Ritmusváltás #3

Láttam ezt a holmit és hirtelen írhatnékom támadt, szóval tá-rámm!

Gilbert még mindig felkar-fetisiszta, Liz még mindig nagyon sokat beszél, van egy OC-nk, aki nem beszél, csak Liz szidja fél percig, illetve a végére értem a színre rugdosandó német államoknak.

Új játékosaink:

Carolina Rothenburg – Carla néven fogják emlegetni, ő Türingia

Wolfgang Zellner – Bajorország

Zenének… valamiért ez ugrott be. Ha a negyvenedik másodpercig nem nagyon történik semmi, ne ijedj meg. Az a zene. Meg ez a holmi. Egyéb esetben javaslom a kiskutyának nevet adó román pánsípos csávót.

Affrettando

Nekiiramodva, sietve

– Valami gond van? – kérdezte Liz a kanapéról.

A végtelen üzenetmennyiséget pörgette, amit a neten dobtak át neki. Legyen átkozott a szolgáltatója, amiért egész Európára kiterjedő internet-hálózata van, és ezért mindenhol tudják zaklatni. Éppenséggel nagyon hiányozhatott a népségnek, mert a közös csoport tele volt azzal, hogy nem válaszol, és vajon hol a hét pokolban van.

– Nem, csak kerestek, amíg nem vettem fel, és ezek szerint mindig felveszem ezt a vackot, mert már elég vad ötleteik vannak rá, hogy mi történt velem – dünnyögte.

Gilbert: No para, csak nyakamba zuhant az univerzum és lerohadtam Osztrákiában

Ada: Hol??

Luca: Ausztria, csak Gil rasszista

Theo: Az osztrákok nem is tekinthetők külön rassznak…

Gilbert: Dolgoztok ti egyáltalán, hogy van időtök ide pofázni…?

Erik: Ők nem.

Erik: Főnöknek kell egy asszisztens.

Ada: Műtőbe?

Erik: Ma nem is vagy benn, minek kérded?

Carla: Megyek, bemosakodjak?

Erik: Igen, Wolfot kell váltani

Erik: Gil, Főnök kérdi, mikor jössz

Gilbert: Ha isten is megsegít, akkor TALÁN odaérek hatra

Gilbert: Igyekszem, de nem ígérek semmit

Theo: Hogy én milyen marha kedves vagyok…

Theo: Ha ötkor biztos vagy benne, hogy nem fogsz odaérni, hívj fel, és váltalak

Ada: Neked ma este nem dolgod lett volna?

Theo: De.

Ada: Oh, kidobtak?

Theo: :(

Inkább letette a ketyerét. Ada és Theo remekül tudta egymás alá adni a lovat, első osztályúan sajnáltatták maguk, és örökké egy húron pendültek. Luca és Erik shippelte őket, mióta Ada felvilágosította őket, mit jelent a shippelés. Még azon is gondolkodtak, hogy összeboronálják őket. Gilbert sajnos ott volt, mikor ezt megtárgyalták, és pláne sajnos vizuális típus, úgyhogy elképzelte őket Ámornak öltözve. Elvigyorodott, ahogy ismét eszébe jutott a kép; Erik a maga sebhelyes arcával és az előrehaladott, igen súlyos arcizmusz megdöglenduszával, egy maga köré csavart tógával, kezében egy rózsaszín íjjal. Luca csak úgy gondolta, hogy ő az új, hosszú hajú és német James Bond. Csak nem az. Talán, ha egy nap valaki elmesélné ezt neki, akkor nem próbálna úgy viselkedni.

Visszafordult Lizhez, aki elunta, hogy azt nézze, hogy ő mit csinál, és inkább elkezdett összetákolni egy szendvicset. A kezei tisztasága még mindig hagyott maga után némi kívánnivalót.

– Ühm, ami azt illeti… – Megvárta, míg a nő felnéz, és folytatta: – Ha azt az akármi-izét kicseréled, amit mondtál, akkor működni fog?

– Val'szeg ja, de nem garantálom biztosan. Kéne neki egy komplett nagygenerál, ami azt illeti. Jó fos ez a hűtőrendszer.

– Aha.

Liz leszűrhette a hangsúlyából, hogy fingja nincs arról, mi van. Egyszer, régen, érdekelték a kisgépek és szétszedte a mikrót, hogy megtudja, hogy működik. Nagyapa nem volt elragadtatva, de akkoriban még jóban voltak, már ha annak lehet nevezni azt, hogy az öreg kussolt, Ludwig kussolt, ő meg nyomta a rizsát nulla-huszonnégybe. De legalább nem szóltak rá, hogy fogja be. Azóta legfeljebb boncolások alkalmával szedett szét dolgokat és azok inkább organikusak voltak. Az orvosi műszereket még meg tudja patkolni, ha nagyon muszáj, de az autókhoz tényleg nem ért.

– Bedobod a kocsid egy hétre egy szervizbe, és megkeresik, hogy mi baja, azt' megcsinálják. A hűtőrendszer egyik fele biztosan szemét, a másikat még meg lehet menteni, de egyszerűbb azt is kicserélni. Még talán olcsóbb is. Mindegy, én most összekalapálom neked, úgy fél évig jó lesz, vagy ezer-ezerötszáz kilométer, attól függ, melyik következik be előbb. Minél kevesebbet menj vele messzire.

– Aha – hangzott el megint roppant velős elemző kritikája.

Berlin egyáltalán nincs messze. Csak hétszáz kilométer, itt van a szomszédban.

Megszemlélte a jószágot, ami még mindig felnyitott motorháztetővel álldogált a szerelőakna felett. Nem is várt mást, a kocsi fél belseje egy szerelőállványon pihent. Ettől a ponttól kezdve gondjai voltak azzal, hogy a nőt a gépek orvosának tekintse. Ő ritkán szokta maga mellé zsúrkocsira pakolni az éppen útban lévő belső szerveket.

Csak bírja ki hazáig, utána tényleg elviszi szerelőhöz.

Liz körülményes mozdulattal a felhelyezte zsömle tetejét a sajtra nyomott majonézkupacra, és úgy meredt az elkészült szendvicsre, mintha egy műalkotás lenne. Nem csodálhatta túl sokat, valaki ököllel állt neki verni az ajtót, mire Gilbert ki akart ugrani a bőréből, de a nő csak a szemét forgatta. A térdére támaszkodva kelt fel és caplatott ajtót nyitni. Három mondatot váltott a kinti fickóval, akiből Gilbert az égvilágon semmit sem látott, csak a hullámlemez tompította sértődött kiáltását hallotta, miután Liz az arcába csapta az ajtót.

– Hülye barom – morogta az orra alatt a nő.

Kinn a fickó belerúgott az ajtóba.

– Ha szétrúgod a műhelyem, kiheréllek! – kiáltott ki neki.

Gilbert mérget vett volna rá, hogy képes rá. A kinti csávó valószínűleg ugyancsak, mert gyorsan abbahagyta a pampogást és inkább lelépett.

– Értem én, hogy szép vagyok, és tetszem neki, de miből gondolja, hogy ez fordítva is igaz? – fakadt ki, és kitárt karral Gilbertre nézett. – Azóta nyomul rám, hogy először átmentem hozzá alkatrészt venni, és nem fogja fel, hogy a nem azt jelenti, hogy nem!

– Vannak ilyenek – nyögte.

Igazán, nagyon, piszkosul tapasztalt ebben a témában, ami azt illeti. Közben Liz kicsomagolta a két, ujjperc nagyságú alkatrészt a papírzacskóból, és nekiállt beépíteni a kocsiba.

– Az már csak a hab a tortán, hogy az öcsémet hülyének nézi, rólam meg azt terjeszti, hogy kurvaként keresem a mellékest.

Gilbert megnyalta az ajkát, és inkább a fotelágyhoz somfordált, Zamfirt simogatni.

– Nagydarab, és… – egy pillanatra megakadt, ahogy bele kellett adnia minden erejét egy csavar kilazításába – undorító… faszkalap, aki még beszélni sem tud rendesen, és az udvarlása addig terjed, hogy… – szusszanva felegyenesedett, és megtámaszkodott a kocsin. A kontyából kiszabadult egy tincs, ezt most félrefújta. – Most is mit mond?

Szünetet tartott, hát Gilbert tanácstalanul felnézett és sután vállat vont. Liz erre várhatott, mert még nagyobb hévvel folytatta:

– „Hoztam kotont”! Képes ezt mondani a seggarc, és elmehet a jó büdös… áh, nem idegesítem fel magam rajta, nem ér annyit.

Visszafordult a szereléshez. Azért még morgott néhány dolgot, amit Gilbert nem értett. Úgy tippelt, hogy a lány az anyanyelvén folytatta hülye férfiak lehordását. Viszont amennyire benn volt a kocsiban és amilyen halkan beszélt, akár németül is mondhatta. Ő meg még mindig kuka volt, és nem tudott jó tanácsokkal szolgálni a lekoptatásra. Minekutána minden, másik nemmel való tapasztalata egyetlen kapcsolatra korlátozódik, ami idestova öt éve ért elég csúnya véget, nem nagyon szereti ezt a témát. A melóban már a többiek is rájöttek, hogy nem jó a magánéletét firtatni. Luca egyszer rosszmájúan közölte, hogy azért nem szeret beszélni róla, mert nincs neki. Szerencsétlenségére akkor tette ezt a megjegyzését, mikor Főni is ott volt, és Főninek van egy olyan szokása, hogy a másokra nézve degradáló megjegyzéseket nyaklevessel jutalmazza.

– Már megint annyit beszélek – egyenesedett fel nevetgélve Liz. – Bocs, szokásom az ilyesmi, és nincs itt Feliks, hogy a szavamba vágjon. Mesélsz valamit?

– Uh, ööö… mit meséljek?

– Nem tudom – vont vállat. – Még el fogok szöszölni a kocsiddal egy bő húsz percet, addig rizsázhatsz. Mit dolgozol?

Éppen válaszolt volna, de Liz közbevágott:

– Várj, inkább ne mondd meg, azt szeretem én kitalálni. – Szúrós szemmel végigmérte: – Biztosítási ügynök?

Kirobbant belőle a nevetés. Egy pillanat múlva már az öklét a szájába tömve igyekezett fegyelmezni magát, de na. Biztosítási ügynök? Most komolyan?

– Ezt nemnek veszem – somolygott Liz és visszafordult az autóhoz. – Ne mondd meg, ki fogom találni.

– Rajtad a világ szeme – vigyorgott. – Amúgy… uh. Aranyos a kiskutyád.

– Az.

– Akartam én is kutyát, de a főbérlőm nem engedi – mesélte sajnálkozva.

– Azt is mondtam az öcsémnek – jutott eszébe a nőnek, és a bal kezében egy villáskulccsal hadonászva idézte fel a saját szavait. – Olyan helyre kell költöznünk, ahová vihetjük Zamfirt, és lehetőleg közel van a határhoz. Innen egy fél évezred, mire hazaérek Sopronba…

Eddig se sok esélyt látott rá, hogy valaha is látni fogja még ezt a nőt, de valamiért sajnálta, hogy Bécs környékére akar költözni. Kicsit vidámabb lett, mikor eszébe jutott, hogy Roderich már elköltözött onnan, és nem fog a közelébe se jutni ezeknek a csodás felkaroknak.

Mentálisan tökön döfte magát. Azt hitte, már túllendült a nő karjain.

– Látom, csak nem akar eszedbe jutni, mit mesélj. Mit csináltál ma?

– Hát, uh… Nagyapánál voltam, otthon – elkomorult, ahogy az eszébe jutott, milyen szép volt a tegnap estéje. – Szokás szerint összevesztünk, ma reggel meg vihettem haza az unokatestvérem. Utána az öcsémet kellett volna, csak lerohadtunk.

– De ő már nem volt veled, mikor felszedtük az autót – ráncolta a homlokát Liz.

Bűnbánóan félrenézett.

– Egy kicsit… kiabáltam vele, és közöltem, hogy ha annyira siet és jobban tudja, akkor menjen stoppolni.

– Mindenkivel megesik, hogy néha összezördül a rokonokkal – próbált lelket önteni belé Liz. – Én például együtt élek az öcsémmel, pedig tizenegy éves koromban megígértem neki, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, akkor soha többé nem akarom látni.

Gilbert felhorkant. Azért van különbség a felnőtt- és a gyerek-vita között. A felnőttek még jobban megsértődnek, mint a gyerekek, és sokkal nehezebben kérnek bocsánatot.

– Mennyivel vagy idősebb a tesódnál?

– Tizennégy hónappal.

– Hah, akkor majdnem ikrek vagytok! – nevetett fel.

– Ezt azért nem mondanám… Feliksnek az az egy szerencséje, hogy egy osztállyal alattam járt, egyébként biztosan agyonütöttem volna. De azért szeretem, legyen akármilyen hebehurgya.

– Én hat évvel vagyok idősebb az öcsémnél.

Liz úgy meglepődött, hogy kiegyenesedés közben kis híján lefejelte a felhajtott motorháztetőt.

– Basszus, az mi már!

– Anyámék tartottak közöttünk egy kis szünetet – vont vállat. – Nekem van ugye ez a kis… – szusszant egyet – problémám, szóval úgy voltak vele, hogy kell nekik is, meg nekem is idő, hogy megtanulják, mit lehet így csinálni, meg mit nem.

Liz értetlenül meredt rá.

– Milyen problémád?

Gilbert felvonta a jobb szemöldökét.

– Öhm… nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de albínó vagyok.

– Látom, és?

Elismerően mérte végig a lányt.

– Ezt se hallottam még. Anyámékat kicsit megviselte, az alsós tanáraimról nem is beszélve.

– Mert mi a baj azzal, ha albínó vagy?

– Tegyél ki a napra, kábé azonnal leégek, még ősszel meg télen is.

– Hát… naptej?

Elmosolyodott.

– Próbáld meg elmagyarázni egy ötévesnek, hogy menjen be az árnyékba, és várja meg, míg beszívódik a naptej, mikor ő a pályán focizna.

– Jogos – hümmögött. – Engem akkor se tudtak volna visszatartani, ha mozdonyhoz kötöznek.

– Engem se, éppen ez volt a bajuk – kacsintott.

Liz felnevetett.

– Tudod, ha ilyen sokat pofázok neked, akkor soha a büdös életbe nem leszek kész a kocsiddal – támaszkodott le vigyorogva.

– Akkor monologizáljak?

– Vagy főzhetek egy kávét és beszélgethetünk – javasolta.

Gilbert az órájára nézett. Megrázta, hátha csal. Még mindig háromnegyed tízet mutatott.

– Oké, akkor kitalálok neked valami értelmes témát, ami tovább terjed annál, hogy cuki a kiskutyád, rendben?

Liz mosolya egy pillanatra mintha lehervadt volna. Elegánsan intett, és elmerült az autóban. Mesélt volna a melóról, de a harmadik mondat után Liz közbevágott, hogy szeretné ő kitalálni a munkáját, ne árulja el, és ne is adjon hozzá tippeket. Ezzel okozott egy kisebb fennakadást, mert Gilbert az ideje nagy részét a kórházban töltötte, vagy annak a környékén, esetleg otthon volt és aludt, vagy próbált aludni, mert…

– Az elsőn lakom – kezdett bele nagy lendülettel. – Én a másodikon lévő lakást akartam kivenni, de sajnos megelőztek, egy litván csaj költözött be, akinek meg sem próbálom kiejteni a nevét, mert tuti, nem úgy hívják.

– Nevezzük az egyszerűség kedvéért Lietnek – vetette fel Liz.

– Megvéve. Szóval, egyik nap későn értem haza a melóból, még maradtam egy kicsit segíteni Főninek, meg ilyenek…

– Óh, szóval szeretnél bevágódni a főnöködnél?

– Nem, csak bírom az öreget, szóval segítek neki. Meg nem csak én, az egész Bundesliga.

Liz beleröhögött az egyik csőbe, ami röfögéssé erősítette a hangját.

– Az egész micsoda? – nevette.

– Oh, bocsánat, munkahelyi szleng. Így hívjuk a… azt mondtad, ne mondjam meg mit dolgozom, huh, hogy fogalmazzak…

– Munkatársaid?

– Oké, szóval minden munkatársam Németország másik csücskéből van, de komolyan. Erik meg Luca asszem már az egyetemen ismerték egymást…

– Szóval egyetemet végeztél.

– Jap. Ez súgásnak számít?

– Nem, ez azt jelenti, hogy nőttél a szememben – hunyorgott rá a nő. – Bevallom, az én szememben minden egyetemet végzett ember félisten.

– Azért annyira nem nehéz – somolygott. – Csak jó szakot kell választani.

– Én gépészetet tanultam, ami szerintem az én szakmámmal adja magát – mutatott körbe a műhelyen. – Engem a kötöttség borzasztott el. Az első hónap után tudtam, hogy ez az egyetem-dolog nem nekem való, mert oké, a bulizós része még ment, de az, hogy felkeljek reggel és bejárjak órákra, és azt hallgassam, ahogy vén profok elmondják azt, amit vagy tudok, vagy egy kisebb kutatómunkával kideríthetek… Nem, ez nem az én műfajom. Anyámék szekáltak, hogy maradjak, de másodév elején feladtam. Engedd meg, hogy tiszteljelek, amiért te kibírtad.

Gépészet… A műszaki pályák hét félévesek, az orvosi tíz. Ezt inkább nem mondja el.

– Hol tartottam?

– A Bundásligánál.

– Az Bundesliga – horkant fel vigyorogva. – A foci szent, azt ne szidd.

– Istenem, te tényleg német vagy.

– Elég lett volna ránézni a rendszámomra, nem?

Liz kidugta a fejét a motorháztető alól és megkukkantotta az emlegetett plakettet. A vállai megereszkedtek és egészen szomorkásan nézett fel.

– Berlini vagy?

Nem értette a hirtelen sajnálkozást. Rábólintott. Liz a fejét csóválva kezdte felmarkolni a szerelőasztalról az alkatrészeket, hogy visszapakolja azokat a helyükre.

– Ja, megvan, azt akartam elmesélni, hogy vettem egy lábtörlőt. Szerintem nagyon kis vicces, az van ráírva, hogy „Ha nincs nálad sör, ne is kopogj!” Én tök büszkén hazavittem, hogy heh, milyen vagány srác vagyok, és milyen vagány a lábtörlőm is. Úgy egy hétre rá arra mentem ki reggel, hogy az eltűnt, és helyette van egy kockás lábtörlőm. Én nem értettem, de pont leszartam, mert csak egy lábtörlő. Csak aztán két nappal később…

– Most jön a baj?

– Nem baj, csak a fordulat. Szóval, két nappal később láttam, hogy jön be egy csaj, ekkora hátizsákkal, meg a bőrönd és a két szatyor, meg anyámkínja. Éppen lovagias hangulatomban voltam…

– Máshogy el sem tudnálak képzelni.

– … és segítettem neki felcuccolni, mert ez csak egy négyemeletes kis vacak, azokba meg még nem kötelező a lift, hát nincs is. És képzeld csak, mit látok az ajtaja előtt?

– A lábtörlőd – rötyögött.

– Azt.

Vigyorogva nézte, hogy kacarászik a nő, támasztja meg a homlokát a felkarján. Tisztelettel megkérte magát, hogy koncentráljon inkább a hajára.

– És, mit mondtál neki?

– Előbb jött rá, hogy mi történt, mert nagyon néztem. Amúgy a lábtörlő jobb sarka le volt szakadva, és úgy nézett ki, mint amit egy: lehánytak, kettő: utána még fel is gyújtottak.

Liz felnevetett, aztán káromkodott, mert a kezében tartott elem beesett az autóba, és a csövek között pattogva kiesett alul. Le kellett másznia érte a szerelőaknába. Előtte az égre nézett és morgott valami kellemetlent, amit Gilbert nem tudott megállni vigyorgás nélkül.

– Legalább mentegetőzött?

– Ja, elmesélte szomorú életét, hogy csúszik az egyetemen, meg igazából litván, és ugyan harmadik éve él Németországban, de még mindig vannak dolgok, amiket nem ért, meg ilyenek. Házibulit tartott a lelkem, aznap, amikor én éjszakás voltam, és a haverjai nagyon humorosnak találták a lábtörlőm, szóval benyúlták és megszentségtelenítették. Azóta keresett az interneten ugyanolyat, mint az enyém.

– Jaj, de kis édes!

– Ezt mondtam én is, meg azt, hogy hagyja a retekbe, öt euróért vettem a sarki boltban.

– És szerzett neked egyet.

– Nem, megbeszéltük, hogy hanyagoljuk. Azóta egyszer voltam fenn a második környékén, szerintem megint jártak nála a haverjai, mert még rosszabbul nézett ki, mint annak előtte.

Közösen levonták a logikus következtetést, hogy nem fog még egyszer olyan lábtörlőt venni, amin szerinte humoros dolog van, mert lehet, hogy a végén pórul jár az emlegetett térszépítő eszköz. Közben Liz a szerelés végére ért, és egy utolsó, a korábbiakhoz képest hosszú magyar kifejezéssel lecsapta a motorháztetőt.

– Kész – jelentette be.

Gilbert állva akart tapsolni, de akkor leesett volna az öléből Zamfir. Inkább ülve tapsolt.

– Ja, hogy te elkényeztetted közben az én vérebem.

– El.

– Ez felárat jelent.

– Jaj nekem.

Összevigyorogtak. Liz a mosdóhoz ment, és tengernyi Ultrával megpróbálta lesikálni a kezéről az olajat. Gilbert arra jutott, hogy talán a számlatömböt tényleg nem akarja összeolajozni. Marha büszke volt magára, mikor igaza lett. Szemrebbenés nélkül fizette ki a Liz bemondotta árat.

– És akkor, ez elmegy Berlinig?

– El – biccentett. – De utána tényleg vidd el szervizbe.

– Lovagi becsületszavamat rá – bólogatott nagyon komolyan.

– Hülye vagy – nevetett ő.

Liz felé nyújtotta a számlát. Cseréltek, mert ő Zamfirt adta vissza. Megvakargatta még egyszer a fehér kis vakarcs füle tövét.

– Hát akkor – csapta össze a kezét. – Azt hiszem, én most elköszönök.

– Tényleg nem fér bele az a kávé? – próbálkozott a nő.

– Nem, este hatra Berlinben kell lennem, és így se biztos, hogy odaérek…

– Ügyvéd?

– Tessék?

– A foglalkozásod. Ügyvéd vagy?

– Isten őrizz, dehogy! Én…

– Ne mondd meg! – vágott közbe.

Egészen megilletődött a hirtelen közbevágásra. Liz a másik lábára helyezte a testsúlyát és beharapta az alsó ajkát.

– Csak arra az esetre, ha megint összefutnánk. Szeretem tippelni, hogy mivel keresik az emberek a kenyerüket.

– Hogyne. 'S akkor, Liz… Szervusz.

– Szia.

Még a kiskutya mancsával is integetett utána, mikor kiállt.

Megkönnyebbülten hajtott vissza az autópályára, és még megkönnyebbültebben nyomta tövig a gázt. Gondolt rá, hogy visszahívja nagyapát, de arra jutott, hogy nem kockáztat. Az egy dolog, hogy esetleg megbírságolják, de nincs nála headset, és nap mint nap látja, milyen csúnyán tudnak sérülni a közúti balesetek áldozatai.

Hét és fél óra vezetést nem lehet rendesen megtervezni előre. Mire odajut, az egyik dugó felszabadul, egy másik helyen pedig bedugul az autópálya. Végül a futástól kicsit zihálva, és minden porcikájával egy gyors zuhany után áhítozva esett be az orvosiba öt ötvenkor. Erik és Wolf éppen az asztalnál ült, a vacsorájuk felett trécseltek. Nagyon örültek neki, megtapsolták, hogy megérkezett és profánságokat kiabáltak utána, mikor bevette magát az orvosi félfarnyi zuhanyzójába.

Öröm volt lemosni magáról Regensburgot és az idegességet.

Érdekes, hogy Berlinben mennyire másképp látja a világot. Hirtelen minden sokkal könnyebbnek tűnt, és most, hogy kellemes ötszáz kilométer volt közte és nagyapa között, már a telefonhívás sem tűnt olyan szörnyű dolognak. Az igen, hogy kénytelen lesz a közeljövőben valami megbízhatónak tűnő szerelőt találni, aki helyrepofozza az autóját, mert az utolsó fél órában fura, kopogó hangot kezdett hallani, és csak azért nem állt meg, mert sietett. Csak kicsit volt betojva, hogy mindjárt rárobban az egész. Meg bízott benne, hogy Liz van olyan jó szakember, mint amilyen jók a felkarjai voltak.

Szappanozás közben megálltak a kezei. Körvonalazódni kezdett benne egy halovány sejtés.

Liz végig dumált vele, és figyelt arra, amit mondott.

Liz meghívta kávéra.

Liz többször is megkérdezte, hogy siet-e.

Mintha még flörtölt volna is vele.

A hideg csempének támasztotta a homlokát, holott szíve szerint inkább beleverte volna a fejét, mert egy vak tuskó, és eljött dolgozni, mikor maradhatott volna. Azok a felkarok!

Ráadásul a nő most fog elköltözni.

Csendes lemondással konstatálta élete baklövését, és kiordított Wolfnak, hogy legyen szíves feltenni egy kávét, különben az éjszaka folyamán esetleg kipurcan.

Folytatása következik...