Nászút #25

Jelen fejezet egészen sok lábjegyzetet tartalmaz. Kaptok egy kis jegyzetet most, meg egy szószedetet a végén.

Ja, meg van egy kis olvasnivalóm is, ha szerettek angolul mítoszokat dönteni.

Hoppá-hoppá, ilyen borítóképpel vajon mi van a fejezetben...?

Hogyan emlegessünk fel régen volt kalandokat holmi kelta népekkel

– Azta – ismerte el Erzsi. – Rod most vagy tököt növesztett, mióta utoljára láttam, vagy piszkosul félreismertem.

– Hé – szólt rá Gilbert.

Nagyon csúnyán nézett. Erzsi vigyorgott. Gilbert arca új értelmet adott a féltékenységnek.

– Szerintetek hallhatott tőlünk bármi érdemlegeset? – kérdezte Marie tűnődőn.

– Csak az nem szed ki belőletek mindent, aki nem akar – dünnyögte Heidi a bajsza alatt. Marie nem hallotta és visszakérdezett, de akkor már csak legyintett.

Visszafordultak a köd felé. Erzsi nem értette, mi értelme van bámulni a kavargó párát, de a többiek azt csinálták, hát ő is úgy nézte, mintha Roderich mindjárt előbukkanna és egy szikla tetején tüllszoknyában járná a csűrdöngölőt. Az egészen biztosan egy olyan látvány, amit kár lenne kihagyni.

– Gond van?

Mattie hangjára hátrafordult. A fiú Scottot nézte, aki aggodalmas képpel fogta az arca jobb oldalát.

– Igen. Nem. Nem tudom.

Marie elképedve fordult felé.

– Nocsak. Ilyet se hallottam még tőled.

– Nem vagyok biztos benne – motyogta a skót zaklatottan. – Chan fhaod...¹

Szaporán pislogott néhányat. Tétova léptekkel megindult a tat felé, majd meggondolta magát és elszaladt a konyha irányában.

– Ezt meg mi lelte – mondta Gilbert.

Senkinek nem volt válasza a kérdésére. Erzsi átölelte a kedvesét.

– Meddig jutottatok a fiúkkal a foltozásban? – kérdezte.

– Az alsó szintet befejeztük – düllesztette ki a mellét büszkén. – Mától kezdve nem kell a lékek tömködésével szarakodni, mert nincs egy se. Kivéve persze azt a baszott nagy lyukat az alsó fedélzeten.

– Hále és lúja – tette össze a kezét Toni. – És a hálókat is megjavítottátok?

– Miért, baja van a hálóknak?

– Cher, a Trinite túlélt egy igen súlyos tengeri ütközetet. Tippelhetsz hármat, hogy nézett ki, mikor visszajöttünk.

Gilbert kicsit ijedtnek tűnt. Erzsire pillantott.

– És akkor hol aludtatok?

– Gittáékkal, együtt.

– Együtt kell aludnom velük?

– Úgy csinálsz, mintha Erzsi előtt nem Eduarddal laktál volna, egyetlenem. Hadd emlékeztesselek rá, hogy csak azért költöztem le a fiúkkal a konyha mellé, hogy ti ketten együtt lehessetek. És mi a hála? Nyomát sem látom leendő unokaöcséimnek és -húgaimnak, hogy abajgathassam őket.

Erzsiben motoszkált a gondolat, hogy talán mondania kéne valamit, de aztán letett erről.

– Egy pillanatra – köszörülte meg a torkát Heidi. – Szerintetek Edelstein igazat mondott?

Egyhangúlag hümmögtek, Gilbertet kivéve.

– Nyilván.

– Hogy vagy ilyen biztos benne?

– Az esőtaszító srác is mondta, a hajón. – Kedvese teljesen magától értetődően felelt. – Azt mondta, a kapitányát van der Deckennek hívják és üssetek meg, de én úgy tudom, hogy A bolygó hollandi kapitányának neve Maarten van der Decken.

– Milyen jó, hogy te figyeltél helyettünk – mondta révedezve Toni. – Ha valaha az életben összefutok az árvaházam vezetőjével, majd megmondom neki, hogy azért hagytam ott a sulit, mert nem voltál ott, hogy figyelj helyettem.

– Te jártál iskolába? – hüledezett Romana.

– Egy év után kiraktak – legyintett. – Még jó, akkor már sehova nem engedtek be kártyázni.

– Milyen esőtaszító srácról van szó? – köszörülte meg a torkát Heidi.

Matthew pár szóban elmesélte, mit is láttak, miután a tengernagy végzett a kihallgatásukkal. Heidi megköszönte a felvilágosítást és megkérdezte, mi a hét pokol volt velük eddig, hogy ezt nem tudták elmondani. Ők a vállukat vonogatták és Erzsiben hirtelen heves késztetés támadt, hogy összeszorongassa Gilbertet.

– Na jó – csapta össze a kezét Marie. – Toni itt fog nekünk állva elaludni, én is fáradt vagyok, annak meg semmi értelme, hogy hülyeségekről beszélgessünk. Irány aludni!

Gilbert szörnyülködött, mikor meglátta, hogy milyen állapotok uralkodnak Gitta és Scott szobájában. A helyiség régen térképszoba volt, ahová Ed lejárt dolgozni. Viszont mióta nem ő, hanem Erzsi volt Gilbert szobatársa, azóta az észt gátlástalanul felhordhatta a térképeket magához és senki nem szólt rá. A sarokban lévő szekrényen voltak azok, amiket mostanában nem használt, egyébként a kabint teljesen meghódította Gitta a maga kis csetreszeivel. A jóég tudja, hogy a polcokon sorakozó porcelánfigurák hogyan élték túl az ágyúzást.

– Most itt aludjak?! – mutatott Gilbert a szalmazsákra és a pokrócra, melyet Erzsi saját kezűleg hozott ki a kabinjuk romjai közül.

– Ha szeretnél elvonulósdit játszani, akkor javítsd meg a kabinokat – jelentette ki Marie és magára húzta a takarót. – Valaki fújja el a mécsest, köszi.

Erzsiék még rendezkedtek egy sort, leginkább azon, hogyan tudnak úgy ráfeküdni a zsákra, hogy egyikük se lógjon le róla. Mivel hirtelen ketten lettek, Ed kénytelen volt odébb költözni, amit Romana felettébb sérelmezett.

– Még egy centi és alhatok a ládákban! Húzzátok összébb magatok!

Marie hörgött, mikor megkérték rá, hogy akkor mozduljanak néhány centit a másik irányba is. Erzsi elvackolódott Gilbert karjaiban, úgy hallgatta a lassan elharapódzó vitát Heidi és Romana között. Nem értette, hogy az előbbi minek állt le vitatkozni, ha ő ágyban alhatott; egy perccel később azt már pláne nem értette, hogy Alfred miért szállt be, ha egyszer a szoba túlsó oldalán alszik, pláne úgy, hogy amint elszunnyad (még abban a percben, hogy leteszi a fejét), rámászik az anyjára meg a testvérére.

– Na jó! – ült fel. – Elég már, aki nem alszik, azt én ütöm le a serpenyőmmel!

A vita elült. Gitta elfújta a lámpát. Gilbert büszkén dögönyözte Erzsi vállát.

– Az én menyasszonyom – dörmögte.

Erzsi hozzábújt és repesett a szíve, hogy a férfi ott van mellette. Hosszú jóéjt-csókot váltottak. Ficeregtek még egy kicsit, hogy biztosan mindkettejüknek kényelmesen essen a fekvés. Már nyugton voltak két másodperce, mikor meghallották Matthew suttogását:

– Gil, ha cicázni szeretnétek, akkor menjetek ki, légy szíves. Köszi.

Megdermedt. Aztán eszébe jutott az a bizonyos éjszaka Romana és Toni között. Prüszkölve felnevetett, Gilberttel ugyanabban a pillanatban.

– Antonio? – súgta Gilbert kedvese fülébe.

Erzsi csuklott és ráharapott az öklére, mert Marie dörmögve fenyegetőzött, hogy kilakoltatja őket a raktérbe. Vagy az óceánba.

Egészen biztos volt benne, hogy csak annyi történt, hogy visszabújt Gilbert karjaiba, mégis, mikor meghallotta Scott kiáltását, már a hajnal első sugarai világítottak be a kajütablakon.

– Fel! – rivallt rá a skót az ikrekre. – Fel és ki veletek a fedélzetre!

– Mi a hét pokol bajod van? – kérdezte Toni kóválygó fejjel. – Ráadásul ilyen rohadt korán?

Erzsi büszke volt a kapitányra, hogy álomszuszék-életmódja ellenére sikerült értelmes mondatokat kierőszakolnia magából. Neki magának az is marha nehéz volt, hogy a fejét felemelje, nem úgy Gilbert, aki már teljesen éber volt, vagy Romana, aki magára húzta a takarót és morogva a fal felé fordult.

Scott elég ramatyul festett. Vörös haja égnek állt, amitől úgy festett, mint akinek lángra lobbant az üstöke. Űzött tekintettel meredt rájuk, a szeme alatt sötét táskák éktelenkedtek. Bármitől is borult meg tegnap este, láthatóan egész éjjel ébren tartotta.

– Még öt peeerc… – motyogta Alfred.

– Mozdulj már meg, te világ lustája!

Marie motyogott valamit franciául, mire a Gilberthez hasonlóan azonnal megébredt Matt elpirult és zavarba jött. Scott nem vette magára. Intett Mattnek, hogy induljon meg felfelé, azzal megragadta Alfred karját és a fiú tiltakozásával (meg az anyjáéval, aki konkrétan rajta feküdt) mit sem törődve elkezdte húzni kifelé.

– Ó, itt dráma lesz! – ugrott fel izgatottan Gilbert és ment utánuk.

– Igen? – kapta fel a fejét Feliks.

Feliks eddig aludt. Fel se figyelt arra, hogy Dora már felkelt mellőle, vagy hogy amúgy ők kiabáltak mellette, de most azonnal felugrott. Erzsi kíváncsi volt, hogy a „dráma” szóra vajon a legsötétebb éjszaka közepén is felkapná-e a fejét. Mindazonáltal igazságtalan volna csak Felikset azzal vádolni, hogy beleüti az orrát a másik dolgába; ha a kíváncsiság valóban öregít, akkor mire Venezuelába érnek, az egész hajó aggastyánokkal lesz tele. Ebbe kénytelen volt önmagát is beleszámolni.

Nem kellett volna sietnie, mire felért, addigra Marie elég hangosan kiabált ahhoz, hogy odalentről is tisztán és érthetően hallotta volna minden szavát. Matt meglepetten szemlélte az eseményeket, Alfred meg ült, a szemét dörgölte és ásítozott.

– … és az idiotizmusnak is vannak határai! Most kel fel a nap, látod? Most! Mégis mi lehet olyan fontos, hogy adjuramisten azonnal fel kell verni érte, háh? Mert nagyságod úgy akarja? Nézz már magadra, annyi eszed van, amennyi látszik, és csak azért, mert azt gondolod, hogy te tojtad a spanyol viaszt, még nem kell leverned rajtunk sem az eszement világnézeted, sem annak hozadékait!

– Kezd belelendülni – jegyezte meg Gilbert halkan, de vidoran Erzsinek.

Scott rezignáltan tűrte a lehordást. Megvárta, míg Marie kifogy a szuszból és közbeszúrta:

– Annak örülj, hogy a hajnalt megvártam.

– Mi az, hogy örüljek neki?! – robbant a nő.

További öt percig hallgathatták a nő monológját, melynek egyetlen szava sem lógott ki a Marie által megfelelőnek és alkalmazhatónak tartott szótárból. Peternek néhány ismeretlen és/vagy francia kifejezésnél összeszaladt a szemöldöke, de azért sziklaszilárdan állt és nem hagyta, hogy Gitta elhúzza.

Marie befejezte és próbált lélegzethez jutni. Az ikrek megszeppenten figyeljék a jelenetet. Erzsi teljesen meg tudta érteni Scott arckifejezését. Ha ő nem aludt volna egész éjjel, ráadásul az igen sürgős teendője előtt egy ilyen hegyi beszédet végig kell hallgatnia, valószínűleg benne sem buzogna az életkedv.

Alfred hangos és erőltetett nevetést hallatott, elébe vágva az anyja újabb kifulladásig tartó kárálásának.

– Amúgy, miért is kellett feljönnünk?

– Megtanultok varázsolni – vetette oda Scott, le sem véve a pillantását Marie-ról.

– Bocsáss meg, hogymicsinálunk?

Felidézve Scott és Marie az ikrek varázsképességeiről folytatott vitáját, Erzsi is meglepődött.

– Mire fel a pálfordulás? – tette csípőre a kezét Marie.

– Itt és most varázslatra van szükség – rántotta meg a vállát. – Nekem nem megy, a többieknek pláne. A szükséges ige a birtokomban van, de ezen a kettőn kívül senkinek nem olyan a lenyomata, hogy használni is tudja.

Ha azt mondaná, hogy érti, amit a skót mond, akkor lehet, hogy hazudna. Még jó, hogy nem kellett mondania semmit. A nekik háttal álló Marie is vághatott egy képet, mert Scott a szemét forgatta.

– Az a pofa lelépett, mind láttuk. Erős varázslat volt nála, olyan, ami nyomot hagy; ezt nem egyszerű eltörölni. Vagy megpróbáljuk mágikus úton eltüntetni, vagy szerezhetsz fát az új konyhapadlóhoz. Azt pedig, gondolom, senki nem akarja, hogy egy ekkora zászlóval jelezzük a tengernagynak az aktuális helyzetünk. Egyéb kérdés?

Marie mélyen beszívta a levegőt. Lassan bólintott, amivel egyúttal a beleegyezését is megadta az oktatáshoz. Hátrált néhány lépést és a mellkasa előtt összefont karokkal, törökülésben leült. Scott mordulással konstatálta a helyzetet és az árboc tövéhez helyezett kis ládikához sétált, amiből kivett egy bőrkötésű könyvet, melynek borítóját a só több helyen megmarta.

– Komolyan megtanulunk varázsolni? – kérdezte Alfred izgatottan. – Mármint, úgy igazán? Szikrával meg mindennel?

– Nem. Énekelni fogsz. Remélem, van hangod.

– Már hogy ne lenne! – csattant fel Marie.

Scott újra megrántotta a vállát. Elég fáradtnak tűnt, Erzsi nem csodálta, hogy nincs ereje a vitatkozáshoz.

Alfred úgy fickándozott, mint egy megkergült hal. A legénység már lezavarta a rövid pankrációt, melynek során mindenki elfoglalta a maga helyét, ahonnan kedve szerint bámészkodhatott. Egyedül Romana okozott egy kisebb kavarodást, mikor nagy lábra taposások és olasz szitkok közepette átvágott közöttük, hogy fel tudjon menni a kormánykerékhez.

– Én ugyan nem – szólalt meg hirtelen Matthew.

Scott keze lapozás közben megállt. Alfred felháborodottan fordult a testvére felé, a többiek csak döbbenten. A hirtelen figyelemtől Matt elvörösödött, de dacosan összefonta a karjait maga előtt.

– Nem.

– Akkor csak én – vigyorodott el Alfred gonoszul. – Ha! Én leszek a tuti menő. Te meg nem. Blee.

Nyelvet öltött.

– Az nem fog menni – vonta össze a szemöldökét Scott. – Kiegészülő aurátok van. Vagy ketten csináljátok, vagy sehogy.

– Milyen micsodám van? – hunyorgott Al.

– Kiegészülő aura! – válaszolt ingerülten Scott. – Nem olyan, mint minden rendes emberé, hanem szervesen kapcsolódik egy másikhoz, folyamatos egységet alkot vele. Ha Matt nem csinálja, akkor te se tudod. Ha te eltolod a részedet a varázslatban, neki se jön össze.

Matt felé fordult. A fiú dacosan felszegte a fejét.

– Csak akkor, ha mesélsz apáról.

Erzsi hallotta, ahogy Marie élesen beszívja a levegőt. Scott elkomorult. Matt, ha lehet, még jobban elvörösödött. Már majdnem úgy nézett ki, mint Gilbert, mikor zavarba hozza. Nem úgy Alfred! Az ő szeme felcsillant és már ott is állt Matt mellett, akinek az erősítés láttán menten elmúlt a zavara.

– Bizony! – rikoltotta. – Tessék nekünk apáról mesélni!

A két illetékes összenézett. Erzsi megkockáztatott egy gyors pillantást oldalra és konstatálta, hogy a legénység többi tagja legalább olyan izgatott, mint az ikrek.

– Hkhm – köszörülte meg a torkát Scott. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy utolsó kis görcs, akinek az volt a hobbija, hogy az ő tisztes bátyjainak idegeire menjen…

– Scott! – méltatlankodott Marie.

– Miért, nincs igazam? De. Bocs, srácok, Arthur volt négyünk közül a legidegesítőbb. Azért ő lett az apátok, mert Marie vele…

– Ha azt mered mondani és úgy, ahogy gondolom, akkor a zászlórúdra foglak a bokádnál fogva fellógatni.

– Na, arra befizetek. De ha nem az igazat szeretnéd elmondani nekik, akkor mit mondjak?

– Ez nem az igazság, ez a te igen saját és megátalkodott véleményed.

– Kamu.

– Flynn vagy Owen biztosan rendesen mesélnének róla!

– Hála Istennek, hogy mindketten meghaltak.

Olybá tűnt, hogy Matt kezdi bánni, amiért ilyen módon akart egy kis információt kicsikarni.

Marie az alsó ajkára harapott.

– Meséld el nekik inkább a bolygó sziklás történetet.

– Hogyne, az egy egész napot tartana.

– Vázlatosan gondoltam, nem kell előadnod a hőseposzt, nem a kocsmában vagy.

– Mit szólsz ahhoz, ahogy téged összeszedtünk?

– Ne törd össze a gyerekkorukat, kérlek.

Alfredet kiverte a víz.

– India? – javasolta Marie.

– Nem is történt semmi, amikor Indiában voltunk.

– A többi helyszínnel meg az a bajod, hogy történt valami, amikor ott voltunk.

Scott nagyon komolyan elgondolkodott.

– Mit szólnál a tengeri sárkányhoz?

Marie felnevetett.

– Komolyan? Most… komolyan? A bolygó sziklákat nem akarod elmondani, de a tengeri sárkánnyal semmi bajod?

– Abból Flynn nem írt hőseposzt, szóval össze tudom foglalni röviden. – Újfent megköszörülte a torkát és visszafordult az ikrekhez. – Naszóval. Amikor elmentünk megkeresni a kanjut meg a manjut, nagyjából annyit tudtunk erről a két tárgyról, hogy vannak, ami lássuk be, nem túl sok. Előttünk is voltak már, akik rá akartak akadni erre a két tárgyra, hát az ő nyomukon indultunk el, és rendre belefutottunk az összes zsákutcába, ahonnét az elődeink vagy visszafordultak, vagy otthagyták a fogukat. A tengeri sárkánynál rendszerint az utóbbi következett be.

– Most egy konkrét sárkányról van szó? – emelte szólásra a kezét Alfred.

– Nem, egy kitaláltról – forgatta a szemét Scott. – Nyilván igazi, ne nézz már ilyen elkámpicsorodva! Akkora volt, mint egy hegy, a Magellán-szorostól délre élt és az volt a hobbija, hogy letördelte az arra járó hajók árbocát.

Erzsi nem nézett Gilbertre, csak megszorította egy picit a kezét, éppen ugyanabban a pillanatban, mikor Gilbert is rászorított az övére. Erzsi elmosolyodott. Letelepedtek a deszkákra. Ha ez hosszú történet lesz, márpedig annak ígérkezett, akkor semmi értelme állva szobrozni, a férfi vállának dőlve pedig sokkal jobban esik figyelni.

– Ha még egyszer azt mondod, hogy zöldség, lehánylak.

Owen ajka felfelé rándult. Kék szemeiben kihívó fény csillant. Közelebb hajolt Flynnhez és minden hangzót gondosan hangsúlyozva nem is mondta, de énekelte:

– Zöldség.

Flynn kihasználta, hogy kartávolságon belül van és nyakon vágta.

Marie nevetett rajtuk. Kicsit felemelkedett ültéből, hogy elrendezgesse a háta mögött a hálót, hogy jobb fekvés essen rajta. Este T-, mármint Scott megint morogni fog, hogy halszaga van, de Marie-nak semmi gondja nem volt ezzel. Azzal se, hogy a haja újfent tincsekbe tapadt a sós víztől és ha folytatja jelenlegi életmódját, még talán nemezesedik is. A hajába kétoldalt betűzött korallágacska lassan ki is hajt, ha ennyi időt tölt egy nap a vízben. Utána meg a taton, ahová felér a kis hajócskát dobáló hullámok sós permete.

– Megint kezdődik – támaszkodott meg mellette a korláton T-, mármint Scott.

– Marie, az isten verjen meg. Scott és kész.

– Scottie bácsi, akkor máshogy hívtak?

– Babilon szajhája hívott máshogy és már akkor is kikértem magamnak.

– Ne beszélj csúnyán a gyerek előtt. Azt ne hagyd ki, hogy a hajvágást is kikérted magadnak.

– Nem igaz. Pusztán fenntartásaim vannak azzal szemben, hogy olló vagy borotva legyen a kezedben, mikor a torkom körül van dolgod.

– Höhö, te félsz anyától?

– Ha láttad volna, mit művelt azzal a krapekkal Bombayben…

– Látod, mégis történtek dolgok Indiában.

A lassan húsz éves fiatalember már egészen tisztességes borostát tudott növeszteni, azt nem számítva, hogy időnként még mindig előbújt az arcán egy-két pattanás.

– Mi lenne, ha nem pampognál közbe ilyen lényegtelen részleteket és inkább Arthurra koncentrálnánk? Nem érek rá egész nap.

– Mondj még ilyeneket, édes, és teleszurkálom nekik a történetet az összes hülyeségeddel.

A haja már elég hosszú volt ahhoz, hogy hátul összefogja egy rövid copfban. Elöl minduntalan a szemébe lógott, félpercenként kisepregette a vörös tincseket az arcából, hogy lásson valamit. Flynn ugyanebben a betegségben szenvedett. Owen, amikor bizonyosan tudta, hogy napokig nem lesznek járt föld közelében, a feje tetejére kötötte fel a haját. A testvérei nem cikizték a különös hajstílus miatt: az erős napsütés miatt megsűrűsödtek a szeplői, melyek nem csak az orcáin sorakoztak, mint Flynnén, vagy az orrán, mint Scottén, mikor megkapta a nap, hanem az egész testén. A fiúk könnyesre röhögték magukat, amikor az egyik fürdés alkalmával kiderült, hogy Owennek még a fara is csupa szeplő.

Arthurnak nem voltak ilyen jellegű gondjai. Neki volt annyi esze, hogy hagyja Marie-nak levágni a haját. Tizenhat éves volt, egy felnőtt magasságával, de időnként egy gyerek hangjával, vékony és csontos végtagokkal. Három teliholddal ezelőtt még legalább tíz centivel alacsonyabb volt; azóta reggelenként gyakorta panaszkodott a növekedési fájdalmakra, melyre a bátyjai jóindulatúan azt mondták, hogy jól kupán vágják, akkor nem fog azokkal foglalkozni. A mozgása gyakorta esetlen, ha nem is kifejezetten komikus volt. Nem ismerte eléggé a saját testét, ezért egy ideje tele volt kék-zöld foltokkal.

Akkor éppen rezignált arccal figyelte Owen és Flynn civakodását. Marie igazából azt csodálta, hogy azok ketten kaptak hajba, nem ezek ketten. Vagy ezek ketten bárki mással. Lehet, hogy nem tudtak mit kezdeni az ezüstág utáni hiábavaló kutatással.

– A franc essen belétek, hogy mindig magyarázni kell. Az ezüstágat fellógatod egy hajszálra és amerre fordul, arra kell menni, ilyen egyszerű.

– Aha.

– Amúgy megtaláltuk és működött.

– Tényleg?! Megvan még?

– Anyátok ráült.

– Nem ültem rá, csak… csak…

– Nekiütődött a fenekednek és eltört. Tudom, mondtad éppen eleget.

Scott és Arthur elcsendesedett és magába fordult, lemondott a világról és az élő fába belekötött, ha hozzájuk szóltak, Owen és Flynn pedig egyre újabb és újabb ötleteket dolgozott ki. Flynn ötleteire Owen rendszerint azt mondta, „zöldség”.

Scott hátrahajtott fejjel dúdolt egy skót népdalt. A szél játszadozott körülötte, dagasztotta a vitorlát. Kicsiny hajójuk jóformán repült a hullámok hátán. Egy darabig Arthur is csendben tűrte a bátyjai nézeteltérését és azzal szórakoztatta magát, hogy csettintésekkel szikrákat csiholt az ujjai hegyéről…

– Flynn a föld, én vagyok a szél, Owen a víz és Arthur a tűz és ha még egyszer meg kell szakítanom ezt a történetet, akkor nem mesélek tovább.

– Azt a részt kihagytad, hogy Owen ereje tartotta a vízen a hajót. Az fontos, ne hagyd ki.

– Vá-várj, anya, micsoda?

– Az a hajó új korában is úgy nézett ki, hogy Gilbert még kikötői horgászásra se lett volna hajlandó beleülni. Úgy képzeljétek el, mint a dingit, amiben megtaláltuk, csak kicsit nagyobb volt.

– Azért annál kicsit sokkal nagyobb volt. Meg volt tatvitorlánk, már bocs.

– Arra az összeeszkábált vacakra gondolsz? Emlékszem rá, amikor felgányoltátok.

– Abban komoly szakmai tudás volt.

– Hárman fogtátok a sarkát, míg Arthur odavarrta az árbochoz.

– Az nem lényeg.

– Igen, a lényeg az, hogy Owen varázslatai tartották egyben az egész hóbelevancot.

– Jó, tény, nagy szerepe volt benne. Mint mondottam, Owen volt a víz – ergo némi előkészület és egy valag kántálás után a víz azt tette, amit mondott neki.

… aztán, mikor látta, hogy a vita csak nem akar elülni, odaszólt nekik:

– Kegyeskedel megengedni, hogy szó szerint idézzem?

– Nem.

– Akkor nem tudják, hogy milyen volt az apjuk.

– Erre a részre igazán semmi szükség. És nem beszélhetsz csúnyán a hajón.

– Miért, apa csúnyán beszélt?

– Hah!

– Az agyatok is megférgesedett, nem csak az a kibaszott káposzta? Takarodjatok le a raktérbe nyivákolni, a faszom se kíváncsi rátok.

Flynn megtámaszkodott a térképasztalon, magában elszámolt tízig és csak utána fordult felé:

– Ha még egyszer ilyen hangon mersz hozzám szólni, megetetek veled egy font szappant.

Scott ezt a megjegyzést engedélyként könyvelte el és már el is lökte magát a korláttól, hogy jól kiporolja az öccse hátsóját. Arthur nem várt a verésre, fürgén felugrott a korlátra, átlépett a vékony árboc tövébe gurított hordóra és már fenn is volt a vitorla keresztrúdján. Lehúzta az egyik alsó szemhéját és nyelvet öltött rájuk. Flynn a fejét csóválta, Scott fenyegetőzött egy sort, Owen meg kiröhögte ifjabb bátyját, mire Arthur hiányában ő kapta a pofont. Owennek eleredt az orra vére.

Marie úgy döntött, most egy darabig elég is a fiúk társaságából. Fölkelt, ledobta a fehér zsákvászon ruháját, hogy csak a combközépig leomló haja takarja a testét…

– Ami azt illeti, nem haragszunk meg, ha ezt a részt átugorjuk.

– Egyrészt rávilágít, hogy anyátok milyen ledér nőszemély, másrészt ezek után szerintem érthető, hogy miért voltunk annyira idegesek. Mit szépítsem, Marie egy szép nő, ráadásul nem érte be csak egyikünkkel, mind a négyünknek tartotta a vasat a tűzben. Lehet, hogy ez egy kicsit frusztrált minket.

– Ez úton is elnézésedet kérem.

– Most már a hajamra kenhetem.

Marie tehát nekivetkőzött, a derekára kötött egy kötelet, melynek a másik vége az árboc tövéhez volt erősítve és fejest ugrott a tengerbe. Nem zavarta, hogy eközben négyen bámulják kitüntetett figyelemmel.

– Nem, tényleg nem, sőt.

– Anya, ne már.

Míg Marie lubickolt, illetve hagyta, hogy a hajó kötélen húzza maga után – ezzel a fiúk nem tudtak mit kezdeni, Owen egyszer kipróbálta ezt a trükköt és azt mondta, hogy csak a mágiája mentette meg a vízbe fulladástól, így a többiek nem is próbálkoztak vele. Inkább maradtak odafenn nagyon csúnyán nézni egymásra. Owen szipákolt és úgy törölgette a vérét, ahogy tudta. Scott egy lemondó sóhaj után adott neki egy rongydarabot, hogy tömje az orrába. Még segített is neki. Flynn a megszokott események nyugalmas szemlélésével figyelte őket, majd Scotthoz fordult:

– Nektek van tippetek? William Adams² hajónaplója ezen a ponton zavarossá válik, Drake³ meg eddig is használhatatlan volt.

– Elcano?⁴ – kérdezte Arthur még mindig biztonságos magasságból.

Nem mertek utánamászni, nem bíztak a szúette árboc teherbírásában. Talán még Owen volt olyan könnyű, hogy elbírta volna, de neki világ életében tériszonya volt.

– Még mindig spanyolul vannak az írásai.

– Ha csak most közlöd, hogy beszéled a nyelvet, agyonváglak – tette hozzá Scott.

– Ma már folyt vér, elég volt, go raibh maith agaibh.⁵ A helyzet az, hogy szerintem nem ott vagyunk, ahol vagyunk.

– Adzt állítod, hogy eltévedteb a tengeren? – vonta fel a szemöldökét Owen, nem kevés sértettséggel a hangjában. Meg némi orrhanggal és alvadt vérrel.

– Nem azt mondom, hogy nagyon, azt mondom, hogy egy kicsit délebbre vagyunk. Az éjjel elmehettünk a Magellán-szoros bejárata mellett.

– Hát akkor biztosan kurva sokáig aludtunk! – forgatta a szemét Arthur.

– Már jócskán fenn volt a nap, mikor ébredtünk és egész éjjel erős szél fújt – így Scott. – Nem kizárt.

– És adzt eddig biért neb bondad, hogy egész éjjel erős szél fújt? Vagy biért neb állítottad le?!

– Tegnap pont ti kértetek erős szelet. Kit ugráltassak félnaponta, hogy megfelelő szelünk legyen, Lugh-ot⁶ vagy Nuadát⁷? Mindketten odalennének az örömtől.

– Jó, ezt most hagyjátok abba. Owen, igazítsd meg a rongyot, mindjárt összecsöpögtetsz mindent.

Owen az orrához kapott és walesiül elküldte Scottot a fenébe.

– Úgy tudtam, nem beszélsz walesiül.

– Nem is. Arthur mondta el, milyen szépeket kívánt nekem. A cornwalli a walesivel egy tőről fakad, ők ketten megértették egymást. Mint amikor fidchellt⁸ játszottak és üvöltözés lett a vége.

– Tényleg, már el is felejtettem.

– Legkésőbb a csillagokkal pontosíthatjuk a helyzetünk – jegyezte meg Arthur. – Ha pedig tényleg elhagytuk a szorost, akkor még mindig áthajózhatunk a többi sziget között, vagy csak megkerüljük a déli fokot.

– Azzal időt veszítünk – fintorgott Scott.

– Mi másunk van, mint időnk?!

– Gyere csak le és néhány púpod is lesz.

– A sídh összes szerelmére, ne kezdjétek már megint.

– Szóval neked szabad üvöltözni, de nekem nem?

– Születési előjogom. Inkább állj neki feltérképezni a szélcsatornákat.

– Már megcsináltam.

– Igen, a szorosig, no de attól délre?

– Meh.

A hajózással töltött holtidőt mind mással töltötték, mióta észrevették, hogy ha többet beszélgetnek, akkor többet is üvöltöznek egymással. Flynn a földet, Scott a jellemző széljárást, Owen pedig az áramlatokat figyelte meg és igyekezett a tőle telhető legpontosabban rögzíteni. Flynn térképein sokat javított volna, ha ismeri a hivatásos térképészek háromszögelés-módszerét vagy bírt volna egy minimális kézügyességgel. A térképei úgy néztek ki, mint egy kisgyermek bottal a porba rajzolt ábrái, mellette a feliratok jóformán olvashatatlanok voltak.

Arthuré volt a tűz. Néhány évvel korábban, mikor még csak tanulta uralni az erejét és az ujjaiból minden óvatlan pillanatban szikra pattanhatott, kötelezték rá, hogy tartson magánál egy tömlő vizet, hordozza azt mindenhová és amit felgyújtott, azt oltsa is el azonnal. Mivel a vízen meglepő módon igen kevés tűzzel kapcsolatos dolog akad, Arthurnak nem volt dolga. Rendszerint a lábát lógatta a vitorlarúdon és olvasott. Ha tehette volna, minden spórolt pénzüket könyvekre költi.

– Szegény drágám.

– Most mi van?

– Semmi. Eszembe jutott, hogy mennyire megsiratta a verseskönyveit.

– Azt mondod, hogy napokig hányódott étlen-szomjan a tengeren, kis híján otthagyta a fogát, rólunk azt se tudta, hogy élünk vagy halunk és az volt a legnagyobb baja, hogy a könyvei miatt rinyáljon?!

– Van úgy, hogy az ember nem tudja felfogni a nagy sokkot és először a kicsi miatt borul ki. Utána miattatok is szomorú volt.

– Na azért.

A másik hobbija a tea volt. Nem csak a növény, de a hozzá tartozó különféle szertartások is. Ha találkozott Kínában vagy Japánban megfordult kereskedőkkel, alig lehetett levakarni őket róluk, mert minduntalan a teaszertartásról kérdezett. Azt egyikük se látta soha, hogy tud felmenni egy csésze teával a vitorlarúdra.

Figyelték, hogy Marie-nak nőttek-e már hártyák az ujjai közé, mikor végre kimászott a vízből. Előbb letörölgette magáról a sót, csak utána vette vissza a fehér zsákvászon ruháját. Megint nem vette… illetve úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy négyen bámulják közben.

– Nos? Mire jutottatok?

Összenéztek. Mire is?

– Megyünk tovább – jelentette ki Flynn és senki nem vitatkozott vele.

Egészen a harmadik napig.

– Én mondtam, hogy vissza kéne fordulnunk! – csapott Scott a térképre.

– Egy fenét mondtad! – legyintett rá a bátyja.

– Tényleg nem mondtad – húzta fel az orrát Arthur. Fuffogva hozzátette: – Az az egész út egy nagy rohadt időpocsékolás.

– Igen, Nyulacska, köszönjük az építő kritikát – Owen összeborzolta a haját. – És határozottan emlékszem rá, hogy azt mondtad, végtelen idővel bírsz.

Arthur összeszorított ajkakkal meredt rá. A jobb szemöldöke megrándult. Owen a képébe vigyorgott. Arthur mondott neki valamit cornwalliul. Owen csípőből felelt, mire Arthur megütötte. Owen visszaütött és Scott kisvártatva megint azon kapta magát, hogy igyekszik megakadályozni azt a két kis hülyét egymás szemének kikaparásában. Flynn megint kivette a részét a kemény munkából: röhögött rajtuk.

A kacagását mintha elvágták volna. A mosoly lassan ráfagyott az arcára, ahogy meredten nézett valamit, fel, fel, egyre magasabban. Scott megfordult.

Egy hatalmas fej emelkedett ki a vízből. Már legalább húsz láb magasan volt, de még mindig csak a nyaka jött elő, a testét nem látták. Nem mintha Scott bármi másra is nézett volna a fején kívül, azon a hatalmas, háromszögletű pofán kívül. Ezüstös-kéken irizáló pikkelyek borították, taréján a bőr olyan vékony volt, hogy Scott látta mögötte a felhőket. A jószág mélyen ülő, hínárbarna szemeinek tüzében kezdett kicsit feszengeni.

– Azt a kurva – csipogta Arthur Scott jobb hóna alatt.

– Azt a kurva – értett egyet Owen Scott bal hóna alatt.

A dög üvöltött. Scott hátrahőkölt, aztán felkiáltott, mikor az üvöltés erejétől a hajó megbillent. Flynn gyorsan besöpörte a térképeiket és az irataikat az asztal alá, mintha ott egy sárkánnyal vívott küzdelemben annyival biztosabb helyen lennének.

Küzdelemről jut eszébe. Elengedte az öccseit, elvégre sárkányöléshez elengedhetetlen a két szabad kéz.

– Marie? – kiáltott a nő után Arthur.

Marie éppen akkor bukkant fel az alsóbb fedélzetről. Flynnek odadobta a kardövét. A többiek fegyvereit a hóna alatt hozta. Mire fogást váltott rajtuk, már ott voltak értük és ki-ki kikapta a maga fegyverét a kezéből.

– Nagyon szívesen, igazán – dünnyögte a nő és ment, hogy a fejére húzzon egy hordót.

– Anya, komolyan?

– Drágám, se kardom, se tudásom nem volt hozzá, hogy sárkányokkal harcoljak. Csak útban lettem volna.

– Hát de te mondod mindig, hogy egy nő semmivel se kevesebb, mint egy férfi! És pont te lógtál meg a harc elől?

– Nem, pont neki volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy meredt bámulás helyett felhozza a fegyvereinket. Mire mi elkezdtünk volna utánuk kapkodni, az a dög már rég leharapta volna a fejünk. És Marie pont jól tette, hogy lelépett, legalább nem volt láb alatt.

– Hát kösz. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a kis hacacáréjuk után ki kaparta össze őket.

– Úgy emlékszem, megköszöntük.

– Nem eléggé, édes.

A víz jóformán robbant, ahogy a sárkány kiemelte a vízből a mancsát. Egy pillanat alatt gatyáig átáztak mind (kivéve Marie-t, aki eleve vizes volt, ráadásul ott volt a fején a hordó). Scott marokra fogta a dárdáját és citálni kezdte a mágiája megidézéséhez szükséges szavakat. Hallotta, ahogy mögötte Flynn és Owen is így tesz.

Mivel Arthur nem sokkal ezelőtt ismét szikraidézgetéssel múlatta az idejét, neki erre nem volt szüksége. Megfeszítette az íját, célra tartott, majd a tűz igéjével lőtt. A sárkány a mancsával akarta elsöpörni őket; Arthur nyílvesszője két ujja között a lágyabb részbe csapódott és nagy lánggal kigyulladt. A sárkány üvöltött, a tengerbe csapta a mancsát. A keletkező hullám távolabb lökte őket a sárkánytól.

– Ezzel csak felidegesítetted! – rivallt rá Scott.

– Akkor legközelebb állítsd meg te!

A feldühödött jószág már lendült is feléjük, hogy Scott bizonyíthasson. Ő a szelet fogta meg, majd a dárdája egy erőteljes suhintásával megmozdította a levegőt, mely vágott, mint a frissen élezett kés.

– Azta, levágtad két pikkelyét, gratulálok.

– Fiúk, itt most nincs idő a hisztire! – szólt rájuk Flynn. – Owen, intézed már a kört?

Megszólított fivérük előbb a szemét majd a buzogányát forgatta meg. Válaszolni nem tudott, még jócskán benne volt az ige szövegében. Flynn biccentett és erősebben markolta a kardját, melyet még nem húzott elő a hüvelyéből. A Claíomh Solais, ha egyszer kivonják, addig kell táncoljon, míg az ellenfelének vérét nem vette. Volt már rá példa, hogy Flynn karddal a kezében volt kénytelen létezni két összezördülés között, mert az ellenfeleik megfutamodtak, még mielőtt egy csepp vérük is kifolyt volna. Az öccsei túl sokat cikizték miatta, nem akarta még egyszer megismételni.

Arthur és Scott újra meg újra megeresztette a maga kisebb feltartóztató-varázslatát, hogy a sárkány ne tudjon közelebb férkőzni hozzájuk. Szerencsére nem volt egy okos jószág, eszébe se jutott lebukni a víz alá, hogy aztán alulról támadjon.

Owen diadalmas üvöltéssel tett pontot a varázslata végére, mely megfodrozta a sárkány körül a vizet. A vízkör peremét az Ogham, az ősi ír írás rúnái zárták le, elzárva a sárkány elől a menekülés útját.

Legidősebbként Flynn kötelessége volt, hogy elkezdje a dalt. Sorban csatlakoztak hozzá. Scott a lándzsája nyelével dobolt a deszkán, Owen a buzogánya láncát rázta, Arthur az íja húrját pengette. Utóbbit alig lehetett hallani, de az ének kevesebb lett volna nélküle.

Scott megütközve nézett Flynnre és majdnem elrontotta a visszhangzó szólamát, mikor hallotta, hogy a bátyja nem megölni, nem is elzárni, de elküldeni szeretné a jószágot. Még nagyobbat nézett, mikor Flynn a célhelyszínnek Tír na nÓgot jelölte meg, a túlvilágot, ahol az istenek várták őket. Owen hunyt szemmel ismételte a sorokat, Arthur azonban legalább olyan értetlenül meredt Flynnre, mint Scott. A bátyjuk rájuk se bagózott. Összenéztek.

Scott szinte hallotta, ahogy Arthur azt kérdezi:

– De hol lehet a közelben átjáró a túlvilágra?

Meg akarta ütni ezért a hülyeségért. Flynn a föld. Ott nyit átjárót, ahol nem szégyell, főleg akkor, ha itt vannak mellé mind, hogy erőt adjanak neki ehhez.

Kitartott hanggal és hangos dobogással zárult az ének. A sárkány, aki a nóta ütemére ringott, rikoltott. A vízkör örvénylett. A dög még egy utolsót tutúlt az ég felé, majd hanyatt belerogyott a vízbe. Mikor a hullámok átcsaptak rajta, egy pillanatra mintha nem a jószág testét, hanem egy virágzó rétet láttak volna.

– Szerintetek anya mennyire lesz boldog, hogy küldtünk neki egy sárkányt? – tűnődött Arthur.

– Legyen boldog, mert piszok meló volt vele – rogyott le Flynn kifulladva a padlóra.

– Kell neked átjárókat nyitogatni, amikor meg is ölhettük volna.

– Nem fogok megölni egy sárkányt, mikor már a kihalás szélén vannak!

– Szóval a végén a sárkányt átküldtük Tír na nÓgba, aztán jól megdicsértük Flynnt, hogy ilyen hülye, mert az ilyen varázslatok sokat kivesznek az emberből. Egyesével kidőltünk, mint a kuglibábuk – fejezte be Scott. – Ennyi.

– Arthur átesett a korláton – merengett Marie. – Majdnem utána ugrottál.

– Tényleg?

– Igen, de szerencsére előbb elájultál. Kettőtöket nem tudtalak volna kihúzni.

– Nem vagyok Arthur. Tudok úszni.

– Hát persze, drágám, de ennek a kis kalandnak a része volt egy négy napos alvás-maraton is, amit a testvéreiddel rendeztél, én meg nézhettem. Nem mondom, hálás voltam végre azért a kis csöndért…

– Azt mondtad, hogy már untad magad és örülsz neki, hogy magunkhoz tértünk.

– Hogyne, ha mást mondtam volna, ki is vágtok a következő kikötőben. Nem, édes, én azt mondtam, amit hallani akartatok.

– Oké, akkor azt a részt ugorjuk. – Scott az ikrek felé fordult. – Most már jó? Kaptatok egy történetet, Arthur is benne volt és most jó szarul is érzem magam. Rátérhetünk a lényegre?

Erzsi a térdére csapott és felállt. A mesedélután végeztével ő is eredt a maga dolgára, főleg azért, mert Scott volt olyan kedves finoman megjegyezni, hogy akkor se fog tudni varázsolni, ha a feje tetejére áll. Talán némi sértett dac is volt abban, hogy úgy gondolta, semmi értelme itt maradnia.

Gilbert megfogta a kezét. Megsimogatta az arcát, Erzsi pedig mosolygott. Tudta, hogy azért csinálja, mert felmosás közben nem lesz hozzá gusztusa, elvégre koszos lesz a víz, meg koszos lesz a keze és Gilbert irtózik a kosztól.

– Ühm – hallotta a háta mögül Alfred hangját. – Ez miez?

– Kotta.

– Ööö, kottát olvasni nem tudunk, haha.

Scott hunyt szemmel sóhajtott. Marie-ra nézett, aki szintén széttárta a karjait.

– Én tudok – mondta Erzsi.

– Kisegítenéd a… basszus.

– Scott? – vonta fel a szemöldökét Marie.

– Fáradt vagyok. Balaich.⁹ Azt hogy mondod?

– Fiú? Fiúk?

– Az, fiúk. Tiszta hülyeség, hogy mindig a legegyszerűbb szavakat felejtem el.

Scott a fejét csóválva ballagott el, Marie meg nézett utána. Kicsit talán aggodalmasan, kicsit talán elgondolkodva.

Erzsi a fiúkhoz sasszézott. Alfred megszeppent arccal nyújtotta át neki a sófoltos könyvet, melynek papírján (vagy pergamenjén?) is jókora foltok éktelenkedtek, olykor egészen elmosva a szöveget. Ránézett a betűkre és volt egy sanda gyanúja, hogy az ikreknek a kotta után azzal lesz bajuk. Erzsi olvashatatlannak ítélte a tömzsi kis betűcskéket. A kotta külleme már csak a hab volt a tortán.

– Ennek csak négy vonala van – harapta be az ajkát. – És még a kulcsot se rakták ki az elejére. Vagy az ütemmutatót.

– Ajaj – somolygott Marie. – Scott a végén még kénytelen lesz maga elénekelni ezt a nótát.

– Ez egy gregorián-stílusú kotta – kukkantott át Erzsi válla felett Gilbert. – Az meg tíz-tizenegyedik századi minuszkula.

– El tudod olvasni? – pillantott fel rá Erzsi.

– Persze.

Fenntartások nélkül adta át a könyvet Gilbertnek, aki leült az ikrek mellé és a délelőttbe sűrítve igyekezett átadni nekik azt a tudást, amit Erzsi sejtése szerint még a szerzetesektől kapott. A pontosság kedvéért még a fuvolájáért is elszaladt és elfújta a srácoknak a dallamot néhányszor, hogy megjegyezzék. Scott, aki beállt Erzsi mellé takarítani, hallgatta és nagyokat bólogatott.

Ebéd után Scott foglalkozott a fiúkkal, az ír szavak megfelelő kiejtését és a jó hanglejtést igyekezett a fejükbe verni.

– Ha egyszer nekiállsz a nótának, akkor vagy hibátlanul csinálod, vagy inkább ne csináld, mert nem ér semmit az egész – magyarázta. – Ha elrontod, nem… Matt, ne nézz így nem történik semmi, nem fogsz fura dolgokat megidézni a másik oldalról. Egyszerűen nem történik semmi.

Gilberttel kiganézták a kabinjukat. Az összetört fadarabokat levitték a konyhára, hogy Marie be tudjon fűteni velük. A hajó javítása során előkerült összes kisebb darab deszka ott volt már és ezt Marie meglehetősen sértődötten tudtukra is adta.

Arra mindenkinek gondja volt, hogy a konyha padlódeszkáira krétával felrajzolt körhöz még csak hozzá se érjen. A kör szélén végig-végig vonások sorakoztak.

– Ogham-rúnák – felelte a kérdésükre Marie. – Azt ne kérdezzétek, pontosan mi van oda írva, nem tudom elolvasni. Egyébként is, csak pár szót tudok a kelta nyelveken.

Végül kénytelenek voltak búcsút mondani a kabinok leheletvékony válaszfalainak. Akárhányszor megmozdítottak egy deszkát, jött vele a következő és mikor Gilbert azt mondta, hogy jó, akkor inkább nem piszkálja, még az egész összedől, Toni megbotlott, nekiesett a falnak és az egész összedőlt. Gilbert nagyon megvetően nézte a kapitányát tápászkodás közben.

Cserébe Erzsinek lehetősége nyílt megnézni, hogy nézett ki a kapitányi kajüt az előtt, hogy kisebb részekre darabolták volna. A padlón egy helyen itt is másmilyen színűek voltak a deszkák, vagyis eredetileg itt is lehetett lépcső az alsóbb szintre. Közel sem volt olyan tágas szoba, mint Roderich kabinja, vagy úgy alapvetően a Flotta modern hajóinak kapitányi lakrésze. Ahhoz éppen elég nagy volt, hogy négy egyenlő részre felosztva az eredetileg kilenc fős legénység kényelmesen elférjen benne.

Gilbert közben kerített egy darab papírt meg egy szénceruzát. Dünnyögve mászkált fel-alá, időnként megkérte Erzsit, hogy rakta át a mérőlécnek használt kötelet máshova, számolgatott egy kicsit, megint mértek, Gilbert megint számolt, aztán közölte, hogy mennyi és milyen fát kell venniük és ez körülbelül mennyibe fog fájni. Toni akkor leült egy kicsit sírni.

Ténykedésüknek állandó zenei aláfestése volt. Az ikrek eleinte bizonytalanul keresgélték a hangokat, a nagybátyjukra fel-felnézve megerősítésért. Később belejöttek, akkor már lelkesek voltak. A tizenhetedik ismétléstől kezdve már kezdték unni, de Scottnak még mindig nem volt elég jó.

– Hagyd már őket, az istenért! – szólt rá Marie vacsora előtt. – Holnap már biztos nem lesz hangjuk, ezt akartad?

– Ezt ma befejezzük – morogta a férfi. – Újra!

A fiúk pedig fáradtan újrakezdték. Lassan úgy néztek ki, mint Scott, akinek egyre sötétebbek voltak a szeme alatt a karikák és egyre veszélyesebbek voltak a kilengései, ahogy fel-alá járkált előttük.

– A kisugárzás nagy részét megfogtad azzal a felrajzolt csapdával, nem? – ütötte a vasat Marie. – Elég lesz mára.

– Nem lesz elég.

– Tudod mit, menj és aludd ki magad, látom, ma már nem lehet veled értelmesen beszélni.

Ez volt a kulcs. A fáradtság. Ez hozta ki Scottból az őszinteséget.

– Nem lehet, mert tegnap öt percre, ha elbóbiskoltam, de az a nyomorult egy egész éjszakára való emléket kapott tőlem!

Értetlenül néztek rá mind, Heidit kivéve, aki hirtelen megvilágosodott.

– Csak nem megfogta a fülbevalód?

Erzsi odébb somfordált, hogy a Heidinek szánt gyilkos pillantás ne őt lyuggassa át.

– De. De, megfogta.

– Kicsoda? – érdeklődött Gitta.

– Az a nyámnyila tengerész, az! És a varázskövek első szabálya, hogy ne fogd meg őket puszta kézzel.

– Kapcsolat lett köztetek?

– Egen.

– Miért nem állsz elébe?

– Fogalmam sincs, hogy lehet elébe állni! – fakadt ki. – Azt meg nem engedhetem, hogy a fejemben túrjon!

Ezek után skótul káromkodott, ameddig ki nem fogyott a levegőből.

– Arról nem is beszélve, hogy egy efféle kapcsolat mágikus szempontból olyan, mintha két világítótoronyból jeleznénk egymásnak – folytatta. – A konyhai kisugárzást kiiktattam, az igaz, de az után én vagyok a következő bemérhető pont és mivel ez a kibaszott köd még mindig itt van – üvöltötte az égnek – még csak azt se csinálhatom, hogy benyúlom a csónakotokat, kimegyek a szárazra és ott folytatom az utat.

Heidi csípőre tette a kezét.

– De ha elébe állsz a mágikus térben és megakadályozod, hogy bejusson a fejedbe, akkor a kapcsolat nem jön létre.

– Kockázatos.

– De nem lehetsz ébren örökké – mondta Marie.

– Nem-e? – emelte fel az állát kihívóan.

Erzsi mindezekből a további következtetéseket vonta le: Scott fáradt, ezért kissé elviselhetetlen. Továbbá, ha a nyámnyila tengerész még mindig Roderichre utal, úgy valamiféle kapcsolat jött létre kettejük között, ami érdekesen hangzott és Erzsi szívesen hallott volna erről többet is, kevésbé ködös formában. Annyit mindenesetre biztosra vett, hogy Scottnak ez nem kifejezetten van ínyére. A kapcsolat megszüntetéséhez aludnia kellene. Scott nem akar aludni.

A vita kezdett elharapózni és a kereskedők egy idő után olyan szavakkal és kifejezésekkel dobálóztak, amik külön-külön értelmesek voltak, de egymás után téve nem volt se füle-se farka az alkotott mondatnak. Erzsi megelégelte a dolgot.

Klankk!

Scott színházba illő összeesést mutatott be. Erzsi győztes mosollyal megtámasztotta a serpenyőjét a földön. Marie lábbal megbökte a mozdulatlan férfit, majd Erzsire nézett.

– Igazából kezdhettük volna ezzel is.

>>>Folytatás >>>

1Skót-gael: talán nem

2Angol tengerésztiszt (1564-1620), az első brit, aki kikötött a Japán-szigeteken.

3Sir Francis Drake, a királynő kalóza (1540-1595). Körbehajózta a Földet 1577 és 1580 között.

4Juan Sebastián Elcano, spanyol tengerész (1476-1526). 1519-1522 között körbehajózta a Földet. Ő volt az első, aki a túra végén is életben volt, ti. Magellán útközben életét vesztette.

5Köszönöm (ír)

6Minden mesterségek értője, a Tuatha Dé Danann negyedik (technikailag a harmadik) feje. Kapcsolatba hozták az időjárás-jelenségekkel is.

7Az Ezüstkezű, a Tuatha Dé Danann első és harmadik feje. Elvileg a vadászat és a horgászat istene, de a viharokkal is kapcsolatba hozták. (ti. nincs általános eső/vihar/meteorológiai jelenségekre kijelölt isten a kelta panteonban, aki van, az gall és mi most a szigeti keltákkal foglalkozunk)

8Ír sakk

9Balach, többesszám: balaich, skót-gael: fiú, fiúk. Írül: buachaill, buachaillí. [kb. búhaⁱl, búhaⁱlí]