Nászút #18

Mert már mindenkinek hiánya van, és még azt gondolnátok, hogy itt a vége.

De nincs. Hehe.

Az előző fejezetnél elfelejtettem mondani, de az a helyzet, hogy ez a történet már egy fejezet óta hosszabb, mint a Fogd a kezem!, illetve megelőztük a Harry Potter és a bölcsek kövét is. Az előre látott fejezetmennyiség alapján úgy saccolom, hogy előreláthatólag hosszabb lesz, mint az általam valaha írt legterjedelmesebb mű. Amit amúgy nem fejeztem be. Reméljük, ezzel nem az lesz :|

Egyikőtök kérdezte, mikor töltök fel fejezetet. Nohát, most éppen 21:06 van, és mivel tudom, hogy nagyon későn érek haza, plusz holnap is elfoglalt leszek, és úristenezafejezetmárittvankészen, így lopom a netet a vonaton és hozok nektek olvasnivalót. :)

Ez egy amolyan filler-fejezet. Tudjátok, visszaemlékezéssel, meg ilyenekkel, elvégre előkaparni egy szemszögszereplőt, aki éppen halott, elég nehéz.

lol
Ajánlott hallgatmány ;)

Hogyan emelkedjünk fel de profundis és szidjuk egyesek moszkvai nénikéjét

Roderich arra ébredt, hogy átcsap rajta egy hullám. Fuldokolva ült fel. Nem volt ideje megörülni a ténynek, hogy él, futnia kellett a szemüvege után, amit vitt el a víz.

Fájt a dereka. Megropogtatta, közben a térdig érő vízből szemrevételezte, hol is kötött ki.

Leginkább egy szigetre hasonlított. Sőt, halmozottan sziget-kinézete volt a helynek. Egy erdővel borított nem túl magas vulkáni kúp, a lejtői lankákkal övezve futottak síkra, majd homokos föveny és a tenger. Ettől a szigettől nem messze további szigetek sorakoztak, olyan közel, hogy akár egy tutajjal át tudott volna evickélni.

– Előbb keress vizet – javasolta magának.

Nagy sóhajjal és cuppogó lábbelivel nekivágott. A kabátja jól megszívta magát, és olyan nehéz volt, mintha kibélelte volna ólommal. A mellénye felső két gombját és a nyaksálját valahol elhagyta, így az ingnyaka is szabadon lifegett. A nyakában hordott két medál, az anyjától kapott aranykereszt és a Stasyától újdonatújan szerzett amulett minden lépésére a mellkasának ütődött.

Megtorpant és kézbe vette az üvegfüggőt.

Ha valaha olyan helyzetbe kerülne, hogy szüksége van rám, törje le a nyakát, és kisegítem, amint tudom.

Két ujja közé csippentette a pöttöm üveg vékony nyakát, de az nem volt hajlandó eltörni. Erősebben fogott rá, de még mindig nem engedett, marokra meg nem tudta fogni, mert túl kicsi volt.

– Nem igaz! – kiáltott fel. – Egyszer az életben lenne szükség a nyavalyás fizikai erődre, Roderich, produkálj már valamit!

Sértett pszichéje kegyeskedett emlékeztetni Stasyának arra a kijelentésére, hogy a függője csak a tengeren működik. Morogva sietett vissza, és próbálkozott újra. A térdig érő vízben nyilván nem működött. Ahhoz éppen nem volt jövése, hogy úszni menjen, meg a kisegítem, amint tudom is arra utalhatott, hogy a nő nem fog olyan varázslatosan megjelenni, ahogy azt ő és Bondevik tette a sellőkönnyel.

Nincs mese, el fog tölteni ezen a szigeten pár vidám órát. Előre utálta.

Utálta azt is, hogy keletkezett egy borsónyi lyuk a jobb harisnyáján. Most nem tudja megvarrni, és mire odakerül, egészen biztosan leszalad a szem. A négere nyilván nem tudja oylan szépen megcsinálni, mint ő. De szemet felszedni akkor is gyűlöletes. Ráadásul a sós víztől minden ruhája darabos és érdes lett. Amint megszárad, úgy fog viszketni a bőre, ahogy nem szégyell.

Megtorpanva felnyögött, mikor felvillant benne, hogy a haja vajon milyen állapotban van. Habozott, hogy beletúrjon-e, de megállta. Biztosan borzalmas. A szemébe lóg és a tengervíztől vékony tincsekbe állt össze. Úgy festhet, mint egy ázott pulikutya.

Agonizálva ténfergett a fák között. Felrémlett benne, hogy szárazföldön nem a legtökéletesebb az irányérzéke, így talán nem kéne annyira elkóricálnia, de leintette magát. A nap magasan járt az égen. És csak nem olyan nagy ez a sziget, bármikor visszamehet a partra. Az meg teljesen mindegy, hogy egy lakatlan szigetnek éppen melyik részén van tök egyedül.

Rövid tépelődés után úgy döntött, egyszerűbb megmásznia a dombot, mint megkerülnie az egész szigetet. A magasból talán rendesen fel tudja mérni a környezetét.

Teljesen kifulladva ér fel a dombtetőre. Hálát adott érte, hogy tengerésznek ment, a víznek meg azért a jó tulajdonságáért, hogy sík. Még jó, hogy a családja birtokainak jó része az Alpokban van.

A szigetet borító fák fajtáját nem ismerte. Neki elég volt annyi, hogy a mellette álló kérgét beborította egy repkény-szerű növény, amitől nem igazán volt gusztusa megtámaszkodni rajta. Helyette az egyik alacsony ágról lelógó indát kapta el, hogy azon lógja ki magát, miközben megcsodálja a tájat.

Nem is ő lenne Roderich Edelstein, ha az inda nem szakadt volna le azon nyomban.

Mit szépítse: legurult azon a domboldalon. Tízes skálán kilenc és felet adott volna rá. A félpontot a nagyobb zökkenések utáni fejhangú nyikkanások miatt vonná le. De legalább a másik irányba gurult és nem arra, amerről jött.

Nagy sokára arccal lefelé megállapodott. Talpra kecmergett, hogy számba vegye a végtagjait, mijét ütötte meg, mi a fenéért fáj annyira a bal csípője meg egyebek, de túl korán kelt fel. A világ vad forgásba kezdett körülötte. El akarta kapni egy kisebb fa törzsét, de kiderült, hogy az ötös facsoport igazából csak kettőből áll. Sikerült kapálódzva beborulnia közéjük.

Bölcsen úgy döntött, hogy nyugton marad. Úgyis jól esett feküdni egy kicsit.

Arról természetesen megfeledkezett, hogy a szárazföldön néha előfordulnak olyan kis apróságok, amiket hangyának hívnak. Pár perc csendes szemlélődés után szitkozódva ugrott fel és rázta ki a nadrágjából a kis rovarokat.

Sántikálva indult tovább. A bal csípője még mindig fájt. Csakhamar rájött, hogy azért, mert azon az oldalon van felkötve a kardja, és a markolat egyszer-kétszer beleállt az oldalába gurulás közben.

Nem volt hajlandó visszanézni a dombra, hogy megnézze azt az egyenes csíkot, ahol személyesen lapította le az útjába kerülő füvet.

Röpke fél órányi séta után vékony erecskére bukkant. Inni nem mert belőle, mert olyan fák között folyt, amiket nem ismert, és akár mérgező is lehetett, de a kezét és az arcát megmosta benne. Borzasztó kinézetéről alkotott belső képét tetézte, hogy még borostás is volt.

Az édesvíz látványától szomjas lett. Követni kezdte az erecskét forrásirány felé, hogy ott igyon belőle, ahol előbukkan a földből, remélve, hogy akkor nem lesz beteg tőle. Még egyszer megállt megmosakodni, mert nem bírta elviselni a tényt, hogy a haja sós. Akkor már a kabátját is kiöblítette. Ha már egyszer megállt és nekivetkőzött, tisztességesen megmosdott. A végén megpróbált tíz ujjal megfésülködni. Tükör és borotva híján el tudta képzelni a végeredmény minőségét.

És még a kalapját is elhagyta. Cserébe legalább megint úgy festett, mint egy vízbe fúlt patkány.

Folytatta a sétát. A patakocska egy mélyedésben kicsiny tóvá duzzadt, amibe egy meredek sziklafalról folyt le a víz. A tavacska partját követve az emelkedő szintnek hála, megússza egy meredek kaptatóval a sziklamászás helyett, de akkor se volt kifejezetten lelkes. Talán ezért állt meg út közben pihenni egyet. Azt mondta magának, hogy csak ültéből is megvizsgálja a tavacskát körbefogó fák levelei között átszűrődő fény játékát. Derűs mélázgatása közben eszébe jutott, hogy a japánoknak állítólag van egy külön szava erre.

Jó sokáig vizsgálta. Éppen eleget ahhoz, hogy úgy döntsön, egészen biztosan ennek a tavacskának is iható vize van, és nem kell elcaplatnia a forrásig ahhoz, hogy igyon egy jót.

Reccsent egy ág. Azonnal magához tért a pilledésből. Ismét reccsent egy ág, mire a pisztolyáért nyúlt. A harmadik reccsenést egy német nyelven eldünnyögött átkozódás kísérte.

– Hogy miért nem rohadsz meg a neved napján…

Egyetlen egyszer hallotta ezt az embert beszélni, de azonnal megismerte a hangját. Beilschmidt bukkant fel a fák között, megviselt testtel és még megviseltebb ruhákkal. Horzsolások és zúzódások borították, a jobb füle alatt egy vágás varasodott. A zubbonya alját letépte, azzal kötözte fel a jobb karját a nyakába. Ki tudja, honnan szerezte a kardját, de ott hüvelyt már nem talált, a meztelen penge egy szál zsinórral volt a derekára kötve.

Ijedten kapta fel a fejét, mikor meghallotta a kattanást, és mozdulatlanná dermedt, ahogy észrevette a szeme közé célzó Roderichet.

Németül szólt hozzá, hogy még véletlenül se lehessen az a kifogása, hogy esetleg nem értette, amit mond:

– Egy rossz mozdulat, és lövök.

Beilschmidt fintorogva emelte a levegőbe a bal kezét. A felkötözött másikat még mindig a testéhez szorította.

– Most hallgathatom ezt a szörnyűséget, amit az anyanyelvemmel művelsz, osztrák kutya?

Végig a férfit figyelve felállt és megpróbált méltóságteljesen lesántikálni a dombocska aljára. Beilschmidt homlokának szegezte a fegyvert, olyan messziről, hogy a porosznak előre kelljen lépnie ahhoz, hogy kiverhesse a kezéből.

Farkasszemet néztek. Roderich egy regényre való szidalmat és vádat bele akart erőltetni a maga pillantásába, kezdve azzal, hogy képzelte ez az albínó korcs, hogy elrabolja az ő menyasszonyát, addig, hogy a porosz jobban teszi, ha megbánja bűneit, mert csakhamar citálhatja azokat Szent Péternek. Beilschmidt keményen nézett vissza, a pillantása kihívó. Nem mondta ki, de Roderich érezte, ahogy a rekedt, ugató hang a dobhártyájába döf: úgyse mered.

Dehogynem merte.

Kattant a kezében a fegyver és a vizes lőpor cseszett elsülni. Meglepetten meredt a pisztolyra. Nem úgy Beilschmidt, ő bal kézzel előrántotta a kardját, és ha Roderich nem ugrott volna félre, akkor nem túl kiemelkedő testmagasságát még egy fejjel megkurtította volna.

Az ugrása végén elvágódott. Ha Beilschmidt nem sántikált volna ugyanúgy, mint ő, akkor mindenképpen két félben fejezi be az életét. Így volt ideje előkapni a kardját, és kivédeni az ütést, ami ahhoz képest, hogy bal kézzel érkezett, erős és pontos volt.

Odébb hengeredett és talpra kecmergett. Döfött, de a porosz hárított, majd egy combra célzott haránt-csapással felelt. Roderich a sérült válla felé csapott, mire Beilschmidt roppant kellemetlen dolgokat vágott a fejéhez.

– Elhallgass, Piefke – fintorgott.

Beilschmidt összeakasztotta a pengéiket.

– Ez a legdurvább sértés, amit ki tudtál találni, Arschgeige?

Elvörösödött, és arrébb lökte a férfit.

– Nem azért vagyok itt, hogy sértegesselek.

Pár gyors pengeváltás után Beilschmidt rákérdezett:

– Hanem?

– Öhm… csak meg akarlak ölni?

Ezúttal Beilschmidt lökte el. A kardját a teste mellé engedte.

– A gond az, ficsúr, hogy tettem egy olyan elhamarkodott ígéretet Erzsinek, hogy nem csaplak agyon. – Roderich gyanakodva méregette, mire magyarázkodni kezdett: – Mármint érted, mondtam neki, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna letudni azt a tengeri csatánkat, ha egyszerűen lepuffantunk téged, de azt mondta, hogy ha lelőlek, akkor nagyon morci lesz. Szóval ja, jössz egy köszönömmel a menyasszonyomnak.

Elfutotta a pulykaméreg.

– A te menyasszonyod?!

Beilschmidt akkor jött rá, hogy rosszat mondott, és csücsörített.

– Ő az én menyasszonyom, Piefke! – A bokája fájdalma hirtelen elillant. Előretört és minden szavának egy-egy ütéssel adott nyomatékot: – A szülei nekem ígérték, a rangja énhozzám köti! Te egy nyavalyás senki vagy, egy névtelen, neveletlen, ostoba, tahó… porosz!

Beilschmidt arca elsötétedett és egy riposzttal megakasztotta Roderich heves rohamát. Egy ügyes csuklómozdulattal teret nyert és Roderich torkának szegezte a pengéjét.

Zordan bámult vissza rá, noha belül üvöltött. Itt jampizik, arra számítva, hogy egy sokkal gyengébb ellenféllel van dolga, de egy ilyen összetett formát senki nem tud az ügyetlenebb kezével megcsinálni. Beilschmidt balkezes, hogy csapná agyon az istennyila.

– Úgy beszélsz róla, mintha egy tárgy lenne – recsegte a férfi. – Mintha beleböktél volna egy cetlit, hogy a tulajdonod. De tudod mit? Nem az. Volt választási lehetősége, és ő úgy döntött, hogy nem kér belőled, Arschgeige.

Vele senki nem beszélhet így. Főleg nem ez az alak. Félreütötte a másik kardját, és újra támadásba lendült. Közben kezdte felfedezni, hogy miben más a terepi vívás, mint amit odahaza a tornateremben mutatott be. Például van egy ilyen apróság, hogy föld. Azon meg gyökerek, és ez alatt nem csak Beilschmidtre gondolt.

Nyilván megbotlott az egyikben. Majdnem felnyársalta magát a porosz kardjára; helyette a férfinek ütközött, és egy nem túl vidám gombócban gurultak egy keveset. Elképzelése sem volt róla, mikor eresztette el a kardja markolatát, de mire észbe kapott, már hanyatt feküdt, és védekezett, hogy Beilschmidt ne tudja fél kézzel kékre-zöldre verni.

Mert a nyavalyásnak eszébe se jutott, hogy a sebesült kezét kihúzza a kötésből. Vagy tényleg fájt neki, vagy ennyire lenézi őt. Bosszúból abban a lélegzetvételnyi szünetben, míg a porosz újra csapásra emelte az öklét, jó erősen rácsapott az alkarjára.

Beilschmidt akkorát üvöltött, hogy Roderich csaknem megsüketült. Ezek szerint csak fáj neki.

Lerúgta magáról, és már iszkolt is vissza a kardjáért. Kézbe kapta és vigyorogva felugrott.

– Háhá!

Beilschmidt felvonta a bal szemöldökét, és előreszegezte a maga kardját. Az arckifejezése arra engedett következtetni, hogy hiába az Elizavetának tett ígérete, az első adandó alkalommal agyonüti. Rövid pengeváltás után kiderült, hogy ha Roderich csodálatos módon nem fejlődik hirtelen jó nagyot vívásban, akkor ez igen hamar bekövetkezik.

Így hát, tartotta magát édesanyja egyik jó tanácsához. Szégyen a futás, de hasznos.

Minden erejét beleadva rohant, de nagyon gyorsan rájött, hogy hülye volt, mert a patak forrásirányába indult, ami a dombon felfelé vezetett. Megfordulni nem mert, mert Beilschmidt egyre csörtetett mögötte. Biztos rájött, hogy az ő lába sem fáj annyira, mint gondolta.

Amint eszébe jutott, hogy neki amúgy az fájt, rögtön kibicsaklott a bokája és jobb kéz felé bezuhant egy bokorba. Beilschmidt megállt, és roppant lovagiasan fújtatva megvárta, hogy Roderich kimásszon a csalitosból.

– Maradt levél a hajamban? – kérdezte Roderich fintorogva.

Beilschmidt megkérte, hogy forduljon körbe, majd egészen őszintének tűnő arccal nemet mondott.

Mintegy harminc centivel magasabban volt, mint a tőle másfél méterre álló Beilschmidt. Örvendve a ténynek, hogy a porosz kisegítette, feje fölé emelt karddal, helyből áthidalta ezt a távolságot. Talán még egy harci üvöltést is megeresztett közben. Belischmidt meglepődött, csak az utolsó pillanatban tudott ügyetlenül hárítani.

– Szép kis úriember vagy, hallod-e! – fakadt ki. – Én itt segítek neked, hogy rendes piperkőc legyél és ez a hála?!

– Még mindig az a véleményem, hogy Elizaveta hozzám tartozik, és ezt nem fogod egykönnyen megváltoztatni!

– Oh, szóval van némi esélyem, remek. Hát akkor… – Beilschmidt rátaposott a lábára, neki meg könnyek szöktek a szemébe – … kénytelen leszek azzal szegény menyasszonykám elé állni, hogy tragikus hirtelenséggel meghaltál. Szomorú.

– Tehát a lány választhat, hagyhatja, hogy elcsábítsák, illetve eé kell tűrnie azt is, ha hazudsz neki.

– Kegyes hazugság, ha már egyszer elkövette azt a hibát, hogy sajnálná, ha feldobnád a talpad.

Ezúttal rajta volt a cselvetés sora. A pisztolya használhatatlan volt – lövésre. A markolata ellenben bunkónak még tökéletesen megtette. Izomból meglendítette, Beilschmidt meg káromkodva fájlalta a vadonatúj púpját.

A porosz hátrébb botladozott, Roderich pedig leeresztette a fegyverét.

– Tudod, kicsit úgy érzem magam, mint akit elárultak. Szeretek egy lányt, és isteni kegyelem, hogy ez a lány rangban illő hozzám. Még az apám is áldását adta arra, hogy az asszonyommá tegyem! Az apám!

– Te magasságos – szörnyülködött Beilschmidt. – Mire fel a szentbeszéd?

– Mit mire fel? Arra fel, hogy ment minden, mint a karikacsapás, erre jössz te – a kardjával Beilschmidtre bökött, és még arra se vette a fáradtságot, hogy magázza a nyomorultat –, Trisztánnak képzeled magad és elragadod tőlem!

Beilschmidt összevonta a szemöldökét.

– Szóval szerinted Márk király helyesen tette, hogy elszakította egymástól Trisztánt és Izoldát?

– Izolda Márk jegyese volt!

– De Trisztánt szerette, csak a nyavalyás korszellem miatt nem lehettek egymáséi! Úgy lett volna helyes, ha dobja Márkot a retekbe, otthon marad és boldogan él Trisztánnal!

Roderich kezdett megmérgesedni.

– A helyes tett az volt részéről, hogy elküldte Trisztánt és feddhetetlen asszonyként Márkkal maradt!

Beilschmidt csípőre tette a kezét.

– Egy csöpp türelmedet. Minden attól függ, hogy melyik változatot vesszük alapul. Te melyiket olvastad, Britanniai Tamást, Béroult vagy Maloryt?

– De Troyes-t – felelt értetlenül.

– Annak francia neve van.

– Mert francia volt?

– A művet is franciául írta?

– Nyilván.

– Akkor itt a probléma, Arschgeige – vigyorgott Beilschmidt önelégülten. – Mi a fenéért olvasol egy történetet franciául, mikor angolokról szól?

– Technikailag cornwalliak – fintorgott. – És Izolda ír királylány volt. Te ír vagy korni nyelven olvastad?

– Jobb dolgom sincs, mint a kelta irodalom gyöngyszemeit eredeti nyelven olvasni – forgatta a szemét Beilschmidt.

– Tény és való, hogy egy átlagos franciának másmilyenek az alapvető vonásai, mint egy angolnak vagy akár egy osztráknak, ettől függetlenül arcátlanság azt állítani, hogy egy francia szerző nem tudja teljes szépségében visszaadni két cornwalli és egy ír érzelmeit, főleg úgy, hogy a szerelem és a féltékenység tudtommal kultúrákon átívelő, univerzálisan értelmezhető érzések.

– Azok – hagyta helyben a porosz. – Az érvelésed mindazonáltal hibádzik.

– Mégis hol?

– Ott, hogy Márknak adsz igazat! – kiáltott fel.

– Nyilván neki adok igazat! Lehet, hogy köze van ahhoz, hogy átérzem a helyzetét!

– Márk és Izolda házassága külső kényszer miatt történt. Izolda nem is akarta látni azt a férfit! Egy olyan karakter érzelmeit pártolod, aki morálisan megkérdőjelezhető dolgot tesz: nem veszi figyelembe a partnere érzelmeit.

Kedves édesanyját idézte:

– Egy bizonyos rang felett az egyén érzelmeit felülbírálják a közösség kívánságai.

– Na itt a bukfenced! – bökött előre Beilschmidt, és Roderich hátrébb lépett, hogy ne lyuggassa ki a kardjával. – Arról beszélsz, hogy Erzsinek be kéne hódolnia, mert a közösség érdekei ezt kívánják, de te nem vagy hajlandó megválni tőle, mert a saját érzéseidet előbbre valónak tekinted! Erősen magad felé hajlítod a mércét, nem gondolod?

– Nem vagyok hajlandó elfogadni egy kalóz fejtegetéseit az igazságról és a morálisan helyes cselekedetekről – fortyant fel. – Főleg úgy, hogy függetlenül a kópiától, Trisztán és Izolda szerelmét minden esetben bájital okozza.

Beilschmidtnek torkára forrt a szó. Elégedetten tekintett le rá. Aztán értetlenül, mert a porosz hunyorgott. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire a porosz felemelte a kardját.

– Igaz is, félbehagytuk – biccentett jóváhagyóan és egy nyolc döfésből álló kombinációval rohamra indult.

És vívtak. Egyre vívtak, pár pillanatnyi szüneteket tartva, mikor levegő után kapkodtak vagy egymást szidták. Egy idő után elkeveredtek a patak mellől, onnantól kezdve Roderichnek halvány elképzelése sem volt róla, hogy merre vannak. Egyik fától a másikig rohantak, újabb és újabb fedezékeket vagy tereptárgyakat használva fel végeláthatatlan párbajuknak.

Elég ideig küzdöttek ahhoz, hogy Roderich haja megszáradjon, majd újra nedves legyen az izzadtságtól. Elég ideig küzdöttek, hogy úgy érezze magát, mint mikor gyerekkorában a szépírást gyakorolva egy-egy betűt vagy szót addig kellett írnia, hogy az elveszítette az értelmét, csak megfelelő szögekben elhajló ívek lettek. Már csak a párviadaluk létezett, hogy miért, azt nem tudta. A motiváció elveszett, csak a könyörtelen pontosság maradt. A vívás, ha az ember megszokja a mozdulatokat, veszélyessé válik. Egyre több lehetősége van az ellenfélnek rést találni a védelmen, becsúsztatni egy ügyes riposztot a korábban felépített áthatolhatatlan fal téglái közé, és akkor vége. Fokozott figyelemre van szükség, az viszont hosszú távon pokolian kimerítő.

A térdére támaszkodva fújtatott és Beilschmidtet figyelte, aki a hirtelen szünetet kihasználva nem támadásba lendült, hanem a kardját botnak támasztva leült egy sziklára.

– Most mit nézel – mordult fel a porosz. – Ha hiszed, ha nem, fárasztó kievickélni a tengerből, főleg úgy, ha el van törve az egyik kezed, és amúgy rohadt nagyok a hullámok és oh, előtte kettő perccel még egy kötél végén fuldokoltál egy hajó alatt.

– Nem foglak megsajnálni – biztosította.

Megrántotta a vállát.

– A többiekkel mi van?

– Szerinted nincs jobb dolgom, mint az ostoba cimboráiddal foglalkozni? – Megrántotta a vállát. – Elképzelésem sincs. Valószínűleg azt hiszik, hogy meghaltál.

Beilschmidt nagyon nézte.

– Van valami az arcomon?

– Azt értem, hogy én nem vagyok a hajómon, helyette egy szigeten vagyok már nem tudom, legalább tizenkét órája. Na de te? Te mi a jó eget keresel itt?

– Ivóvízért indultam, de megzavartál.

– Egy patak partján ültél, te nagyon hülye.

– Nem fogok egy ismeretlen fákkal teli erdőben beleinni a patakba!

– Akkor mégis mit terveztél?

– Azt, hogy megkeresem a forrást, és majd ott iszok.

Túl sokat beszéltek a vízről, megint megszomjazott.

– Nem feleltél.

– Semmi közöd hozzá.

– Kirúgtak?

– Semmi közöd hozzá!

– Áh, szóval kirúgtak – biccentett, értőn hümmögve. – Mit csináltál? Erzsi utáni bánatodban megfarkaltad a tengernagy húgát?

Elvörösödött a közönségességtől.

– Nincs is húga – morogta.

– Akkor az öccsét? – eresztett meg egy kaján vigyort.

Körülményesen szedett fel egy botot a földről és vágta a kamaszlányként vihogó poroszhoz.

Azt viszont kénytelen volt elismerni, hogy a másiknak igaza van. Ezt természetesen nem mondta ki hangosan, csak leült pihenni. Elég közel Beilschmidthez ahhoz, hogy szemmel tartsa, de elég távol ahhoz, hogy a porosz ne tudjon semmi hirtelen ostobaságot elkövetni.

– Ezt most nem mondod komolyan – meredt rá a férfi.

– Nem mondtam semmit.

– De leterítetted arra a vacak fatörzsre a zsebkendőd, mielőtt leültél.

– Nem fogok a földre ülni, nem vagyok vadember.

– Legalább háromszor elestél, egyszer gurultunk is egy sort, feküdtél az avarban, olyan mocskos a ruhád, hogy én nem is vacakolnék a kimosásával csak kibasznám a fenébe, erre a zsebkendődre ülsz. – A porosz egyik ámulatból a másikba esett. – A pofám leszakad.

Felhúzta az orrát és nekiállt elővarázsolni azt a kavicsot, ami már nem is a cipőjében, de a harisnyájában volt. És nem is a lyukasban. Ezek a dolgok egészen biztosan teleportálnak, vagy legalábbis suttyomban osonnak, mert három és fél perccel ezelőttig még nem volt ott. Tudja, mert akkor csapott Beilschmidt képébe egy alacsonyan nőtt faágat. Roderich szegény édesanyja biztos nagyon csuklott utána.

– Feladtad? – kérdezett újra Beilschmidt.

Nagyon csúnyán nézett rá.

– Csak szeretnéd.

– Akkor ez most mi? – érdeklődött.

– Udvariatlanság volna elagyabugyálni egy teljesen kimerült ellenfelet.

– Aha, nyilván. Már a kardodat se tudod megemelni.

Megemelte, hadd lássa a kutya, hogy igenis meg tudja. Az tény, hogy nem tartotta sokáig a levegőben, és hogy a vívás, illetve a korábbi evezés miatt olyan helyeken fájt, ahol nem is tudta, hogy tud fájni.

– Egyezzünk meg egy taktikai fegyverszünetben – javasolta nagylelkűen.

– És mi a taktika?

A szemét forgatta.

– Figyelj, Piefke. Fáradt vagyok, akárcsak te. Ha most folytatjuk egymás agyabugyálását, akkor a továbbiakban esélyes, hogy komolyabb sebesüléseket is szerzünk, nem csak ilyen körömnyi horzsolásokat. Mire megöllek, addigra én is komoly sebesüléseket szerezhetek.

– Vagy fordítva.

– Nem tartom valószínűnek. Mindegy, ebbe ne menjünk bele – vágott elébe a porosz felháborodásának. – Egyszerűbb, ha előbb keresek valami biztos helyet, esetleg visszamegyek a patakhoz, és ha közben valami táplálékot is találok, hát megütöttem a főnyereményt. Ellenben, ha most folytatjuk az eszement vagdalkozást, azzal a saját túlélési esélyeimet rontom.

– Vagy fordítva – hümmögött Beilschmidt.

– Eltörted a kezed, te ostoba, ki van csukva, hogy legyőzz.

– Alábecsülsz, Arschgeige.

Keményen össze kellett szorítania a fogait ahhoz, hogy ne nyújtsa el a végtelenségig az oda-vissza szitkozódást.

– A nevem Roderich Maximilian Edelstein, születési rangom szerint gróf, nem mellesleg a Brit Haditengerészet alezredese és fregattkapitánya vagyok. Ezek közül választhat, ha a továbbiakban meg akar szólítani.

Beilschmidt elismerően megtapsolta.

– Egyszer azt mondtam Erzsinek, hogy egészen biztosan öntelt tuskó vagy, de tagadott mindent. Most már legalább van személyes tapasztalatom, minek fényében mondhatom neki, hogy pedig de.

Nevetett, de sikerült letüdőznie a saját nyálát. Roderich sötét elégedettséggel figyelte.

– Remélem, megfulladsz, Piefke.

A porosz krákogott.

– Ha már olyan szépen kértél az imént, akkor alkut ajánlok, Arschgeige: a neveden szólítalak, te meg választhatsz a Gilbert és a Beilschmidt variációk közül.

Jól megnézte magának Beilschmidtet, és igyekezett mereven tartani az arcát, mikor rövid biccentésére ő széles cápavigyorral felelt. A térdére csapott, majd a kardját ismét botként hasznosítva felkelt.

– Nagyszerű! Roddy-Moddy, tudtam, hogy érteni fogjuk egymást!

Hápogva figyelte, ahogy amaz ellejt a fák között. Alig tudott felzárkózni.

– Minek… minek szólítottál, te ostoba?!

– Azt mondtad, válasszak, megtettem. Most pedig pofa súlyba, koncentrálnom kell.

– Mégis mire?! – Egy pillanatra megtorpant, mikor meghallotta, milyen hisztis hangsúllyal volt képes kiejteni ezt a mondatot.

Beilschmidt megkopogtatta egy fa törzsét, majd felnézett rá, végül megcsóválta a fejét, és átment a következőhöz.

– Kell egy csónak. Vagy tutaj. Gondolom, te nem azzal jöttél.

– Hát nem.

– De valamivel el kell mennünk innen, és hacsak nincs kedved egy szál fatörzsbe kapaszkodni, akkor össze kell dobnunk valamit, amivel megléphetünk.

Megállt és összefonta a karjait.

– Nem értem a többesszámot.

Beilschmidt leejtett vállakkal sóhajtott, és visszafordult.

– Mint azt oly nagyszerűen megfigyelted – kezdte gúnyosan –, a jobb kezem kissé tropa. Vagyis igen nehezen tákolnék össze akármilyen úszó szerkezetet belátható időn belül. Még tüzet se tudok gyújtani, a fene egye meg! Így hát, és ezt nekem is nagyon nehezemre esik kimondani, szükségem van nem túl nagyra becsült társaságodra ahhoz, hogy túléljem ezt a… hát, ezt az egészet.

Mosolyra rándult a szája széle.

– Ezzel csak az a gond, hogy nekem nincs szükségem rád.

Arra se méltatta, hogy válaszoljon, csak kétkedőn meredt a szeme közé. Elég hosszan ahhoz, hogy Roderich belássa, de igen. Ő csak irányítani tudja a hajókat, az építésükhöz nem ért.

Az erdő csakhamar megtelt a munkájuk zajával. Már nem favágással, egyéb feladatok kívántak tőlük teljes odafigyelést és komoly erőfeszítést.

– Mert ez a fa miért nem jó?! – kiabálta Roderich.

– Nézz már rá! – üvöltött Beilschmidt. – Vékony, göcsörtös, biztos tele van csomókkal, és próbáld meg letörni az egyik ágát, olyan rohadt kemény, hogy ezt karddal nem vágod el! De ha van egy balta vagy fejsze az alatt a csini kabát alatt, hát itt volna az ideje, hogy előkapjad!

– Ne szidd a kabátom, többet ér, mint az egész nyomorult életed!

Ez volt az a pont, mikor a porosz megint kardot rántott.

– Igen? És tudod miért? Tudod?

Ha már az egyik kard kívül került a hüvelyen – vagy Beilschmidt esetében, a derékra kötött madzagon –, akkor a másik sem pihenhetett.

– Most jön a tragikus gyermekkorod? – affektált. – A nehéz életed, amiből a bűnözés volt az egyetlen kiút?

– A vicc az, hogy nem tévedsz – fintorgott ő. – De nem érsz te annyit, hogy magamról meséljek, Roddy-Moddy.

Megszorult a keze a markolaton. Megvárta, míg a férfi elmegy és szemügyre vesz egy másik fát, csak akkor dünnyögte el az orra alatt:

– Piefke.

– Hallottam!

– A moszkvai nénikéd térde kalácsát, azt hallottad!

Civakodva mentek tovább az erdőben. Arra mind a ketten gondosan ügyeltek, hogy legalább öt lépés távolság legyen közöttük; ha Beilschmidt megnézett egy fát, akkor Roderich csak az után ment oda bírálni a férfi véleményét, hogy a porosz már odébbállt és fordítva. Szidták egymást, mint a bokrot, egészen addig, míg Beilschmidt egy cirkalmas mondat közepén fel nem sétált egy szikla szélére, ahol a mondat közepén a torkára forrt a szó.

– Remélem, így maradsz! – vetette oda neki.

Amaz csak intett neki, hogy menjen oda mellé. Roderich elégedetlenül felmordult, és felkaptatott hozzá. Aztán csípőre tette a kezét.

Egy ránézésre ötven láb mély szakadék peremén álldogált. A folyó vájta húsz láb széles szakadék meredek, sziklás oldalából néhol vékonyka bokrok és satnya fák nőttek. A mélység felett számtalan kétujjnyi vastag inda lógott.

Roderich azonnal tudta, hogy nem akar átmászni ezen a szakadékon, és valószínűleg nem is lenne sok értelme, mert odaát ugyanolyan fák nőnek, mint azon az oldalon, ahol ő állt. Őt jobban vonzotta a folyó odalenn. Egészen pontosan az a lehetőség, hogy egy bizonyos kéretlen és botcsinálta útitársa tragikus módon életét veszítse benne. Szörnyű baleset lenne. Ezzel talán Elizaveta is meg tudna békélni.

A gondolatot tett követte. Csak az utolsó, lökés előtti pillanatban nézett a poroszra, hogy lássa az arcát, mikor lezuhan.

Összetalálkozott a pillantásuk.

Jól megtaszajtotta a férfit, és rémülten kapott kapaszkodó után, mert a keze összeakadt a poroszéval, aki ugyanúgy meg akarta lökni őt, csak nem vállra, hanem derékra célzott, ezért nem vették észre egymást, mikor a másik háta mögé csempészték a kezüket.

Roderich billent a mélység fölé elsőnek. A legközelebbi kapaszkodó Beilschmidt volt. Üvöltve zuhantak le mind a ketten.

Roderich csak zuhant volna, ha nem lettek volna azok az indák. Fennakadt az egyiken, a növény hangosan elpattant, zuhant tovább, egy vastagabb átfordította, egy másik megpördítette, s mire megállapodott a szakadéknak nagyjából a közepe felé, sikerült egészen szakszerűen gúzsba kötnie magát.

Ráadásul a háta gyanúsan meleg és nem növény-szerű felületet érintett. Szaggatottan sóhajtott, és rúgott egyet a jobb lábával, amit egészen mozdíthatónak érzett. Az indák egész hálója megrándult tőle.

– Ezt nagyon gyorsan hagyd abba – szólalt meg a porosz. Jól sejtette, a gyanúsan meleg felület a nyavalyás háta volt.

Még egyet sóhajtott.

– Ezt is hagyd abba.

– Egészen biztosan szeretnék felhagyni a lélegzéssel – jelentette ki mogorván.

– Én a mozgásra céloztam, de jó ötlet, próbálkozz vele.

– Van valami külön oka annak, hogy szeretnéd, ha nem mozognék, vagy szimplán problémáid vannak azzal, hogy kimásznék ebből a gödörből?

Úgy mondta, mintha az átharcolt hosszú percek, vagy akár órák után neki lenne ereje arra, hogy sziklát másszon.

– Azzal vannak gondjaim, hogy mozogsz, és ha mozogsz, akkor mozog minden, és nem nagyon bízok ezekben az indákban, ami azt illeti.

Nagyon ingerülten oda akart vetni valami csípőset, de egy hangos morgás elhallgattatta. A morgást csattanás követte.

– Hiábavaló lenne reménykednem benne, hogy ez a gyomrod volt, ugye?

– Nyilván.

– Nem sziklák vannak a szakadék alján.

– Miért is lennének.

– Aligátorok?

– Vagy krokodilok, sose értettem a megkülönböztetésükhöz.

– Wunderschön.

Roderich azon kezdett tűnődni, hogy vajon létezik-e lélekvándorlás, és ha igen, akkor mi szörnyűt kellett elkövetnie ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Vagy csak ezzel vezekel, amiért mindig feleselt az apjával.

– Ez a te hibád.

– Kend rám, ez az.

– Nem rád kenem, ez egészen pontosan a te hibád, Piefke.

– Most komolyan? – fakadt ki. – Itt vagyunk a halál küszöbén! Mi lenne, ha nem nyafognál, hanem hagynál gondolkodni, hátha, ismétlem, hátha ki tudok találni valamit, hogy ne forduljunk fel!

– Királyi többes?

– Ha esetleg elpatkolsz, azt betudom járulékos veszteségnek. Nem foglak megsiratni.

– Elizaveta sem sírt utánad.

A porosz megmerevedett. Vívódott, hogy hagyja-e kétségek között vergődni a férfit. A gond az, hogy nem őt sajnálta, hanem Elizaveta után sajgott a szíve. A lány lélektelen, üres tekintetére gondolt. A tengertől illatozó hajára, az érzésre, hogy milyen volt megsimogatni. Egészen sprőd lett a sótól, nem volt olyan selymesen puha, mint Zwingli copfja. A szíve olyan búsan dobogott, mikor a mellére hajtotta a fejét, mintha egy üres város felett gyászoló lélekharang visszhangját hallgatta volna.

A ruhájába törölte hirtelen nyirkossá vált tenyerét. Az indaháló megmozdult, de Beilschmidt ezúttal nem rivallt rá.

– Nem sírt utánad, mert sokkot kapott – vallotta be végül. – Nem tudta felfogni, mi történt. Előbb reszketett, aztán nem mozdult többet. Nem felelt, ha kérdeztem. Ült, ha leültettem. Feküdt, ha lefektettem. Magától azonban… a teste ott volt, de a lelkét vitted magaddal, Piefke.

Ezúttal Beilschmidt állt neki mocorogni, és Roderich rájött, hogy marha ijesztő, ha nem miatta, hanem valaki más miatt mozog az indaháló.

– Rajtad kívül tudja valaki, hogy kicsoda? – kérdezte. – Mármint… egy kormányzó lánya, őt csak nem fogják felakasztani.

– A tengernagy elvileg tudja, hogy az elrabolt kedvesem a fedélzeten volt. – Inkább volt hangos tűnődés, mint tényközlés. – Őt viszont nem érdeklik a rangok. A sajátja sem, ő csak csinálja azt, amit gondol, és ehhez eltipor mindenkit, aki az útjába kerül.

– Mennyi idejük van? – Mikor nem felelt, Beilschmidt fájdalmasan felkiáltott. – Az Úr szent nevére! Ha nem tudod, akkor azt mondd, csak… Roderich, kérlek.

– Legfeljebb egy hét, de minden attól függ, hogy Herr Kirkland mikor adja fel, és kezd el beszélni. Azt nem tudom, hogy a tengernagy úr mit akar tudni, de vele fogja kezdeni. A legénység többi tagja meg… Ha Herr Popescu veszi át a helyem, akkor kérdéses, hogy eszébe jut-e majd enni adni a foglyoknak.

Ebbe ezidáig bele se gondolt. Kiküldetés alatt logikus, hogy a rangban utána következőt nevezik ki kapitánynak, de Vladimir egész egyszerűen képtelen úgy végezni a dolgát, hogy nincs közvetlen felettese. Begörcsöl, elbizonytalanodik, és előbb kap gyomorfekélyt, mint hogy megtanulja ezt kezelni. Ha Bondevik pontos utasításokat ad neki, akkor ideiglenesen talán megteszi, de hosszútávon felőrölné a nyomás.

Az is eszébe jutott, hogy Bondevik esetleg Tinót nevezi ki, de azonnal elvetette az ötletet. Nem tartotta esélyesnek, hogy a finn elsőtisztet a tengernagy ilyen távol engedné magától.

Fenn, a szakadék szélén megmozdult az egyik bokor. Roderich azonnal a nyakát kezdte nyújtogatni. Kicsit odébb megmozdult egy másik is.

– Hé! – kiáltott fel, majd angolra váltott: – Idelenn!

Belschmidt alatta németül dünnyögött:

– Igen, nyilván van még ezen a szigeten ember rajtunk kívül…

A szakadék fölé egy festett arcú, pilincka néger kamasz hajolt be.

– Segítség! – kiáltott fel Roderich boldogan. – Fel tud húzni minket, uram?

– Miamano vanalenn?

– Egy szót sem értek, de biztosan! – Diadalmasan fordult Beilschmidthez: – Tessék, ember.

– Odavagyok az örömtől.

A bennszülött ugyan visszahúzta a fejét, de Roderich hallotta, ahogy kiabál:

– Hejajocci, kettebejo ma dark i odal enna susna abe e!

– Mitte ma kogol itza givasagi.

Egy másik bennszülött hajolt be a szakadék fölé. Azt a meglepett arckifejezést Roderich még idegen nyelven is értette.

– Not ekolk e, mara dun helib e, manek savoke ert. Lesne vaci. Nea diok menel feli.

Nem beszéltek tovább, csak a fiatalabbik hajolt vissza a szakadék fölé és csálé vigyort küldött Roderichnek. Visszamosolygott rá.

– Ugye tud nekünk segíteni, fiatalember?

– Csöpp baljós előérzetem támadt – mondta Beilschmidt félhangosan.

– Ki fog húzni minket – kötötte az ebet a karóhoz Roderich. – Ne láss rémeket.

– Eszem a naiv világnézeted.

A fiú egyszerre hátrafordult. A bokrok megint mozogtak, de Roderich bizakodott. Illetve, megbeszélte magával, hogy ő márpedig most bizakodik. A saját jól felfogott érdeke. Szétáradt benne a megkönnyebbülés, mikor a fiú visszajött, mondott valamit a saját nyelvén, és ledobott egy darab kötelet Roderichnek.

– Ezzel most mit kezdjek? – kiáltott fel sértetten.

És akkor hopp, a kötél megmozdult. Még sziszegett is hozzá. Roderich ereiben meghűlt a vér, és mozdulatlanná vált.

– Hékás – szólalt meg Beilschmidt. – Minden rendben?

– Befogod – mondta halkan, jóformán mozdulatlan szájjal. – Vagy itt halunk meg mind.

– A hirtelen pesszimizmusod sem tetszik…

A kígyó tekergett rajta, a bennszülött odafenn meg a hasát fogta nevettében. Roderich lehunyt szemmel számolta a másodperceket, reszketett az indák ragaszkodó ölelésében és megpróbálta elképzelni, hogy a kígyó csak egy polip karja. Akkor nem félne, csak undorodna tőle.

– Sedde vede termi te! – hallott fentről egy ingerült kiáltást.

A csattanás alapján egy pofont is kiosztottak. Résnyire nyitotta a szemét, és egy méretes kampót látott közeledni. Nagyot nyelt, de a riadalma feleslegesnek bizonyult; csak a kígyót emelték le róla, hogy aztán a vízbe lökjék. A krokodiloknak nem kellett kétszer mondani. Beilschmidt élesen beszívta a levegőt.

Miután a kígyó kikerült a képből, Roderich sokkal kevésbé tartotta aggasztónak a fenti bennszülötteket és a hosszú botjaikat, melyeknek vége laposan kiszélesedett és horogban végződött. Hárman álltak a meredély szélére ilyen eszközökkel és lenyúltak Roderichért. Ketten egy-egy combja, a harmadik a válla alá nyúlt.

– Készülj – figyelmeztette a poroszt.

– … et spiritus sancti, amen – fejezte be az imát a férfi.

A férfiak ütemes kántálásra húzták. A falból kinövő, megfeszült indák pattanva szakadtak el. Roderich testéről hirtelen eltűnt az őt kifeszítve tartó kötés, és önerőből kellett volna megtartania magát olyan pózban, hogy a bennszülöttek fel tudják húzni. Neki erre nem volt ereje. Amint érezte a lazulást, kicsavarodva ráfogott arra a botra, amivel a válla alá nyúltak. Fenn ez kisebb technikai problémákat okozott, de Beilschmidt sem volt boldog. A kettejüket összekötő inda még nem eresztett – nem hát, fájt is tőle Roderich hasa rendesen –, de a porosz, amint lehetősége nyílt rá, két karral ölelte át Roderich derekát és csak lógott.

– Ez volt életem legkínosabb cselekedete – mondta a farának.

Ha az erőlködés mellett tudott volna még beszélni, talán hozzávág valamit a fejéhez, de sajnos el volt foglalva a nem meghalással.

A bennszülöttek felhúzták azt a két botot, amivel addig a lábainál fogva húzták, és mentek segíteni annak, akinek őket kellett tartani.

Kisebb-nagyobb, a sziklafaltól elszenvedett horzsolások, illetve Beilschmidt folyamatos szitkozódása mellett végül csak sikerült feljutniuk a sziklára. Roderich fáradtan térdre rogyott és hálásan a megmentőire mosolygott.

Akik cserébe kihegyezett botokat szegeztek az arcának.

– Ezek szerint mégsem haverok – emelte fel a kezét Beilschmidt.

– E-e-e – röhögött az egyik, vörös csíkokkal díszített férfi. – Nyami-nyami.

Roderich kezdte feladni az életet.

– Szerinted is úgy hangzott, mintha…

Az egyik férfi bunkóval a kezében előlépett, és roppant udvariatlanul még azelőtt leütötte, hogy befejezhette volna a mondatot.

>>> Folytatás >>>

De profundis: latin, szó szerint azt jelenti, „a mélységből”. A Zsoltárok könyvének 130. verse kezdődik így, az angolszász irodalomban rendszeresen használják a tengermély szinonimájaként.

Piefke: ha minden igaz, akkor ez egy echte osztrák szitokszó, csak ebben a korban még nem használták. Lol. A német egység meg a porosz-osztrák konfliktusok kapcsán keletkezett, az osztrákok úgy tartották, hogy gyakori porosz vezetéknév. Ha így hívtak, azzal feltételezték, hogy porosz vagy, ezzel együtt egy műveletlen, neveletlen, ostoba, tahó…

Arschgeige: szó szerint fordítva segg-hegedű. ;)

Trisztán és Izolda: kelta gyökerekkel rendelkező, középkoron átívelő hősmonda, van egy rakás változata. Ne kérdezzétek, hogy a srácoknak honnan jött fel, egyszerűen vitatkozni akartak valamiről. Gondolom, most mindenki meg van lepve.