Fyrirgefðu mér #3

Ez egy montázs, amibe beletettem mindent, amit valaha találtam. A marsi című könyvet, bloggerek kommentjeit, a tumblr legjavát, ilyenekre tessék gondolni. Az ilyesmi még önálló szellemi terméknek minősül?

Érdekes, hogy Merengőn nagyon magas ennek a történetnek a nézettsége. Mi tehet róla: hogy nem írtam ki az elejére azt, hogy Heta, vagy az, hogy van rajta egy tizennyolcas karika?

/OoO\ tökéletes hasonlóság!!

Fyrirgefðu mér

 #3

Denny a lift tükrében vizsgálta a képét és arra jutott, hogy az összes amerikai képregény tele van logikai bukfenccel. Mégis hogy tudja Aquaman irányítani a bálnákat, ha azok nem is halak, hanem emlősök? Ennek semmi értelme.

A mappára nézett, amit Siggi annyira a kezébe akart nyomni. Borzasztóan unta ezeket a fekete bőr irattárcákat. A bennük lévő iratokat még jobban. Egyszer eljátszott a gondolattal, hogy az egész jogi osztályt kirúgja, és a továbbiakban közérthetően fogalmazzák meg a dolgaikat, de ezt egy pohár sör felett adta elő Sigginek, aki lebeszélte a dologról. Kis bögyörő! Sokkal szórakoztatóbb volt, mikor még nem értette, amit mond neki. Elég volt hozzászólnia, és egészen rémülten bámult rá, tanácstalanul pislogott, és vagy azt hajtogatta, hogy nem beszél dánul, vagy „Kicsi angol, én tud nagyon kicsi angol...” És milyen jól kikupálódott! Tény, az ágyban még van hová fejlődnie, de majd kezd valamit azzal is.

A lift olyan simán állt meg, mint egy álom. Még egyszer belepillantott a tükörbe, konstatálta, hogy remekül néz ki, és feszes mosolyt villantott az igazgatósági folyosó titkárnőjére, aki nem győzött hajbókolni neki. Hozott neki még egy dossziét, és remegő hangon csipogta, hogy megbeszélés tíz perc múlva kezdődik a Krém Tárgyalóban.

Miért nem lehet egyszerűen Sárga vagy Barna tárgyalónak hívni? Nem, Krém. Van még bíbor, ezüst és rododendron. Az első vörös, vagy max bordó, aztán szürke, végül… mi az a rododendron? És az a tárgyaló vajon hol van?

– Köszönöm, tündérke – vette át a paksamétát.

Észre se vette, hogy a nő szinte kétségbeesetten igyekszik kitolni a melleit az ingéből, és ha egy kicsit közelebb lép hozzá, talán a bugyijáig lelát. Már ha volt rajta olyan. Az igazgatósági titkárnőknél ezt soha nem lehetett biztosan tudni. Őt viszont lefoglalta a rododendron-probléma, szóval rá se nézett a nőre, hümmögve ballagott be az irodájába.

Érdekes, hogy az egész épületben mindenhol üvegajtók és üvegfalak vannak, kivéve az igazgatóit. Lehet, hogy apukának is voltak olyan feslett pillanatai, mint neki.

Vállszéles terpeszben megállt az íróasztalára merőlegesen. Bal karjával megtámasztotta a csípőjét, a jobbjában megemelte a dossziékat. Célzott, lendületet vett, és elhajította mindkettőt. Szinte azonnal kinyíltak, a papírok kiszóródtak belőlük, a két dosszié pedig úgy pörgött-forgott repülés közben, mintha elszabadult papírsárkányok lennének. Egyetlen egy papír vitorlázott el az asztalig, Denny pedig büszkén a levegőbe öklözött.

Megkerülte a szemetet, és a padlótól a plafonig érő ablaksorhoz baktatott. Az üvegnek támasztotta a homlokát és lenézett a szédületes magasságból. Hirtelen vágyakozni kezdett az északi tenger után, a hideg vízre, ami felcsap a vitorlás fedélzetére, az erős szélre, ami dallamot csal ki a feszülő hegymászó-kötélből. Sosem szerette az aktakukacokat, most az ideje nagy részében mégis kénytelen azt csinálni.

Lehet, hogy ezért haragudott annyira apukára, mikor meghalt. Képes volt szívrohamot kapni. Az orvosok szerint a sok ital miatt.

Megfordult, és összeszűkült szemmel méregette az iroda sarkába épített minibárt. De nem, ez kell neki. Jár neki, azok után, hogy ideültették. És ha már egyszer eszébe jutott, töltött is magának egy pohárkával. A másodikkal sétált vissza az ablakhoz.

Imádott kinn lenni, a tenger felett szerelni vagy tisztítani a szélkerekeket. Megtámaszkodni a lábával a fémtörzsön, és messzire elnyújtózni, érezni, ahogy a hajába tép a szél. Akkor szedte fel ezt a hajstílust, korábban sokkal rövidebbre vágatta. Akkor is a szélrózsa minden irányába állt, de a szélkerekek javításával töltött nap után pláne érdekes formákat tudott ölteni. Most a vad hullámok azokra a gondtalan percekre emlékeztetik, mikor még az apja állt ennek a kócerájnak az élén, és neki annyi volt a dolga, hogy télen-nyáron készültségben legyen, hogy amikor valami probléma van a szélkerekekkel, akkor mehessen szerelni, és valahogy túlélje a vizsgaidőszak szörnyűségeit.

Vissza kéne menni Dániába. Azt akarta, hogy amikor kimegy az utcára, és faszságot csinál, akkor dánul üvöltözzenek utána. Most csak és kizárólag Siggivel tud az anyanyelvén beszélni, ő meg néha nagyon furán ejti a szavakat.

A gondolataiból halk kopogtatás rázta fel. A tündérke dugta be a fejét az ajtón.

– Herra Densen, a küldöttség megérkezett. Várják a tárgyalóban.

– Repülök – bólintott.

Azon kapta magát, hogy mosolyog. Miért ne tenné? Az ég kék, az élet szép, a honvágy olyan hirtelen tűnt tova, mint ahogy jött, a tündérke pedig olyan rajongással nézett fel rá, hogy Denny fejében hirtelen megfordult, hogy talán tudnak várni odalenn pár percet.

– Mit mondott, melyik küldöttség? – torpant meg.

– A Bondevik Vállalat, uram.

Bondevik. Lukas. Gyönyörű Lukas, a hullámos hajával, merev arcával, mint akit homlokon csókolt a Jégkirálynő.

– Ezt szedje össze – bökött a szétszórt papírokra és otthagyta a nőt.

Az, hogy Lukas az előző este konkrétan a célegyenesben dobta ki a szobájából, mit sem számított. Még egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megkapja, márpedig Denny erre játszott azóta, hogy fél évvel ezelőtt megismerkedtek. Arthur hozta magával az aktuális Heta-partira, és elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy elhatározza, neki ez a férfi kell. Nem először történt ilyen, valószínűleg nem is utoljára. Az egyetem alatt egy évet és négy hónapot futott egy feröeri lány után, de csak sikerült hanyatt vágnia. És hiába gondolta, hogy ennyi idő után valami különlegeset kap… hát nem. Eivørral éppen olyan volt, mint mindenki mással.

Két szintet ment le. Menet közben sokadszorra megfordult a fejében a gondolat, hogy be kéne kötnie a liftbe a rádiót, nem igaz, hogy kénytelen magának dudorászni. Még mindig ezen nyűglődött, mikor szélesen vigyorogva, a köszöngető alkalmazottainak integetve, ruganyos léptekkel átvágott az emeleten a Krém Tárgyalóig.

– Szép jó napot! – kurjantott az ajtón belépve.

A két küldöttség összenézett. Dennyé szégyenkezve, Lukasé értetlenül. A norvég maga csak felállt, és kezet nyújtott. Vigyorogva parolázott vele, és a hüvelykujjával gyorsan megsimogatta a kézfejét. Lukas szeme felvillant, de hogy figyelmeztetően vagy jókedvűen, azt nem tudta eldönteni.

Pár perc múlva, az egyik gazdasági pofa kiselőadása alatt arra jutott, hogy Lukas jókedvű. Hátradőlt a forgószékben, és jobbra-balra ingázott vele pár fokot. A jobb lábát lazán átvetette a balon, és amikor azt hitte, hogy Denny nem látja, felé pillantott. De Denny látta. A szeme sarkából végig őt figyelte, rá se bagózott a pofázásra. Ilyen kimutatás, olyan kimutatás, költségek és kifizetések, sok unalmas rizsa. Dobolt a széke karfáján, az állát támasztotta, és egy pillanatra megörült, amiért a reggel Siggi rávette, hogy megborotválkozzon. Egy másfél órás igazgatói ülést nem lehet végigkönyökölni, ha szúrja az arcát a borosta.

A csóka megköszönte a figyelmet és leült, egy másik felállt, és ő is elmondta a maga mondókáját. Denny Lukast figyelte, aki megcserélte a lábait, egy tollal játszadozott, időnként lefirkantott valamit az előtte lévő jegyzettömbre, és szabályos időközönként lopva Denny doboló ujjaira pillantott. Ezek a pillantások egyre hosszabbak lettek, végül egész egyszerűen a kezére meredt, Denny pedig a tenyerébe vigyorgott, mikor Lukas megmerevedett ültében, az orcája pedig halovány-rózsásan kivirágzott.

A Morze-kódot minden tisztességes hajós ismeri. Lukas cége halászattal is foglalkozik, a férfinak pedig hobbija a tengeri vitorlázás, evidens, hogy tudja. Denny sok nyelven megtanulta a lényeges kifejezéseket, így norvégul is, hát nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hogy mit kopogtasson.

Jeg vil ha deg. Akarlak.

Lukas megnyalta az ajkait és egészen csintalan pillantást vetett felé. Lassú, megfontolt mozdulattal emelte fel a tollat, és végig Denny szemébe nézett, míg szuggesztíven ráharapott a végére. Ezúttal neki kellett elfordítani a fejét, tárgyalás közepén a francnak se hiányzik egy merevedés.

Ennyi erővel igazából otthon is maradhattak volna, vagy ráhagyhatták volna az alkalmazottaikra, hogy rendezzék le az ügyet. Egyikük se törte magát, hogy figyeljen, de annyi még Dennyhez is eljutott, hogy Lukas cége akciósan ad el nekik informatikai eszközöket, az övé pedig szoftveres fejlesztést ad viszonzásul. Tök egyszerű. Ehhez semmi szükség nem lenne rájuk. Vagyis de, nekik kell aláírni a papírokat, amik megpecsételik a szerződést. Ezt meg is tették a végtelenségig elhúzott tárgyalás végén.

Ez a szókép megragadt a fejében. A végtelen az apokalipszissel ér véget, ezek szerint minden dolog, ami véget ér, megéli a saját világa végét? A tárgyalás armageddonja – lőtte el a filmcímet, míg görcsös mozdulattal odavéste a nevét a szerződés aljára. A címszerepet egy örök vesztes színésznek kéne játszani, akkor eljönne a tárgyalás vége. Nem bírná ki, ha mondjuk Bruce Willis lenne a főszereplő, mert akkor ezeken a vackokon kéne ülnie mindörökké.

Elegánsan elhajította a tollat és Lukashoz fordult.

– Meghívhatom egy kávéra?

– Elfogadom, köszönöm.

Míg felértek az irodához, egy olyan hokimeccsről beszélgettek, amiről biztosan tudta, hogy egyikük sem látta. Kinyitotta Lukasnak az ajtót, aki finom biccentéssel megköszönte a figyelmességet. Alig zárta ki a titkár csitri figyelő tekintetét, és Denny már meg is ragadta Lukas karját, hogy a falnak szorítsa, és az arccsontjától a kulcscsontjáig végigcsókolja-harapdálja a nyakát. Lazított a másik nyakkendőjén és kigombolta az inge felső gombjait, hogy jobban hozzáférjen. Keresett rajta egy pontot, ahol a gallérja is és a haja is takarja a nyakát, és ott előbb ráharapott, majd vörös foltot hagyott. Lukas felnyögött és Denny érezte, ahogy a hátán megremegnek a másik férfi ujjai. Mert amúgy addigra már nem volt rajta zakó és nyakkendő. Lassan ing sem.

– Lehet zárni az irodád? – mordult Lukas, a szemében ugyanaz a mohó fény égett, mint tegnap.

– Minek azt – vigyorgott. – Amúgy nyilván.

Lukas ujjai végigzongoráztak a bordáin.

– Elképzeltelek, ahogy hanyatt fekszel azon az asztalon – biccentett Denny íróasztala felé.

– Ezt azt hiszem, tegnap megtárgyaltuk.

– Csodálom, hogy emlékszel rá.

– Ha tudnád, mi mindenre emlékszem – súgta, és szenvedélyesen megcsókolta.

Lukas kapaszkodott belé, de csak nem akart elgyengülni, engedni. Ez még jobban feltüzelte.

– Akár le is szophatsz, ha úgy tetszik – vetette fel a norvég.

– Ha orális szexre vágysz, javallom az előteret, azért tartok titkárnőket.

Lecsapta a kezét, mikor ki akarta bontani a nadrágját. Denny azért kitartóan próbálkozott. Harmadjára Lukas vasmarokkal ragadta meg a csuklóját.

– Vagy alattam, vagy sehogy – szögezte le.

– Felőlem meglovagolhatsz, én nem vagyok semmi jónak elrontója.

Lukas ellökte. Ugyanolyan jegesen merev arccal nézte, mint tegnap.

– Nem fogod fel? – sziszegte.

Abban a pillanatban Denny agyához Lukas mezítelen mellkasának premier plán látványán kívül kevés dolgot jutott el. Magához akarta húzni, érinteni őt, újra és újra megkóstolni a nyaka bőrét, kideríteni, hogy milyen képet vág, mikor beléhatol és… nos igen, alaposan meg akarta baszni, de hát ez az egész lényege.

Vissza akart menni hozzá, a karjaiba akarta venni őt, de Lukas ideges mordulására felkapta a fejét.

– Azt mondtam, nem!

– Mi az isten bajod van? – fakadt ki.

– Még neked áll feljebb?!

– Akkor a francnak vagy ilyen! – morogta, és dühödten visszatűrte az ingét a nadrágjába. – Vigyorogsz rám, meg faszom, de az, hogy esetleg be kelljen kapni, az már sok, mi?

A norvég kirázta a haját a szeméből. Helyére igazította a csatját, és fagyosan bámult Denny szeme közé.

– Egy valamit tisztázzunk, Christensen…

Anyakönyvezett keresztnevét hallva azonnal elkomorodott és közbevágott:

– Mondjuk azt, hogy nem szólítasz az apám nevén.

– Mi van?

– Ez az apám neve, nem az enyém – rázta a fejét. – A szüleimen kívül soha senki nem szólított így.

Óvodában a keresztneve volt az, amit agyonbecéztek. A Dennyt alsóban kapta, és azóta is kitart mellette, büszkén és szilárdan. Őt ne hívja senki Christensennek az olyan… hát, olyan. Azt feltételezi, hogy nem csak a nevét és az állását, de az apja személyiségét és értékrendjét is viszi tovább, ami viszont nem igaz. Nem fog ebben az ócska irodában kucorogni egész nap. Nem fog álszent módjára templomba járni, hogy aztán a keresztény értékrendről harsogjon az italosüveget lóbálva. Ha neki valaha gyerekei lesznek, akkor azok a tökmagoknak köze nem lesz dajkákhoz és bébiszitterekhez, legfeljebb akkor, amikor ő a feleségével operába megy.

Mi a fenének gondolkodik ezen, mikor éppen egy másik férfit igyekszik vízszintesbe csábítani?

– Ha úgy hívlak, ahogy neked tetszik, akkor úgy csináljuk, ahogy nekem tetszik.

Hunyorogva fürkészte Lukas jegeskék íriszeit, amikből a világon semmit nem tudott kiolvasni. Megfontolta az ajánlatot. Aztán közelebb lépett, átkarolta a derekát és az orra hegyével megrajzolta a másik állának vonalát. Lukas jól eső mordulással a tarkójára simította a kezét, és az asztal felé fordította őt.

– Egy szóval sem mondta, hogy beleegyezem – hűtötte le.

A másik ettől már tényleg ideges lett. El akarta tolni magától, de Denny nem hagyta. Inkább könyörgőre fogta:

– Lukas, kérlek. Már remeg a kezem.

– Szar ügy – vont vállat. – Nem vagyok hajlandó beállni a játékaid sorába, Densen.

– Ugyan már, miért…

– Azt hiszed, nem tudom, mit művelsz? – vágott közbe. – Azt hiszed, nem tudom, hogyan hetyegsz bárkivel? Szánalmas vagy.

Szóhoz sem jutott. Lukas a döbbenetét használta ki, kibontakozott a szoros öleléséből, és eltávolodott tőle. A szokásosnál is merevebb arccal kezdte rendbe szedni magát.

– Nem fogok szexelni veled – jelentette ki kereken. – Lefeküdni – talán. De azt nem tűröm, hogy úgy bánj velem, mint egy használt kotonnal. Tudod egyáltalán, mit jelent a monogámia-szó?

– Persze.

– Nyilván, csak nem gyakorlod. Christensen, a világon nem csak az van, amit te akarsz. Ha egy hónapig tudsz önmegtartóztatni, akkor beszélhetünk. Ha nem, akkor maradnak a feltételeim.

Megigazította a nyakkendőjét. Éppen úgy festett, mint amikor belépett az irodába. Gőgösen végigmérte Dennyt és az ajtó felé libbent. A kilincsre téve a kezét visszanézett:

– Fogadok, hogy egy hétig se fogod bírni.

Maga sem tudta, miért bámult utána olyan döbbent mozdulatlansággal, leforrázott értetlenséggel. A vágy okozta remegés már tovaszállt, a libidójával karöltve. Csak a sértett büszkesége maradt. Még soha senki nem hagyta ott kétszer. Olyan már volt, hogy kidobták, az nem is rázta meg soha. Második próbálkozásra már behódoltak, és Denny gondosan becserkészett mindenkit, aki valaha kidobta.

Felszegte a fejét.

– Majd meglátod! – jelentette ki dacosan.

Folyt. köv.