Fyrirgefðu mér #4

Úgy látom, szeretem elkiabálni a dolgokat. Ez a történet szeretne megcsalni, tetszik tudni, ennek a fejezetnek egy része a végén átcsúszott a következőbe, az ötödik elnyúlt, mint a Nagyalföld, a hatodik meg felvetette, hogy mi lenne, ha nem ő lenne a zárófejezet. Én már nem bocsátkozom semmiféle jóslásba. Inkább összekaparom magam, és meghúzom egy kicsit.

De most lássuk, miből élünk!

Ice még mindig szenvedi Denny hazatértét, aki viszont Nor elutasítását szenvedi. Igen sajátosan igyekszik lereagálni az irányába megejtett kihívást. Ice eleinte nem is tudja, hogy miről van szó, de a végén csak kiszedi belőle, mi a nagy harci helyzet.

Érdeklődtetek, hogy tudok alkoholista-Dániát írni. Van rá egy zeném, amiből ez a sztori tartalmaz egy sort, mert olyan szépen illett ide.

És egy darab szennynek érzem magam, amiért Finni szülinapjára nem lett ficem, pedig olyan szép évfordulót ünnepelt a lelkem ><

Nézz rá. Nézz erre az attraktív köcsögre.

Fyrirgefðu mér

#4

Mivel sosem lehetett biztos benne, hogy Denny mikorra érkezik meg, így az ebédfőzéssel indított, mikor hazaért. Betartotta az önmagának tett ígéretet, és frikadellert készített. A kész ételt lefedve betette a sütőbe, hogy meleg maradjon.

Házimunkával folytatta. Kiszedte a ruháit a szárítóból, kivasalt és elpakolt mindent, utána a hátsó szobákban porszívózott. Egy bő óra elteltével került két pokróccal a kezében a nappali közelébe.

Vagy egy percen át állt a küszöbön, leesett állal meredve a főnökére, aki a nappali közepén ült törökülésben, kockás fecskében és kibontott plüss fürdőköpenyben. Körülötte a világmindenség is fel volt öntve legóval, a dohányzóasztal tetején pedig a Disney-kastély épült. A legmagasabb torony tetején ott trónolt a fürdőkacsája. Míg a megfelelő darabok után turkált az építőkockák között, dudorászott.

– I'm a bad, bad boy…

Sigurður ezen a ponton kapott észbe, de csak azért, mert az egyik pokróc kicsúszott a kezéből. Utánakapott, majd sasszézott egyet jobbra, utána egyet balra. Hiába igyekezett, egyetlen piásüveget sem sikerült kiszúrnia. Még egy poharat sem.

– Jé, szia, Siggi! – nevetett rá Denny.

– Uram – biccentett neki. – Látom, jól szórakozik.

– Ja, ja, mindjárt kész vagyok… nem akarsz beszállni? Lehetsz a pónival.

Angyali mosollyal tett az asztal sarkára egy műanyaglovat. Éppen eleget vigyázott a részegen Én kicsi pónim-maratonokat tartó dánra ahhoz, hogy felismerje benne Pinkie Pie-t. Dennynek minden üzleti útja végén szokása volt pincétől a padlásig szétnézni egy játszóházban és Siggi nem lett volna meglepve, ha megtudja, hogy míg félrenézett, mértéktelen módon kiélte infantilis hajlamait. Arról sem tudott, hogy van itthon legójuk. A következő, amire kíváncsi lenne, az, hová dugta el. És miért. A Playboyt speciel előkelő helyen tartja.

– Nekem most… – bizonytalanul a ház belseje felé intett – van egy kis dolgom, ami azt illeti, de… majd még visszajövök.

Denny feltartotta a hüvelykujját és folytatta mind az építkezést, mind a kornyikálást. Sigurður toporgott még egy kicsit, majd lábujjhegyen kiosont a konyhába. Az ajtófélfa mögé rejtőzve, a pokrócokat ölelve nézte, hogy mi a jó eget csinál Denny.

Nem is ivott. Teljesen józan és magától is ilyen hülye.

Mélyet lélegzett és úgy döntött, jobb neki, ha ezt az egészet inkább csak… elengedi.

Denny nem akarta, hogy elengedje. A legókastély megépülte után benépesítette az összes mütyürrel, amit a lakásban talált; a fürdőkacsa és a póni mellé csatlakozott két Happy Meal menüs kütyü, egy zebra formájú kulcstartó, meg egy fejet formázó pecsételő, amit még egy Kinder-tojásból szedett ki Dániában. Megtartotta, arra hivatkozva, hogy kell valami, ami emlékezteti a Ferrero gyár csodáira, ha egyszer nem lehet tőlük semmit kapni az Államokban.

A nagy játékban még a telefont is Sigurðurnak kellett felvenni.

– Densen residency.

Az egyik első dán mondat volt, amit meg kellett tanulnia. Ezt követte a „Herra Densen jelenleg nem tartózkodik az országban, a kattanás után kérem, hagyjon üzenetet.” Mivel fogalma sem volt róla, hogy mit mond, nem zavarta, hogy ezután le kellett tennie a telefont. Eltartott néhány hétig, mire rájött, hogy mi az, amit már automatikusan darál bele a telefonba. Azóta finomított rajta egy kicsit.

Végighallgatta a mondókáját elhadaró újságírót, aki valami interjúval kapcsolatban kért időpontot Dennytől. Sigurður kinézett a konyhapult felett a nappaliba, ahol Denny kacsája éppen zuhanóbombázóként tarolta le a pónit. Főnöke fejhangon visított erősítésért. Sigurður pislogott egyet és visszaemelte a füléhez a kagylót.

– Bocsásson meg, de Herra Densen jelenleg házon kívül van.

– Áh, értem. Mikorra várható vissza? Esetleg egyéb elérhetőséget tud adni?

– Ennél privátabb telefonszámot keresve sem tudnék adni, és nem tudom, hogy Herra Densen mikor lesz ööö… beszédképes állapotban. A viszonthallásra!

Színpadiasan túlzó eleganciával tette a helyére a kagylót. Utána visszanézett a nappaliba és letámaszkodott a pultra.

– Elkaptad a kergemarhakórt vagy mi a franc?

Mintegy másodperccel később rádöbbent, hogy a magának félhangosan feltett kérdést dánul mondta el, nem izlandiul. Ettől egy kicsit pánikba esett. Csak annyira, hogy otthagyja a konyhát, és elmenjen lekalózkodni az internetről egy akármilyen izlandi könyvet. Csak a biztonság kedvéért. Nem lenne egészséges, ha elfelejtené a saját anyanyelvét. Egyáltalán, lehet olyat?

Ezzel telt a következő nap. Denny ugyanolyan infantilis volt, mint az után, hogy hazaért. Nem szórta szét a sörösüvegeit a nappaliban, nem úgy a legókat. A Disney kastély mellé hamarosan megépült az Amalienborg-palota is, a játékok sorába pedig belépett egy félpár cipő is, ami a kacsa limuzinját testesítette meg. Ezt hallva Sigurður úgy döntött, hogy ha ezek az állapotok még holnap is fennállnak, akkor kihívja az orvost.

Denny hangulata azonban ebéd után látványos mélyrepülésbe kezdett.

– Ennek az egésznek nincs semmi értelme – mormolta a plafont fürkészve. – Ha én nem létezem, akkor a világ sem létezik; ellenben ha én létezem, akkor hogyan bizonyíthatom, hogy a világ körülöttem valóságos? Mi történik, ha egy nap felébredek egy még borzalmasabb valóságban, ahol nem csak a messzi, elérhetetlen távolba látszódik a vég, hanem a Halál már egészen közel hajtja hozzánk a szekerét. Bármelyik perc az utolsó lehet. De nem megindító vagy hősies formában, oh, nem, a vég szánalmasan és csökönyösen talál bennünket, könyörögve még pár percért…

Sigurður ettől nem lett boldogabb. Lábujjhegyen settenkedett oda kenyéradójához.

– Herra Densen? – cincogta.

Denny arca fáradt volt, a haja még vadabbul meredezett szanaszét. Felnézett az asszisztensére, és a ködös szemek láttán nem tudta elhinni, hogy ez az ember ugyanaz, mint aki az ebéd alatt eljátszotta a tíz kicsi gumimaci történetét krumplikrokettel.

– Áh, Siggi. Mondd.

Ilyen melankolikusan még másnaposan sem szokott hozzászólni.

– Minden rendben, uram?

– Hogy? Hát persze, hogyne.

Feltápászkodott a földről, és imbolyogva megindult kifelé. Az ajtóban megállt, hogy nekitámassza a fejét az ajtófélfának, és mélységesen sóhajtott. Eddig azt sem tudta, hogy lehet ilyet csinálni.

– Takaríts fel – mordult Denny és eltűnt a szobája irányában.

Az illúzióbuborék kipukkadt. Az aggódás is, abban a pillanatban, hogy a legók dobozba hajigálásakor egyszer rosszul mozdult, és lágyéktól a gerince közepéig végigcsapott rajta a fájdalom. A combtövei is gyorsan elzsibbadtak, a lábujjai pedig fájtak a hosszas guggolástól. Leülni nem tudott.

A harmadik napon Denny kiguvadt szemmel, a száján át lélegezve kóválygott a lakásban. Kijött a szobájából, tett egy kört a nappaliban, elment Sigurður lakrésze felé, visszajött, még egy kör a nappaliban, felment a galériára, tett egy kört a dolgozószobájában is, aztán a lépcső aljától egyenesen a szobájába ment. Legfeljebb tíz percet volt odabenn, és újrakezdte. A telefonokra nem válaszolt, a számítógépe elé nem ült le.

A nyolcadik telefon után Sigurður életében először betegségre hivatkozva mentette ki a főnökét a munka alól. Újra fellángolt benne a késztetés, hogy felhívja az orvost, de ez nagyon gyorsan elmúlt, mikor le kellett hajolnia a konyhapadlóra az elejtett hámozókésért. Ebédre heringet készített, finoman fűszerezve, kevés sóval. Zöldségköret csak mutatónak volt, mert Denny úgy bánik a zöldségekkel, mint egy óvodás. Ő megvalósította a „ha felnőtt leszek, azt eszek majd, amit akarok”-fogadalmat.

Jött, mikor az asztalhoz szólította, de az ételhez hozzá se nyúlt, csak nézte, hosszú perceken keresztül. Megsavanyodott a szájában a hal, mikor a férfi felpattant az asztal mellől és újrakezdte a körözést.

A negyedik nap arra ébredt, hogy Denny a vállát rázza.

Hitetlenkedve meredt a férfira. Még soha nem történt olyan, hogy Dennynek kellett volna ébresztenie, még az esetleges délutáni szunyókálásait is tudta úgy időzíteni, hogy ébren legyen, mikor a dán szólítja.

A felülést sikerült kihagynia. Az egyik pillanatban még feküdt, a másikban már az ágy mellett állt, és a köpenyét rántotta magára.

– Bocsásson meg, Herra Densen, elaludtam, ne haragudjon, nem fog többet előfordulni, én…

– Dehogy aludtál el, Siggi, fél öt van –kapta el a vállát Denny. – Nyugi.

Tátott szájjal meredt rá.

Denny eddig csak akkor volt ébren fél ötkor, ha korábban le se feküdt aludni, és akkor minden esetben mocskosul részeg volt. De az, hogy magától felkeljen? Ki van csukva.

A szeme alatti karikák alapján inkább az játszott, hogy nem aludt. A haját még mindig ugyanaz a zselé próbálta (kevés sikerrel) formában tartani, amit még ő maga kent rá napokkal ezelőtt. Szőke borostája már elég hosszú volt ahhoz, hogy feltűnő legyen. A széttúrt hajával együtt, fél válláról lecsúszott fürdőköpenyben úgy nézett ki, mint egy különösen bolond hippi hajléktalan.

– Főznél nekem egy kávét?

– Minden rendben?

– Már miért ne lenne minden rendben? – szaladt fel a szemöldöke. – Minden szipi-szuper.

Mindent tudott volna rá mondani, csak ezt nem. Otthagyta őt a szobájában és kitámolygott. Sigurður félretette a neheztelését és úgy döntött, valami emberi időpontban igenis felhívja azt az orvost.

Megkötötte a derekán a köntöst, és sietett kávét csinálni.

A konyha ajtajában egy pillanatra megtorpant. Odabenn a szekrények némelyike félig vagy teljesen nyitva állt, a kávéfőző alatt pedig ott állt Denny csészéje, mellette a sajátjával. Szóval megpróbálta feltalálni magát még úgy is, hogy azt sem tudja, mi hol van ebben a lakásban. Óvatosan a pultot támasztó férfira nézett, aki viszont a kövezetet bámulta vízihullát gyalázó életkedvvel.

A túl okos kávéfőzőből előbb ki kellett ütnie a saját időzített kávé programját, csak utána nézett hátra.

– Milyen kávét szeretne, uram?

Denny először zavartan bámult rá vissza, mintha nem is értené a kérdést, pedig Sigurður csak és kizárólag dánul beszél hozzá. Fókuszálni se nagyon tudott, és ettől pláne bűntudata támadt. Mi van akkor, ha halálos beteg, és azon a pár napon múlott az élete, amit ő a saját patetikus önsajnálatára pazarolt?

– Úgy ennyit – mutatta fel a kisaraszát. – Tej nélkül, annyi cukorral, amiből kijönne a Himalája, egyébként olyan fekete legyen, mint a lelkem.

Bólintással nyugtázta. A kávégép halk nyüszítéssel őrölte a szemeket, ő pedig beharapott ajkakkal arra gondolt, hogy mondania kellene valamit. Ebben a lakásban soha nincs csönd. Denny örökké beszél, nevet, fecseg, horkol, énekel, harsog, kacag. Ez a valaki, aki már érdektelenségbe hajló nyugalommal vár arra, hogy megkapja a kávéját, ez nem ő.

Még nem volt kész a kávé, mikor Denny szobájából kiszűrődött a férfi telefonjának beérkező sms-t jelző, „YA GOT A MESSAGE, BRO!” hangja. Főnöke törődött sóhajt hallatva, az előző zombi-mozgással ment ellenőrizni a helyzetet.

Éjfélkor bekapcsol a telefonján a ne zavarjanak-üzemmód. Ha buliban van, vagy dolga van, kikapcsolja. Ha nem kapcsolta be a funkciót, akkor lehet, hogy tényleg nem aludt az éjjel.

A kész kávét tálcára tette, mellé egy kistányéron egy csokis croissantot, úgy ment utána. Hacsak nem ment ki az éjjel nasizni, akkor legalább egy napja egy falatot sem evett.

A hálószobája állapota hűen tükrözte, hogy napok óta nem mozdult ki és Sigurður nem tudott bejönni takarítani. Az ágy matracát csak a lehajigált ruhadarabok takarták. Denny a karnis és a csillár között kihúzott egy madzagot, arra terítette rá a lepedőt, hogy az kezdetleges sátort formázzon. A végtelen mennyiségű, változatos keménységű párnái be voltak hányva alá, mellette még mindig égett a földre rakott olvasólámpa. A fal mellett szétszórt iratok,a könyvespolc körül eldobált könyvek hevertek. Belátott a gardrób szobába, ahol ruhák tucatjai álltak kisebb-nagyobb kupacokban a földön.

Denny a kisasztal mellett állt, és remegő kézzel töltött whiskyt magának. Ettől nagy kő esett le a szívéről – ezt a mozdulatot jól ismeri.

A következő pillanatban azonban Denny felkapta a poharat, és üvöltve áthajította a szobán. A metszett kristály a falnak csapódott és ripityomra tört. A tálcára löttyent a kávé.

– Nem, nem, nem – zihálta Denny.

A hajába túrt, és a hátát a falnak vetve lecsúszott a padlóra.

– Akkor sem. Nem, nem.

Közelebb óvakodott. A tálcát letette a whisky mellé – Denny szerencsére csak a poharat vágta oda, az üveget nem –, és felvette a tálca mellé hajított telefont. Hunyorgott a felvillanó képernyőre.

Akkor hívsz, amikor jól esik – LB

Nagyot nyelt, visszatette a telefont, és letérdelt Denny elé.

– Herra Densen?

– Nem – rázta a fejét a férfi, és önmagát átkarolva, űzött tekintettel meredt maga elé.

Sigurður hátrapillantott a nedves, sárgás foltra, amit a whisky hagyott a fehér tapétán. Hirtelen megvilágosodott. A főnöke, aki általában akvavittel indít, és ahhoz whiskyt iszik kísérőnek, vagy csak literszámra termeli magába a sört, most nem iszik. Egész egyszerűen elvonási tünetei vannak.

– Kicsoda ez az LB, uram?

Denny nyughatatlanul vándorló tekintete megállapodott az arcán.

– Lukas. – Sötét, kéjes gyűlölettel nevetett fel. – Azt hiszi, feladom. Azt hiszi, hogy majd ő nyer. De nem, Siggi, nem. Majd meglátja a rohadék. Majd meglátja, hogy én nem hívom fel. Nem bizony.

– De…

– Nem! – csattant fel és acsarkodva esküdözött: – Akkor sem, ha darabokra hullok szét, érted?!

Hátrahőkölt. Denny hangosan fújtatott. Megfeszült vállai nagy sokára elengedtek. Morogva, mint egy sebesült vadállat, hátradőlt. A szemében lassan elhamvadt a gyilkos tűz, ami őt mozdulatlanságra késztette.

– Ha így folytatja, akkor tényleg szét fog esni.

– Mi közöd hozzá.

– Az a dolgom, hogy az ön jólétéért feleljek, uram – felelte egyszerűen. – Ebbe beletartozik az is, hogy nem hagyom, hogy szétessen.

– Mit tudsz te.

Ezt mondta, de félrenézett. A felkarját markoló ujjai elengedtek és felcsúsztak a vállára. Akkor szokta ezt csinálni, mikor részegen Sigurður meggyőzi valamiről.

– Tudom, hogy ön szerint nem így van, de önnek van egy bizonyos fokú alkoholfüggősége, uram. – Olyan óvatosan mondta, ahogy csak tudta. – Orvosi segítségre van szüksége ahhoz, hogy így, egyik napról a másikra letegye az italt.

– Szóval azt mondod, mértékkel szokjak le? – vigyorodott el.

Rábólintott, Denny pedig felröhögött.

– Nem megy, Siggi. Vagy mindent, vagy semmit, ez így működik. A határ a csillagos ég!

A pillantása odébb vándorolt, a mosolya megfakult és megint megpróbált a hajába túrni.

– Sokkal egyszerűbb, ha van bennem egy kis alkohol, tudod?

Választ várt, de ő nem rendelkezett ilyen irányú tapasztalattal. Csak akkor ivott, mikor Denny belé is diktált egy keveset.

– Olyankor egy csomó dolog nem tud érdekelni.

Ezt már tapasztalta.

– Például az, hogy ígéretet tettem Lukasnak. Illetve alkut kötöttünk. És ha egyszer bepiálok, akkor ez nem fog érdekelni, és akkor baszhatom az alkut, pedig én őt akarom megbaszni.

Erre meg csak szimplán nem kíváncsi.

Denny összetette a kezét és nagyon komoly koncentráló-arcot vágott.

– Ha iszom, akkor részeg leszek, és széles jókedvemben összejövök valakivel, amit ő megtud, és akkor nincs Lukas. – Eltávolította egymástól a kezeit. – Ha nem iszom, akkor tudom, hogy mit kell tennem. Nem szedek fel senkit, ezt is megtudja, és akkor lesz Lukas.

Becsülendőnek kellene lennie, hogy ilyen komolyan elhatározott valamit, amikor soha semmiért nem töri magát különösebben. Ront az összképen, hogy megint a farka miatt határozott el valamit.

– Már csak azt kéne tudnom, hogy lehet kibírni egy hónapig szex nélkül – fejezte be elkeseredetten.

– A nemi érettsége eléréséig gondolom, kibírta valahogy – állt fel Sigurður. Levette a tálcától a kávét és visszatérdelt Denny elé. – Ne aggódjon, uram, megoldjuk. Kezdetnek egye meg a reggelijét, az majd sokat dob a hangulatán.

– Azt mondod? – horkantott szkeptikusan.

– Reménykedem benne – helyesbített. – Mindemellett szeretném elmondani önnek, hogy tegnap azt mondtam az igazgatótanácsnak, hogy beteg.

– Miért mondtál ilyet? – ráncolta a homlokát.

– Mert maga egész nap csak kóválygott.

– Tényleg?

– Tényleg.

Denny belebámult a kávéba. Aztán vissza Sigurðurra.

– Mikor volt a tárgyalás?

– Négy napja, uram.

Ha nincsenek a villámgyors reflexei és nem nyúl alá a csészének, akkor Denny magára öntötte volna a forró italt. Szinte kézzelfogható volt a férfi reménytelensége.

– Négy nap! – visszhangozta. – Hogy fogok én kibírni egy hónapot, Siggi? Hogyan?

Azt akarta válaszolni, hogy nem tudja, de a torkára forrt a szó. Denny fáradtságtól tompán csillogó szemeibe nézve eszébe jutott a felhőket hozó, vihar előtti égbolt. Az örökmozgó, nyughatatlan tenger. Arról egy kis vitorlás jutott eszébe, arról pedig Denny, ahogy őrülten kacag, és torka szakadtából harsogja neki a vitorlázás szabályait, miközben ő csetlik-botlik az imbolygó fedélzeten, mintha nem egy turistahajón pincérként melózva jutott volna egy idegen földre, idegen emberek közé.

– Menjünk vissza Dániába, uram – javasolta. – Menjünk haza.

Nem érezte hazugságnak a szavait. Az egyetlen dolog, amit érzett, a halvány, örömteli megkönnyebbülés volt, amit Denny felderülő arcának látványa okozott.

Folyt. köv.