Nászút #24

Sálálálá, masszívan tanulok az államvizsgára, mint látszik. Na. Ihletem volt, az a helyzet, örüljetek neki :’D

A fejezet tartalmából: Rod ugye sietősen távozott. Most jól kiderül, hova.

Egyéb, lényegesnek tűnő információ: ismételten szembesültem vele, hogy hülye vagyok és nem veszem figyelembe a korabeli viszonyokat, ti. Venezuela 1811-ben nyilvánította ki a függetlenségét. Még abban az évszázadban meg is kapta. Lényeg a lényeg, addig Új-Andalúzia néven futott. Most egy huszárvágással megoldottam ennek a névnek a problémáját.

További javítás: A bolygó hollandi kapitányának nevére több legenda is van, volt van der Decken meg van Straaten is. Mint kiderült, én mind a két módon hívtam szegény Hollandiámat. Utólagos mea culpával javítottam minden említést van der Deckenre.

Hogyan hozzuk rá a frászt karót nyelt bájgúnárokra nyikhaj izlandi módjára

Évtizedekkel ezelőtt, mikor a törökkel vívott háborúk a tetőpontjukra hágtak, az egyik őse a félelemtől hajtva emeltetett az Alpok előhegyeiben egy lakótoronynak is beillő mentsvárat. Roderich az apjával néhány évente felkaptatott a hegytetőre, hogy ellenőrizzék, egyben van-e még az épület és a kinevezett várnagy rendesen végzi-e a dolgát. Egyszer hegymászás közben rájuk szakadt az ég. Bőrig ázva érkeztek meg. Roderich nem emlékezett pontosan, hány éves is volt akkor, az viszont élénken megmaradt az emlékeiben, milyen furcsa hangot adott ki a vízzel teli cipője, mikor leugrott a pónija nyergéből. Egyet tüsszentett és máris nyolcan sürgölődtek körülötte. Odaállították a jól megrakott kandalló elé és három fegyvernök dörgölte törülközőkkel, hogy ne kapjon tüdőgyulladást.

Miután az esőfelhő kiadta terhét, Roderich pedig teljesen megszáradt, sőt, még ki is melegedett, kiszökött az udvarra. A mellvédről nézte, milyen érdekesen fodrozza a szél a völgyben megült ködöt.

Stasya karmos lábai között lógva arra jött rá, hogy a köd innen a magasból éppen úgy néz ki, mint a várfokról. Fodrozódik, kavarog, eltakar mindent. Ha a levegőnek nem só-, hanem erdőillata van, azt is hihette volna, hogy otthon van, Ausztriában.

Lassan rájuk esteledett. Roderich karjai a kezdeti zsibbadás után kezdtek fájni. Stasya nem kérdezte az útirányt, csak repült. Roderich nem érzett késztetést rá, hogy kérdezzen. Félbeszakította volna vele fájó szíve visszhangzó, mélabús szonátáját.

Látta azt a kettőt, látta, miképp viselkednek egymással. Tagadhatta volna, de nem látta értelmét. Beilschmidt magához képest tisztességesnek tűnt, Elizaveta pedig szerelmesen borult a nyakába. Olyan pár voltak, mint a kapitány és a mocskos szájú olasz kormányos, vagy az a képtelen lengyel és a kiejthetetlen nevű nő. Bonnefoy nyakon vágta Kirklandet annak ellenére, hogy a tengernagy szerint a férfi veszélyes. Közöttük is lehet valami.

Kapcsolatok hálója volt a hajó, de nem az intrikák és a bűzös titkok kötötték össze őket, mint a Rettenthetetlent és a Dommedagot. Mikor leültek vacsorázni, Roderich úgy érezte magát, mint egy szűk családi körbe betoppant vendég, akit ráadásul nem is kedvelnek. Vagy kifejezetten gyűlölnek, ha Kirklandre és az üvöltözésre gondol.

Elizaveta azt mondta, kedveli. Barátjaként, testvéreként tekint rá, mégis… elárulta. Természetesen az ajtó mögül hallgatózott, mikor a Kereskedő elzavarta átöltözni. Mintha mellbe rúgták volna, mikor hallotta, hogy Elizaveta kikotyogja, hogy vissza akar jönni a Flottához. Nem mintha nem lett volna egészen nyilvánvaló, vagy ha nem kérdezik meg, akkor nem mondja el, de így az elevenébe talált. Világ életében azt hitte, hogy Elizaveta megbízható, hogy megoszthatja vele a titkait, amiket a lány tiszteletteljesen megtart és nem ad tovább.

Vajon mi mindent mesélt el nekik róla? Mikor megtudták, hogy a nyomában van, vajon a lány elmondott róla mindent? Beavatta a Trinite akasztófáravaló legénységét, milyen kétségek vagy félelmek gyötrik? Elmondta nekik, milyen rossz viszonyban van az apjával vagy mennyire gyűlöli az udvarban a kölcsönös szívességek alvilági rendszerét?

Az első vagy az utolsó titok volt, ami napvilágra került?

Túl sokáig repültek, túl hosszú ideig tartott a csend. Alkalma nyílt rá, hogy jól megrágja magában az elmúlt időszak túl hosszúra nyúlt napjait. A lelki szemei előtt újra és újra lepergett néhány jelenet, néha gyorsabban, néha lassabban, hogy alaposan ki tudja elemezni.

Beilschmidt a szigeten kardot rántott és tartotta magát ahhoz, hogy Elizaveta az övé. Látta, hogyan kezeli a lányt, hallotta, milyen szavakkal fejezi ki magát, mikor hozzá beszél. Egymás kezét fogták, mikor a Trinite legénysége össznépileg a tengernagy titkait akarta kihúzni belőle, de Beilschmidt egészen érdektelennek tűnt. Napközben, mikor a desztillálót rakták össze, vitatkoztak egy sort. A szavaikat nem hallotta pontosan, csak néhány foszlányt kapott el, ami ahhoz nem volt elég, hogy az egész beszélgetést rekonstruálhassa. Az arcukat és a testbeszédüket ellenben látta.

Vajon Beilschmidt szereti Elizavetát, vagy csak a hasznot látja benne? Értékeli a lány gyorsan forgó eszét vagy csak ágymelegítőt lát benne? Képes lenne hozzákötni az életét vagy trófeát lát benne?

Nem látott gyűrűt az ujjukon.

Roderich hátrahajtotta a fejét. A szél fodrot vetett a szemüvegén, a gyors légáramlat könnyet csalt a szemébe. Igen, minden bizonnyal a szél a felelős.

Le akart szállni. Kivételesen akár evezni is hajlandó lett volna, csak tehessen végre valamit. A tehetetlen lógás, a tény, hogy Stasya kénye-kedvére van bízva, nyugtalanná tette. Tudta, hogy a nő nem bántaná, de most mozdulni akart. Érezni akarta az izmait. Érezni akarta, hogy él, miután a napokig tartó sodródás után elhitette magával, hogy már csak a halál van hátra.

A nap a horizont alá bukott. Az ég haragosvörös maradt még pár percig, a felhők még lilán illegették maguk. Gyorsan besötétedett.

Hirtelen úgy érezte, mintha egy élettel ezelőtt látta volna utoljára a csillagokat. Gúnyosan hunyorogtak rá. Le kellett hunynia a szemét.

Lassacskán sikerült ellazulnia. A menetszél kisöpört belőle minden gondolatot. Lógott, mint egy zsák. A karjai fájdalma alábbhagyott, már csak a jobb tenyere viszketett.

– A hajók még mindig össze vannak kötve.

Stasya hangjára kinyitotta a szemét. A nő általános beszédhangon szólt és Roderich tökéletesen hallotta.

– A köd zavarja az irányzékot, de a tengernagy parancsára nem dobták le a horgonyt. A Rettenthetetlen tatján teszem le.

– Ne! – kiáltott recsegős hangon. – A Dommedagra vigyen, kisasszony.

Stasya ujjai megszorultak a karjai körül. A visszahajló nagyujj karma a vállába szúrt. Felszisszent.

– Gond van? Bajba kerülne miattam?

– Nem tudom megjósolni a tengernagy cselekedeteit.

Fogást váltott rajta, ami miatt Roderichben bennakadt a lélegzet. Egy pillanatra megijedt, hogy a nő eldobja, de az aggodalma szerencsére felesleges volt. Csak úgy akarta fogni, hogy a szorítása erős maradjon, de a karmaival ne sértse őt.

Lebukott vele a ködbe. Roderich megint úgy érezte, mintha otthagyta volna a belső szerveit a magasban. A köd párája megült az arcán és a szemüvegén. Nem látott semmit a sötétben. Összeszorított foggal készült a landolásra.

Stasya eleresztette. Kitárt karral, hajlított lábbal érkezett, esés helyett ügyetlen bukfencet vetett. A használhatatlan pisztolya markolata belenyomódott a hasába és Roderich biztosra vette, hogy csúnya nyomot fog hagyni. Stasya ezzel szemben egy balerina kecsességével landolt a korláton.

– Lekötelezett – hajolt meg Roderich.

A nő lassan pislogott egyet. Roderich várt egy pillanatot, hátha kap egy szívesent, de a nőnek nem akaródzott megszólalni.

A kapitányi kabin kilincsén megszorult a keze. Feltámadt benne a kétség, hogy valóban jó ötlet volt-e visszajönni és mi a garancia arra, hogy a tengernagy nem fogja megint a tengerbe hajítani. Megrázta a fejét, hogy kimenjenek belőle ezek az ostoba gondolatok. Hátratúrta a haját és hirtelen megörült, hogy nem öltözött át.

Bondevik tengernagynak összeszaladt a szemöldöke, mikor meglátta őt. Ennek hatására a kajütben tartózkodó Vladimir és Tino is az ajtó felé fordult.

– Elnézést a késlekedésemért. Szolgálatra jelentkezem, uram!

– Kapitány! – bődült el Vladimir.

A túlérzékeny tiszt máris a nyakába borulva zokogott. Zavartan megpaskolta a vállát.

– Jól van, Popescu. Nyugodjon meg.

– Hol a patvarban volt?! – ugrott hátra. – Azt hittük, meghalt! Jól van? Istenem, úgy örülök, hogy jól van!

Levegőt vett, hogy folytassa a lelkendezést, de a torkára forrt a szó. Lassan elvörösödött és becsukta a száját, majd megköszörülte a torkát és gyanúsan a sarok felé vándorolt a pillantása.

– Ha azt próbálja elmondani, hogy a foglyok megszöktek, akkor ne fárassza magát, tudok róla. Most megtenné kérem, hogy egy pillanatra kimegy? Szeretnék szót váltani a tengernagy úrral. – Tinóra nézett. – Négyszemközt, ha lehet.

A finn gyors pillantást váltott Bondevikkel, majd széles mosolyt villantott Roderichre és peckesen kisétált. Mielőtt becsukódott volna mögöttük az ajtó, Roderich hallotta, ahogy felkínálja a zsebkendőjét Vladimirnek.

A tengernagy az asztalához sántikált és leült. Zordan nézett a szeme közé.

– Hallgatom.

Igyekezett legalább olyan sötéten visszanézni rá.

– Megértem, hogy nem szeretné, ha a titkai közszájon forognának. Azonban szeretném elmondani, hogy ha valamire egyszer azt mondom, hogy úri becsületszavamat adom rá, akkor az úgy is van, márpedig úgy emlékszem, megígértem magának, hogy egy szót sem szólok arról, ami az Igazság Csarnokában történt.

– Maga veszélyes, kapitány – szegezte a tengernagy az egyik bütykös ujját Roderichre. – A veszélyforrásokat pedig ki kell iktatni. Nincs ebben semmi személyeskedés.

– Veszem észre – horkantott. – De ne vitatkozzunk ilyen apróságokon.

Bondevik szeme megvillant.

– Akkor mit akar?

– Először is tisztelettel megkérni önt, hogy a közeli és távoli jövőben tartózkodjon az életem kioltására tett kísérletektől. Majd ha lerendeztük ezt az ügyet a Le Sancte Trinitével és azok a kalózok mind egy szálig megtértek az őseikhez, akkor visszatérhetünk erre a kényes kérdéskörre, de addig kérem, ne tekintse ellenfélnek szerény személyemet.

– Meglátjuk.

– A másik ügy… Mein Gott, uram, volna szíves megkérni az öccsét, hogy ne sétáljon keresztül a falakon? A frászt hozza rám.

A tengernagy ültében megfordult. Sigurður megrántotta a vállát.

– Azok ketten kimentek, azt hittem, egyedül vagy.

– Tévedtél. Kopj le.

– Mikor végzel?

– Soha.

– Húzhatod-halaszthatod, Lukas, de akkor is kicsikarom belőled a szabadságot.

– Egyáltalán, mit keresel te itt? – csapott az asztalra a tengernagy. – A hajódon lenne a helyed!

– Kértem eltávot.

– Mégis hogyan?

– Megkérdeztem van der Deckent, ő meg rábólintott. Néma, nem hülye. Van különbség.

– Tűnj már el, Sigurður.

– Majd ha megkaptam, amit akartam.

Roderich itt érezte szükségét annak, hogy közbeszúrja:

– A Trinite legénysége tud A bolygó hollandiról.

– Mi az öreg ördögért beszélt nekik róla?

– Tisztelettel, a hajó létére az öccse volt szíves felhívni a figyelmet, a szoros kapcsolatról pedig feltételezéseim szerint Stasya tájékoztatta őket. Nem kellettem hozzá.

– És ezt mi a fenéért nem mondta eddig?

– Az imént akartam rátérni, de az úr megzavart minket.

– Az úr távozik! – szólt hátra Bondevik a válla felett.

Sigurður széttárta a karjait és levetette magát az egyik karosszékbe.

– Tudod, hogy ez nem így működik. Te csak van der Deckennek parancsolsz, a parancsokat neki kéne továbbadnia nekünk. És mivel ő nincs itt – hátradőlt és keresztbe tette a lábait –, azt csinálok, amit akarok, legfeljebb utólag üthetném meg a bokám, de az kizárt.

– Nem csak van der Deckenen keresztül lehet nyomást gyakorolni rátok, arra remélem, emlékszel.

– A varázslat alaptörvényei szerint rossz ómen kezet emelni valakire, akinek ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint a tiedben, arra remélem, emlékszel.

Negédes mosolyt villantott a tengernagyra. Roderichnek úgy tűnt, a felettese per pillanat képes lenne egy kanál vízben megfojtani a fiatalembert.

– Mi lenne, ha egyszer az életben a megfelelő információkkal csak a megfelelő helyeken dobálóznál?

– Edelstein a szövetségesed, bízol benne, nem?

– A maga bátyja, komolyan azt hiszi, hogy bízik bennem? – kérdezte Roderich.

– Jogos. Mondd, Lukas, nem akarsz egy kicsit jobb kapcsolatot ápolni az embereiddel? Ez az egész dolog a kalózhajkurászással kezd az idegeidre menni.

A tengernagy az orrnyergét masszírozta. A morgásából Roderich azt hallotta ki, hogy „te mész az idegeimre.”

– Még egy szó és esküszöm, olyat teszek, amit máskülönben megbánnék.

Elmés megjegyzés hiányában Roderich csendben maradt. Sigurður úgy tett, mint aki bevarrja a száját. Bondevik kissé elfordította a székét, hogy ne is lássa őt.

– Ott tartottunk, kapitány, hogy képtelenül jól informált ahhoz képest, hogy csak most tért vissza. Hajlandó magától is összefoglalni az eseményeket, vagy harapófogóval kell kihúznom azokat magából?

– Balszerencsémre, alkalmam nyílt a Trinite fedélzetén tölteni egy kevés időt. Emlékszik arra a kalózra, akit áthúztunk a Rettenthetetlen alatt?

– Egen.

– Túlélte.

Bondevik összeszorította a száját. Még csalódottabbnak tűnt, mint amilyennek Roderich érezte magát, mikor a szigeten meglátta a nyomorult poroszt.

– A Trinite híján van az élelemnek és a víznek. Halászhálóval és desztillálóval próbálkoznak, illetve a szélcsend ellenére mégis haladnak. Olybá tűnt számomra, hogy erre ők maguk sem tudnak magyarázatot adni.

– Érdekes.

– Egy szigetekkel sűrűn borított területen tértem magamhoz, onnan egy tutajon voltam kénytelen távozni. Több napig hánykolódtam a ködben, mire felvett a Trinite. Pontosabb információt a helyzetükről nem tudok.

– Kár.

– A kraken a szigetek között volt.

– Igazán megdögölhetne.

– A Trinite végső úti célja Venezuela.

Bondevik végre érdeklődést mutatott.

– Venezuela? Ők mondták így?

– Igen, uram.

– Nocsak – a férfi az állát dörgölte. – Új-Andalúziát csak a szakadár csapatok nevezik így. Szállítanak nekik valamit?

– Nem tudom, uram. Csak szóba került, hogy vigyenek-e engem Venezueláig, vagy rakjanak-e ki útközben. – A tengernagy visszaereszkedett a székébe. Roderich eltűnődött, hogy van-e még bármi olyan dolog, amit megérné elmondania. – Zwingli képes volt rá, hogy több mágikus tárgyat beazonosítson ebben a helyiségben, Kirkland pedig mágikus kisugárzásról beszélt, melyet a Dommedag gyomrából érzékelt. Azt mondták, erre a származása miatt képes.

Bondevik ajka megfeszült.

– Azt nem mesélték el, hogy tud-e varázsolni, ugye?

– Nem.

Úgy döntött, azt nem szükséges elmondania, hogy majdnem összecsinálta magát, mikor a skót azon az ismeretlen nyelven halandzsázva megállt előtte. Azzal a hangsúlyozással még egy bevásárlólista eldarálása is életveszélyes fenyegetésnek tűnt volna.

– Szóval Új-Andalúzia – dünnyögte Bondevik és elmélyülten megkopogtatta maga előtt az íróasztalt. – Hozza ide a térképet!

Roderich engedelmesen felgöngyölte a térképasztal tekercsét és kiterítette az íróasztalon.

– Itt értük utol a Trinitét – bökött egy pontra Bondevik. – Délnek haladtunk, Tortuga irányában. A vihar után egyszer volt tiszta az ég, de leszállt a köd, mielőtt meghatározhattuk volna a helyzetünk. – A tengernagy ujja Dél-Amerika spanyolok uralta partvidékére siklott. – Gyakori a kalózkodás ezeken a partokon. Fene beléjük, hogy nem mondtak konkrétabb helynevet!

Roderich-nek eszébe jutottak a körözési papírok, amiket unalmas óráiban olvasgatott.

– A hajót a teljes legénységgel együtt körözik a spanyol területeken is. Nem hajózhatnak be csak úgy akárhová.

Bondevik Roderich szemébe nézett. Látott már az övéinél tisztább és kékebb szemeket, világosabbat és sötétebbet egyaránt, de a tengernagy pillantásától felállt a szőr a hátán.

– Helyes meglátás. Nézze végig a partvonalat. – Bondevik továbbra is Roderich szemébe nézett, mikor megkopogtatta a térképen Venezuelát. – Listázza ki nekem a kisebb kikötőket. Ha ráér, akkor a partvonal kikötésre alkalmas részeit is. Megértette?

– Igenis!

– Ha eszébe jutna még valami, ami fontos lehet, most mondja.

– Ennyi, uram.

– Borotválkozzon meg, nem fogják megismerni a matrózai. Leléphet.

Összecsapta a sarkát, fejet hajtott és távozott. Az ajtó előtt megengedte magának, hogy csípőre tett kézzel sóhajtson egyet.

Jól van, Roderich, nem is volt olyan rossz, mint vártad.

A borotválkozást nem is kellett volna parancsba kapnia. Úgy viszketett a borostától az álla, mint a fene. Megvakarta. A jobb keze még mindig zsibbadt, amit nem tudott mire vélni. Az ujjait tornáztatva ballagott át a kajütjébe.

Két lámpa égett. Vladimir odabenn az asztalán pakolászott.

– Bo-bocsánat, uram, én csak igyekszem… amíg nem volt itt a tengernagy úr… nekem annyira nem megy ez az egész papírozás, én csak…

– Vezette a hajónaplót, jól tette – veregette meg a vállát. – Hagyja csak, Popescu, majd elrámolok. Reggel. Miután aludtam egy jót egy tisztességes ágyban.

Elég volt ezt kimondania és ólmos fáradtság tört rá.

Az elsőtiszt arca felderült.

– Köszönöm, uram. Szüksége van valamire? Küldjem fel a feketéjét?

– Jó, hogy mondja. Igen, szeretnék még alvás előtt borotválkozni meg mosakodni. – Eszébe jutott, hogy a Trinite milyen vacakul állt az ivóvízzel. – Illetve mégsem. Milyenek a hajó vízkészletei?

– Az eső alatt feltöltöttük az összes hordónkat. Tegnap kitettük a desztillálót, de akár meg is fürödhet uram.

– Rendben. Ha van meleg víz, küldesse fel.

Úgy döntött, hanyagolja a tükörbe nézést, majd akkor megcsodálja magát, mikor megfürdött. A gondolat, hogy ismét tiszta lesz, már előre jókedvre derítette.

A feketéje megborotválta, végig óvatoskodott és egyáltalán, úgy viselkedett, mintha valamelyik pogány istensége előtt térdelne. Roderich büszkeségét legyezte, hogy a halálból visszatérés ilyen nimbuszt szerzett neki.

A hálóruhájába bújva már egészen úgy érezte magát, mint egy ember. Nagy levegőt vett és odaállt a tükör elé. A haja még nyirkos volt egy kicsit, azt megpróbálta elengedni. A fekete jó munkát végzett, az arca olyan sima volt, mint egy kisbabáé. Valami viszont nem stimmelt. Akárhogy nézte magát, fordította el az arcát előbb jobbra, majd balra, nem találta, miért más, mint eddig.

– Öregebbnek tűnik.

Kellett pár bő perc, hogy ezt a kisebb infarktust kiheverje. Megpróbálta megmasszírozni a szívizmait, amit a csontváz, Ithel, kinevetett. Roderichben sanda gyanú támadt, hogy az egy dolog, hogy neki problémái vannak a sétáló csontvázakkal, de ez a figura sem törekszik rá, hogy megkönnyítse az életét. Csúnyán nézett rá. A csontváz szemüregeiben a kék lángok vidáman táncoltak.

– Remélem, végignézte az iménti tollászkodásom – dörmögte neheztelőn.

– Nem vagyok kukkoló.

Nagyon szívesen dünnyögött volna még néhány keresetlen dolgot, de úriemberhez méltatlannak találta az efféle viselkedést.

– Mit keres maga itt? Talán maga is átolvad a falakon?

– Én is? – billentette félre a fejét kíváncsian. – Ismer olyanokat, akik erre képesek?

– Igen, Bondevik tengernagy öccse pont ilyen.

– Nem tudtam, hogy van öccse.

– Nem hallottam még, hogy dicsekedne velem – jegyezte meg az emlegetett epésen.

Roderich rövid időn belül másodszor került az ájulás szélére.

– Megtennék, hogy… hogy kopognak? Az isten szerelmére!

– Nyugalom, kapitány, semmi ok a kiborulásra – legyintett Sigurður. – Ki ez a pofa?

Az állával Ithel irányába bökött. A csontváz nem mozdult. Roderich sóhajtott.

– Ithel, Sigurður, Sigurður, Ithel. Egyiküket se ismerem, ne várjanak tőlem konkrétabb bemutatást.

Sigurður gyanakodva méregette a csontvázat.

– Mivel még a nevét se tudja, ez nem is kétséges.

– Hogy érti ezt? – értetlenkedett Roderich.

– Nem Ithel a neve, úgy.

– Ithelnek szólítanak – csilingelte vidáman a csontváz.

– Megint hazudik, senki nem szólítja így.

– Oh, ilyen mélyen érzi a hazugságot? – kérdezte izgatottan.

Sigurður összefonta a karjait maga előtt.

– Maga a tengernagy embere? Mármint… – megköszörülte a torkát – csontváza?

Ithel kattogó állkapoccsal, a térdét csapkodva nevetett.

– Hívjon embernek nyugodtan, bár tény, életemben is kevesen tekintettek annak. Ráadásul fogalmam sincs, mire gondol, kedves Sigurður.

Roderich elképedve figyelte a jelenetet. Szóval ez csak így megy? Megkérdezi, hogy kinek az embere és kakukk? Elképesztő.

– Csak azért kérdeztem, hogy számíthatok-e rá, hogy árulkodik a tengernagynál, de nem nézem ki magából.

– Köszönöm a bizalmat.

– Maga viszont megérdemelne egy alapos elpáholást. – Sigurður vádlón bökött Roderichre. – Stasya hozta vissza, ugye?

– Igen. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, amitől a válasza kérdésnek hangzott. Rögvest meg is feddte magát érte.

– Ha erről egy szót is mondani mer, akkor tényleg seggbe rúgom, világos? Már így is eléggé bemártott minket.

Roderich úgy döntött, ideje felébresztenie magában a régen eltemetett udvaroncot.

– Nézze. Nem tudom, hogy pontosan ki maga…

– Sigurður Bondevik, örvendek.

– … vagy mit akar…

– Per pillanat szabadságra menni.

– … de nekem kötelességeim vannak a tengernagy, a hivatalom és saját magam irányában. Ha magának vagy a hajóján szolgáló legénységnek ez nem tetszik, azzal nem tudok mit kezdeni.

– De igen, tud – lépett közelebb hozzá Sigurður. – Látta, milyen.

Kinyújtott karral mutatott a hajón kívülre. Kizárásos alapon az idősebb Bondevikre gondolt.

– Nincs jól – rázta a fejét Sigurður. – Évek óta nincs jól, az agyára megy ez az egész, már tényleg csak szellemeket kerget. Leszámolt mindenkivel, akinek köze volt a menyasszonya halálához, de mindig talál újabb és újabb bűnösöket. Ez… nem normális.

Roderich sajnálkozva mosolygott. Becsukta a szekrényajtót, és az asztala mögé ballagott.

– Mindenkinek kell egy távlati cél, egyébként kiég. A tengernagy úr azt a cseppet sem könnyű, de rendkívül tiszteletre méltó feladatot választotta, hogy leszámol a kalózkodással. Igazán a segítségére lehetne.

Sigurður arca elsötétedett.

– Tudja, Lukas megkérdezte tőlem, hogy segítek-e neki megkeresni Denny gyilkosait. Nyilván igent mondtam, lévén, hogy az öccse vagyok, ráadásul akkoriban az elsőtisztje is én voltam. A következő kérdése az volt, hogy megesküszöm-e a tenger nevére, hogy segítek neki.

Ithel felszisszent. Sigurður ügyet sem vetett rá.

– A tenger behajtja az ígéreteket, kapitány. Nem érdekli, mibe kerül. Nem lóghat meg, nem szívhatja vissza, nincs feloldozás. A letett eskü szent és sérthetetlen.

– Ez is egy geis? – kérdezte.

– Rosszabb – Sigurður sötéten elmosolyodott. – A geis alól a halál felment. Engem a tengernek tett esküm visszaszólított az életbe és A bolygó hollandihoz kötött.

Roderich megpróbált nem túl látványosan nyelni egyet.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy szolgálat közben életét vesztette, mégis…

– Azt akarom mondani, hogy Lukas megkért rá, hogy esküdjek meg, majd leszúrt és egy ágyúhoz kötözve leküldött a Marianna-árokba!

Sigurður feltépte az ingét. Roderich megrettenve meredt a fiatalember bordái között sötétlő lyukra.

– Érti már, mire célzok, mikor azt mondom, hogy a bátyám megőrült? – hajolt az asztal fölé. – Lukast meg kell állítani, vagy a tetteinek beláthatatlan következményei lesznek!

Egy kócos kisgyerek jutott eszébe, akinek hiányzott az egyik első foga. Ha mi ketten összemérjük az erőnket, annak beláthatatlan következményei lesznek.

– Mégis mit vár tőlem? – kérdezte. – A tengernagy nem bízik bennem. Még a saját hajómon betöltött pozíciómban sem vagyok biztos, főleg most, hogy azt hitték, meghaltam. Semmilyen módon nem tudnék hatni rá.

– Hazudik! – sziszegte Sigurður. – Tud valamit.

– Nem – rázta a fejét. – Azt érezhette, hogy nem látom okát annak, hogy eltérítsem a jelenlegi céljától.

Sigurður hátratántorodott, mintha felképelte volna.

– Maga nem tanul semmiből?! – rivallt rá. – Nem veszi észre, hogy az út, amin jár, a halálba vezet? Miért nem hajlandó belátni, hogy a nő, akit kerget, fikarcnyit sem törődik a maga érzéseivel?

– Ez így van – csikorogta. – Mert Elizaveta nem nő, csak egy lány, akit megtévesztettek.

– Az egyetlen, aki itt bárkit megtéveszt, az maga, de olyan jól csinálja, hogy saját magát is sikerül hazugságba ringatnia.

Roderich felszegte az állát.

– Valóban én vagyok az, aki hazudik? Odaát azt mondta, rossz ómen kezet emelni egy testvérre, most mégis azt mondja, hogy a tengernagy személyesen ölte meg.

– És meg is fizetett érte. Azért is meg fog, ha nem enged el minket.

Sarkon fordult és a falon át távozott. Nem azon, amelyik a Dommedag felé nézett, hanem azon át, amelyik a tenger felé. Roderich kavargó bensővel bámult utána. Keményen összeszorította a fogait, mikor Ithel tapsolni kezdett.

– Hű, ez aztán drámai volt! Több ponton igazat adok neki, de azért nem kellett volna ennyire belelovalnia magát.

A csontváz felkelt a karosszékből. Roderich zavartan félrenézett.

– Lehet egy olyan kérésem, hogy amíg itt van, hordjon köpenyt?

– Nem sokan fordulnak meg itt, nem lát senki.

– Magára nézve olyan érzésem van, mintha mezítelen lenne, ez pedig kényelmetlenül érint – vallotta be.

Ithel megtorpant.

– Erre nem gondoltam. Bocsánat.

Megköszönte a megértést. Aztán értetlenül nézett, mikor Ithel megkérte, hogy mutassa meg neki a jobb kezét.

– Nem úgy emlékszem magára, mint akinek bármilyen mágikus képessége lenne, most mégis erős kisugárzást érzek magából. Hoppá, hát ez mi?

A gyermekien vidám érdeklődéssel valahogy nem tudott azonosulni. Ő elborzadva meredt a zsibbadó jobb tenyerébe, melynek közepén egy jádeszín folt éktelenkedett.

>>>Folytatás >>>