Nászút #17

Nohát. Láttam ám, hogy néhányan elátkoztatok a Holdig meg vissza az előző kis viccemért… én jól szórakoztam, haha. Mikor kiraktam. Utána azon is, hogy magyarázkodtam, de hát ez van. Legalább volt mit írnom.

Jelen fejezet: hát, a szemszög következő szereplője hagyományosan Erzsi, aki éppen most veszítette el a vőlegényét… lehet tippelni, hogy érzi magát…

Ajánlott hallgatmány.

Ő Dora, csak tessék hozzá képzelni egy babával teli pocakot :|

Hogyan biztassunk állhatatos litván kismama módjára

Ébredés után nem értette, miért kevesebb a világ. Miért néz egyre fel, fel, az elérhetetlen magasságokba. Az értelem határán ott táncolt a válasz, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Megmozdulni, megrezzenni sem mert. Ha megteszi, a válasz megkaparintja és olyan helyre taszítja, ahonnét nincs visszaút.

Hallott zajokat kívülről, de nem értek el hozzá. Hallotta a szapora kopogást az ablaktáblákon, a deszkák nyikorgását, egy fémtárgy csúszkálását a padlón. Néha léptek szűrődtek hozzá fentről, máskor nevetést hallott lentről. Egyszer éles kiáltások jutottak el hozzá, miután sűrű dobogás következett. Újabb kiáltás, majd lövések, csend. Kiáltás, lövések, csend. Összesen huszonegyszer.

A következő aktív némaság ő volt. Statikus, de változó, mert az ő ereiben is száguld a vér, az ő tüdeje is újra meg újra kitágul, megtelik a sós levegővel. Mégsem történik semmi.

Kicsapódott az ajtó. Erzsi nem mozdult.

– Legyen zökkenőmentes az átállás – hallotta Bondeviket. A hangja zord és parancsoló. – Meg tudja csinálni?

– I-igyekszem, u-uram – csipogta Vladimir.

– Nem győzött meg.

– U-uram, é-én kormányos vagyok, ura-ram, nem ka-kapitány, é-én ne-nem tudom, hogy ke-kell…

– Ugyanúgy, mint kormányozni, a különbség annyi, hogy maga mondja meg az útirányt, és egy kicsit több a papírmunka – fojtotta a románba a szót a tengernagy.

Fiókok húzgálását hallotta,

– A franc essen abba a nyavalyásba, hát nem ismerte a rendszer fogalmát?! – csattant fel a tengernagy.

– Kérem, uram – csitította Väinämöinen hadnagy. – Holtakról vagy jót, vagy semmit.

A tengernagy felmordult. Tovább zörgött a papírokkal.

– Úgy látom, a dokumentáció rendezésével ellesz egy darabig. Ha szerencséje van, akkor nincsenek elmaradásban.

– Uram – szólalt meg ismét Tino. – A kapitány úr családját hogyan értesítjük?

– Tisztelt szülő, gyermeke a Brit Birodalom szolgálata közben hősi halált halt, meg a többi sallang, plecsni, kész. Popescu, ha talál végrendeletet, akkor hozzácsapjuk azt is. Ha útközben elsüllyesztünk egy nevesebb kalózt, akkor Őfelsége talán posztumusz lovaggá üti.

Erzsi nem mozdult. A valóság peremén már két gondolat mozgott, halálos spirálban közelítettek felé.

– No. Ennyi volt, megvagyunk. Tino, a vendégünknek megmutattad, merre találja a szobáját?

– Igen, uram.

– A lista?

– Kész.

– Helyes. A hollandi?

– Sigurður kereste önt, uram.

Bondevik elégedetlenül felmordult.

– Mit akart már megint?

– Ugyanazt, mint tegnap. Azt mondta, hogy amíg itt vannak, minden nap jönni fog, és ha kell, akkor részletekbe menően leírja magának a földéhséggel járó minden tünetet…

– Azt próbálja meg. Maga meg miért van így elanyátlanodva?

– Se-semmi, ura, csa-csak… mégis a kapitány úr volt…

– Azt hittem, nem kedveli.

– Ez nem igaz! – kiáltott fel Vladimir hirtelen indulattal. – Én nagyon tiszteltem a kapitány urat. És jól bánt Andreivel.

– Igaz is, a fiút át fogják helyezni másik hajóra, maga alatt nem szolgálhat inasként.

Tino megköszörülte a torkát:

– Az illem úgy kívánja, hogy ön vegye át, uram.

– Hogy én?

– Igen. Mivel maga hajózott utoljára Edelstein kapitánnyal, és Popescu hadnagy… illetve Popescu kapitány nem veheti maga mellé, így a szokásjog szerint önnek kell folytatnia a gyermek oktatását.

– Még mit nem. Néha az öcsémtől is legszívesebben a tengernek mennék, pedig ő állítólag már túl van a kamaszkorán. A Dommedag jó úgy, ahogy van; asszony és gyermek nem teszi oda a lábát, punktum!

Még az asztalra is csapott.

– Ez esetben a lehető leghamarabb át kell adni a fiút egy másik hajóra, uram.

– Jó, a kölyökről majd beszélünk később, az ráér. A foglyokkal mi van?

– Mide-degyik a ce-cellában, uram.

– Nagyszerű. Kirklandet hozassa át a Dommedagra.

– Uram, kegyeleti okokból…

– A legkevésbé sem érdekel, hogy éppen most halt meg az egyik haverja. Ennyi erővel kegyeleti okokból nem akaszthatnánk egyszerre több kalózt.

– Edelstein kapitányra céloztam – jelentette ki szárazon Tino. – Nem illendő munkára fogni a vallatókat, mikor gyászolunk. Őfelsége zászlaja mellé fel kéne húzni a fekete lobogót, a legénységnek dupla adag hús és grog jár…

– Ez tényleg benne van a szabályzatban? – hüledezett Bondevik.

– Nem, de hagyomány.

– Pokolba a hagyományokkal.

– Na de uram!

– Rendben, rendben! Popescu, csináljon, ahogy mondta. Kirklandet azért csak hozassa fel, majd megdolgozom én magam.

– Ige-genis.

– Hol tartotta Edelstein a hajó ládikóját?

Tino szaggatottan sóhajtott.

– Uram, tényleg a költségvetés a legsürgetőbb dolgunk?

– Nem. Viszont a kapitány rendelkezésére bocsátottam némi pénzt, hogy vásároljon be.

– A száz guineával pontosan elszámolt, uram, én magam ellenőriztem.

– Az addig rendben van, százból kilencvenhat és egynegyeddel elszámolt, és a visszajárót is hozta. A Gyarmatok északi végén ugyanez nagyjából százhúsz guineából jött volna ki, hogy az európai árakat ne is mondjam. Rövidre fogva, a kapitány kapott tőlem egy váltót.

A főhadnagy rövid szünet után, habozva felelt:

– Nem emlékszem váltóra.

– Éppen ez az, Tino. Nem emlékszel rá, mert nem adta le. Kedves kapitányunk vagy roppant feledékeny, vagy vaj volt a füle mögött.

Motoszkálás, pakolászás. A tengernagy dohogott, és rendetlennek nevezte Roderichet. Erzsi csak feküdt és a plafont bámulta. Nem tudta, mit jelent, mit jelenthet a tengernagy jelenléte. A világot érzékelte, a hangok eljutottak hozzá, de a széttöredezett kirakós nem állt össze egésszé.

Egy tutajon feküdt, felette a végtelen kékség. Alatta… alatta a félelem. Tudta, hogy ott van, hogy történik valami, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Amíg az eget nézi, míg nem mozdul, míg nem vesz tudomást a tengerről, addig a baj nem is létezik.

Bondevik ellépett a tárgyalót a hálótól elválasztó spanyolfal mellett, és megtorpant.

– Ez meg mi a kórság.

A kérdés Erzsi egyik fülén be, a másikon ki. A hang egy tengerbe dobott kavics volt csupán. A csobbanás után tovagyűrűző hullámoknak alig sikerült felcsapniuk a tutajára.

De jaj, sok kicsi hullám még messzire ér, és a tutajon fekve rettegni kezdett az alant nyújtózó végtelen víztömegtől.

– Az e-az e…

– Igen, az egyik fogoly, látom én is, ne mondja. Mi keres itt?

– A kapitá-tá-tány e-egyik…

– Maga pontosan mióta is dadogós? – fordult felé baljóslatú érdeklődéssel a tengernagy.

Vladimir dadogása ettől még erősebb lett, és már egy értelmes szavát se lehetett kivenni.

– Ott a ládikó, uram – mondta Tino.

– Ah, tényleg.

Lépések zaja. Egy fiatal férfi hajolt be fölé, szőke tincseiről levette a csákót, hogy ne essen le a fejéről, ahogy előrehajol. A haja vonalán látszódott, hol lapította le a fejfedő. Halvány ibolyaárnyalatú kék szemei felkavarták Erzsi fejében a tengert. Emlékeztette valakire ez a szempár… valakire, aki alámerült és nem szabad emlékeznie.

A bolydulás alig egy pillanatig tartott. Tino csak egy mélyebb lélegzetvételt láthatott belőle.

– Kisasszony – szólította meg.

Elhúzta a szeme előtt az egyik kezét, de Erzsi már nem látta őt. Csak a kék eget figyelte a tutaja felett. A tiszt hűvös ujjait már meg sem érezte, mikor lehúzta az alsó szemhéját.

– Ez érdekes – jelentette ki a mosolygós tiszt. – Nem reagál semmire.

– Tino, az isten szerelmére, viselkedj értelmes ember módjára – dorgálta meg Bondevik. – Te nem az a bolond lengyel vagy, hogy orvosságokról magyarázva sarlatánságokat művelj.

– Csak megnéztem! – védekezett.

– Akkor fejezd be. Herra Popescu majd leviszi a kisasszonyt a cellába a többiekhez, és csak a gyászod kedvéért, hajlandó vagyok elsiklani Edelsteinnek ezen botlása felett.

– Mármint? Ez a nő nem úgy néz ki, mint akit az éjjel belegyűrtek az ágyneműbe.

Bondevik felhorkant.

– Nem is feltételeztem ilyesmit. Az viszont nem kizárt, hogy helybenhagyta. Láttam már megerőszakolt nőket, néhány éppen ilyen katatóniában létezett.

Nehéz fa koppanása, kulcsok csörgése, majd pénzes zacskók tompa, csengő puffanásai.

– Nézzenek oda, nincs itt a váltó.

– Akár a kapitány zsebében is maradhatott.

– Hogyne

– Figyeltem, utam. Három rend kabátja van, és abban ment el, amelyikben neiti Braginskaya visszahozta a hajóra.

Bondevik hosszú szünet után felsóhajtott:

– Óh, Tino, szegényebb lenne az életem nélküled. – Lecsapta a ládika tetejét. – Rendben, tételezzük fel, hogy a kapitány minden cselekedete őszinte volt. Ettől függetlenül még rengeteg dolgunk van mára. Popescu, intézkedjen. Várom a… a hajóm fedélzetén.

A döngő léptek megrengették a lebegő tutajt. Erzsi remegve markolta a fát, ami kezdett szétmállani a teste alatt.

Egyre több víz, egyre több hullám.

A válla alá nyúltak és ülő helyzetbe húzták. Vladimir bánatos kutyaszemekkel pislogott rá.

– Bocsásson meg, én… nem vagyok jó a beszédben. Mindig megbotlik a nyelvem, ha ideges vagyok. – Zavarában elvörösödött. – Nem vagyok kapitánynak való. Egy parancsot se tudnék tisztességesen kibökni.

Talpra húzta, és elképedt, mikor Erzsi állva maradt.

– Azt hittem, össze fog esni nekem a kisasszony, mint egy zsák krumpli. Most leviszem, ahogy azt a tengernagy úr parancsolta. Tudom, hogy nem szívlel engem, és higgye el, két nappal ezelőttig egy szalmaszálat nem dobtam volna magának, ha fuldokolni látom, de… de a kapitány úr… – elcsuklott a hangja. – Olyan nehéz elhinni, hogy beleveszett a tengerbe. Pont ő. A csatában úgy állt ott a korlát mellett, mintha Szent Mihail megelevenedett volna, és velünk tartott volna az ütközetbe.

Kézen fogva vezette, mint egy gyermeket. Erzsi a tutaját próbálta összetartani, de a gyásztól fűtött szavak erősebbek voltak nála. Minden szótag, minden hang egy ütés volt a málló fának.

– Jó kapitány volt. Igazán. Nem mondom, a körmünkre nézett, de az egyik legjobb kapitány volt, aki alatt valaha szolgáltam. Nem, a legjobb. Nem volt olyan szigorú, mint a tengernagy úr, és sokkal igazságosabb volt a szabadnapokkal meg a kikötői kimenővel, és nagyon-nagyon rendes volt Andreivel. Szegénykém már a díszlövések alatt sírt, most biztos a raktérben bujkál.

Vladimir krákogott, és hirtelen talált valami nagyon érdekeset a csizmáján, amit nézhetett.

– Majd keresek egy üveg rendes szeszt, és iszom az emlékére a többi tiszttel. Ennyit igazán megérdemel. Rendes ember volt. Tény, néha úgy csinálta a dolgait, mint akinek éppen a fogát húzzák, de én is utálok csizmát pucolni. – Megpróbált a szemébe nézni, de Erzsi messze járt. – Nagyon szerette magát. Már csak ezért is biztos vagyok benne, hogy egy ujjal sem nyúlt magához.

A férfi megszorította a felkarját

– Miért hagyta ott a kapitány urat? Még ha nem is tetszik magának, akkor is… a kapitány úr volt a legfeddhetetlenebb férfi, akivel valaha találkoztam.

Egyik láb, másik láb. Kéz a kézben lépdeltek át a hajó egyik végéből a másikba. Vladimir végig Roderichet méltatta, oda-odabiccentve a kisebb csoportokba verődött matrózoknak. Erzsi se látott, se hallott. A hullámok már a lábát nyaldosták, a vízpermet az arcába szitált és égetett, mint a sav.

A cellák szintjére értek. A többiek felnéztek a lépések hangjára, csüggedésüket harag váltotta fel, ahogy megpillantották Erzsi kifejezéstelen, beesett arcát.

– Mit csinált vele?! – csattant fel Marie.

Felugrott, de a láncai csak egy lépésnyire engedték, addig, míg a mellette megbéklyózott Chiara és Dora csuklói fenn nem akadtak a deszkába vert karikákon. Az olasz felkiáltott fájdalmában, mire Marie észbe kapott. Gyűlölködve meredt Vladimirre, míg a tiszt a figyelemtől zavartan a cella zárával ügyetlenkedett. Erzsi csak állt mellette, némán, engedelmesen. Vladimir végre kinyitotta a rácsot, és fülig vörösen vezette be, majd a vállánál fogva lenyomta a padlóra. Gittának elég volt megmozdulnia ahhoz, hogy ijedten megnyikkanjon és egy szempillantás műlva kívül legyen a cellán.

Erzsi nem ismerte túl rég a svédet, de ő már látta a folyamatos szigor alatt megbújó árnyalatokat. Ő érezte volna a nő aggódását.

Vladimir nem. Neki csak az ijedtség maradt, meg a csálé mosoly, mikor végre sikerült elfordítania a zárban a kulcsot.

– Hé – Alfred megrázta a láncait, hogy felhívja magára a figyelmet. – Mi a francot csináltak vele?

– A világon semmit – felelt sértetten Vladimir. – Miss Héderváry tegnap este óta egy szót sem szólt.

– Oh, hát persze – vicsorgott a fiú.

Vladimir végigmérte Alfredet. Úgy találta, hogy a fiút nem kell komolyan vennie, mert az arcára költözött az a mosolya, amit Erzsi mindig is túlságosan önelégültnek talált és teljes szívéből utálta.

– Nem mintha a te dolgod lenne – jelentette ki nyeglén. Hirtelen támadt magabiztossága miatt elsőre sikerült kinyitnia a fiúk cellaajtaját. Ez egészen elképesztette, és még kivagyibb lett tőle. – Kirkland, a tengernagy látni akar.

Scott felvonta az egyik szemöldökét. Amennyire meg volt kötözve, mást talán nem is tudott volna mozdítani. Vladimir elkomorult. Tűnődve meredt a padlóra. Rangjához mérten túl sokára csillant fel a szeme és kiáltott két katona után. Kisvártatva meg is érkeztek. Nem finomkodtak, mikor fel kellett emelni a skótot. Scott elégedetlenül morgott, mikor a feje az ajtófélfán koppant. A katonák csak röhögtek, Vladimir pedig rendre utasította őket, hogy gyász alatt nem szabad hangoskodni.

– Gyász alatt? – visszhangozta Toni.

Vladimir visszafordult felé. Az ajkát harapva habozott, végül úgy döntött, beavatja őket:

– Edelstein kapitány szolgálattétel közben életét vesztette.

A további párbeszédet elkerülendő, feltrappolt a lépcsőn.

Toni végignézett a társain.

– Ez nekünk vajon baj?

– Az – Szólt valaki, akinek Erzsi nem ismerte a hangját. Minden szempár a nő felé fordult, mire megrántotta a vállát. – Tisztességesen bánt velem.

– Látjuk – meredt Marie a nő törött lábára.

– Oh, ezt a tengernagytól kaptam – mosolygott keserűen. – Az összes többi sérülésemmel egyetemben. Edelstein ellenben levakarta rólam a legénységét és néha sikerült emberi módon hozzám szólnia. – Pillanatnyi szünet után bánatos félmosollyal hozzátette: – Annak ellenére, hogy egy katolikus bigott volt, és az esetek többségében csak azért jött, mert a mágia nem fért bele a világról alkotott kicsinyes elképzeléseibe. Kár, hogy meghalt.

meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt

Átcsapott rajta a hullám. A tutaja szétesett, mint a teába dobott kockacukor. Riadtan kapott levegő után, de a víz súlya helyett egyedül az öntudat zuhant rá.

Az elméjében felhalmozódott összes szilánk egy darabjaira tört kristálypohárból származott, és ezek a darabok most belülről szúrták fel a bőrét, hasítottak mély sebeket a szívére. A mély, riadt sóhaja fuldokló köhögésbe veszett. A pánik csak nőtt benne, mikor nem tudta mozdítani a kezeit.

Gitta átdobta a feje felett az összebilincselt kezeit.

– Shh, Ersi, shh – mondta. Mély hangja megnyugtatóan zümmögött. – Itt vagyunk. Itt vagyunk veled.

Itt hát. Csak Gilbert hiányzik.

A reszketése megszűnt.

Az édesanyja halálára volt ideje felkészülni. Tudta ő is és az apja is, hogy bekövetkezik. Az anyja szobáját belengte a halál szaga, hiába volt telerakva virággal. Minden este, lefekvés előtt elképzelte, hogy az anyja reggelre jobban lesz és mosolyogva csatlakozik hozzájuk a reggelinél, de ezek csak egy gyermek ábrándjai maradtak. Az anyja napról napra sápadtabb lett. Ha rá gondolt, akkor a törékeny, fakó nő jutott eszébe, aki jóformán elveszett a párnái között.

Anya mosolygott rá. Hármuk közül ő volt a legerősebb. Elfogadta a tényt, hogy elmegy, és meg is tette, büszkén, emelt fővel. A halálában az volt az egyetlen pozitívum, hogy nem kellett látnia, ahogy a lánya vörösre sírja a szemeit.

Erzsi végre megértette, mi történt. Ki is mondta magában.

Gilbert meghalt.

Azonban a torka nem szorult el, nem szökött könny a szemébe. Anya halála után egy délutánt végigzokogott, és utána is gyakran elpityeredett, mikor eszébe jutott. Feszítette belülről a fájdalom, hogy mostantól az édesanyja nélkül kell élnie.

Gilbert azonban más. Ő nem az elöljárója volt, nem mutatta neki az utat, hanem mellé lépett, azzal a szent elhatározással, hogy nem a szavaival, de a tetteivel fogja segíteni őt. Erzsi miatta hagyta el az ösvényt, amit a számára utat mutatók kijelöltek. Kezét a kezébe téve, együtt indultak meg egy új irányba. Együtt kellett volna küzdeniük a járatlan út minden nehézségével.

Noha a fájdalom szüntelenül lángolt tovább a mellében, megbénítva a tagjait és elzsibbasztva a nyelvét, ezúttal a gondolatai már megszabadultak. Nem engedhette meg magának a zokogó kétségbeesést, mert azzal most veszélybe sodorná a többieket. Tisztán és értelmesen kell gondolkodnia.

Ezt mantrázta magában, míg Gitta úgy ringatta, mint az imént Kallét és Petert. A két csöppség nem tudott elmozdulni a cella fala mellől, túl nehéz volt nekik a golyó. A kulcscsontjuk már vörös volt a ránehezedő vastól.

Erzsi mereven nézte a maga béklyóit, a csuklóin körbetekert finom szövetet. Okot nem talált a feltétlen bizonyosságra, de tudta, hogy Roderich miatt vannak rajta. Azt is tudta, hogy Roderich miatt nincs a többiekkel egy láncra fűzve, vagy az egyik fali karikához kikötve, mint Gitta. Azt viszont nem tudta, hogy mikor került ide. Hogyan. Miért csak most kezdte érezni a svéd gondoskodását, miért csak most esett szét a tutaja a fájdalom tengerén.

– Mennyi az idő? – hallotta Alfred hangját.

– Nem telik gyorsabban csak azért, mert gyakrabban kérdezed – vetette oda Matthew. – És még mindig nem tudom.

– Bocs, hogy kérdezni merek.

– Minek kérdezel, ha tudod, hogy úgyse tudom? Se az előbb, se most, se a következő kérdésednél nem fogom tudni!

– Fiúk – csitította őket halkan Marie. – Ha egyszer az életben kibírjátok veszekedés nélkül, az legyen most.

A csendet a finom neszek tették teljessé. Az apró mozdulatok, amitől megcsörren a lánc, a deszkán súrlódó vászon hangja, ahogy arrébb helyezkedtek. Néha az ember mélyebb levegőt vesz. Feliks egyszer Dora nevét suttogta, olyan halkan, hogy a mennyezeten himbálózó halvány fényű olajlámpa nyikorgása majdnem elnyomta. Válaszul Dora visszasúgta Feliks nevét, és ez, ez az apró, szerető figyelmesség majdnem megtörte az akarata acélburkát.

Inkább Gittára koncentrált. A nő átlagosnál vastagabb karjaira, a kidolgozott izmok vonalára, amitől a külleme még ijesztőbb és vadabb lesz. Pedig gyöngéden ölelt, odafigyelő gondoskodással, még úgy is, hogy a csuklóit alig egylábnyi lánc kötötte össze. Az illatára koncentrált, arra, hogy egy embert ez mennyire meghatároz. A só alatt ott van mindegyikük, ki bujkálva, mások hangsúlyosan. Gittát alig lehetett érezni, de arról a kevésről a messzeség jutott eszébe. A távolság és a hideg. Egy befűtött tanya a téli táj közepén. Mellette fák. Talán fenyő.

Erre a képre gondolt, mert régen látott havat. Erre a képre gondolt, mert Gilbert egyszer sikálás közben megpróbálta elmagyarázni, miért olyan furcsák a szilfák, és Erzsi nagyon nevetett a férfi igyekezetén, mikor széles mozdulatokkal és fintorokkal tarkítva próbálta elmagyarázni neki a különbséget árnyék és árnyék, illetve az azok keltette érzetek között. A fenyő volt a legtávolabb a szilfától.

Harang távoli kongása szűrődött le hozzájuk.

– Negyed hét – szólt ismét az ismeretlen. – Ilyenkor van vacsoraidő.

– Számold a másodperceket – dünnyögte Matt.

– El fogom véteni – suttogta vissza Alfred.

– Nincs bennetek semmi tisztelet?! – csattant fel Toni. – Az isten szerelmére, Gilbert csak most halt meg, ti meg komolyan arról diskuráltok, hogy mennyi az idő és azt hogyan lehet mérni?!

A csönd megtelt szégyennel. Erzsi összébb húzta magát, mire Romana sziszegett. Toni suttogva, hüppögve bocsánatot kért. Őt Feliks nyugtatta.

– Hova vitték Scottie bácsit? – csipogta Peter.

Gitta hátrafordult hozzá, Erzsi érezte a törzse csavarodásán.

– Nem tudom, bogaram.

– De miért vitték el? – kérdezte elkámpicsorodva.

– Megint bántani fogják? – kérdezte rémülten Kalle.

– Ha ügyes, akkor neki meghagyják néhány körmét – szólalt meg ismét az ismeretlen nő.

– Heidi – sóhajtott Marie és a fa koppant, ahogy fáradtan hátrahajtotta a fejét. – Az ég áldjon meg, ők csak gyerekek.

– A világ pedig kegyetlen.

– Nem kell az orruk alá dörgölni – válaszolt Gitta keményen.

Egyik beszélgetés se tartott sokáig. Heidi Alfred kérdésére elmondta, hogy a hajón a harangszó étkezésre vagy gyülekezőre hív, veszélyt vagy a ködben pozíciót jelez.

– Ha minden a szokott kerékvágásban megy, akkor legközelebbi kongatás után a kormányos elhagyja a hidat és az első őrség elfoglalja a helyét. Éjjel lesz még egy, akkor őrségváltás van, utána pedig reggeli gyülekező. Az ma reggel elmaradt.

– Nagyon tudod – mondta Alfred óvatos tisztelettel. – Régóta vagy itt?

– Nem számolom – rántotta meg a vállát Heidi. – Nem is lehet számolni. Az elején próbáltam strigulázni a napokat, de Bondevik mindent megtett, hogy összezavarja az időérzékemet.

– Mennyi esélye van, hogy Scottot még ép ésszel visszakapjuk? – kérdezte Marie.

– Fogalmam sincs. De számít ez? Eddig még volt rá esélyünk, hogy kihúzzuk a következő kikötőig, de Bondevikből kinézem, hogy egyesével lökdös bele mindenkit a tengerbe.

– Ne a gyerekek előtt! – kiáltott fel Gitta, hangosabban és haragosabban, mint eddig bármikor. A karjai megszorultak Erzsi körül.

Peter szipogott. Kalle elsírta magát.

Erzsi rémülten kapta fel a fejét, mikor Gitta eleresztette, és a fiúkhoz ment. Berregő R-ekkel dörmögött nekik svédül. A fiúk bújtak hozzá, mint bocsok az anyamedvéhez. Erzsi nyöszörögve ölelte át magát és gömbölyödött össze a padlón.

A várakozást még borzasztóbbá tette a tudat, hogy az út végén az élete is véget ér. Nem a közelgő haláltól tartott, az idegőrlő várakozást sajnálta. A tényt, hogy tudja, mennyi van még hátra az életéből, és azt kénytelen egy cellában tölteni úgy, hogy azok, akiket szeret, most nem tudnak beszélni, mert fáj nekik Gilbert elvesztése.

Ha a vőlegénye itt lenne, akkor már rég a szökést terveznék. Esetleg bolondoznának, de semmi esetre sem ülnének ilyen néma, megilletődött csendben. Odakinn az esőtől kellemesen lehűlt a nyári forróság, de a hajó fenekén az nem sok vizet zavart. A csend és a hűs levegő olyan érzést keltett, mintha egy sírboltban feküdne.

Másodjára is leszűrődött hozzájuk a harangszó. Heidi Alfred kérdését megelőzve mondta:

– Lement a nap.

A szorgoskodó matrózok aludni mennek, a helyüket őrszemek veszik át, figyelmesen fürkészve az óceánt, hogy mikor kell a vészharanggal jelezni a hirtelen irányváltást. Szükség esetén ők maguk is képesek rá, elvégre egy nagyobb hajót akár hat ember is el tud kormányozni. Nyugodt szélben, komplikációk nélküli úton.

Végtelen fáradtság hullott rá. Néha el-elpilledt, de sosem merült mély álomba. A kavargó gondolatai megakadályozták.

Nevetés ütötte meg a fülét. Erzsi felemelte a fejét, remélve, hogy Toni nevet, de a kapitány összevont szemöldökkel meredt a lépcső irányába. Visszaejtette a fejét a karjára, mikor rájött, hogy fentről szűrődik le hozzájuk a Rettenthetetlen matrózainak szórakozása.

– Nem mondod komolyan – nevetgélt az egyik. – Miért pont az, vannak nála jobb bőrök is.

– Az, az, jobbak – így a másik. – A kis barnát láttátok?

– A rövid hajút?

Lánc csörrent. Erzsi fáradtan kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Toni ugrásra készen feszül a másik cellában, a nyakán kidagadnak az inak, az orrlyukai pedig kitágulnak az idegességtől. Fújtatott, mint egy bika. A többiek mellette is gyanakodva méregették a lépcső alján felbukkanó három alakot.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg mosolyogva Heidi. – Kiket látnak szemeim. Johanssen, hallottam a fuldoklását a minap, nem volt elég?

Az egyik rossz arcú férfi elkomorodott és ököllel a rácsokra vágott. Erzsi összerezzent a hirtelen hangra.

– Más világ lesz itt, hogy Edelstein feldobta a talpát, cica.

Black vigyorgott, megmutatva nekik erősen hiányos fogsorát.

– Desmond holnap megkéri a tengernagyot, hogy kikötésig hadd vigyünk fel titeket a másodikra.

– De előtte tartunk egy kis minőség-ellenőrzést – kacsintott Porter.

– A holttestemen keresztül! – hördült fel Toni.

Toni kipirult a dühtől. Szaporán forgatta a csuklóját, hogy kihúzza a bilincsből. A jobb keze már egészen kisebesedett. A mellette ülő Feliks izmait rángatta az ideg. Az ikrek a fejüket összedugva igyekeztek szabadulni.

– Nézd már a melákokat! – nevetett Porter. – Kis irigyek vagytok. Inkább gondolj ránk úgy, mint a hajóstársaidra. Akkor szívesebben osztozol a kurváidon?

– A felesége vagyok, figlio di puttana! – köpte Romana.

– Az én feleségem nem akarsz lenni? – göcögött Black.

Újra és újra az egyik foghíjába nyalt. Romana helyett az arcára kiülő undor elmondott mindent.

– Egy önkéntesünk már van – biccentett Porter. – Enyém a felemás szőke…

– Most, hogy nincsenek körmei, már nem aggódsz annyira, mi? – röhögött Black. Porter vele nevetett.

Egyszerre fordultak Johanssen felé, aki úgy méregette a nőket a cellában, mintha egy hentespult kirakatát nézné.

– Nem fogunk lenézni, ha valamelyik kisfiút kéred – sürgette Black.

Egy emberként hördültek fel. Gitta a háta mögé tolta a fiúkat. Ő kész volt foggal-körömmel küldeni. Johanssen nem is nézte őt túl sokáig. Nagy sokára Erzsire bökött. Ő nem tudta és nem is akarta állni a férfi tekintetét. Visszabújt a karjai mögé.

– Csinos, de nem túl élénk – fintorgott Black.

– Láttátok, hogy a kapitány elvitte, és most az elsőtiszt hozta le. Hacsak nem az borította meg, hogy egész éjjel sakkoznia kellett azzal a halvérű idiótával, akkor…

Jelentőségteljesen elhallgatott, azok meg vigyorogtak.

– Kapitánynak gondolod magad, Johanssen? – bökte meg Porter. – Kapitányi pina jár neked?

Erzsi torkát marta az epe.

Porter ment vissza a lépcsőhöz a cellakulcsért. A fiúk változatos nyelveken szidták a három katonát, teljes tehetetlenségük ellenére fenyegetőztek. Toni volt a leghangosabb közülük.

A vasrács engedelmesen kinyílt. Romana káromkodott, Marie fújt, mint egy macska.

Egy durva kéz megragadta felkarját. Nem olyan játékosan, ahogy korábban Gilbert tette.

Erzsi pedig nem olyan játékosan ütött, mint ahogy azt Gilberttel tette.

Nem volt hozzákötözve a többiekhez. Egylábnyi lánc volt a kezei között, de a lábai szabadok voltak. Úgy ütött, hogy a bilincs érje a fölé hajoló Black halántékát. A férfi kappanhangon felsikoltott, de nem eresztette el. A másik kezével ütni akart, de Erzsi egész gyerekkorától kezdve fiúkkal birkózott. Kamaszkorától kezdve Gilberttel, aki mindig is nagyobb és nehezebb volt nála. Elkapta a lendülő kezet, oldalra rántotta, hogy Black kezei keresztezzék egymást, és a férfinak el kelljen eresztenie őt. Abban a minutumban, hogy ez megtörtént, átrúgta a férfit maga fölött. Nyekkenve ért földet Gitta előtt. A svéd nő zord, jeges arccal nézett le rá, sújtásra emelt karjaiban Erzsi látta, hogy a nő egy pillanatra sem feledkezett meg a Peterékre tett megjegyzéséről.

Mikor elrúgta Blacket, a másik kettő már felfigyelt a gondra. Egyszerre mozdultak Erzsi felé, de nem figyeltek egymásra. Összeléptek, összeütköztek. Erzsi akkor rontott nekik. Portert Marie-ék felé lökte. Heidi, aki szintén saját láncon volt, előrecsúszott és elgáncsolta a férfit, aki így a roppant dühös Dora-Romana-Marie hármas előtt ért földet.

Erzsi elkapta és kicsavarta Johanssen karját. A mozgásképtelenné tett férfi visított, mint egy disznó és elvetődött anélkül, hogy Erzsi csak megbökte volna. A lábával beleverte a fejét a földbe.

– Kapitányi pina, mi? – kérdezte undorodva.

Újra rátaposott. A csizmája sarkát megvasalták, hogy kevésbé kopjon. Johanssen feje a harmadik rúgás után vérezni kezdett. Erzsi a hetedik után lett biztos benne, hogy a férfi ma este már nem fog gondot okozni nekik. Addigra Marie-ék és Gitta is eszméletlenre verte a maga ellenfelét. A másik cellában a fiúk megilletődötten pislogtak.

– Húzz innen! – kiáltott fel Heidi.

Mind rá néztek. Nem állt előtte senki. A nő megismételte a kiáltást, és intett nekik, hogy tegyék ők is. Marie szeme elkerekedett a megértéstől, és káromkodott egyet.

Erzsinek is leesett. Eddig üvöltöztek, de a hajó legénysége a füle botját se mozgatta. Ha most elcsendesülnek, az felér egy segélykiáltással.

Az ajtó felé nézett. Ki tud sétálni, de mennyi esélye van összekötözött kézzel megtalálni a helyet, ahol a láncok kulcsát őrzik?

Kattanást hallott. Visszafordult, és látta, ahogy Heidi kezéről lehullik a vas. Odament hozzá, és egy pillanat múlva már tekerhette is a kezéről a vászondarabokat. Toninak adta őket, mikor a férfit kiszabadították, hogy tekerje vele körbe a véresre dörgölt csuklóit. A férfi megköszönte, és megölelte a boldogan mosolygó, de dühös károgással szitkozódó Romanát.

Marie vezényletére fejezték be a műsort úgy, mintha az a három, most már összeláncolt seggfej sikerrel járt volna. Erzsi nem akarta tudni, honnét tudja Marie, hogyan kell reagálni, mikor emberek szeme láttára erőszakolnak meg valakit.

Tíz percet álltak néma csendben, menekülésre készen. Hegyezték a fülüket, hogy lesz-e valaki, aki esetleg Porterék keresésére indul, vagy csak gyanút fog a csendre. Toni és Marie kemény pillantást váltottak, és egyszerre bólintottak.

A macskaügyességgel osonó Marie ment előre. Őt Erzsi követte, aki legalább olyan csendesen tudott járni, mint a nő. Kettejük után Toni, majd Eduard, és sorban a többiek. Feliks vigyázta őket leghátul, készen arra, hogy kitörje az őket megtámadó nyakát.

Csodával határos módon, észrevétlenül fel tudtak osonni a lépcsőn úgy, hogy senki nem vette észre őket. A fedélzeten egyesével meneteltek át, mintha őrjáratozó katonák lennének. Fegyver meg felszerelés nélkül. A kulcs a magabiztosság volt, legalábbis ezt mondogatta magában, mikor negyedikként ő került sorra. A szakadó esőben azt se nagyon látta, hová megy. Bízott benne, hogy az őrszemek sem látják, hogy hosszú haja és melle van.

Már majdnem odaért a híd lépcsőjéhez, ami alatt Toniék várták, mikor oldalról elkapták a karját. Reflexből ütött, és majdnem beverte Scott orrát. A skót meglepetten pislogott, és csontroppantó erővel markolta az alkarját.

– Nocsak, én meg arra számítottam, hogy sikítani fogsz. – Eleresztette, és Marie-ra nézett. – Ti meg mit parádéztok? Mi ez, szökés vagy az üdvhadsereg?

– Mindjárt kivégzés lesz, ha nem teszel lakatot a szádra! – sziszegte dühösen a nő. – Hallgass, vagy kiszúrnak minket!

– Az esőben? – vonta fel a szemöldökét Scott. – Az őrszemeket pedig megöltem, nem szúr ki minket senki.

Toni előlépett.

– Megyek, szólok a többieknek.

Scott csípőre tett kézzel végigmérte őket.

– Nem gondoltam, hogy egyedül meg tudtok szökni.

– Nem gondoltam, hogy Bondevik nem vágja ki a nyelved. Pedig olyan szép lett volna – sóhajtott ábrándosan Marie.

– Reménykeditél, mi?

– Nyilván. A Trinite megvan még, vagy csónakkal vágunk neki?

– Az öngyilkosság lenne. És ide van kötve, ez mögé. Szerintem át tudunk mászni. Az utolsó majd szépen eloldozza kötelet.

– Van egy olyan érzésem, hogy az nem te leszel.

– Nem hát. – Feltartott kézzel megmutatta, hogy a Bondevikkel való beszélgetése több körme elveszítésével járt. – El se tudod képzelni, milyen necces volt így megkötni a cipőfűzőm.

Befutottak az ikrek, akik a törött lábú Heidit hozták. A nő fintorogva meredt a skótra.

– Itt volt a remek lehetőség, és Bondevik pont téged nem etetett meg a cápákkal? – kérdezte sajnálkozva.

Scott a száját húzta.

– Még valaki, aki ennyire örülni akar nekem, vagy mehetünk?

Senki nem akart örülni neki, hát mentek. Be a kapitányi kabinba, egyesével, mert a Flotta szabályzata szerint a hajón elzárva kell tartani a fegyvereket. Gittának és Dorának volt alkalma vendégeskedni Vladimir hálójában, és onnan kifele menet elmentek a fegyvertár mellett. Az ajtót Marie nyitotta ki, és Felikset rakodta meg a fegyveröveikkel. Toni a baltája kézbe kapása után tartotta az ajtót, hogy ki tudjanak sorjázni a hajó tatját körülölelő erkélyre. A Trinitét vontató nem ís egy, de öt kötél a tat csúcsára volt kötve, de onnan bajos lett volna lemászni és félő volt, hogy esetleg a csúszós deszkákról a vízbe esnek.

– És most? – kérdezte Toni.

Scott a szemét forgatta, és elkapta az egyik kötelet.

– Majd én megmondom, hogy legyen! – hasított bele az éjszakába Bondevik hangja.

Mozdulatlanná váltak mind. Olyan viharos szél nem volt, hogy a két hajó összeköttetését meg kelljen szüntetni, de a hullámok hátán hol közelebb-hol távolabb kerültek egymástól, hol a Rettenthetetlen, hol a Dommedag volt előrébb. Akkor éppen úgy helyezkedtek el, hogy a valamivel rövidebb Rettenthetetlen faráról nem láttak rá a Dommedag tatlépcsőjére. Scott hüvelykről hüvelykre emelte a másik kezét. A Dommedagot figyelve lassan a baljával is rámarkolt a kötélre. Erzsi az ajkát beharapva, némán imádkozott, hogy ne történjen semmi.

– Lukas! – csattant fel a minap látott esőtaszító fiatalember. – Fogd már fel végre, hogy a földvágy meg fog ölni mindannyiunkat!

– Hát.

– Rendben, azt elfogadom, hogy velem nem törődsz. Nem is tetted soha, de…

– Nem-e? Nem-e?!

– Mit?! Belelöktél a tengerbe, remélem, arra még emlékszel!

Scott felhúzta magát, és hangtalanul mászni kezdett. Csakhamar eltűnt a szemük elől, csak a kötél himbálózása maradt utána. Romana az ujjain számolt tízig, majd keresztet vetett és ő is elindult, egy másik kötélbe kapaszkodva.

– Beleegyeztél!

– Igen, abba, hogy segítek neked megbosszulni Dennyt, de…

– NE MERD! – bődült el. – NE MERD A SZÁDRA VENNI A NEVÉT!

Alfred egyszerre nagy levegőt vett, hogy tüsszentsen, de öt kéz landolt a száján, és csak akkor eresztették, mikor már lilult az arca. Bosszús arccal nyúlt a kötélért, és indult neki.

– Elment az eszed – nevetett fel kényszeredetten Sigurður. – Istenem, te teljesen megőrültél.

– Takarodj vissza a hajódra.

Feliksen volt a sor. A lengyel gondosan szétosztotta közöttük a fegyveröveket, hogy ne nála legyen minden súly, és mászás közben az összeütődő kardok ne csapjanak zajt.

– Már megyek is. Azért remélem, egy szál virágot majd a tengerbe dobsz, mikor meghalok.

– Mintha az valaha is megtörténne.

– Van der Decken haldoklik, Lukas. Érted; annak ellenére, hogy az örök hajózásra kárhoztatták, a fickó haldoklik! És ha ő meghal, elsüllyed vele a hajó, a legénység, minden! Katyusa és Stasya is meghal! Ki fogja akkor hozni-vinni az üzeneteid, há? Ki fogja összefogdosni a kalózaid?

– Megvannak a módszereim. Most pedig tűnés. Mondd meg a kapitányodnak, hogy legalább hetet el kell süllyesztenie a Tortugáról menekülő bagázsból.

Már csak Marie, Dora és Erzsi volt hátra. A következő, aki indult, Marie volt.

– Mennyi az idő, Tino?

– Éjfél múlt.

– Őrségváltás?

– Mostanában esedékes.

– Kongass.

Erzsinek a torkában dobogott a szíve, mikor aznap éjjel harmadjára is megszólalt a harang.

– Indulj – bökte meg Dora.

– Nem, menj te – nézett rá. – El kell vágnom a köteleket.

A litván nő keményen a szeme közé nézett.

– Ersi.

Ennyit kellett mondania ahhoz, hogy Erzsi tudja, Dora mindent ért.

– Tudom, hogy szeretted őt – ölelte át a nő. – És tudom, hogy nem akarsz nélküle élni, de kérlek, kérlek, ne maradj itt.

Fojtogatta a fájdalom, aminek az elmúlt órákban gátat szabott. A hiány a lelkét tépte, és a világ olyan üres volt így, Gilbert nélkül!

– Nincs értelme – súgta erőtlenül.

– Ersi. – Dora magasabb volt nála, könnyedén homlokon csókolta. – Kegyetlenségnek tűnhet, de tényleg jönnöd kell.

– Mégis miért? – A fájdalom egyre erősödött.

– Évekig hajóztam vele. Évekig hajóztunk vele. De biztos vagyok benne, hogy te ismerted őt a legjobban, így… Ersi, Gilbertnek van egy öccse és egy nagyapja…

Feljajdult. Hogy várhatja Dora, hogy velük menjen, el, egy ismeretlen földre, amiről egyszer remélte, hogy majd otthonának nevezheti, emberek közé, akik majdnem a családja lettek?

– Hol vannak az őrszemek? – kérdezte Bondevik. – Tino, ha ezek megint elaludtak szolgálat közben, istenemre, véresre korbácsoltatom az egész társulatot!

– Megnézem, uram.

Dora nyelt egyet.

– Ha most itt maradsz, akkor a fájdalmad nem szűnik meg. Csak tovább adod nekünk. Kérlek, Ersi. Marie is velünk van…

– Marie-nak ott vannak a fiai. Ha Feliks meghalna, akkor neked is ott lenne a baba. Nekem nem maradt semmi.

– Mi itt vagyunk – emlékeztette.

Felharsant Väinämöinen hangja:

– Kapitány úr! Halottak! Az őrszemek halottak!

Dora megsimogatta az arcát. A harang vészjelzést kezdett kongatni.

– Kérlek, Ersi. Szükségünk van rád.

A mondat visszhangozva a fejében maradt. Felnézett a kötelekre.

– Ugornunk kell – mondta, és hiába esett az eső, a nyelvét száraznak érezte.

Dora megvárta, míg feláll mellé a korlátra. Erzsi elvágta az első kötelet. A másodiknál dobogást hallottak. A harmadikra a Rettenthetetlen harangja is kongani kezdett. A negyediknél kiáltások harsantak és Dora a tengerbe ugrott.

Erzsi utána nézett. Markolta az ötödik kötelet, a hajóstársai szabadulásának kulcsát, hallgatta a kiáltásokat.

Szükségük van rá. Azzal, hogy Gilberttel tartott, nem csak vőlegényt kapott, de új családot is, a Trinite legénységének képében. És nekik most szükségük van rá. Feladata van. Még nem mehet..

Ezúttal is háromszor kellett a kenderkötélre csapnia ahhoz, hogy elszakadjon. Lábbal előre, magától messzire eltartott karddal érkezett a hideg, de nem fagyos tengerbe. Még a víz alatt, fél kézzel ügyetlenkedve a hüvelybe csúsztatta a kardját, majd a kötél mentén kapaszkodva úszni kezdett.

Borzasztó volt.

Az eső felverte a tengert, ami megtöltötte párával a levegőt. Mintha a víz alatt próbált volna levegőt venni. Ha Dora ott is volt mellette, nem látta őt.

Csak a kötélre koncentrált, arra, hogy fogást találjon rajta, mindig közelebb húzza magát a Trinitéhez. Arra gondolt, hogy még feladata van és nem adhatja fel.

A hajótest mellé érve nem kellett tovább úsznia. Feliks lekiáltott neki, hogy kapaszkodjon, és a kötéllel együtt felhúzták. Reszketve kapaszkodott a kötélbe.

– Gyere – ölelte át Feliks. – Tökre átfagytál.

– D-Dora? – kérdezte vacogva.

– Már itt van, jól van – csitította Feliks. – Marie levitte a konyhára melegedni.

Ahogy kiment a füléből a víz, meghallotta a távolból a két hadihajó vészharangját.

– N-nem fognak elkapni minket?

– Nem – biztosította a lengyel. – Toni és Scott most engedik ki a vitorlát, Chiara pedig új irányt vesz fel. Seperc alatt eltűnünk, ráadásul ez a környék úgy tele van szigettel, mint a… a nagyon. Sose fognak megtalálni minket.

Végtelen fáradtság vett erőt rajta. Feliks megnyugtató hangja túl sima volt, az őt ölelő karok túl kedvesek. Marie köszöntése túl lágy volt, a vállára terített takarót túlzó gondoskodással igazgatták el rajta.

– Marie – szólalt meg rekedten.

– Mondjad, ma cherie.

A torkát markolta a fájdalom, nem tudott tőle nyelni. Át akarta engedni magát neki, de…

– Marie, miért nem tudok sírni?

– Ó, kincsem – óvón átölelte. – Semmi baj. Nincs semmi baj.

– De én sírni akarok – dadogta. – Én ezt… én ezt…

– Szétszaggat, tudom, tudom. – A hátát simogatta. – Néha várni kell a könnyekre. Néha addig vársz rájuk, hogy soha nem jönnek…

– Meg fogom ölni Bondeviket – mondta tompán.

– … és néha egészen mást kapsz helyettük – fejezte be Marie. – Rendben. Ha attól könnyebb lesz, akkor megölheted.

Beszélni akart, sírni akart, kiabálni és ütlegelni akart. Ki akarta adni magából a fájdalmat. A csönd megakadályozta. Erzsi hátán végigfutott a hideg.

– Hallgasd – szólt.

– Hangokat hallasz? – rémült meg Marie.

Felemelt kézzel elhallgattatta.

– Nem, nem, hallgasd… – Megrémült. – Elállt az eső.

Már fel is ugrott, ott sem volt. Ha nem esik, akkor a látótávolság is megnő, vele oda a jótékony fátyol, ami eltakarja őket a tengernagy elől, és így, sebesülten, meglékelt és bukdácsoló hajóval…

A fedélzetre lépve elképedt. Az eső helyett tejfehér köd fogadta.

– Mi ez? – kérdezte Marie elborzadva.

– Nekem is bűzlik – morogta Scott. – Olyan a világon nincs, hogy a köd ilyen gyorsan leszálljon.

– Apró segítség.

Erzsi már kardot rántva kereste a hang forrását, mikor a többiek még csak összerezzentek.

– Semmi szükség erőszakra. Nem akarok bajt.

A magasból suhogást hallott. Felkapta a fejét és elöntötte a harag, mikor meglátta a hárpiát fedélzetre ereszkedni. Még jobban megszorult a keze a markolaton.

– Bondevikkel vagy.

A nő a száját nyitotta, de válasz helyett csak egy sajnálkozó fintorra futotta. Erzsi ekkor vette észre, hogy ez nem ugyanaz a nő, mint akivel a kikötőben beszéltek, noha a hasonlóság kísérteties volt.

– Nem beszélhetek – mondta. – Nagyon sajnálom.

Már az egész legénység a fedélzeten volt, és mind a nőt méregették, aki zavartan toporgott. Úgy dörzsölte össze a szárnyait, mintha kezek volnának. A tollai közül kihullott valami. Toporgott tovább és a távolba meredt. Lépkedés közben rálépett az elszólt szemetére.

– Mennem kell – jelentette ki hirtelen és már el is rohant Matt mellett. Levetette magát a korlátról. A szárnycsapások felkavarták ködöt, amiben pillanatok alatt eltűnt.

Scott vette fel a csontfehér textildarabot. Hosszú, háromujjnyi széles anyag volt. Egy ing aljáról téphették le.

– Van rajta valami – kapta el a visszáját Romana, és megnézte közelebbről. – Uhh, nem értek én ilyen fura nyelveken. Marie?

Felé nyújtotta az anyagot, de a francia túl messze állt tőle. Erzsi átvette a vászondarabot, hogy továbbadja, de megakadt a szeme az íráson. Ismerte a nyelvet, így a barnás anyaggal ügyetlenül felírt ákombákom értelmes szóvá lett előtte.

Schatz.

Remegés futott végig rajta. A kardja hangos csörgéssel esett le, de őt csak a vászon és a rajta sorakozó hat betű érdekelte. Kifeszítette, és olyan közel tartotta a szeméhez, hogy nem is látta, de meg kellett néznie olyan közelről is, hogy biztos legyen benne, hogy tényleg ott van, nem hazugság, nem megtévesztés.

– Ersi? – simogatta meg a vállát Marie.

– Schatz – mondta ki hangosan.

Marie megütközött.

– Nem Gilbert szokott téged…

Elhallgatott, hogy ne fejezze be és ne tiporjon a gyászoló lelkébe, de Erzsi akkor már a vásznat markolva zokogott.

– Él! Életben van, és olyan hülye! Csak ő lehet ilyen, hogy képes egy egész szót leírni, mikor megtehetné, hogy lekörmöli erre a vacakra, hogy Jól vagyok, Erzsi, ugyan ne aggódj vagy valami, nem csak annyi, hogy Schatz, édes istenem, hát jól van!

Marie nyakába borult, a nő pedig csendes megértéssel hagyta, hogy a vállán sírja ki a két szép szemét.

>>> Folytatás >>>

Maarten van der Decken – A bolygó hollandi kapitánya. A legendában Hendrik volt a neve, de volt egy Henrik nevű főnököm, akit nem kifejezetten kedveltem. A Maarten név egy echte hollanddal folytatott társalgás során került elő. Tőle megtudtam, hogy sose nevezzük Hollandiát Jannak vagy Willemnek, mert azok olyanok, mint magyarul a Béla meg a Kálmán, meg az ilyen nevek, amik gyakran előfordulnak viccekben.