt be Chiara is az üvöltve kommunikálásba.

– Mondtam, hogy elfogyott a krumpli, és a lisztnek is kezdünk híján lenni. Muszáj feltölteni a készleteket.

– Toni! – bődült el a nő.

A spanyol természetesen addigra már ott állt mellette. Fájdalmas fintorral érintette meg a fülét, kedves felesége pedig nem győzött szabadkozni. Annyira nem győzött, hogy inkább leszúrta, miért nem szól, ha egyszer ott áll mellette.

– Pont akartam.

– Merre van kikötő?

– Jobbra.

Jobb felé volt a szárazföld. Romana leejtette a kezeit.

– Azta, hát nem mondod! – álmélkodott. – Én hosszúságra meg szélességre gondoltam. Eredj, keres kikötőt.

– Rendben.

– Még itt vagy?!

Toni futva távozott a hídról.

Gilbert lenézett Erzsire, aki egy ponton megborult és többé nem tudott felkelni.

– Minden oké?

Még mindig röhögött, így csak a hüvelykujját tudta felmutatni. Gilbert bemutatta, hogy támogató személyiség, leült mellé a deszkákra és a vállát veregette, míg Erzsinek bele nem fájdult az arca és az oldala a nevetésbe. Akkor volt szíves felsegíteni.

Délután kettő körül kikötöttek. Erzsi Gilbert karjába kapaszkodva ballagott le a mólóra, de félreállt, mikor mögötte viharos gyorsasággal utat kért egy férfi. Elengedte, aztán végignézte, ahogy a fickó térdre rogy a móló szélén és belerókázik a tengerbe.

– Bemutatom Eduardot – intett felé Gilbert nagyvonalúan. – Bitang jó térképész, csak van az a furcsa szokása, hogy a kikötők húsz kilométeres körzetében tengeribeteg lesz.

– Mi.

– Nem, komolyan mondom, az óceán közepén semmi baja, a viharokkal is megvan, de amint valaki elhatározza, hogy kikötünk, Ed nyomban foson lesz. Marie szerint nem is tengeribeteg, hanem kikötőbeteg.

Dora ott maradt lelki támaszt nyújtani a szebb napokat is látott férfinak, így ők megindultak befelé a városba. Egy meredek domboldalra épült, amit a beépítés megkönnyítése végett teraszosra alakítottak ki. A terasz szélén volt az utca, a belső oldalon pedig a házak, szorosan egymás mellett. Az utcáról le lehetett látni az egy szinttel lejjebb lévő porta hátsó kertjébe, és remek kilátás nyílt az öbölre. Andalogtak egy sort az egyik ilyen utcán, Erzsi sütkérezett a nadrágjára vetett megbotránkozó pillantásokban és nevetett Gilbert pipacspiros ábrázatán. Porosz kedvese próbált kemény lenni. Nem ment neki.

– Beszéltem Tonival erről a kalózosdiról – zümmögte.

– Hát.

– Azt mondta, inkább okirat-hamisító csempész vagy, mint kalóz.

– Hát.

– Egyéb kommentár?

– Hát.

Szemöldökét felvonva fordult a férfihoz, aki nem rá, inkább elfelé nézett.

– Gil, kezdek aggódni, Romana a végén valami gigantikus paradicsomnak néz.

– Jóvanna, éncsak hunnyelemmam…

A mondat vége motyogásba veszett. Erzsi prüszkölve felnevetett. Megsimogatta Gilbert arcát, és finoman maga felé fordította.

– Hé, harcos, nyugi.

Dacos-büszkén felszegte a fejét.

– Hatalmasságom mindig nyugodt, akár a kő.

– Látom – nevette, és csókot nyomott az arcára.

Ha lehet, még jobban elpirult. Úgy nézett ki, mint egy leégett cékla, fehér parókával. Ez nem tartotta vissza attól, hogy átkarolja Erzsi derekát, és a vállára hajtsa a fejét. Visszaölelte, a hajába túrt, és nem tudta elhinni, hogy többet nem kell majd heteket, hónapokat várnia arra, hogy viszontlássa.

– Ne is nézzem oda, Miss Weatherby! Micsoda cemende!

– A tisztaság halála ez, tisztelt uram.

Az alsó ajkára harapott, hogy ne nevessen fel hangosan. Gilbert megremegett a keze alatt, és erősebben szorította magához – de menthetetlenül felröhögött, mikor a tovasétáló prűd párocska folytatta koruk erkölcsi fertőjének hangzatos taglalását.

– Gilbeeert!

Az utca aljáról Alfred kiáltott fel nekik. Más biztos nem tudott volna negyedmérföldnyire hangot eljuttatni. Nagyon integetett, hát sietősen – nem sietve, csak sietősen – megindultak visszafelé. Csak akkor kezdtek tényleg igyekezni, mikor Alfred a fel-alá járkálással felhagyva kajabálva megindult feléjük. Arra azért nem volt szükségük, hogy a Gyarmatok minden lakója tudja, kik ők, vagy hogy miért keresi őket Alfred ennyire.

– Szedjétek már magatokat! – sápítozott a nagykamasz, mikor végre hallótávolságon belül értek. – Kihajózunk, gyertek.

– Az hogy lehet? – vonta össze a szemöldökét Gilbert. – Toni azt mondta, itt éjszakázunk.

– Az lehet, de anya utána hallotta az egyik kikötői kocsmában, hogy megint itt van a partvidéken a Dommedag.

Gilbertnek több se kellett. Erzsi minden kérdése falra hányt borsó volt, csak egy idő után már nem is vacakolt vele, csak próbálta tartani a lépést. Akár meg is állhatott volna, Gilbert úgy rohant előre, hogy minden probléma nélkül húzta volna maga után a levegőben. A hajóra lépve még kellett neki bő öt perc, hogy rendesen kapjon levegőt, csak akkor tudott kifakadni:

– Hogy mi van a partvidéken?!

– A Dommedag. – Először látta Gilbertet aggódni. Leszámítva persze azt az esetet, mikor majdnem leszúrta, mert őzikének nézte, de az már régen volt. – Lukas Bondevik, a kalózvadász tengernagy hajója. Kérlek, mondd, hogy nem éltél eddig egy kő alatt, és tudod, hogy ki a fazon.

– Persze, hogy tudom – egyenesedett fel. – Kábé ilyen magas, szőke, annyi élet van benne, mint egy darab márványban és folyton úgy néz, mint akinek savanyú a szőlő.

Egyszerre mindenki megdermedt, és rámeredt. Marie csípőre tett kézzel adott hangot a meglepetésének:

– Te ismered azt az embert?

– Maradjunk annál, hogy találkoztunk. Köszöntem neki egy bálon. – Undorodva megborzongott. – Gyűlölöm a bálokat.

– Remek – támaszkodott Chiara a kormánykerékre. – Akkor őt még ismeri is. Mibe, hogy utánunk jön.

– Ki, a tengernagy? – Erzsi felnevetett. – Fél éve indult el Európába, ki van csukva, hogy itt legyen!

– Jobb félni, mint megijedni – dörmögte Toni. – Azért megtesszük a szükséges előkészületeket. Marie!

– Igen?

– Megvan minden?

– Hát, egy kicsivel több hagymának örültem volna…

– Nem azt kérdeztem, hogy minek örülnél, hanem hogy megvan-e minden!

Először hallotta Tonit kapitányi hangon megszólalni. Először látta a spanyolt kihúzott vállakkal, komolyan nézni. Követte a pillantását, és azt találta, hogy a nap nagy részében gyerekes és örökké szurkálódó legénység tekintetével követ lehetne törni. Egyszeriben olyan emberek álltak előtte, akik megéltek száz vihart, megharcoltak száz csatát, és nem félnek senkitől, legyen akármilyen híres kalózvadász.

Marie ugyanennek a keménységnek a teljes hiányával, kezeit tördelve bólintott.

– Indulunk! – adta ki a parancsot Toni.

Nem azt tette, mint amire Erzsi számított. Nem szaladt fel Chiara mellé a kormányhoz, hogy kapitány módjára koordinálja a műveletet. Ugyanúgy lerúgta a cipőjét, mint Gilbert, ugyanúgy futott át a fedélzeten és kötött meg egy fentről ledobott kötélvéget, mint Marie. Részt vett a kikötőből kifelé manőverezés nehézkes feladatában, utána pedig a vitorlák kiengedésében. Az egyetlen, aki nem dolgozott, Erzsi volt, csak azért, mert fogalma nem volt róla, hogy mi történik.

– Élvezd ki a semmittevést – vigyorgott rá Gilbert egy nyugalmas pillanatában. – Holnap elkezdem megtanítani neked, hogy mi micsoda, rendben?

– Rendben. Toni hogyhogy segít nektek?

– Hát, nem tudom, észrevetted-e, de ez egy harminc méter hosszú hajó.

– Látom.

– Egy ilyenen rendszerint huszonkét koponya van személyzetnek, és most veled meg Dorával együtt vagyunk tízen, ha jól számolom. Egyébként is, csak azért Toni a kapitány, mert a világon semmihez nem ért, és amikor összeálltunk így hárman, mármint én, Marie meg Toni, akkor nem akartuk kihagyni a dolog buli-részéből.

– Aha. Az elmúlt két napban te csak fedélzetet súroltál.

– Mert én vagyok a fedélzetmester. Az én dolgom, hogy a hajó tiszta legyen.

Erzsi nagyon nézte. Nem tartott soká, míg Gilbert megtört.

– Jó, én is csak a takarításhoz értek.

– Marie pedig főz.

– Mondd azt, hogy rosszul főz, és a fiai belelógatnak a tengerbe a bokádnál fogva.

– Egy rossz szót sem akartam szólni. Gondolom, a fiúk már itt voltak, mikor ti belevágtatok ebbe az egészbe.

– Nyilván. Voltak vagy tíz évesek. Kis ördögfiókák.

Erzsi osztott és szorzott, de akárhogy nézte a fiúkat, húsz évesnek tűntek. Gilbert meg huszonnégynek.

– Mégis mennyi idős voltál, mikor elkezdtétek ezt az egészet?

Gilbert nagy hangon röhögött.

– Hátööö…. Tizenhárom.

– Gratulálok – veregette vállon.

Az, hogy kiértek a nyílt vízre, sokat lendített a társulat hangulatán. Egyszeriben mindenki megnyugodott, tovatűnt a szokatlan komorság.

– Ez hülyeség! – hallotta az árbockosárból leszűrődni Alfred hangját. – Nem rakhatsz pikkre kárót!

– Ha te rakhattál treffre pikket, akkor nekem is szabad pikkre kárót tenni – replikázott Matthew.

– Már megint kezdik – hörgött Chiara.

– Te írtad ennek a vacaknak a szabályait, ha te nem tartod be, akkor én minek tartsam be?!

– Azért, mert ha te csalsz, akkor én is csalok!

– Anyád!

– Tied!

Erzsi sokatmondó pillantást váltott Chiarával.

– Tudják, hogy ugyanaz az anya szülte őket?

– Néha nem vagyok biztos benne.

Chiara még egyszer megnézett valamit egy térkép-szerű valamin – amin amúgy egyetlen sziget sem volt, csak kék alapon egy nagy rakás vonal – ellenőrizte az iránytűt, majd eleresztette a kormányt tartó kötelet, korrigált két fokot és visszakötözte.

– Amúgy, ha már itt vagyok, és szinte egészen biztos vagyok benne, hogy legalább te tudod, hova megyünk… hova megyünk?

– A kereskedőhöz – felelt amaz tömören.

– Ezzel marhára ki vagyok segítve, azt ugye tudod?

Chiara olyan mélyet és olyan idegesen sóhajtott, hogy Erzsiben egy pillanat alatt lepergett élete története, illetve az összes jelentés, amit valaha az apja oldalán állva meghallgatott. Arra jutott, hogy nem akar vízi hulla lenni, szóval a biztonság kedvéért még egy lépést hátrált.

– A kereskedő a fegyverszállítónk, meg az informátorunk egy személyben. Nem egy vigyori pofa, de a munkájában elég lelkiismeretes. Már amennyiben nem akar minket seggbe lőni, mikor a szigetére lépünk. Amúgy kincset ér, személy szerint aranyba foglalnám.

Bővebben nem tért ki rá, hogy pontosan ki is ez a kereskedő-fazon. És Erzsi hiába kérdezett, a többiek a maguk dolgával voltak elfoglalva, amikor pedig Gilbert közelébe sodorta az élet, hát… elég legyen annyi, hogy kedves vőlegénye nagyon is komolyan vette a gyorstalpalót. Nem elég, hogy abban a két napba, míg a helyszínre értek, leadta a hajózás komplett anyagát, kiegészítve a tíz éves tengeri tapasztalatával, de kőkeményen vissza is kérdezte. Mindezt fedélzetsikálás közben.

Esténként hullafáradtan dőlt be az ágyba, és nem is volt ereje azon gondolkodni, hogy a szalma-derékalj mennyivel keményebb, mint az ő pihe-puha ágyikója volt odahaza. Azon is csak a nap közepén, az ebédidő pillanatnyi nyugalmában volt ideje elcsodálkozni, hogy hiába Gilberté a kabin, a férfi nem alszik vele.

– Mert még nem vagy a feleségem – morogta a férfi elpirulva, és látványosan a kajájába temetkezett.

– Tökre béna – röhögcsélt Feliks, miközben a feleségét böködte.

– Le lehet akadni rólam!

– Tudtad, hogy Toni össze tud adni titeket? – kérdezte Dora kedves mosollyal. Erzsihez fordult: – Feliks most nagyon kemény, de ő se volt hajlandó velem aludni, míg össze nem házasodtunk.

– De én gyorsan elvettelek, és nem kerülgettelek!

– Drágám, emlékeztetnélek rá, hogy az utolsó pillanatban bepánikoltál és úgy kellett odarángatnom Toni elé.

– Ja, arra emlékszem – vigyorgott Gilbert. A mosolya megfakult. – Annak viszont örülnék, ha pap tartaná az esküvőnk, és ha már egyszer Ers-zsi apja nem lehet ott, akkor legalább Opa és Ludi álljon mellettem.

– Kicsodák? – bámult rá értetlenül.

– Hát… a nagyapám és a kisöcsém?

Erzsi elborzadva meredt Feliksre.

– Ennek vannak rokonai? – bökött az albínóra. – Szegény nyomorultak.

– Kurva vicces vagy.

Balszerencséjére Marie éppen akkor lejtett el mellette. Szelíden nyakon legyintette.

– Ne beszélj csúnyán, gyerekek is vannak a hajón.

– Ha most a sajátjaidra gondolsz, tisztelettel felhívom rá a figyelmed, hogy nagy lovak mind a ketten.

Marie sokatmondó pillantást vetett rá, majd a fiai felé nézett, akik éppen a kondér alján maradt két szem borsón marakodtak. Gilbert csücsörített.

– Oké, egyezzünk meg abban, hogy testileg nagy lovak mind a ketten.

– Na látod.

Két nap csendes hajókázás után közelítették meg újra a partot. Erzsi növekvő izgalommal figyelte a kikötőt, izgatottan készülve rá, hogy ezúttal ő is segédkezhet a kikötésnél. Csakhogy a kikötőt elhagyták. Próbált úgy tenni, mint akit ez nem lep meg, de valószínűleg Gilbertet nem sikerült megtévesztenie.

A város után bő öt mérfölddel, egy viszonylag kihalt partszakaszon dobták le a horgonyt. Feliks és Dora maradt a hajón, felvigyázónak Eduard mellett. Erzsi szánakozva hallgatta a második fedélzetről felszűrődő öklendezést. Az ikreknek különösebb oka nem volt maradni – Marie csónakázás közben arra jutott, hogy valószínűleg nem akartak cipekedni.

Partraszállás, majd egy jó tíz perces séta után végül megálltak egy házikó előtt. Egy házikó előtt, aminek az ajtajára egy farab papír volt felszögelve. Marie volt olyan kedves és hangosan felolvasta:

Minden Kedves Ügyfelemnek!

Leléptem.

Csá.

Ezek után Chiara véleménye valamiért megváltozott a kereskedőt illetően. Elég cifra olasz mondatot eresztett meg, Toni nem győzte nyugtatni.

– Ilyen a világon nincs – dörmögte Gilbert. – Lelépett. Pont ő.

– Örülök, hogy ilyen kommunikatívak vagytok – bólogatott Erzsi. – Ki a gyászról beszélünk? Ki a fene ez a kereskedő?

– Adelheid Zwingli – köpte a nevet Marie. – A nő, akiről azt hittük, hogy megfelelő összegért a saját anyját is eladná, és éppen ezért soha nem hagyná el az üzletet. Merde.

Erzsi végignézett a padlóra került társaságon. Úgy tűnt, nagyon a szívükre vették a szállítójuk távozását. Rajta kívül senkinek nem tűnik furcsának a vékony papíron az a néhány folt?

Letépte a szögről a papírt és megfordította. Jól látta, a hátoldalán folytatódott az írás. Megköszörülte a torkát, és felolvasta:

Tortugának indulj nyomban,

kora reggelt le ne késd,

– Most komolyan versbe foglalta? – hüledezett Romana.

nap sugara utat mutat,

elkerüli azt a rést,

ahol az a köcsög Kirkland lakik. Fegyvereket és varázslatokat érintő óhaj-sóhaj esetén őt keressétek. Üzenem neki, hogy seggfej.

– És még poénkodik is. Szép – ismerte el Marie. – Ki nem néztem volna belőle.

– A pofátlan mindene – dohogott Gilbert.

– Ki a fene ez a Kirkland? – nézett végig rajtuk Toni értetlenül.

Marie csücsörített.

– Ami azt illeti, nekem van egy sanda gyanúm, és ha az, akire gondolok, akkor varázslat-ügyileg ki vagyunk segítve.

– Ugye csak vicceltek velem? – kérdezte Erzsi.

Megint túl hosszúra nyúlt a csend.

– Vicceltek velem.

– Ühm, Erzsi, értem, hogy ezt elsőre elég nehéz megemészteni…

– Komolyan hisztek a varázslatban?

– Igen – vágta rá Marie habozás nélkül. – Ha a te nyomodban lenne Bondevik lassan egy évtizede, és tapasztalnád azokat a fura dolgokat, amiket mi, te is hinnél bennük.

– Hosszú, cicó – próbálta megnyugtatni Gilbert.

– Hívj még egyszer cicónak, és összeakasztjuk a bajszunk – hunyorgott rá.

– Értem, megjegyeztem, semmi cicó.

Ennyiben maradtak. Megnézték, milyen szépen tisztára söpörték a házat pincétől a padlásig, és innen ugyan semmit nem tudnak elvinni. Romana ugyan a távozásuk közben érzékletesen ecsetelte, hogyan fojtaná vízbe, húzná karóba és végezne még millió-egy módon azzal a „svájci sajtzabálóval”, de a többiek már azon elmélkedtek, hogy mi a fészkes fenét jelenthet az a pár sor.

– Tortuga, vagyis a Karib-tenger felé megyünk – bökött az első szóra Toni.

– Az addig tiszta sor, és utána? – vonta fel a szemöldökét Gilbert. – Mi a franc ez a „kora reggelt le ne késd”?

– „Elkerüli azt a rést.” – dörmögte Marie. – Hajnalhasadtakor kell keresnünk a bejáratot? Egyáltalán, mi marad sötétben akkor?

– Bármi, ami nem keletre néz – vont vállat Toni.

– Az túl bő – legyintett Marie.

– És ha ez a lényeg? – kérdezte Gilbert. – A keleti oldala hajnalban mindennek világos. Kivéve ezt az izét.

Összenéztek, és egyhangúlag elfogadták a felvetést. Erzsi hitetlenkedve bámulta őket, és valamiért az motoszkált a fejében, hogy ha most nekiállnak Tortuga felé csámborogni, akkor biztos nem lesz megtartva a lagzi a belátható jövőben. Fejét csóválva hallgatta, hogyan tárgyalják meg, miféle varázslatokra lesz szükség – nyomatelhagyó és mindenféle szerencsetalizmán: hát hol élnek ezek? A középkorban?

Nyugodt szívvel kételkedett hát, és hagyta, hogy a többiek intézzék a dolgaikat. Őt magát nem zavarta, hogy kinek milyen fegyver kell, teljesen boldog volt a serpenyőjével. Készen állt rá, hogy akár egy komplett hadosztályon átverekedje magát.

Kicsit rontott az összképen, mikor megint meg kellett állniuk, hogy feltöltsék a hagymakészletet. Marie túl hangosan fenyegetőzött, hogy hagyma nélkül a tengerbe öli magát, így inkább engedtek neki. Miután a nő beszerezte a zöldséget, benéztek egy kocsmába. Egy kissé részeg fazon rácsapott Erzsi fenekére, ő pedig reflexből képen törölte a serpenyővel. Az nem díjazta, letört a nyele. A kibontakozó harchoz kénytelen volt kölcsönvenni Marie egyik arasznyi, díszes, de a hegyessége miatt tőrnek is első osztályúan használható hajtűjét.

– Semmi baj – ült le mellé a kocsma padlójára Glbert. – Nincs semmi baj, Ers-zsi. Szerzünk neked másik serpenyőt, ígérem.

A kocsmában már csend volt. Ellenségeik kiütött kuglibábukként hevertek szanaszét, Erzsi pedig ökölbe szorított kézzel bámulta a konyhai eszköz földi maradványait.

– De erősebb legyen, mint ez – pillantott Gilbertre.

– Drágám, a fegyverkereskedőknek minden vacka van. Egészen biztos vagyok benne, hogy kovácsolt acélserpenyőt is tudunk neked szerezni. Így jó?

Megenyhülve hagyta magát felhúzni a földről.

– Biztos?

– Egészen biztos, földimogyoróm.

– Akkor mi a fenét ácsorgunk még itt? Menjünk ehhez a Kirklandhez!

>>> Folytatás >>>

Szárított piranha: szerintetek utánanéztem, hogy mit volt tilos a 17-18. században Hollandiába importálni? Most komolyan?

Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát! – Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. – Ha Feliks töri a magyart, akkor Erzsi is töri a lengyelt.

Tortuga: híres-hírhedt kalóztanya. Ma Haiti.