Eredet #5

Következő fejezet, amihez szerintem nincs mit mondanom. Majd megmondjátok, mennyire sikerült atom-érzelmesre :|

Aláfestő zene ITT, és jó szórakozást!

Itten tanátam

Old Souls

Ledobta a maszkot az egyik székbe, és Kikuhoz sietett. Francis állt a japán mellett, és egy bögréből vizet adott neki, ha agóniájából feltámadt annyira, hogy kérjen.

– Hogy van?

– Nagyon szenved.

– A mélyebb szinteken jobb lesz, csökkenni fognak a fájdalmai.

– És ha meghal? – pillantott rá aggódva.

– Legrosszabb esetben, mikor felébred, semmire sem fog emlékezni.

Megfeszült az állkapcsa a gondolatra. Az a viszonylag pozitív gondolat sem nyugtatta, hogy a börtönbe bejöhet hozzá a fia látogatóba.

Kiku hörgött. Ránézett, a japán pedig darabosan bár, de magabiztosan kijelentette:

– Ludwig… én akkor is… állni fogom a szavamat.

– Értékelem a jó szándékát, de mikor felébred, arra sem fog emlékezni, hogy ki vagyok. A várót fogja érezni a valóságnak. Ősz öregember lesz.

– Megkeseredett leszek? – idézte magát a kyotói háztetőről.

– És magányos – bólintott.

– Nem. Visszajövök. És újra fiatalok leszünk mindketten.

Felnyögött, és a sebéhez kapott. Francis megakadályozta, hogy a férfi feltépje a kötést. Szánta a férfit – az álom egyik hátulütője, hogy nem lehet elájulni a fájdalomtól. Benyugtatózott álomban az ember átélheti, hogy milyen órákon, napokon át szenvedni, küzdeni. Megtapasztalhatja a saját határait, kiderítheti, hogy kicsoda valójában, mindezt úgy, hogy a valóságos teste nincs veszélyben.

Ludwig ezzel foglalkozott a hadseregnél. Álomkutató volt, és segített trenírozni a katonákat. És Feli… ő a társa volt minden kutatásában és ihletadója minden megcsömörlött pillanatában.

Francis egyszerre az asztalra támaszkodott, és keményen felnézett rá.

– Miért voltál a váróban?

Csak a fejét csóválta. Ez közel sem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezt megbeszéljék, ráadásul a francia kölyök így is jobban belefolyt az életébe, mint kellett volna. Vagy nem volt elég elutasító, vagy Francis volt nagyon makacs, mert nem hagyta annyiban.

– Úgy vetted rá a többieket, hogy folytassák a munkát, hogy nem mondtad el nekik az igazságot.

– Milyen igazságot?

– Azt, hogy bármelyik pillanatban átgázolhat rajtunk a te tehervonatod. Nem mondtad el, hogy Feli úgy tombol benned, min egy álomfutó. És hogy nemcsak Vargas agyának mélyére megyünk, hanem a te agyad mélyére is. És nem hiszem, hogy az kellemes hely.

Csak egy pillanatra nézett bele a fiatal férfi általában barátságosan csillogó, de most acélkemény szemébe. Ahhoz éppen elég volt, hogy tudja, nem fogja feladni. A nyakára fog járni, amíg el nem mondja, vagy adott esetben kitálal Arthurnak.

Nagyot sóhajtott.

– Együtt dolgoztunk Felivel. Együtt kutattuk a mesterséges álmokat aztán aztán az álombeli álmokat, és én egyre mélyebbre akartam menni. Egyre tovább. De azzal nem számoltam, hogy a röpke órák hosszú évekké válnak ott a mélyben.

Elég volt kimondania, és eszébe jutottak a kísérletezéssel töltött percek. Valós időben mindig csak öt percet töltöttek odalenn. Öt perc itt, egy óra ott. Álomban az álom, és már napok, hetek, hónapok, évek. Feli városméretű katedrálisaiban és Ludwig kocka-paradoxonaiban sétáltak, beszélgettek, szeretkeztek, és próbálták megragadni a különbséget éberség és valóság között. Végül Feli rájött, hogy a pörgettyűje nem dől el az álomban.

Apró dolognak tűnik. Az is, elvégre örökké ott van Ludwig bal zsebében, és akkor se veszik észre, ha viszonylag szűk nadrág van rajta. Viszont ez az apróság meggyőzi őt az ébren töltött pillanataiban, hogy most azokat a perceit éli, amiket nem tud megismételni, amik egyszer történnek meg és visszafordíthatatlanok. Hogy nem valaki más álmában van, hanem az életét éli.

Amint elterjedt az álomjárók körében a totem, drasztikusan esett az öngyilkosok száma. Ludwig a maga nemében ismert és elismert ember lett. De ez nem volt elég. Folytatni akarta.

– A mélység csapdába ejt. Mire megérkeztünk a tudatalattink partjára, már nem tudtuk, mi a valóság. Teremtettünk magunknak egy külön világot, ami csak a mienk volt. Éveken át dolgoztunk rajta.

– Meddig voltatok ott?

– Több, mint ötven évig.

Francis elborzadt

– Úristen. Hogy bírtátok ki?

Halványan elmosolyodott. Eszébe jutott Feli, ahogy nevetve megáll, és az ég felé löki a karjait, a földből pedig kinő egy épület, olyan apró részletekkel, ami mellett a Sagrada Falmilia vagy bármelyik gótikus katedrális labdába sem rúghat.

– Eleinte élveztük az isteni hatalmat. Csak semmi nem volt valódi, amit teremtettünk. Egy idő után én úgy éreztem, hogy nem tudok tovább ott élni.

– Feli nem így volt vele?

– Feli száműzte az igazságot – hajtotta le a fejét keserűen. – Bezárta valahová mélyre. Pedig kezdetben tudta, de aztán úgy döntött, hogy elfelejti. Neki a váró lett a valóság.

– Mi lett, mikor felébredtetek?

Kezdte úgy érezni magát, mint egy vallatáson. Francis pedig, a fene vigye el, remekül kérdezett.

– Nehéz visszatérni, miután lenn voltál évekig, évtizedekig. Megint fiatal testbe kerülni a megvénült lelkeddel. Valós időben mindössze két órát voltunk távol. Aznap este érkezett hozzánk vendégségbe a bátyám és a felesége, és amíg a pulyka a sütőben volt, elvégeztük a kutatást – halvány, nosztalgikus mosolyra húzódott az ajka, ahogy eszébe jutott a bátyja arca. – Talán akkor láttam először és utoljára Gilbertet igazán aggódni. Azt mondta, nagyon furcsa képet vágtam, és Feli… Feli nem volt rendben.

Felesége gyönyörű angyalarca, a gondterheltség ránca a két szeme között. Két ujja közé csippentette azt a furcsa, soha le nem lapuló tincsét, és a semmibe meredt, gyakran hosszú percekig…

– Láttam, hogy bántja valami, de csak nagyon sokára vallotta be, hogy micsoda. Egy rögeszme rabja lett: a világunkat álomnak hitte.

Francis levegő után kapott.

– Azt gondolta, hogy vissza kell jutnunk az igazi valóságba, és ez csak úgy lehetséges, ha megöljük magunkat.

A francia odébb botladozott, és lerogyott egy székre. Elborzadva meredt Ludwigra.

– És a fiatok?

– Projekciónak hitte.

Hiába kutatta évekig, azt még mindig nem tudta, hogy az álmot miért érzékeli az agy valóságnak. Miért viselkedik úgy ebben a közegben, mintha ébren lenne… miért jeleníti meg a lelki szemei előtt a felesége gyönyörű, karcsú testét, ahogy testétől eltartott karokkal áll, mintha madár lenne, ami mindjárt felszáll. Állt a tóparton, és a szélbe tartotta az arcát, lehunyt szemmel élvezte a hűs légáramlatot, miközben a lábujjait a homokba fúrta.

Beleégett a tudatába ez a kép. Percekig nézte néma ámulattal a nőt, és mire észbe kapott, már ott állt mellette, a lábai maguktól vitték közelebb hozzá, a kezének nem tudott parancsolni, mikor a magasba emelkedett, hogy megérintse azt az éteri szépséget. A saját érzelmei mindig zavarba hozták, és hiába gondolkodott rajta napokig, ült le, és fogalmazta meg szóról szóra, hogy mit fog mondani, aztán gyakorolta hónapokig, mert mindig azt gondolta, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, dadogott, mikor megkérte a kezét. Még letérdelni is elfelejtett. Feli mosolya olyan édes volt, hogy a szíve sajdult belé. Élete végéig azt a mosolyt akarta látni.

Kezdetben úgy volt, de azután minden megváltozott. Feli nem mosolygott többé. Gyakran lett ideges, semmiségeken felkapta a vizet, Romeo minden butaságáért vagy gyermeki esetlenségéért kiabált.

– Nyugodj meg! – kiáltott rá, és szinte elrántotta mellőle a fiát.

A besiető sógornője kezébe nyomta a gyereket, és csak a pillantásával kérte, hogy menjen. Visszafordult a hajába tépő nőhöz, és megfogta a kezeit, összecsókolta.

– Nyugodj meg. Ne bántsd a kicsit.

– Ő nem az én fiam – zihálta. – Az én fiam nem ilyen. Romeo tökéletes.

– Feli, ő Romeo.

– Az anyja vagyok! – csattant fel. – Csak meg tudom mondani, hogy valódi-e!

És a borzalom, amikor nem merte többé beengedni a konyhába, mikor kitalálta, hogy vendéglőbe járnak, vagy úgy időzítette a munkájukat, hogy ne Felinek kelljen főzni, mert a nő minden alkalommal eljátszott a késekkel. Nem bírta nézni. Kipróbálta az élüket, mindegyiket addig élezte, míg egy lehulló fűszálat is félbe tudott volna hasítani velük. Pusztán óvatosságból nem engedte, hogy főzzön, de Feli átlátott rajta.

– Miért nem akarsz hazajönni velem? – kérdezte ábrándozva.

– Itthon vagyok – felelte remegő gyomorral. – Feli, itthon vagyunk.

– Álmodsz, Ludo. Olyan régóta álmodunk, ideje lenne felébredni.

– De ha ez az én álmom – próbálkozott észérvekkel –, akkor miért nem tudom irányítani?

– Mert nem tudod, hogy álmodsz.

Felnézett rá azokkal a gyönyörű, borostyánszín szemeivel, és Ludwignak egymás után háromszor kellett megpörgetnie a pörgettyűt, hogy biztosan tudja, ébren van.

– Azt mondta, nem tudom lebeszélni róla. Hiába könyörögtem, érveltem, hiába mondtam neki bármit, eltökélte, hogy megteszi, de nem volt képes rá egyedül. Túlságosan szeretett engem. Az évfordulónkon állt elő a tervével.

Minden évben ugyanabban a müncheni hotelben éjszakáztak. Külön töltötték a napot, Ludwig rohangált a maga dolga után, Feli pedig ezt a napot minden évben kivette, hogy együtt töltse a bátyjával. Néha mesélt róla, hogy van, mit csinál, vagy hogy már az ő beszédén is érződik a hosszú, külföldön töltött idő, és hogy mennyire rémültek voltak mind a ketten, mikor észrevették, hogy lassacskán elfelejtik a saját anyanyelvük. Ludwig ilyenkor mindig felajánlotta, hogy költözzenek Olaszországba, de a nő csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy neki a hazájáról az apja jut eszébe, arról pedig a velencei lányiskola, ahová bezárta.

Ugyanazt a lakosztályt vették ki minden évben. Ludwig már rutinosan sétált végig a folyosókon, kezében a virágcsokorral, lecsippantotta a mágneskártyát, és megdermedt a küszöbön.

A szobán mintha tornádó söpört volna végig. A könnyebben mozdítható bútorokat feldöntötték, a párnákat feltépték, tollak szálltak a levegőben. Az ablakok sarkig nyitva voltak, a késő-tavaszi éjszakák kellemesen hűvös levegője töltötte be a helyiséget. Óvatosan lépett előre néhányat, és lenézett, mikor roppant a talpa alatt valami. Egy pezsgőspohár szára volt, mellette a szőnyegen a pörgettyű hevert. Lehajolt, felvette, úgy szorította, hogy a lekerekített perem fájón a tenyerébe vágott.

– Feli? – kiáltott fel.

– Itt vagyok.

A hang irányába kapta a fejét. Az egyik ablakon át látta, hogy Feli a szemközti ablakpárkányon ül. Ludwig el sem tudta képzelni, hogy jutott át abba a lakosztályba.

– Mit keresel te ott?

– Gyere ide.

A két ablak között nem volt több három méternél. Ludwig kétségbeesetten rázta a fejét.

– Nem, te gyere be szépen a szobába. Rendben? Nagyon kérlek, Feli, gyere le onnan.

– Nem – rázta a fejét, és eltökélten nézett a férjére: – Most le fogunk ugrani, együtt. Mind a ketten.

– Nem ugrunk le. Kérlek, Feli, hallgass rám. Ha leugrasz, nem ébredsz fel egy másik világban. Ha leugrasz, meghalsz. Ezért most szépen visszajössz. Gyere be, és beszéljük meg ezt a dolgot.

– Eleget beszéltünk.

A mélység fölé tartotta a lábát, és a cipője aláhullt a hétemeletnyi mélységbe. Ludwig kiszáradt torokkal nézett utána, de nem merte megvárni, míg földet ér. Könyörögve nézett fel a nőre.

– Feli…

– Gyere ki hozzám, vagy most rögtön leugrom – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Oké. Megbeszéljük, jó? Rendben?

Eldobta a virágot, és óvatosan kimászott az ablakpárkányra. Széles volt, biztonságosan tudott ülni rajta, az épület homlokzatát megtörő párkány pedig pont olyan magasságban volt, hogy meg tudja támasztani rajta a lábát, és biztonságosnak érezze.

– Arra kérlek, bízz bennem, és gyere velem.

Megszorította a pörgettyűt. Hirtelen vágyott rá, hogy megpörgesse, hogy biztos legyen benne, hogy nem álmodik

– Ezt ne kérd. Ezt ne kérd, drága. Nem lehet, nem tehetem. Kérlek, Feli… – kétségbeesetten próbált kitalálni valamit. – Gondolj Romeóra!

– Ha nélküled teszem meg, úgyis elveszik őket tőled.

Kihűlt a bensője.

– M-miért mondod ezt?

– Átadtam egy levelet az ügyvédünknek. Megírtam benne, hogy nem érzem magam biztonságban. Mert megfenyegettél, hogy megölsz.

– Mi? Miért írtál ilyet?

– Szeretlek, drágám.

Egy pillanatra visszanézett a szobára. Ha Feli valóban leírta ezt, akkor a szoba tökéletes bizonyíték. Dulakodtak, felborogattak mindent.

– Mire jó ez? Miért teszed ezt velem?

Az ő hangja elcsuklott, nem úgy Felié, aki lelkesen mondta, őszinte hittel:

– Így már bűntudat nélkül hagyhatod itt Romeót, és hazamehetünk, az igazi Romeóhoz!

Mosolygott rá, azzal az angyali arccal, amibe Ludwig beleszeretett. Lehunyta a szemét és úgy mondta fel a mondókát, mint egy kisiskolás a kötelező memoritert, Ludwig pedig kiabált, és félt, mint addig még soha.

– Vársz egy vonatra.

– Nem, nem! Feli, nyisd ki a szemed, nézz rám!

– Egy vonatra, ami elvisz messzire.

– Feli, ne csináld ezt, ez őrültség!

– Reméled, hogy oda visz, ahova akarod.

– Nézz rám! Romeo, Gilbert és Roderich!

– Nem tudhatod biztosan…

– Rájuk gondolj! Vár a családod!

– De nem is fontos.

– Hallgass meg, Feli, figyelj rám!

– Mert ott is együtt lesztek.

Leugrott. Ludwig talán üvöltött, talán sikoltott. Nem tudta. Fogalma sem volt róla, mi történik, csak Felit látta, a gyönyörű Felit, ahogy feláll, aprócska lába éppen elfértek a párkányon, megemelte a karjait, hogy megint úgy nézzen ki, mint egy felszállni készülő madár. Lehunyt szemmel, a világot kizárva mondta el a verset, a végén pedig elrugaszkodott, és az első pillanatban Ludwig kinyújtotta felé a kezét, mert olybá tűnt, hogy egyenesen a karjaiba repül. Utánakapott, mikor zuhanni kezdett.

Pislogott, hogy eltűnjön a hotel nyitott ablaka, hogy a szenvedő Kikut lássa, és Francist, aki úgy szorította a széke karfáját, hogy úgy tetszett, mindjárt elpattan a gyenge műanyag.

– Három pszichiátertől is szerzett igazolást arra, hogy nem elmebeteg. Ezek után esélyem sem volt, hogy higgyenek nekem, ha elmondom az igazságot. Így hát, megszöktem. Otthagytam a családom, és azóta sem mehettem vissza hozzájuk.

Francis nyelt egyet, és hirtelen megkeményedő pillantással kelt fel.

– Feli egy kísértet. A bűntudatod szülte őt. Nem te okoztad a feleséged halálát, hanem egy rögeszme. – Odalépett mellé. Csak egy pillantást vetett Kikura, aztán ismét a szemébe nézett. – Ezt a munkát csak akkor tudjuk befejezni, ha nem vádolod tovább magad, és végre szembenézel vele. Én segítek legyőzni őt.

– Nem, ez…

Közbevágott:

– A többiekért teszem. Mert ők még csak nem is sejtik, hogy tőled kell a legjobban félniük idelenn.

Lassan bólintott. Nem tudta tovább állni a pillantását. Kinézett, a gyártelep felett bámulta az eget. Hirtelen mozgást látott. Hunyorogva bámulta azt a pontot, és a következő pillanatban kiszúrta a következő fedezék mögé igyekvő felfegyverzett projekciót.

– Indulnunk kell.

Arthur nem tudta, hogy a csigaevő mivel hozta ki ennyire Ludwigot a sodrából, de elég volt egyetlen pillantás a német arcára, hogy inkább ne is akarja tudni. Arra azért figyelmeztette, hogy az álarcát vegye fel, mielőtt berobban a fürdőbe, hogy a legjobb SS-tiszt hangján üvöltse el magát:

– Na halljuk!

Lovino felkapta a fejét.

– Kérem, én próbálkoztam, de nem jöttem rá, csak találgatni tudnék…

Ludwig nem szarozott. Az övéből előrántotta a pisztolyát, és Lovino fejének tartotta, míg a másik kezével tárcsázott a mobilján egy számot. Várt egy kicsit, majd Lovino füléhez tartotta a készüléket.

– Helyes, várom a tippeket. Ott van a társunk az apád irodájában, te fogod diktálni neki, mit üssön be. Gyerünk, Lovino, mondd az első hat számot, ami eszedbe jut!

– Semmi értelme.

– A számokat!

Lovino dacosan bámult a maszk résébe, mire Ludwig Alfred irányába lendítette a fegyvert. Korábban nem volt szó ilyesmiről, Arthur is megijedt egy pillanatra, hát még Al, aki egy pillanatra önmaga volt, és nem Ned bácsi. Szerencsére gyorsan észbe kapott.

– Mondasz hat számot, most rögtön!

Lovino sorolni kezdte:

– Öt, kettő, nyolc… négy, kilenc, egy.

Ludwig a maga füléhez kapta a telefont és belehallgatott. Csalódottan ciccenve állt fel.

– Hát ezzel mellélőttél. Na jó. A zsákot, autózunk egyet.

Előbb a Nednek maszkírozott Alfredra, majd Lovino fejére húzták a zsákot. Végig egymás mellett vezették őket, és a nagy fehér furgonban is egymás mellé ültették őket. Mikor Arthur becsatolta az övét, Lovino idegesen felkiáltott:

– Holtan nem érünk semmit. Hallják?

Yao nem válaszolt neki, csak rácsöppentett három cseppet a zsákra a spéci kotyvalékából, amitől az olasz azonnal beájult. Nem annyira, hogy átessen egy másik álomállapotba, csak annyira, hogy ne érzékelje a külvilágot, amíg leviszik.

Alfred nagyot szusszanva ugrott ki a kocsiból és tépte le a fejéről a zsákot.

– Na mesélj! – nézett rá.

– A kapcsolata az apjával még durvább, mint hittük.

– Ennyit tudtál meg?

Ludwig a változatosság kedvéért úgy döntött, pozitívan szemléli a világot:

– Minél nagyobb a válság, annál nagyobb a katarzis.

– Ha tényleg katasztrofális köztük a viszony, akkor hogyan fogjuk megbékíteni őket?

– Éppen azon voltam! – kiáltotta sértődötten Alfred.

Ludwig intett Yaónak és Francisnek, hogy siessenek egy kicsit jobban. Egyikük sem volt elragadtatva, nekik kellett hozni Kikut.

– Húzzunk bele, a projekciók a nyakunkon vannak. Most kell tovább mennünk, amíg még megtehetjük.

Arthur bólintott, és a fal mellől felragadott egy félautomata, távcsővel kiegészített puskát. A hangárajtó mellett volt néhány nyitott, az időtől már megvakult ablak. Ezek egyikén kukkantott ki, és hajolt félre azonnal egy rövid sorozat elől. Egy szívverésnyit várt és viszonozta a tüzet. A projekció összeesett, de egy másik lépett a helyére. Azt is leszedte, és már volt egy lélegzetvételnyi szünete arra, hogy kinyithassa a garázsajtót. Ezzel megszűnt a viszonylag védett, ámbár a látóterét erősen korlátozó fedezéke, helyette kapott egy olyat, ami igazából nem is fedezte. Tárcsere közben morogva káromkodott, és azon tűnődött, miért nem tudnak kifogyhatatlan tárú fegyverekről álmodni. Mert azokat a projekciók ugyanolyan örömmel használnák, mint ők.

Alfred ütögette meg a vállát és húzta félre.

– Ide most egy merészebb álom kell, tesó!

A vállához kapta a gránátvetőjét, és egyet lőtt a projekciók fedezékére. Arthur rángatózó ajakkal figyelte, hogyan ugrálnak le a tetőről, öt emelet magasról a lángoló ruhájú katonák. Egyik se élte túl.

– Miért is Arthur lesz a második szint álmodója? – kérdezte Alfred hangosan. – Atom béna.

Emelte a fegyverét, hogy seggbelője, de Ludwig a csőre tette a kezét és nagyon csúnyán nézett.

– Arthur érti a dolgát – vetette oda Alfrednek. – És most mind beszálltok az autóba.

Szemét forgatva engedelmeskedett, és elfoglalta az ülését Yao mögött, hogy a férfinek ne kelljen messzire menni, mikor a fejére kell tenni a fejhallgatót. Eredetileg mellette ült volna, de ha mögötte van, akkor kisebb eséllyel sérül, ha Yaónak mégis kedve támadna fogócskázni egyet a srácokkal.

Két sarkot mentek, addig Alfred elmesélte, mit szedett ki Lovinóból.

– A neheztelését át kell irányítanunk az apjáról a keresztapjára – mondta ki az egyetlen értelmes lehetőséget.

– Kinyírjuk az egyetlen pozitív kapcsolatát? – hüledezett Francis.

– Nem – vigyorodott el Alfred. – Kibékítjük a jó apucival, és leleplezzük a csúnya, gonosz keresztapját. Igazából Vargasnak kéne fizetnie minket.

Arthur Ludwigra sandított.

– Na és a testőrség? Lentebb még durvább lesznek.

Ludwig az állát dörgölve tűnődött, majd döntött:

– Segítségül hívjuk Senor Fernándezt.

– Nem!

Al kérdőn bámulta őket.

– Átnyergeltünk valami rossz szappanoperára? Ki az a Fernández?

– Egy rossz ötlet!

– Abban a percben, hogy rászállunk Vargasra a hotelben, lerohan minket a testőrsége – próbálta felfesteni Ludwig a rájuk váró képet. – Bevetjük Senor Fernándezt, éppen ahogy a Bondevik-melóban.

– Akkor segített?

– Épp az a baj, hogy nem! Az alany rájött, hogy álmodik, és a tudatalattija széttépett minket!

– Kudarcból tanul az ember, nem? – tárta szét a karját Al.

– Kell majd valami elterelés – váltott témát Ludwig. – Arthur? Van valami ötleted?

Még le volt ragadva ennél a képtelen ötletnél, hát kicsit dühösebben és sokkal erősebben hangsúlyozva beszélt, mint máskor.

– Mittudomén! Szereti a… nem tudom, kertészkedést, meg a főzés a hobbija és… állítólag sokkal kedvesebb a csinos nőkhöz mint a férfiakhoz, fogalmam sincs, mivel akarod elterelni a figyelmét?

– Ami azt illeti, van raktáron egy csinos hölgyem. Ő majd megfelel?

Ludwig rábólintott. Arthur a fejét csóválva ragadta meg az álomhozóból a maga csövét és illesztette a karjába. A többiek hasonlóképp tettek. Ludwig, miután elkészült, megkocogtatta Yao vállát.

– Kérlek, nagyon figyelj rá, hogy vezetsz. Odalenn nagyon instabil lesz minden.

Yao az utat nézve bólogatott. Arthur ismét elgondolkodott rajta, hogy vajon nem lett volna-e jobb ötlet szerezni egy ülésmagasítót a tökmag kínainak. Alig látott ki a kormány mögül

– Vigyázz, hogy jól időzíts. Ha elrontjuk, nincs több dobásunk.

– Benyomom előtte a zenét, a többi rajtatok múlik. Szép álmokat, fiúk!

Megnyomta az álomhozó gombját, és Arthur alázuhant az álom következő szintjére.