Nászút #5

Nem ezt akartam kirakni, nem most akartam kirakni, de így sikerült. Okoljátok a téli depresszióm, ami úgy döntött, hogy a meteorológiai tavasszal akar beütni. Valamiért ez a zene segített túllendülni/rövid időre felülemelkedni rajta így, tizenkét nap után. A világon semmi köze a fejezethez.

Ha a továbbiakban megint szó nélkül és jó hosszú időre eltűnök, akkor éppen az ágyamban fetrengek, csokit eszek végtelen mennyiségben és megpróbálom megfejteni a világ létezésének a titkát, mindezt úgy, hogy semmi produktívra nem vagyok képes. Ha előfordulna, akkor előre is elnézést miatta. Nem tervezek belőle rendszert csinálni.

Mint megtudtam, ebben a vacakban úgy 220 bekezdés van. Legalábbis ennyiszer kellett kicserélnem a html-ben a betűméretet "small"-ról "normal"-ra. Az életben nem voltam még ilyen hálás azért, hogy magyar vagyok... elképzeltem, hogy mi érzett volna egy angol, mikor megnyomta az F-kerest, és szembesült vele, hányszor mondta azt valamire, hogy "kicsi" :D

Le fejezet: megint Erzsi-szemszög, ami nem is igazi Erzsi-szemszög, mert inkább távoli-, mintsem közeli E/3. Mindegy. Legyetek lenyűgözve, mint az egyszerű amerikaiak, miközben holmi Kirklandeket kerestek.

Figyelem, a fejezet egy kupac infantilis srácot tartalmaz.

Hogyan legyünk lenyűgözve egyszerű amerikai módjára

– Ott vagyunk már?

– Alfred, a lábamon taposol!

– Au! Valami megcsípett!

– Toni, mássz ki az arcomból, nem tudok evezni!

– Befejeztétek végre?! – dörrent Marie a társulatra. – Olyanok vagytok, mint egy csapat kétéves!

Erzsi éppen vette a levegőt ugyanehhez a kirohanáshoz, de tárgytalanná lévén, folytatta a táj csendes szemlélését. Az ikrek továbbra is vitatkoztak – Alfred sérelmezte, hogy neki kell evezni, Matthew viszont nem volt hajlandó felváltani –, Gilbert félpercenként megkérte igen tisztelt kapitányát, hogy próbálja meg nem letúrni az evezőpadról, vagy ha ennyire ragaszkodik a helyéhez, akkor semmi akadálya, átengedi neki a helyet. A spanyol rá se bagózott, elkámpicsorodott képpel mutatta a kézfejét Romanának, rajta az egyre nagyobb szúnyogcsípőssel. Felesége jóvoltából hamarosan egy púp is növekedésnek indult a fején. Erzsi a szemét forgatta, és kényelmesebb pozícióba fészkelte magát.

Kicsit sűrűn voltak, heten a maximum ötszemélyes csónakban. Gilbert és Alfred alig tudtak evezni egymástól, valószínűleg kényelmesebb lett volna nekik egyedül. Viszont akkor az egyiküknek el kellett volna ülni az evezőpadról, az pedig már tényleg kivitelezhetetlen volt. Erzsi és Marie így is együttesen szorongott az orrban, az egy embernek is szűkös ülőhelyen.

A fiúk bő fél órája eveztek, de már kezdték szokni. Ez volt a program minden reggel, azóta, hogy eljöttek a Kereskedőtől. Hajnalhasadtakor felzavarták az ikreket az árbockosárba, hogy nézelődjenek, és keressék azt a bizonyos „elkerüli azt a rést” félsort hordozó lagúnát vagy folyótorkolatot, vagy akármit. Minden reggel láttak ilyet, hát minden reggel bezsúfolódtak a csónakba, és kirándultak. Először még megilletődött kussban eveztek fel a folyón, de a potya-evezés miatt zsörtölődve mentek vissza. Másnap szarkasztikus megjegyzések, és „azért remélem, most nem hobbiból vagyok sózott hering” kijelentések közepette játszották el ugyanezt. Harmadnap Gilbert megfenyegette Alfredet, hogy még egy potyaút, és belevágja a vízbe. Negyednap megesett a szíve a rimánkodó fiún és helyette a csendesen kacarászó Matthew-t hajította ki a csónakból. Ötödnap csak azért tartózkodott ettől, mert nem volt kedve rendes vacsora helyett megint kenyeret és vizet enni, Marie ugyanis a szívére vette, hogy megpróbált részt venni a gyermekei nevelésében.

Antonio megfújkálta a megcsípett kezét, és belelógatta a hűvös vízbe.

– Ha lezabálják a piráják a kezedet, akkor ne nekem sírj, rendben? – mordult rá Romana.

Toni azon nyomban kikapta a kezét a vízből és bánatosan szívogatni kezdte a csípés helyét. Egyszerre elképedt:

– Jé, édes a víz!

– Egy mocsárban vagyunk – szusszant Gilbert, és a vízből kiálló fatörzsek felé biccentett. – Nyilván édes.

– Jó, na, nem kell egyből bunkózni…

Erzsi már alig tudta visszafojtani a nevetését. Kényszerítenie kellett magát, hogy előre nézzen, a föléjük boruló lombkoronák nyújtotta félhomályba. Egy ártéri erdőben hajókáztak, aprócska dombokat és homokpadokat kerülgetve.

– Igazán kiderülhetne már, hogy ott vagyunk-e – morgott Alfred.

– Nyughass és evezz – pirított rá az anyja.

Az egyébként életvidám, lelkes nő most egészen megült a csónak orrában. Még a szeme sem csillogott. Erzsi megvárta, míg az ikrek újfent belekötnek egymásba, csak akkor kérdezte:

– Valami baj van?

– Édesvízen vagyunk – sóhajtott. – Az, akit én ismerek, nem hagyná el a tengert.

– Ó. Jó ismerősöd?

Marie ajkai szomorkás mosolyra húzódtak.

– A férjem. De nem is tudom, hova tettem az eszem, hogy reménykedtem. Arthur nem az a fajta, aki csak úgy nyit egy kereskedést…

– Anya, ha apáról mesélsz, akkor szeretnénk mi is hallani! – szólt közbe Matt.

– Nem meséltem, csak megemlítettem!

A fejét csóválva fordult vissza az erdő mélabús fürkészéséhez. Az ikrek csalódott ajakbiggyesztéssel meredtek rá egészen addig, míg meg nem látták, hogy Erzsi roppant csúnya nézéssel akarja elküldeni őket melegebb éghajlatra, amiért meghiúsították a pletykálási kísérletét. Akkor gyorsan visszafordultak a munkájukhoz, és érdekes módon, legalább öt percig csendben voltak.

A könyökére támaszkodott, és bámulta tovább a fákat. A kérgük sötét volt, mint a Sancte lakkozott deszkái. Szegény Eduard, mivel napok óra kikötni készültek, folyamatosan beteg volt. Aznap reggel Dora sem érezte magát valami jól, így maradt vele a hajón. Feliks feladata kettejük ápolása és a lehetséges ellenséges elemek kiszúrása volt. Toni megpróbálta a legkapitányosabb hangját előszedni, mikor megkérte, hogy süsse el az egyik ágyút, ha jönne az ellenség.

– Marie –mondta Erzsi.

– Hm?

– Gilbert azt mondta, hogy tizenhárom volt, amikor belekezdtetek ebbe az üzletbe.

– Nem csak azt mondtam, annyi is voltam – kotyogott közbe az említett.

Vetett rá egy degradáló pillantást.

– Honnan jött, hogy egy kupac gyerekkel szeretnél együtt dolgozni?

– Ó, az nem jött – derült fel végre a nő. – Az egy roppant szórakoztató történet.

– Hát szerintem rohadtul nem – dörmögte Toni.

– Ugye! – kapott a szaván Gil. – Hagyjuk, csak rossz emlékeim vannak tőle.

Marie felkacagott.

– Hát hogyne, mert egyikőtök se tudta, hogy melyik végén kell megfogni a lapátot. – Cinkosan Erzsire hunyorgott. – Gilbert valahonnan német földről keveredett Angliába az öccsével, ki akartak jönni az Újvilágba megkeresni a nagyapjukat.

– Hja, mert az öreg meglépett az adósságai elől.

– És meglett?

– Ühüm. Venezuelában pipázik és egzecíroztatja Ludit.

– Nem is, tök jópofa nagyapád van! – harsogta Alfred.

Marie könnyedén vállon legyintette mindkettőt, hogy ne tereljék el a témát.

– Szóval, Gilbert így került Portsmouth-ba. Toni ugyanez pepitában, árva a lelkem, és megpróbált kártyázásból megélni, csak azt nem vette számításba, hogy ha cinkelt lapokkal játszik, akkor nem sokáig maradhat egy helyen.

– Elkártyáztam magam Angliába – mosolygott a spanyol. – Ott nyertem a Sanctét. Eleinte el akartam adni, de aztán az előző tulaja a katonasággal jött utánam, amiért csaltam, szóval meg kellett pattannom. Éppen pénzszűkében voltam, Gilbert meg jól fizetett a fuvarért.

– És te hol jöttél be a képbe? – nézett Marie-ra.

– Egy hajóra kell legénység, Erzsi – kuncogott. – Toni csak egy hajót nyert, legénységet… nemigen. Hirdetett egy felvételit, de mondj nekem egy tengeri medvét, aki nem ítéli méltóságán alulinak egy tizenöt éves kapitány alatt hajózni.

– Jogos.

– A meghirdetett felvételre csak én mentem el, így Toninak nem igazán volt választása. Velem ugye csomagban jöttek a fiúk, így vágunk neki a világnak öten, nyakunkon a britekkel. – Nosztalgikusan mosolygott. – Élmény volt megtanítani nekik, hogyan kell létezni egy hajón. Nagyon bénák voltak.

Gilbertnek csak a tarkóját látta, de Toni gyanúsan vörösen fixírozta a vizet.

– Aztán mire Venezuelába értetek, összehaverkodtatok? – vonta fel a szemöldökét.

– Oh, az már valahol a Kanári-szigeteken megtörtént.

– Ott mentettük meg az én tomatinámat – jegyezte meg Toni idült arccal.

– Megmenteni, meg a fészkes fenét! – torkolta le a nő. – Egyedül is megoldottam volna!

– Hát persze, kicsikém.

– Gúnyolódsz?!

– Én? Na de drága, hát mikor gúnyolódtam én veled?

Romana áthelyezte a sebtiben kialakult nézeteltérést a fizikai síkra. Matthew gyorsan átmászott Gilbertéken, hogy minél messzebb legyen tőlük. Testvérbátyja hangos hujjogással biztatta a verekedőket.

Erzsi sóhajában benne volt az egész világ minden lemondása.

– Igazad volt, tényleg a kalózkodást volt a legkönnyebb megemészteni.

Marie vállon veregette, mintha ettől könnyebb lenne megbirkóznia a társulat végtelen hülyeségével.

Megint megült a beszélgetés. Nem is várt mást, már hosszú-hosszú ideje eveztek, mindenféle eredmény nélkül. A sűrűsödő, komor csendben csak arra vártak, hogy valaki feldobja, mikor indulnak vissza. Senkinek nem volt hozzá jövése; az első nap Alfred kérdezett, és szemétté szívatták, utána Matt, majd sorra a többiek. Az ikrek pláne látványosan tartották a szájukat, lévén, hogy mindig ők jelentették be az indulást.

A kis csatorna kanyarodott és kiszélesedett. A társulat összenézett. Csak ezzel megbeszélték, hogy itt megfordulnak, és indulnak vissza.

– Ó, hogy az a…! – fakadt ki Marie.

A kanyar mögött gyönyörű rálátásuk nyílt a tengerre.

– Deltatorkolat, mi? – horkantott a nő. – És senki nem vette észre, hogy egy ideje nem az árral szemben megyünk, ugye?!

– Köztük te sem, anya – mondta Matt.

– Mondtál valamit, angyalkám?

– Nem, anya.

– Pont így gondoltam.

– Ház! – ugrott fel Erzsi és előremutatott.

A hirtelen mozdulattól megbillent a csónak, ő pedig elveszítette az egyensúlyát. Ha Alfred nem fordul meg a kiáltására és nem olyan gyors, akkor egész biztosan beleborult volna a vízbe.

– Uh… huh. Köszi.

A fiú csak legyintett, hogy szívesen, de nem nézett rá. A szeme úgy tapadt a kalyibára, mint legyek a mézes papírra.

A csatornától mintegy ötven méterre az erdőben cölöpök álltak ki a vízből, azok tartották jó három méter magasban a házikót. Toldott-foldott épület volt, ötletszerűen összeszögelt deszkákból, körülötte verandával. Úgy nézett ki, mint egy hagyma. Azon a néhány ablakán, amit az építő kénye-kedve szerint vágott különböző magasságokba, halvány fény szűrődött ki. Oldalt falépcső vezetett le a picike mólóhoz. Jobban megnézve, nem is móló volt, csak egy cölöpökhöz kötözött tutaj.

Toni a torkát köszörülte.

– Hát ez elég… hogy is mondjam…

– Ocsmány – segítette ki Romana.

– A Kereskedő biztosan erre a helyre gondolt? – vonta fel a szemét Gilbert. – Nekem nem tűnik sem kereskedésnek, sem kifejezetten stabilnak, ami azt illeti.

– Egy kérdést megér – vont vállat Marie.

– Ha te mondod… – tárta szét a karját Gilbert, majd oldalba bökte a leesett állú Alfredet, és visszaült evezni.

Kisebb problémákat okozott, hogy egyszerre egy ember tudott megállni a mólótutajon, mert kettejük súlya alatt (Alfrednek elég volt egyedül ráállni) elkezdett merülni. Nagyon gyorsan átugráltak az összetákolt lépcsőre, ami nyekergett-nyikorgott, és Erzsi szentül meg volt győződve, hogy az egész ott fog leszakadni. Arról nem is beszélve, hogy nem sikerült két egyforma lépcsőfokot prezentálni. Még szélességben és hosszúságban sem, a párhuzamról mit sem szólva.

A következő gond az volt, hogy ki menjen előre. Marie javasolta, hogy Toni, mert ő a kapitány, Toni viszont ragaszkodott hozzá, hogy Marie menjen, mégis ő az, aki elméletileg ismeri ezt a Kirklandet. A társulat véleménye megoszlott, végül – mielőtt igazán vérre ment volna a dolog – Erzsi felvetette, hogy mi lenne, ha szavaznának.

Mivel ilyen remek ötlete volt, megszavazták, hogy menjen előre ő.

– Egy dadusnak könnyebb dolga van, esküszöm! – dohogott lépcsőzés közben.

A lépcső tetejére érve megállt. Nézett egy picit, majd felvont szemöldökkel hátrafordult, hogy ugye a többiek is érzékelték, hogy egyrészt, a bejáratnak ajtaja nincs, a nyílás előtt mindössze egy festett fagyöngyökből fűzött függöny van, másrészt, a kalyiba messzemenően legszebb éke a szemöldökfa fölé szögelt csiszolt deszka, amire eleinte gyönyörűen kalligrafált betűkkel festették fel a feliratot, csak a vége nem fért ki, ezért a címfestő egy csöppet megmérgesedett. A kész végeredmény eképpen volt olvasható:

– Schatz, inkább megyek én előre – fogta meg a vállát Gilbert.

– Ennyire vonzanak a tulaj varázslatos képességei? – sandított rá.

– Nem – vörösödött el. – De férfiúi kötelességemnek tartom megvédeni a menyasszonyomat az okvetlenkedőktől.

– Legalább tudjuk, hogy Kirkland – próbálta biztatni őket Toni.

Ennek valamiért csak az ikrek tudtak maradéktalanul örülni. Biztos azért, mert a továbbiakban nem fogják lecseszni őket, hogy potyára szoronganak a csónakban.

Hagyta, hadd legyen Gilbertnek gyereknap, előreengedte. Albínó kedvese a merev arckifejezése alapján lélekben mindenre felkészítette magát, mielőtt a balját a karja markolatára téve a függönyhöz osont. A jobbjával húzta szét. Óvatosan bedugta a fejét a nyíláson, és miután megállapította, hogy a tulaj nem vár az ajtó mellett, hogy a cégéren ígért szolgáltatást kérés nélkül gyakorolja, illetve Erzsi hátulról jó erősen megtaszajtotta, beljebb ment.

Hát. A kalyiba belseje leginkább egy antikvárium és egy lomtár szerelemgyerekére hasonlított. A törött lábú barokk asztaltól kezdve a frissen polírozott, falra akasztott harci bárdig minden volt. A töménytelen mennyiségű lom elborította a szobát, vékonyka ösvényeken lehetett közlekedni. Erzsi arra lépett rá, amelyiknek a bejáratában egy fintorgó nő mellszobra állt egy oldalt döntött ruhásszekrény tetején, aminek az ajtajában megvakult a tükör. Néhány bútorra gazdagon díszített drapériákat borítottak, az egyik asztalon hatalmas serlegek álltak, színültig töltve aranypénzekkel. Hajolgatnia kellett, hogy ne érjék a fejét a plafonról lelógó, növényekből és különféle tárgyakból készült füzérek.

– Azért ez már túltesz a tipikus legénylakáson, nem gondoljátok? – kérdezte.

– Finoman fogalmaztál – válaszolt Marie. – Az viszont már biztos, hogy akárkié is ez a hely, az nem Arthur, ennyire még ő sem rendetlen disznó.

Mindegyik kis ösvény ugyanoda vezetett: a házikó másik felébe, a káosz központjába. Egy masszív asztalon temérdek papír, könyv és fóliáns hevert. Az egyik könyvkupac tetején egy háromkarú gyertyatartó állt, ami azt a kevés fényt szolgáltatta. A viaszolvadék nemcsak a gyertyatartóra, de már a könyvekre is cseppköveket növesztett.

Erzsi megfogta Gilbert kezét. Kedves vőlegénye minden ízében reszketett. Nem tudta megállapítani, hogy ez mit jelent: sikoltva akar kimenekülni a világból, vagy rongyot és partvist ragadva kitakarítani ezt a kócerájt?

– Nincs semmi baj – duruzsolta neki.

– Hogy néz ez ki – nyüszögte. – Hogy lehet így élni.

– Alfred, tedd már le! – mordult Matt a testvérére.

Mind feléjük néztek, mire Alfred gyorsan visszatette a tömör arany kupát oda, ahonnan elvette. Még arrébb is lépett kettőt, mintha nem látták volna mind, hogy mit csinált.

– És hol a tulaj? – kérdezte Toni meglepően lelkesen.

– Kettőt és könnyebbet – mondta Gilbert. – De lesz hozzá egy két szavam az állapotokat illetően.

– Tudod mid lesz! Egy monoklid, ha nem fogod be! – torkolta le őket Marie. – Hányszor mondjam még el, hogy ne tegyetek megjegyzéseket se az eladóinkra, se a vevőinkre? És még meg vagytok lepve, hogy olyan kevesen akarnak üzletelni velünk?

Erzsi alig tudta visszafojtani a nevetését. Marie ugyanazzal a hangsúlyozással és hangszínnel beszélt a huszonéves férfiakhoz, mint a fiaihoz. Akik hátul röhögtek a markukba, és láthatóan nagyon élvezték, hogy a változatosság kedvéért nem őket szidják meg.

– Inkább maradjatok csendben – javasolta a nő. – Ha beszélni kell, akkor azt majd intézem én a lányokkal.

– Azért majd szeretnék én alkudni. Abban szerintem jobb vagyok.

– Miről beszélsz, Toni, mennyit fizettél azért a láda paradicsomért a múltkor?

– Mit múltkor! Tizenkilenc voltam, és azóta mindig felhozod!

– Mert nem tudsz alkudni, azért!

– De azt a bárdot azért elvisszük, ugye? – bökött reménykedve a falon díszelgő csodára, ami befelé jövet Erzsinek is szemet szúrt.

Romana a mutatott irányba fordult, és olyat káromkodott, hogy Toni fülét-farkát behúzva menekült a közeléből.

– Meg az eszed tokját, azt!

– Oké, akkor nem.

Azért szívesen megkérdezte volna a spanyoltól, hogy mégis miféle logikát követett, mikor éppen mögé menekült.

– Befejeztétek?! – csattant fel Marie.

Csípőre tett kézzel nézett végig a társulaton. Azt ugyan nem tudta eldönteni, hogy mire fel bámul őrá is olyan rondán, végül megegyezett magával abban, hogy nem neki, hanem a mögötte rejtőző kapitánynak szánja a szúrós pillantást, és reménykedik benne, hogy Erzsi teste egyszerre áttetszővé válik.

A fejük felett valami dobbant, és az ácsolt mennyezetről por és homok pergett alá. Elfojtott nyögést hallottak, a fejük felett sétáló egyén hollétét pedig, a szitáló homoknak hála, tökéletesen ismerték. Mint kiderült, az asztal mögötti, fellógatott drapéria alatt nem a verandára láttak ki, hanem az emeletre vezető lépcső előtti fordulót látták.

– Ennek a cuccnak még emelete is van? – suttogta Gilbert elborzadva. – Ott is ilyen rumli van?

– Nem a te dolgod, kicsim – szorította meg a kezét. – Gondolj arra, milyen szépen lesikáltad a Sanctét.

Elgyötört arccal bólintott.

Közben Erzsinek feltűnt, hogy az illető felettük nem barátja a ritmusos lépéseknek. Ami azt illeti, kifejezetten botladozás-hangja volt annak, amit csinált. A bőrtalp csattanására a legfelső lépcsőfokon összerezzentek.

– Ez hullarészeg – jelentette ki Alfred, mire Marie hangosan lepisszegte.

Még három dobbanás, majd egy fojtott kiáltás, és a gravitáció úgy döntött, hogy egy kierőszakolt bukfenccel felgyorsítja a tulaj érkezését. A palinak sikerült magára rántania a fellógatott takarót, ők meg látványosan elfordultak, miután leesett nekik, hogy ha a legénység női tagjai nem is, ez az úr hord szoknyát, és a nőkkel ellentétben, ezt alsónemű nélkül teszi.

Egy megsebzett muflon morgásával és mozgáskultúrájával kecmergett talpra. Az egyik kezével megkapaszkodott egy gyanúsan hangosan megnyikorduló bútorban, a másikkal vérvörös hajába túrt. Mintha ezzel a mozdulattal rántotta volna hátra a fejét ahhoz, hogy rájuk tudjon nézni. A szürkéskék szemek hunyorogva végigpásztázták őket, majd megállapodtak Marie-n.

– Oh, bazmeg, én ehhez nem ittam eleget.

Azzal odébb tántorgott, felnyitotta az egyik szekrény ajtaját, és belelépett.

Egy emberként mozdultak és a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi a jó fene történik itt.

Nem szekrény volt, hanem a valódi hátsó ajtó a verandára. Tisztelt vendéglátójuk éppen harmadszorra nyomta bele a fejét egy vályúba. Úgy rázta meg a vizes sörényét, mint egy kutya.

Némileg célirányosabban jött vissza. Erzsi – a többiekhez hasonlóan – nagyon gyorsan visszament az előbbi helyére és úgy csinált, mint aki eddig nézelődéssel ütötte el az idejét.

– Te még mindig itt vagy – bökött Marie-ra.

– Én is örülök neked, Scott – mosolyodott el a nő. – Ki gondolta, hogy a világnak éppen ebben a zugában pont veled találkozom.

– Mert kire számítottál?

– Nyilván valaki kellemesebbre.

– Ezt úgy veszem, hogy hízelegsz, rendben?

– Úgy veszed, ahogy akarod – rántotta meg a vállát. Hozzájuk fordult: – Fiúk-lányok, az úr Scott Kirkland.

– Fiúk-lányok, az úr leszarja, hogy kik vagytok, amíg rendesen fizettek – tette hozzá a férfi.

Az asztalhoz lépett, kihúzta a székét, majd meredt rá egy kicsit. Még kijjebb húzta, és megdöntötte, hogy lecsússzanak róla a rápakolt holmik. A jól végzett munka elégedettségével az arcán zuttyant le és kotorta félre a papírokat, hogy rendesen tudjon könyökölni.

Miközben pakolászott, Erzsinek volt ideje alaposan szemügyre venni. A gyűrött, fehér inget és a kócos üstököt foghatta arra is, hogy Scott alig két perce keveredett le az emeletről, és hiába mártózott meg odakinn, ki van csukva, hogy teljesen józan legyen. Igazából valószínűbbnek tűnt, hogy egész egyszerűen nem érdekli. A jobb fülében fülbevaló volt, egy aranykarika, amin egy aranykeretbe foglalt, hatszögletesre csiszolt, vékony jáde-kristály himbálózott. Az arca éle kemény volt, a összehúzott szemei pontosságról és talán egy cseppnyi mogorvaságról árulkodtak. Vékony ajkait összeszorította. Olyan embernek tűnt, aki ritkán mosolyog.

Nagy sokára befejezte az asztala tessék-lássék rendbetételét. Akkor hátradőlt, és összefonta a karjait.

– Mi kéne?

– Védő-varázslatok és fegyverek – válaszolt Marie.

– És mire kéne?

– Van egy hajónk, és támadt némi problémánk a Flottával.

– Pff, oldjátok meg, nem kellek én ahhoz.

– Akkor sem, ha személyesen Bondevik tengernagy van a nyomunkban? – duruzsolta a nő.

Ha maradt is a férfiban pia, most kiment belőle.

– Bondevik üldöz titeket, ti meg idejöttetek?! Az a nyomorult norvég lepaktált az ördöggel! Akárkit lenyomoz a tengeren!

Keresztet vetett és kiköpött balra. Erzsi csak lesett, és összenézett Gilberttel, aki ugyanolyan értetlen képet vágott mint ő. Az ő arckifejezésének még külön színezetet adott a köpet jelenléte az egyébként is nagy retekben.

– Az ki van csukva – szólt ki Toni Erzsi háta mögül. – Már negyedszerre rúgjuk vele össze a port, és eddig mindig sikerült lerázni. Csak egy kis segítség kéne a szélnek, meg löket a puskapornak, és már itt se vagyunk!

Zárásképpen megvillantotta az egyik legszebb mosolyát. Gyorsan lehervadt, amint szembetalálkozott a pillantása Scottéval, akit – mondjuk így – nem sikerült különösebben lenyűgözni.

– Nem akarok bajt Bondevikkel – szögezte le a skót.

Marie beszéd közben a körmeit piszkálta.

– Nem akarlak elkeseríteni, de ha ennyire biztos vagy benne, hogy bárkit megtalál a tengeren, akkor pontosan tudja, hogy itt vagyunk.

– Pont ezért áll a házam édes vizeken – mutatott rá.

– Igen, egy szigeten, ami előtt ott ringatózik a hajónk.

– Anyátok picsája! – fakadt ki.

– Ott áll előtted – göcögött Alfred.

Marie sasszézott egyet hátra és nyakon vágta. Erzsi megpróbált kulturáltan felröhögni. Nem nagyon sikerülhetett, mert a skót felé nézett, először az ittlétük óta. Azt nem volt hajlandó számolni, mikor a lépcsőn lezúgás után, kóválygó fejjel szétnézett. A kék szemek kerekre nyíltak, a férfi pedig érdeklődve félrebillentette a fejét.

– Szabad megkérdenem a kisasszony nevét?

– Nem – vágta rá Gilbert, és védelmezőn átfogta a vállát.

Scott lesajnáló pillantást vetett rá.

– Éppen nem megdugni akartam, de most, hogy mondod, tényleg túl jó bőr a te albínó seggednek. Nem, egész egyszerűen a nevére vagyok kíváncsi, mert lehet, hogy árum van a kisasszony számára.

Gyanakodva végigmérte a férfit. Magán érezte az összes jelenlévő pillantását, ami egy kicsit feszélyezte, de csak azért, mert olyan helyzetben volt, amiről nem tudott semmit. Meg ami azt illeti, nem is nagyon hitt benne. Még mindig babonaságnak tartja ezt az egész vuduzást, de ha a többiek boldogok lesznek attól, hogy kiakasztanak egy talizmánt a hajó orrára, hát csak tessék.

Rövid szünet után úgy döntött, hogy nem a Gyarmatiak füléhez igazított, hanem a valódi, magyar nevét mondja.

– Héderváry Erzsébet.

– Egy szavadat sem értettem – mondta Scott rezzenéstelen tekintettel. – Tökéletes. Nincs véletlenül egy serpenyőd?

Mégis honnan…?

– Már nincs. Most tört el, és Gilbert azt mondta, hogy itt esetleg szerezhetünk olyat, ami jobban bírja a gyűrődést.

Hangosan csikorogtak a szék lábai a deszkákon, ahogy Scott kitolta magát. Felemelt mutatóujjal egy pillanat türelmet kért, és eltűnt a lomok útvesztőjében.

– Na álljunk meg egy pillanatra! – fakadt ki Toni. – Erszi kaphat palacsintasütőt én viszont nem kaphatok bárdot?

– Egész biztos vagyok benne, hogy Erzzsi nem vágná le véletlenül a saját fejét – mondta nyugodtan Gilbert.

– Engem inkább az érdekel, honnét tudta, hogy volt serpenyőm – szúrta közbe.

– Ha az embernek van képe, akkor tudja – hallotta Scott hangját. – És ne higgyétek, hogy olyan messzire menten, nem olyan nagy ez a bolt.

Gilbert nagyot szusszant.

– Nem hát, csak… – felszisszent, mikor Erzsi a lábára lépett. Ne szidja hangosan az állapotokat, mikor Scott is hallhatja. Marie feltartott hüvelykkel köszönte meg a közreműködését.

Pár pillanat múlva megjelent a vörös, egyik kezében egy meglehetősen masszív, hosszú nyelű serpenyő hozva, a másikkal egy díszes fadobozt szorított a felsőtestéhez.

– Tessék, harci serpenyő – nyomta az eszközt a nő kezébe. – Edzett svédacél, príma minőség, ennél keresve se találsz jobbat.

– Gyártanak harci serpenyőt? – hüledezett suttogva Alfred Matthew-nak, aki csak a vállát vonogatta.

Dacára a rövid termékismertetőnek, látszott, hogy Scott sokkal érdekesebbnek találja a dobozkát. Úgy fogta, mintha hímestojásokat tartana benne. Nagyon-nagyon lassan nyitotta fel a fedelet, és Erzsi érezte, hogy végig az arcát figyeli. Hiába akart rezzenéstelen arcot vágni, nem sikerült.

A dobozka vörös bársonnyal borított belsejében egy tenyérnyi kártyalap pihent. A szélein aranyozott növényi díszek futottak, körülölelték a bal felső és a jobb alsó sarokban a treff királynő jelét. Egyoldalú lap volt, vagyis a szokással ellentétben csak egy irányból lehetett látni a kártyára festett képmást.

Azt szerencsére megakadályozta, hogy leessen az álla, de így is majd' kiesett a szeme, mikor meglátta önmagát, teljes harci díszben, egy serpenyőt markolva. Még jobban elcsodálkozott, mikor észrevette, hogy az aranyindák a lap alján kirajzolják a nevét.

– Mégis… mégis mi ez? – nézett fel Scottra.

– Egy egy roppant értékes kis valami – kacsintott a férfi. – Hosszú ideje pihen már nálam, várva a napot, hogy odaadjam neked.

Azzal előrenyújtotta a dobozkát.

– De mit kezdjek vele?

– Én tudjam? – rántotta meg a vállát. – Én csak annyit tudok, hogy van ez a kártya, meg az ötvenkét testvére, és ha együtt a pakli, akkor állítólag valami nagyszerű dolog történik. Az anekdota legalábbis így tartja.

– Megidézheted a tenger istennőjét, aki teljesíti egy kívánságodat – segítette ki Antonio.

– Hogyne, javíts ki, nyilván jobban tudod.

– Meglehet – szegte fel a fejét. – Ugyanis a káró ászon az én nevem van.

Scott ezen egészen megütközött.

– Két lap egyazon hajón?

– Inkább tíz – mondta Marie. – Mindegyikünknek van kártyája.

Scott elgondolkodva, de merev arccal meredt a nőre.

– Akkor tényleg kénytelen leszek veletek menni – sóhajtotta.

– Parancsolsz? – hökkent meg Toni.

– Ne vágj már ilyen láma fejet – fintorgott. – Nyakamra hoztátok a flottát, pakolnom kell. Meg hogy várod el, hogy itt üljek, mikor tudok, hogy odakinn buli van? Neeem, pajtikáim, nem játszunk ilyet. Inkább azt mondd meg, hogy van-e rakományotok.

– Éppen nincs.

– Nagyszerű.

Ezúttal egy másik szekrényhez lépett oda, és nyitotta fel az ajtaját.

– Tessék kapaszkodni – mordult rájuk.

– Hogy mit csináljunk? – kérdezte Erzsi. Az egyik kezében a kártyás doboz, a másikban a serpenyő volt. Mégis mivel kapaszkodjon?

Scott nem válaszolt, csak kihúzott a szekrényből egy vas-dob… izét. Úgy nézett ki, mint egy kerekeskút kereke. A skót felgyűrte az ingujját, és keményen nekiveselkedett. Már vörösödött az arca, az alkarján pedig kidagadtak az izmok és az inak, mire a kerék megmozdult. Vele együtt a ház is.

Gilbert volt olyan kedves, és átölelte. Ő a serpenyőt meg a dobozt ölelte, és pislogott, mint egy bagoly a déli verőfényben. A falak mozogtak, ahogy Scott tekerte a kereket. A padló remegett, néhány ingatag holmi-kupac nagy zajjal felborult. Az egész ház recsegett és ropogott, és Erzsinek hirtelen eszébe jutott, hogy milyen vékonyak voltak a házikót a magasban tartó gerendák. Rudak. Pálcikák.

A kerék egy ponton megakadt. Scott nagyot fújva eresztette el, visszament a szekrényhez, amiből kihúzta a dobot. Benyúlt és megragadott egy fémkart.

– Kérem, vigyázzanak, a Bhàta vízre száll!

Még mielőtt bármelyikük bármit mondhatott volna, a férfi meghúzta a kart.

Egyetlen hangos pukkanás, és Erzsi egy pillanatra súlytalanná vált. A szemei rémülten kitágultak, lábával a hirtelen eltávolodó padló után kapott. Élete egyik leghosszabb pillanata volt, míg három méter magasról, házastól lezuhant.

A becsapódástól elveszítette az egyensúlyát. Erre jött még az, hogy tele volt a keze, és Gilbert igyekezete, hogy segítsen neki állva maradni. Úgy borultak fel, mint a kuglibábuk.

– A Bhàta hajót jelent, te nyavalyás – nyögte Marie feltápászkodás közben. – Nincs is neve a kéglidnek!

Scott, az egyetlen, akinek sikerült állva maradni, felszegte a fejét.

– Az lehet, de nektek meg olyan házatok nincs, amit hajóvá lehet alakítani.

– Whoa – mondta Alfred. Őt megvették kilóra.

Scott nyomban rá is bökött.

– Na, őt kedvelem. – Összecsapta a kezét. – Gyerünk, szedjétek magatok, ez a holmi nem éppen vízálló. Menekülésre van tervezve, szóval minél előbb odaérünk a ti hajótokhoz és átpakolunk, annál kevesebb cuccom megy gallyra, és annál kisebb lesz a számla, amit kiállítok nektek.

>>> Folytatás >>>

Képzeljétek, francia kártya már a tizennegyedik század óra van, szóval tudtam történelmileg pontos lenni. :'D És egy pakliban ötvenkét lap van, csak itt pluszban kapott egy jokert is.

Tekintsünk el a ténytől, hogy Portsmouth hadikikötő jó?

Toni nem tehet róla, hogy nem tudja, hogy a piraják inkább Dél-Amerikában elterjedtek. Romana tudja, de ezt valamiért elfelejtette megemlíteni neki.