Eredet #6

Kitartás, már csak három fejezet. És zene!

Mombasa

Francis a modern hotel átriumában eszmélt fel. Egy padon ült, Arthur mellett, aki közönyösen nézelődött. Pár másodpercnyi fejtörésébe került, hogy rájöjjön: az ide-oda, látszatra céltalanul kószáló, öltönyös biztonsági őrök mozgását fürkészi. Egyszerre a bejárat felé bökött az állával:

– Feltűnt Señor Fernández.

Valójában csak Ludwig jött be és vágott át az előtéren hosszú lépteivel. Jóformán feltépte a hotel kávézójának az ajtaját. Francis nagyon megörült, amiért olyan szilárdra tervezte ezt a holmit.

– Az autóban nem nagyon fejtettétek ki, hogy ez az ötlet mégis micsoda.

Arthur fintorgott.

– Ez egy borzasztóan hülye trükk. Állítólag Vargasnak szembe kéne szállnia tőle a saját tudatalattijával.

Azon az ajtón, amin Ludwig az imént bement, most egy egészen gyönyörű, szőke hölgy tipegett ki, vörös koktélruhája selyemfénnyel ragyogott. Francis utánafordult, mire Arthur gunyorosan megjegyezte:

– Az Alfred.

– Gondolhattam volna, egy rendes nő nem venne fel egy ilyen régóta divatjamúlt darabot – bólintott. – A trükkel mi is a probléma?

– Az, hogy a célszemély megtudja, hogy álmodik. Kvázi felhívjuk a figyelmét magunkra.

– Hah, Ludwig maga mondta, hogy azt nem szabad.

– Legalább most már látod, hogy mennyire veszi komolyan Ludwig a saját szabályait – forgatta a szemét Arthur.

Ludwig csak egy pillantást vetett az ajtóval szemben ücsörgő Francisékre, és indult a kávézó felé. Odabenn az asztaloknál projekciók folytattak kedélyes társalgást. Egy pillanatra megállt, hogy jól hallja-e, és valóban: az emberek egyik fele angolul, a másik fele olaszul beszélt, néha a mondat közepén váltva a két nyelv között. Mint Feli drága, mikor nagy ritkán felkapta valamin a vizet.

Megrázta magát.

Lovino az asztalnál ült, mellette Alfreddal, aki egy magazinokból összemontázsolt szőke nő alakjában üldögélt a férfi oldalán.

– Talán untatom? – vonta fel a szemöldökét Alfred.

– Hogy? – kapta fel a fejét Lovino.

Érdekesek az álombéli eltolódások. Ő maga már bő másfél perce itt van, Lovino meg még csak most érkezett.

– Kért, hogy meséljek magamról. De mintha nem figyelne rám.

– E-elnézést, elkalandoztam. Bocsánat.

Mikor Alfredra pillantott, nyoma sem volt az arcán a bosszúságnak, a szája sarka is felfelé görbült. Egészen Alfred felé fordult, aki egy pillanatra mintha megrettent volna a hirtelen ráirányuló figyelemtől.

Gyorsan közelebb ment, még mielőtt az olasz vér kiütközött volna a férfin és elkezdett volna igazán nyomulni.

– Mr Vargas, nemde?

Lovino felpillantott rá, Alfred pedig felragadott egy szalvétát. Ludwig gyorsan átlépett Lovino másik oldalára, hogy a férfi ne Alfredot figyelje.

– Üdvözlöm, Eduard von Bock, marketinges, a… – Hiba volt a „marketinges” szót kimondania, Lovino abban a pillanatban elfordult. Alfredra pillantott: – A hölgy pedig…

– Távozik – mosolygott fel rá Alfred angyali arccal, és odatolta Lovino elé a szalvétát. – Ha társaságra vágyna.

Lovino nem nézett a szalvétára, csak a távozó nőalak ringó csípőjét figyelte. Ludwig figyelmét mindenesetre nem kerülte el, hogy Alfred az első lépésnél még magassarkúban, utána viszont balerinacipőben volt.

– Nemigen látja őt többet – jegyezte meg. – Hacsak nem tényleg hat számjegyű a telefonszáma. Mindemellett sajátos ismerkedési mód ellopni valakinek a tárcáját.

Lovino először a szalvétát nézte meg, majd pánikszerű mozdulattal a zsebéhez kapott. Végigtúrta és egészen jókedvűen felnevetett.

– Az ördögbe! Legalább a tárca megért vagy…

– …ötszáz dollárt, nem igaz? – fejezte be helyette Ludwig. – Ne aggódjon miatta, az embereim visszaszerzik.

Alig mondta ki, a kávézó pultjánál ülő biztonsági őr a füléhez emelte a kezét és kisietett. Lovino nyelt egyet, és zavartan pillantott fel Ludwigra.

– Bocsánat, mit is mondott, ki maga?

– Eduard von Bock, marketinges. – Bizalmasan közelebb hajolt: – De tudjuk, hogy ez nem igaz. Valójában Señor Fernández vagyok, gondolom felismert, uram. Én vezetem az itteni testőrségét.

– Testőrség? Az jár a szobához?

– Nem, az én dolgom a személyi védelem egy egészen különleges módja. A tudatalatti védelem.

Lovino egy pillanat alatt megértette.

– Úgy érti, álombeli? Rám küldtek egy extraktort?

– De mi megvédjük önt – sietett leszögezni.

Tettetett mozdulattal körbenézett, mintha azt figyelné, hogy ki hallgatja ki őket. Nagyot dobbant a szíve, mikor az előtérben észrevett egy guggoló, aranybarna hajú kisfiút. Lovino mellette ökölbe szorította a kezét, a projekciók beszélgetése akadozni kezdett. Ludwig elfordította a fejét a kisfiútól, és igyekezett minél nyugodtabb hangot megütve ott folytatni, ahol abbahagyta.

– Minden jel arra mutat, hogy valaki be akar hatolni az álmain keresztül az elméjébe. Tudnia kell, hogy veszélyben van. A támadók itt vannak.

Lovino nagyot nyelt és lopva körülnézett. Felkapta a fejét, mikor pár másodpercre heves vihar támadt. Ludwig álombeli tapasztalatai alapján arra tippelt, hogy Arthur képébe loccsant egy adag víz. Inkább nem akarta tudni, mit művel odafenn Yao. Azután pláne nem, miután az egész szoba megdőlt. Lovino rémülten meredt a csészéjében megdőlő vízszintre, néhány pohár leszánkázott az asztalról. A kávézó vendégei elhallgattak.

Most vagy soha.

– Érzi? Önt kiképezték erre a helyzetre, uram. A szokatlan időjárás és a gravitáció ingadozása jelzésértékű. Ez nem a valóság. Álomban van.

Egyszerre mindenki feléjük fordult. Lovino mereven a pultra szögezte a tekintetét, a hirtelen figyelemtől fülig vörösödött, és egész testében megfeszült. Ludwignak rémlett, hogy Arthur milyen jól szórakozott, mikor megtudta, hogy vállalatvezető létére Lovino Vargas gyűlöl nyilvánosság előtt beszélni vagy mutatkozni, és ha teheti, kerüli a felhajtást.

– Az ellenőrzés legegyszerűbb módja, ha felidézi, hogyan érkezett ebbe a hotelbe. Emlékszik rá?

– Nem… nem igazán.

– Jó. Lélegezzen mélyeket, ahogy tanulta. Fogadja el, hogy egy álomban van, és én a testőre vagyok. Megvan?

Lovino szaggatottan bólogatott. Lassan kiengedett a görcsös pózból, ezzel együtt a projekciók is visszatértek a beszélgetéshez.

– Ön se létezik?

– Nem. Az ön tudatalattija vetít ki engem. Azért küldtek, hogy megvédjem, ha egy extraktor megpróbálja bevonni egy álomba és attól tartok, most pontosan ez történik, Mr Vargas.

– Értem. Rendben. – Az arckifejezése alapján úgy tűnt, hogy vagy hányni fog, vagy idegösszeroppanást kap, de hogy rendben nem volt, az zicher. – Ki tud vinni innen?

– Az a dolgom. Jöjjön velem.

Felálltak, és kifelé vették az irányt. Ludwig fejében megfordult, hogy a karjánál fogva vezesse, de gyorsan ejtette. Feli ritkán mesélt a bátyjáról, de akkor mindig elpanaszolta, hogy mennyire nem tűri a testi érintést, és csak hébe-hóba hagyja magát megölelni.

– Azt eddig is tudtam, hogy kivételesen szép vagyok, de van valami oka annak, hogy hirtelen mind bámulni kezdtek?

Arthur lesajnáló pillantást vetett rá.

– Ha ennél is felfuvalkodottabb lennél, béka, esküszöm, hogy repülnél. És csak annyi történt, hogy Ludwig elkezdte felhívni Lovino figyelmét arra, hogy álmodik.

– Kellemetlennek tűnik.

– Az is. Ilyenkor a projekciók elkezdik keresni az álmodót. – Francis rápillantott. – Engem.

– És ööö… ilyenkor mit szoktatok csinálni?

Lazán vállat vont és törte a fejét valami értelmes válaszon. Itt és most ő volt a szaki, meg kell mutatnia ennek a nyavalyásnak, hogy csak egy botcsinálta útitárs. Egyáltalán, minek van idelenn?

– Rendszerint valahol máshol csinálunk egy kisebb balhét a figyelem elterelése végett, de szerintem attól most eltekinthetünk.

– Mert?

– Nem hiszem, hogy bejönne, meg előbb-utóbb úgyis elkezdenének koslatni a nyomomban. Ha jól játszunk, akkor előbb leszünk benn a hotelszobában, minthogy kiszúrnak.

A szöszi értőn hümmögött és végre befogta. Arthur hálás volt a pillanatnyi csendért a kérdések özönében. Egyszer bizony isten, megkérdezi Ludwigot, hogy mégis mire gondol, amikor összeválogatja az útitársakat. Ez a szerencsétlen kölyök azt se tudja, hogy mi merre hány méter, úgy kellett neki megtanítani mindent az alapoktól! A gondolatmenetét félbeszakította, hogy Francis hirtelen megragadta a gallérjánál és magához rántotta egy csókra.

Arthur egész testében megfeszült. Még fel sem fogta, mi történik, már vége is volt. Döbbenten bámult a kölyökre, aki egy egy bájos félmosoly után szétnézett. A projekciók még mindig őket nézték.

– Hát, ez nem jött be.

Lassan koppant, de akkor nagyon.

Francis megcsókolta. Még csak nem is szimpla szájrapuszi, nem, ez egy nyálas franciázás volt.

– A kurva anyád! – pattant fel, és sebesen elvágtatott a liftek felé.

Hallotta maga mögött felcsendülni a kölyök nevetését. És hiába nyomkodta a lift zárógombját, csak utolérte. Bosszúból behúzódott a lift sarkába, és felfelé menet nem volt hajlandó hozzászólni.

Kiku érezte a lövés tompa sajgását a mellében. Időről időre felköhögött, és átkozta magát, amiért nem húzta le a fejét már az első másodpercben. A lift simán állt meg, az ajtaja nesztelenül siklott félre. Egy csinos, szőke hölgy lépdelt felé, az arcán sanda mosoly, és elállta Kiku útját, mikor el akart lépni mellette. A nőre pislogott.

– Mr Honda, volna egy perce?

– Bocsásson, meg, de…

A nő gyöngéd mosollyal megcirógatta az arcát, ettől Kiku torkában elhaltak a szavak. Tágra nyílt szemekkel pislogott a nőre, aki a tükör felé fordította a fejét. Mivel a lift mindkét falán tükör volt, így a végtelenbe nyúlva csodálhatta meg saját zavarodott arckifejezését – és Alfred vigyorát.

– Örülök, hogy felébredt.

– Örülök, hogy van kedve tréfálni.

Ellökte a már normálisan kinéző férfit. Alfred nagyon büszke volt magára, alig tudott megállni a lábán, úgy rázta a nevetés. A fejét csóválva nyomta be egy magasabb emelet számát, és túrni kezdett a zsebében. Ugyanazt a bőrtárcát húzta elő, amit egy szinttel ezelőtt Kiku Lovino Vargas kezében látott. Talán nem véletlenül.

Alfred végigtúrta a papírokat, végül előhúzott egy fényképet, amin két kisgyerek Augustus Vargas meleltt egy szélforgót készített.

– Már megint ez a kép – dünnyögte Alfred.

Rá akart kérdezni, hogy mi volt, amíg ő kiütve hevert az előző szinten, de a világ megrázkódott alattuk, és meg kellett kapaszkodnia a lift falában, hogy ne essen el.

– Légörvényben van a gép? – nézett le a lift padlóján heverésző amerikaira.

Alfred elgondolkodva, még mindig fekve felelt:

– Nem, ez közelebbről jön. Yao bénázik.

Kiku egészen biztos volt benne, hogy az öregapja kisebbet nyögve és jóval elegánsabban tápászkodott volna fel.

– Ön egy másik emeleten szálljon ki. A tárcát dobja el, már keresik a testőrök.

– Rendben.

– Nyerjünk Ludwignak még pár percet.

Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, két projekció a nyomukban van.

– Be a mosdóba! – vakkantotta Lovinónak.

Az olasz habozás nélkül engedelmeskedett. Megszeppenten állt meg a fülkék előtt és Ludwigra meredt, aki elbújt az ajtó mellett és nyugalomra intette. Nem kellett sokáig várniuk, A projekciók csakhamar belökték az ajtót. Az elsőt elengedte, a másodikat pajzsként maga elé kapta. Belelőtt kettőt, közben a sarkával berúgta a mosdó bejáratát, hogy a folyosón ne lássák vagy hallják, hogy mi történik idebenn. A másik projekció is megpördült, és kapott egy golyót a fejébe.

Lovino hátratántorodott, ahogy a férfi kiterült előtte. Egy pillanattal később kifakadt:

– Mamma mia, San Giuseppe, mit művel?!

– Ezeket azért küldték, hogy elrabolják önt. – Újfent emlékeztetnie kellett magát, hogy próbálja fenntartani a megnyugtató hangszínt. – Bízzon bennem, és őrizze meg a nyugalmát. Együtt kell működnie velem, Mr Vargas.

Felnézett az olaszra, és átadta neki a saját fegyverét, hogy két kézzel folytathassa a motozást. A projekcióknál fegyverek mellett néha érdekességek is akadnak – az egyik munkája során volt egy olyan projekció, akinél megtalálták a teljes testőrség elhelyezkedését és munkarendjét.

– Ha ez egy álom, csak meg kell halnom, és felébredek, igaz?

Furcsán rezgett Lovino hangja. Ludwig felpillantott rá és a szíve kihagyott egy ütemet. Az olasz nagyot nyelt, és tágra nyílt szemmel meredt rá, miközben a fejéhez tartotta a fegyvert. Ludwig lassan felegyenesedett.

– Nem tanácsolom, hogy megölje magát. Valószínűleg benyugtatózták. – Ha így halad, lassan a komplett tervet el kell mondania. – Ha most meghúzza a ravaszt, még lejjebb zuhan. Átkerül egy másik álomállapotba. Ezt ön is jól tudja… hiszen megtanulta. Eressze le a fegyvert uram. Adja ide.

Kinyújtotta a kezét. Lovino reszkető kézzel eresztette le a pisztolyt és adta vissza neki. Az egyik mosdókagylóhoz tántorgott, hogy megmossa az arcát. Ludwig kutatón fürkészte, és úgy döntött, Lovino nincs olyan állapotban, hogy ne beszéljen hozzá.

– Idézze fel uram, mi történt, mielőtt ide került. Mielőtt elaludt, hol volt?

– Rémlik, hogy… – beharapta az ajkát. – Emlékszem, hogy lövöldöztek, és hogy… esett. Igen, esett.

– Folytassa, kérem.

Lovino hirtelen kiegyenesedett.

– Ned bácsi! Elraboltak minket!

– És hová vitték? – puhatolózott.

– Eeehh… Egy kocsiba raktak minket.

– Ez megmagyarázza a rázkódásokat. Ön most is abban a kocsiban van!

– Rémlik, hogy szó volt valami… akartak valamit egy… egy széffel. A fenébe, miért nem emlékszem?! – fakadt ki.

A kiborulás határán volt. Így, idegesen, egészen úgy viselkedett mint Feli – reszketett, könnyek remegtek a szeme sarkában, de ő idegesen letörölte azokat, újra és újra, olykor még azelőtt, hogy megjelentek volna.

– Az álmot is nehéz felidézni az ébredés után. Évek alatt tanulja meg az ember. – Lovinónak jól esett a biztatás. Bólintott, és csípőre tett kézzel, hangosan fújtatva megállt Ludwig előtt. – Önt és Dyket azért vonták be ebbe az álomba, hogy kilophassanak valamit az agyából. Kiéből? Koncentráljon, és próbálja meg felidézni, mi az! Gondolkodjon!

Lovino újra és újra beszívta a levegőt, morgott, az ujjai a levegőben zongoráztak, ahogy kétségbeesetten próbált felidézni még valamit.

– Egy… egy kombináció! – csillant fel a szeme. – Azt mondták, mondjam a számokat, amik eszembe jutnak.

– Tehát egy számot akarnak kivonni a tudatalattijából, ami információt hordoz – vonta le a következtetést Ludwig. – Most egy hotelben vagyunk. Talán szobaszámot keresünk. Milyen számot keresünk, Mr Vargas? Próbálja meg felidézni, ez most nagyon fontos.

– Ööö… Ötös! Öt, kettő… mi is volt a harmadik, nem emlékszem, nem emlékszem!

Először érintette meg. Elkapta a vállát, hogy az olasz végre megnyugodjon.

– Minden rendben, uram. Ezzel már tudunk dolgozni.

Intett neki, hogy kövesse. A folyosón előhúzta a zsebéből a telefont és tárcsázta Arthur számát.

Arthur legközelebb a negyedik emelet közepén kegyeskedett hozzászólni. A 491-es szoba előtt cövekelt le.

– Ez az 528-as alatti szoba?

– Igen.

A zakója belső zsebéből elővett egy mágneskártyát és lehúzta a záron. Francis belépett a nyomában a szobába. Csak egy pillantással nézte meg, hogy minden úgy van-e a helyén, ahogy ő azt megtervezte, és melengette a lelkét, hogy az általa megálmodott kávé-drapp külső a „valóságban” is remekül mutat együtt.

Arthur nem volt ilyen figyelmes. Ő csak átcsörtetett a szobán a szekrényhez, és kitúrta a szobához járó széfből a robbanóanyag-lapokat. Éppen az asztalra mászott fel, hogy elérje a plafont, mikor megcsörrent a zsebében a telefon. Francis elképedten bámulta: ezek szerint az álomban van térerő?

– Már itt vagyunk – szólt bele. – Persze, egy perc és megyünk fel.

Már le is tette és visszacsúsztatta az ezüst készüléket a zsebébe.

– Ki volt az?

– Ludwig. Kezd hiányolni minket.

Értőn hümmögött. Utána csendesen élvezte, hogy az ajtófélfának támaszkodva nézheti, ahogy a másik nyújtózkodik. Arthur egy ponton elkáromkodta magát és lehajította a zakóját a földre, hogy mellényben folytassa a dolgát.

– Használsz időzítőt? – kérdezte.

– Nem, el kell találni a pillanatot. Ti alszotok, én meg megvárom a lökést, amit Yao küld majd.

– Mi jelzi, ha jön a lökés?

– Megszólal a zene. Azt meg, hogy mikor éri el az autó a híd szélét… – elhallgatott, mert lábujjhegyre kellett állnia – elég egyértelmű lesz. Így kapunk egy finom kis… összehangolt lökést. Ha elsietjük, nem fogunk kizökkenni. Ha pedig lekéssük, nem fogunk lejjebb esni.

– Miért? – ráncolta meg a homlokát.

– Mert a kocsink szabadesésben lesz. És aki zuhan, az súlytalan. Alapvető fizika, csigaevő.

Francis ciccegett. Az angol nagyon önelégült képet vágott.

Kiku Alfred kérésének megfelelően a hetediken szállt ki. Úgy tervezte, hogy megy egy kört, aztán visszamegy a földszintre. Még csak egy sarkot haladt, mikor egy biztonsági őt a nyomába szegődött. Magasabb volt nála, és ha Kiku nem tudta volna, hogy milyen helyzetben van, nem is figyelt volna fel rá, hogy egyre közelebb ér hozzá. Így azonban kicsit zavarta. Sietősebbre fogta, a férfi szintén, a végén már rohant.

Bevágta Vargas tárcáját a folyosó közepén lévő tároló-dobba és futott vissza a liftekhez, ahogy csak tudott. A biztonsági őr lemaradt mögüle, hogy előtúrja a tárcát. Hálás volt érte, a mellkasába újra kivirágzott a lövés fájdalma.

Mire visszaért a földszintre, már a légzése is visszatért a normálisra. Feszes léptekkel indult meg az előre megbeszélt találkozási pont felé, de még menet közben észrevette Alfredot, aki ismét Dyk alakjában tetszelgett.

– Látom, átöltözött.

– Parancsol? – állt meg a férfi és mord arccal végigmérte.

Kiszúrta Alfredet, aki a saját alakjában, veszettül integetett neki. Kikunak gyorsan leesett.

– Oh, elnézést, összetévesztettem valakivel.

Dyk összeszűkült szemekkel meredt rá még egy pillanatig, aztán szó nélkül otthagyta.

Kiku a fejét csóválva várta meg, míg Alfred odaér hozzá. A vigyorgós amerikai ezúttal egészen elgondolkodva nézte Dyk cipőit, mintha csak azon tűnődne, vajon miért viszik arra gazdájukat, amerre.

– Ki ez? – kérdezte halkan.

– Vargas saját projekciója a keresztapjáról – dünnyögte.

– És van valami külön oka annak, hogy a sarkában vagyunk?

– A viselkedéséből ki fog derülni, hogy Vargas bevette-e, amit sugallunk neki.

Ludwig lépett ki elsőként a liftből. Arthur a folyosó közepén állt, és meglepő módon éppen vitatkozott Francissel. A páros egyetlen pillantást vetett rájuk és elhallgattak.

Hátrapillantott Lovinóra, aki a szobaszámokat nézegetve indult meg előre Az 528-as előtt megdermedt.

– Ez az!

– Biztos benne?

Lovino egészen komolyan rábólintott. Ludwig megkockáztatott egy pillantást Arthurra, aki alig észrevehetően helyeselt, és átadta neki a megfelelő mágneskártyát.

Francis terelgette odébb Lovinót, míg ők ketten megálltak az ajtó előtt, kibiztosított stukkerrel. Ludwig lehúzta a kártyát, és benyitott, Arthurral a nyomában úgy robbantak be a helyiségbe, mintha arra számítanának, hogy valaki megtámadja őket. Átkutatta a szobát, Arthur pedig a fürdő felé indult. Kisvártatva kikiáltott:

– Señor Fernández!

Az álomhozóval a kezében jött elő. Ludwig biccentett Francisnak, aki beterelgette Lovinót. Az olasz feldúltan rogyott le az ágy sarkára és az álomhozót bámulta.

– Tudja, mi ez, uram? – kérdezte a kofferre mutatva.

Lovino kábán bólintott.

– Nyugtatóval akarták leküldeni.

– Már leküldtek.

– Még lejjebb.

– Azt hogyan? – pillantott fel. – Álom az álomban?

Ludwig már majdnem rábólintott, de Lovino keserű nevetése beléfojtotta a szót.

– Ezért magát álmodom ide és nem valami spanyolt? – nézett végig rajta.

– Hogy érti ezt, uram?

– Úgy néz ki, mint a sógorom – csóválta a fejét Lovino. – A húgom férje egy álomkutató német krumplihuszár.

Arthur szemöldöke felszaladt, Francis pedig a szája elé kapta a kezét, hogy ne röhögjön fel. Ludwig megszorította a fegyvere markolatát. Lovino veszélyes vizekre evezett, azzal, hogy felismerte. Ludwig pedig azzal, hogy felvállalta az arcát, de a fene sem gondolta, hogy Lovino tudja, hogy néz ki.

– Signore… – próbálkozott.

– Még az akcentusa is német – horkantott Lovino. – A húgom mesélte, hogy úgy beszél olaszul, mintha egy haditudósítást olvasna fel.

Az utolsó négy szó Feli hangján rezgett végig a bensőjében. Feli tanította olaszul, szavakra, kifejezésekre, dalokra. Ha idejük engedte, közösen énekeltek Romeónak, bár Ludwig mindig azon a véleményen volt, hogy ő csak elrontja Feli káprázatos produkcióját.

Arthur idegesen pillantott az olaszról a németre és vissza. Nagyon nekikeseredtek, ami sosem jó. Összenézett Francissel, hátha a francia tud valamit mondani, amivel ki tudja zökkenteni ezt a kettőt, de a saját tanácstalanságát látta a kék szemekben tükröződni.

A beálló gondterhes csendben meghallották, hogy az ajtó előtt szöszöl valaki. Arthur oldalba bökte Ludwigot, és mind a ketten az ajtóhoz siettek, fegyverrel a kézben. Lovino felpattant, és a lehető legtávolabb ment az ajtótól. A gyáva békaevő nagyon gyorsan csatlakozott hozzá.

Kattant a zár, a kilincs lefelé mozdult. Ludwig nem várta meg, míg kintről benyitnak, feltépte az ajtót. A rántástól a kint lévő alak előreesett, és fél térdre zuhant. Fegyvert fogott a fejének, mire Edmund van Dyk mozdulatlanná vált. Az ajtót a besurranó Alfred és Kiku tette be maga után.

– Ned bácsi! – sietett hozzájuk Lovino.

– Együtt rabolták el vele? – bökött Ludwig a keresztapára. A fegyvert nem engedte le.

– Nem, nem, őt már előbb elkapták és már két napja kínozták!

– Látta a kínzásokat?

Lovino pislogott néhányat gyors egymásutánban.

– N-nem…

A keresztapjára nézett, aki lehorgasztotta a fejét. Lovino elsápadt, az ajkai remegtek.

– Azok a te embereid voltak?

– Lovino…

– Te akarod kinyitni a széfet – vonta le a következtetést. – A végrendelet miatt?

– A Vargas Augusténak áldoztam az egész életem, nem engedhetem tönkretenni – rázta a fejét a férfi.

– Nem fogom eldobni az örökségemet! – csattant fel. – Miért tenném?

– Nem engedhettem meg, Lovino, hogy bedőlj apád utolsó trükkjének!

A kis olasz egyszerre tajtékzott és állt megrendülten.

– Mégis milyen trükknek?

– A végrendeletnek! Az a nagy trükk! Apád utolsó nagy szúrása. Kesztyűt dob neked, provokál, hogy magad alkoss valamit. Ezért azt mondja, hogy nem vagy méltó örököse az ő művének.

Lehajtotta a fejét, a bal mandzsettájával megtörölte a szemét. Nagyot nyelt, és felnézve diplomatikus hidegséggel érdeklődött:

– Ezért mondta azt is, hogy csalódott bennem?

Dyk lassan ingatta a fejét.

– Ne haragudj, de nincs igaza. Jobb céget tudnál építeni, mint ő valaha.

Ludwig közelebb somfordált Lovinóhoz, és fojtott hangon súgta neki:

– Mr Vargas! Hazudik.

– Honnan tudja?

– Az a dolgom, hogy tudjam. Titkol valamit, és nekünk ki kell derítenünk, hogy mi az. Ugyanazt kell tennie vele, amit ő akart tenni velünk. Belépünk a tudatalattijába, és megkeressük azt a titkot.

Ludwig nagyon elszántnak nézett ki. Lovino ugyancsak, szinte azonnal rábólintott. Arthur rendezte el, hogy lefeküdjön az ágyra, és segített neki feltűrni az ingujját, hogy be tudja tolni neki az infúziót.

– Lent van! – szólt a többieknek.

Csak bólintásokat kapott válaszul, kivéve Francist, aki már megint értetlenkedett.

– Várjunk, akkor most kinek a tudatalattijába is megyünk?

Ludwig felelt:

– Továbbra is Lovinóéba, de azt mondtam neki, hogy Dykébe, hogy mellénk állítsam.

– És így betör velünk a saját tudatalattijába – mutatott rá a lényeges pontra Arthur.

Ludwig rábólintott. Miközben beszúrta magának az injekciót, a nyitott ablakra tévedt a pillantása és megakadt a mozdulat közepén.

– Valami gond van, Ludwig?

– Hogy? Nem, semmi.

Ludwig is végigdőlt az ágyon és már aludt is. Francis ugyancsak, már csak Alfred volt ébren – ami nem túl jó, tekintettel arra, hogy annak a szintnek ő az álmodója. Minél később megy le, annál több időt töltenek a többiek az álom előtti feketeségben, amire utólag nem kellemes visszagondolni.

– Mi a terved a testőrökkel? – kérdezte a féltestvére.

– A fiúk mindig vevők egy kis fogócskára.

A falra festett ördög. Dörömbölni kezdtek az ajtón. Alfred fel akart ugrani, hogy segítsen, de Arthur a mellkasára lépett, és eldarálta az egyik gondosan begyakorolt mondókáját. Egy kétsoros gyerek-versike volt, nem túl mély értelemmel. Annyi volt a célja, hogy míg végigmondta, Arthur automatikusan felidézte magában a projekció-idézés folyamatát. Alig fejezte be a versikét, már nyílt is a lakosztály mosdójának az ajtaja, mintha egész idáig ott lett volna Scott, aki most marcona képpel, szája sarkában fityegő cigarettával, a skót felföldi játékokra hitelesített gúnyájában trappolt az ajtóhoz. Lefitymáló pillantást vetett az öccseire, aztán feltépte az ajtót és ököllel orrba nyomta a projekciót.

– Azta – suttogta Alfred. – Nem is mondtad, hogy tudsz ilyet.

– Most már elhiszed, hogy el tudok vinni egy egész szintet egyedül? – vonta fel fölényesen a szemöldökét.

– Hogyne. Az viszont érdekelne, hogy miért pont Scott a katonád.

– Azért, mert egyrészt: ébren baszik bármelyik kérésemet teljesíteni, és itt kedvemre csicskáztathatom, kettő: őt nem kellett tanítani arra, hogy agresszív legyen, mert magától is az.

Alfred hümmögött.

– Csak érj vissza a lökésre.

Megpaskolta az öccse arcát, aki egy pillanat múlva már aludt is. Kiegyenesedett, megropogtatta a vállát. Még mielőtt csatlakozott volna odakinn a projekció-bátyjához, mindenkit egyesével lefektetett a földre, és mágneses végű biztonsági szalagokkal a padlóhoz szögezte őket a homlokuknál, a mellkasuknál, a derekuknál és a bokájuknál. Szükség volt erre, mert az első szintről érkező durvább dolgok itt csak kilengést okoznak, de a harmadik szinten lavina lehet belőle. Jó munkája végeztével elégedetten csípőre tette a kezét, és bólintott egyet. Zárásképp a nadrágzsebében talált alkoholos filccel bajuszt rajzolt Francisnek.

A szekrényből kivett két pót-tárat feltekerte a hangtompítót a fegyverére, és kiment az ajtó előtt strázsáló Scotthoz.

– Jó éjt, srácok – csukta rájuk az ajtót.

– Szentimentális görcs vagy – szólt be neki Scott.

– Kuss és végezd a dolgod.