Szerelem a korona idején #11

Néminemű pihenés és írói válság után hej-helló-megjöttem. A következő (utolsó) fejezet már félig kész, karácsonyig hozom azt is. Béke.

Mi van: lassan vége az első lezárásnak. A rém, hogy Arthurnak vissza kell mennie Londonba, egyre mélyebbre mélyeszti karmait kedvenc britünk szívébe. Mama a maga módján igyekszik elterelni a figyelmét erről. Kedvenc franciánk is, csak ő egészen máshogy.

Ez egy olyan fejezet, amiben Arthur nagyon sok mindenre számít, de nem lepődik meg, amikor a dolgok nem úgy történnek, ahogy ő azt kigondolta.

 

A francia zenét se hagyjuk ki.

 

Dolgok, amik régen voltak:

• Harriet: Mrs Fraser keresztneve
• Kate: Mrs Hudson keresztneve

Kanbe tumblr-jéről loptam, kövessétek be uwu

Mamának egy jegyet az online boldogságtanfolyamra, csak oda

Gyorsan kialakult az új menetrend. Arthur napközben órán volt, hagyta, hogy a mama ugráltassa, aktívan rajta volt az együnk kevesebb sütit-programon – kit hiteget, de most őszintén –, délután pedig különböző indokokkal eltűnt a házból egy-két órára. Általában „levegőzni” ment, bővebb indokot nem adott, miután egyszer majdnem rajtavesztett.

– Úgyhogy kimegyek ööö… gyógynövényt gyűjteni – mondta Arthur és a hóna alá csapott egy pokrócot. – Kell a beadandómhoz.

– Értem – mondta Betsy mama és valamiért felettébb vidámnak tűnt.

– Ne menj ki, jó? – kérte Arthur. – Tudom, hogy rohadt idegesítő, én is utálom, de kérlek… na. Vigyázz magadra, mama, majd jövök. Igyekszem.

– Hagyd csak – legyintett ő. – A tévéújság azt mondja, lesz egy dokumentumfilm a háborúról. Szeretnék veszekedni egy jót ezzel a nyavalya masinával, akkor meg jó, ha odavagy.

– Oké. De ígérd meg, hogy nem lógsz meg, mint a múltkor.

– Úgy pátyolgatsz, mintha én lennék a gyerek! Ott van még a seggeden a tojáshéj! Na eridj, ha így haladsz, a küszöbön ér az este.

Arthur menet közben igazgatta el a hátizsák szíjait a vállán. Az a vicces érzése támadt, hogy a mamája esetleg tudja, mi a helyzet. Gyorsan elhessegette a gondolatot.

Hazatértekor mama megkérdezte, hogy hazafelé futott-e, mert el nem tudja képzelni, hogy Arthur hogyan fáradhatott el a heverészésben, arról nem is beszélve, hogy azt mondta, fotózni is fog, de a telefonját itthon hagyta. Azzal vágta ki magát, hogy inkább rajzolt, az oktatójának az jobban bejön. Hogy a mama ne foghassa hazugságon, másnap tényleg lerajzolt egy rakás növényt. Ha már lerajzolta őket, esztétikusan beszúrogatta őket a beadandójába és az oktatójának tényleg jobban tetszettek, mint a fényképek.

A félév vége egy intercity sebességével közeledett. A kormányzati tájékoztatás után, hogy a megfertőződések száma esik és minden csodálatos, június tizenötödikén nyit az ország, Arthur egészen kétségbeesett. Francis természetesen minden tőle tehetőt megtett azért, hogy javítson a hangulatán. Piszok jól ment neki.

A pokróc praktikus, kétrétegű darab volt, az alja vízhatlan anyagból készült. Jól esett feküdni rajta és nézni a felhőket, míg arra várt, hogy a szívverése visszaálljon a megszokott ritmusra.

– Tudod – mondta egyszer Francis, miután kiöblítette a száját –, ahogy a mama viselkedik, esküdni mernék rá, hogy sejti, mi van köztünk.

– Na ne!

– Nem rosszalkodik, amíg odavagyok – számolta az ujjain –, nem próbál meg elkolbászolni, és régen mindig kígyót-békát mondott mindenkire a faluban, most meg mintha a legjobb barátja lenne Betsy néninek.

Újdonsült kapcsolatuk révén Arthur is jogot formálhatott rá, hogy Francis mamáját Maddie néninek szólítsa. Azért gondja volt rá, hogy szemtől szemben a Mrs Rossignol megnevezést használja. Boldog volt, hogy végre tudta a néni nevét, a mama elképedt arckifejezése meg, amikor először kimondta a croissant nevet a füle hallatára, mérhetetlen büszkeséggel töltötte el, akkor is, ha Arthur magát a szót nem tartotta különösebben nehéznek. Ugyancsak Betsy mama mindig leintette Francist, amikor ő Mrs Ainsley-nek hívta.

– Lehet, hogy csak elege van belőle, hogy ott legyeskedsz körülötte – tippelt Arthur. – Legalábbis Betsy mamán én ezt látom. Inkább viselkedik, hogy legyen egy kis nyugta.

– Azt hinné az ember, hogy örülnek neki, hogy végre van itt egy rokon.

– Mama vagy húsz éve egyedül él, szerintem hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van. Az elején néha még meglepődött, amikor bejött a szobába és meglátott. Mintha arra számított volna, hogy álmodja az egészet.

– Ezt megértem – horkantott fel Francis. – Néha nekem is egy végtelen hosszúra nyúlt rossz álomnak tűnik ez az egész a koronával.

– Nem t’om, én az utóbbi időben egészen élvezem.

– Azt vettem észre – hunyorgott rá Francis.

Arthur meglökte a vállát és mondta neki, hogy viselkedjen rendesen. Francis nem tudott rendesen viselkedni. Arthur szemrebbenés nélkül tagadta, hogy ezt élvezi.

Néha tényleg elmentek kirándulni. Arthur megmutatta Francisnek, merre csalinkázott gyerekkorában, különös tekintettel arra a helyre, ahol állítólag a bátyjai majdnem belefulladtak a lápba. Francis addig hízelgett, hogy Arthur ásott egy családi képet magukról, utána két órát dacos hallgatásban létezett, mert Francis mérhetetlenül mulatságosnak találta az egyenszemöldöküket. Arthur ezek után szeretett volna valami gonoszat mondani a húgára, de a tizenegy éves Bernadette tündéri kislánynak tűnt.

– Ne hagyd, hogy megtévesszen – dörmögte Francis. – Egy pokolfajzat, ha kártyáról van szó.

– Ilyen fiatalon krupiének képzed?

– Képzi a fene, magától tanulta!

Ennyi végtelen elfoglaltság mellett néhány napos késéssel vette észre azt a bizonyos e-mailt. Hangosan felkiáltott, amikor végigolvasta – alig tudta kimagyarázni Betsy mamánál, hogy miért viselkedik úgy, mint egy hülye.

Nagyjából hat órát chatelt Robin Mitchellel. Francis egyenszemöldökös megjegyzése után szégyellte magát a múltbéli kétségei miatt: Robinnak szintén hernyók fészkeltek a szemei fölött, már ebből lekövethette volna, hogy rokon. Egyébként jó formának tűnt, azonnal benne volt, hogy beszéljen a mamával.

Az időzónákat és a napi teendőiket valószínűleg egy élmény lett volna összeegyeztetni, ha nem lett volna a korona. De volt, és Arthur addig lebzselt otthon, míg az állam engedte – milyen furcsa belegondolni, hogy már kifejezetten tetszik neki a bezártság, ennek egészen biztosan nincsen semmi köze egyes franciákhoz. Meg talán Betsy mamát is kedveli. –, így volt szerencséje istentelen időpontokban megvitatni Robinnal, hogyan és mikor ejthetik meg a bizonyos beszélgetést.

A megbeszélt időpontban az öreglány persze nem volt sehol. Arthur már kezdett ideggörcsöt kapni, Betsy mama az utóbbi időben egészen jól viselte magát és már nem kószált el csak úgy. Megszokta, hogy Arthur ott van vele, ha valamit mondani akart, már nem kellett keresnie valakit, aki meghallgatja, ott volt neki kéznél az unokája, hát mondta neki. Ha meg menni akart, akkor vagy szólt, vagy rángatta magával őt is,, mert „jót tesz neked a friss levegő, ne poshadj a szobában egész nap”. Arthur az udvarról jött be, sík ideg volt és már tényleg kezdett a legrosszabbra gondolni, mikor mama lejött az emeletről a kezében egy ruhás kosárral.

– Hallom, keresel – mondta neki úgy, mintha Arthur nem az imént üvöltötte volna tele az egész falut azzal, hogy hol van.

Nem is nagyon tudott mit mondani elsőre, csak nézte mamát csípőre tett kézzel. A néni meg sötét elégedettséggel hunyorgott rá. Arthur sóhajtott és maga után intette.

– Gyere egy pillanatra, kérlek!

Mama letette a ruháskosarat az egyik komód tetejére, és leült mellé a kanapéra. Amikor Arthur kicsapta a gépét, kért egy pillanatot és elment, hogy szemüveget vegyen. Addig volt szerencséje írni Robinnak, hogy mama megkerült, és kezdhetnek. Mire Betsy mama visszaült mellé, a Skype már tárcsázott.

– Mondhattad volna, hogy anyád keres – dörmögte mama.

Arthur sanda pillantást vetett rá, amikor Robin megjelent a képernyőn, mama pedig meglepetten felvonta a szemöldökét. Ott, a világ másik felén már sötét volt, a beadott nappaliban ugyan fel volt kapcsolva a lámpa, de a képernyő egyes részei így is zajos-pixeles masszává olvadtak össze. Szerencsére Robin alakja tökéletesen látszott. Szelíd mosollyal köszönt és még integetett is.

– Mama, ő Robin, Freja néni fia. Új-Zélandon lakik.

Mama előbb Arthurra nézett, aztán vissza a képernyőre. Robin szégyellősen lesütötte a szemét.

– Robin? – ismételte egészen kábán.

– Igazából Robert, de Robinnak hívnak, mióta az eszemet tudom.

Mamának ennél szebbet talán nem is tudott volna mondani. Arthur hallotta a családi legendát, hogy mama mennyit hízelgett az anyjának, hogy legalább második vagy harmadik névnek kapja meg Arthur vagy valamelyik testvére a Robertet. Anya meg dacosan ellenállt, mert mint mondta, ha a mama tényleg azért akarja az ősök nevét az utódokra hagyományozni, hogy az jó szerencsét hozzon, akkor a félkarú, fiatalon elhunyt dédapa szerencséjével talán nem kellene próbálkozni.

– Beszélnem Jettel, az unokatesómmal, aki Carla fia. Úgy fél óra múlva tud csatlakozni ő is.

Mama álmélkodó pillantást vetett Arthurra. Nem kellett magyarázni neki, hogy kicsoda Freja és Carla, a mama számon tartotta az unokáit.

– Robin azt mesélte – mondta Arthur –, hogy Amy néninek volt egy nevelt lánya Amerikában.

– Igen – bólintott Robin. – Talutah Amy nénivel volt úgy négy évet, aztán… hát, történtek dolgok.

– Jaj istenkém – tette össze a kezét a mama. – Fiú van a dologban, igaz?

– Nos… hát, hogy rövidre vegyem a figurát, Jett az igazából a féltestvérem, ahogy Talutah két fia is. Az apánk egyszerre kavart háromfelé, aztán amikor ez kiderült, jól lelépett.

– És Amy nekem nem is mondta, hogy van egy lánya! – kiáltott fel mama dühösen.

– Nem találkoztak azóta, hogy Matt megszületett.

Mama levegő után kapkodott.

– Azt akarod mondani, hogy Amy kitette a lányát azok után, hogy megesett?!

– Talutah csak nevelt lánya…

– Na és? A lánya! Ő meg csak úgy… Arthur, fogj le, vagy most azonnal megyek és helyreteszem! Hát ezt tanulta tőlem az a lány? Tény, amikor Nan bekapta a legyet, akkor legszívesebben megfojtottam volna őt is, meg a Webster fiút is, de túltettem magam rajta. És Amy évekig nevelte ezt a lányt, és el se mondta nekem! Mindjárt agyvérzést kapok.

– Hozok vizet.

Arthur térült-fordult és már jött is a pohár vízzel. Robinnak volt annyi lélekjelenléte, hogy abban a fél percben témát váltson és arról meséljen, hogy vele mi van, meg hogy Carla néni azóta megházasodott, elköltözött Ausztráliába és van egy kislánya. A mama elérzékenyült érdeklődéssel itta a szavait, de volt benne valami, amiről Arthurnak az jutott eszébe, amikor mama a friss pletykákat hallgatta. Magában felhorkant. Mégis mit képzel, csak nem azt hitte, hogy a következő két napban nem Betsy mama frissen előkerített unokáitól lesz hangos az egész falu?

Ha már eszébe jutott, akkor megleste a telefonját is. Robintól megkapta Freja és Carla elérhetőségét, amiket azon melegében át is dobott az anyjának. Anya egy boldogan síró matricát küldött vissza, hetvenöt szívecskével.

Visszaült Betsy mama mellé, de rá innentől kezdve csak azért volt szükség, hogy mama megragadhassa a kezét, amikor Robin valami különösen izgalmasat mesélt, vagy amikor kiderült, hogy Jett becsatlakozása nem azt jelenti, hogy Robin meghívja őt is a beszélgetésbe, hanem azt, hogy a srác egy ötéves energiájával és lelkesedésével bevágódik Robin mellé. Arthur gyorsan elment kekszért, hogy azok a túloldalon ne hallják, ahogy röhög. Mama beköpte.

A technikai apróságokat is Arthur hárította el. Jett küldött egy képet az Amerikában élő féltestvéreikről, Mattről és Alfredról. Mama egészen odavolt, és úgy tűnt, tényleg egyáltalán nem zavarja, hogy vérségileg a világon semmi köze nincs hozzájuk. Ismételten hangot adott neki, hogy előveszi Amyt. Arthur gondolkodni kezdett rajta, hogy mit csináljon a délután, nem igazán volt kedve végighallgatni a fejmosást.

Jett vette át a szót. Mama mesélt valamit, amire Jett reflektált, csak úgy dőlt belőle a szó. Remekül megtalálták mamával a közös hangot. Mama egészen addig hagyta mesélni – meg mesélt ő maga is –, míg Robin a háttérben nem ásított egyet. Mama rögtön megkérdezte, hogy náluk mégis mennyi az idő, és amikor Robin szinte szégyellősen bevallotta, hogy fél tizenegy, mama már mondta is, hogy ágyban lenne a helyük. Jett majd’ leborult a székről, hogy így utasítják, de miután élőben prezentálták neki Betsy Mama Szigorú Pillantását™, meghunyászkodott ő is. Megígérték, hogy jelentkeznek, Robin még arra is tett egy félhangos utalást, hogy küldenek a mamának képeslapot, hogy ne mindig csak számlákat kapjon, aztán elköszöntek.

Mama hátradőlt a kanapén. Nem szólt. Arthur őt nézte, a szája sarában játszó mosolyt, ahogy a gép képernyőjén át a semmibe mered. Mama mosolya kiszélesedett, ahogy megcsóválta a fejét, Levette a szemüvegét, az asztalra tette – a keret koppant a fán –, aztán nagy nyögéssel felállt.

– Nézzenek oda, hát már ebédidő, mi meg még nem is főztünk semmit!

Nem is értette, mit várt az öreglánytól.

Míg mama összedobott egy ragut, Arthur megpucolta és felkockázta a krumplit. Mama nem sokat beszélt; Arthur ezt kifejezetten aggasztónak találta. A hívás végén arra számított, hogy mama már ragadja is fel a telefont, hogy tárcsázza Amy nénit. Ehelyett csak így… lebeg. Mint aki begombázott. Lehet, hogy Arthurnak mégse kéne lelépni a délután, nem nagyon tetszett neki, ahogy a mama viselkedett.

Arthur még csak az első tányér végén tartott, mikor Mrs Hopkins jóformán berobbant a házba.

– Betsy! Betsy, hát ezt nem fogod elhinni… oh, hogy még most esztek?

Nagy szemeket meresztett rájuk, mintha még nem látott volna embereket ebédelni.

– Bizony – hunyorgott rá Betsy.

– Tán az ifiúr főzött, hogy ilyen sokára lett meg?

– Oh, nem, az történt, hogy Arthur megkereste nekem az unokáimat a tengerentúlon, velük beszéltem azon a masinérián keresztül – és Betsy mama önelégült mosollyal tömött magába még egy kanál ragut.

Mrs Hudson a szájához kapott.

– Ó! Carlának gyereke van? Vagy Frejának?

– Mind a kettőnek!

És mama már ott is hagyta a tányért, hogy az egészet részletekbe menően elmesélje. Még a fiúk hangszínére is kitért, ami Arthur szerint nettó időpocsékolás volt, de legalább megnyugodott a lelke, hogy Betsy mamával minden rendben, csak kellett neki egy kis idő, hogy feldolgozza a beérkezett információt.

Már indult volna, hogy szedjen repetát, amikor Mrs Hudson felnézett.

– Oh, oh, Arthur, várj! Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, Betsy, csak most jutott eszembe, hogy miért jöttem!

– Sürgős?

– Harrietnél most volt a fia, tudod, amelyiknek az a boltja van, ahol olyan hogyishívják porokat árul. Tudod, amelyik futni jár, meg súlyzózik, de nem hajlandó felvágni a fát.

– Igen, igen, mi van vele?

– Szólt, hogy jön és Harriet csinált ebédet, meg süteményt, de az a fráter egy falatot se volt hajlandó enni belőle, és úgy pörölt szegény anyjával, hogy Kate már azelőtt átjött elpanaszolni nekem az egészet, hogy az a nyavalyás elhordta volna magát! És otthagyott Harrietnek mindent, szegénykém teljesen magába roskadt, hát tudod, hogy milyen…

Mama Arthurhoz fordult:

– Nem maradt semmi munka, amit meg tudnál csinálni Harrietnél?

– Nem, igazán, a fáját múltkor elrendeztük.

– A fészer! – kiáltott fel Mrs Hudson. – A tavaszi viharban egészen leszakadt a teteje, és Harriet megkérte a fiát, hogy javítsa meg, de tudod, hogy milyen, hát majd pont ő fogja. Arthur, meg tudod csinálni?

Csak pislogott a két nőre.

– Arra gondoltok, hogy menjek át, javítsam meg, aztán egyem meg én, amit a fiának csinált?

– Jaj, de hát kedvel téged!

– Gyümölcsös szeletet sütött neked, pedig olyat csak a gyerekeinek szokott!

– A szíve csücske vagy te is, meg Francis is!

Mama szeme azonnal felcsillant.

– Ó igen, az lenne a legjobb, ha Francist is vinnéd, ketten együtt biztosan hamarabb végeztek!

Arthur arra gondolt, hogy akkor már befejezi az ebédet, úgyis megjön az étvágya, ha befogják dolgozni. És szüksége lesz az erejére.

Hagyták neki? Nem. Azért is úgy kellett könyörögnie, hogy legalább a munkás nadrágját hadd vehesse át. Mamáék végig sürgették a lépcső aljából, és csak a prűdségük tartotta vissza őket attól, hogy a sarkában legyenek akkor is, amikor a gatyáját letolja.

Még tudott volna enni. Próbálta azzal biztatni magát, hogy így nagyobb motivációja lesz egy létra tetején kopácsolni, meg talán nem fog látszódni rajta, ha másodszor is megebédel, de azért na. Jóformán kilökték a házból, ráadásul azelőtt, hogy mama rátért volna arra, hogy ő milyen jótét lélek, amiért összehozta neki ezt a beszélgetést Robinnal és Jettel.

Az első útja a Richards-tanyára vezetett, összeszedni Francist. Maddie néninek már elég rossz volt a szeme, ezért Francisnek napi programja volt az egy órás felolvasás, amit a néni hunyt szemmel hallgatott végig. Francis szerint néha bele is aludt, főleg a hosszú tájleírásos részekbe, de sose kérte, hogy ismételje el, amit átaludt.

A felolvasásnak egészen a végére érkezett meg. Megint a hátsó teraszon üldögéltek, Francis az utolsó oldalakon tartott. Franciául kicsit mélyebben és erősebb orrhangon beszélt, mint angolul. Még inkább dorombolásnak tetszettek a szavai.

Egy hosszú pillanatra megállt a ház sarka mögött és hallgatta a másik hangját. Legszívesebben ott is maradt volna, nem akarta megzavarni ezt a bensőséges pillanatot a mama és az unoka között, de a borzasztóan nyikorgó kiskapu már bejelentette az érkezését. Felajánlotta, hogy megzsírozza a zsanérokat, de Maddie néni elutasította, mondván, hogy jobb, mint a csengő, mert ezt mindenhol hallja.

Őszintén sajnálta, hogy ki kell lépnie az épület árnyékából és nem hallgathatja tovább Francist. A sajnálata köddé vált, amint a másik észrevette. Francis a mozgásra felpillantott, vidáman ráhunyorgott, de egy pillanatra sem hagyta abba a felolvasást. Arthurnak mosolyoghatnékja támadt. Maddie nénire pillantott, aki lehorgasztott fejjel szunyókált. Meg se rezzent, amikor Arthur halkan odaköszönt neki.

Leült, és intett Francisnek, hogy folytassa nyugodtan. Ő vetett egy gyors pillantást előbb a mamájára, aztán a könyvre, és gyorsan lapozott kettőt. Arthur alig tudta visszafojtani a feltörő nevetését.

– Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal, / És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal. / Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata: / Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka. Vége.¹ – Francis becsukta a könyvet és az asztalra dobta, majd jót húzott az előtte lévő pohár vízből. – Mama!

Gyöngéden megrázta a néni vállát, mire a mama álmosan pislogva felnézett.

– Mama, itt van Arthur.

Az öregasszony apró, szigorú szemei felhősek voltak, ahogy lassan felé fordult.

– Elmegyünk egy kicsit, jó?

Maddie néni még mindig Arthurt nézte, majd lassan bólintott.

– Jó idekinn a levegő – nyekergett. – Egy kicsit még itt leszek.

– Rendben. De ha ide süt a nap, akkor menj be, jó? Nem szeretném, hogy napszúrást kapj.

Maddie néni fáradtan legyintett, hátradőlt, és egy pillanaton belül újra elaludt.

Francis mosolya sokat sejtető volt, de Arthur leintette.

– Munka van.

– Ah.

– Játszóruhát vegyél, tetőt fogunk javítani.

A francia felhorkant.

– Miből gondolod, hogy értek hozzá?

– Miből gondolták a mamáék, hogy én értek hozzá?

Francis felnevetett, és ment átvedleni ő is. Nem kellett sokat várnia rá, Francis térült-fordult és még megviselt farmerben is merészelt jól kinézni.

– Azt hittem, feljössz – mondta neki lebiggyesztett szájjal.

– Megfordult a fejemben.

– Mi tartott vissza?

– Akkor sose jutunk el Mrs Fraserhez, eh?

Francis felhorkant. Megvárta, amíg Arthur feláll, csak utána kapta el egy gyors csókra.

– Pszt, menj már, hát itt a mamád!

– Alszik, mint a bunda – legyintett rá, és visszahúzta magához. Arthur játékosan a fenekére csapott, Francis meg feljajdult és őszinte megbántottsággal kapott a szívéhez.

– Hagyd a hattyú halálát, dolgunk van, a többit majd utána.

– Többit? – kapta fel a fejét.

– Hogy te milyen telhetetlen vagy!

Meg sem próbálta tagadni. Arthur ezzel egy általános igazságot mondott ki – és ami azt illeti, nem először.

Átbaktattak Mrs Fraserhez, és Arthurnak dagadt a szíve, mert egészen addig, míg meg nem látták a falut a domb mögött, Francis a kezét fogta. Aztán elengedte és Arthur megint érezte magában a fellángolást, hogy bőrszerkót húzzon és láncokat hurkoljon az övére, hogy a fém csilingeljen minden lépésére, mert egyen kefét a társadalmi norma meg a közvélemény, ha ő Francisszel akar lenni, akkor igenis vele lesz. Azt szeret, akit akar.

Csak magában mondta ki, hogy szereti, de így is belepirult.

– Akarjam tudni, mire gondolsz? – duruzsolta neki Francis.

Vállal odébb lökte, ő meg vihogott. Felül kéne vizsgálnia az érzéseit, de komolyan.

Mrs Fraser kapujában megtorpantak.

– Mi a fenét mondjunk neki? – kérdezte Arthur.

– Csókolom, jöttünk megjavítani a fészert?

– Az nem túl direkt?

– Drágám, mégis mit akarsz burkoltan megfogalmazni egy sor kalapáláson? De ha ennyire benne vagyunk, a kerítését is megjavíthatjuk, eh?

Mielőtt még Arthur tovább idegeskedhetett volna, Francis benyitott. Könnyedén átlejtett az előkerten, felszökkent a teraszra és bekopogott. Arthur csak ekkor indult utána. Lekötötte a látvány. Sose fogja megérteni, hogyan tud ez a béka ilyen… légiesen mozogni. Pedig még meg is kérdezte, tud-e táncolni, de Francis tagadta.

Mrs Fraser előbb nyitott ajtót, minthogy odaért volna Francis mellé. A néni meglepettségén túl egészen szomorúnak tűnt. Egyébként is volt benne egyfajta szelíd bánat, amit Arthur leginkább a falu özvegyein látott, most viszont a felszínhez közeli, frissen feltépett sebeket látott a kipirult, fényes szemekben. Arthur nem ismerte a néni fiát, de most legszívesebben megfojtotta volna, amiért megríkatta a drága Mrs Frasert.

– Csókolom – köszönt Francis és a mosolya megremegett. Ő is észrevette. – Múltkorjában jártunk erre, és úgy láttuk, hogy akadna a kertjében némi kalapálnivaló.

– Hogy az én kertemben? – hebegett a néni.

– Éppen ráértünk – jelentette ki Arthur. – Tessen csak lepihenni, mi meg addig helyretesszük azt a néhány kerítéslécet, meg amíg még találunk, rendben?

– Jaj, kicsikéim, hát igazán nem kell ezzel fáradnotok…

– Tessen hagyni, nem fáradtság – legyintett rá. – A létrát meg a szerszámokat még mindig hátul tetszik tartani?

– Hol máshol tartanám? Én azokat már megmozdítani se tudom.

Kicsiben kezdtek, a meglazult kerítéslécek helyreigazításával. Ezzel kapcsolatban Arthur nem aggódott, hogy a környék mamókái a nyakára fognak járni, hogy náluk is csinálja meg, ez egyszerű volt. Inkább azért aggódott, hogy az idősebb férfiak, mint Mr Hudson vagy Mr Cavendish, a következő napokban jelentős fülrágásnak lesznek kitéve. Kivételt talán Mr Hudson képez, Mrs Hudson eléggé szigorúnak tűnt ahhoz, hogy Arthur a férje helyében azonnal ugorjon, amint az asszonyság csettint egyet. Átlesett a szomszéd portára; ott aztán egy fia laza vagy elferdült kerítésléc nem volt.

Francis mellette hümmögött. Mrs Fraser eddig körülöttük legyeskedett, de most bement a házba csinálni egy adag limonádét.

– Mondanám, hogy jól állna ennek a kerítésnek egy festés, de gyűlölök csiszolni – mondta Arthur.

– Soha életemben nem csiszoltam még – pislogott rá vissza Francis. – Azzal meg szerintem mindenki jobban jár, ha nem veszek ecsetet a kezembe.

Horkantva felnevetett. Tett egy mentális feljegyzést, hogy majd kierőszakoljon belőle egy hosszabb vallomást a témáról. El nem tudta képzelni, hogy Francis béna legyen valamiben.

Nem volt sok idő rendbe tenni a kerítést, egy rövid limonádészünet után mehettek a hátsókertbe. Mrs Fraser megint aggodalmaskodott, hogy ez nekik biztosan fáradtság, és egyebek, de leintették. Arthurt eléggé motiválta az ebéd gondolata, a sütemény pláne, a kijelentés meg, hogy utána lesz még egy köre Francisszel egy csendes, félreeső helyen, különösen.

Aztán meglátták a fészer tetejét. Egy oldalon beszakadt a tető, akkora lyuk volt rajta, hogy Arthur be tudott volna rajta mászni. A cserepek azon az oldalon csálén álltak, néhány kilátszó tartólécről még a földön állva is látszott, hogy olyan korhadt, mint annak a rendje.

Összenéztek.

– Hogy kezdenél neki? – kérdezte Francis.

Arthur felhorkant.

– Szerinted értek hozzá?

– Amikor először láttalak, éppen egy tetőn ügyködtél valamit.

Utána kellett gondolnia, de tényleg.

– Akkor a mama ereszéből szedtem ki a leveleket, és azt hittem, mindjárt meghalok.

Francis ezt nyilván nagyon szórakoztatónak találta.

– Mi az fiúk, elakadt a tudomány? – hallottak valakit a hátuk mögül.

Mr Hudson szólt át a szomszéd kertből. Egy méretes ágvágót tartott a kezében, de vagy most jött ki, vagy csak álcázásnak volt nála, mert a kertjében sehol nem volt friss metszés. Arthur nagyon remélte, hogy nem is lesz, a tavasz vége nem ideális időszak a metszésre.

– Mondhatni – felelt Francis. – Egyikünknek sincs tetőfedő tapasztalata.

– Oh, hát ti fiúk biztosan könnyen megtanuljátok! Én bádogos voltam, mielőtt a köszvényem miatt nyugdíjba mentem. El tudom mondani a módját.

Szóval Mr Hudson is részt vett a munkában. Úgy kezdte, hogy magyarázott, aztán arra jutott, hogy ez nem elég hatékony, szóval amíg Francis létrára állt és óvatosan adogatta le Arthurnak a cserepeket, eltette az ágvágót és átjött Mrs Fraser kertjébe. Beszélgetett egy kicsit a nénivel, úgy fogalmazott, hogy „a fiúknak kell egy kis szakmai útmutatás, egyébként értik ők a dolgukat”, aztán szerzett egy széket, és éppen olyan távolságból, mintha a kerítésre támaszkodva mondta volna, folytatta a dirigálást.

Nem volt egy nagy tető, három sor cserép volt rajta. A lécezés alatt nem volt deszkázat, így ami víz a cserepeken átjutott, az egyből a fészerben tárolt holmikat áztatta. Mrs Fraser éppen ezért nem is tartott itt semmit, aminek túl sokat árthatott a víz – kivéve persze a régi, már néhol megrozsdált szerszámokat. Mint kiderült, a néninek volt anyaga a javításhoz, de mestert nem tudott hívni, a fiáról meg az egész falu tudta, milyen.

Talán a leghosszabb időt az vette igénybe, hogy azt a három sor cserepet leszedjék. A főtartókban nem volt hiba, azok kitartottak, a cseréplécek voltak szarok. Igényesen szétverték azt, ami már nem kellett, aztán felszögelték a helyükre az új léceket, és még egyszer egy órát elbaszakodtak a cserepek visszapakolásával a tetőre. Arthurnak egészen megfájdult a dereka a sok hajolgatástól. Nem panaszkodott; elég időt töltött már az öregek között ahhoz, hogy tudja, ha megemlíti, hogy fáj valamije, azonnal egy fél órás tirádát kap, hogy a magafajta ifjú huligánok egy szót se szóljanak, mert „bezzeg az én időmben”. A másik lehetőség az adott nyugdíjas teljes kórtörténete volt 1970-től kezdődően. Inkább nem szólt. Francis is tartott a száját.

Mrs Fraser főztjének eltüntetése közben nem voltak csöndben. Az egekbe magasztalták az ételt meg Mrs Frasert is, mindkettőt jogosan, és Arthur próbált nem nagyon irigy lenni, amiért Mr Hudson is helyet kapott az asztalnál. Mrs Fraser szerint a dirigálás segítségnek minősült. Arthur azt elismerte, hogy néhány tanácsnak helye volt, na de így? Mrs Fraser egy embernek főzött, azt kellett elosztaniuk háromfelé. Az már más kérdés, hogy Mrs Fraser annyit főzött (és annyifélét) annak az egy embernek, hogy Arthur jóllakott.

– Van huzatja a fiúknak, nem igaz, Harriet? – nevetett Mr Hudson. – A fiatalság gyomra, mint a feneketlen kút!

– Jaj, hát kell nekik az erő, hát annyit dolgoztak – legyintett Mrs Fraser és a kezeit tördelte. – Igazán sajnálom, hogy csak ennyi van, de talán egy kis sütemény…

És már hozta is a gyümölcsös szeleteket, tálcán, porcukorral meghintve, és Arthur nem győzött hálálkodni. A szeme sarkából látta, hogy Mr Hudson szeme felcsillan, és Arthur nevetett, amikor Francis a fülébe súgta:

– Van egy sejtésem, hogy miért segített nekünk az öreg.

Lovagias volt és hazakísérte Francist. Ez volt az indok, és tartotta magát hozzá. A nyavalyás békaevő természetesen egész úton zaklatta, hogy aha, persze, meg hogy is gondolhattam mást, és a többi. Aztán amint eltűnt a hátuk mögött a falu, belökte Arthurt az út menti bozótba és mire Arthur eléggé feldolgozhatta volna a történteket ahhoz, hogy ráordítson, lelkesen utánaugrott. Arthur hajlandó volt elengedni a szitkozódást.

Andalogtak vissza a Tölgymakkos majorhoz. Fújt a szél, a felhők időnként eltakarták a napot, olyankor kicsit hűvös volt, de Francis, aki fázósabb volt, mint Arthur, hozzábújt, és igazából nem volt semmi gond. Azt kivéve persze, hogy az anyja mindjárt itt van érte és ez az egész véget ér.

– Van programod a nyárra? – kérdezte Arthur lassan, nyúlósan, hogy tovább tartson.

– Valószínűleg addig fogom bosszantani a húgomat, míg vissza nem űznek ide – rántotta meg a vállát Francis. – Elmegyek nyelvvizsgázni, ha lehet. Meglátogatom az unokatestvéreimet. Te?

Arthur sóhajtott. Francis felkuncogott, ő meg fülig vörösödött, mert a saját fülének is túlságosan melodramatikusra sikerült.

– Nem tudom – dörmögte. – El kéne mennem dolgozni. Meg ilyenek. Szakmai gyakorlat.

– Kapálásból? – vonta fel a szemöldökét Francis.

– Van ám az agrárnak más oldala is, mint a kapanyél – pillantott rá Arthur. – Növényorvoslás, például.

– Ne kezdj neki, kérlek, tudod, hogy nincs meg hozzá a szókincsem.

– Mondhatom francául is.

– A szakszavakat franciául se értem.

– Kiállhatatlan vagy.

– Azért majd írsz?

Arthur lépései lelassultak. Végigkotorta a zsebeit, ami eltartott egy darabig, mert a munkagatyájának majdnem annyi zsebe volt, mint mamának keverőtálja. Sikerült előhalásznia egy darab ceruzát – ezt Mrs Frasertől kapta, hogy bejelölje vele, hol kell elvágni a tetődeszkákat és elfelejtette visszaadni, bár kételkedett benne, hogy a hölgynek szüksége lenne egy nagyjából öt centi hosszú, tompa ceruzacsonkra – és egy darab papírt, aminek a hátoldalán bevásárlólista volt. Felkörmölte rá a címét, és a francia kezébe nyomta.

Francis nézte egy kicsit a londoni címet, aztán Arthurra sandított.

– Tudod, a cím alatt az Insta profilodra vagy a mailcímedre gondoltam.

Arthur kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Megköszörülte a torkát és pár másodperc szenvedés után úgy döntött, hogy ideje megint elpirulni.

– De tudod mit? – folytatta Francis és a cetlire mosolygott. – Igazad van. Ha már lehúztunk fél évet a régi módi szerint, akár folytathatjuk is, nem?

Átkarolta a derekánál, magához húzta és a nyakába csókolt, Arthur meg felhorkant és ellökte. Úgy tessék-lássék. Azért elkapta, amikor megpróbált orra esni.

– Voltál már valaha távkapcsolatban? – kérdezte.

– Hm, igen. A barátnőm másik középiskolába járt.

– Barátnőd? – pillantott rá Arthur. – Ah, ezek szerint te mindkét csapatban játszol?

– Én az összes csapatban játszom, kedvesem.

Arthur a szemét forgatta. Mit is gondolt. Francist ismerve, inkább azon lepődött meg, hogy az érkezése óta képes volt magán tartani a nadrágját. Nem mintha nem lett volna más választása, a környékbeliek átlagéletkora messze ötven felett volt… és erre a mentális képre egyáltalán nem volt szüksége.

A ház előtt álldogáltak egy kicsit. Francis a kezét fogta. Arthur nem igazán tudta, mit mondjon. Nézte Francis kezében a cetlit és nagyon remélte, hogy a következő napok olyan hosszúak lesznek, mint a vidéki száműzetése legeleje.

Nem voltak azok.

Francis mintegy mellékesen megjelent, miközben Arthur nehéz szívvel rámolta be a holmiját a kocsiba. Anya a nappaliban beszélgetett a mamával, egyikük se figyelt rá, hogy ők ketten eltűnnek a garázs mögötti kis ficakban.

Francis a hajával játszott és úgy csinált, mintha Arthur csak egy rövid kirándulásra menne a városba. Lustán és lágyan csókolt, nyoma sem volt benne annak a kétségbeeséshez közeli sietségnek, amit Arthur önmagában érzett.

Aztán hallották, ahogy nyílik a bejárati ajtó és anya Arthur után kiáltott.

– Egy pillanat! – kiáltott oda neki.

Francis még egyszer megsimogatta a haját.

– Megyek – szólalt meg végül, mély hangjában lemondás.

– Nem is maradsz integetni? – próbált viccelni Arthur.

A fejét rázta.

– Sírni fogok – közölte kereken. – És nem szeretném, ha a mamád aggódna.

Kapott tőle még egy utolsó csókot, aztán Francis a hátsó kerten át a dombok felé vette az irányt. Valahol igaza volt, Arthur se tudta nézni, ahogy elmegy. Szipogva ment a kocsihoz.

– Aztán vigyázz magadra – ölelte meg Betsy mamát. – Az, hogy nem vagyok itt, nem azt jelenti, hogy felállhatsz a székre, meg ilyenek.

– Látod? – hunyorgott a mama Irene-re. – Ezt hallgatom március óta.

– Én meg téged hallgattalak – vágott vissza.

Mama legyintett.

– Aztán ne tíz év múlva lássalak legközelebb! És ha addig lefogysz és megint olyan csont és bőr leszel, mint amikor idekerültél, akkor előveszem anyádat.

Összevont szemöldökkel, haragosan nézett le a nénire, de nem adhatott hangot a gyanúnak, hogy a mama szánt szándékkal intézte el, hogy ezek a plusz kilók felkússzanak rá. Az anyja már a kormány mögül szólt neki, hogy még ma szeretne Londonba érni. Arthur vetett még egy utolsó, sanda pillantást a mamára, aki szégyentelenül vigyorgott.

Arthur még mindig a szemét forgatta, mikor elhajtottak a falu végét jelző tábla mellett.

Visszanézett. Esküdni mert volna rá, hogy az egyik dombtetőn látott egy kék gumicsizmás alakot. Aztán az út kanyarodott és a falu, benne a házakkal és az összes pletykás vénasszonnyal, de mindenekelőtt Francisszel, eltűnt a szeme elől.

– Nagyon csendes vagy, nyulacska. – Az anyja mosolyogva nyúlt felé és megszorította a kezét. – Azt hittem, hogy percenként fogsz hívogatni, hogy hol vagyok már.

Arthur megrántotta a vállát.

– Még a végén azt hiszem, hogy jól érezted magad!

Arthur vetett rá egy sötét pillantást, mire az anyja felnevetett. Nem mondta meg neki, hogy igaza volt.

 

 Már csak egy fejezet, lezárásnak

 

Ha esetleg érdekel valakit ennek az AU-nak a családi berendezkedése:

Mama, született Elizabeth Abbott, feleségül ment Robert Ainsley-hez és született négy gyerekük: Britannia (Nan), Amanda (Amy), az ifjabb Robert, aki még gyerekkorában meghalt és Margaret (Rita). Rita néni soha nem házasodott meg, jelenleg tanár egy internátusban. (És mama szerint hideg, mint a kő.)

Nan addig járt össze azzal a bizonyos Webster fiúval, míg be nem kopogott a gólya Irene-nel. Irene még gyerek volt, amikor a szülei elváltak. Az anyja újra férjhez ment egy bizonyos Dennis Morrishoz, akitől született még két lánya: Carla és Freja. Irene már egyetemista volt, amikor az anyja meghalt, akkor a nevelőapja a hóna alá csapta a lányait, majd egy „leléptünk, ne keressetek” felkiáltással távozott Új-Zélandra.

Amy néni megházasodott és kiköltözött Amerikába, gyerekei, a nővére példájából okulva, nem születtek. Befogadott egy tizenhat éves Talutah nevű lakota lányt, aki négy évig volt vele. Amy néni egy ponton összebarátkozott Dennis Morrisszal, és tett nála családostul egy látogatást Új-Zélandon. Ekkor történt az, hogy egy Brett Jones nevű, meglehetősen sármos fiatalember végigudvarolta a környéket és minden bokorban volt egy barátnője, többek között Carla, Freja és Talutah. A látogatás végére mindhárom hölgyemény egy magzattal gazdagodott, a fiatalember pedig elegánsan balra el. Amy néni jól összeveszett Dennisszel, és azóta se beszélt vele. Amerikába visszatérve Talutahhal is összeveszett és azóta vele se beszélt.

Csélcsap úriember egy év után került elő, amikor Talutah már Matt egyedülálló anyjaként igyekezett helyt állni. Talutah természetesen megkajálta, hogy Brett mindent bán és visszafogadta. Egy család voltak addig, míg kiderült, hogy az fickó továbbra is mindenkit szédít, akkor Talutah végre a sarkára állt. Matt kisöccse, Alfred, akkor már úton volt. Talutah elköltözött egy lakota rezervátumba, és hajlandó leszúrni bárkit, aki megjegyzi, hogy mindkét fia az apjuk kiköpött mása. Napi szinten tartja a kapcsolatot Carlával és Frejával, a gyerekek közösen nyaraltak.

Freja vidoran éli a világát, ott van neki Robin és minden fain. Carla elköltözött Ausztráliába, van egy férje és egy kislánya, Wendy.

 

1Victor Hugo: A nyomorultak. Utolsó versike a könyv végéről. Európa Könyvkiadó, 1966. Ford.: Lányi Viktor, Révay József, Szekeres György.