Eredet #7

S már csak kettő.

Egyéb közérdekű: átrámoltam az Archívum Regény-részlegét, mit szóltok hozzá? :3

Ide nagyon sok Hetás arcot be lehet helyettesíteni.

Dream Within a Dream

Francis első gondolata az volt, hogy talán nem egy hóval borított hegyoldalra kellett volna terveznie a harmadik szintet. Közvetlenül utána rájött, hogy nem is tette. Az adó-vevője után kapott.

– Alfred, ez mi a franc?!

– Jól van na, Kanadában voltam utoljára terepen!

– Egy hónapig gyakoroltad a szintet! Egy hónapig!

Csak statikus sistergést kapott válaszul, meg Ludwig biztató vállveregetését.

– Nyugi.

– De hogy fogunk így lemenni? – tördelte a kezét.

– Francis, néztél már a lábadra?

Lebámult, és egy sílécet látott. Remegve pillantott fel a németre.

– Ludwig, én még soha életemben nem síeltem.

– Lesz három órád megtanulni – tárta szét a karját. – Kezdhetjük mondjuk azzal, hogy lemegyünk a találkozási pontra, arra a teraszra.

Lenézett a lejtőn, ami volt vagy ötven fokos. Kiverte a víz.

– Ne görcsölj rá – nyugtatta Ludwig. – Ez ez zöld pálya, tíz- legfeljebb tizenkét fokos, egy gyerek is röhögve lecsúszik rajta.

Ennyit a szemmértékéről. A torkát köszörülgetve vette fel a Ludwig-javasolta pozíciót. Nagy levegőt vett, hogy ellökje magát és… az inába szállt a bátorsága.

– Ööh, Ludwig, mégis mi van odalenn?

– Ha minden igaz, akkor a Lovinónak szánt igazság.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy egyre többen szólítják Kikut is és az olaszt is a keresztnevén.

– És terád mi vár?

Ludwig megcsikorgatta a fogait. Kidagadtak az állán az izmok, és Francis fülét-farkát behúzva engedelmeskedett, mikor kiadta a parancsot az indulásra.

* *

Yao hangosan visított, és szélsebesen tekerte ütközésig a kormányt.

– Aiya, ezért nem járok én terepre, hát tudjátok mikor fogok még egyszer lejönni! – sikoltott. – Ki se látok a kormány mögül!

Vagy az utat nézte, vagy a gázpedált nyomta tövig, a kettő egyszerre a magassága miatt nem ment. Káromkodva ült meg az ülésben, nyomta a gázt, majd húzta ki magát és nézte, hogy merre megy. Az egyik pedálos szakaszban oldalról belecsapódott a projekciók egyik SUV-ja. A furgon megpördült és leszánkázott a feltöltésen, de csodák csodájára, négy keréken állapodott meg. Yao boldogan a magasba dobta a kezét. Gyorsan vissza is húzta, mert odafenn az úton a projekciók kiugráltak a kocsijukból és azonnal tüzet nyitottak.

Azt autó motorja felsikoltott. Másodszori próbálkozásra Yao már nem felejtette el megfelelő sebességbe tenni.

– Ennyi vezetést! – zihálta. – Fogadjunk, hogy már a jogsit is le tudnám tenni!

* * *

Arthur a győzelme biztos tudatában be akart mosni egy utolsót a biztonsági őrnek, de a világ hirtelen megbillent. A liftek előtt álltak – az lett a fent, a folyosó másik vége a lent. Arthur kezét a tapasztalat vezette, mikor eszeveszett kapálódzás helyett elkapta az első falikart. Kapaszkodott, ahogy csak bírt, az ellenfele pedig sikoltva lezuhant az aknává lett folyosón.

– Bazd meg, Yao! Mondtuk, hogy óvatosan vezess!

– Hallani nem fogja, ellenben most hívtad fel magadra a figyelmet.

Scott sztoikus nyugalommal üldögélt Arthur feje felett úgy két méterrel. Ő fogást váltott a falikaron, és bosszúsan figyelte álombéli bátyját, aki a hotel szabályaira fittyet hányva előtúrta a zsebéből a cigarettatárcáját, hogy rágyújtson. Sötét elégedettséggel röhögött fel, mikor a gravitáció ismét változott, és Scott káromkodva felborult.

* * *

Francis remegő tagokkal fékezett a másik három mellett. El sem hitte, hogy nem esett orra. El sem hitte, hogy Ludwig hülye utasításai beváltak, és megérkezett anélkül, hogy csúfosan nagyot esett volna.

A nagydarab német testalkatát meghazudtoló kecsességgel fékezett le, egy köbméter havat helyezve át a földről Francis arcába. Még bocsánatot se kért, sőt, rá se pillantott. Alfredet figyelte.

– Alfred, ez a te álmod. A te dolgod lesz kicsalogatni az őröket a kórházból.

Az amerikai bólintott.

– Ki viszi be Vargast?

– Nem én. Ha kiismerem a helyet, abból nagy baj lehet.

Nem nagyon tolongtak a jelentkezők, hát Francis bizonytalanul megjegyezte:

– Nos, én terveztem a helyet…

– Te velem maradsz – intette le Ludwig.

Várakozón Kiku felé pillantott, aki rábólintott. Ludwig folytatta:

– Helyes. Francis, menet közben mondod Kikunak az utat. – Lovino felé fordult, aki nagy szemeket meresztett rájuk. – Uram, vele fog bemenni.

– Rendben. És maga?

Ludwig előkotort az oldalán fityegő hasitasiból egy adó-vevőt és az olasz kezébe nyomta. Fülest is kapott hozzá. Francis úgy látta, hogy nincs elragadtatva, legalábbis végig olaszul szitkozódott, míg átvezette a nyaka körül a vékony vezetéket. Ehhez köze lehetett annak, hogy a művelethez le kellett vennie a kesztyűjét és meg kellett lazítania a sálját.

– Mindvégig legyen bekapcsolva – kérte nyomatékosan Ludwig. – Egész végig figyelni fogom. Fent elég nagyok az ablakok, fedezni tudom a déli toronyból.

Lovino nagyot nyelt és arra nézett, amerre a távolban lévő létesítményt sejtette. Az előzetes gyorstalpaló alapján Francis tudta, hogy az alany ösztönösen tudja, merre kell menni – lévén, hogy a saját agyáról van szó.

– Maga nem jön be?

Ludwig a fejét csóválta.

– Csak úgy tudhatja meg az igazságot az apja haláláról, ha egyedül tör be a keresztapja elméjébe.

Még ekkora ordas nagy hazugságot! Alfred majdnem felröhögött. Kiku vágta oldalba. A hangra Lovino arra fordult, mire a japán intett, hogy indulhatnak.

– Indulhat a móka? – vigyorodott el Alfred.

– Várd meg, amíg lelépünk.

– Akkor a lényeg veszne ki belőle! – röhögött fel az amerikai és még végig sem mondta a mondatot, de már elő is kapott az övéből egy jelzőpisztolyt és kilőtt egy vörös füstbombát az égre.

Ludwig elkáromkodta magát. Karon ragadta a bámészkodó Francist, és jókorát taszított rajta. A lejtőn lefelé száguldó, karjaival kalimpálva az egyensúlyát kereső francia egészen biztos volt benne, hogy nem Alfred jelzésére indulnak meg a félig erődített labirintusból a projekciók, hanem az ő félelemmel teli sikolyaira.

* * *

Még mindig szarakodott azzal, hogy gázt adjon-e, vagy az utat nézze. Mindemellett egy idő után rájött, hogy a kocsi beépített órájára is illene időnként egy pillantást vetnie, mert adott esetben a többiek rosszul időzítenek.

Yao összeszorította a fogát, mikor újabb lövések csapódtak az autóba. Egy pillanatra felegyenesedett, irányba állította az autót a híd felé, visszaült a székbe és tövig nyomta a gázt. Előtte a híd közepén elkezdtek felemelkedni a fémbóják – arra voltak hivatottak, hogy az autók ne tudjanak tovább menni, mikor felemelkedik a híd közepe. Yao hirtelen örült neki, hogy ki se lát a kocsiból. Egyébként becsukta volna a szemét.

Az autó nagyot ugrott, ahogy áthajtott az akkor már bő tíz centire kinn lévő bójákon. Az őt követő SUV már nehezebben birkózott meg a dologgal. Az első kerekek még átértek, a hátsók viszont tengelyesül ott maradtak.

Yao kifarolt, hogy a híd korlátjára merőlegesen álljon. A híd közepe emelkedett, hogy a folyón lassan közeledő uszály elférjen alatta. A legtöbb projekció lenn ragadt. A hátsó kerekeit vesztett autó a híd szélén billegett, benne a tagbaszakadt férfiak igyekeztek kiegyensúlyozni. Ezt a leheletnyi szünetet használta ki arra, hogy felugorjon a székéből, és Arthur fejére rakja a fejhallgatót.

– Remélem, kész vagytok.

Visszarongyolt a vezetőülésbe, előrébb hajtott, hogy biztosan megfelelő mennyiségül lendülete legyen ahhoz, hogy áttörjön a korláton. Hátramenetbe rakta az autót, és hangosan számolni kezdett. Hétnél kell elindulnia, és akkor a megfelelő pillanatban kapja el a korlátot. Háromnál járt, mikor a projekciók végre megtalálták a stabil pontot az autóban és elkezdtek lőni a furgonra. Elkezdte bőgetni a motort, hogy repülőrajttal induljon meg hátrafelé.

Négy. Öt. Hat.

– Hum kah chan! – kiáltott ki az ablakon és felengedte a féket.

* * *

Megdermedt és felkapta a fejét. Edith Piaf elnyújtott hangja abban nem akadályozta meg, hogy fejbe lője a biztonsági őrt.

Összenézett Scottal.

– Ez még korai! – fakadt ki. – Megrúgom Yaót, vezetni se tud, az órát sem ismeri, az isten verje meg!

Lélekszakadva rohanni kezdett vissza az ötödikre, mert a detonátort ott hagyta Alfred zsebében, ahol biztosan nem lesz baja. Anélkül nem tudja elindítani a lökést, és egyébként is ott kell lennie, mikor a többiek felmennek. Nem lenne egy leányálom idelenn maradni.

Felnyögött, ahogy lefutott benne a legrosszabb forgatókönyv: hat hónap az életéért küzdve egy hotelban. Legalább a bár ingyen van. Viszont az egyetlen társa Scott lenne.

Inkább még gyorsabban futott.

* * *

Alfred fintorgott, és a füléhez emelte a kezét, életre keltve az adó-vevőt.

– Ludwig, hallod? Már húsz perce is hallottam, de azt hittem, csak a szél fúj.

– Igen, megy a zene.

– Mi legyen?

– Bele kell húznunk!

– Könnyű azt mondani, öregem – dünnyögte csak úgy magának.

Visszanézett a puskája látcsövébe és háromszor egymás után meghúzta a ravaszt. Kétszer talált, az egyik, havas vidékre tervezett álcaruhát viselő fegyveres összeesett, a másik csak a vállához kapott. Ez utóbbi kapott még egy lövést ajándékba.

Alfred talpra ugrott, felcsatolta a síléceit és rohanvást indult meg a bázissal ellentétes irányba. Minél messzebb vannak tőle a projekciók, annál jobb.

* * *

Ludwig is a fogát szívta. Lefékezett egy fenyőcsoport mellett, és amíg Francis nagy üggyel-bajjal megállt mellette, feltérképezte maguk előtt a terepet. Jól megnézte magának a masszív betonból emelt épületet, ami inkább volt erőd, mint kórház, ahogy azt Francis az elején ígérte.

– Yao tíz másodperc múlva lehajt a hídról. Az Arthur szintjén három perc. Nálunk?

– Hatvan.

– Megjárják az utat egy óra alatt?

Francis a fejét rázta.

– A sziklafalon mennek, még le kell mászniuk a középső teraszra.

– Akkor kell nekik egy másik út!

– Én ezt útvesztőnek terveztem! – védekezett a fiú.

Ludwig a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. Azért egy kicsit meg is szorította, pont úgy, ahogy őket szorította az idő.

– Kell egy olyan út, ami átvág a labirintuson. – Hirtelen megvilágosodott. – Alfred! Alfred mit adott bele?

Francis az ajkába harapott.

– Baj lesz, ha elmondom, Feli…

– Most nincs időnk trükközni! Betett valamit?

Kínlódva bökte ki:

– Egy szellőzőt, az átvág az útvesztőn.

– Oké, abba küldd őket.

* * *

Még volt másfél perce, mikor berobbant a folyosóra. Egy szinttel feljebb Yao teljes hátramenetben hajtott a híd korlátja felé, a teste fent a tehetetlenség miatt előredől, és hátulról hat rá a gyorsulás.

Valószínűleg pont emiatt nem vette észre az őrt, amelyik oldalról elkapta őt. Ha nincs Scott, akkor otthagyja a fogát, ami elég kellemetlen lett volna. Ő lemegy a váróba, a többiek alatt meg összeomlik a szint, ami egyfajta lökést generál nekik, és mire észbe kapnak, máris a zuhanó kocsiban ülnek Yao mögött.

Scott félreütötte a férfi csapását. Arthur célzott, de nem volt tiszta célpont, arra meg nem lenne ideje, hogy újra megidézze Scottot. De túl sokat várt, egy másik projekció is odaért hozzájuk. Kiütötte Arthur kezéből a fegyvert.

Elkeseredett kézitusa kezdődött, kétajtónyira a biztonságtól.

Kicsavarta az őt támadó őr karját és nagyot rúgott a hátába. Ott helyben agyonüti, ha Scott nem akkor esik át azon a nyomorulton. Így kénytelen volt az ő őrét megütni, és ezzel párt cseréltek. Igyekezett a szoba felé mozdulni, vagy csak elérni, hogy ő legyen afelé az ajtó felé, és a megfelelő pillanatban be el tudjon rohanni, de az őr mintha olvasott volna a gondolataiban. Gúnyos mosollyal állta el az utat.

Meg tudta volna ölni.

Ami azt illeti, meg is tette.

Csak egy pillanatra kapta oldalra a fejét, hogy Scott boldogul-e, és biztosan nem fogják hátulról megkínálni egy golyóval, aztán már rohant is a szoba felé.

Már nyúlt a kilincs felé, mikor egy hatalmasat rándult vele a világ, és zuhanni kezdett.

* * *

Hirtelen hangos morajlás dübörgött át a völgyön, olyan hang, amibe Francis minden csontja beleremegett.

– Mi volt ez?

Ludwig egy fába kapaszkodva, elhűlve felelt:

– A lökés.

– Ludi, elszalasztottuk? – csendült Alfred hangja a fülében.

– Ahogy mondod. Te rendben vagy? Kiku? Signore?

– Levágtam magunk…

Kiku idáig jutott, mert egy nagyon ideges, nagyon kifulladt, olasz akcentussal derékba tört mondat következett Lovino részéről:

– Legközelebb álmodjanak a trópusokra, jó?!

Megmosolyogta. Ha már egyszer itt fog rohadni tíz évig, akkor kezdődjön jól a börtönbüntetés. Békés tervezgetését Alfred éles hangja szakította félbe.

– Akkor most mi a fene lesz?

– Igyekszünk végezni az újabb lökésig.

Rögtön érdeklődőbb lett.

– Az mikor lesz?

– Amikor vizet ér a kocsi.

Ludwig a puskájáért nyúlt és a vállára lendítette.

– Siess, még le kell érnünk. Arthurnak még két perce van, nekünk kábé húsz. Nincs időnk vacakolni.

* * *

Káromkodva löködte le magáról a lökéskor levált falikárpit-darabot. A szövet nem esett le, csak lustán arrébb lebegett. Arthur elborzadva nézett körbe.

Hát persze. Zuhannak.

Ellökte magát a faltól. Furcsa érzés volt a súlytalanság. Arthur elhatározta, hogy gyűlöli, és nagyon bánta, amiért nem Alfred álmodja ezt a szintet, a kis hülye gyerekkorában űrhajós akart lenni. Ő biztos odáig lenne ezért az egészért.

De hogy lökést se csinálna, az is biztos.

Benyitott a hotelszobába. A szeme sarkából mozgást látott, de csak Scott vörös üstökét látta. Meg a fellibbenő kiltet. Inkább a szobába bámult be, megnézte magának az éjjeliszekrénytől elszabadult telefont, az összes kis kiszóródott vackot, amit nem rögzítettek eléggé, és a lökéskor elszabadult a helyéről.

A srácok még mindig a földhöz voltak mágnesezve. Arthur rájuk bámult.

– De hogy fogtok ti esni gravitáció nélkül?

Egyetlen használható ötlete volt. Szólt Scottnak, és ketten együtt csinos bálába kötözték a csapattagokat, majd úgy tolta ki őket az ajtón, mintha lebegő zsúrkocsik volnának. Scott őrizte őt, és egyszer lecsapott egy felbukkanó projekciót.

Arthur betolta a társait a liftbe. Kimászott a fémkaszni tetején lévő vészkijáraton, és egy sebtiben odaálmodott plazmavágóval elmetszette a felvonó köteleit. Megfelelő helyeken lerakta a detonátorokat és visszamászott a többiek mellé.

Scottra nézett. A férfi biccentett, segített becsukni a liftajtót, és köddé vált.

Alfred fejére tette a fejhallgatót. Elindította Edith Piafot és várt.

* * *

– Nagyon sokat köhög! Bírja még?

Lovino aggodalmas kérdésére Kiku válasza köhögésbe veszett az adó-vevőben. Francis kezdett aggódni érte. Az aggódás önmaga féltésévé lett, mikor Ludwig nyomában futott elfoglalni a déli tornyot.

Alfred hangja csendült:

– Ezek úgy mennek felétek, mintha tudnának valamit!

– Még tartsd fel őket egy kicsit! – rendelkezett Ludwig.

Közben szorgosan lődözte a létesítmény körül feltűnő projekciókat, nehogy véletlenül rábukkanjanak arra a robbantott lyukra, ami egyenértékű volt egy haha, szar a biztonsági rendszeretek-felirattal.

Francis előremutatott, az előttük lévő üvegezett falra.

– Az ott az előtér, abból teremből nyílik a zárt szoba.

– Annak van ablaka?

– Nem lenne túl jól védhető, ha lenne – sandított rá.

– Csak örüljön Lovino annak, amit ott talál! – dünnyögte Ludwig.

Lelőtt még két embert. Francis úgy döntött, éppen eljött az ideje egy fontos kérdésnek:

– A projekciók a tudatalattija részei?

– Igen.

– Akkor most az agya tartalmát pusztítod el?

– Nem, csak a kivetüléseit.

Neki nem mondott sokat, de nagyon remélte, hogy a kettő között van különbség. Mi van akkor, ha valakinek túl sok projekcióját ölik meg és beleőrül? Vagy az álmok ezt is kompenzálják?

– Beértünk – súgta Lovino.

Francis már meg is látta őt. Ott állt az előtér közepén, éppen az adó-vevője fülesével vacakolt.

– Továbbmehet, de siessen. Egész hadsereg tart maga felé!

Lovino nem válaszolt. Francis nem volt biztos benne, de mintha a kihúzott fejhallgatót tartotta volna a kezében. Biztos besípolt néha, csak neki erről senki sem szólt.

Egyszerre két láb jelent meg a plafonon.

– Van benn még valaki – hördült Ludwig és azonnal arrafelé fordította a puskát.

– Ez csapda, Vargas, jöjjön ki! – kiáltott bele az adó-vevőbe, de az olasz a füle botját se mozgatta.

– Gyerünk, még egy kicsit lejjebb…

Kívánsága meghallgattatott. Ruganyos mozdulattal egy fiúsan karcsú nő huppant le a talpára. Kirázta a haját a szeméből, és Lovino végére ért a szerencsétlenkedésnek, mert az adó-vevő immáron közvetített… csak onnan. Francis hiába kiáltott neki, hogy jöjjön el onnan, a férfi meg sem rezdült.

– Ludwig, jól tudod, hogy ő nem valóságos! – kapta a fejét Ludwig felé.

– Honnan tudhatnám? – görcsösen markolta a fegyverét.

– Vargas! Ő az eleven ember!

A csatornán hallotta, milyen messze áll Lovino a nőtől, és neki milyen kellemes hangja van. Mindezt egyetlen szóból szűrte le.

– Üdv.

Lovi megpördült a tengelye körül és tátott szájjal meredt a húgára. Feli kihasználta a tétlenségét, mellbe lőtte.

Közvetlenül utána Ludwig ugyanezt tette Felivel. A nő elzuhant.

– Mon Dieu! – üvöltött fel Francis. – Alfred menj az előtérbe! Rohanj!

Ő tervezte az útvesztőt nála jobban senki nem ismerte. Ő rohant elöl, Ludwig pedig utána, zaklatott arccal lőtt le mindenkit, aki szembejött.

Sima, szürke beton fogadta őket az előtérben, két hullával, a lépcső alatt szellőző-kijárat mellett köhécselő Kikuval, és Alfreddel, aki a tappancsokat ragasztgatta Lovino mellkasára, hogy újra tudja éleszteni.

– Mi történt? – nézett fel Alfred a nagy ragasztgatásból.

– Feli lelőtte Vargast – mondta keserűen.

– Nem tudtam lelőni – nyöszörögte Ludwig. Szaggatott sóhajt vett, és lenézett Alfredra: – Nincs értelme. Az elméje már a váróba zuhant. Ennyi volt.

– Úgy érted, hogy kész, feladjuk?

– Igen. Sajnálom.

Alfred csalódottan dőlt hátra és levágta maga mellé a defibrillátort.

– Nekem végül is mindegy, nem engem vár hiába a fiam. – Egy másodperces szünettel tette hozzá: – A fenébe, pedig annyira kíváncsi voltam, hogy mi lesz odabenn!

Ludwig komoran bólogatott.

– Rakjuk ki a bombákat.

Alfred nyögve, a térdére támaszkodva kelt fel, közben egy pillanatra megbillent. És Francis megvilágosodott.

– Még nincs minden veszve, csak le kell mennünk Vargas után!

– Nincs rá időtök – rázta a fejét Alfred.

– De lesz rá időnk, odalent lesz! És megtaláljuk őt. Úgy csináljuk, hogy mikor megszólal Arthur zenéje, te a defibrillátorral újraéleszted. Mi adunk neki egy külön lökést, lenn a váróban, ami felhozza őt ide, te beküldöd oda. – A zárt szoba ajtajára mutatott. – Amint a zene véget ér, felrobbantjuk a kórházat és mind felmegyünk a lökéssel.

A végére egészen belelkesedett. A német homlokát ráncolva pillantott az amerikaira, aki vállat vont.

– Meg lehet próbálni. Ha Kiku fedez, amíg kirakom a bombákat.

– Nincs sok esélye igaz?

Francis csak azért hallotta, mert az anyja szerint denevérfülei vannak. Hirtelen feltört benne az aggódás, és a vért köhögő japánra pillantott, meg Alfredre, aki nem túl biztatóan csóválta a fejét.

– Ludwig, menjünk, meg kell próbálnunk!

Alfred biztatóan vállon vágta a németet.

– Sok sikert, de ha nem értek vissza a lökésre, én nem várlak meg titeket.

Ő nem mondott semmit, csak a szoba egyetlen szekrényéhez sietett, amiből kiszedett egy álomhozót. Egyetlen szó nélkül pakolta ki a holmit kettejük közé. Francis kezében megakadt az infúzió, még mielőtt beledöfte volna a karjába. Alfred felé pillantott, és nagyon halkan, hogy harmadik fül biztosan ne hallja, megkérdezte:

– Bízhatok benne, hogy megteszed, amit kell? Feli is odalenn lesz.

– Igen – bólintott komoran. – És tudom is, hogy hol: ott, ahol Lovino.

– Honnan tudod? – hökkent meg.

– Onnan, hogy engem akart lecsalni oda. Újra együtt akar ott élni velem.

Mármint… Ludwig akar együtt élni a feleségével. Feli Ludwig projekciója. Ezt inkább nem mondta neki, még a végén fejbe csapná valamivel és egyedül menne le. Azt pedig inkább nem kockáztatja.

Hum kah chan: insults.net, kantoni – halál a családodra.