Nászút #16

Hallottatok már a parvo nevű vírusról? Be van ellene oltva a cicátok? Nincs? Legyen. Múlt héten három cicámat temettem el, szóval… szóval legyen. (Egy perces néma csend Pierre, Eni és Nyomi emlékére.)

No de.

Vannak pillanataim, amikor kitalálom, hogy maaaajd egyszer mi fog történni egy történetben. Néha le is írom ezeket a gondolataimat, amik az esetek 90%-ban később felhasználatlanul kevernek a doksiban, mert a történet nem úgy alakult, hogy az a jelenet belekerüljön a végső verzióba.

Valahol a 8-9. fejezet magasságában járhattam, mikor megszállt az isteni szikra, és az ebben a fejezetben található leglényegesebb momentumot papírra vetettem. Konkrétan papírra. Természetesen nem úgy került bele a fejezetbe, ahogy akkor leírtam, de a lényeg megmaradt.

Mindemellett már megint szómenésem volt. Meghúzás előtt a történet 6836 szót számlált. Szükségem van továbbá a meghúzás szó pontos jelentésére, mert utána 6884 lett. Ez általában két normális fejezet hossza. Hiába, úgy látom, a végjáték alatt mindig elszalad velem a ló...

Okom ugyan nincs rá, de ez az ajánlott hallgatmány.

Hogyan folytassunk rendkívül rövid társalgást egy moldovai hajósinassal, miután eredhetünk a hirtelen támadt dolgunkra

Bondevik meg sem várta, hogy elkezdjék az ítélet végrehajtását. Mikor meghúzták a kötelet Beilschmidt derekán, a falába már a Dommedag fedélzetén kopogott.

Roderich nem törődött egyikükkel sem. Önmagával volt elfoglalva. Önmagával, és a hazugsággal, amibe oly sokáig ringatta magát. Mindig azt hitte, hogy Elizavetát a karjai között tartani majd katartikus érzés lesz, hogy a lány egyetlen ölelésével meg fogja váltani a világot és Roderich öröme majd túlragyogja a csillagokat. Ehelyett küzdenie kellett vele, hogy ne rohanjon oda ahhoz a másikhoz. És miután felhúzta őt a földről és kihúzta a reszkető ujjai közül a kötelet, hiába engedelmeskedett neki a lány, ennyi erővel akár a négerét is kísérgethette volna. Roderich nem röpült, ahogy elképzelte, sőt, a szívét tompa fájdalom szorította össze. Bekísérte a sokkot kapott Elizavetát a kapitányi lakosztályba. A lány nem tudta, hol van, tágra nyílt szemei riadtan ugráltak ide-oda, dadogva ismételgette Gilbert nevét.

Gitta boltjában egészséges volt, majd' kicsattant. Boldog volt, még úgy is, hogy felrúgta az életét, fittyet hányt a szeretteire és áthágott minden szabályt. Bármi is történt vele a kalózhajón, nem szegte kedvét a kalandozástól. A díszes páva még mindig a verebek röptét figyelte és a levegőég után vágyakozott.

Ostobaság volt kinn hagynia a fedélzeten a csőcselékkel, Andrei után őt kellett volna fedett helyre vinnie. Csak önmagát teheti felelőssé, amiért megfeledkezett róla, és nem mentesíti ez alól, hogy tele volt a feje Stasya mondataival. A Dommedag érkezése is megzavarta; a hajó a viharos tengeren nyílegyenesen közeledett feléjük, és míg ők azzal küszködtek, hogy a Trinitét a Rettenthetetlen után kössék, a Dommedag bevont vitorlákkal siklott melléjük, oly könnyen, ahogy egy nyáresti pille megül az ember térdén.

No meg az eső is esett, és neki még össze kellett kaparnia az embereit. Egyik nyomorultabbul volt, mint a másik, de így is jobban néztek ki, mint azok, akiket a hollandi legénysége nem varázslattal, hanem kiütéssel tett harcképtelenné.

Elég volt a félemberekre gondolnia ahhoz, hogy kirázza a hideg.

Nem számolta az időt, de már jóval napnyugta után voltak, mire Elizaveta üres tekintetű értetlensége üres tekintetű tétlenséggé változott. Tűrte, hogy Roderich levegye róla a bilincseket, és egyetlen szó nélkül felhúzta a száraz ruhákat, amiket odaadott neki. Felállt, ha Roderich felhúzta a székről. Engedelmesen lépdelt, ha vezette őt. Elfeküdt, mikor lenyomta az ágyra. Roderich úgy rendezgette el a lány tagjait, mintha játékbaba lenne.

Vagy halott.

Ez a gondolat beette magát a fejébe. Leült Elizaveta mellé, és noha úgy tervezte, hogy a lány jó híre megköveteli tőle, hogy a karosszékben aludjon, elfeküdt mellette. Csak pillanatokra mert félrenézni, látnia kellett, hogy a lány lélegzik. Néha az sem volt elég, akkor rövid időre a mellkasára fektette a fejét, hogy hallja a szívverését.

És mégis, hiába működött a test, a lélek messze járt. Elizaveta ott feküdt mellette, de a hullámok közé veszett ő is.

Ezért ha lehet, még jobban gyűlölte Gilbert Beilschmidtet, mint korábban. A mozdulatlan lány hajával játszadozva úgy érezte, túl enyhe büntetés volt a férfinak, hogy a tenger fenekén rohadjanak meg a csontjai.

Nyugtalan éjszakája volt. Sokszor felébredt, minden alkalommal rémülten hajtotta a fejét Elizaveta mellére, mert a lány üres, halott szemekkel meredt a semmibe. Sokadjára játszotta el, és fáradtabb volt, mint mielőtt lefeküdt, de képtelen volt visszahajtani a fejét a párnára.

– Hazaviszlek, jó? – kérdezte tőle puhán.

A lány nem felelt.

– Eliza – súgta.

Szeme sem rebbent.

Lehajolt hozzá és homlokon csókolta. Elizaveta gyöngén sóhajtott és lehunyta a szemeit. Roderich kiegyenesedett. Az ágy szélén ülve nézte őt, ezt az angyali teremtést, ahogy a lélegzetvételei elmélyülnek. Végre elaludt.

Felállt. A jobb kezét ökölbe szorította és elernyesztette. Csinálnia kell valamit, vagy megőrül.

Az alsó ajkát beharapva nézett ki az esőbe. Soká tartott elszánnia magát, lehajolni a tegnap a földre dobott bilincsért. Gondosan körbetekerte a lány puha csuklóit egy-egy vég anyaggal, hogy a vas ne a bőrt kezdje ki. A kulcsot a zsebébe rejtette. Még egyszer megsimogatta Elizaveta arcát, mielőtt kiment.

Vehetett volna köpönyeget is, de egyszerűbb volt a belső lépcsőn Vladimir szobáján keresztül lemenni a második fedélzetre. A kormányos hálója feleakkora se volt, mint az övé, és Andrei is ott lakott vele. Aludtak, akár a legénység nagy része.

Lehet, hogy a kinti félhomály nem csak az eső, de a roppant korai óra miatt is volt.

Nyughatatlan kísértetként ténfergett a hajón. Semmire sem gondolva lépdelt. Néha szórakozottan megrángatta az ágyúkat a helyükön tartó köteleket. Megnézte, hogyan javították ki a tűzharcban keletkezett lékeket. Mire észbe kapott, már félig lenn volt a börtönhöz vezető lépcsőn.

A lépései ritmusa megtört, de folytatta az útját. Üres arccal, üres fejjel állt meg a cellák között, magasba tartott lámpása fénye vad árnyékokat rajzolt a foglyok arcára. A hajó oldalába és a cella rácsaiba vert karikákon fűzték át a hosszú láncot, amivel össze voltak kötve. Úgy sorakoztak egymás után, mint a verebek.

A két gyerekre nem tudtak bilincset adni, túl vékony volt a csuklójuk. Helyette egy lábra való golyós béklyót kattintottak a nyakukra. A maszatos arcú apróságok Gitta ölébe hajtották a fejüket. A nőt nem a többiekkel egy sorba láncolták. A másik cellában Kirklandnek is saját bilincse volt, szájpecekkel kiegészítve.

A Trinite legénysége még alvás közben is fáradtnak és nyomorultnak tűnt. Roderich nehezen szusszant egyet.

– Jött kárörvendeni?

A hirtelen hangra összerezzent és a kardjához kapott. Heidi Zwingli keményen nézett a szemei közé. Eleresztette a markolatot és végigsimított a kabátján, hogy felitassa a tenyeréről a nyirkosságot.

– Nem szokásom – felelt, halkan, nehogy felébressze a foglyokat.

A svájci szánakozva nézett végig a társulaton.

– Mit csinált velük?

– A tengernagy parancsa volt – védekezett. – Az egyik társukat áthúzták a hajógerinc alatt.

Nem számított rá, hogy a kötél olyan ócskán fog előkerülni. A hajófenék deszkái a nagy igénybevétel miatt repedezettek lehetnek, vagy egyenesen korhadtak, akkor pedig úgy hántják le az emberről a húst, mint a sokágú korbács. Tudta, hogy ez nem fordulhatott elő, elvégre a Rettenthetetlen vadonatúj hajó, még nincs tíz hónapja, hogy kikerült a dokkból. Így még olyan sok kagyló sem lehet a fenekére ragadva, pedig az éles héjú élőlények a legkisebb érintésre borotvaként tudják az ember bőrét felhasítani. Inkább a vihar és az erősen hintázó hajó tehet arról, hogy Beilschmidtet elhagyták.

Zwingli nehezen bólintott.

– Rájuk is ez vár?

– Ha nem adnak rá okot, akkor nem. – Lesütötte a szemét. – Ez az én hajóm. A védelmem alatt állnak mindannyian.

A nő felfonta a szemöldökét. Roderich engedett és hozzátette:

– Egészen addig, míg bíróság elé nem állnak.

Zwingli sötéten mosolygott. Roderich felfortyant:

– Csak nem gondolta, hogy majd a végtelenségig fognak velem hajókázni? Azt hittem, maga ennél racionálisabb.

Eszébe jutott Vargas speciális kívánsága és közelebb lépett a női cellához. Komor biccentéssel nyugtázta, hogy két vizes vödör van odabenn, mindkettő a foglyok számára elérhető közelségben.

Több dolga nem lévén megindult felfelé.

– Csak nem menekül, kapitány? – gúnyolódott Zwingli.

Visszanézett a nőre.

– A gyászukban osztoznom éppen olyan zavaró lenne számukra, mint amilyen helytelen az a saját értékrendem szerint. Így jobbnak látom távozni. Amennyiben igényli a társaságomat, feljöhet velem.

– Eddig sose mondta, hogy mehetek – jegyezte meg somolyogva.

Roderich a szemét forgatta.

– Feltűnt, hogy a csípős megjegyzéseinek a száma exponenciálisan nő, ha kevesebben hallgatják. Gondolom, nem lesz ilyen bőbeszédű, ha megébrednek.

– Nem valószínű.

– Egyébiránt még tartozik nekem egy mesével.

– Elkapta őket. Ha tudni akar róluk mindent, miért nem őket kérdezi? – kérdezte értetlenül.

Hogy is fogalmazhatná meg?

– Nem kedvelem a befejezetlen dolgokat.

– Akkor bizonyára azt is tudja, hogy maga még nem teljesített minden feltételt.

– Vagyis?

– Nem tudom, hogy ki miatt vagyok itt. Továbbá nem ismerem Bondevik szövetségeseit.

Mereven a nő szeme közé bámult.

– Nem vagyok olyan helyzetben, hogy az árulója nevét kiderítsem.

– Ezek szerint a szövetségeseket ismeri.

– Csak egyet.

– Az éppen elég.

Félrebillentett fejjel figyelte a nő reakcióját.

– A bolygó hollandi.

Zwingli azonnal elkomorult.

– A legendáival hagyjon békén.

– Szóval a hárpiámat nem vonta kétségbe, és a krakennel sem voltak problémái, ellenben ezt nem hiszi el. – Vállat vont é széttárta a karjait. – A szövetségest kérdezte, én pedig válaszoltam. További szép napot!

Megindult a lépcső felé. Mögötte Zwingli felült, a bilincsei csörögtek.

– Várjon!

Ügyet sem vetett rá. Az önelégült mosolynak csak akkor engedett teret, mikor már félúton volt fölfelé. A nő most már tudja, hogy igazat mond, és azt is, hogy vele nem szabad padkázni. Legközelebb beszélni fog.

Ismét a második fedélzeten ment végig, hogy ne kelljen szenvednie az esőt. Eszébe jutott, milyen volt a Rye fedélzetén gyakorlatozni a Brit-szigetek körül. Az idős hajó korhadó deszkái között becsöpögött a víz. Minden nagyobb luk alá vödröt és dézsát raktak, de így sem lehetett szárazon megúszni. Egyszerűbb volt a főfedélzeten átvágni.

A legénység már mozgolódott. Amint meglátták, rögvest célirányosabban tették a dolguk, amit Roderich rendben és helyénvalónak talált. Vladimir sem volt a kajütjében, Andrei viszont morc arccal kapálta a padlót a cipője orrával.

– Andrei – feddte meg játékos hangnemben. A fiú azonnal felkapta a fejét. Roderich mosolygott. – Ha kilyukasztod a cipőd orrát, a Flotta nem utal neked másikat.

– Akkor se, ha már kezdi nyomni az öregujjam? – kérdezte félénken.

– Akkor bekérik, és adnak helyette másikat. – Megsimogatta a fiú haját. – Hogy vagy?

Megrántotta a vállát.

– Vlad azt mondta, hogy nem mehetek fel, mert esik.

– Igaza van. Nem hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapj.

– De hát ez csak egy kis víz…

– Ami alattunk van, az is csak egy kis víz – mutatott rá. – De tudod mit? Elintézem a kapitányi teendők unalmasabbját, utána feljöhetsz hozzám, és megnézzük, tudsz-e rendesen sakkozni.

Andrei arca felderült, Roderich pedig mosolygott. Történetesen tisztában volt vele, hogy a fiú zsenge kora ellenére jobb játékos, mint a bátyja.

A fiú gyorsan megkomolyodott.

– Kapitány úr…

– Mondd, fiam.

– A kapitány úr tényleg nem akarta, hogy elfogjuk a kalózokat?

Meghökkent.

– Ugyan már! Mégis ki mondta neked ezt az ostobaságot?

Tudta a választ, amint Andrei szégyellősen felnézett.

– A tengernagy úr.

Két kézzel megragadta a fiúcska vállait.

– Andrei. A Brit Birodalom által kinevezett alezredes vagyok. A hivatalom meggyalázása lenne, ha nem tartanám be és nem tartatnám be a törvényeket. – Ezzel nem sokat mondott a tízéves fiúcskának, hát hozzátette: – Természetesen el akartam kapni a kalózokat.

A hajósinas arca felragyogott.

– No, viselkedj rendesen. Ha minden jól megy, akkor egy óra múlva hívlak, rendben?

Andrei lelkesen bólintott. Abban a pillanatban, hogy Roderich hátat fordított neki, egy különös érzés borzolni kezdte a haját a tarkóján, azt súgva, hogy esélye nincs sakkozással múlatni az idejét.

A pokolba kívánta az összes megérzést, mikor a szobájába érve Bondevik tengernagyot találta az asztala mögött. Fel akart fortyanni, kérdőre akarta vonni, hogy mégis hogy képzeli, hogy rossz hírét kelti a háta mögött. Hogy képzeli, hogy aláássa a katonái bizalmát?

Väinämöinen főhadnagy a maga szokott lágy mosolyával állt az asztal mellett, míg Vladimir idegesen toporgott. A tengernagy az ajtó csukódására felpillantott a körmölésből.

– Csakhogy előkerült. Merre járt?

– Ellenőriztem a hajómat, uram.

– Helyes. Ne kerülje el a figyelmét semmi, fiam.

Félredobta a tollszárat. Roderich arca megrándult, mert a vashegyről az ütésre apró cseppekben lerepült a tinta, összekoszolva az asztalt. Bondevik nem törődött az ő problémáival, összehajtogatta a papírját, és odaadta Tinónak.

– A mai összes teendőd. Mire visszaérek, legyél kész mindegyikkel.

Roderich összevont szemöldökkel pillantott a kajüt ablakát szaporán verő esőre és felfigyelt a földre esett üres mosdótál ide-oda szánkázásának súrlódására.

– Mégis hova akar menni ilyen ítéletidőben? – bukott ki belőle.

– Majd meglátja – kecmergett talpra a norvég. – Jön maga is.

Meg sem próbálta titkolni a meglepetését.

– Ne pislogjon nekem, öltözzön.

Nem mozdult, mire a tengernagy tett egy ösztönző mozdulatot. Egy hosszú pillanatig még tűnődött, hogy lenne-e értelme ellenkezni. A tengernagy arckifejezését tekinthette nemleges válasznak, hát mély sóhajjal fordult a gardróbja felé a saját viharköpenyéért. Volt egy sanda gyanúja, hogy hova küldené a tengernagy, ha megkérné rá, hogy várjon pár percet, míg aktualizálja a végakaratát.

A kalapot csak azután nyomta a fejébe, hogy megbizonyosodott róla, a fegyveröve kifogástalanul tart és a köpenye csatja sem fog elengedni. Nagy sokára a tengernagy felé fordult. A férfi a zsebórájára pillantott, és visszacsúsztatta azt a zsebébe.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen körülményesen készülődik, hívattam volna egy matrózt nyoszolyólánynak.

Összeszorított ajkakkal tűrte a sértést, és kilépett a tengernagy nyomában a szakadó esőbe. Nem voltak sokan a fedélzeten. A vitorlákat rögzítették, arra, hogy a kötélzetet figyeljék, elegen voltak ketten-hárman, ilyen zivatarban meg úgyse látnak semmit egyik irányba se, így felesleges a legénység egészségét veszélyeztetni. Ez a három őrszem most őket figyelte. Roderich úgy érezte, hogy a szíve kihagy néhány ütemet, míg átsétál a sötétszürkévé lett, tajtékzó tenger felett a Dommedag fedélzetére. Mikor csónakba szálltak és leeresztették őket a sorhajó fedélzetéről már a mellét is megmasszírozta, mert ugyan tudja, milyen katasztrofális körülményeket biztosít szegény szívének, de azért értékelné, ha dobogna.

A félelem nőttön-nőtt benne. Alig eresztették le a csónakot, már el is sodródtak a Dommedag mellől.

– Evezzen – vetette oda neki Bondevik. Ügyet sem vetett a háborgó tengerre, kedélyesen elszórakoztatta magát azzal, hogy a csónak aljában talált lesúlyozott, összegubancolódott kötelet nekiállt kicsomózni.

Maga is meglepődött rajta, hogy ilyen körülmények között ettől megsértődött. Elvégre azért vannak a matrózok, hogy az ilyen alantas munkákat elvégezzék, nem?

Elképzelése sem volt róla, mire készülnek, csak húzta a lapátokat. Sejtette, hogy nem csak sétahajókázásra készülnek a Dommedag farvizén, és nem így indultak volna útnak, ha csak a Trinitére szeretnének tenni egy rövid kirándulást. Már a vízre kerülésük után minden erejét latba kellett volna vetnie ahhoz, hogy visszakerüljenek az erősen hullámzó vízen a Dommedag mellé. Most már azt se tudta, merre kéne keresnie a hajót.

– Jó, itt jó lesz – mondta Bondevik.

Lihegve behúzta az evezőket és körbenézett. Körös-körül csak szakadó eső, és méteres hullámok. Úgy, hogy nem kapaszkodhatott tovább az evezőkbe, és az irányításnak már az eddigi illúziója sincs meg, még védtelenebbnek érezte magát.

Bondevik nem. Ő beletúrt a köpenyébe – amit Roderich akár le is vehetett volna, evezés közben megint bőrig ázott, és érezte, hogy a cipőjében is összegyűjtötte a Kaszpi-tengert –, kivette az erszényét, és elkezdett turkálni benne. Nem is kapaszkodott. A lábait sem feszítette neki a csónak oldalainak, mégis sokkal stabilabban ült a maga deszkáján, pedig fel-le szánkáztak a hullámokon.

Roderich erőt vett magán. Neki tanították, hogyan lehet úrrá a félelmén – itt volt az ideje, hogy ezt gyakorolja.

– Uram. Uram! – Kénytelen volt kiabálva megismételni, mert elsőre a víz morajlása mellett magát sem hallotta. Bondevik felnézett a turkálásból. – Miért jöttünk ide?

– Majd meglátja.

– De…

– Tudja, mi ez? – emelte fel a kezét a férfi.

Az arcát érő vízpermettől hunyorogva próbálta kivenni azt a valamit, amit Bondevik a mutató- és a hüvelykujja közé szorítva tartott.

– Egy gyöngy?

– Ez egy darab sellőkönny, kapitány!

Értetlenül nézett rá vissza. Bondevik felnyögött.

– Az isten szerelmére, tudom, hogy látta A bolygó hollandit, és látott mágiát működés közben! Mit akar még, hogy elhiggye, van a világnak egy olyan rétege, amiről eddig mit sem tudott?!

– Rávilágított a problémára, uram. Tudom, hogy van, és készséggel elfogadom, ahogy azt is, hogy amit a kezében tart, az egy sellő könnye. Ettől függetlenül elképzelésem sincs róla, hogy mire jó.

A tengernagy megütközve meredt rá, majd megköszörülte a torkát.

– Jogom. Tehát… én ezt most összetöröm, és utazni fogunk.

– Tessék?

– Utazunk, innen elfelé, valahova máshova, az utazás szó definíciójával sincs tisztában?! – Roderich behúzta a nyakát. Bondevik idegesen fújt egyet, de sokkal nyugodtabb hangnemben folytatta: – Mivel egyszer már jártam azon a helyen, ahová most megyünk, ezért ez az egy könnycsepp az oda- és a visszautunkra is elegendő lesz.

Ha mert volna még kérdezni, a férfi akkor is elébe vágott azzal, hogy nyitott tenyérrel a köztük lévő üres ülődeszkára csapta a gyöngyöt.

Sok száz csengettyű magas hangja csilingelt fel egyszerre, Roderichet meg majdnem kifújta a csónakból a hirtelen feltámadt, orkán erejű szél. A szélbe fordult, hogy ellenálljon neki, és elhűlve meredt a hullámra, mely szirtként tornyosult föléjük és rájuk omlott.

Az utolsó pillanatban behunyta a szemét. A várt vízözön azonban elmaradt, helyette sirályok hangját hallotta.

Előbb csak a fél szemét merte kinyitni. Utána a másikat is, még meg is dörgölte őket, de így sem hitt nekik.

Az előbbi szakadó esőből nyugodt vizekre kerültek. Az égen csak pár bárányfelhő kergetőzött, ők pedig nyíllövésnyire voltak a sziklás parttól. Elképedten fordult Bondevik felé, de ahelyett, hogy megkérdezte volna, amit akart, és ami nem mellesleg azonnal ki is csusszant az elméjéből, kihajolt a csónakból, hogy mögéjük nézzen, a víz felett csillogó, szivárványszínnel ragyogó fényekre.

– Az a visszautunk kapuja – előzte meg a kérdését Bondevik.

Még ilyen zaklatott és értetlen állapotában is jól esett az önbecsülésének, hogy a férfi legalább olyan csapzottnak néz ki, mint ahogy magát elképzelte. Éppen levette a kalapját, hogy leverje róla a vizet. Most nem volt rajta paróka, világosszőke haja a halántékánál már erősen őszült.

– Megtudhatom, hogy mire vár? – kérdezte nyersen.

Roderich összeszorított szájjal nyúlt az evezőkért. A könyöke sajgott, az izmai égtek. Nem értette, ha a karjával húz, akkor a hasizmai miért feszülnek és kezdenek fájni? Bondevik édesanyja igen sűrű csuklásba kezdhetett a neki szentelt néhány kedves gondolattól, mikor a tengernagy kijelentette, hogy rossz irányból közelítik a partot és forduljon meg.

Egy alig tíz méter széles, kavicsos részen vitte partnak a csónakot. Két sziklatorony fogta közbe, amik gigantikus bikaszarvakhoz hasonlítottak. A kavicsok csikorogtak a deszkák alatt, és Roderich megkönnyebbülten hajította bele a csónakba az evezőket, és állt neki kiropogtatni a derekát. Mire végzett, Bondevik már jelentős előnyre tett szert a hirtelen emelkedő, sziklás parton. A rá leső megerőltetésnek már a gondolatától is irtózva cammogott utána.

Az első fűcsomó tíz méterrel a part felett nőtt. Mire odáig elért, kiköpte a tüdejét, de nem pihenhetett meg, mert odafenn csak egy mező fogadta, a se vége-se hossza fűtengert csak kisebb facsoportok törték meg. Bondevik habozás nélkül fordult bal kéz felé, törtetett a térdig érő, vékony szálú fűben. Majd egy órát igyekezett tartani a lépést a féllábúval, mikor Bondevik örömteli rikkantást hallatott, és az eddiginél is sebesebben indult meg… vissza a partra. Roderich csípőre tett kézzel emlegette fel magában ismét a tengernagy édesanyját és elgondolkodott rajta, hogy miért nem lehetett volna eleve az úticéljukhoz menni azzal a gyönggyel.

– Ne maradjon le! – szólt hátra Bondevik a válla felett.

Morogva ügetett utána.

A lefelé vezető úton megfeledkezett a mérgéről, minden erejével arra kellett koncentrálnia, hogy akkor és úgy érkezzék, ahogy ő akar. Egy csöpp irigység még elfért benne, azt mind Bondeviknek szánta, mert a férfi a fél lábával is úgy mozgott, mint egy hegyi kecske.

Felettese sürgetésével, lihegve ért le. Panaszkodni akart de a torkára forrt a szó.

Ötméteres, természetes kőoszlopok között állt, melyek egymástól egyenlőtlen távolságra, az Isten teremtette girbegurba vonalak mentén rendeződtek sorokba. Közöttük fekete, cakkos szélű sziklák, olyanok, amik egyszerre törik ripityomra a rájuk futó hajót, és a benne ülők csontjait. A tenger felé egyre sűrűbben sorakoztak ezek a sziklák.

Hát. Lehet, hogy ezért nem egyből ideérkeztek.

Jobbra, három-négy összeborult kőoszlop között egy barlang kicsiny bejárata feketéllett. Vékony ér kötötte össze a tengerrel. Roderichnek elég volt felnéznie a kőoszlopokra, hogy tudja, a legsekélyebb vízállással érkeztek. Dagálykor ez a hely víz alatt van.

A fejét csóválva ment Bondevik után, aki már a bejárat mellett állt. A tengernagy kiszámolta, mikor érkezzenek.

Combközépig gázoltak a vízbe, és még úgy is le kellett hajtaniuk a fejüket ahhoz, hogy be tudjanak jutni. Roderich azt hitte, hogy odabenn az orráig sem fog látni, de a szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz. A fodrozódó víz messze vitte a fényt, tünékeny formákat vetve az érdes falakra. A szűk folyosótól rátört a klausztrofóbia, de hamar rájött, hogy az illanó fények megcsalják a szemét, és hiába érzi úgy, hogy mindjárt összenyomják a falak, a folyosó valójában olyan széles, hogy kitárt karokkal még éppen nem éri át.

Bondevik nem állt meg. Beljebb a víz sekélyebb volt, már csak a lábikrájuk közepéig ért, úgy gázoltak előre. Roderich talpa alatt ujjpercnyi kavicsok mozogtak. Úgy érezte magát, mintha képlékeny agyagon sétálna, ami kifolyik a talpa alól. Imbolyogva igyekezett tartani a lépést a felettesével.

Azzal a pontvégű botlábbal hogy nem esik el?

Moderálta magát, és úgy döntött, inkább olyasmiket kérdez, amik nem minősülnek bunkóságnak.

– Uram?

A tengernagy vidáman felelt:

– Ki vele.

– Az a férfi a hajón… Kirkland.

– Mi van vele?

– Ő miért más, mint a Trinite többi tagja, uram?

A tengernagy megfordult. A hullámok fénye visszatükröződött a szeme fehérjéről. Roderich nagyot nyelve megtorpant. Bondevik kényelmetlenül sokáig nézte, és Roderichnek hatalmas kő hullott le a vállairól, mikor megfordult és folytatta az utat.

– A bolygó hollandi legénységét látta.

– Láttam, uram.

– Ők átkozottak. Különféle okokból, de félemberként szolgálniuk kell, míg jóvátételt nem nyernek. Kirkland… Nos, Kirkland egy kicsit más. – A tengernagy sötéten felkuncogott. – A világ egy elhagyatott zugában nőttem fel, minek hála művelt vagyok babonákból és népi varázslatokból. Világos értelmű gyermekként természetesen sosem hittem egyikben sem. A mágia és a fae létét is megkérdőjeleztem egészen addig, míg fiatal suhancként össze nem hozott vele az élet.

Roderich annyira figyelt, hogy majdnem orra esett egy nagyobb kőben.

– A Kirklandeket roppant egyszerű kiszúrni, elég csak a szemöldökükre nézni. Azt a férfit Seánnak hívták, és volt egy arannyal futtatott fehér kardja. Járta a világot, bazári trükkökkel és mutatványokkal kereste a kenyerét. Tőle hallottam először a keltákról és a föld alatt élő isteneikről. Danu Népe, ahogy ő nevezte őket. Bevallom, akkor nem vettem sokkal komolyabban, mint a saját népem meséit, de később kiderült, hogy mindkettőben volt igazság. A felismerés után természetesen azonnal kutatni kezdtem Seán után, de mire felleltem, már híján volt a kardjának, a bal kezének és az elméje ifjúkori fürgeségének. Azért készséggel mesélt, csak gondosan rostálni kellett a valódi történeteket a szenilis hablatyolástól.

– A Kirkland-família nem átkozott, mint a hollandi legénysége. Bennük igazi mágia van, amit még a föld alatti istenektől, az aes sídhe-től örököltek. Az a fae egyik egészen különleges fajtája. Ugyan a generációkkal egyre hígul a vérük, és a harmadik-negyedik dinasztia már nem képes varázslatot használni, de hetedíziglen ellenállnak minden bájolásnak. – Bondevik felmordult, ahogy a botlába arasznyi mélyen a kövek közé süllyedt. – Történetesen tudom, hogy a sídhe bő egy évszázada végleg eltűnt. Hogy kihaltak, vagy beolvadtak; lényegtelen. Az viszont nagyon is lényeges, hogy a fogoly kinézetre harmincnak tűnik. Vagy a harmadik, vagy a negyedik generációs felmenője volt tisztavérű. Nincs rá sok esély, hogy tud varázsolni, de jobb félni, mint megijedni.

– És a geis? – kérdezte halkan.

– Látom, figyelt. Helyes. – A tengernagy bólogatott. – A geis a sídhe esküje. Ha Kirkland ígért valamit… márpedig varázslattal üzérkedik, így egészen biztos vagyok benne, hogy van egy ígérete… akkor azzal jól meg lehet szorongatni. Nem szegheti meg az esküjét, különben az életével fizet.

Érezhető jókedvvel és vidámsággal mondta el a történetet, ami adott neki egy érdekes színezetet. Roderich undorodott tőle.

– Amilyen erős az emberekhez képest a fae, annyira egyszerű elkapni őket. Mindegyiknek van egy Achilles-sarka, csak tudni kell, hol keressük. Kirklanddel egészen biztosan könnyebb dolgom lesz, mint azzal a két szajhával.

Ignorálta a Heidire és Gittára tett megjegyzést. Inkább azon tűnődött, hogyan is tehetné fel az igazán lényeges kérdést.

– Feltételezem, Kirkland még vádalkuval sem menekülhet meg a vérpadtól.

– Egyiküknek sem terveztem felajánlani ezt a lehetőséget.

Tett még két lépést a bizonytalan talajon, közben Bondeviket figyelte. A tengernagy kabátján táncoltak a hullám-fények.

– Miért nem vette el a fülbevalóját?

– Hát arról is tud? Szemfüles egy jószág, annyi szent. Talán ki kéne küldenem Tinóval hírekért. A nevüket tudja?

– Kanju és manju.

A tengernagy elismerően biccentett.

– Feltűnt, hogy nagyon sokáig nézegette azt a képet a könyvecskémben.

Az arcába szökött a vér, és hirtelen nagyon örült neki, hogy félhomályban vannak. Bondevik szerencsére nem zavartatta magát.

– A hullám-kövek veszélyes jószágok. Ha a kettő egy helyen van, akkor azonnal elkezdik kiépíteni a saját védelmüket, és nem hiányzik, hogy mágikus gócpont legyen a Karib-tenger kapujában.

Összevonta a szemöldökét.

– De uram, a másik követ nem Bostonban őrzik?

– Komolyan azt hiszi, hogy hosszabb időre otthagyom azoknak a félnótásoknak? – fortyant fel. – Isten ments. A kanju a Dommedag fedélzetén van, de nem jelent ránk veszélyt, míg a manju ott himbálódzik Kirkland fülében. Úgyse tudja hasznát venni a kanju és a varázsigék nélkül.

– Milyen varázsigék?

– Leginkább varázslatos varázsigék – vont vállat. – Nem tudom. Honda összegyűjtötte azokat az Ékszerek könyvében, de hiába fésültem át ezerszer a batáviai partszakaszt, nem volt ott.

– Honda nem hagyott feljegyzéseket róla?

– Nem. A nyomorult japán nyilván analfabéta volt. Megkérdezni sajnos nem tudtam, hiába szedték össze élve, nem motozták meg rendesen, maradt nála egy kés és megölte magát.

Eléggé veszett ügynek hangzott és úgy érezte, hosszabb távon felidegesítené ezzel a témával a felettesét, hát nem erőltette tovább.

– Hova megyünk?

– Na végre, fiam, azt hittem, már sose kérdezi meg – dörmögött jóllakott elégedettséggel. – A kanyar után megérkezünk az Igazság Csarnokába, ahol megérdeklődhetjük, merre is van az Ékszerek Könyve.

A hatodik érzéke hirtelen megkongatta a vészharangot.

– És ehhez én miért kellettem? – kérdezte gyanakodva.

– Mert egyedül senki nem léphet be a Csarnokba, és mint látta, Tinónak halaszthatatlan dolga volt.

A rossz érzés megsűrűsödött. Bondevik a háta mögött híreket terjeszt róla, mégis elhozza magával egy ilyen fontos küldetésre. Ráadásul az indulás előtt körmölte le a feladatokat Tinónak, biztos nem voltak olyan nagyon fontosak. Mindemellett ott van még Bondevik tegnapi beszélgetése azzal a fiúval, aki a bátyjának nevezte a tengernagyot. A felettese akkor kinyilvánította, hogy fontos neki a hadnagy.

Kezdett nagyon büdös lenni a helyzet.

A folyosó jobbra kanyarodott, a víz már csak bokáig ért. Fázott a vizes nadrágjában, a viharköpenye is átázott és megszívta magát, lefelé húzta a vállát. A lábujjait egészen jegesnek érezte. Megkönnyebbülten lépett fel azon a két fokos lépcsőn, ami egy rövid előtér után egy kör alakú terembe torkollott, melybe egy közepes méretű parasztházat egészen könnyedén fel tudtak volna építeni.

A falak továbbra is a természet érdes alkotásai voltak, de a padlót már emberek készítették. Egy hüvelyk oldalszélességű kockákból rakták ki. A félhomályban csak annyit tudott kivenni, hogy némelyik világosabb, mások sötétebbek, egy-kettő pedig csillagként fénylik. Ide-oda hajlott a kockák rakási iránya, de a terem közepe felé tartottak.

A padló vizsgálatából Bondevik fojtott káromkodása rázta fel. A férfi a műlábával vacakolt és a vizes szíjakat szidta.

– Pedig induláskor még eszemben is volt, hogy a rosszabbikat vegyem fel, most vehetek rá újat – dünnyögte, és kétszer koppantott a lábával. – Na.

Összenéztek, aztán a tengernagy megkerülte és beállt a terem közepére.

– Ez az előtér. Innen fogunk tovább menni a Csarnokba, amint… – hirtelen elhallgatott.

Roderich riadtan megugrott, mikor a padlóból, a falakból apró fénygömbök váltak ki. Megrettenve hátrált minél messzebb a falaktól, de megtorpant, mikor egy bolygófény előtte materializálódott a semmiből.

A fények kerengeni kezdtek körülöttük, mindegyik külön utakon, más irányban. Csak a mozgás volt közös, a hullámzó lüktetés. A barlang falát világosszürke köd takarta el, a talpa alatt a mozaik a fények ragyogásában ragyogó színekkel kivirágzott. Cinóbervörös, püspöklila és kobaltkék kövek fogták közre az örökzöld színű köveket. Azok, amik eddig csillagokként fénylettek, most apró napokká lettek.

A bensője mocorogni kezdett. Hiába voltak itt ezek a rémisztő fények, az jutott eszébe, hogy mindig is undorodott az udvari élettől és nem akart részt venni az urak torzsalkodásában. Eliza szépsége talán abból fakad, hogy a lány őt nem tekinti tehernek. Talán nem olyan jó kapitány, mint azt gondolja.

Felkiáltott ijedtében, mikor a teremben susogó kórusként felcsendült a fények hangja. A hangjuk egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan, betöltötte a levegőt, Roderich mégis úgy érezte, csak a fejében szólnak.

Üdvözlünk, ki bebocsátást kérsz az Igazság Csarnokába. Hazug szavak nem hagyhatják el ajkaidat ezen a szent helyen. Most még visszafordulhatsz.

Nagyot nyelt. A fények pulzálása erősödött.

Két kérdésre kell megfelelned és tovább engedünk. Amint feltettük az első kérdést, a bejárat bezárul, és addig nem mehetsz tovább, míg az igazság el nem hangzott.

Bondevik felé fordult, készen rá, hogy kutyaként könyörögjön, csak menjenek erről a helyről. A saját belső hangja kettéosztódott, az egyik az összes kételyével kezdte ostorozni, a másik lajstromba szedte a valaha kimondott összes hazugságát.

A tengernagy merev elszántsággal nézett rá vissza.

– Feleljen nekik, fiam.

– Én…

– Feleljen, ez parancs!

Nagyot nyelt. Vladimir ellentmond neki, mert érzi a bizonytalanságát. Andrei gyerek még, és az ő hatására katasztrofális férfi lesz.

Roderich Maximilian Edelstein.

Megnyikkanva összehúzta magát.

Mindig tartottál édesapádtól, de képes voltál felülemelkedni a félelmeiden és kitartottál az álláspontod mellett. Egy szemernyi mágia sincs benned, mégis ellenálltál Sadik Adnan bájolásának. Be akarsz lépni az Igazság Csarnokába?

Bondevik mellette vasvillatekintettel meredt rá, és bólintott.

– I-igen.

Ahogy egy kard csap le a pajzsdudorra, olyan éles, disszonáns kongás ütődött ide-oda a falak között. Roderich a fülére szorított kézzel görnyedt össze, de a hangok elől nem tudott menekülni.

Hazudsz, hazudsz, hazudsz.

Kiguvadt szemmel kapkodta a levegőt.

– Nem, nem, nem akarok bemenni, nem akarok…

A kongás, a zümmögés abbamaradt, és úgy érezte, az eddig őt lefelé taszító erő most enged. Egész testében verejtékezve egyenesedett fel.

Miért vagy itt, Roderich Maximilian Edelstein?

– Mert a tengernagy úr azt parancsolta – motyogta megadóan.

Szorosan lehunyt szemmel várta a nyomást és a felerősödő hangokat, de ez elmaradt. Ehelyett elhallgattak benne a kicsiny kétségek. Kitisztult a látása, a tagjai reszketése alábbhagyott. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Bondevik megvetően méregette, mire Roderich vágott egy fintort. Majd ha hozzá beszélnek testetlen hangok, akkor legyen ilyen nagy mellénnyel.

A tengernagy tett egy lépést a fal felé, mire megannyi fénycsóva sorakozott fel elé. A férfi megtorpant.

Te még nem feleltél.

– Azt mondtátok, két kérdésetek van. A fiú megfelelt mindkettőre.

Két kérdésünk van mindkettőtökhöz.

– Ez az, amit elfelejtettetek kikötni az elején. Két kérdést kértetek, kettőre válaszoltunk.

A fények az ártatlan fehér színükből kezdtek zöldbe fordulni. Roderichnek egyre szimpatikusabb volt a fejvesztve menekülés gondolata. Hátrapillantott a folyosó felé. Elhűlve vette észre, hogy a bejáratban hat-hét fénygömb ajtónállóként kereng.

Lukas Heimir Bondevik, addig nem mehetsz tovább az Igazság Csarnokába, míg meg nem felelsz a két kérdésünkre.

A tengernagyot elfutotta a pulykaméreg.

– Akkor haladjunk! Igen, be akarok menni, és azért vagyok itt, mert meg akarom tudni a választ egy kérdésemre!

A fények sárgán felvillantak és fehérre váltva folytatták ringatózó táncukat. A hangjuk pedig… mintha elfojtott, messziről érkező kacagás lett volna.

Azok a drága Roderich kérdései voltak. Oktalanság volna tudatlanoktól kérdeznünk.

Hümmögött, és inkább a mozaikpadlót kezdte bámulni.

Mesélj nekünk a hajódról. Mi a neve? Mit jelent? Miért az a neve?

– Ez három kérdés! – csattant fel Bondevik.

Feltehettük volna egyként is, de nem ismered a nevek igazi jelentőségét, és nem úgy feleltél volna meg, ahogy azt mi akarjuk. Mi a hajód neve?

Bondevik korábbi vidámságának már az írmagja is elhalt. Tikkelő szemmel, csikorogva felelt:

– A hajóm neve Dommedag. Az anyanyelvemen azt jelenti, „végítélet”. Christine iránti tiszteletemből neveztem el így.

Roderich is hallotta a fémes csendülést, de míg ő csak az ijedtségtől rándult össze, Bondevik a fájdalomtól.

Hazudsz, hazudsz, hazudsz.

– Ez az igazság! – rikoltotta.

Még egyszer megkondult a gong, és Bondevik térdre esett.

Ez az, amit másoknak mondasz – csilingelték a fények. – Oly sokszor elismételted, hogy már magad is igazságnak tartod.

– A hajóm neve Dommedag…

Mely „végítéletet” jelent norvég nyelven. De miért nevezted el így a hajódat, Lukas Heimir Bondevik?

– Mert a végítélet napja… – motyogta a erőtlenül a férfi. – A végítélet napja lesz az, mikor ismét a karjaimban tarthatom őt.

A fények felsóhajtottak, és felbolydulva körbecikáztak a termen. Roderich követte őket a pillantásával és egyszerre formákat kezdett látni bennük: aprócska tündéreket, pöttöm sárkányokat, ujjnyi szárnyas oroszlánokat. Csillogó lények, és olyan érzése volt, hogy az életük addig tart, míg ragyognak. Lángoló villanás, az övéhez mérve csak egy pillanat.

– Most nem mondtok semmit?!

Mikor elindultál, valóban így éreztél.

– Most is így érzek!

Oh, igen. Christine Thorun Densen messze jár, messze jár, csókja ajkaidra nem talál, nem talál.

– Ne merészeljetek gúnyolódni – hörögte.

Gúny az igazság, Lukas Heimir Bondevik? A te szemedben gyakran az. Miért nevezed Dommedagnak a hajódat?

– Hát sosem hallgattok el?

Amíg a kérdésre meg nem felelsz, itt maradsz. – Egyszerre végigfutott rajtuk a csilingelő nevetés. – Akár a végítélet napjáig, ha kell.

Bondevik kínlódva felnyögött. Roderich szánakozva nézte.

Hosszúra nyúlt a csend. Mélyült, megtelt gondokkal és baljós gondolatokkal és, bár Roderich fejébe többet nem hatoltak be a fénylő teremtmények, hogy a saját démonaival kínozzák, érezte a súlyukat. Smirgliként súrolta a bőrét. Bele se mert gondolni, hogy a tengernagynak milyen érzés lehet. Egyre nehezülő lélegzettel, vicsorogva támaszkodott, a rossz lábát ügyetlenül tartva.

Miért hívják Dommedagnak a hajódat, Lukas Heimir Bondevik?

– Azért! – üvöltött fel a tengernagy. – Azért, hogy tudják, mit kapnak a nyomorultak! Hogy tudja az összes patkány kalóz, hogy mit hozok nekik! Ott fognak lógni a bitón egytől-egyig, hogy a varjak kövérre hízzanak a húsukon! – Megdöngette a mellét. – Én hozom nekik a Végítéletet, én adom meg nekik az utolsó lökést, hogy végre a Pokolban legyen mind!

A fények hallgattak. Bondevik zihált. Hogy ne a csonka térdére kelljen támaszkodnia, oldalra kinyújtotta, az ellenkező oldalon a kezével támaszkodott a földön, így előzve meg, hogy minden súlya a jó térdére nehezedjen.

A hajód neve Dommedag – duruzsoltak fel a fények, és Bondevik feljajdult. – Christine miatt, vagy magad miatt, Lukas?

– Magam miatt – felelte elcsukló hangon. – Magam miatt…

Mondott még valamit, egy Roderich számára ismeretlen nyelven. Sípoló lélegzettel kapkodott levegő után.

A beosztottjaid tisztelete a félelemből fakad. Az emberek tisztelete a kegyetlenségből fakad, mely gyökeret vert benned, mióta nincs melletted az asszony, akinek kedvéért egyszer jobb akartál lenni. De mikor volt, akkor is ritka vendég volt a szívedben az elégedettség, Lukas Heimir Bondevik. Mindig találtál hibát az elbeszélésekben, mindig megfogtad a képzeletet a valóságon és fordítva. Elbűvölt téged a varázslat és a mágikus tárgyak, de Christine óta tűzzel-vassal pusztítod őket. Miért?

– Tudjátok a választ – kiáltott fel panaszosan. – Tudtok rólam mindent. Miért kérdeztek, ha tudtok rólam mindent?!

Kérdezünk, mert tudjuk, de te nem tudod. Az Igazság Csarnokába csak akkor léphetsz be, ha az igaz ott lángol a szívedben és az elmédben, mégsem tör össze.

Bondevik lerogyott a földre, rossz lábán térdnél megragadta a ruhaanyagot, és maga elé húzta. A fára erősített penge sikoltva karmolta végig a mozaikpadló színes macskaköveit. A fényekre tekintett, és Roderich riadtan látta, hogy a tengernagy arca egészen megvénült.

– Rosszak voltak a gyűrűk – mondta rezignáltan. – Nem vettem feleségül Christine-t, mert nem találtam megfelelő gyűrűt. Aztán hallottam a legendát… Angelica gyűrűjéről. Egy gyűrű, ami semlegesít minden varázslatot és aki a nyelve alá veszi, láthatatlanná teszi. Úgy gondoltam, ez megfelelő védelem lesz az én Christine-emnek, mikor nem vagyok ott mellette. – Keserédesen mosolygott. – Tűzrőlpattant nő volt. Ha harcolni kellett, harcolt. Felért három férfival. Mindig-mindig nevetett… és utálta, ha Christine-nek szólítom. A neve… – elakadt. – Nem tudom kimondani.

Nem merted a szádra venni, mióta elment. Huszonöt éve volt, Lukas.

Magasan a semmibe meredt. Egyet pislogott, és egy könnycsepp leszaladt az arcán. Végtelen és határtalan gyöngédséggel mondta ki:

– Denny.

Egész testében összerándult, az ajka megvonaglott a kíntól. Roderich tudta, hogy nem a név, hanem a hozzá kapcsolódó emlékek okoztak neki fájdalmat.

Miért?

– Meg akartam védeni. Angelica gyűrűjét akartam az oltár előtt a kezére húzni. Már nálam volt… már kikötöttem, már elindultam a házához, mikor… – örömtelenül felnevetett. – „Ne menjen a Densen-házhoz, uram, nem várja ott magát semmi.” Nem volt temetés. A tengerbe veszett.

Mit tettél a gyűrűvel, Lukas?

– Meg akartam tartani emlékbe, de nem tudtam. Égetett az emlék, valahányszor ránéztem… mert ha nem tettem volna kitérőt a gyűrű miatt, két héttel korábban hazatérek. Ott álltam volna… Christine oldalán. Megvédtem volna, vagy együtt zuhantam volna vele a mélybe.

Mit tettél a gyűrűvel, Lukas?

– Eldobtam. Messze északon, ahol nyáron is hó esik, de a tenger még nem jeges.

Megfeleltél a két kérdésre, Lukas Heimir Bondevik. Bebocsátást nyertél az Igazság Csarnokába.

Mire Roderich kettőt pislogott, a fények már el is tűntek. Riadtan kapkodta ide-oda a fejét. A hirtelen támadt sötétségben az orráig sem látott.

– Uram?

Bondevik nem felelt. Roderich nagyot nyelt. Egyszerre fényt látott, egy keskeny, félköríves záródású ajtót. Zene szűrődött ki rajta. Roderich fülei azonnal kiélesedtek, és egy pillanat múlva már tudta, hogy a számára ismeretlen nyelvű énekes félhárfán kíséri magát.

It é saigte gona súain,

cech thrátha i n-aidchi adúair,

serccoí, lia gnása, íar ndé, 

fir a tóeb thíre Roigne.¹

Előrenyújtott kezekkel, a lábaival óvatosan tapogatva maga előtt az utat indult meg előre. Megdermedt, mikor hangos nyögést hallott. Majd egy csusszanás… koppanás… és kis híján kiugrott a bőréből, mikor Bondevik keze a vállán landolt.

– Gyerünk, még vissza is kell érnünk valami vállalható időben. – Szenvtelen és távoli volt, mintha az imént nem előtte sírt volna a padlón ülve, mint egy kisgyerek.

A fényes nyíláson át beléptek az Igazság Csarnokába.

Nos… az előtér mozaikos padlója, a hangzatos név és a bejutási nehézségek miatt egy sokkal impozánsabb helyre számított. Vagy legalábbis egy ugyanolyan művészi aprólékossággal feldíszített helyiségre, mint amiből jöttek, de nem. Az Igazság Csarnoka egy huszonöt láb magas, hatvan láb átmérőjű, nagyjából kör alakú cseppkőbarlang volt. A sztalaktitok és sztalagmitok több helyen már oszlopokká nőttek, és igazán szép volt, de Roderich akkor is csalódottan nézett körbe.

Bondevik ennek hangot is adott:

– Ezért aztán megérte megnyúzatni magam.

A pengetés nyomban elhalt.

– Emberek? – kiáltott fel izgatottan az énekes a barlang belsejében. A hangfekvése alapján Roderich fiatal férfinak tippelte. De lehetett akár kasztrált is. – Ki van ott?

Bondevik az arckifejezése alapján nagyon csípősen akart felelni. A választ belefojtotta a barlang nedves kövei között ide-oda pattogó, csilingelő tündérhang, mely leginkább a tiszta medencébe hulló vízcseppre emlékeztetett.

Lukas… kas… Bondevik… devik… Roderich… derich… Edelstein… stein…

– Ó! – Hallotta a hangján, hogy mosolyog. – Nagyon rég nem láttam már itt senkit.

– Te a Csarnok őrzője vagy? – vonta kérdőre a tengernagy.

Ismét a visszhang válaszolt:

Nem… nem… nem…

– A maga helyében nem szólnék többet – kacarászva az énekes. – Egy ember egyszer jöhet ide, és annyiszor bírhatja válaszra a tündéreket, ahány kérdésre odakinn megfelelt.

– Az négy – mondta Roderich magától értetődően.

– Nem, az kettő.

Az énekes nevetett rajtuk. Roderich kezdte úgy érezni, nem fog logikát találni a mágiában.

– A nevek sok mindent jelentenek – szólt kis habozás után határozottan a tengernagy. – Egy kérdésre egy történettel kellett felelnem, mert a kérdés nem egy volt, hanem három. Halld hát az én kérdésem: hol van az Ékszerek könyve? Kinél van az Ékszerek könyve? Hogyan szerezhetem meg az Ékszerek könyvét?

– Hé – suttogta hangosan az énekes, a hangját felerősítették a kövek: – Nem kell ilyen sokszor elismételni mit szeretnél, attól úgy érzik, hogy hülyének nézed őket!

Roderich magába fojtotta a kérdést, amit neki akart szegezni a rejtélyes, még mindig rejtőzködő énekesnek. A hangok még nem feleltek, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ha most kérdezne, akkor inkább az ő kérdésére válaszolnának, és nem a tengernagyéra.

Ifjú sassal farkaskölyök… kölyök…

Messze földre elköltözött… tözött…

Napszálltakor tengert lesik… lesik…

Testvérüket csak nem lelik… lelik.

A vén sas s az öreg farkas… farkas…

Ajándékba mi jót adhat… adhat…

A sasnak karmot, éleset… leset…

Farkasnak könyvet, ékeset… keset…

A harmadik harangszóra… szóra…

Kezdődik a régi nóta… nóta…

Roderich várta a folytatást, de az elmaradt. A harmadik versszak hiányzó két sorát csak a visszhang töltötte ki.

– Nohát, ez igazán szép volt! – rikkantott elismerően az énekes. – Nem is tudtam, hogy a válaszaikba szimbólumokat is belevesznek.

– Ki vagy? – szegezte neki a kérdést Roderich.

A hangja puskalövésként dördült végig a cseppkőbarlangon.

– Oh, én igazán senki vagyok – nevetgélt. – Szólíthatsz Ithelnek, ha szeretnél.

– De azért a fizimiskád nem mutatod meg – mordult a tengernagy is, és a pisztolyára siklott a keze.

Erre nem mondott semmit. Ő már rég előhúzta a maga fegyverét.

– Nem tartom jó ötletnek – húzódott a másik. – Szívesen előjövök, de… de inkább nem tenném.

– Mutasd magad! – utasította Bondevik, és felhúzta a kakast a pisztolyán.

Az egyik oszlop oldalán néhány fehér valami jelent meg. Azt egy koponya követte, a sötét szemgödrök mélyén halvány, kékes izzással. Meresztgette a szemét, kereste az álarc árulkodó zsinórjait. Az énekes előlépett az oszlop takarásából, de akár ott is maradhatott volna, mert a hátteret nem takarta jobban. Roderich a bordái fehér rácsai között a levegőn kívül semmit nem látott.

Megszédült. A világ egy pillanatra elsötétedett.

Bondevik tenyere nagyot csattant az arcán. Döbbenten pislogott a felettesére, aki hirtelen magasabb lett, mint ő, és úgy káromkodott, hogy Roderich helyette pirult.

– Jól értem, levezényel egy tengeri csatát, dacol a mágiával, aztán eljön velem ide és kiállja a próbát, erre elájul egy csontváz látványától?!

Ekkor vette észre, hogy nem Bondevik lett magasabb, hanem ő ült le a földre. Ráadásul nekitámaszkodott az egyik cseppkőnek, ami fura pontokon nyomta a hátát. Kavargó fejjel felegyenesedett, de a lapockájában megmaradt a nyomás. Hátranézett, és riadtan megugrott, mert a csontváz fogta a hátát.

– Oh, bocsánat – kacarászott fiúhangon. – Nagyon régen találkoztam emberekkel, tudja?

– Hogyne – motyogta falfehéren, és botladozva talpra állt.

Nem csinálhatta elég gyorsan, mert Bondevik ideges morranással a hóna alá nyúlt és felrántotta.

Az, hogy miképpen jutottak vissza a csónakhoz, örök rejtély marad számára. Ő csak arra figyelt, hogy mindig tartsa a távolságot a csontváztól, ami mozgott, noha a csontjait nem tartotta össze semmi. Újra és újra megpördült körülötte a világ, akkor megtántorodott, és nem javított a lelkiállapotán, hogy ilyenkor Ithel ugrott oda mellé, hogy megtámassza.

– Minden rendben? – kérdezte minden alkalommal.

A csónak mellett állva Bondevik csípőre tette a kezét, és hümmögött.

– Kapitány! – fordult felé. – Maga már úgyis csurom vizes, adja oda a köpenyét…

Körözött a csuklójával és fintorogva gondolkodott.

– Ithel – segítette ki a csontváz.

– Egen. A névmemóriám sose volt a legjobb. Gyerünk, csónakba!

Mereven húzta le a köpenyét és adta át a gyerekhangúnak. Ő előbb eligazgatta a hátán a bőrtokba helyezett félhárfáját, úgy terítette magára és csatolta be a ruhát. Roderich segített neki a fejére borítani a csuklyát.

Rögtön javult a közérzete. Hát még akkor, mikor Ithel odébb noszogatta, hogy majd evez ő.

A csillámos kapun átevezni visszafelé talán még rosszabb volt, mert érkezésbor arcba vágta őket a zivatar.

– Kapitány! – kiáltott fel Bondevik.

– Uram?

Miért nem tudott akkor beszélni, mikor még hallották egymást?

– Ami ma történt, arról hallgat, mint a sír.

Az előtér padlóján görnyedő Bondevikre gondolt, az arcán csorgó könnyekre, az elhangzott vallomásokra.

– Természetesen, uram.

A tengernagy komoran bólintott, Roderich pedig enyhe értetlenséggel figyelte, hogyan szedi fel a csónak fenekéről az idefelé bogozott kötél súlyát, egy ötfontos ágyúgolyót. Zavartan bámult a felettesére, mikor a kezébe nyomta.

– Szó szerint értettem – közölte a norvég.

Hirtelen történt. Átdobta rajta a hurkokba csavart kötelet, ami megfeszült a nyakán és a mellén, majd átlökte őt a csónak peremén. Mielőtt a vízbe ért, felkiáltott. A vihartól nem hallotta a saját csobbanását, de azonnal tudta, hogy az utolsó másodpercben levegőt kellett volna vennie.

Sötét volt a víz. Valami rátekeredett a lábára. Úgy érezte, fejjel lefelé süllyed alá a mélységbe, és hiába akart szabadulni, a kötelek csak szorosabbak lettek.

Nem volt értelme kapálózni. A viharban nem tud fenn maradni a víz felszínén. Fenn. A nedves, telt sötétségben fogalma sem volt róla, hogy az merre van.

A fülében egyre hangosabban dobolt a szívverése. A mellén és a dobhártyáján egyre nagyobb lett a nyomás, vagyis süllyedt, egyre süllyedt, sokkal gyorsabban, ahogy azt egy ötfontos ágyúgolyótól kellene. Bámult az átláthatatlan mélységbe. A tüdeje már lángolt.

Még egyszer megvonaglott, de a kötelek nem eresztettek.

Milyen nevetséges véget szántál nekem, Uram!

Lehunyta a szemét és sóhajtott.

Vége.

Gondolkodtam még egy epilóguson, de abba legfeljebb a kivégzés férne bele, az viszont már elég morbid lenne. Tudom, hogy humorosan kezdődött, de ez van, néha kell az angst is.

LOL

Oké, elismerem, nem életem legjobb vicce volt, nyilván végig kell olvasnotok még azt a kivégzést is :P

S akkor most nagy levegő – nem úgy, mint ahogy Roderich tette az imént –, mert lábjegyzetek következnek!

Meg az örömködés, mert végre elmesélhetem, hogy többet olvastam utána jelen történetünk hátterének, mint a szakdolgozatomnak. Ami talán egy kicsit szomorú. De mennyivel jobban szórakoztam közben.

A sídhe: ez az összefoglaló neve a tündérdombokban (sídh) lakó természetfeletti lényeknek. Ezek eredetileg Danu Népe, a régi kelta istenek voltak, de az idő múlásával a kereszténység hathatós közbenjárására a régi istenek lassan tündérekké meg koboldokká és leprikónokká degradálódtak. Amúgy ennek a szónak egy évezred volt megtalálni a megfelelő helyesírását, mert ahány kiadvány, annyiféleképpen írják. Egyébként nagyjából „sí”-nek kell ejteni.

Írország 1541-től 1921-ig (ténylegesen 1949-ig) az angolok uralma alatt állt. Az írek ennek meglepő módon nem örültek. Érdekesség, hogy volt egy kövük, amire ha jogos király ráállt, akkor a kő (a legenda szerint) felkiáltott. Az angolok ellopták ezt a követ és egy időben a trónszék alatt tartották.

1603-ban VI. Jakab skót király örökölte az angol trónt és I. Jakab néven angol király is lett. A két ország továbbra is külön-külön létezett, azonos királlyal. Az Angol Polgári Forradalom okozott egy kisebb kavart, Cromwell alatt meg a század végéig voltak arrafelé érdekes dolgok, végül 1707-ben hoztak egy határozatot, mellyel megteremtették a mai Egyesült Királyságot. Mert meglepő módon, a skóton nem akarták, hogy az angolok legyenek a főnökeik. :|

Amit ebből ki akarok hozni: jelen történet alatt a Brit-szigetek egésze ugyanazon korona fennhatósága alatt áll, az uralkodó a történelmi hűség értelmében Anna királynő. Roderich korábban kijelentette, hogy négy évesen állt először az angol király színe előtt: ez a személy akkor még II. Jakab volt.

Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy ha egyszer befejezem ezt a történetet, akkor a copyright-tartalmú részek kisimogatása után elküldöm egy kiadónak, de… de egészen biztos vagyok benne, hogy a fejezet végi lábjegyzetek nélkül el lennétek veszve. Az meg hogy néz már ki, hogy teleszurkálok egy kalandregényt lábjegyzettel…

Lukassal nem sokat kéne foglalkozni. Olyan OOC szegény, hogy OC-ként is feltüntethetném.

1The arrows that murder sleep,

at every hour in the cold night,

are love-lamenting, by reason of times spent, after day,

in the company of one from beside the land of Roigne.