Assenza #Vége

Egyrészt, sajnálom, hogy megint nem sikerült időre elkészülnöm ezzel a holmival. Másrészt viszont marha büszke vagyok magamra, amiért kivételesen csak egy napot késtem vele! :D

(Köszönöm, államvizsga-para, igazán nagy segítségemre vagy. Most rugdoss, hogy írjam a Nászutat, lécci.)

Ez a vége. Remélem, sikerült úgy megírnom, hogy ne kapjatok diabéteszt.

Assenza – Negyedik szakasz

25.

Egymással szemben ültünk. Én a nappali egyik méretes fotelében, ő a szófán. Maga elé húzta a dohányzóasztalt, arra tette a laptopot, hogy gépelni tudjon. A képernyő kékes fénye megvilágította az arcát.

Feli némán bámult rám. Nem tudtam megmondani, mit akar tőlem. Nem volt az arcán sem kíváncsiság, sem lenézés, semmi. Csak ült és nézett. Egy kevés várakozással. Talán. Elvárással? Nem, azt nem láttam. Nehéz volt megállapítani. A számítógép mesterségesen hideg fényei kegyetlenséggel fátyolozták az ő káprázatosan őszinte arcát.

Igazi festeni való téma, ha az ember tudja, hogyan nyúljon hozzá. Hangsúly azon, hogy ha.

A Vízmosás odaát kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy én erre képtelen vagyok. Mint oly sok mindenre.

– Tegnap még mondta.

– Nem úgy megy az, Felice – hárítottam. – Néha megy, néha nem. Néha hetekig megy, utána akár egy hónapra is elhallgat. Máskor csak napjaim, óráim vannak; ilyenkor szoktam rajzolni, hogy aztán megfessem azokat a képeket, mint ahogy egy kivitelező előállítja a kész terméket a tervrajz alapján.

Felice fészkelődött. Kicsit csücsörített. Akkor szokott ilyet csinálni, mikor böki a csőrét valami, de nem akarja elmondani, hogy mi az. Rákérdeztem.

– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, elvégre nem ismerem olyan régen. Viszont nekem úgy tűnik, hogy maga most vetít.

– Vetítek.

– Vetít bizony – bólintott. – Mi a gond?

– Előbb a festőtanoncom, majd a gépíróm lettél, most már a pszichológusom helyére is pályázol?

Felice hümmögött, de nem ellenkezett. A tenyerembe akartam temetni az arcomat, de ellenálltam a késztetésnek, még mielőtt lefejeltem volna a gipszemet.

– Nincs jól, uram.

– Na ne mondd.

– Egyre sápadtabb. Talán többet kéne sétálnia.

– Ki van csukva.

– De…

– Gyűlölöm az embereket, Felice. Úgy alapvetően. – Oldalt fordultam és elfeküdtem a fotelben. A lábaimat átdobtam a karfán. A jobb karom a hasamon, a balom lelógott. Mindkettő olyan nehéz volt, mintha gipsz helyett ólommal rögzítették volna. – Hiba volt ide költözni.

Feli arca megrándult. A kék fénnyel úgy tűnt, mintha undorodna tőlem. Meg gyűlölne. Nem lennék rajta meglepve.

Leejtettem a fejem a karfára. No tessék, megint itt vagyunk, mikor úgy gondolom, hogy nem érek semmit. Innen csak egy lépés a depresszió, ami hozza magával az alkotói válságot, amitől teljesen kiborulok.

– Akkor én miért ülhetek itt?

Megvontam a vállam és nem néztem rá. Most mondjam azt neki, hogy azért, mert családtag és a családnak mindig is külön helye volt és mindig is külön helye lesz a szívemben? A mondat második felét természetesen akkor se mondanám ki hangosan, ha nagyon bántatnának.

– Hogy volt jobb, amikor diktált, vagy amikor én rajzoltam?

– Mi jobb és melyik helyzetben?

– Olvastam a könyveit, Signore Rossi. Nem akarom, hogy beteg legyen.

– Nem vagyok beteg.

Szóval nem csak az Aspettát, hanem a Gioiellit is olvasta? Remek. Azon anya megborult.

Feli persze nem lenne Feli, ha csak szimplán a kedvetlenséggel vagy mogorvasággal le lehet koptatni.

– Miért döntött úgy, hogy művész lesz?

Felhorkantam a kérdés abszurditásától.

– Úgy döntöttem? Épeszű ember nem akar művész lenni, Felice. Jó esetben csak hülyének néznek, rosszabbikban az is vagy.

– Néhány osztálytársam próbálkozott a firenzei művészeti egyetemmel, de kirúgták mindegyiküket. Engem a rajztanárom nagyon sokáig nyüstölt, hogy menjek egyetemre, de a végén inkább maradtam a nagyapámmal. Nem akartam olyat rajzolni, amit mások mondanak. Egyáltalán nem is tudok olyat rajzolni, amit nem akarok, de azt már biztos észrevette.

Azon kaptam magam, hogy függök a szavain. Tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy széles mozdulatokkal gesztikulál; gyorsan elfordultam.

– Nekem nem volt választásom. Iszonyatosan zavart, hogy a rajzaim nem olyanok, mint amilyennek én akarom őket. Művészeti osztályba jártam, szóval nekem már középsuliban is mondták, hogyan kéne kinéznie a dolgaimnak. Végzősként elcsúsztam a félévi portfóliómmal, utolsó héten csináltam meg a felét, szóval tök fáradt voltam, és az egyik este jó ötletnek tűnt beadni a jelentkezésem az egyetemre. Később vissza akartam szívni, a franc se akart egyetemre menni. Az volt amúgy az egyetlen hely, amit megjelöltem. Anyámnak nem tetszett az ötlet, hogy visszalépnék. Kitaposta belőlem, hogy végigcsináljam az egész felvételi-szarakodást. Az már az ő hibájuk, hogy felvettek. A kretének.

Megint eszembe jutott az egyik volt tanárom, akinek egyszer megígértem, hogy lehányom valamelyik mázolmányát. Ned lebeszélt róla, mondván, elégedjek meg a tudattal, hogy minden ecsetvonásom alaphangon eggyel több jegyű számot ér, mint az övé.

– Én nem tudnám ezt csinálni.

Felire néztem. A fiú belemélyedt a gépébe, a pötyögés ritmusa alapján az elgépeléseket javította.

– Az egy dolog, hogy nem érzek magamban elég tehetséget…

– Alap művész-betegség.

– … vagy nem hiszek benne, hogy itt tudnám hagyni nagyapust…

– Én se hittem, hogy eljövök otthonról, azt’ egész hamar kirepültem.

– … és biztos vagyok benne, hogy nem tudnám tartani ezt a dolgot a témákkal meg a kiállításokkal, a határidőkről nem is beszélve….

– Kérdezd meg Nedet, hogy nekem hogy megy.

– … de történetesen tudatában vagyok annak, hogy az összes képem giccsparádé.

– Ugyan már! – intettem le.

Feli vállat vont és még mindig nem nézett rám.

– Maga azt mondta rám, hogy tehetséges vagyok, de biztos vagyok benne, hogy ha ezer évig gyakorolnék, akkor se tudnék fele olyan jól sem festeni, mint maga. Itt nem csak arra célzok, hogy elmagyarázza nekem a technikát, én meg megpróbálom felfogni, hanem arról is, hogy az én képeimen azok vannak, amiket látok. Azt akárki meg tudja csinálni. Én látok valami szépet és lefestem. Látok valami vidámat és lefestem. Halványlila gőzöm sincs róla, hogyan lehetne megfesteni a Hiányt, maga viszont éppen azt csinálja,

Ekkor kellett volna ránéznem, vagy megmondanom neki, hogy a művészetet nem ebben mérik, és Feli igenis tehetséges. Ehelyett elszégyelltem magam.

Assenza odabenn elcsendesült. Elégedetten forgatta magában Feli szavait és örült a saját felsőbbrendűségének. Még szégyenletesebb volt, hogy Assenza csak egy rész belőlem és pontosan tudom, hogy én vagyok ilyen szar alak.

26.

Signore Rossinak aznap felemás hangulata volt. A lassan hulló esőcseppek pettyeket rajzoltak az ablakra, ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy aznap Feli alkosson. Felinek nem volt szíve megmondani a napok óta hangulatilag a béka segge alatt létező mesternek, hogy a háta közepére se kívánja most a csendéleteket.

Feli nem tudta hova tenni azt a szokását, hogy esőben nem hajlandó komoly munkát végezni. Kissé ellentmondásosnak érezte a kezei eltöréséről mondott mesével, mi szerint egy művész-roham kikergette festékért. Olyan hirtelen nem tud beborulni, hogy egyik pillanatban még hét ágra süt a nap, a másikban meg már szakad.

Mármint, nyilván szokott, csak nem itt.

Az ölébe ejtette a kezét. Signore Rossira nézett. A férfi megint az ablakban ült, mintha a szűk utcácskán kívül bármit is láthatna odakinn. Megint búval bélelt volt. A fejét az üvegnek támasztotta és Felinek egy anyátlan madárfióka jutott róla az eszébe.

Szétnézett, hátha a közvetlen környezetében akad valami, amivel fel tudja dobni a kompozíciót. A tükörképe elgondolkodva nézett vissza rá. Tükörkép-Romano az arcának azt az oldalát mutatta, amit ültéből az igazin nem láthatott volna.

Csintalan ötlete támadt. Gyorsan új papírt ragasztott a táblára, majd újra és újra a tükör felé pillantva rajzolni kezdett.

27.

– De Rosa ekkor meglátta a… khr. Szóval, Rosa…

A hangom ismét köhögésbe fulladt.

– Jaj, igyon már egy kis vizet! – kiáltott fel Feli.

Krákogva igazat adtam neki és mentem tölteni. Feli lába szapora ritmust vert a földön. Mikor először belebeszélt abba, hogy is kéne folytatódnia a történetnek, leteremtettem. Azóta csak izgett-mozgott és nyüszített, mint egy kivert kutya, mikor azt mondtam, hogy mára ennyi, a mese folytatását majd meghallgatja holnap.

Magamnak a diktafonra címszavakat, foszlányokat mondok fel, aztán azokkal próbálok kezdeni valamit. Feli nem értette ezeket a szemelvényeket, mindig visszakérdezett, hogy ez új mondat-e, mindig megtörte a gondolataim folyását. Kompromisszumot kötöttünk: ő nem szólal meg, én pedig mondatokat diktálok. Ennek megfelelően a filozofálásból hamar egy fiatal nő, Rosa kalandjaira nyergeltünk át. A szeretőjét még csak sejtettem. Mármint az alakját. Feli már tudta róla, hogy létezik és kellő mértékig idegesítette, hogy csak elhagyott nyomokból tud róla bármit is.

Egy ilyen történetet az első két bekezdés után ejtettem volna. Azt a két bekezdést felírom, amolyan ah, nézd már, egy ötlet, utána eszembe se jut többet. Feli viszont túl lelkes volt ahhoz, hogy ne folytassam.

A krákogás is gyakori vendégünk volt. Korábban soha nem tartottam folyamatos, teljes órákig tartó beszédeket. Gyakran kiszáradt a torkom.

Megnyitottam a csapot. A zubogó vízzel együtt meghallottam a telefonom csörgését is.

– Uram! – csilingelt Felice. – Azt írja, hogy Emma keresi!

Gyorsan belenyaltam a vízbe és rekedten visszakiáltottam:

– Nem tudom felvenni!

Jó nagy kortyokban nyeltem a vizet. Aztán megpróbáltam belefulladni és a felét visszaköptem a csapra.

– Halló, tessék, ez Romano Rossi telefonja, Feliciano Vargas beszél. Igen kérem, beszélek angolul. Signore Rossi nem tudja felvenni a telefont, éppen kiment inni, de egy pillanat múlva visszajön. Hogy én? Oh, én csak segítek neki, mióta eltörte a kezeit… Hogyan, kérem? Igen, mind a kettőt. Megkérdezzem?

Feli lelkesen nézett fel, hogy ismét átkiáltson a konyhába, de addigra ott álltam az ajtóban. Az államról csöpögött a víz és vághattam egy képet, mert Feli szemei kissé elkerekedtek.

– Add csak ide.

Feli megszeppent képpel nyújtotta felém a telefont. Két kézzel vettem át, megköszörültem a torkom és vidámságtól túlcsorduló hangon, franciául szóltam bele:

– Emma! De jó hallani a hangod!

– Roma, ez komoly?! Mi történt?

– Semmi az égvilágon! – Vetettem Felire egy gyilkos pillantást, mire behúzta a nyakát. – Felvettem egy srácot kisegítőnek, igazi mókamester. A humora legalább olyan jó, mint Nedé.

– Engem nem versz át.

– Emma, tényleg nincs semmi bajom! Csak potyára jönnél ide!

– Ezzel csak igazolod, hogy baj van. Ismerlek, mint a rossz pénzt, te kis suttyó. Kit vigyek magammal?

– Senkit! Mondom, hogy nincs gond. Csak festünk, meg rajzolunk… igazán semmiség.

– Szent Isten. Azonnal indulok.

– Emma, ne már…

A semmibe magyaráztam. Már rég bontotta a vonalat. Álltam némán, fülemre szorított telefonnal, meredtem a semmibe. Fel kellett dolgoznom, hogy Emma idejön. Utána fel kellett dolgoznom, hogy a semmibe meredésem enyészpontja Feli péniszének magasságába esett. Feli hátratett kézzel hintázott a sarkán.

Életem legmélyebb sóhajával törtem meg a csöndet.

– Nagyszerű. Tényleg. Kösz.

– Nagy bajt csináltam? – csipogta.

– Ugyan, dehogy. Emma most idecsődíti nekem az egész családot. Vagy tökegyedül jön. Oké, itt a fogadás ideje, tízet teszek egy ellenében, hogy holnap ilyenkor már itt lesz, legalább egy testvéremmel. Neddel. Nem, Tonival. Mind a kettővel.

Elkáromkodtam magam. Eldobtam a telefont, de rohadjon meg, a díványra esett és túlélte, pedig azt akartam, hogy millió darabra robbanjon szét.

– Tudok esetleg… segíteni valamit?

Rá akartam kiáltani, hogy hordja el magát, de jobb ötletem támadt. Átkaroltam a vállát.

– Hogyne. Ma addig fogsz írni, míg bele nem fájdulnak azok a csinos kis ujjacskáid.

Feli nagyot nyelt.

28.

– Na végre, Felice! Már kezdtem aggódni, mi tartott eddig?

Este tizenegy volt és Feli hörögve rogyott le a nappali szőnyegére. Ott is maradt arccal lefelé.

– Felice?

– Hülyeséget csináltam.

A nagyapja megindult felé. Feli erőt vett magán és áttette a döglés helyszínét a kanapéra. Nagyapának akkor nem kell a lumbágójával olyan mélyről felkelni, ha le akarna ülni mellé. Nagyapa természetesen le akart ülni mellé.

– Félreértettem, amit Signore Rossi mondott és felvettem helyette a telefont. A nővére volt.

– Megsértődött, amiért méltattad a nővérét?

Feli a szemét forgatta.

– Nem! Csak Signore Rossi nem mondta el a családjának, hogy balesete volt.

– Oh.

– Azt mondta, hogy szerinte holnap itt lesznek érte és a mai az utolsó nap, amikor Velencében van, szóval sokáig ott fogott. Segítettem neki összepakolni a műhelyben, meg rendszereztük a rajzaimat. Mindegyiknél elmondta, hogy mi a hiba.

Hosszú lista volt. Mire Romano a végére ért, sikerült megfakítania Feli általános jókedvét.

Nagyapa hümmögött.

– Ezek szerint a jó hírem inkább praktikum, mint jó hír és nem fogsz örülni neki. Giorgo holnap ráér, elviheted hozzá a képet kereteztetni.

Augustus tévedett. Feli igenis örült neki.

29.

Nem akartam elmenni. Nem akartam hazamenni, nem akartam, hogy anya sápítozzon és aggodalmaskodjon. Addig jó, amíg itt vagyok. Feli intéz mindent. Igaz, hogy kicsit béna a szentem, meg hosszú távon rohadtul idegesítő, hogy milyen virágos jókedve van leginkább mindig, viszont a lányokkal kapcsolatban egyezik az ízlésünk. Mire szembesülök vele, hogy kéz nélkül nem tudok olyan nagyot füttyenteni, hogy a lányok a csatorna partján is hallják, addigra Feli már füttyent, a lányok meg összenevetnek.

Assenza még mindig egy seggfej volt, amiért örült neki, hogy Feli saját bevallása szerint nem olyan ügyes, mint én. Megpróbáltam meggyőzni a múzsámat, hogy ez az egész csak a gyakorlottságon múlik. Válaszul annyit kérdezett, hogy örülök-e, hogy elmúlt a depresszióm, vagy mindenképpen szeretnék visszaesni. Igazat adtam neki. Valahol mélyen az motoszkált bennem, hogy ez a kérdés még tuti napirendre kerül, míg odahaza lézengek.

Reggel egészen korán ébredtem. Kilenckor már felöltözve, a már megint többnapos borostámat vakargatva köröztem a lakásban, azon tűnődve, hogy vajon mi lesz velem. Vagy mit csináljak. Eszembe jutott, hogy elmegyek itthonról és megvárom, amíg a tesóim lelépnek, de Emma sajnos kitartó fajta, őt nem lehet ennyivel lerázni. Próbáljam meg meggyőzni őket? Esélytelen. Vigyem át őket az étterembe és kérjem meg Augustust, hogy próbálja meg meggyőzni őket ő? Ebben már kicsit több lehetőséget láttam.

Természetesen ahelyett, hogy kitaláltam volna az évszázad védőbeszédét a maradásomra, sajnáltam magam. Az a kevés, amit összekapartam, egy pillanat alatt elillant a fejemből, mikor meghallottam a kopogást.

Emma helyett Feli óvakodott be. Nagy kő esett le a szívemről.

– ’reggelt.

Köszönt és belépett. Mögötte Augustus jött, hitetlenkedve.

– Komolyan itt lakott velünk szemben?

– Csak az ősszel költöztem ide.

– Ah. De akkor is!

Megmosolyogtam az öreget.

– Ümm, szóval, az van, hogy a képkeretező ismerősünk szólt, hogy ráér.

Deja vu érzésem volt, ahogy a műterem felé intettem. Ugyanezzel a mozdulattal invitáltam Felit, mikor először jött át. Most Augustus volt az, aki kényelmetlenül toporgott és megilletődötten pillogott a sarokban álló festményekre.

Feli már legalább olyan magabiztosan mozgott a lakásban, mint én. Rábíztam a képe csomagolását. Elvolt vele egyedül is. Az öregét nyilván segíteni hozta, de a férfi megakadt a képek előtt. Vagy két perce nézte Rotundát – barna csuhás szerzetesek a kerengőben, a belső kertben kiszáradt ágyások –, mikor odaléptem mellé.

– Mondanám, hogy vigye el, de nem illik Feli képei mellé – mondtam neki. – Azt pedig nem javaslom, hogy otthon akassza ki, kár lenne lehozni magukat az életről.

Értetlenül pislogott rám. Muszáj volt magyarázkodnom.

– Történetesen tisztában vagyok vele, hogy mindegyik képen egy rakás depressziós paca.

– Na de Signore…

Felvontam a szemöldököm, ő pedig nem vitatkozott.

– Ha lenne egy kiállításom itt, akkor elmennének megnézni? Lenne rá idejük az étterem mellett?

Zavarba hoztam. Ők, akik egész héten, még vasárnap is dolgoznak, nem hiszem, hogy sokat járnak múzeumokba meg galériákba. Mondjuk, mivel nem a konyhában ügyködnek, egy délelőttöt csak rá tudnak szánni.

– Megoldható, uram.

– Majd megkeresem magukat. Szerintem a nővérem nagyon szívesen körbevezeti magukat.

– Megtisztel. Nagyon köszönjük.

– Én köszönöm, hogy Feli olyan sokat segített. Meg maga is. Az ebédekről nem is beszélve, tényleg mennyei volt.

– Ez volt a legkevesebb.

– Papa, meg tudod fogni itt egy pillanatra?

Augustus elnézést kért és otthagyott. Visszafordultam a képek felé.

Tényleg hálás voltam mindenért. Ez az egész köszönet-dolog meg… nem tudtam, hogy tudnám igazán kifejezni. A kiállítás egy dolog. A magam depressziós mázolmányait tényleg nem szívesen tukmálnám rájuk, főleg úgy, hogy tudom, Felinek nem tetszik egyik se. Szerintem Augustusnak se. Elég az arcukra nézni, tök nyilvánvaló. Talán Emma társasága elég lesz. Majd mesél nekik néhány kínos családi történetet is, hátha azzal végleg leránt erről a piedesztálról, amire ők ketten felemeltek.

Nem is tudom, hova tettem az eszem, hogy azt gondoltam Feliékre, a testvéremék azok. Ők kopogtak. Emmáéknak ez eszük ágában sem volt, ők csak bejöttek. Örök kérdés marad, hogyan szereztek kulcsot a lakásomhoz.

A kivágódó ajtó és Emma pörölésének hangjára villámgyorsan a hátam mögé rejtettem a kezeimet. A nővérem vezette a menetet; a körömcipője pergő indulót kopogott a parkettán. Mire kettőt pislogtam, már a nevemet kiáltva a nyakamban csüngött.

A haját köpködve dörmögtem:

– Látod, mondtam, hogy nincs semmi bajom.

– Azt majd én megmondom!

Eleresztett és hátrébb lépett. Tetőtől talpig végigmért.

– Persze, azért vagy borotválatlan pont te. Hanyadik napja van rajtad ez a nadrág?

Lenéztem.

– Négy?

Emma összenézett Neddel. A nővérem arca csupa aggódás; Ned csak megrántotta a vállát.

– Ha azt mondja, semmi baja, akkor miért is vagyunk itt?

– Mit nincs semmi baja, elég csak ránézni szerencsétlenre, én… Toni, te meg mit csinálsz?

Mögém nézett. Magam mögé néztem. Toni ott guggolt mögöttem, Francis meg az öklét tömködte a szájába. Felkaptam a karjaimat – a bal gipszemen egy gyorsan felskiccelt pénisz, a jobbon egy Bonnefoy-tulajd szerepel, mert Toni nem tudta befejezni, amit írt. Gurult a röhögéstől. Jól fejbe kólintottam a gipsszel. Zseniális tervem itt bukott meg – az ütéstől nem Toni, hanem én jajdultam fel.

– Semmi baja, meg az eszetek tokját! – zsörtölődött Emma és lenyomott egy székbe. – Higgyem is el! Mit csináltál, te nagyokos?

– Semmit!

– Ha megint robogókon egyensúlyoztál, én bizony isten…

– Emma, az egyszer volt, miért nem tudsz leakadni róla?

– Ide figyelj…

– Figyelek, figyelek, máris, csak még előtte… – Elhajoltam Emma mellett és a zavartan ácsorgó Vargasékra néztem. A jelenlévők nyelvtudásának felmérése után angolul szólaltam meg: – Uraim, szeretném bemutatni maguknak a testvéreimet.

Most, hogy felhívtam rá a figyelmüket, hogy amúgy van még két személy a helyiségben, Francis és Toni kegyeskedett a korának megfelelően viselkedni. Utóbbi gyorsan felkelt a földről és leporolta a ruháját, előbbi a fejhangú röhögését visszafogva már csak illetlenül szélesen mosolygott.

– Ned a koordinátorunk, Emma a kurátorunk, Francis a rendezvényszervezőnk és végül Toni.

– Csak Toni? – nézett rám bánatosan az említett.

– Oké, szóval Toni, aki, bár neki is simán tudnánk melót adni ebben a családi bizniszben, jelen pillanatban egy tudományos lapba ír a hibiszkuszán élő levéltetvek párzási szokásairól. Most jó?

– Tökéletes.

– Az urak Augustus és Feliciano Vargas, övék a szemközti az étterem.

– Nagyon örvendek – csipogta Feli.

– Én szintén.

Augustus erős maradt. Ő lépett előre, hogy sorban parolázzon a testvéreimmel, Emmával zárva a sort, akinek kézcsókot adott. Emma pironkodva nevetett.

– Hogy vette rá magukat, hogy bébicsőszök legyenek? – kérdezte vigyorogva Francis.

– Nem értem a kérdést – felelte Augustus.

– Signore Rossi volt olyan szíves és leckéket adott nekem – mondta Feli behúzott nyakkal.

– Feli meg cserébe elérte, hogy ne másszak a falra.

– Most éppen mitől akartál falra mászni? – érdeklődött Emma.

– Emlékszel még Gioiellire?

– Meg se szólaltam. Önöket viszont szentté kéne avatni.

Feli mosolygott.

– Megvolt rá a lehetőségem, hogy beleolvassak Signore Rossi könyveibe mindenki más előtt, szerintem ez ér annyit.

– Csak elfogult – dünnyögtem. – Tényleg megpróbáltam az őrületbe kergetni őket.

– Romano – szólt Toni, de rá se bagóztam.

– Tényleg nagyon köszönjük – mosolygott Vargasékra Emma.

– Romano.

– Igazán nem is tudom, hogy tudnánk ezt meghálálni önöknek.

– Roma.

– Ugyan kérem, miénk a megtiszteltetés.

– Romano.

– Ne mondjon ilyet, ez természetesen nem maradhat viszonzatlanul.

– Mano.

– Ami azt illeti, Signore Rossi említette, hogy amennyiben lesz Velencében kiállítása, intéz nekünk egy részletes tárlatvezetést…

– Lovino!

– MI VAN?!

A hirtelen kiáltástól mindenki Toni felé fordult, aki zavarba jött a hirtelen figyelemtől.

– Üh, csak azt akartam kérdezni, hogy biztos jót tesz a képeidnek, ha száradás közben elöl hagyod őket porosodni?

– Nem.

Emma a pillantásával üzente Toninak, hogy az ilyen semmitmondó kérdéseit legyen szíves az utánra hagyni, hogy letárgyalta a szívességeket Vargasékkal.

– Lovino? – ismételte Feli.

– Pff, be se mutatkoztál nekik? – göcögött Francis.

Nem tudtam, és nem is akartam válaszolni. Felit figyeltem, aki olyan elképedten bámult rám!

– Micsoda véletlen! – nevetett fel Augustus. – A nagyobbik unokámat is Lovinónak hívják!

Ekkor úgy… úgy néztem rájuk. Aztán a többiekre, akik ugyancsak rácsodálkoztak erre az érdekességre. Nevettek rajta. Én meg nem kaptam szikrát.

– Ó, hogy állna mögétek Szent Jakab!

Otthagytam őket és kimentem a konyhába.

– Roma! – kiáltott utánam Emma.

– Hagyd csak – intette le Ned. – Csak sérti a büszkeségét, hogy hülye.

– Ned, ugye tudod, hogy hall mindent?

– Tudom, azért mondom.

– Ezzel nem segítesz.

– Ő meg azzal nem segít, hogy elvárja, hogy helyette oldjuk meg a problémáját.

– A kezei…

– Nem a kezeit, Emma.

Zavart csend támadt. Tágra nyílt szemmel meredtem a konyhaasztalra, a szívem szaporán dobogott.

– Mi a fenéről beszélsz?

– Vargas uram, tudta, hogy mi csak fogadott testvérek vagyunk?

– Signore Rossi említette – válaszolt Feli.

– És azt említette, hogy az egyetlen vér szerinti fivérét éppen Felicianónak hívják?

A mostani csend mélyebb volt. Telt, feszített és értetlen.

Ellöktem magam a pulttól és nagy lendülettel visszamentem. A lélegzetvételig még el is jutottam, de Feli és Augustus láttán ki is szaladt belőlem. Csak álltam és hebegtem.

Augustus pillantása ellágyult.

– Lovino?

Hiába tartozik mind az olasz, mind a francia az újlatin nyelvek közé, van különbség kiejtés és kiejtés között. Az öreg olyan vérbeli olaszsággal ejtette ki a nevem, hogy beleborzongtam. Vagy talán az okozta, hogy azon a hangján szólt hozzám, amelyről eddig is tudtam, hogy létezik, de csak és kizárólag Felice kiváltsága volt hallani?

– Most…én… csak úgy állítottam volna be, hogy helló, rég láttalak titeket, vagy mi?

Augustus két kézzel megragadta a vállam.

– Igen.

És magához ölelt.

A Hiány ott benn, Assenza, aki a létét Felinek és a nagyapjának, az én nagyapámnak köszönhette, megtörölte az orrát és elégedetten bólintott. Összekattintotta a bőröndjét, majd megemelte a kalapját és távozott. Hangosan csapta be maga után az ajtót. Összerezzentem tőle.

Két begipszelt karral, ügyetlenül öleltem vissza nagyapát.

30.

Signore Rossi… nem, Lovino. Lovino könyökből ölelte át nagyapát. Feli leesett állal bámulta őket.

Hát ezért kérdezte mindenki az utóbbi időben, hogy rokonok-e!

Nagy sokára eleresztették egymást. Nagyapa szipogott, Emma szintén. Francis meghatottan mondott valamit franciául. Feli nem értette, mit mond. Eleresztette a füle mellett. Ámult, mert Romano arca az ismeretségük óta először sima volt. Nem ráncolja a homlokát, sem a szemöldökét. Az ajkát nem keményíti meg a rosszkedv, sőt, most mintha egy kicsit felfelé görbülne.

Igaza volt, Lovino arcán tiszta, felhőtlen mosoly ragyogott fel. Feli felnevetett, mikor összeakadt a pillantása a bátyjáéval.

– Örülök, hogy találkoztunk. Mi chiamo Romano.

31.

Emma kezet fogott az igazgatóval, megköszönte a felkonferálást, majd odaállt a mikrofon elé. Mosolygott az összecsukható faszékekre ültetett érdeklődőkre.

– Sok szeretettel üdvözlök mindenkit! Köszönöm, hogy eljöttek és engedjék meg, hogy még egy keveset raboljam az idejüket.

Intett, mire Ned betolta a színpad kivilágított részébe a zsúrkocsit, rajta három, ízlésesen elrendezett könyvvel. Romano Rossi: Assenza.

– Még mielőtt lelepleznénk a kiállítás képeit, engedjék meg, hogy pár szóban összefoglaljam önöknek a saját nézőpontomat. Nem kívánom befolyásolni a véleményüket, de remélem, segítek abban, hogy könnyebben rátaláljanak magukban jelen kiállítás képeinek mélyebb tartalmára.

– Mikor megmutattam Rossi úrnak a megnyitó-beszédem vázlatát, először nagyon csúnyán megfenyegetett, hogy soha többet nem beszélhetek a képeiről. Később egy csésze kávé mellett már hajlandóságot mutatott az együttműködésre, majd sikerült konszenzusra jutnunk. Így is kihúzta a beszédem felét.

Kuncogás futott végig a termen. A hallgatóság egy részének már nem ez volt az első Rossi-megnyitója, ők ismerték a festő nyilvánosságra hozott rigolyáit.

– Rossi úr nem értett egyet velem, mikor felvetettem neki, hogy ez a kiállítás egyfajta utazás is a gyermekkorig. Úgy vélte, hogy a képekben szereplő hiány nem csak a gyermeki lélek, de a felnőttség egyik sarkalatos pontja is. Élmények, érzések, dolgok, amikre vágyunk vagy szükségünk van rájuk, esetleg már elveszítettük azokat. Mikor azonban elmondtam neki, hogy úgy érzem, ő nem csak két évig, de jelen esetben két évtizedig hordozta magával a kiállítás témáját, arra jutott, hogy talán, ismétlem, talán igazam van. Az ő esetében valóban a hányatott gyermekkor adta az első löketet. Így hát ez a megnyitó nem csak egy két éves időszakot, de egy egész életszakaszt is lezár.

– Egy bántalmazó család sok ponton rányomhatja a bélyegét egy ember életére. Összetörheti, kikezdheti vagy éppen megakadályozza az emberekbe vetett bizalmat. Mindörökre rányomhatja a pecsétet az egyén emberi kapcsolataira, vagy hiányt szülhet. Olyan hiányt, amit akár éhségnek is nevezhetünk: szükség a feltétel nélküli, mély és elfogadó szeretetre. A családjukból kiemelt gyermekek egy részét bántalmazzák, másokat azért vesznek el az édesszüleiktől, mert nem tudják megadni nekik azokat a dolgokat, melyek az alapvető emberi jogok részét képezik. Akadnak gyermekek, akiket csak nem szeretnek. Modern világban élünk, szétszakadó és egyesülő családokkal, mégis elmondhatjuk, hogy egy gyermeknek mindig szüksége van legalább egy személyre, aki mellette áll és megadja neki azt a bizonyosságot, mely szükséges az egészséges felnövekvéshez. Mindegy, hogy ez a személy a szülő, egyéb rokon, vagy nevelőszülő.

– Hölgyeim és uraim, Romano Rossi lélekben és fizikailag is sokat utazott azért, hogy ez a kiállítás megszülethessen. Lehetőségük lesz megismerni azt a szicíliai gyermeket, akit az édesanyja nem szeretett, és akinek az édesapja idő előtt távozott ebből a világból. Betekintést nyerhetnek abba a végtelen magányba, melyet a másfél év állami gondozás alatt érzett. Maguk is emlékezetükbe idézhetik elveszített szeretteiket. Elveszített és megtalált pillanatok között járhatnak, kapcsolatok villannak fel és enyésznek el mindörökre. Felfedezhetik az utat, melyet egy kóborló lélek bejárt, kereséstől az elfogadásig.

Emma elmosolyodott, megtörve a beszéde komorságát.

– Jól hallották, elfogadást mondtam. Ez a kiállítás más, mint Romano Rossi eddigi munkássága. Bizonyára még emlékeznek Liliana Vogel értelmező kritikájára, melyet a Rugiada sul mio palmo kapcsán írt: „Rossi feltárja az emberi lélek mélységét, annak legsötétebb titkaiba enged betekintést. A látottak alapján a szemlélő egyre bűnösebbnek, egyre mocskosabbnak érzi magát és végül, mikor eljut a legmélyebb pontra és Rossi felveti a megváltás lehetőségét, kétségbeesetten szembesül vele, hogy ez csak felvetés, egy lehetőség, melyet nem kaphat meg.” Örömmel tudatom a megváltást keresőkkel, hogy Assenza nem csak felveti a lehetőséget a hiány betöltésére. A keret szerint elrendezett festmények közül a legutolsó, a Ghiaccio che si scioglie, választ ad minden kérdésükre.

– Köszönöm a figyelmet, élményekben gazdag nézelődést kívánok!

32.

– De akkor is duzzogok! – fontam össze a karjaim. – Nem erről volt szó.

Emma a szemét forgatta.

– Csak azokat mondtam el, amire rábólintottál, de muszáj volt kicsit konkrétabbnak lennem.

– „Maguk is emlékezetükbe idézhetik”. Basszus, Emma, ennyi erővel a szájukba is rághattad volna, mit gondoljanak!

Feliciano végképp összezavarodott.

– Várj, akkor nem is az a baj, hogy olyan sokat mondott rólad?

– Pff, a művészetből élek, rólam az nem tud mindent, aki nem akar.

Szegénykémnek az elmúlt másfél év ellenére még mindig voltak sötét foltok, amiket nem tudott hova tenni ebben a festészeti bizniszben. Csak meregette a szemét, mikor Emma hátravetett fejjel hörgött, amit én kikértem magamnak. Ebben a családban a hörgés az én előjogom.

Francis és nagyapa ekkor léptek be a terembe, ahol a kiállítás után az állófogadás volt. A vendégek már leléptek, már csak a romok maradtak. Jóval éjfél után már csak mi heten voltunk idebenn. Plusz-mínusz takarítók és biztonsági őrök.

– Szép – bólogatott az öreg. – Tényleg szép. Abszolút nem értek hozzá, de szép.

– Kösz – vigyorogtam rá. – Fran, az utolsót mutattad?

– Miután kábé ezerszer a lelkemre kötötted, hogy ne merjem, azzal kezdtük.

Augustus kérdőn nézett rá, majd rám. Tőlünk nem kapott választ, fordult a másik oldalra, Joäóhoz. Hiú ábránd volt.

– Ó! – csillant fel Feli szeme. – Most arról a képről van szó, amire Emma azt mondta, hogy választ ad?

– De bizony.

Önelégülten mosolygott és ragadta karon Felit. Úgy vezette át a záróképhez őt és nagyapát, mintha legalább ő festette volna ezeket a nyomi képeket. Sok meló volt ám benne.

– Romano – fordult hátra menet közben Feli. – Olvastam a könyved.

– Mindenki meglepődött.

– Nincs benne Rosa!

– Nyugodjál lefelé. Rosa nem illett bele a felépítésbe. Megkapod külön.

– Egyszer, tényleg csak egyszer megpróbálkozhatnál valami vidámmal. Nem gondoltál még ilyesmire?

Én komolyan akartam válaszolni, de ez az öt disznó össznépileg kiröhögött. Nagyapa arcán sötét árnyék futott át.

– Nonno, ne vedd magadra. Tényleg.

– Nem olyan könnyű az, gyerek.

– Lehet, hogy akkor is ilyen depis nyomorék lennék, ha veletek növök fel – mutattam rá. – Nem rajtad múlt.

Hümmögött.

– Szerintem meg igen.

– Ezen elvitatkozhatunk, ha gondolod.

– Rendben. Majd legközelebb figyelmeztess, hogy ne pattanjak meg az öcséddel Amerikába, mielőtt te megvagy.

– Hm, ez egy egészen remek ötlet – tettem csípőre a kezem. – Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!

– Ne legyél már gané – lökött meg Toni vigyorogva.

Tábort vertünk a külön helyiségben kiállított kép, a Ghiaccio che si scioglie előtt. Már fél éve megtarthattuk volna ezt a nyavalyás bemutatót, ha nem szenvedek annyit ezzel a képpel.

Feli tátott szájjal meredt rá.

– Ez nem az a… ez nem… ez?

– De, ezt te rajzoltad – bólintottam. – Még oda is írtalak.

A keret jobb alsó sarkába odatűzettem egy cetlit, hogy Feliciano Vargas vázlata nyomán.

Mi ketten voltunk rajta. Feli a rajzbakon ülve, én az ablakban. Jelenet az időből, mikor törött kézzel lézengtem, és Feli jelenléte adott megnyugvást. Azért kicsit csaltam, az eredeti vázlaton én kifelé bambultam és volt két csinos gipszem, ezen a képen Felire mosolyogtam, gipszek nélkül. Egyikünknél se volt rajz. Stílusát tekintve sokkal-sokkal világosabb volt, mint a többi kép, a formák konkrétabbak. Nem torzítottam rajtuk úgy, mint a kiállítás többi képén, de az álomszerű derengést ebbe is belevittem. Amúgy utálom az önarcképeket.

Augustus közelebb lépett a képhez. Egy pillanatig azt hittem, hogy megérinti a vásznat, belenyúl és megpróbálja megfogni az alakokat. Nem mozdult. Nem is mondott semmit. Ha beszélt volna, az még oké, arra talán lehet válaszolni, ehelyett szipogott kettőt. Topogni kezdtem, az ilyen érzelmes dolgokban ennyire hirtelen nem vagyok túl jó. Emma megfogta a karomat, hogy maradjak nyugton, ne zavarjam az öreget ebben a kellemesen érzelmes pillanatában.

Hangosan megköszörülte a torkát és még az előtt megtörölte a szemét, hogy felénk fordult volna.

– Nohát.

Ennyivel letudta. Gondoltam én. Kissé váratlanul ért, mikor elkapott és megszorongatott. Ropogott az összes csontom és alig kaptam levegőt. Francis pofátlan módon kuncogott rajtam, ami hiba volt tőle, ugyanis ő volt a következő, Neddel párban. Nagyapa gondosan végigölelgetett mindegyikünket, Emmát hagyva utoljára, akit sokkal finomabban karolt át, mint minket.

– Olyan kis pöttöm vagy, etettek téged rendesen? – mérte végig a nővérem.

Emma, aki amúgy harminchat éves és házas és van két gyereke, köpni-nyelni nem tudott.

– Arról a nyavalyáról, amit itt felszolgáltak, nem is beszélve. Azt se tudjátok, mi a jó.

– Papa, ettek már nálunk – jegyezte meg Feli.

– Nyilván, azért nem haltak még éhen szegény bogárkáim. Gyertek, megetetlek titeket.

Feli az égre nézett és mosolyogva a fejét csóválta.

Annak ellenére, hogy mindenhol úgy harangozom be magam, hogy olasz vagyok, ez volt az első olyan kiállításom, amit Olaszországban nyitottunk meg. Egészen pontosan Velencében, mintegy huszonöt perc sétára a lakásomtól és az étteremtől. Séta közben Augustus anekdotázott; mesélt a kanálisokról, a szép nőkről, Felicéről, amikor kicsi volt, még egy kicsit a szép nőkről, faggatta a többieket, hogy s mint, illetve addig nyaggatta Emmát, hogy a nővérem megígérte, gyakrabban fog családostul látogatóba érkezni. Emma után Francis következett, aki volt olyan bölcs, hogy már akkor beadja a derekát, mikor az öreg felé fordult.

– Mégis vannak dédapai kötelességeim! – düllesztette ki a mellét Augustus. – Hagyjatok kibontakozni, gyerekek.

Amikor először hallottam így beszélni, szavamat vesztettem. Emma és Feli megkönnyezte a jelenetet. Ned értetlenkedett, Augustus elmagyarázta, Ned megilletődött. Toni jó hangosan megköszönte, hogy Augustus mindegyiküket unokájává fogadta, közvetlenül utána előtúrta a farzsebéből az olasz kisszótárát, melybe válogatott trágárságaimat írta fel és megkérte Augustust és Felit, hogy adjanak neki pontos fordítást, mert a Google nem tud megbirkózni vele. Papa akkor félig elismerően, félig megbotránkozva nézett rám.

Sereghajtóként lépkedtem a többiek mögött. Hallgattam Augustust, aki az élemedett kora ellenére megtanult franciául, hogy szót tudjon érteni mindannyiunkkal. A nyári, fülledt meleget megtöltötte a turisták és a sirályok hangja. A levegőnek hal- és vízszaga volt. Felettünk felhők tornyosultak, elfedve a napot, esőt ígérve.

– Ma sincs festő-idő, ugye? – kérdezte Feli.

– Nincs hát.

– Még mindig bánt Assenza?

Félve kérdezte, komolyan. Hallottam a hangján, éreztem a tartásán, hogy régóta dédelgeti már ezt a kérdést. Megrántottam a vállam.

– Ne higgy Emmának. Nem tartott olyan rég ez az időszak.

– De láttam, mit művelt veled – mutatott rá.

Nagyot sóhajtottam.

– Öt év volt. És vége van. Az utolsó képeket a vázlataimból és az emlékeimből csináltam, akkor a múzsámnak már semmi köze nem volt a dologhoz.

– Tényleg?

A szemem sarkából néztem rá.

– Ha már ennyire érdekel… Akkor tudatosult bennem először, hogy van ez a hiány, mikor az egyetem után komolyabban ráfeküdtem arra, hogy megtudjam, mi is lett anyával meg veled.

– Te kerestél engem? – torpant meg Feli.

A sarkamon hintáztam és a vállamat vonogattam.

– Emlékszem rá, mikor nagyapa elvitt – vallottam be. – És kíváncsi voltam. Egy kicsit. Talán.

Feli felnevetett és a nyakamba borult.

– Ne már, nem kapok levegőt!

– De jól esik! Tudom, hogy jól esik!

Lelökdöstem magamról az idiótát. Nem tudtam nem nevetni rajta. Azt már hagytam, hogy belém karoljon és úgy menjünk a többiek után. Feli térdből rugózó járása gyorsabb, mint az enyém; jóformán vonszolt maga után.

– Mikor találtál meg minket? – kérdezett rá mintegy mellékesen.

– Három hónappal az után, hogy elkezdtelek keresni titeket.

– Hogyan?!

– Feliciano Gabriele Vargas, ki van még a világon olyan hülye, hogy teljes névvel regisztráljon Facebookra, ráadásul minden adata nyilvános legyen?

– Ilyen régóta tudod, hogy mi van velünk, és nem is kerestél meg minket?

Megint csak a vállamat rángattam. Nem ment az olyan könnyen. Ellenben utána rendszeresen stalkoltam Felit. Meg figyeltem Velencét. Millió és egyszer lejátszottam a fejemben, hogy fogom megkeresni őket. Levelet írok, vagy csak beállítok, képviselőt küldök vagy lejövök valamelyik testvéremmel… mindig találtam valami kifogást. Az, hogy eladták az előttük lévő lakást, én meg megvettem, részint annak köszönhető, hogy abban az időszakban éppen költözni akartam, meg szarul voltam az előző lakásomban. Meg marha részeg is voltam, mikor megírtam a levelet, hogy érdekelne a lakás és szeretném megnézni. Hála a túl okos eszközöknek, az időpontot a levelezéseb áttette a naptárba, amit Ned látott és szólt róla Joăónak, aki akkor éppen errefelé készült, szóval Joăo a hóna alá csapott és mire kettőt pislogtam, már kezet is ráztam a fickóval.

A vakszerencsén múlott az egész. Elvégre, ha nem töröm el a kezem, akkor soha nem megyek át. Ha nem fogadnak olyan kedvesen, soha nem történik az a rengeteg minden, aminek ez a vége. Olyan sok ha!

– Jöttök már? – kiáltott nekünk hátra Toni. – Szamár az utolsó!

Ezt meghallva Feli megugrott és futva, nevetve húzott a többiek után.

– Hé, hé, egyszer már volt eltörve a kezem, nem kell még egyszer!

– Most szabad neki eltörni, nem? – nevetett Toni.

Francis csatlakozott hozzá:

– Na végre, mi? Imádom a kiállításmegnyitókat, utána olyan jó, hogy végre nyugi van.

– Az már biztos – bólintott zordan Ned. – Romano, egy fél évig hangodat se halljam.

– Ööö… – mondtam.

– Mi?! – fakadt ki. – Most vágtuk át a szalagot, mit akarsz már megint festeni?

Úgy csináltak, mintha annyira utálnának dolgozni. Feli vinnyogva röhögött a látványos szenvedésükön, főleg Tonién, akinek még mindig semmi köze a festményeimhez. Nem is tudom, minek jött.

– Várjunk csak – Feli elharapta a nevetést és rémülten nézett rám. – Akkor most megint olyan leszel?

– Nah, Cantare sokkal kedvesebb, mint Assenza volt.

Ned űzött képpel dörgölte meg a halántékát.

– És már címe is van. Uramisten.

– Cantare – ismételte Augustus és sandán nézett rám.

Az öreg tudta, honnan fújt a szél. Meg normálisabb is volt, mint ezek a marhák együttvéve. Végre kihámoztam magam Feli acélkarmai közül és az öregem mellé léptem. Augustus beszámolásként hármat csettintett és egyszerre kezdtünk rá:

Lasciatemi cantare
con la chitarra in mano
lasciatemi cantare
sono un italiano!

Vége