Nászút #24
Sálálálá,
masszívan tanulok az államvizsgára, mint látszik. Na. Ihletem
volt, az a helyzet, örüljetek neki :’D
A
fejezet tartalmából: Rod ugye sietősen távozott. Most jól
kiderül, hova.
Egyéb,
lényegesnek tűnő információ: ismételten szembesültem vele,
hogy hülye vagyok és nem veszem figyelembe a korabeli viszonyokat,
ti. Venezuela 1811-ben nyilvánította ki a függetlenségét. Még
abban az évszázadban meg is kapta. Lényeg a lényeg, addig
Új-Andalúzia néven futott. Most egy huszárvágással megoldottam
ennek a névnek a problémáját.
További
javítás: A
bolygó hollandi
kapitányának nevére több legenda is van, volt van der Decken meg
van Straaten is. Mint kiderült, én mind a két módon hívtam
szegény Hollandiámat. Utólagos mea
culpával
javítottam minden említést van der Deckenre.
Hogyan hozzuk rá a frászt
karót nyelt bájgúnárokra nyikhaj izlandi módjára
Évtizedekkel
ezelőtt, mikor a törökkel vívott háborúk a tetőpontjukra
hágtak, az egyik őse a félelemtől hajtva emeltetett az Alpok
előhegyeiben egy lakótoronynak is beillő mentsvárat. Roderich az
apjával néhány évente felkaptatott a hegytetőre, hogy
ellenőrizzék, egyben van-e még az épület és a kinevezett
várnagy rendesen végzi-e a dolgát. Egyszer hegymászás közben
rájuk szakadt az ég. Bőrig ázva érkeztek meg. Roderich nem
emlékezett pontosan, hány éves is volt akkor, az viszont élénken
megmaradt az emlékeiben, milyen furcsa hangot adott ki a vízzel
teli cipője, mikor leugrott a pónija nyergéből. Egyet tüsszentett
és máris nyolcan sürgölődtek körülötte. Odaállították a
jól megrakott kandalló elé és három fegyvernök dörgölte
törülközőkkel, hogy ne kapjon tüdőgyulladást.
Miután
az esőfelhő kiadta terhét, Roderich pedig teljesen megszáradt,
sőt, még ki is melegedett, kiszökött az udvarra. A mellvédről
nézte, milyen érdekesen fodrozza a szél a völgyben megült ködöt.
Stasya
karmos lábai között lógva arra jött rá, hogy a köd innen a
magasból éppen úgy néz ki, mint a várfokról. Fodrozódik,
kavarog, eltakar mindent. Ha a levegőnek nem só-, hanem erdőillata
van, azt is hihette volna, hogy otthon van, Ausztriában.
Lassan
rájuk esteledett. Roderich karjai a kezdeti zsibbadás után kezdtek
fájni. Stasya nem kérdezte az útirányt, csak repült. Roderich
nem érzett késztetést rá, hogy kérdezzen. Félbeszakította
volna vele fájó szíve visszhangzó, mélabús szonátáját.
Látta
azt a kettőt, látta, miképp viselkednek egymással. Tagadhatta
volna, de nem látta értelmét. Beilschmidt magához képest
tisztességesnek tűnt, Elizaveta pedig szerelmesen borult a nyakába.
Olyan pár voltak, mint a kapitány és a mocskos szájú olasz
kormányos, vagy az a képtelen lengyel és a kiejthetetlen nevű nő.
Bonnefoy nyakon vágta Kirklandet annak ellenére, hogy a tengernagy
szerint a férfi veszélyes. Közöttük is lehet valami.
Kapcsolatok
hálója volt a hajó, de nem az intrikák és a bűzös titkok
kötötték össze őket, mint a Rettenthetetlent és a
Dommedagot. Mikor leültek vacsorázni, Roderich úgy érezte
magát, mint egy szűk családi körbe betoppant vendég, akit
ráadásul nem is kedvelnek. Vagy kifejezetten gyűlölnek, ha
Kirklandre és az üvöltözésre gondol.
Elizaveta
azt mondta, kedveli. Barátjaként, testvéreként tekint rá, mégis…
elárulta. Természetesen az ajtó mögül hallgatózott, mikor a
Kereskedő elzavarta átöltözni. Mintha mellbe rúgták volna,
mikor hallotta, hogy Elizaveta kikotyogja, hogy vissza akar jönni a
Flottához. Nem mintha nem lett volna egészen nyilvánvaló, vagy ha
nem kérdezik meg, akkor nem mondja el, de így az elevenébe talált.
Világ életében azt hitte, hogy Elizaveta megbízható, hogy
megoszthatja vele a titkait, amiket a lány tiszteletteljesen megtart
és nem ad tovább.
Vajon
mi mindent mesélt el nekik róla? Mikor megtudták, hogy a nyomában
van, vajon a lány elmondott róla mindent? Beavatta a Trinite
akasztófáravaló legénységét, milyen kétségek vagy félelmek
gyötrik? Elmondta nekik, milyen rossz viszonyban van az apjával
vagy mennyire gyűlöli az udvarban a kölcsönös szívességek
alvilági rendszerét?
Az
első vagy az utolsó titok volt, ami napvilágra került?
Túl
sokáig repültek, túl hosszú ideig tartott a csend.
Alkalma nyílt rá, hogy
jól megrágja magában az elmúlt időszak túl hosszúra nyúlt
napjait. A lelki szemei előtt újra és újra lepergett néhány
jelenet, néha gyorsabban, néha lassabban, hogy alaposan ki tudja
elemezni.
Beilschmidt
a szigeten kardot rántott és tartotta magát ahhoz, hogy Elizaveta
az övé. Látta, hogyan kezeli a lányt, hallotta, milyen szavakkal
fejezi ki magát, mikor hozzá beszél. Egymás kezét fogták, mikor
a Trinite
legénysége össznépileg a tengernagy titkait akarta kihúzni
belőle, de Beilschmidt egészen érdektelennek tűnt. Napközben,
mikor a desztillálót rakták össze, vitatkoztak egy sort. A
szavaikat nem hallotta pontosan, csak néhány foszlányt kapott el,
ami ahhoz nem volt elég, hogy az egész beszélgetést
rekonstruálhassa. Az arcukat és a testbeszédüket ellenben látta.
Vajon
Beilschmidt szereti Elizavetát, vagy csak a hasznot látja benne?
Értékeli a lány gyorsan forgó eszét vagy csak ágymelegítőt
lát benne? Képes lenne hozzákötni az életét vagy trófeát lát
benne?
Nem
látott gyűrűt az ujjukon.
Roderich
hátrahajtotta a fejét. A szél fodrot vetett a szemüvegén, a
gyors légáramlat könnyet csalt a szemébe. Igen, minden bizonnyal
a szél a felelős.
Le
akart szállni. Kivételesen akár evezni is hajlandó lett volna,
csak tehessen végre valamit. A tehetetlen lógás, a tény, hogy
Stasya kénye-kedvére van bízva, nyugtalanná tette. Tudta, hogy a
nő nem bántaná, de most mozdulni akart. Érezni akarta az izmait.
Érezni akarta, hogy él, miután a napokig tartó sodródás után
elhitette magával, hogy már csak a halál van hátra.
A
nap a horizont alá bukott. Az ég haragosvörös maradt még pár
percig, a felhők még lilán illegették maguk. Gyorsan
besötétedett.
Hirtelen
úgy érezte, mintha egy élettel ezelőtt látta volna utoljára a
csillagokat. Gúnyosan
hunyorogtak rá. Le kellett hunynia a szemét.
Lassacskán
sikerült ellazulnia. A menetszél kisöpört belőle minden
gondolatot. Lógott, mint egy zsák. A
karjai fájdalma alábbhagyott, már csak a jobb tenyere viszketett.
– A
hajók még mindig össze vannak kötve.
Stasya
hangjára kinyitotta a szemét. A nő általános beszédhangon szólt
és Roderich tökéletesen hallotta.
–
A
köd zavarja az irányzékot, de a tengernagy parancsára nem dobták
le a horgonyt. A Rettenthetetlen
tatján teszem le.
–
Ne!
– kiáltott recsegős hangon. – A
Dommedagra
vigyen, kisasszony.
Stasya
ujjai megszorultak a karjai körül. A
visszahajló nagyujj karma a vállába szúrt. Felszisszent.
– Gond
van? Bajba kerülne miattam?
– Nem
tudom megjósolni a tengernagy cselekedeteit.
Fogást
váltott rajta, ami miatt Roderichben bennakadt a lélegzet. Egy
pillanatra megijedt, hogy a nő eldobja, de az aggodalma szerencsére
felesleges volt. Csak úgy akarta fogni, hogy a szorítása erős
maradjon, de a karmaival ne sértse őt.
Lebukott
vele a ködbe. Roderich megint úgy érezte, mintha otthagyta volna a
belső szerveit a magasban. A köd párája megült az arcán és a
szemüvegén. Nem látott semmit a sötétben. Összeszorított
foggal készült a landolásra.
Stasya
eleresztette. Kitárt karral, hajlított lábbal érkezett, esés
helyett ügyetlen bukfencet vetett. A használhatatlan pisztolya
markolata belenyomódott a hasába és Roderich biztosra vette, hogy
csúnya nyomot fog hagyni. Stasya ezzel szemben egy balerina
kecsességével landolt a korláton.
– Lekötelezett
– hajolt meg Roderich.
A
nő lassan pislogott egyet. Roderich várt egy pillanatot, hátha kap
egy szívesent, de a nőnek nem akaródzott megszólalni.
A
kapitányi kabin kilincsén megszorult a keze. Feltámadt benne a
kétség, hogy valóban jó ötlet volt-e visszajönni
és mi a garancia arra, hogy a tengernagy nem fogja megint a tengerbe
hajítani. Megrázta a fejét, hogy kimenjenek belőle ezek az ostoba
gondolatok. Hátratúrta a haját és hirtelen megörült, hogy nem
öltözött át.
Bondevik
tengernagynak összeszaladt a szemöldöke, mikor meglátta őt.
Ennek hatására a kajütben tartózkodó Vladimir és Tino is az
ajtó felé fordult.
– Elnézést
a késlekedésemért. Szolgálatra jelentkezem, uram!
– Kapitány!
– bődült el Vladimir.
A
túlérzékeny tiszt máris a nyakába borulva zokogott. Zavartan
megpaskolta a vállát.
– Jól
van, Popescu. Nyugodjon meg.
– Hol
a patvarban volt?! – ugrott hátra. – Azt hittük, meghalt! Jól
van? Istenem, úgy örülök, hogy jól van!
Levegőt
vett, hogy folytassa a lelkendezést, de a torkára forrt a szó.
Lassan elvörösödött és becsukta a száját, majd megköszörülte
a torkát és gyanúsan a sarok felé vándorolt a pillantása.
– Ha
azt próbálja elmondani, hogy a foglyok megszöktek, akkor ne
fárassza magát, tudok róla. Most megtenné kérem, hogy egy
pillanatra kimegy? Szeretnék szót váltani a tengernagy úrral. –
Tinóra nézett. – Négyszemközt, ha lehet.
A
finn gyors pillantást váltott Bondevikkel, majd széles mosolyt
villantott Roderichre és peckesen kisétált. Mielőtt becsukódott
volna mögöttük az ajtó, Roderich hallotta, ahogy felkínálja a
zsebkendőjét Vladimirnek.
A
tengernagy az asztalához sántikált és leült. Zordan nézett a
szeme közé.
– Hallgatom.
Igyekezett
legalább olyan sötéten visszanézni rá.
– Megértem,
hogy nem szeretné, ha a titkai közszájon forognának. Azonban
szeretném elmondani, hogy ha valamire egyszer azt mondom, hogy úri
becsületszavamat adom rá, akkor az úgy is van, márpedig úgy
emlékszem, megígértem magának, hogy egy szót sem szólok arról,
ami az Igazság Csarnokában történt.
– Maga
veszélyes, kapitány – szegezte a tengernagy az egyik bütykös
ujját Roderichre. – A veszélyforrásokat pedig ki kell iktatni.
Nincs ebben semmi személyeskedés.
– Veszem
észre – horkantott. – De ne vitatkozzunk ilyen apróságokon.
Bondevik
szeme megvillant.
– Akkor
mit akar?
–
Először
is tisztelettel megkérni önt, hogy a közeli és távoli jövőben
tartózkodjon az életem kioltására tett kísérletektől. Majd ha
lerendeztük ezt az ügyet a Le
Sancte Trinitével és
azok a kalózok mind egy szálig megtértek az őseikhez, akkor
visszatérhetünk erre a kényes kérdéskörre, de addig kérem, ne
tekintse ellenfélnek szerény személyemet.
– Meglátjuk.
–
A
másik ügy… Mein
Gott, uram, volna
szíves megkérni az öccsét, hogy ne sétáljon keresztül a
falakon? A frászt hozza rám.
A
tengernagy ültében megfordult. Sigurður megrántotta a vállát.
– Azok
ketten kimentek, azt hittem, egyedül vagy.
– Tévedtél.
Kopj le.
– Mikor
végzel?
– Soha.
– Húzhatod-halaszthatod,
Lukas, de akkor is kicsikarom belőled a szabadságot.
– Egyáltalán,
mit keresel te itt? – csapott az asztalra a tengernagy. – A
hajódon lenne a helyed!
– Kértem
eltávot.
– Mégis
hogyan?
– Megkérdeztem
van der Deckent, ő meg rábólintott. Néma, nem hülye. Van
különbség.
– Tűnj
már el, Sigurður.
– Majd
ha megkaptam, amit akartam.
Roderich
itt érezte szükségét annak, hogy közbeszúrja:
–
A
Trinite
legénysége tud A
bolygó hollandiról.
– Mi
az öreg ördögért beszélt nekik róla?
– Tisztelettel,
a hajó létére az öccse volt szíves felhívni a figyelmet, a
szoros kapcsolatról pedig feltételezéseim szerint Stasya
tájékoztatta őket. Nem kellettem hozzá.
– És
ezt mi a fenéért nem mondta eddig?
– Az
imént akartam rátérni, de az úr megzavart minket.
– Az
úr távozik! – szólt hátra Bondevik a válla felett.
Sigurður
széttárta a karjait és levetette magát az egyik karosszékbe.
– Tudod,
hogy ez nem így működik. Te csak van der Deckennek parancsolsz, a
parancsokat neki kéne továbbadnia nekünk. És mivel ő nincs itt –
hátradőlt és keresztbe tette a lábait –, azt csinálok, amit
akarok, legfeljebb utólag üthetném meg a bokám, de az kizárt.
– Nem
csak van der Deckenen keresztül lehet nyomást gyakorolni rátok,
arra remélem, emlékszel.
– A
varázslat alaptörvényei szerint rossz ómen kezet emelni valakire,
akinek ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint a tiedben, arra
remélem, emlékszel.
Negédes
mosolyt villantott a tengernagyra. Roderichnek úgy tűnt, a
felettese per pillanat képes lenne egy kanál vízben megfojtani a
fiatalembert.
– Mi
lenne, ha egyszer az életben a megfelelő információkkal csak a
megfelelő helyeken dobálóznál?
– Edelstein
a szövetségesed, bízol benne, nem?
– A
maga bátyja, komolyan azt hiszi, hogy bízik bennem? – kérdezte
Roderich.
– Jogos.
Mondd, Lukas, nem akarsz egy kicsit jobb kapcsolatot ápolni az
embereiddel? Ez az egész dolog a kalózhajkurászással kezd az
idegeidre menni.
A
tengernagy az orrnyergét masszírozta. A morgásából Roderich azt
hallotta ki, hogy „te mész az idegeimre.”
– Még
egy szó és esküszöm, olyat teszek, amit máskülönben megbánnék.
Elmés
megjegyzés hiányában Roderich csendben maradt. Sigurður úgy
tett, mint aki bevarrja a száját. Bondevik kissé elfordította a
székét, hogy ne is lássa őt.
– Ott
tartottunk, kapitány, hogy képtelenül jól informált ahhoz
képest, hogy csak most tért vissza. Hajlandó magától is
összefoglalni az eseményeket, vagy harapófogóval kell kihúznom
azokat magából?
–
Balszerencsémre,
alkalmam nyílt a Trinite
fedélzetén tölteni egy kevés időt. Emlékszik arra a kalózra,
akit áthúztunk a Rettenthetetlen
alatt?
– Egen.
– Túlélte.
Bondevik
összeszorította a száját. Még csalódottabbnak tűnt, mint
amilyennek Roderich érezte magát, mikor a szigeten meglátta a
nyomorult poroszt.
–
A
Trinite
híján van az élelemnek és a víznek. Halászhálóval és
desztillálóval próbálkoznak, illetve a szélcsend ellenére mégis
haladnak. Olybá tűnt számomra, hogy erre ők maguk sem tudnak
magyarázatot adni.
– Érdekes.
–
Egy
szigetekkel sűrűn borított területen tértem magamhoz, onnan egy
tutajon voltam kénytelen távozni. Több napig
hánykolódtam a ködben,
mire felvett
a Trinite.
Pontosabb információt a helyzetükről nem tudok.
– Kár.
– A
kraken a szigetek között volt.
– Igazán
megdögölhetne.
–
A
Trinite
végső úti célja Venezuela.
Bondevik
végre érdeklődést mutatott.
– Venezuela?
Ők mondták így?
– Igen,
uram.
– Nocsak
– a férfi az állát dörgölte. – Új-Andalúziát csak a
szakadár csapatok nevezik így. Szállítanak nekik valamit?
–
Nem
tudom, uram. Csak szóba került, hogy vigyenek-e engem Venezueláig,
vagy rakjanak-e ki útközben. – A tengernagy visszaereszkedett a
székébe. Roderich eltűnődött, hogy van-e még bármi olyan
dolog, amit megérné elmondania. – Zwingli képes volt rá, hogy
több mágikus tárgyat beazonosítson ebben a helyiségben, Kirkland
pedig mágikus kisugárzásról beszélt, melyet a Dommedag
gyomrából érzékelt. Azt mondták, erre a származása miatt
képes.
Bondevik
ajka megfeszült.
– Azt
nem mesélték el, hogy tud-e varázsolni, ugye?
– Nem.
Úgy
döntött, azt nem szükséges elmondania, hogy
majdnem összecsinálta magát, mikor a skót azon az ismeretlen
nyelven halandzsázva megállt
előtte. Azzal a hangsúlyozással még egy bevásárlólista
eldarálása is életveszélyes fenyegetésnek tűnt volna.
–
Szóval
Új-Andalúzia
– dünnyögte Bondevik és elmélyülten megkopogtatta maga előtt
az íróasztalt. – Hozza ide a térképet!
Roderich
engedelmesen felgöngyölte a térképasztal tekercsét és
kiterítette az
íróasztalon.
–
Itt
értük utol a Trinitét
– bökött egy pontra Bondevik. – Délnek haladtunk, Tortuga
irányában. A vihar után egyszer volt tiszta az ég, de leszállt a
köd, mielőtt meghatározhattuk volna a helyzetünk. – A
tengernagy ujja Dél-Amerika
spanyolok uralta partvidékére
siklott. – Gyakori a
kalózkodás ezeken a partokon. Fene beléjük, hogy nem mondtak
konkrétabb helynevet!
Roderich-nek
eszébe jutottak a körözési papírok, amiket unalmas óráiban
olvasgatott.
– A
hajót a teljes legénységgel együtt körözik a spanyol
területeken is. Nem hajózhatnak be csak úgy akárhová.
Bondevik
Roderich szemébe nézett. Látott már az övéinél tisztább és
kékebb szemeket, világosabbat és sötétebbet egyaránt, de a
tengernagy pillantásától felállt a szőr a hátán.
– Helyes
meglátás. Nézze végig a partvonalat. – Bondevik továbbra is
Roderich szemébe nézett, mikor megkopogtatta a térképen
Venezuelát. – Listázza ki nekem a kisebb kikötőket. Ha ráér,
akkor a partvonal kikötésre alkalmas részeit is. Megértette?
– Igenis!
– Ha
eszébe jutna még valami, ami fontos lehet, most mondja.
– Ennyi,
uram.
– Borotválkozzon
meg, nem fogják megismerni a matrózai. Leléphet.
Összecsapta
a sarkát, fejet hajtott
és távozott. Az ajtó előtt megengedte magának, hogy csípőre
tett kézzel sóhajtson egyet.
Jól
van, Roderich, nem is volt olyan rossz, mint vártad.
A
borotválkozást nem is kellett volna parancsba kapnia. Úgy
viszketett a borostától az álla, mint a fene. Megvakarta. A jobb
keze még mindig zsibbadt, amit nem tudott mire vélni. Az ujjait
tornáztatva ballagott át a kajütjébe.
Két
lámpa égett. Vladimir odabenn az asztalán pakolászott.
– Bo-bocsánat,
uram, én csak igyekszem… amíg nem volt itt a tengernagy úr…
nekem annyira nem megy ez az egész papírozás, én csak…
– Vezette
a hajónaplót, jól tette – veregette meg a vállát. – Hagyja
csak, Popescu, majd elrámolok. Reggel. Miután aludtam egy jót egy
tisztességes ágyban.
Elég
volt ezt kimondania és ólmos fáradtság tört rá.
Az
elsőtiszt arca felderült.
– Köszönöm,
uram. Szüksége van valamire? Küldjem fel a feketéjét?
–
Jó,
hogy mondja. Igen, szeretnék még alvás előtt borotválkozni meg
mosakodni. – Eszébe jutott, hogy a Trinite
milyen vacakul állt az ivóvízzel.
– Illetve
mégsem. Milyenek a hajó vízkészletei?
– Az
eső alatt feltöltöttük az összes hordónkat. Tegnap kitettük a
desztillálót, de akár meg is fürödhet uram.
– Rendben.
Ha van meleg víz, küldesse fel.
Úgy
döntött, hanyagolja a tükörbe nézést, majd akkor megcsodálja
magát, mikor megfürdött. A
gondolat, hogy ismét tiszta lesz, már előre jókedvre derítette.
A
feketéje megborotválta, végig óvatoskodott és egyáltalán, úgy
viselkedett, mintha valamelyik
pogány istensége előtt térdelne. Roderich büszkeségét
legyezte, hogy a halálból visszatérés ilyen nimbuszt szerzett
neki.
A
hálóruhájába bújva már egészen úgy érezte magát, mint egy
ember. Nagy
levegőt vett és odaállt a tükör elé. A haja még nyirkos volt
egy kicsit, azt megpróbálta elengedni. A fekete jó munkát
végzett, az arca olyan sima volt, mint egy kisbabáé. Valami
viszont nem stimmelt. Akárhogy nézte magát, fordította el az
arcát előbb jobbra, majd balra, nem találta, miért más, mint
eddig.
–
Öregebbnek
tűnik.
Kellett
pár bő perc, hogy ezt a kisebb infarktust kiheverje. Megpróbálta
megmasszírozni a szívizmait, amit a csontváz, Ithel, kinevetett.
Roderichben sanda gyanú támadt, hogy az
egy dolog, hogy neki
problémái vannak
a
sétáló csontvázakkal, de ez a figura sem
törekszik rá, hogy megkönnyítse az életét. Csúnyán nézett
rá. A csontváz szemüregeiben a kék lángok vidáman táncoltak.
–
Remélem,
végignézte az iménti tollászkodásom – dörmögte neheztelőn.
– Nem
vagyok kukkoló.
Nagyon
szívesen dünnyögött volna még néhány keresetlen dolgot, de
úriemberhez méltatlannak találta az efféle viselkedést.
– Mit
keres maga itt? Talán maga is átolvad a falakon?
– Én
is? – billentette félre a fejét kíváncsian. – Ismer
olyanokat, akik erre képesek?
– Igen,
Bondevik tengernagy öccse pont ilyen.
– Nem
tudtam, hogy van öccse.
– Nem
hallottam még, hogy dicsekedne velem – jegyezte meg az emlegetett
epésen.
Roderich
rövid időn belül másodszor került az ájulás szélére.
– Megtennék,
hogy… hogy kopognak? Az isten szerelmére!
– Nyugalom,
kapitány, semmi ok a kiborulásra – legyintett Sigurður. – Ki
ez a pofa?
Az
állával Ithel irányába bökött. A csontváz nem mozdult.
Roderich sóhajtott.
– Ithel,
Sigurður, Sigurður, Ithel. Egyiküket se ismerem, ne várjanak
tőlem konkrétabb bemutatást.
Sigurður
gyanakodva méregette a csontvázat.
– Mivel
még a nevét se tudja, ez nem is kétséges.
– Hogy
érti ezt? – értetlenkedett Roderich.
– Nem
Ithel a neve, úgy.
– Ithelnek
szólítanak – csilingelte vidáman a csontváz.
– Megint
hazudik, senki nem szólítja így.
– Oh,
ilyen mélyen érzi a hazugságot? – kérdezte izgatottan.
Sigurður
összefonta a karjait maga előtt.
– Maga
a tengernagy embere? Mármint… – megköszörülte a torkát –
csontváza?
Ithel
kattogó állkapoccsal, a térdét csapkodva nevetett.
– Hívjon
embernek nyugodtan, bár tény, életemben is kevesen tekintettek
annak. Ráadásul fogalmam sincs, mire gondol, kedves Sigurður.
Roderich
elképedve figyelte a jelenetet. Szóval ez csak így megy?
Megkérdezi, hogy kinek az embere és kakukk? Elképesztő.
– Csak
azért kérdeztem, hogy számíthatok-e rá, hogy árulkodik a
tengernagynál, de nem nézem ki magából.
– Köszönöm
a bizalmat.
– Maga
viszont megérdemelne egy alapos elpáholást. – Sigurður vádlón
bökött Roderichre. – Stasya hozta vissza, ugye?
– Igen.
– Egy pillanatra elbizonytalanodott, amitől a válasza kérdésnek
hangzott. Rögvest meg is feddte magát érte.
–
Ha
erről egy szót is mondani mer, akkor tényleg seggbe rúgom,
világos? Már így is eléggé bemártott minket.
Roderich
úgy döntött, ideje felébresztenie magában a régen eltemetett
udvaroncot.
– Nézze.
Nem tudom, hogy pontosan ki maga…
– Sigurður
Bondevik, örvendek.
– … vagy
mit akar…
– Per
pillanat szabadságra menni.
– … de
nekem kötelességeim vannak a tengernagy, a hivatalom és saját
magam irányában. Ha magának vagy a hajóján szolgáló
legénységnek ez nem tetszik, azzal nem tudok mit kezdeni.
– De
igen, tud – lépett közelebb hozzá Sigurður. – Látta, milyen.
Kinyújtott
karral mutatott a hajón kívülre. Kizárásos alapon az idősebb
Bondevikre gondolt.
– Nincs
jól – rázta a fejét Sigurður. – Évek óta nincs jól, az
agyára megy ez az egész, már tényleg csak szellemeket kerget.
Leszámolt mindenkivel, akinek köze volt a menyasszonya halálához,
de mindig talál újabb és újabb bűnösöket. Ez… nem normális.
Roderich
sajnálkozva mosolygott. Becsukta a szekrényajtót, és az asztala
mögé ballagott.
–
Mindenkinek
kell egy távlati cél, egyébként kiég. A tengernagy úr azt a
cseppet
sem könnyű, de rendkívül tiszteletre méltó feladatot
választotta, hogy leszámol a kalózkodással. Igazán a segítségére
lehetne.
Sigurður
arca elsötétedett.
– Tudja,
Lukas megkérdezte tőlem, hogy segítek-e neki megkeresni Denny
gyilkosait. Nyilván igent mondtam, lévén, hogy az öccse vagyok,
ráadásul akkoriban az elsőtisztje is én voltam. A következő
kérdése az volt, hogy megesküszöm-e a tenger nevére, hogy
segítek neki.
Ithel
felszisszent. Sigurður ügyet sem vetett rá.
– A
tenger behajtja az ígéreteket, kapitány. Nem érdekli, mibe kerül.
Nem lóghat meg, nem szívhatja vissza, nincs feloldozás. A letett
eskü szent és sérthetetlen.
– Ez
is egy geis? – kérdezte.
– Rosszabb
– Sigurður sötéten elmosolyodott. – A geis alól a
halál felment. Engem a tengernek tett esküm visszaszólított az
életbe és A bolygó hollandihoz kötött.
Roderich
megpróbált nem túl látványosan nyelni egyet.
– Ezzel
azt akarja mondani, hogy szolgálat közben életét vesztette,
mégis…
– Azt
akarom mondani, hogy Lukas megkért rá, hogy esküdjek meg, majd
leszúrt és egy ágyúhoz kötözve leküldött a Marianna-árokba!
Sigurður
feltépte az ingét. Roderich megrettenve meredt a fiatalember bordái
között sötétlő lyukra.
– Érti
már, mire célzok, mikor azt mondom, hogy a bátyám megőrült? –
hajolt az asztal fölé. – Lukast meg kell állítani, vagy a
tetteinek beláthatatlan következményei lesznek!
Egy
kócos kisgyerek jutott eszébe, akinek hiányzott az egyik első
foga. Ha mi ketten összemérjük az erőnket, annak beláthatatlan
következményei lesznek.
– Mégis
mit vár tőlem? – kérdezte. – A tengernagy nem bízik bennem.
Még a saját hajómon betöltött pozíciómban sem vagyok biztos,
főleg most, hogy azt hitték, meghaltam. Semmilyen módon nem tudnék
hatni rá.
– Hazudik!
– sziszegte Sigurður. – Tud valamit.
– Nem
– rázta a fejét. – Azt érezhette, hogy nem látom okát annak,
hogy eltérítsem a jelenlegi céljától.
Sigurður
hátratántorodott, mintha felképelte volna.
– Maga
nem tanul semmiből?! – rivallt rá. – Nem veszi észre, hogy az
út, amin jár, a halálba vezet? Miért nem hajlandó belátni, hogy
a nő, akit kerget, fikarcnyit sem törődik a maga érzéseivel?
– Ez
így van – csikorogta. – Mert Elizaveta nem nő, csak egy lány,
akit megtévesztettek.
– Az
egyetlen, aki itt bárkit megtéveszt, az maga, de olyan jól
csinálja, hogy saját magát is sikerül hazugságba ringatnia.
Roderich
felszegte az állát.
– Valóban
én vagyok az, aki hazudik? Odaát azt mondta, rossz ómen kezet
emelni egy testvérre, most mégis azt mondja, hogy a tengernagy
személyesen ölte meg.
– És
meg is fizetett érte. Azért is meg fog, ha nem enged el minket.
Sarkon
fordult és a falon át távozott. Nem azon, amelyik a Dommedag
felé nézett, hanem azon át, amelyik a tenger felé. Roderich
kavargó bensővel bámult utána. Keményen összeszorította a
fogait, mikor Ithel tapsolni kezdett.
– Hű,
ez aztán drámai volt! Több ponton igazat adok neki, de azért nem
kellett volna ennyire belelovalnia magát.
A
csontváz felkelt a karosszékből. Roderich zavartan félrenézett.
– Lehet
egy olyan kérésem, hogy amíg itt van, hordjon köpenyt?
– Nem
sokan fordulnak meg itt, nem lát senki.
– Magára
nézve olyan érzésem van, mintha mezítelen lenne, ez pedig
kényelmetlenül érint – vallotta be.
Ithel
megtorpant.
– Erre
nem gondoltam. Bocsánat.
Megköszönte
a megértést. Aztán értetlenül nézett, mikor Ithel megkérte,
hogy mutassa meg neki a jobb kezét.
– Nem
úgy emlékszem magára, mint akinek bármilyen mágikus képessége
lenne, most mégis erős kisugárzást érzek magából. Hoppá, hát
ez mi?
A
gyermekien vidám érdeklődéssel valahogy nem tudott azonosulni. Ő
elborzadva meredt a zsibbadó jobb tenyerébe, melynek közepén egy
jádeszín folt éktelenkedett.
zard mar be a blogod
VálaszTörlésannyira szar hogy az mar faj
Szervusz!
TörlésKöszönöm, hogy vetted a fáradtságot ennek a kevéssé konstruktív megjegyzésnek a megfogalmazására. Engedd meg, hogy emlékeztesselek rá: nem kötelező ám olvasni azt, ami nem tetszik :)
Tonhal