Forró kakaó

Készen álltok némi megkérdőjelezhető minőségű holmira?

Az úgy volt, hogy valahogy felmerült bennem a gondolat, hogy nekem most sürgősen SwissAust kell írni. Csak úgy. Ehhez kapcsolódott egy ismerősöm megjegyzése, miszerint a Heta karaktereit ott cseszték el, hogy Magyarországnak kellett volna fiúnak lenni és Ausztriának lánynak, lásd történelem, ahol Ausztria egy ribanc és területszerzéseit dinasztikus házasságokkal rendezte.
Svájc mamája szerint (aki OC) Ausztria egy ribanc. Szerintem nem az. Csak rosszul döntött.

Tehát: sok nyo! karakter: Ausztria (Anneliese), Magyaroszág (Levente, mert a Daniel nyomi és nem tetszik), Poroszország (Julchen) és asszem ennyi.

Ne tessék megfogadni a ficben szereplő Ausztria példáját és ne menjetek vadidegenekhez éjszakára aludni, ha az illető megkérdőjelezhető helyen lakik. Meg célszerű nem manipulálni a másik félt egy párkapcsolatban, lol.




Forró kakaó

Vannak emberek, akiknek egészen jól áll a tél. Virgoncok, mikor másokat leterít a téli depresszió, elemükben vannak a téli sportok láttán, vagy csak otthon ülnek és tonnaszám gyártják a kötött holmikat. Másoknak nem az, hogy jól áll, de lételeme a tél.
Basch Zwingli (33/ffi, oroszlán) köszöni szépen, gyűlöli a társaságot. Az embereket nem, csak a társaságot. Ha adott esetben összeesel mellette az utcán, készséggel ad egy pohár vizet. Súlyos esetben talán mentőt is hív, de amennyiben képes vagy válaszolni a sablon „Jól van?” kérdésre, tökéletesen alkalmas vagy mindezen feladatok ellátására, tehát nem igényled az ő segítségét.
Télen Svájcban lakik, egy meredek hegyoldalak határolta völgyben, mely éppen elég szűkös és éppen elég veszélyes ahhoz, hogy senki ne akarjon ott síparadicsomot létesíteni. Nyáron a sarkkörön tengeti az életét, és átkozza a globális felmelegedést, mikor az harminc fokot hoz a nyakára. Neki kell a hideg. A hideg tartja össze a szíve jégpáncélját.
Ki tudja, mi történik, ha egyszer felenged.

– Már jócskán benne vagy a krisztusi korban, fiam – kárált az anyja. – Nem játszhatod örökké az agglegényt!
Válasz helyett bekanalazott még egy kis sajtlevest.
– Apádnak is ez lenne a véleménye, Isten nyugosztalja.
Egy falat bagett, sós-snidlinges vajjal a tetején.
– Nézz csak Lilikére, milyen boldog! Van kis háza, munkája, férje, mindjárt megszül, és te azt mondod, hogy az április már túl késő, és mész vissza a Spitzbergákra? Hát normális vagy?
Hiába próbálkozott az érdektelenséggel, mama sajnos ütötte tovább a vasat. Basch fejében megint felötlött a gondolat, hogy többet haza se tolja a képét.
Arra sem talált értelmes magyarázatot, hogy egyáltalán miért ül még ott és hallgatja az anyja sirámait. Akkor kaptak össze először és utoljára, mikor lebeszélte őt a haditudósítói állásról. Anya sosem kért bocsánatot az akkor elhangzottakért, Basch pedig nem felejtett. És mivel élete nagy céljától eltérítették, örök léhűtésre adta a fejét.
– Olyan kis sovány vagy, bogárkám, eszel te rendesen? Dehogy eszel és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesen kiürültek a D-vitamin raktáraid. Falfehér vagy. Mit falfehér, ha oda állítalak, egészen biztos vagyok benne, hogy te leszel fehérebb!
Basch türelmesen emlékeztette, hogy a konyhafal nem fehér, hanem csontszínű és tisztelt édesanyja választotta ezt a színt, mondván, a fehér konyhában úgy érezné magát, mint egy kórházban.
– Ráadásul Lilike felhívott – folytatta mama az egyik végeláthatalan monológját, meg sem hallva fia megjegyzését. Basch az érdeklődésnek még szikráját sem mutatta. – Elpanaszolta, hogy hiába hívnak, még egyszer sem voltál náluk vendégségben.
Morgott valamit arról, hogy ha egyszer életképtelen a sógora, akkor életképtelen és nem fog jópofizni.
– Nem is miatta kell menned, hanem Lilike kedvéért! Szegény kisdrágám szerintem színedet se látta az esküvője óta. És arról is milyen hamar elrohantál.
Mama újrakezdte a kelepelést arról, hogy is volt Lili esküvője, és szégyellje magát, hogy képzelte, hogy csak úgy eljött. Basch letette a kanalat, a hűtőhöz ment, kivett egy cidert és visszaült a helyére. Az anyja fejhangú sipákolásából csak annyit érzékelt, hogy a nő még mindig beszél.
Fog is, ahogy őt ismeri.
A mintegy négy órás látogatása során talán tíz mondatot, ha szólt, ebből négy a köszönésnél, kettő az elköszönésnél hangzott el. Mama egészen elégedett volt, hogy volt négy órája folyamatosan hűteni a gyomrát.
A lakhelyét gondosan választotta meg, a Zwingli-rezidenciától jó távol. Jár némi anyagi haszonnal, ha az ember a reformáció egyik nagy alakjának egyenes ágú leszármazottja,* pláne akkor, ha az egyik felmenője nagy bölcsen segédkezett a második világháborúban nem kívánatos elemeket szöktetni a nácik uralta területekről. A Zwingli-kastély (melyet csak nem hivatalosan neveztek így, elvégre Svájc mégiscsak mentes a feudális világ arisztokratáinak eme csökevényeitől) büszkén magasodott a hegytető felé félúton, fennen hirdetve a bankár felmenők helyes befektetési döntéseit.
Basch nem ült kocsiba. Nem fog vacakolni egy autó fenntartásával, amikor egy évben alig hét hónapot tölt Svájcban. A Spitzbergákon pláne hasztalan egy autó. Oda se tudná vinni.
Szóval, tömegközlekedés és némi séta. Szeretett sétálni. Megmászni a kaptatókat, beszívni a fenyvesek gyantaillatú levegőjét, leülni az árnyékban és csodálni a mozdulatlan szépséget, mely mégis él – ezért járt haza, ezért nem volt egész évben a Spitzbergákon. Meg azért, mert télen egy hónapig sötét volt és jobban kijött az évjáradékából, ha hazajött, mintha ott ette volna a penész a lámpafényben.
Volt egy átszállás útközben. Negyven percet üldögélt egy elhagyatott vidéki buszpályaudvaron, ahol rajta kívül egyetlen nő várakozott. Nem is nő, hölgy – kihúzott háttal ült a padon, a kezében kicsiny, fűzött borítójú könyvet tartott, és úgy olvasott, hogy Mary Poppins büszkén törölgette volna a könnyeket a szeméből. Hosszú, lila szoknyája ültében csaknem a földet seperte. A kora tavaszi hűvösre tekintettel vastag harisnyát, zárt cipőt és csinos, fehér kabátot viselt, melynek barna prém keretezte a kapucniját. Ezt a fejére borította, hogy a hűvös szellő ne csípje a fülét.
Basch ezeket a megfigyeléseit akkor gyűjtötte be, mikor leült. Akkor áldozott egy oldalpillantást a nőnek; utána harminc álló percen át bámulta a szemközti ház ablakában a túl korán kihajtott, múlt éjszakai kemény fagyban elhalt muskátlikat. Azért nem negyven, mert ringó csípővel elillegette magát előtte egy inkább negyven mint harminc, erősen sminkelt nő. A cigarettájából még volt vagy két slukk, mikor elpöckölte. Éppen Basch előtt ért földet.
Két ujjal összecsippentette a még füstölgő csikket és ruganyosan felpattant. A nő nem is hallotta, ahogy mögé surran, tűsarkai sortüze elnyomta Basch osonó neszezését. A bal karja alatt átvetett táskája félig nyitva volt. Basch beledugta a csikket, majd elégedetten visszament a padjához.
A szeme sarkából látta, hogy a hölgy milyen megrökönyödve néz rá. Nem zavarta. Ritkán ad mások véleményére és ők ketten úgyse látják egymást soha többet. Főleg úgy, hogy a hölgy busza előbb jött, mint az övé.

Melege volt. Nem szokta ő az ilyen konstans húsz fokokat.
Töméntelen hiszti, telefonálás, illetve levelek mind fizikai, mind elektronikus formában rávették arra, hogy jöjjön el Lili fiának keresztelőjére. Svájcba, kibaszott júniusban, amikor már dög meleg van. A húga a nyakába borult, mikor betoppant, egészen úgy csinált, mintha nem beszélték volna meg, hogy jön. A sógora, az a kripli olasz, csak nagy szemeket meresztett rá, hogy a kora reggeli tizenkét fokot ő ingben és rövidnadrágban hozza. Most vette mindkettőt, az elmúlt években nem volt rászorulva az ilyen ostobaságokra.
Nem értette, mire fel a nagy felhajtás. Romeo csak egy baba volt, a nap nagy részében aludt és vörösre színeződött fejjel üvöltött, amikor az anyja a nap folyamán harmadszor akarta átöltöztetni. Azok ketten, mármint Romano és Lili, mégis úgy csináltak, mintha a messiás lenne a kis üvöltődervis. A komplett rokonságot összeszalajtották arra a nyavalyás keresztelőre.
Kedvetlenül állta végig a misét a templom egyik sarkában. Üveges szemekkel meredt a semmibe. Alig hallotta a lelkészt a saját gondolataitól. A gondolatai megrekedtek a „mi a szart keresek én itt”-szinten.
A bulin már nem akart maradni, de az anyja sajnos tanult az esküvő eseményeiből és karon ragadta, amint kijöttek a templomból. Egy óra múlva ott ült szobormerev arccal az asztalnál, az anyja még mindig vasmarokkal szorította, holott éppen a másik irányba magyarázott Romano anyjának, aki legalább annyira beszélni akart, mint ő.
Basch abban a pillanatban leginkább meghalni szeretett volna. Vagy a nyakánál fogva hintázni egy kötél végén. Oh, az ugyanaz.
A sok, többnyire ismerős arc között kiszúrt egy nőt. A sövény mellé rakott padok egyikén ült, kihúzott háttal. A kezében keményfedeles könyv, a lila szoknyája ültében csaknem a földet seperte. Mary Poppins büszke lett volna rá.
Basch-nak határozottan déjà vu élménye támadt, ahogy ránézett.
– Mama – bökte oldalba a nőt, aki meglepetten fordult felé. – Ki az a hölgy? Lila szoknyában.
– Margaret? Meg se ismered Margaret nénit, kincsem?
– Nem, nem ő, az ott, amelyik olvas. A padon. Szemüvegben.
Anya felé hajolt, hogy átlásson a tömegen.
– Nem is figyeltél a szertartáson, bogárkám?! Ő Romeo keresztanyja, Anneliese. Lilike szobatársa volt még a gimnáziumban. – Az ajka rosszallóan lebiggyedt. – Nem kedvelem.
Basch meglepetten megemelt szemöldökkel fordult felé. Az anyja egészen elolvadt, hogy az évben először a fia érdeklődést tanúsít a mondandója irányában.
Tudod. Ő az, aki már vagy kétszer elvált. Mindkét alkalommal vitte a férje vagyonának legalább a felét. Nem a legjobb ajánlólevél, ha engem kérdezel. És Lilike egy ilyen cédát választott a fia keresztanyjának!
– Ah.
Mama kicsit túlgondolta a helyzetet. Egy kérdésből lekövette, hogy Basch megbékélt a helyzettel és már lehet vele beszélgetni. Innentől kezdve egészen sok mindenben kikérte a véleményét és egyáltalán, úgy csinált, mintha Basch-t egy ici-picit is érdekelné, mi folyik itt. Egy ponton felrántotta a székéről és elvitte táncolni, fia legnagyobb bánatára.
Életében először hálás volt Romanónak, mikor ő megkopogtatta a vállát és elkérte anyóspajtást egy körre. Mielőtt mama bármit is mondhatott volna, átadta és már ott sem volt.
Átverekedte magát a százhúsz meghívotton és az első lehetőségnél leült. Remélte, hogy így az ismerősök, akiknek talán eszébe jut, hogy köszönni kellene neki, meggondolják magukat. Kissé késve vette észre, hogy a padra vetődésével kiváltott egy rosszalló pillantást Anneliese-ből. A hölgy felszegte a fejét, hogy Basch biztosan felfogja a pillantás „megzavartál, miközben olvastam”-értelmét. Felemelt kézzel elnézést kért. Anneliese megenyhült és visszafordult a könyvéhez. A szája sarkában az anyajegy Basch-ra kacsintott.
Összezavarodott. Honnan jött neki ez a gondolat? Kacsintó anyajegy, persze…
Egy másodperccel később rájött, hogy a kacsintás nem kacérkodás, hanem figyelmeztetés volt. Ismerős kéz landolt a vállán.
– Basch, öreg cimbora, ezer éve nem láttalak! – nevetett Levente.
Mosolyt erőltetett az arcára és kezet nyújtott.
– És, milyen az idő ott északon? – vigyorgott a férfi és a világért le nem esett volna neki, hogy Basch-nak a világon semmi kedve beszélgetni.
– Jobb, mint itt.
– Azt ne mondd, hogy meleg van! Én belefagyok a nadrágomba.
– Nekem melegem van – rántotta meg a vállát. Levente kacarászott. Basch kínosan érezte magát. – És, hogy van a feleséged?
Levente arcáról lehervadt a mosoly. Krákogott egy kicsit.
– Hát, ühm. Elváltam.
– Oh.
– Amúgy, Liesl ott ül melletted, szóval akár meg is kérdezheted… Hogy vagy, Liesl?
Anneliese felnézett a könyvéből és kínlódva elmosolyodott.
– Jól vagyok, köszönöm kérdésed. És te, Levi?
– Nem panaszkodom – tette zsebre a kezét. – És, milyen érzés keresztanyának lenni?
Anneliese átlátszón felnevetett és felelt valamit. Basch úgy döntött, hogy neki itt a világon semmi keresnivalója nincs. Éppen készült felállni és felszívódni, ráadásul mivel az anyja már nem fogta a kezét, ezért akár le is léphet. Félig már felemelkedett ültéből, mikor megjelent az a lehetetlen unokatestvére Németországból és blokkolta az utat.
– Levi! – tárta szét a karját Julchen. – Ez a mi számunk, nem jössz?
– A ti számotok? – hitetlenkedett Anneliese és Levente felé fordult. – A ti számotok?
– Valami gond van? – fintorodott el Julchen.
– Erre a zenére táncoltam a menyasszonytáncomat – felelt a nő összeszorított szájjal és gyilkos pillantást vetett Leventére.
A férfi krákogott és egyik lábáról a másikra állt.
– Az szívás – rántotta meg a vállát Julchen és elkapta Leventét. – Akkor a tied volt, de már az enyém, Pont, mint még valaki.
Éles, gonosz mosollyal megpaskolta Levente karját és maga után húzta.
Ottmaradtak a padon. Anneliese láthatóan remegett. Visszafordult a könyvéhez, de miután öt percig bámulta ugyanazt az oldalt, Basch kezdett kételkedni benne, hogy olvas.
– Eddig is tudtam, hogy Julchen seggfej, de annak mértékével mindig meglep.
Anneliese kínlódva fordult felé.
– Volna szíves békén hagyni?
Ismét a felemelt kéz politikájához húzott vissza. Anneliese újfent megpróbált a könyvébe mélyedni. Szipogott egyet. A remegés újra és újra végigszaladt a testén, mintha…
Basch előkotort a zsebéből egy tiszta zsebkendőt és a nő felé nyújtotta. Anneliese megköszönte és kifújta az orrát.
– Hozzak egy pohár vizet? – ajánlotta fel.
– Megköszönném.
Hozott. Mire megjárta az utat oda-vissza, átverekedve magát a tömegen, Anneliese már belegyömöszölte a könyvecskét a pöttöm táskájába és szemére szorított zsebkendővel kereste, hol tud kimenni a hátsó kertből.
– A víz – nyújtotta felé a poharat.
– Köszönöm. Nem tudja véletlenül, megy busz innen Salzburga?
– Közvetlen biztos nem. Nem autóval érkezett?
– Isten ments, gyalog is mindig eltévedek, hát még autóval.
Kuncogott, megitta a vizet és elsírta magát. Basch kikapta a kezéből a poharat, még mielőtt az összeomló nő elejti azt. Utána Anneliese-t kapta el, mikor a hölgy összeroskadt volna.
Körbenézett, hátha akad a környéken valaki, aki alkalmasabb a lélekápolásra, mint ő. Úgy őszintén, bárki megtette volna, de a környékükön mindenki mással volt elfoglalva. Basch lecsapta a poharat a padra.
– Jöjjön. Menjünk be a házba.
Anneliese bólintott és hagyta, hogy Basch jóformán behurcolja Liliék házának nappalijába. Leültette a kanapéra és rohant zsebkendőért.
– Kö-köszönöm, de igazán… semmi szükség rá, hogy… oh, kérem, annyira szánalmas vagyok, hagyjon magamra!
Végigmérte a hölgyet. A ruhája kifogástalan, az arca már kipirult és való igaz, a szemfestékét kissé kikezdte a sírás, de ebben nem látott semmi kivetnivalót.
– Nem azért ülök itt, hogy szánakozzak magán, hanem azért, hogy segítsek, ha tudok – jelentette ki.
Anneliese elképedt. Még a pityergésről is megfeledkezett. Szipogott egy kicsit.
– Maga tényleg nagyon kedves.
– Ugyan már – legyintett. – Bárki más megtenné.
Anneliese jelentőségteljesen kifelé nézett az ünneplőkre.
– Jó, akkor bárki, aki érzelmileg nem Julchen Beilschmidt szintjén áll – javította ki magát.
Későn kapott észbe, hogy talán ezt a nevet nem Anneliese előtt kéne kimondania. Félve pillantott a nőre, hátha megint rátör a sírás. Már csak a szemét törölgette.
– Én rontottam el – mondta halkan. – Nem figyeltem Leventére. Feleségül mentem hozzá és arra számítottam, hogy ennyi elég is, mostantól csak élvezni kell a jól végzett munka gyümölcsét, boldogok leszünk és kész. Azzal nem számoltam, hogy… elhidegülhetünk egymástól.
– Megesik.
– Eszembe se jutott, hogy megváltozhat.
– Idővel mindenki megváltozik.
– Sosem feltételeztem volna róla, hogy megcsalhat – fejezte be suttogva, mintha a legmélyebb titkát árulná el. – Hogy valaki elszeretheti őt mellőlem.
Basch állta a tekintetét. A kezét nyújtotta, hátha a nőnek szüksége van valamire, amit szorongathat. Jól gondolta.
– Nem is az bánt, hogy elváltunk. Nem, talán jobb ez így… olyan sokat veszekedtünk, és már nem is szerettük egymást, mivel félrelépett, már tisztelni se tudtam és a végén már csak a hibáit láttam benne…
– Leventét ismerve, csodálom, hogy nem azzal kezdte.
– Ismeri őt?
– Üzlettársak voltunk – rántotta meg a vállát. – Több kisebb és egy nagyobb projektben.
Anneliese bólintott.
– Bocsásson meg, nem hallottam jól a nevét. Vash…?
– Basch – javította ki. – Basch Zwingli. Lili bátyja vagyok.
– Ah! Sokat mesélt magáról. Még amikor kollégisták voltunk.
– Nyilván. Itthon csak én voltam, a szüleinket nem sokat látta. Nem tudom, miről mesélhetett volna még. Talán a nyulat leszámítva.
Anneliese felkuncogott.
– Igen, a nyúlról is mesélt.
– Az ön neve pedig?
– Anneliese Edelstein.
– Anneliese – ismételte és biccentett. – Mivel foglalkozik, ha meg nem sértem a tolakodásommal?
– Ugyan, kérem.
Szinte kétségbeesetten igyekeztek elterelni a gondolataikat Leventéről és Julchenről. Anneliese elmesélte, hogy közgazdaságtant tanít egy osztrák egyetemen – hogy melyiken, azt Basch azonnal elfelejtette – és mellette zongoraórákat ad egy vidéki zeneiskolában. Kérdésére Basch beavatta vándorcigány életének rejtelmeibe.
– És mit csinál a Spitzbergákon?
– Tudja, a szigetcsoport norvég fennhatóság alatt áll, de vannak ott orosz bányák is. Én odakinn többnyire azt csinálom, hogy a Greenpeace és a legfontosabb környezetvédő csoportok szénellenes kiáltványait és cikkeit fordítom le norvégra és oroszra. Mellette környezetvédelmi befektetési tanácsokkal látok el mindenkit, aki arra igényt tart. Nyáron az időm nagy részében tüntetek. Télen is, csak akkor Svájcban.
– Szóval ön ilyen…
– Ultrazöld aktivista, aki a családja minden pénzét képes ilyen hülyeségekre elverni? Nyilván.
– Ugyan már. Szükség van olyan emberekre, akik szem előtt tartják a bolygó érdekeit.
– Ezt egy közgazdász mondja nekem? Mélyen megtisztelt.

Egy ponton elkezdtek elszivárogni a keresztelőről az emberek. Akkor észrevették, hogy amúgy már sötétedik. Anneliese megkérdezte, merre van a buszmegálló, mire Basch visszakérdezett, hogy ide mivel jött, ha nem tudja. A nő megismételte katasztrofális irányérzékéről tett megjegyzését, mire Basch úgy döntött, lovagias lesz és kikíséri. Ha már úgyis arra megy, amúgy.
A gazdasági kérdések megvitatása közben kiderült, hogy mindkettejüknek szíve csücske a csokoládé. Anneliese többnyire tej-, kakaó-tartalom, illetve adalékanyag-mentesség alapján választotta ki a csokoládéit és maga is szívesen készített bonbonokat. Basch ezek után dobta még a fenntartható forrásból származó fair-trade címkét. Anneliese összevont szemöldökkel közölte, hogy ő ezt evidensnek gondolja. Basch egészen meghatódott.
Ugyanarra a buszra szálltak, hát Baschnak volt szerencséje morális kérdéseket is megvitatni a hölggyel. Egyre inkább elképedt rajta, hogy Anneliese, ez a minden szempontból kiművelt és káprázatosan tehetséges hölgy, képes volt Levente Hédervárynak igent mondani. Az a fickó legalább olyan link volt, mint a sógora. Vagy Julchen, nem véletlen, hogy megtalálták egymást.
Át kellett szállniuk és Basch-t megrohanták az emlékek.
– Ott ült, amikor először láttam – mutatott a tábla melletti padra.
– Azt hittem, nem emlékszik – mosolygott Anneliese.
Vállat vont. Az ember néha különös dolgokra emlékszik, míg a hasznosakat elfelejti.
– Én azonnal megismertem – tűnődött el a hölgy.
– Nocsak.
– Egy nő eldobott itt egy cigarettacsikket. Ön fölvette és beledobta a táskájába anélkül, hogy a nő észrevette volna.
– Valószínűleg az első adandó alkalommal eldobta, de igen, szokásom visszaküldeni a szemetelőnek a ganéját. Erről eszembe jutott, hogy nem is olyan régen volt itt egy akció, aminek során a közterületen lerakott szemetet átvizsgáltuk és jellemző jegyek alapján beazonosítottuk, hogy ki a felelős a szemétlerakásért. Furcsa, de határozottan élvezetes tapasztalat volt köztéri szemétlerakatokat felszámolni.
– És azt a szemetet is visszajuttatta a feladónak? – kérdezte Anneliese.
– Nem, akkor már csak a bírság ment nekik, a szemétről mi gondoskodtunk.
– Most hogy mondja, erről mintha olvastam volna.
– Még mielőtt részletesebben elemeznénk a bolygónkat sújtó szemétkrízis részleteit, talán meg kéne néznünk, mikor megy a busza Salzburga, nem gondolja?
– Ah, igaz.
Mint kiderült, este hétkor érkezett utoljára olyan busz, ami átmegy a határon. Este nyolckor volt az utolsó, ami határ menti nagyvárosba tartott. Ők tízkor szálltak le a buszról.
– Erre számíthattam volna.
– Hívhatok taxit, ha gondolja.
– Ha lenne is olyan taxis, aki elég elborult ahhoz, hogy ilyen hosszú úton elvigyen, az valószínűleg olyan számlát is állítana ki rá. Nem tud a környéken véletlenül hotelt?
– Ön Svájcban van, a nyári turistaszezon kezdetén. Lehet, hogy jobban járna a taxival.
Anneliese tanácstalanul beharapta az ajkát. A szája sarkában ficánkolt az anyajegy, és Basch rájött, mit is mondott az imént.
– Mindazonáltal… ha nem tekinti tolakodásnak… hamarosan érkezik a busz, amivel hazamegyek. Van vendégszobám, ha gondolja, elszállásolhatom az éjszakára.
– Lekötelezne.
Anneliese hálásan megszorította a kezét. A felhők mozdultak, utat engedve a telihold sugarainak. Az éjszaka felragyogott, lágyította az utcalámpák sárgás hullafényét. Ráadásul túl meleg volt. Basch viszonozta a mosolyt.
Húsz perc, míg megérkezett a busz. Még húsz, míg le nem szálltak a kis falu szélén, ahonnét még negyed órát kellett sétálni a házig, mely Basch egészen saját völgyére nézett. Látta, hogy a hosszú, fákkal szegélyezett úton tett séta feszélyezi Anneliese-t. Amikor Leventével dolgozott, úgy vette észre, hogy a férfi imádja a kalandokat. Neki biztosan nem lett volna kifogása egy ilyen kiruccanás ellen.
Anneliese nem a pénztárcájába tette a frankot, hanem a cipzározható igazolványtokjába. Basch észrevette, hogy a nő betűrendben tárolja a papírjait. Adóigazolvány, európai egészségbiztosítási kártya, jogosítvány, könyvtári olvasójegy és így tovább. A pöttöm táskájába valószínűleg a saját két kezével varrta bele azt a három szövetcsíkot, mellyel négy rekeszre osztotta a táska belsejét, ezzel sokkal könnyebben tudott benne rendet tartani. A ruháján, dacára az egész napos programnak, nyoma sem volt semmiféle szennyeződésnek. A szavait gondosan megválogatta, a beszédstílusából és a társalgásából Basch arra következtetett, hogy Anneliese pontos, megbízható és meglehetősen racionális ember. Vagyis éppen az ellentéte Leventének.
Ezek ketten mégis hogy találtak egymásra? És melyikük volt annyira idióta, hogy előhozakodjon a házassággal?
– Nem tervezem megölni, ha emiatt aggódik – jegyezte meg egy ponton. – Eleinte benn laktam a faluban, de a szomszédom kakasa hajlamos volt napkelte előtt egy órával kukorékolni, szóval elköltöztem.
Látva Anneliese hitetlenkedő pillantását, helyesbített:
– Rendben, nem voltam teljesen őszinte. Nem igazán kedveltem a szomszédaimat úgy alapvetően. És mivel volt rá lehetőségem, hogy elköltözzem, megtettem. Kérem, ne ijedjék meg, most be fogunk kanyarodni arra a földútra. Öt perc séta után lesz egy kis híd, ami átvisz a patak fölött, utána fenyősor, és ott is vagyunk.
– Egyre vonzóbb a gondolat, hogy taxit hívjak.
– Nem fogom visszatartani.
Még távolabb is lépett tőle. Ezzel megnyugtatta Anneliese-t, a hölgy bátortalanul elmosolyodott. Azért megállt és elővette a telefonját.
– Csak a békesség kedvéért elmondom, üzenetet küldök a húgának, hogy az ön vendége voltam az éjjel.
– Kérem – borzadt el. – Akármelyik barátnőjének elküldheti, csak a húgomnak ne. Hallgathatom egész életemben.
Anneliese könnyedén felnevetett.
– A kis Lili pajzán tréfákra vetemedne? – kuncogott. – Pedig, amikor a szobatársam volt, úgy kellett neki könyörögni, hogy felvegye az iskolai ünnepélyekre az egyenszoknyát, amiből kilátszódott a térde.
Basch megvidámodott, hogy egy olyan személyről beszélgetnek, akit nagyon szeret. Az átalakított parasztház küszöbéig adomáztak Liliről. Basch mesélt néhány olyan történetet, amit a húga elhallgatott, vagy azért, mert nem ítélte elég fontosnak ahhoz, hogy elmesélje, vagy azért, mert kínos helyzetben tüntetett fel valakit. Drága Lili, sosem ártana senkinek, sem szóval, sem tettel.
– Milyen kedves kis ház! – dicsérte az otthonát Anneliese. – És teljesen egyedül él itt?
– Igen.
Anneliese sandán nézett rá. Basch nem értette.
– Egyszer férjnél voltam, továbbá volt szerencsém megfordulni több férfi otthonában is. Bocsássa meg, de rendkívül szkeptikus vagyok a férfiak rendtartási képességeit illetően.
– Ne tegye. Lételemem a rend, az egész családomnak. Lilinek is ez a legnagyobb konfliktusforrása Romanóval, annak a nyavalyás olasznak gőze sincs róla, minek hol a helye, pedig már idestova három éve együtt élnek.
– Ez a rendszeretés az unokatestvéreire is vonatkozik?
– Többnyire igen. Miért kérdi?
Anneliese sötéten mosolygott.
– Julchen valamivel szókimondóbb egyéniség, mint én. Kíváncsi vagyok, Levente ezt hogy fogja viselni.
Basch kuncogott.
– Szolgálhatok valamivel? Kései vacsorát esetleg?
– Nem köszönöm, nem vagyok éhes.
– Akkor valami frissítőt? Vizet, gyümölcslevet, esetleg bort?
– Oh, maga boros típus?
– Túl közel vagyunk az olasz határhoz.
Megmutatta Anneliese-nek a hűtő tartalmát, megtárgyalták a vegetarianizmusa mögött húzódó etikai hátteret, majd kiegyeztek egy-egy pohár kakaóban. Basch a régi mód szerint, a tűzhelyen főzte meg az italt. Főzőcskézés közben már tényleg innia kellett egy pohár vizet. Idejét sem tudta már, mikor beszélt utoljára ennyit.
Átadta Anneliese-nek a forró bögrét.
– Menjünk ki a kertbe – javasolta. – Teliholdkor nagyon szép a völgy.
Ritkán látja a völgyet úgy, hogy a folyóvölgyi lombhullató fákon vannak levelek. Így is látszódott a folyó és a patakok ezüstös csillogása. Körben, a hegyek körül néhol kivehető volt a túloldalon létesült városok fényszennyezése, de a csillagok így is kivételesen tisztán ragyogtak a fejük felett.
Meleg volt az éjszaka. A forró ital még tovább melegítette őt belülről. Egy kicsit tartott tőle, hogy izzadni fog.
– Ez gyönyörű – sóhajtott Anneliese. – A kakaó pedig egészen kiváló, köszönöm.
– Igazán nincs mit. Ha gondolja, a ruháit estére berakhatjuk a mosógépbe. Van rajta szárító-program is, ha minden igaz. Azt még sosem próbáltam ki.
Anneliese ismét köszönetet mondott.
– Meddig marad Svájcban? Lili mondta, hogy sokat van külföldön.
– Késő tavasztól kora őszig a Spitzbergákon vagyok. Most is csak Lili kedvéért utaztam haza.
– Ezek szerint elmegy?
Mintha szomorúságot hallott volna Anneliese hangjából.
– Igen.
Az éjszaka megölte a színeket. Nem látta Anneliese szemének ragyogó ibolyaszínét – helyette a holdfény keltette sejtelmes ragyogását csodálta.
– Mégis hogy jutott eszébe Leventének, hogy megkérje magát? – bukott ki belőle az idióta kérdés. – Nem degradálásból, félre ne értsen.
Anneliese félrebillentette a fejét.
– Értem, mire céloz. És vannak módszerek, amikkel hosszabb-rövidebb időre el lehet fedni a különbségeket.
– Nem tudok elképzelni semmi módot, amivel hatni lehetne Levente tök fejére, ami azt illeti.
– Én igen – mondta Anneliese.
Az egyik kezével az inge nyakához nyúlt és kibújtatta a legfelső gombot. A másikkal az elképedt Basch álla alá nyúlt, hogy az őt elöntő zavart felismerés ne végződjön pánikszerű menekülésben.
Az arca vöröse, a gyomrában a kakaó és az éjszaka szokatlan, az ő hideghez szokott bőrének meleg szellője mind-mind hűvösnek tűnt ahhoz a tűzhöz képest, melyet Anneliese csókja lobbantott benne.

Reggel csak nyeldekelni tudott, mikor a hölgy az ő fürdőköpenyében, álmos mosollyal került elő és ült a reggelizőasztalhoz. Az egyik válláról minduntalan lecsúszott az anyag. Basch megigazította a gallérját, mikor elment mellette. Anneliese megsimogatta a kezét. Basch megborzongott és elszakította a pillantását a hölgy nyakától, ahonnan lefelé az éjjel minden anyajegyet megszámolt.

– Olyan jó, hogy itthon vagy – mosolygott rá az anyja. – Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy augusztusban együtt volt a család!
Lili a zabkásájába nevetett. A szeme sarkából azt figyelte, hogy Romeo felébredt-e már. Romano még aludt. Egy kicsit még Basch is. Belekortyolt a kávéjába.
– Elmehetnénk ma a parkba, nem, Lilike? – ragyogott a nő.
– De, az jó ötlet, anya.
– Majd egy kicsit tolhatom Romeót?
– Persze. Basch, te is szeretnéd?
– Hm? Nem, én ma nem leszek itthon.
A két nő elképedve nézett rá.
– Akkor mit csinálsz? – értetlenkedett mama.
– Ausztriába megyek.
– Ausztriába? – ismételte hitetlenkedve. – Mi dolgod neked Ausztriában?
– Megbeszélem Anneliese-sel Romeo vallási nevelésének részleteit – dünnyögte és újfent belekortyolt a kávéba. Lapozott egyet az újságban.
Mama és Lili egymásra nézett.
– Nem is mondtad, hogy megtértél, kisfiam.
– Hogy?
Értetlenül nézett rá.
– Azt mondtad!
– Mert mit mondjak?
– Mondjuk azt, hogy mire készülsz!
Basch átgondolta, mire készül. Egy sétára, meg egy kávézóban eltöltött órácskára. Vagy étterem? Mindegy, majd Anneliese eldönti. Közben majd beszélgetnek. Megint megállapítja majd, hogy a hölgy természetéhez és viselkedéséhez tökéletesen illik a századfordulós bútorokkal berendezett, szecessziós lakása. A havasi gyopárokkal díszített franciaágyban fognak szeretkezni. A hölgyét ölelve fog elaludni és reggel azzal fogja ébreszteni, hogy a válla minden szeplőjét megcsókolja.
Akkor vette észre magát, mikor mama elborzadva kijelentette, hogy nem tetszik neki Basch arca, és biztosan beteg, ha ilyen képet vág. Lili kinevette a mamát és kijelentette, hogy nő van a dologban. Basch nem ellenkezett, mire mama firtatni kezdte a témát. Aztán ki akart térni a hitéből, mikor Basch kijelentette, hogy valóban nőügyről van szó és még midnig Anneliese-sel akar találkozni.
– De hát az a nő egy céda!
– Céda a fészkes fenét! – fakadt ki. – Mama, egyrészt félreérted őt, másrészt Anneliese egy áldás ennek a világnak.
– De hát elvált!
– Mert apa nem?
– Az más.
– Nyilván. Lili, te meg mit vigyorogsz?
– Hogy én vigyorgok? – mutatott magára és már majdnem csorogtak a könnyei az elfojtott nevetéstől. – Ugyan már. Arról viszont szívesen hallanék, hogy is jöttetek össze ti ketten.
Basch nem akart felelni erre a kérdésre. Inkább felhajtotta a kávéját, a szívéhez kapott, hogy milyen késő van és rohant a buszhoz. Inkább vár egy csomót a rekkenő augusztusi hőségben, minthogy azokkal a sárkányokkal üljön egy helyen.
Míg várt, megzizzent a telefonja. Anneliese küldött neki üzenetet: nézd, mit kaptam a húgodtól!
A képet nézve elhatározta, hogy soha többet nem mosolyog, ha a húga közelében fényképező van. Főleg nem ilyen szentimentálisan.

Basch Zwinglinek két arca van. Az egyik jeges, fagyos, hidegebb, mint a Matterhorn tetején a hó. A másik arca, akár a rejtőző hőforrás. Kitartás kell hozzá, hogy az ember megtalálja.
Anneliese Edelstein számára az ő szívének gleccserén végigfutó rianások voltak az egyetlen olvasható térkép.

Vége

* Kamu,  Ulrich Zwingli felnőttkort megért fiának nem voltak gyerekei.

Megjegyzések

  1. Hoppá-hoppá, RomaLiech, ilyen szuper meglepetésre nem számítottam :D

    Tökéletes, mint mindig! Különösen tetszik, hogy a mufurc Svájcot így megmozgattad, csak van, ami az ő szívverését is felgyorsítja!
    Bár a női Ausztriát még mindig nem kedvelem ( szerintem pont jó Magyarország és Ausztria nemi felosztása, nagyon jól megmutatja, mennyire papucs és tutyimutyi tud Rod lenni), nagyon kellemes volt a történetet olvasni, Lilike meg Lovino pedig végtelen pluszpont:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. VAnnak ilyen érdekes dolgok errefelé :P Ez az év valószínűleg Romano éve lesz, mert már megint kopogtat egy újabb történettel. Nem veszi tudomásul, hogy lennének itt dolgaim, amiket szeretnék befejezni, hah :'D

      Valamire mindenki megindul. Ha Svájc aromantikus aszexuális lenne, akkor Roderichből egy darab Edelstein márkájú sajtot csinálnék.
      Örülök, hogy tetszett a történet, Roderich jellemének összefoglalásáért pedig örök hála :D

      Várlak vissza sok szeretettel!

      Törlés
  2. Szóvaal már egy ideje akartam ehhez írni , de vidéken voltam és a telefonomon a net cserben hagyott :(
    Nem gyakran olvasok Svájc x Ausztria párosításról, de lehet el kellene kezdenem jobban mert nagyon jól működtek ^^( de ez betudhatjuk a te mágiádnak is,mert nálad mindenki műkődik :D) Amúgy megöregedve Svájc az a tipikusan zsémbes öregember lesz, ez biztos. Csak bírja idegekkel a drága párja :D
    Köszönöm hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. (づ。◕ヮ◕。)づ
      Hát nYIlvÁn zsémbes öregember lesz, Schwitziről beszélünk :D

      Meg akartam nézni, melyik blogon olvastam életem eddigi legjobb AusSwiss történetét és nem találom. Sírógörcsöt fogok kapni. Hát hogy fogok nektek így értékelhető tartalmat nyújtani? T.T

      Nagyon köszönöm, hogy írtál és ha vidéken vagy, akkor minden meg van bocsájtva, el van nézve és a többi, a vidék jó hely. (A vidéki szólott vala.) (Akkor is, ha az agglomerációban lakik.)

      Nem tudom, hogy ki fog többet engedni ebben a párkapcsolatban. Szerintem öregségükre civakodni fognak, meg olyan arisztokratikusan beszólogatnak majd egymásnak és ez senkinek se fog feltűnni.

      Én köszönöm, hogy itt jártál! Várlak vissza sok szeretettel! ^^

      Törlés
    2. Muszáj volt visszatérnem, mert a neten szörfözve ráakadtam egy képre amiről ez a sztori jutott eszembe :DD https://i.pinimg.com/736x/24/7a/d5/247ad57174cd4939a8d855c55c4df334--funny-history-so-funny.jpg

      Törlés
    3. Szia!
      Tökéletes visszatérés, és nnnnnem kizárt, hogy ez a kép szerepet játszott a történet alakulásában... xD
      Köszönöm, hogy gondoltál rám, jól esett <3

      Törlés

Megjegyzés küldése