Nászút #19

Hejhó, ki jött és hozott decemberre holmit! Gondoltam rá, hogy holnapra hagyom és Mikulás, de mivel a témája nem igazán mikulásos, vagy éppen télies, ezért maradtam az eredeti elképzelésnél. Tá-rámm. Lehet, hogy nem fogtok szeretni.

No de: emlegetünk valakit, akiről már egyszer szó volt. Vajh kiről van szó...

Úgy emlékszem, egyszer már lábjegyzetben közöltem, de most ismét lehozom, azért, hogy biztosan ne felejtsétek el, lol.

Sídh: Írország meg Skócia meg úgy alapvetően a kelták tündérei, istenei, természetfeletti lényei.

Sídhe: azt jelenti, domb. A sídh lakóhelye.

Hogyan legyünk végtelenül türelmes kanadaiak

A kabinok vékony falait átütötték az ágyúgolyók. A katonák feldúlták a holmijukat, az összeborogatott ruhadarabokat és személyes kacatokat éles faszilánkok borították. Marie kirázott néhány takarót, azokkal vonultak le a második fedélzetre, abba a helyiségbe, ahol Scott, Gitta és a gyerekek hálója volt. Oda zsúfolódtak be mind. Egymás hegyén-hátán hevertek, és Erzsi nem tudta, hogy aludt-e egyáltalán, vagy csak meredt a sötétségbe és hallgatta a szuszogásukat.

Különösen érezte magát: a szíve duzzadt a mellkasában, hatalmasra nőtt, de belül üres volt. Nem értette. Ezen tűnődött, mint holmi érdekes filozófiai kérdésen. Mikor a többiek mozgolódni kezdtek, ment velük. Mikor a ködön átszűrődő, sápatag hajnali fénynél nekikezdtek a romeltakarításnak, ő is segített. Ötletszerűen felmarkolt valamit, majd célját feledve pár lépéssel odébb letette. Rémlett neki, hogy Feliks kért tőle valamit, hogy Dora leültette egy lék mellé, de nem volt benne teljesen biztos.

Gilbert él, és csak ez a fontos.

Persze látta a többiek arcát. Nem ismerték a hárpiát, akinek az arca kísértetiesen hasonlított a kikötőbeli nőére. Nem bíztak benne. Nem hittek neki. Nem akartak hinni neki.

– Nem lehetünk biztosak benne – hallotta Marie óvatos, puha hangját nagyon-nagyon messziről. – Lehet, hogy él. Lehet, hogy nem.

Nem hitték. Tudta, mert Toni nem mosolygott, Mattnek pedig nem kellett kétpercenként rászólnia Alfredre, hogy viselkedjen normálisan.

Végigsimított a korláton, de a keze nem úgy siklott, mint várta. Hangos cuppanással vált el a fától, az ujjain ragacsos, barnás kulimász maradt. Összeérintette két ujját és fintorgott.

Gilbert nem fog örülni.

Vödröt és súrolókefét keresett. Előbb a kezét, majd a korlátot mosta le, körben az egész hajón – már ahol megmaradt a korlát. Gitta ráripakodott a gyerekekre, mikor ők fel akartak jönni a fedélzetre. Dora csendesen megjegyezte neki, hogy az egyik alsó fedélzeten van egy akkora lyuk, amin egy nagyobb társzekeret be tudnának tolni. Gitta rövid töprengés után a gyerekek után ment. Erzsi mosolygott.

A lepucolt korlát látványosan elütött a környezetétől, hát nekiállt az egész fedélzet szisztematikus feltakarításának. Úgy, mint mikor Gilberttel ketten csinálták: zónákra osztotta a területet, mindig csak egy résszel foglalkozott.

A szíve lassan visszazsugorodott az eredeti méretére és fájt. A világ hangjai a helyükre zökkentek. Erzsi érezte, hogy néha meg-megremegnek az ujjai, de akkor erősebben rászorított a kefére és még nagyobb elánnal súrolta a pallókat.

Szükség van rá. Gilbert jól van és ugyan nincs vele, de jól van. A többieknek kell a segítsége, és azzal csak hátráltatja őket, ha elhagyja magát. Tegye azt a mihaszna úrilány, akinek otthagyta a menyasszonyi ruháját Port Magorban.

Chiara a kormány mögött állt. A csata során megsérült fokokat tekerte ki és cserélte le. Az ikrek közül az egyik mindig a hajó orrában ülve meregette a szemét a ködbe, a másik a javításban segédkezett odalenn. Óránként váltották egymást; éppen Matt volt a soros őrszem. Eduard próbált összeütni valami ehetőt, Feliks és Marie pedig Heidi lábával törődtek. Feliks a nő segítségével tette sínbe a törött végtagot. A pólya tekergetése közben időnként szünetet tartott, hogy Marie zümmögő, latin nyelvű énekléssel kísérve be tudja kenni Heidi lábát egy morzsolt gyógynövényekből készített tinktúrával. Miután vele végeztek, Scottot akarták kezelésbe venni; a skót jobb arccsontja reggelre szederjes lett, a letépett körmei helyén pedig csúnya sebek lettek. Marie már korábban is le akarta fertőtleníteni azokat, de Scott hevesen ellenállt.

Erzsi összerezzent, mikor Marie fejhangon kiabálni kezdett.

– Fogd már fel azzal a borsó agyaddal, hogy elveszítheted az ujjaidat! Oda leülsz!

A mutatóujjával kardként döfött a sámlira, Scott pedig megszeppent ijedtséggel somfordált oda és ült le. Ijedt arckifejezéssel legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Fiatal felnőttnek. Erzsit hirtelen megvilágosodásként érte a felismerés, hogy milyen sok mindenben hasonlítanak az ikrek a nagybátyjukra. Az arcukon jobban érvényesültek Marie finom vonásai, de a testalkatuk nagyon hasonlított.

Erzsi fejében Marie férje, Arthur, az addigi arctalan idegen kategóriájából kilépve kezdett nagyon hasonlítani Scottra.

Marie hangosan zsörtölődött és szidta Scottot, mint a bokrot, a legkisebb mértékig sem ügyelve a finomságra, miközben a kezeivel foglalkozott. Feliks legalább olyan megszeppenten sietett oda hozzá, mint amilyen Scott volt, mikor Marie pattanó hangon magához intette.

Heidi Zwingli zord arccal figyelte a jelenetet. Neki esze ágában se volt felkelni a priccséről. A gondosan bebugyolált törött lába nagyobbnak tűnt, mint ő maga.

A többiek az alsóbb fedélzeten és a raktérben voltak, próbálták betömni a hajótesten tátongó lyukakat. A legnagyobb réseket, melyek az elsüllyedéssel fenyegették a Trinitét, a flotta betömette, de így sem volt elég fájuk ahhoz, hogy minden léket, minden ereszt, minden kiszakadt válaszfalat pótoljanak.

– Ez rosszabb, mint mikor azzal a portugál istencsapásával akadtunk össze – dörmögte a szemetet söprögető Toni.

Erzsi nem tudta, kire céloz, és hiába figyelt, hallotta a szavakat, ahhoz még nem érzett magában erőt, hogy visszakérdezzen.

Fájtak a vállai, mire végzett, de a fedélzet ragyogott. Rezignált nyugalommal öntötte ki a mocskos vizet. Még mielőtt azonban újabb vödörrel meríthetett volna, Matt lépett hozzá. Egy szilkében híg levest hozott neki.

Bágyadt mosollyal megköszönte. Matt visszamosolygott, és megvárta, míg Erzsi elkortyolja az ebédet. Nem volt elég laktató, és még íze sem volt sok, de a többiek ugyanazt és ugyanannyit kaptak, mint ő, hát nem panaszkodott.

– Azért nagyon remélem, hogy Edet nem tartjuk meg a szakács pozíciójában – dünnyögte, mikor visszaadta a tálat Mattnek.

– Igazából anya főzött, Ed csak anya fazék előtti megtestesülése volt. És láthatóan nem tudta értelmezni a két csuklómozdulatnyi sót.¹

Erzsi nevetett. Kicsit sután, kicsit gyengén, talán még egy csöppet erőltetetten is, de Mattet megnyugtatta. A nagykamasz megkönnyebbülten leejtette a vállait és indult összeszedni a tányérokat, hogy elmosogasson.

Már nyúlt a vödörért, hogy ott folytassa a takarítást, ahol abbahagyta, mikor Scott kétségbeesett kiáltása végigzengett a hajón. Mindenki félbeszakította, amit éppen csinált, és rémülten meredtek a fedélzetre robbanó skótra.

– Te! – bökött a kipirult arcú férfi Mattre. – Jössz velem, most azonnal!

Matt ijedten hátranézett, hogy Scott tényleg őrá gondolt-e, de mivel senki nem állt mögötte, letette a tálkákat a földre, és sietett a nagybátyja után.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Romana.

Toni diplomatikus vállvonással felelt és összeszedte a tálakat, hogy akkor majd elmosogat ő. Erzsi mert egy vödör vizet, amit Toni elkért, hogy mosogathasson benne, hát mert még egyet. Scotték ekkor értek vissza a fedélzetre. Egészen kipirultak az erőlködéstől, ugyanis egy méretes, intarziás ládát hoztak, aminek az egyik sarkából gyanúsan csorgott a víz.

– Oké, tedd le! – szólt rá Scott Mattre.

A fedélzet kellős közepén tették le a ládát. Scott a plédje alól kapta elő a kulcsot, amit beillesztett a láda zárjába. Elforgatta a kulcsot, de a kattanás után nem nyitotta fel a fedelet azonnal.

– Nyugi-nyugi-nyugi – mondta magának. – Csak nem ment gallyra minden…

Hirtelen rántotta fel a láda fedelét.

A ládában változatos méretű, vizes tekercsek hevertek. Scott nyöszörögve markolt bele a hajába, majd pánik-közeli hangot megütve kérte el Erzsitől a vödör vizét. Ráadásul egészen udvarias volt.

Odavitte neki. Scott akkor már az ajkát beharapva bontogatta az egyik tekercset. Heidi és Gitta kérés nélkül csatlakozott hozzá, és segített neki kiteregetni és édesvízzel óvatosan lemosni a sót a tekercsekről.

– Össze fog rohadni mind – jelentette ki Scott síri hangon.

– Ha így állsz hozzá, biztosan – felelt Gitta nyugodtan. – Erzsi, kitennéd ezt a napra, kérlek?

A papírcsík másfél méter hosszú és harminc centi széles volt. Erzsi óvatosan vette kézbe és tanácstalanul körbenézett; a tejfehér köd nemigen kedvezett a napnak. Végül olyan helyre tette a papírt, ahová ebben a napszakban rendszerint odasütött a nap, és nem volt láb alatt senkinek. A ködöt nézve benne is felötlött az aggódás, elvégre ilyen párás időben a tekercsek lehet, hogy tényleg nem fognak megszáradni. Szemügyre vette az írást, hátha egyszerűbb lenne átmásolni, de meglepetten vette észre, hogy a papírt olyan betűkkel rótták tele, melyeket ő nem ismert.

A papírteregetésben csakhamar Matt és Toni is társa lett. A három kereskedő gyakorlott kézzel bontogatta szét a tekercseket és könyvlapokat. Scott folyamatosan skót káromkodásokat dünnyögött az orra alatt. Gitta elmondta, hogy melyik papírt milyen fényviszonyok között szárítsák meg. Heidi egy árva szót sem szólt, egészen addig, míg egy feltekert festmény nem akadt a kezébe.

Erzsi megtorpant Heidi mögött. Matt is odajött kíváncsiskodni, és ő sem szabadult. Scott idegesen szusszant és rájuk akart szólni, de a képet látva az ajkára forrt a szó.

A festményről négy, fehér inges fiatalember tekintett rájuk. Erzsinek beletellett egy hosszú pillanatba, míg megismerte a jobb szélen Scottot, a képmás ugyanis olyan gondtalan örömmel mosolygott, ahogy az eredetijét még soha nem látta. A másik három, akit hozzá hasonlóan vastag szemöldökkel vert meg a sors, ugyancsak mosolygott.

A beálló kínos csendet Matt törte meg:

– Melyikük apa?

Várakozón nézett Scottra. A férfi habozva pillantott unokaöccse szemébe.

– A szőke – bökte ki végül.

Erzsi újra a képre nézett. A négy fivér közül csak egy volt szőke, ő balról a második volt a képen. A legalacsonyabb, ezzel a legfiatalabb arcú volt a képen. Erzsi ránézésre azt mondta volna, hogy ifjabb volt a festmény készültekor, mint az azt néző fia. Bárki is készítette a festményt, ügyes kezű festő volt: Arthur Kirkland zöld szemei igen kifejezőek voltak. Egy boldog kamasz szemei, aki szeretett testvérei körében áll.

Scott mintha a gondolataiban olvasott volna. A hangjában mentegetőzés bujkált:

– Marie nagyon sokat túlzott ezen a képen. Egyesével rajzolt le bennünket, de úgy festett meg minket, mintha így álltunk volna modellt neki.

Matt dadogva kérdezte, miért. Scott arcán kesernyés mosoly terült szét.

– Nézz csak rá. Arthur tizenhét volt, és akkoriban utált mindent és mindenkit, minket is beleértve. Nem mintha olyan sokat tettünk volna azért, hogy kedveljen minket. Vagy bármelyikünk tett volna azért, hogy kedveljük egymást. Ha így megálltunk egymás mellett, akkor az esetek többségében tíz perc múlva valamelyikünk vérzett.

– Általában Owen orra.

Marie hangjára összerezzentek. A nő nem őket nézte, hanem a képet, mereven és szigorúan.

– Nem tudtam, hogy nálad van. Sőt, egészen biztos voltam benne, hogy ha hozzád kerül, akkor kidobod.

– Flynn rakta el. A hajónk roncsai között találtam.

További magyarázat helyett a vállát vonogatta. Erzsi el tudta képzelni: miért dobna ki egy képet, melyről az elveszített testvérei mosolyognak le rá?

– És a másik kettő? – Matt ezúttal az anyjára nézett.

Marie mosolyt erőltetett az arcára, és megsimogatta a fia vállát.

– A bal szélső Owen, Arthur és Scott között pedig Flynn áll.

– Azt hittem… – szólalt meg Matt, de félbehagyta a mondatot. – Én… azt hittem, szereted a rendet, maman.

– Ha születési sorban festettem volna meg őket, csak még jobban kitűnt volna, mennyire egy kaptafára készültek. Nézd csak meg; ugyanaz az orr, ugyanaz az áll… Flynn haja a legsötétebb, és Arthur felé egyre világosodik…

– Befejezted a családom elemzését? – vágott közbe hirtelen Scott.

– Ahogy kívánod – hajtott fejet dacosan Marie és ellibbent.

Matt arcáról sütött, hogy megannyi kérdést fojtottak bele. A kép további bámulásának Heidi vetett gátat, mikor egy merőkanállal vizet loccsantott a képre, és finom mozdulatokkal nekiállt lemosni róla a sót. Erzsi nem volt teljesen biztos benne, hogy az olajfestmények tisztításának ez a legelfogadottabb módja.

Már alacsonyan járt a nap, mire a láda kiürült. Addigra a fedélzetet mindenhol vizes és félig száraz tekercsek borították, lesúlyozva, hogy egy hirtelen széllökés egyiket se vigye el. Amikor azt hitte, hogy senki nem figyel rá, Alfred közelebbről is szemügyre vette az egyiket, de zavart arckifejezése alapján ő sem tudta elolvasni.

Nem csak Erzsi, de Matt is észrevette, hogy a fivére a fedélzeten van. Szokott csendességével magához intette, és megmutatta neki apjuk és nagybátyjaik képmását. Alfred gyorsan kifaggatta Mattet mindenről, amit a témában megtudott – Erzsi őszinte meglepetésére, franciául. Azok ketten olyan tájszavakkal kevert konyhanyelvet beszéltek, hogy az ő szépirodalmon művelt, párizsi oktatóval pallérozott franciája csak arra volt elég, hogy egy-két szót megértsen a sebes hadarásukból.

Beszállt a lentebbi szintek romeltakarításába. Miután a főfedélzet tiszta volt, Toni kezdett bizakodni. A mosoly visszaköltözött az arcára, de még mindig letört volt – ez az egész legénységen érződött.

Erzsinek ettől csak még fájóbb volt Gilbert hiánya.

Nem sikerült végezniük. Mikor a köd kezdett narancsszínt ölteni, Matt vacsorához szólította őket. Egyesével, egy ronggyal segített megmosni mindenkinek az arcát, aki a nagy takarítás közepette mocskos lett. Erzsi megköszönte a segítséget, mire a kamasz szégyellősen elpirult.

Romana és Toni hagyományos vacsorázó-szőnyegének az egyik oldala csúnyán megpörkölődött. Feliks alatt is másik párna volt, Erzsi pedig már csinosan elrendezgette a maguk párnáit, mikor rájött, hogy feleslegesen hozta elő Gilbertét, a vőlegénye nem fog csatlakozni az étkezéshez. Keserű arccal markolta fel és a melléhez szorítva azt indult vissza a lépcső alatti gardróbhoz.

– Erzsi – szólította meg Marie. – Hagyd csak. Mindig terítünk azoknak, akik éppen nincsenek velünk.

Megremegett a térde. Marie azonnal fordult tovább, folytatta az ételosztást. Fel sem tűnt neki, hogy milyen hatással volt Erzsire a mondatába rejtett „éppen”-szócska.

A vacsora csendes és nyomott volt. Erzsi néha szó szerint meg tudta volna fojtani a többieket egy kis csöndért, most mégis azt kívánta, bár beszélnének. Erre sokat kellett várnia. Már elmajszolta a vacsorához járó vékony kenyérszelet utolsó morzsáit, és a kezei lefoglalására lassan forgatta az üres szilkét, mire Toni megszólalt.

– Hogy állunk a lékekkel?

– Még van, de elfogyott a deszka – jelentette készségesen Al.

– És az élelmiszereink nagy részét a flotta elvitte – tette hozzá Ed.

Toni lehunyta a szemét és sóhajtott.

– Mennyi élelmünk van?

– Szűkösen három napra elég. – Marie hangjáról Erzsinek egy öreg nő és egy kőkemény szárított marhahús keveréke jutott eszébe. – Rendes fejadagban mérve kettő, de ha okosan osztjuk ki és Alfred nem jár rá a maradékra, akkor kitart háromig.

Alfred szipogott.

– Halászháló van? – nézett körbe Scott.

Toni lehorgasztotta a fejét. Mindenki a tálja aljába bámult.

– Ezeket Gilbert tudta – törte meg a kínos csendet Ed. – Az ő dolga volt rendet tartani.

Erzsi összerándult. Megszorította a szilkét.

– Jó, akkor legyen nektek vasárnap, mosogatok én.

– Ilyen kézzel? – vonta fel a szemöldökét Gitta.

Scott megrántotta a vállát.

– Mosogatok én – ajánlotta fel a svéd. – Te szedd össze a tekercseket, ne maradjanak kinn éjszakára.

Scott beleegyezett. A gyerekek még ettek, és Gitta figyelme nagy részét még nekik szentelte, így Scott volt az, aki körbejárt és összeszedte az üres tányérokat. Heidi nem volt hajlandó felemelni, letette a maga szilkéjét a lába elé, és fagyos tekintettel méregette a skótot, míg a férfi el nem tűnt a konyha irányában. Gitta csakhamar követte, a gyerekekkel együtt.

Feliks szedelőzködni kezdett. Felsegítette Dorát. Romana a tat felé húzta Tonit, az ikrek pedig, remélve, hogy átlátnak a lassan ritkuló ködön, felmásztak az árbocra. Erzsi nem látta értelmét, hogy felkeljen, a maga munkájával már nem tudott volna haladni. Pár perc és besötétedik. Holnap kell folytatnia, akkor is, ha nem sikerült felőrölnie minden erejét, ha a vállai még nem sajognak eléggé, ha még nem érzi magának kábának a fáradtságtól. Érezte, hogy az este megint túl hosszú időt fog tölteni a plafon bámulásával.

Marie és Heidi sem mozdult. A francia nő kinyújtóztatta a lábait.

– Igen sok embernek van igen sok indoka utálni ezt a barmot. – A konyha irányába biccentett. Erzsi már a hanglejtéséből tudta, hogy Scottra céloz. – Neked mi bajod vele, azon túl, hogy seggfej?

Erzsi tapintatosan elfordította a fejét, és úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy az ikrek lassabban másznak, Feliks pedig lassít a lépcső felé menet.

Heidi Marie-ra nézett és összeszorította az állkapcsát. Noha Scott volt az, aki a legegyszerűbb mondatába is egy életre elég haragot tudott préselni, a svájci hangjában rezgő gyűlölettől Erzsit kirázta a hideg.

– Megölette a húgomat.

Erzsi hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Feliks már lenn is volt a lépcső alján, az ikrek pedig az árboc csúcsán. Ez nem egy könnyed történet volt, amin később csámcsoghatnak és jókat kuncoghatnak egy pohár bor mellett.

– Ne haragudj, de biztos vagy benne? – puhatolózott Marie. – Sokat lehet mondani róla, de szándékosan…

Heidi közbevágott:

– Négyen tudták, hol lakom: te, Romana, Lili és… ő. – Még arra se tudta magát rávenni, hogy a nevét kimondja. – Ha ti hárman itt voltatok, akkor Bondevik egyedül Lilitől tudhatta meg, hol vagyok. És ha ez így van, akkor Lili már nem él.

Nem értette. Hiányzott neki egy láncszem, a kapcsolat Scott és Lili között. Hacsak Heidi nem arra céloz, hogy a skótnak kellett volna fogságba esni a húga helyett.

Felállt, felkapta a maga és Gilbert párnáját, és hosszú létekkel a másodfedélzetre sietett.

Heidit most szabadították ki, és kék-zöld foltok borítják, nincsenek körmei, a lába pedig eltört. Scott alig pár órát töltött a tengernagy vendégszeretetére bízva, de ő sem úszta meg sértetlenül. Erzsi torka elszorult, és mély szánalmat érzett az ismeretlen nő, Lili iránt. Ha ő is olyan apró termetű, mint a Kereskedő… szerencsétlen.

Felötlött benne a gondolat, hogy Heidiben talán ugyanazok az érzések munkálnak, mint őbenne a Rettenthetetlen fedélzetén. Ott, a cella padlóján heverve, bármelyik barátja életét odadobta volna Gilbertéért cserébe. Azonnal bűntudata támadt.

A többiek már lefekvéshez készülődtek. Mivel a fenti kabinokban senkinek nem volt jövése rendet tenni, megint Scottékhoz kuckóztak be. Erzsi elképedve meredt Mattre, mikor a halk szavú fiú kijelentette, hogy ő nem fog még egy éjszakát úgy tölteni, hogy legalább három ember sarka van a szájában, és mindenkinek kijelölte, hova fekhet le. Az Erzsihez hasonlóan döbbent legénység nem vitatkozott, engedelmeskedett. Matt zord elégedettséggel hevert le a magának kijelölt zsebkendőnyi területre. Az olajlámpa sárga fényénél Erzsi ismét meglátta a hasonlóságot Scott és a fiú között. Matt dacosan összeszorított ajkai éppen olyanok voltak, mint Scotté úgy általában, noha Matt vonásainak szigorúságán sokat finomított az anyjától örökölt arcformája és szemöldöke.

A hasonlóságok és különbségek, illetve a rokonok felismerése a fiúkban kellemesen lefoglalta a gondolatait. Mire minden oldalról körbejárta a témát, a sötétség teljes lett, és körülötte már mindenki aludt.

Gitta ágya eleve itt volt, a gyerekekével együtt. A fiúk a csata és a fogság után nem akartak egyedül aludni, befészkelték maguk a magas svéd mellé. A felszabadult két szalmazsákon Dora és Heidi aludt, amivel kapcsolatban senki nem talált semmi kivetni valót. Marie tegnap mintha morgott volna, amiért Scott nem volt hajlandó feladni a saját ágyát, de a férfi azt mondta, hogy ha ezen a hajón a nőknek ugyanannyi beleszólása van a dolgokba, mint a férfiaknak, akkor senki nem hivatkozhat neki a jó modorra, mint indokra, hogy a saját fekhelyéről lemásszon. Egyébként is elveszítette néhány körmét, így sebesültnek minősül ő is.

Scott azonban nem feküdt a maga ágyában, sőt, Marie sem volt ott, hogy az egyre hangosabban hortyogó Alfredet félálomban átfordítsa a másik oldalára. Matt álmos mordulással oldalba rúgta az ikrét, mire az nyüszögve odabújt hozzá. Egymást ölelve aludtak tovább.

Erzsi képtelen volt tovább feküdni. Muszáj volt felkelnie, nyújtózkodnia, mozgatnia a pattanásig feszült izmait. Nesztelenül osont át a szobán, lépdelt át a többieken. Belebámult az alsó fedélzet sötétségébe és úgy döntött, inkább felmegy a főfedélzetre.

A köd kezdett felszakadozni. A víz felett lebegő pászmák között átszűrődő holdfény még sejtelmesebbé, még átláthatatlanabbá tette az éjszakát. Hideg szél fodrozta a párát, és ellopta Erzsiből a meleget. Összehúzta magán Gilbert ingét. Hiába hajtotta fel a gallért; az inget a hálókamrájuk romjai között találta, frissen mosva, összehajtogatva. Már amikor megtalálta, tudta, hogy semmit nem őriz a gazdája illatából, mégis újra meg újra megszagolta.

Az orrépítmény lépcsője mellett volt egy kisebb beugró. Két vég összetekert kötél között szokták tartani a takarítós vödröket meg a felmosófákat, de azok most a második szinten voltak. A lépcső, és az orrépítmény korlátjából egy jókora darab hiányzott, a kicsiny fülkének sem volt plafonja, mert az ágyúgolyó elvitte azt is. Erzsi a kemény kötelek közé kucorodott. Üres fejjel és üres szívvel figyelte a tenger felett lebegő ködfoltokat.

Halk beszédhangok ütötték meg a fülét. Tudta, hogy Scott és Marie azok. Nem akart velük törődni. Nem akart felállni sem.

– Mióta érdekelnek ennyire a nőügyeim? – hallotta Scott mord hangját.

– Azóta, hogy két nőügyben is érdekelt vagy, mióta a fedélzetre léptél. Ez csöppet etikátlan. A fiaimtól is elvárom, hogy egyszerre csak egy hölgynek csapják a szelet.

– Pont te?

– Pont én.

– Azok után, amit velünk csináltál?

– Bolond ifjúságom – hárított Marie. – Azóta szültem két gyereket.

Scott válasz gyanánt horkantott.

– Nem vagyok kíváncsi a lelki világodra – jelentette ki szárazon Marie –, de annak sem örülnék, ha Heidi Gitta torkának ugrana.

– Peter nem a fiam – szögezte le sokadszorra Scott. – És Gitta nem az anyja.

Marie rövid, terhes szünetet tartott.

– Tudod, te és a fivéreid meglehetősen egy kaptafára készültetek. Egy kis módosítás itt, másmilyen árnyalatú haj ott, de le se tagadhatjátok egymást. Peter tökéletesen illik ebbe a sorba.

– Nem a fiam – ismételte makacsul Scott. – Ő… Ő az oka annak, hogy itt vagyok.

Erzsi éppenséggel úgy emlékezett, hogy Scott azután döntött a kihajózás mellett, hogy megtudta, többüknek is van olyan kártyája. Peter létezéséről csak Gitta boltjában szereztek tudomást, azon az eléggé elcseszett leánybúcsún.

Összeszorult a szíve, mikor eszébe jutott Gilbert, ahogy egy korsó sörrel hadonászva vezényelte Gitta holmijának berakodását.

– Oh. Akkor nem mostanában szedted össze, igaz?

– Nem. Egy ideje már velem van. Egy éve leborított egy kupac kristálycsészét a boltban, akkor passzoltam le Gittának. Vele szerintem jobban érzi magát, főleg azóta, hogy az a bolond nő befogadta Kallét.

Marie kuncogott.

– Mit vétettem, hogy pont veled beszélek ilyesmikről – dörmögte Scott.

– Itt vagy, nem?

– De. És te?

– Hosszú és érdektelen történet, melynek egyes részeit már amúgy is ismered.

– De nem az egészet.

– Azt ne mondd, hogy érdekel.

– Francba, átlátsz rajtam.

Marie felnevetett.

– Nyitott könyv vagy, aranybogaram. Akár a homlokodra is tetoválhatnád a gondolataidat.

Scott nem felelt. Marie hangja gyöngéddé vált:

– Érdekelt az a lány, igaz?

– Nem.

– A többieknek szemrebbenés nélkül tudsz hazudni. Akkor nekem miért nem?

– Ha átlátsz rajtam, akkor minek?

– Szóval érdekelt. Heidi úgy gondolja, hogy lepattintottad, de ahogy elmesélte, és ahogy ismerlek, úgy azt mondanám, hogy érdekelt. Miért hagytad ott?

Scott sóhajtott.

– Hogy magyaráztam volna el neki Petert?

– Tudtad, mi történt vele, ugye?

– Hallottam ezt-azt – ismerte el. – Tudtam, hogy Bondevik vadászik a kereskedők céhére. Az utóbbi időben igyekeztem akkor üzletelni, mikor a fickó a világnak nem ebben a szegletében volt.

– Nem is tudtam, hogy van kereskedőcéh.

– Nincs, de egyszerűbb így hivatkozni rá. Ugyanazt az esküt tettük. Ismerjük egymást, ismerjük egymás vevőkörét. Tudjuk, hogy ki, kivel és legfőképpen mivel üzletel. Alapszabály, hogy nem vágunk alá a másiknak és nem csábítjuk át a vásárlókat.

– Ezért nem kerestél meg, holott tudtad, hogy Heidi kapcsolatban van velem?

– Egyszer láttam a hajó névsorát, abban úgy voltál benne, hogy „Bonnefoy – szakács”. Nem gondoltam, hogy te vagy az. Nekünk sose főztél.

– Mert hagytatok volna?

– Nem, nem valószínű.

– Azóta nem ettem se haggist, se scone-t, csak hogy tudd.

Erzsi hallotta a nosztalgikus sóhajukat. Kisvártatva ismét Marie szólalt meg:

– Ott tartottál, hogy hallottál ezt-azt.

– Akkor léptem le, mikor megkerestek egy nagy tételes megrendelés miatt. Muszáj volt mennem. Ezt meg is mondtam neki. Azt mondta, jó. Szóval mentem, elintéztem a melót. Semmi komoly, négy hajónyi szárított piráját kellett útnak indítani Amszterdamba. Mindet lekapcsolták. Ő meg… Bondevik megtalál, ha vízre szállsz. Senki nem tudja, hogyan, de megtalál. Kereskedőként a tenger szava ugyan köt, de némi védelmet is ad. Így se merek két óránál hosszabb tengeri utakba belevágni, mióta Bondevik itt van. Gittáról tudom, hogy évek óta nem volt kinn a tengeren, Zwingli meg szerintem ugyanez pepitában. A húgának semmiképp nem lett volna szabad hajóra szállni.

– Heidi azt mondta, a nevét se tudod.

– Lili.

Erzsit meglepte a gyöngédség, amivel Scott kiejtette a nevet. Nem azért, mert nem gondolta, hogy nincs benne ilyen – Peterrel és Kalléval gondoskodó volt. Már majdnem kedves. Egyedül arra nem számított, hogy ezt a kedvességet valaki másra is ki tudja terjeszteni.

– Szebb, mint te – folytatta Scott.

– Kösz.

– Marie, ennél nagyobb dicséretet nőre nem igazán tudok elképzelni.

– Oh. Köszönöm.

A csönd meghosszabbodott. Elnyúlt, mint a meleg karamell, és Erzsi úgy érezte, lemoshatatlan mocskot hagy a bőrén.

– Ezért az a minimum, hogy mesélsz egy kicsit arról, miért is vagy te itt – dörmögte Scott.

– Nem tudom – felelte Marie tanácstalanul. – Én csak… Nem tudom.

– És azt tudod, hogy mi az, amit naphosszat hurcolsz?

– Parancsolsz?

– A hajtűid.

– Arthurtól kaptam őket.

– Vagy tök hülye vagyok, vagy mágikusak.

– Szerintem is-is – nevetett fel a nő könnyedén. – A fejüket ki lehet nyitni, és ebben van egy darab sellőkönny.

– Marie, drágám, ha meg nem sértődsz. Ugye tudod, hogy azzal nagyjából egy pillanat alatt lehagytuk volna Bondeviket?

– Ez nem azért van.

– Hát!

– A fiúknak – mondta nagyon-nagyon csendesen. – Ha valami bajuk esne. Én… én azt nem élném túl.

– Elég közel jártak hozzá.

– Elég közel jártam hozzá, hogy összetörjem, de még mielőtt eljutottam volna odáig, megszöktünk. És most itt vagyunk, ebben a szintén mágikus eredetű ködben, suhanunk tova egy hajón, ami annyira tropa, hogy nem kéne mennie, és Roma meg Ed a délután azt mondta, hogy hiába módosítottak az irányon legalább háromszor, a hajó ugyanarra megy. Fordulunk, de mégsem.

– Erről miért nem volt szó vacsoránál?

– Minek, hogy keltsük a pánikot? Ködben megyünk, közel sem biztos az, amit mondtam. Ednek csak becslései vannak, de azok mind ugyanarra futnak ki. Ha elmondtuk volna, akkor Toni csak fölöslegesen stresszelné magát rajta, úgysem tud kezdeni vele semmit. A gyerekeket nem akarom ennek kitenni, Feliks… nos, abban nem vagyok biztos, hogy ő hogy reagálna, de Dorát mindenképpen kímélnünk kell.

– Terhes, nem beteg.

– Igen, és a csata óta vérzik. Eddig is volt rá példa, és a javasasszonyok mindenhol azt mondták, hogy előfordul, de szerintem… hát, érted. A vérének a testén belül a helye, a babájának még pár hónapig szintén.

– Ha mondtad volna, hogy ennyire bele akarsz menni, azt mondtam volna, hogy inkább ne tedd.

– Hogy is mondtad? Terhes, nem beteg. Ez egy olyan állapot, amiben a földön élő emberek vagy így, vagy úgy, de részesei voltak. Még Jézusnak is meg kellett születni.

– Nem ezt mondtam, azt mondtam, hogy a részletekre nem voltam kíváncsi.

– A nyavalyás egoista mindenedet, azt! – fakadt ki Marie. – Inkább találd ki, merre megyünk. Gittán lógtak a gyerekek, hozzá nem mehettünk, mikor meg Heidit kérdeztem, mondott egy tucat dolgot, amire szüksége lenne a helymeghatározáshoz, és megsértődött, mikor megkértem, hogy angolul vagy franciául ismételje meg.

Erzsi gúnyos nevetést várt. Vagy csak egy megvető horkantást, esetleg lenéző szusszanást. Scott azonban meg se mukkant.

– Milyen csendes vagy – adott hangot a gondolatainak Marie.

– És ha most küldenéd ki a fickót? – kérdezte hirtelen Scott. – Néha lehet látni az eget a ködfoszlányok között.

– Viccelsz velem, ugye?

Scott igen sokáig hallgatott, és nagyon megfontoltan szólalt meg:

– Ha holnap sem száll fel a köd, akkor talán, ismétlem, talán hajlandó vagyok megpróbálni megnézni, mi a helyzet. Függ a körülményektől is.

– Amikor megismerkedtünk, még a melledet verted, mikor szóba kerültek a képességeid.

Scott nehezen sóhajtott.

– Már nem olyan ez, mint régen. Owen halála óta… a mágia változik, Marie. Nehezebb elérnem. Nehezebb ott maradnom. – Pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Abban se vagyok biztos, hogy a testvéreim nélkül képes vagyok rá.

– Próbálkoznod azért szabad.

– Egyszer megpróbáltam szelet támasztani.

– És?

– Mit és? Nem sikerült. Amíg a többiek velem voltak, olyan orkánt csináltam, amilyet nem szégyelltem, akkor meg másfél órás előkészülettel se sikerült összehoznom egy nyavalyás szellőt se.

– Nem azt kérem, hogy változtass az irányon. Azt kérem, hogy derítsd ki, hova megyünk. Az könnyebb, nem?

– Talán. Nem tudom. Minden a körülményektől függ, Marie. Néhány évtizede volt már, hogy mi együtt hajóztunk, nem hiszem, hogy a sídh erősebb lett azóta.

– Most csak a kifogásokat keresed, ugye?

– Miért nem tudod felfogni, hogy nem megy?! – csattant fel. – A szél nem egy olyan ócska szajha, mint a tűz, hogy csettintésre engedelmeskedjen!

– Nem lesz könnyebb, ha irigykedsz Arthurra.

– Nem irigykedem.

– Erről még vitatkozhatunk, de szerintem azt teszed. Ne – vágta el Scott éledő ellenkezését. – Flynn azt mondta, hogy a földdel sem egyszerű, mégis megbirkózott vele.

– Én meg nem vagyok Flynn.

– Milyen kár.

– Érte tényleg kár.

Marie sóhajtott:

– Négyőtök közül neki volt a legtöbb esze. Remélem, jól van.

– Amikor találkoztunk veled abban a kocsmában, meg voltam győződve róla, hogy a végén mellette kötsz ki.

– No igen – hümmögött. – Vele talán sikerült volna valami normális párkapcsolatot összeeszkábálni.

– Az ikrek kérdeztek Arthurról – ütötte tovább a vasat Scott. – Azt mondták, nem mesélsz nekik az apjukról.

– Mert fáj, Scott. Nem jött haza. Nem tudom, hol van, hogy van, miért nem jött haza. És ha elkezdek rajta gondolkodni, mindig arra jutok, hogy biztosan az én hibám.

– Magadat okolni a legnagyobb hülyeség, amit tehetsz.

– Elsőre te is engem okoltál – mondta keserűen.

– Én és a hirtelen indulataim – jelentette ki könnyedén. – Azt tudtad, hogy az első pillanattól kezdve beléd volt esve?

– Igen – szipogott. – Mondta.

– Arthur? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nagyon csúnyán le kellett hozzá itatnom.

– Szégyentelen vagy.

Marie-ból ekkor bukott ki a zokogás.

– Hé, hékás, no. Most itt fogod itatni az egereket?

– Azt se tudja, hogy a fiúk a világon vannak! – sírta. – És itt van ez a nyavalyás sellőkönny, és annyiszor eszembe jutott, hogy összetöröm, és azt kívánom, hogy vele legyek, de akkor a fiúk… és mit fog szólni hozzájuk? Ráadásul mindig a neveken lovagoltatok, jók-e egyáltalán…

– Jó nevük van – csitította Scott. – Erős nevük van.

– Kicsinek nem engedtem őket a szárazra lépni – mesélte Marie pityergősen. – Kerestem Arthurt… visszamentem Európába. Voltam Írországban, meg Angliában… és közben féltem, hogy valamelyik mesétek előlép, és elviszi őket.

– Az összes sídhe bezárult. Meséltük ezt is, nem?

– Ha te lettél volna a helyemben, szerintem te is féltél volna.

– Megkereszteltetted őket?

– Természetesen.

– Nohát. A sídh ellen mi sem véd jobban, mintha nem hiszel bennük.

– Ne mondj ilyet.

– Miért ne?

– Mert abból a vérből vagytok. A fiaim is. Ha nincs sídh, akkor ők is elmennek.

– Nincs sídh, Marie. Az utolsó domb akkor zárult be, mikor elhagytuk Írországot. És mi nem maradhattunk, mert az emberek vére folyik bennünk. Nézz csak rá a fiaidra, Marie. Ők emberek. Őket nem fogja megváltoztatni pár varázslat, mint engem vagy a fivéreimet. Ők igazán emberek.

Marie-t ettől csak még erősebben rázta a zokogás.

– Jaj istenem… de Scott… Te itt vagy. Én itt vagyok. Akkor velük mi lesz? Ők emberek, velük mi lesz?!

Scott nem válaszolt. Csendesen csitította Marie-t.

Erzsi nem sokat értett az elhangzottakból. Számtalanszor megfordult a fejében, hogy eloson, de mikor kidugta a fejét az alkóvból, látta, hogy azok ketten tőle alig pár lépésnyire támasztják a korlátot. Ha megmozdul, azonnal észreveszik. Talán a torkát köszörülve kellett volna elmennie, hogy ne ijedjenek meg. Azzal együtt viszont kínosan nyilvánvaló lett volna, hogy a beszélgetésnek addig minden hangját hallotta. A legelején kellett volna vennie a fáradtságot és lelépni.

Marie lassan elcsendesült.

– Jaj, miket is hordok itt össze-vissza – nevetett fel sírós hangon. – Egy szenilis vénség vagyok.

– Ugyan már.

– Kedves tőled. Menj inkább aludni, hosszú napunk lesz holnap. Csak el kéne mondani, hogy nem tudjuk, hova megyünk… majd ráéneklek Dorára, hátha nem lesz baja…

Az orra alatt sorolta a teendőit, úgy kerülte meg az orrépítményt, hogy aludni térjen. Erzsi nem győzött hálálkodni, hogy nem előtte ment el.

– Jó éjt! – szólt a nő után Scott.

Választ nem kapott.

Ott kuporgott az alkóvban, és nagyon remélte, hogy Scott is megy aludni. Egészen elmacskásodtak a tagjai, teljesen felébredt, és az esti hűvösben kezdett fázni. Így sem mehet vissza a helyére, míg azok ketten ébren vannak…

– Ersi.

A szíve kihagyott két dobbanást. Remegve nézett fel az előtte álló skótra.

– Ha bármikek is egy szót szólni mersz arról, amit ma hallottál, megetetlek a halakkal.

Scott kedves mosollyal összeborzolta a haját. Választ sem várva ment le a hálóba.

Már égett a tüdeje, mire ismét levegőt tudott venni.

>>> Folytatás >>>

1Ez valódi. Koliban voltam, nem tudtam főzni, felhívtam anyámat, hogy van adott holmim, én ezt képzeltem el belőle, ő azt mondta, hogy rendben, kezdjem azzal, hogy rakok ételízesítőt a vízbe. Adott volt a kérdésem: mennyit? Miután megbeszéltük, hogy az érzésre esetemben nem sokat mond, anyuka megpróbálta érzékletesen leírni a két csuklómozdulatnyit, amennyit ő a Szent Ételízesítős Üvegéből a levesbe szór. Úgy emlékszem, elszartam azt a kaját, de megettem, mert meglepő módon, éhes voltam.