Fogd a kezem! #13

Jéé, nézzétek, mit hoztam. Megszaladt a kezem.

Könnyed fejezet, egy kupac egymást szívatással, meg függöny-problémákkal. Van még egy tepsi süti is, meg egy kupac francia kifejezés, amit kiszótáraztam a végén. Talán még helyes is...

Képjavaslatért lembast kap: Aleu :D

(Elnézést az említett vallások képviselőitől. Amúgy a felsoroltak közül néhányban a térítés a hívő feladatai közé tartozik.)

Élete leggyönyörűbb napjai voltak. Marie – megengedte, hogy Marie-nak hívja, hát nem imádnivaló? – úgy tűnt, hogy mégsem tekint rá koloncként. Így, a sokadik randevújuk után már kezdte maga is elhinni. Már nem az volt a kérdés, hogy jövő péntek?, hanem az, hogy mikor érsz rá legközelebb?

No meg, ott volt az a bizonyos Első. A harmadik találkájuk egy kellemes teázós-beszélgetős délutánnak indult, majd lett belőle egy vacsora és egy hosszú séta is. Marie döntötte el, merre menjenek. Pontban este tízkor megállt egy bérház kapuja előtt és megköszönte, hogy hazakísérte.

Akkor tette fel a kérdést először.

– Mikor érsz rá legközelebb?

Marie elgondolkodva csücsörített, és fellépett a legalsó lépcsőfokra.

– Mit szólnál mondjuk a holnapután délutánhoz?

– Tökéletes – vágta rá.

Ha van is programja, Marie-nál nem lehet fontosabb.

A nő elnevette magát, és közelebb intette Mattet. Ő egy kicsit értetlenül lépett oda, és megszeppent kisiskolás-arccal tűrte, hogy kedvese eligazgassa az inge nyakát.

– Ne haragudj, az elmúlt egy órában azzal szemeztem, hogy hülyén áll a gallérod.

– Bocsánat, észre sem vettem… másra figyeltem.

A nő keze megállt a vállán. Kék szemei az övébe mélyedtek, piros ajkai enyhén elnyíltak. Rácsodálkozás ült az arcán, és Matt ijedten szusszant fel, mikor a Nő hirtelen közelebb hajolt, és még mielőtt pisloghatott volna, az ajkai már az övén voltak.

Élete első (komoly) csókját nem pont így képzelte volna el, de T Ö K É L E T E S volt. Marianne meleg ajkainak érintése, puha-puha kezei közé fogta az arcát… ő meg reflexből szorosan átölelte a derekát és belehajolt a csókba. Csak utólag gondolt bele, hogy valószínűleg tolakodás volt ez a részéről, de Marie nem tiltakozott.

Túl rövid volt az örökkévalóság, amit az ajkain csüngve töltött. Elváltak egymástól, Marie mosolygott, és incselkedve kérdezte:

– Holnapután ebéd?

– Érted jövök – mosolygott vissza rá.

Marie még egyszer megsimogatta az arcát, kibontakozott a karjaiból és felszaladt a lépcsőn. Még egyszer visszamosolygott rá, mikor becsukta az ajtót. Matt integetett neki. Az ajtó becsukódott, ő meg nem bírta ki, muszáj volt ugrania egyet-kettőt örömében. Aztán végigsasszézott az utcán, és ugyan kicsit furán néztek rá a járókelők, de inkább lennének hálásak. Elvégre újabban a buszok is azért járnak, mert ő szerelmes.

Összefolytak a napok, nemigen tudta, hogy éppen mi van. Csak azoknak a perceknek, óráknak volt értelme, amiket Marie társaságában töltött. Alfreddal ketten is többnyire csak Marie és Sakura volt a téma. Fivére megértette az érzéseit, pusztán azon okból kifolyólag, hogy ő maga is erősen ebben a cipőben járt.

Ültek lenn a kanapén, ecsetelgették egymásnak a lányokat és odavoltak teljesen. Aztán meghallották, hogy Arthur fuldoklik a konyhában.

– Arthur? – pattant fel Alfred aggódva.

Már ugrott volna, mikor a bátyja kiegyenesedett a pult mögött, kitörölte a könnyeket a szeme sarkából, és még mindig csukladozva a röhögéstől legyintett.

– Semmi, semmi.

– Minden oké? – kérdezte már Matt is.

Mr Hiúzfülű Scottnak több sem kellett, már ki is dugta a fejét a dolgozószoba ajtaján.

– Mi az ábra? – kérdezte vallatótiszt-fejjel.

Arthur megint elröhögte magát, majd feléjük mutatott.

– Semmi, csak olyan szerelmesek, hogy nagyon, és nem akarom kinevetni őket, de muszáj.

– Ja, csak az? – fintorgott Scott, és Matt zavarodottan figyelte, ahogy a bátyja végigméri. – Szerinted miért jöttem be ide? Elég rájuk néznem, hogy rózsaszínűt fossak.

Arthur megköszörülte a torkát.

– Hölgyeim és uraim, önök az igen ritka Scottus Kirklandus állatfajt figyelhetik meg természetes viselkedése közben…

– Egy kiskanálnak magasabb az érzelmi intelligenciája – húzta fel az orrát Matt.

– Kapjátok be – horkant fel és becsapta maga után az ajtót.

– Te tényleg bekaphatod, bunkó vagy te is – pillogott Alfred Arthurra.

Ő meg csak vigyorgott és kacsintott.

Nem lett vak a világra csak azért, mert a rózsás köd leereszkedett. Csak nem látott túl messzire. Nem érdekelte például, hogyan lesz majd a félévkezdés, mennyire feledkeznek meg majd róla a többiek. Nem érdekelte, mit gondolnak róla a tök idegen emberek, mikor mosolyogva sétált végig az utcán.

A közeli dolgokat viszont továbbra is látta. Aggódott, mikor reggel lement és Scottot úgy találta, hogy nem szól rá minden kis apróság miatt. Akkor tudta, hogy Arthur az éjjel nála aludt, és Matt ilyenkor mindig bűntudatot érzett, amiért az ő estéi azzal telnek, hogy átmegy Alfredhoz és iker-partit rendeznek.

Minden alkalommal meg akarta kérdezni Marie-t Francisről, de mindig elkábult, és csak este jutott eszébe a dolog, mikor hazament és meglátta a bátyját. Pedig tényleg jó lenne tudni, hogy Arthur most valami lány, vagy tényleg a szőke férfi miatt szokott néha begörcsölni, és végigvonulni a lakáson egy adag tisztítószerrel felszerelkezve, miközben a hifiből Doris Day szól, ő pedig azt hajtogatja, hogy talántalántalán.

Élénken élt az emlékeiben a délután, mikor óvatosan lökte be a bejárati ajtót, felkészülve az azonnali visszavonulásra, mert a házból egy légvédelmi üteget is megszégyenítő, sorozatlövéshez hasonlatos zajok szűrődtek ki. Azt találta, hogy Scott ábrándos tekintettel húst klopfol, míg Arthur a nappali bolyhos, fehér szőnyegén hever és a plafonon csámborgó legyeket bámulja döglötthal-tekintettel.

– Minden rendben? – kérdezte tőle óvatosan.

– Meghalt – motyogta.

– Kicsoda? – rémült meg.

– Boromir.

Gyorsan végigfutott benne minden ismerősének a neve, és nagy kő esett le a szívéről, mikor rájött, hogy Arthur csak Gyűrűk urát nézett. Akkor levette a cipőjét és ment a konyhába, hátha Scottnak szüksége van egy kis lelki támogatásra és akkor nem veri szét a konyhapultot.

– Minek nézel faszságokat – dörmögte a bátyja.

Noha jó erős csapásokkal tette nyomatékossá a szavait, Arthur azért hallotta.

– Most mondd azt, hogy téged nem ütött szíven!

Matt szaggatottan sóhajtott. Azt még megértené, ha Mufasa vagy Piton halálán borulna ki, na de Boromir? Ennyire leadta a szintet, hogy egy huszadrangú mellékszereplő távozása megérintse?

– Kétszeresen kudarcot vallott. Úgy halt meg, hogy elbukott.

– Ilyen az élet – dünnyögte Scott.

– Nekem úgy rémlik, hogy mosolygott, és éppen hűséget esküdött Aragornnak – így Matt.

– Azért mosolygott, mert Aragorn átvállalta tőle a terhet! Elbukott, de Aragorn megbocsátott neki, elvégre a királya, vagy mi, megteheti… és ha már egyszer nyomja a vállát Isildur öröksége, akkor tökmindegy, Boromir neki nem oszt-nem szoroz.

Scott abbahagyta a klopfolást, és odavágott egy serpenyőt a tűzhelyre, majd alágyújtott. Közben Mattre nézett és azt tátogta:

– Melodramatikus.

Arthur folytatta:

– Szerencsétlen… esküt tett, hogy megvéd valakit, erre ellene tört egy gyenge pillanatában. – Scott belevágta az egyik marhaszeletet a serpenyőbe, az olaj hangosan sercegni kezdett. – Oké, utána megpróbálta jóvá tenni azzal, hogy védte Pippint és Trufát, de abban is elbukott, és végignézte, ahogy a hobbitokat elviszik. – Magának süthette a húst, mert már fordította is, hogy véres maradjon. – Először az elméjében, aztán testben tört meg.

Még dobott rá két karika hagymát meg meglocsolta egy kis citromlével, hogy íze is legyen. Matt szemrevételezte a konyhai állományt, és halkan, hogy Arthur monológját ne szakítsa félbe, leadta az instrukciókat, hogy milyen legyen a hús. Scott csak bólogatott. Beledöfte a húsvillát a marhájába, és rakta volna ki tányérra, mikor Arthur rövid szünet után befejezte a fejtegetését:

– Kicsit olyan volt, mint én.

A steak himbálózott a levegőben. Centiken múlt, hogy a tűzhelyre és nem a serpenyő szélére esett le. Scott meredt rá egy kicsit. A húsvillát ugyanott tartotta. Matt óvatosan arrébb lépet egyet, csak a biztonság kedvéért. Scott sandán felnézett rá, és jóváhagyón biccentett:

– Melodramatikus.

Azzal folytatta a sütögetést, mintha mi se történt volna.

Matt azért továbbra is halálosan félt a dühétől. Nem véletlen, hogy napokkal később falfehéren meredt a frissen mosott konyhai függönyre. Az előbb verte le a kávésbögréjét, ami éppenséggel tele volt, lezúgott a földre és ezer apró darabra robbant. A kávé jó része a függönyön landolt.

A másodpercnyi sokk után székre állt, leszedte az anyagot és rohant beáztatni, hátha nem marad rajta folt. Nekiállt feltakarítani a nyomokat, és már csak az új függönyért kellett volna felmennie, mikor az órára nézve észrevette, hogy vagy elindul, vagy elkésik, márpedig kellemetlen lenne, ha pont ő érne oda utolsóként a jó előre lefixált duplarandira, mikor ő az egyetlen, akinek egész nap nincs semmi dolga.

A függöny-problémakör természetesen csak akkor jutott eszébe, mikor késő délután, olyan öt óra magasságában lekászálódtak a buszról. Konkrétan megérintette a cipője talpa a járdát és lefagyott. Halálra váltan meredt a hátraforduló testvérére:

– Alfred, én indulás előtt leöntöttem egy függönyt kávéval.

Nem kellett magyarázkodnia. Alfred arcán átfutott a borzalom, és úgy kezdett rohanni, mint akit üldöznek. Sportoló volt, könnyedén lefutotta Mattet, aki csak a ház előtt érte őt utol. Alfred akkor már a járdán térdelt és az ég felé nyújtott karokkal mondott hálaimát – Scott kocsijának nyoma sem volt.

Megtámaszkodott a térdein. A gondolatai egy darabig csak önmaga biztatására korlátozódtak, nevezett, ne adja fel a lélegzést, olyan nagyon jól megy neki. Alfie hátba veregette és hagyta, hogy előremenjen. Úgyis neki kell feltenni azt a függönyt.

És a függöny a helyén volt. Nem úgy a konyha, az fel volt robbantva. Arthur éppen azon próbált javítani, söprögette a szétszórt lisztet.

– Szia – állt meg Matt az ebédlőben.

Arthur megdermedt és felnézett. Utána megköszörülte a torkát és elkezdte porolgatni magáról a lisztet, ami úgy tetőtől-talpig beborította.

– Ühm. Helló.

– Te meg hogy nézel ki? – állt meg Matt mellett vigyorogva Alfred.

– Kicsit lisztesen, na, nem kell beszólni. Amúgy mindjárt kész a süti.

Matt előtt lepergett élete filmje. Ha most azt mondja, hogy nem éhes, akkor ma már nem eszik többet, ami azért elég kellemetlen. Ha meg igen, akkor lehet, hogy az ügyeleten köt ki, ami még kellemetlenebb. Alfie mosolya is megremegett, és a szeme sarkából látta, hogy lefut egy izzadtságcsepp a halántékán.

Élet-halál kérdésről volt szó, nem nagyon figyelt oda, hogy a fürdőben éppen lehúzták a vécét, mikor bejött, és kezet mostak, mikor Arthur feltette A kérdést. Alfie-val egyszerre rezzentek össze, mikor felcsendült mögöttük egy mély, doromboló hang:

– Nem kell aggódni, fiúk, kezeskedem érte, hogy ez a mostani ehető lesz.

Francis libbent el mellettük a konyha irányába. Tizedannyira sem volt lisztes, mint Arthur, vagy lehet, hogy csak lesöpörte magáról, mielőtt a ház tisztesebb részeibe ment látogatóba.

– Nem fáj – dörmögte Arthur.

– Ah, mon lapin, az egy dolog, hogy zavar, ha fumigáljuk a főztödet, az egy másik, hogy ember ennyire nem tud nem főzni – nézett rá. Kis szünet után hozzátette: – Kivéve persze, ha rólad van szó.

Matt lefagyott. Francis itt van a házban, oké, kit zavar. Sütögetnek Arthurral, ami orosz rulett, de amíg nem eszik a végeredményből, baj nem érheti. A konyha úgy néz ki, mint ahová atomot dobtak, de ez szerencsére nem az ő baja, és a függöny is tiszta, szóval ő mossa kezeit, ezt a balhét nem ő fogja elvinni. Azon viszont nem tudta túltenni magát, hogy Arthurt épp az imént szólították nyulamnak.

– Ő Francis, ugye? – kérdezte tőle Alfred alig hallhatóan.

Visszasuttogta:

– Japp. És most nyulazta le Arthurt.

Alfie nagy szemeket meresztett rá. Matt látványosan vállat vont, és visszafordultak ahhoz a kettőhöz, akik Arthur katasztrofális főzőtudományáról átnyergeltek a nyílt töréssel járó fájdalmakra, majd egyéb témákat érintve az erőszakos hittérítőknél lyukadtak ki. Igazából úgy tűnt, hogy tökmindegy, miről beszélnek, csak vitatkozhassanak valamiről.

– Nem értem, hogy mi értelme annak, hogy valaki a nyomomban koslat és próbál meggyőzni a reformációról, vagy Jehova tanúiról vagy a Krisna-tudatról – fejtegette Arthur söprögetés közben. – Nem mintha bajom lenne bármelyikkel is, csak ha egyszer azt mondom, hogy kopjon le, akkor kopjon le.

– Amikor a jóember kilép az utcára, akkor nyilván úgy megy ki, hogy ő most megtér – forgatta a szemét Francis. – Ha nem rámenős, az életben nem állna meg mellette senki.

– Mert attól, hogy nem tudom levakarni, nyilván megtérek. Szerintem a rámenősséggel pont elijesztik a potenciális híveket.

– Amúgy az ilyenek nem is szoktak téríteni, ők csak adományt gyűjtenek, nem?

– Az meg a másik. A múltkor megkérdeztem az egyiktől, hogy mi lenne, ha koldulás helyett dolgozna, erre faképnél hagyott.

– Mon chéri, mondtam már, hogy ritka bunkó tudsz lenni?

– Pont nem érdekel. Plusz milliószor megkértelek már, hogy a miénkhez hasonló tisztes angol háztartásokat ne szennyezd be a sajtzabálók nyelvével.

Arthur a partvisról váltott a kis kéziseprűre és összesöprögette a sarkokból is a lisztet. Francis a mosogató mellé hordta a szennyes edényeket, és vizet eresztett. Onnan nézett le, és mérte végig az ikrek bátyját, aki éppen az asztal alá mászott be.

– Mon anglais.

– Francis.

– Mon petit.

– Felrúglak.

Alfred felemelt kézzel távozott. Matt utánanézett, aztán vissza a konyhába. Arthur éppen megpróbált egyszerre nagyon csúnyán nézni Francisra, és méltóságteljesen kimászni az asztal alól, kezében egy szemeteslapáttal.

– Lisztes az orrod – jegyezte meg Francis fapofával.

Arthur csak szipogott egyet, megmártotta az ujját az összesöpört lisztben, és megpöccintette Francisét.

– Már a tied is, béka.

Arra jutott, hogy jobb lesz neki, ha Alfred után megy.

Felszaladt a lépcsőn, és nekitámaszkodott Alfred szobájának ajtófélfájának. Fivére éppen az ingéből hámozta ki magát, hogy valami kényelmesebbe bújjon.

– Becézgeti – bökött a háta mögé, mintha Francis ott lenne mögötte.

– Na és? – vont vállat Alfred. – Ha együtt vannak, megtehetik. És mivel úgy látom, hogy hobbiszinten összejárnak sütögetni meg egymást sértegetni, hááát…

Sokatmondóan vigyorgott.

– Nem pont úgy néznek ki, mintha bele lennének zúgva egymásba – tűnődött Matt. – Inkább csak ugratják egymást.

– Na ja, én is így mondanám. Lehet, hogy nem beszélek franciául, de azért nekem is feltűnt, hogy a nyulacskázáson kívül majdnem ugyanúgy szólította, mint Marie téged egész délután. Pöti meg cséri…

A füléhez kapta a kezét.

– Szörnyű a kiejtésed – hörgött.

Alfred lazán vállat vont, és belebújt az I don't give a flying fuck feliratú pólójába.

– Kajás vagyok – jelentette ki. Kifelé menet megállt Matt mellett, és félig lehunyt szemmel hajolt oda a megrettent képet vágó ikertestvéréhez, hogy mély torokhangon a fülébe súgja: – Pöticséri.

– Uáááh, takarodj!

Ellökte magától és bemenekült a saját szobájába. Gyorsan magára zárta az ajtót. Alig fordult el a kulcs a zárban, kívülről Alfred már meg is próbálta kinyitni az ajtót.

– Maaaattie!

– Átöltözöm!

– Az bezzeg nem zavart, amikor én illegettem magam egy szál gatyában!

– Nyilván nem zavart, akkor nem én voltam egy szál gatyában.

– Mattie.

– Mi van?

– Születésed óra ismerlek, most komolyan kizártál?

– Reménykedtem benne, hogy addig sem hallom a repedtfazék hangod. Meg rám se nézel soha, nyilván nem eresztelek be.

– Ez nem is igaz!

– Persze, múltkor a strandon kijelentetted, hogy még soha nem láttál bal oldalról!

– Mert mindig a balomon vagy, azért! Figyu, ha nem sietsz, a kulcslyukon keresztül fogok beszélni hozzád franciául.

– Nem beszélsz franciául, Alfie. A próbálkozásaidat meg inkább hagyjuk.

– Pöti.

– Franciául fogom ejteni a neved!

– Háromig számolok! – Matt éppen a pólóját húzta, nem volt ideje ilyesmire. – Egy… kettő… három! Cséri, gyere ki, olyan pöti vagy.

Leglesújtóbb arckifejezésével nyitott ajtót. A nadrágja még a kezében volt.

– Na – vigyorgott rá Alfred. – Most komolyan, gyere már. Mi van, ha azok ketten egymásnak estek a konyhánk meghitten lisztes padlóján? Vagy mégis Arthur-süti ízű lesz a süti. Nem akarok egyedül szenvedni, siessél.

Előrehajolt, és legfranciásabb francia akcentusát előszedve megpróbálta Francis dorombolását utánozni:

– Alfhred, mon frère, tais-toi, sinon je serai en colère.

Alfie fintorgott.

– Mi volt ez? – nyöszörögte.

– Alfhred? – pillogott rá ártatlanul.

– Oké, meg se próbálkozom a franciával soha többé, de ezt most hagyd abba.

– Pont így gondoltam én is.

Belebújt a nadrágjába, és csendes egyetértésben megindultak lefelé. Ez Alfie jóvoltából nem tartott tovább pár lépésnél. A lécső aljában már a következő duplarandit szervezték. A csönd Mattnek tűnt fel.

Megtorpant a konyhaajtóban. Arthur az asztal mellett állt, előtte egy nagy adag gőzölgő sütemény, amit a ház valószínűleg legnagyobb késével próbált együttműködésre bírni. Nem is egy, de két összefogott konyharuhával védte a kezét a tűzforró tepsitől. Elég morcosnak tűnt.

– Arthur? – szólította meg Alfred. – Hova lett Francis?

– Lelépett – morogta ő. – Kegyeskedett mondani, hogy neki amúgy melója van, kiszedte a sütit, azt' elhúzott.

Összenéztek. Matt bizonyság-mérője hetvenről kilencven százalékra ugrott – ezek ketten tuti, kavarnak. Csak Scott meg ne tudja, mert ha Arthur Francis miatt van néha (mindig) kiborulva, akkor Marie-nak lehet, hogy záros határidőn belül báty helyett nővére lesz.

A bátyjuk széttrancsírozva bár, de kiszedte egy kistányérra a sütemény sarkát. Mivel a világ legegyszerűbb meggyes piskótájának tűnő szelet körülbelül olyan forró volt, mint a Nap felszíne, Arthur előszedett egy villát, és azzal esett neki. Tényleg nagyon morcos volt. Matt gyorsan közölte ezt az információt Alfie-val, aki az ilyen finomságokra általában érzéketlen volt. Ikre egy kézszorítással megköszönte a figyelmeztetést, és elaraszolt a kamra irányába.

Míg odafenn voltak, egész szépen kipofozták a konyhát. Talán még egy porszívózás nem fog megártani neki, de amúgy első osztályú munkát végeztek. Leült Arthur mellé a székre.

– Elmeséled? – kérdezte néhány perc hallgatás után. Akkor is csak azért, mert Alfred kidugta a fejét a kamrából, és erőteljes integetéssel a tudtára adta, hogy siethetne.

– Nincs semmi bajom – morogta válaszul.

– Pont úgy nézel ki – bólintott.

Arthur lecsapta a villáját.

– Nincs semmi bajom, oké?!

– Arthur – csitította. – Ne haragudj, nem akarlak piszkálni, csak látom rajtad, hogy fel vagy dúlva. Tudok segíteni?

– Úgy nézek ki, mint aki lelkizni akar?

Fújás nélkül kapta be a következő falat süteményt. Matt felállt és töltött neki egy pohár vizet, amíg ő próbálta nem visszaköpni a tűzforró süteményt. A vizet elfogadta.

– Bunkó leszek – ült vissza a helyére. – Szóval, te és Francis, hah?

Arthur maga elé meredve tette le a poharat. Nem válaszolt.

– Mióta?

Félrenézett. Matt türelmesen fürkészte, mire Arthur rezignáltan sóhajtott.

– Most lesz négy hónapja. Technikailag csak kettő és fél, mert két hétig csak idegesített, aztán két hétre hazament meglátogatni az anyját… Mindegy.

A tenyerébe támasztotta az állát és szúrósan bámult kifelé az ablakon.

– Azt mondtad, ez nem olyan, mint az eddigiek – feszegette tovább Mattie.

Lehet, hogy átképzéssel szerezhetne egy pszichológusi diplomát is. Meg talán Scott is, úgyis annyit lelkiztek az utóbbi években, hogy az valami elképesztő. Matt foglalkozhatna a szorongásos-depressziós esetekkel, Scottot meg elküldik a narkósokhoz, oda állítólag kemény kezű emberek kellenek.

Arthur a kijelentését hallva felhorkant.

– Mi? Atyaég, ez pont úgy hangzik, mintha egy nyálas romantikus könyvből szedted volna! – fintorogva, kínjában nevetve pillantott Mattre. A kínlódó arc maradt, a nevetés elhalt. – Amúgy ja, más. Kezdve azzal, hogy akárhogy is nézem, Francis férfi. Az eddigiek nők voltak. Plusz sehol nincs a rózsaszín köd, amit a magam részéről erősen hiányolok.

Felvonta a szemöldökét. Arthur elfordult.

– Eddig mindig… eh. Emlékszel a két hónapos szabályra?

– Említetted néhányszor.

– Részemről ez tapasztalat. Két hónapig létezem a ködben, addig minden és mindenki tökéletes. És ahogy eloszlik… megjelennek a hibák. – Megnyalta az ajkát, kereste a szavakat. – Meglátom, hogy milyen is igazából az, akit két hónapig kvázi istennőként tiszteltem és minden alkalommal csalódtam. Francis meg… – megcsóválta a fejét. – Nem volt köd, nem volt minek eloszlani. Kezdettől fogva tudtam, hogy egy egocentrikus, beképzelt seggfej, aki direkt húzza az idegeimet, folyamatosan croissantul karattyol, soha nem képes egyenes választ adni, egyáltalán, úgy viselkedik, mint egy ribanc a dél-amerikai szappanoperákban. – Hátradőlt és összefonta a karjait. – Nem mintha én kedvesebb lennék vele, de pont megérdemli. Egy barom.

Matt ott maradt pislogva. Ő azt hitte, arról fognak beszélgetni, hogy Arthur szerelmes. Ehhez képest… Viszont úgy tűnt, hogy megtört a jég, mert Arthur hirtelen mondani kezdte:

– Az első találkozásunk még oké, kliens volt a virágboltban, szerintem még el se küldtem a halálba. Másnap visszajött, meg harmadnap is, aztán összefutottunk a boltban, meg a parkban meg kábé mindenhol. Meg tutira és teljesen biztos vagyok benne, hogy stalkolt, mert az, hogy ennyire biztosan találkozzak vele, amikor kimozdulok a négy fal közül, olyan a világon nincs! – Összepréselte a száját, kiszedett még egy szelet süteményt és módszeresen morzsává aprította. – Arra játszott, hogy én hívjam el valahova. Oké, megtettem. És mindig az a rohadt talán, utána meg vagy jön, vagy nem, ahogy éppen úri kedve tartja. Azon is meg voltam lepve, hogy a macskáját nálam dobta le, nem a húgánál. Mindegy, arról ne beszéljünk.

– Mert…

– Mondom, ne. Azt elég volt egyszer elmesélni Emilnek.

A meggyes piskóta cafatokban volt. Arthur ismét összefűzte a karjait, ujjaival szapora ritmust vert a felkarján.

– Scottnak ne mondd el – tört ki belőle hirtelen. – Meg úgy egyébként is… Áh, hagyjuk.

Kicsit úgy tűnt, mintha ezzel a mondattal nem csak a beszélgetést, de az egész életet elengedné, Francisestul-mindenestül. Alfred mindenesetre úgy értelmezte, hogy végeztek a beszélgetéssel, mert előjött. Szöszölésére Arthur hátranézett. Összevont szemöldökkel fordult vissza Matthez.

– Nem ma volt a duplaranditok? – kérdezte.

– Uhm… de?

Honnan a fenéből tudja? Alfred is derékból fordult, az összeesküvés-elméleteket gyártó arcával. Matt bólogatott neki, hogy Arthur valóban gondolatolvasó, mert a bátyjuk mintegy mellékesen a naptárra bökött, és az ordenáré, kék-narancs „DUPLARANDI <3” feliratra bökött. Matt amúgy próbálta lebeszélni róla Alfredet, és Scott is kifejtette a véleményét a dologról. Alfie-t annyira nem zavarta, ő marha büszke volt magára.

– És ezt a duplarandit véletlenül nem vacsorával kezdtétek? – folytatta a kérdezősködést. – Mert ez esetben, Alfred, egy bélpoklos vadállat vagy.

Matt letette a kezét az asztalra.

– Oké, most valld be, honnét szerzed az értesüléseid.

Arthur bal szemöldöke megrezzent félig lehunyt szemhéjai felett. Nem volt lenyűgözve.

– Matthew, nem tudom, feltűnt-e, de ismerek egy Francis nevű alakot, akinek van egy húga, akit te ismersz. Hogy milyen közelről, azt inkább nem akarom tudni. Ja, és Marie részletes listát adott Francisnek, hogy mit tudjon meg ő, tőlem, rólad.

Matt elsápadt és éppen idegösszeroppanást akart kapni, mikor Arthur felröhögött.

– Nyugi már! Amúgy, ha érdekel, akkor Francis elhagyta a listát, és csak arra emlékezett, hogy meg kell kérdeznie, mi a kedvenc színed, meg kutya- vagy macska-párti vagy-e… Azt mondtam, hogy a kedvenc színed a piros, és macskás vagy. Utóbbira csak tippeltem, de Kuma adta a támpontot. Jól mondtam?

– Jól.

Ettől függetlenül még mindig szívszélhűdéses állapotban leledzett. Alfred odajött lelki támaszt nyújtani. Rontott rajta, hogy közben a fülébe csámcsogott.

Hirtelen megvilágosodott. Arrébb lökdöste Alfredot és felvillanyozva nézett Arthurra.

– És ha én kérdezek Marie-ról, akkor…

– Felejtsd el – vágott közbe Arthur.

– Eh.

– Hagyd el, Mattie – veregette meg a vállát Alfred. – Legfeljebb kénytelen leszel a hagyományos módon tájékozódni.

Felnézett rá. Alfred szomorkásan mosolygott.

– Facebook, vagy esetleg megkérdezed tőle…

Oldalba vágta. Azok ketten meg lejattoltak.

Ha már ő megszívatta magát, és Arthurból is kikaparták, mi a nagy harci helyzet, Alfred sem maradhatott ki a szórásból. Arthur egyszer-kétszer kegyetlenül beoltotta, amiért Alfred bosszúból – hogy ki ellen, az nem volt világos – megevett két szendvicset. A kenyérvágó kést a termelt morzsával a konyhapulton hagyta. A pite első szeletét csak óvatosan megbökdöste, de a hetedik után azt csámcsogta:

– Ne szállj el tőle, de ez egész finom.

Hiába a mondat első fele, Arthur megragadta Mattie kezét.

– Hallod?! Csináltam valami ehetőt!

– Tényleg? – hallották Scott hangját az előtérből. – Na várj, azt megnézem én is…

Vörös hajú fivérük tömeggyilkos fejjel lépett be a konyhába. Az egy Scott-féle tízes skálán 7-es szintű emberbarátságot jelöl, vagyis jókedve volt. Kihalászott egy szeletet, egyben betömte a szájába, és egészen elismerő arccal kérődzött rajta.

Matt Scott hazaérkezését tekintette a saját végszavának. Felállt, hogy zúzzon fel az emeletre, és esetleg felhívja Marie-t, vagy ráírjon, vagy rá gondoljon a nap hátralevő részében.

– A-a, nem mész sehova – szólt utána Scott, még félig teli szájjal. – Ülsz vissza, és megbeszéljük a pénteket.

– Mert mi van a péntekkel? – nézett fel Alfred.

Scott két gyors rágás után lenyelte a maradékot is és felmarkolta a naptárat a pultról.

– Az van a péntekkel, öcsipofa, hogy én Gazda-expóra megyek, Mattnek úgy látom, konferenciája lesz, te meg telefirkáltad a naptárat a hú-de-fontos meccseddel.

– Az egy fontos meccs! – düllesztette ki a mellét Alfred. – Plusz…

– … benne vagy a kezdőcsapatban, látom – forgatta a szemét Scott. – Büszke vagyok rád.

Alfie egészen meghatottan ereszkedett vissza a székre.

– Arthur, most nem megyünk Emilhez, ugye?

– Nem, szombatra van időpontunk – rázta a fejét. – Pénteken csak klubba megyek, de odáig el tudok biciklizni.

– Valószínűleg későn érünk haza.

Arthur nagyon csúnyán nézett.

– Jó, oké – emelte fel védekezően a naptárat Scott. – Nem kell máglyára küldeni, felfogtam.

Következőnek Matt kérdezett:

– Amúgy hogyhogy mész Gazda-expóra? Tavalyelőtt voltál, és azt mondtad, nem éri meg.

– Nem is, viszont venni akarok egy traktort, és ahhoz tudni kéne, hogy milyet érdemes.

– Van jogsid traktorra? – kérdezte Alfred döbbenten.

– Há' majd lesz, azon ne múljon. Legalább nem kell majd azzal a seggfejjel együtt dolgoznom, aki többet iszik meg beszél, mint dolgozik… Alfred, mi ez a sok szar itt? Nem mondtam még százszor, hogy mosogasd el a vágódeszkát magad után? Matt, te nem eszel, spuri odébb, Arthur, te meg vágd fel a maradékot, ez a vacak tényleg ehetőre sikerült.

Ifjabb Kirklandék ugyanazzal a szemforgatós elfojtott mosollyal röhögtek bele a tenyerükbe, amikor Scott elfordult. Aztán nagyon gyorsan tettek, ahogy mondta, mikor az acélkék szemek vihart ígérve rájuk szegeződtek.

Szószedet: minden franciául van

mon lapin – nyulam

mon chéri – drágám, kincsem

mon anglais – angolom

mon petit – kicsim

Alfred, mon frère, tais-toi, sinon je serai en colère. – Alfred, bátyám, kuss, vagy mérges leszek. (Ezt hallgassátok meg Google-fordítóban, szerintem valami oltári :D)

>>> Következő fejezet >>>