Nászút #15

'Allô!

Igen, elmentem nyaralni és itthagytalak titeket olvasnivaló nélkül. Tudom, gonosz volt ez tőlem, de úgy éreztem, ez a fejezet megér annyit, hogy itt legyek veletek. Egyrészt azért, mert ha a „közérdekű” címkével fémjelzett, történeteket nem tartalmazó posztokat nem számolom, akkor (dobpergés) ez a százötvenedik poszt az oldalon, yass!

És másrészt azért, mert a Nászút jelen fejezete ugyan Nászállás (mert fogságba estek, lol), de valószínűnek tartom, hogy a végén kicsit csuklani fogok. Anyukámat ne szidjátok, ő nem sejthette, miféle népet hoz világra.

Ha már szóba került anyukám, akkor Story time! Tetszik tudni, kaptam tőle konstruktív kritikát.

Le szituáció: már besötétedett, én meg zenére sétálgattam fel-alá a szobámban és próbáltam megszülni egy kapcsolódási pontot ebben a jelen történetben (valamelyik elkövetkezendő fejezethez, ami azt illeti). Béjött tiszteletreméltó anyám, és azt kérdezé:

– Húgod merre vala?

És mondám:

– Húgom elment vala fürdőbe, teste evilági szennyét lemosandó.

S anyám jöve felém s karjaiba zárván azt mondá, nagyon szeret engem, melyet én mindig jó szívvel fogadék, de akkor éppen eszembe jutott egy lehetőség, hogyan juthatának el szereplőink egyik helyről a másikra, és akkor megkértem tiszteletreméltó anyámat, hogy fáradjék ki a szobából. Anyám kérdezé:

– De miért, oh méhemnek gyümölcse?

És mondám:

– Mert szükségem vala az magánosságra történetim következő fejezetének kigondolásához.

És anyám lemondó sóhajjal végigmérvén engem így szólt:

– Ennél fölöslegesebb dolgot el nem tudok képzelni. – És sóhajtott vala, majd kissé aggodalmasan hozzátevé: – Ezzel fog eltelni az életed?

És szomorú vala, mikoron egy nyers „IGEN” kíséretében bétevém az ajtót.

Most, beszédemet befejezendő, ímhol egy kép, és egy figyelmeztetés, hogy a fejezet nem magával a fejezettel kezdődik, hanem egy listával, de nem kell aggódni, ott van alatta.

Egy beszélgetés rávilágított, hogy lehet, talán szüksége lenne mindenkinek egy masterlistre, csak a dolgok tisztázása végett. Ha már egyszer bonyolódik a cselekmény :|

Le Sancte Trinite:

• Magyarország – Erzsi
• Poroszország – Gilbert
• Spanyolország – Toni
• Dél-Olaszország – NYO – Chiara/Romana
• Lengyelország – Feliks
• Litvánia – NYO – Dora (Dorotėja Lorinaityenė és ezzel a névvel Roderich mindörökké küzdeni fog)
• Franciaország – NYO – Marie
• Amerika – Alfred
• Kanada – Matthew
• Észtország – Eduard
• Svédország – NYO – Gitta (Birgitta)
• Sealand – Peter
• Ladonia – Kalle (Niklas)
• Skócia – OC – Scott

Flotta

• Norvégia – Lukas Bondevik tengernagy
• Ausztria – Roderich Edelstein alezredes
• Finnország – Tino Väinämöinnen főhadnagy
• Románia – Vladimir Popescu hadnagy
• Moldova – Andrei Popescu hajósinas
• fogoly: Svájc – NYO – Adelheid Zwingli

A bolygó hollandi

• Hollandia, akinek a nevét jelen fejezetben tudjátok meg
• Oroszország – NYO – Stasya (Anastasya Braginskaya)
• Ukrajna – Katyusa (Yekaterina Braginskaya), jelen pillanatban a Dommedag fedélzetén
• Kína – Yao
• Törökország – Sadik
• és egy fiatalember, aki feltűnően hasonlít a tengernagyra…
• további karaktereket a bemutatásukkal listázom.

De marha sokan vagytok, te jó isten.

Egyéb emlegetett népségek:

• Japán – Honda Kiku, a Cseresznyevirág nevű kalózhajó kapitánya, Bondevik legyőzte a batáviai ütközetben
• Írország – OC – Flynn Kirkland, eltűnt a dagály-kövek keresésekor
• Wales – OC – Owen Kirkland, meghalt a dagály-kövek keresésekor
• Anglia – Arthur Kirkland, Marie férje és az ikrek apja, az ikrek születése előtt eltűnt
• OC – Carter – Rettenthetetlen, fedélzetmester
• OC – McKenzie – Rettenthetetlen, tüzértiszt
• OC – Porter, Johanssen, Black, Karlsson, Webber, Taylor – Rettenthetetlen, matrózok és katonák
• OC – Smith – Dommedag, katona

Hogyan szabjunk korlátokat mosolygós finn módjára

Az ágyúk mellett rémisztő volt. Nem mertek lámpát levinni a félhomályos fedélzetre, mert féltek, hogy a hajó testét átütő golyók széttörik azokat és a végén magukat gyújtják fel.

Töltöttek és tüzeltek. Töltöttek és tüzeltek. A kettő között a deszkákon hasaltak, hogy minél kisebb eséllyel sebesüljenek meg. Egy ágyúgolyó széttépte az egyik belső merevítő-gerendát, és több zsákvarrótű-méretű faszilánk beleállt Mattbe. Az egyik alig pár centire vétette el a szemét.

Gilbert sápadt volt és ideges. Gyorsan és pontosan dolgozott, összeszorított ajkakkal, tikkelő bal szemmel. Abban a pár pillanatban, mikor a gondjaira bízott két ágyú még hűlt és nem nyúlhatott hozzájuk, űzött tekintettel meredt maga elé. Erzsi oda akart menni hozzá, hogy átölelje, de nem tehette. A maga ágyújával kellett törődnie.

Scott és Gitta félmondatokban, szaknyelven megbeszélte, hogy mi az, amit hasznosítani tudnak a készletükből. Scott hozta fel a cserépbombát, amit Dora dobott el és mindketten a fogukat szívták, mikor a Rettenthetetlen dobótávolságon kívülre húzódott.

Harminc ágyú tüzét szenvedték. Eduard a raktérben rohangált, és betömte a vízvonal környékén keletkezett lékeket. A többivel nem volt idejük foglalkozni. Alfred nagyon humorosan megjegyezte, hogy legalább jobban látja, mire lő. Cserébe mikor elszaladt egy újabb adag ágyúgolyóért, egy kósza puskalövés elkapta a bal felkarját. Marie sikoltott, Feliks pedig azon nyomban otthagyta az ágyúját, hogy lekezelje a sebet. Alfred ingének makulátlan fehérségét nem tudta rendbe tenni, azzal együtt a fiú magabiztos mosolya is eltűnt.

Scott felhozott a raktérből egy ölre való fegyvert, noha mindegyiküknek volt sajátja. A földre szórta a változatos puskákat, kardokat, meg a bárdot, amit Toni megcsodált még a boltjában. A férfi nem kérdezett kettőt, amint lehetősége nyílt rá, felmarkolta és kirohant vagdalkozni. Romana gondolkodás nélkül, káromkodva vetette magát utána.

Összenéztek. Gilbert keresztet vetett, kivonta a kardját és ment ő is.

Erzsi Eduard után rohant ki a fedélzetre. Teljesen más volt a test-test elleni küzdelem, mint az ágyúk mellett kuporogni és reménykedni benne, hogy a következő golyó nem a fején fog koppanni. Itt volt beleszólása. Az érkező csapásokat meg tudta állítani, megfelelően tudta viszonozni. Akár kettőt-hármat is képes volt egyszerre feltartóztatni.

Harcolt, mégis nyugodt volt. Nem kellett hátranéznie, mert tudta, hogy fogják a hátát, tudta, hogy a többiek ugyanolyan jók, ha nem jobbak, mint ő. Vigyáznak rá, és ő is vigyáz rájuk.

Megbillent, mikor Toni sebzett vadállatként a felesége nevét üvöltötte. Az egyik katona támadását nem tudta rendesen eltéríteni, a bajonett megkarmolta a vállát. Nem volt komoly seb, de csípett. Az inge elszakadt és a jobb ruhaujja a csukójára csúszott, zavarta a karja lendítésénél. Teret vesztett. Hátrálnia kellett, de a lába összeütközött az ugyancsak visszaszorult Gittáéval. Alig egy pillanatra néztek össze, de látta a szemüveg mögött megbúvó riadalmat.

Gilbert Toni nevét kiáltotta. Alfred felvonyított, ahogy egy ütés a sebesült balját érte.

Megremegett a lába alatt a padló, valami robbant és sötétség.

Puha, meleg, édes sötétség. Lebegett és mosolyogva várta, hogy mikor fogja Gilbert átkarolni. A férfi forró lélegzete megcsiklandozza az arcát, kifújja a homlokából a fürtjeit, és mikor már egészen közel hajol hozzá és Erzsi azt hiszi, hogy csókot kap tőle, kutya módjára végignyalja az arcát, aztán ordenáré módon röhög a felháborodásán.

Arra ébredt, hogy esik. Nagy cseppek csapódtak az arcának. Nem fájt, de már kilopták a testéből a meleget. Reszketett.

Kóválygó fejjel felült. Erős késéssel vette észre, hogy a kezeit azért tudja olyan nehezen felemelni, mert a csuklóit nehéz vaspántok húzzák le.

– Nocsak, cicám, felébredtél? – csendült felette egy durva hang.

Fel akart nézni, de az esőcseppek miatt folyamatosan pislognia kellett. Felkiáltott riadalmában, mikor felrántották a földről, és keményen nekilökték a egy ládának. Fel kellett emelnie a karjait, úgy béklyózták meg. Két ágyú és a sűrű esőfüggöny korlátozta a látóterét.

Valaki ült mellette, de az nem Gilbert volt. Nem látta őt. Az álomtól kótyagos feje még tele volt a férfival, akinek nyomát sem látta. Mikor az idegen férfiak elengedték, megrángatta a kezeit. A lánc csörgött, de nem engedett. Az eső hidegét kezdte átvenni a pánik jegessége.

Romana oldalba rúgta.

– Nyughass! Ne lássák, hogy félsz.

Reszketve ereszkedett vissza a deszkákra. Sokáig tartott, mire úrrá lett a remegésén, de a félelem megmaradt. Mi van Gilberttel?

– Hol vagyunk?

Matrózok rohangáltak a fedélzeten. Az egyikük partvissal tolta le a fedélzetről a megálló esővizet. Sziszifuszi munka volt, egy mozdulat alatt kétszer annyi víz esett, mint amennyit eltávolított. Kiáltások harsantak, és vezényszavakra húzták meg a köteleket. Bevonták a vitorlákat, melyek háztetőként vezették a sarkaikhoz a vizet.

– Nem tudom. Most ébredtem.

Romanára pillantott. A nő elveszítette a kendőjét, vállig érő haja az esőtől a fejére tapadt. Hiába nyújtózkodott, nem sikerült átkukucskálnia az ágyú másik oldalára. Csak Erzsi szúrta ki a fején a hatalmas púpot, melynek közepén felrepedt a bőr. Az esővízzel felhígított vér halvány rózsaszínesre színezte a gallérját. Inkább bele se gondolt, hogy egy ekkora púp mennyire fájhat. Vagy mennyire fájhatott, mikor megkapta.

Ő nem fájlalta a fejét, nem volt zavart, inkább úgy érezte magát, mint aki egy kiadósat aludt, és nem teljesen éber. Ami elég különös, ha figyelembe veszi, hogy a vízre általában felébrednek az emberek, ő pedig éppenséggel kapta azt az arcába rendesen.

– Mintha élnének! – harsant Roderich kiáltása balról.

A két ágyú közé szorulva, limitált belátott térrel csak a vitorlák irányából tudta megmondani, hogy a férfi a tat felé van. Valószínűleg. Ebből, és a fedélzeten cirkáló vörös egyenruhás férfiakból lassacskán kikövetkeztette, hogy a Rettenthetetlen fedélzetén van.

Velük szemben sötét árnyék kúszott a hajó mellé. Riadtan kihúzta magát. Romana is megfeszült mellette.

– Tandem-köteleket készíts! – hallotta újra Roderichet.

Néhány férfi feltekert vastag kötelekkel sietett végig a korlát mentén. A másik hajóról kötélvégek repültek át, azokat az erre váró matrózok gyorsan kikötözték. Az egyikük a kötél kikötése után felhajtotta a korlát egyik csapópult-szerűen mozdítható darabját, és segített beakasztani az átnyújtott palló rögzítő-kapcsait.

Roderich a háta mögött összekulcsolt kézzel, méltóságteljesen lépdelt be a látóterébe. Két lépésnyire az egyik ágyú végétől megállt. A kapitányi csákója két sarkáról vékony sugárban csorgott a víz a vállára.. Erzsi érezte, hogy mosolyra rándul az ajka; egyszer a férfi rövid kiselőadást tartott neki arról, mennyire utálatos a paróka, ami csak arra jó, hogy az ember idő előtt megkopaszodjék. A parókák után a kalapot vette elő, és a végére Erzsi leszűrte, hogy Roderich meglehetősen kényes a hajára, és reggelente legalább annyi időt tölt a frizurája elkészítésével, mint egy átlagos nemesasszony. A kapitányt kalapban látni nagy ritkaságszámba ment.

Erzsi mosolya elhalványodott és eltűnt, mikor meghallotta a baljós dobbanásokat. Vladimir úgy termett ott Roderich mellett, mintha a földből bújt volna ki. Az ő egyenruhája is megszívta magát vízzel és inkább volt sötét szürkéskék, mint büszke királykék. Egyszerre tisztelegtek.

Az eső elnyomta a kapitány halk hangját. Rövid diskurzus után Roderich félreállt, utat engedve két személynek, akik bölcsebbek voltak, mint a Rettenthetetlen tisztjei, mert vastag viharköpenyben érkeztek. Noha soha nem mutatkoztak be egymásnak, két-három bálon már volt szerencséje messziről megnézni magának Lukas Bondevik tengernagyot. Akkor is, most is minden mozdulatát árnyékként követte a mosolygós Väinämöinen főhadnagy.

– Hányan vannak? – kérdezte a tengernagy.

– Hét férfi, öt nő és két gyerek, uram – válaszolt Roderich készségesen.

Romana megkönnyebbülten sóhajtott mellette.

– Mi az? – súgta neki.

– Nem tudom, mi van a Trinitével – mormolta. – De legalább azt a két kis mazsolát megtalálták, és egyiknek sincs baja.

– Mik a veszteségek? – jött az újabb kérdés a tengernagytól.

– Egy halottunk van, uram.

– A sebesültek?

– Vágások, zúzódások, van egy súlyos sebesültünk, aki mindkét combját eltörte és a hajóorvos szerint nem biztos, hogy megéri a reggelt.

– Ágyúgolyó?

– Mondhatni.

– Igen, vagy nem?

Roderich nagyot szusszant.

– A Trinite egyik lövése éppen akkor érkezett, mikor elsült az ágyú, és a rögzítést vitte el. Az ágyú leugrott a bakról, az esett rá a tüzérre. Eltörte mindkét combját, és a forró cső megégette.

Bondevik bólintott, ezzel egy pillanatra kisebb vízesést bocsátott alá a kalapjáról.

– Kapitány, akárhogy számlálom, itt csak hét férfit és három nőt látok.

Erzsi szíve kihagyott egy ütemet.

– Az egyikük várandós, uram. A két gyermekkel és azok nevelőjével együtt fedett helyre helyeztettem.

– Milyen gáláns. – A tengernagy hangja gúnyos nemtörődömséggel volt telve. – Kölcsönvenném a tárgyalóját. Hozza az egész bagázst.

– Abba Zwingli is beletartozik, uram?

A tengernagy rövid töprengés után megrázta a fejét és elbicegett. Roderich kurta paranccsal magához intett néhány katonát. Erzsit csakhamar a szitkozódó Romanával együtt felrántották a földről és a tat felé kezdték taszigálni. Az üvegezett ajtón átlépve a partra került, egy ízlésesen berendezett nappaliba és csak azért tudta, hogy még mindig a tengeren van, mert a kinti vihar miatt a szoba erősen hintázott.

A tapétázott falakra körben falikarokat erősítettek. Egy néger gyújtotta be ezeket a világokat, sietve, de nem kapkodva. A dolga végeztével lehajtott fejjel elindult kifelé. Roderich ostorként csattanó hangjára megtorpant, és a kapott utasítás szerint pillanatok alatt felgöngyölte a szőnyeget és a fal mellé vitte.

Erzsit a mögötte álló katona térdre kényszerítette. Félkörben ültették le őket. Bondevik, miután a fogasra akasztotta a köpönyegét és a kalapját, az általuk közrefogott nehéz, padlóhoz rögzített asztalhoz sétált. Még volt annyi helye, hogy kihúzza a széket, mert mögötte már virágmintás vászonnal burkolt spanyolfal rekesztette le a tárgyalóról a kapitányi hálót.

– Ide kellett volna célozni, cazzo – dünnyögte Romana az orra alatt.

Bondevik fintorogva rámolta összébb Roderich holmiját. Az összegereblyézett kupacot Väinämöinen vitte át egy fal melletti komódra, majd visszaállt a tengernagy mögé, mint holmi testőr. Mosolyogva fürkészte őket. Erzsi Roderichre pillantott, és kis híján felkacagott, mikor meglátta az osztrák arckifejezését. Épp gyászolta a végtelen időt, amit a papírjai szortírozásába ölt.

Erzsi vidámsága kérészéletű volt, mert az admirális végigmérte őket. Egy pillanatra megült a fejében a gondolat, hogy miért is van ő a többiekkel, hogy lehet, hogy Roderich nem záratta el egy külön helyre. Elvégre miatta indult ez az egész hajcihő, nem?

Felrémlett benne, hogy talán a kapitány végre továbblépett, amitől úgy érezte, amitől máris a bitófa torokszorító árnyékában érezte magát.

– Tehát nem is a három a mágikus szám, hanem az öt – mondta halkan az admirális, és a mosolyától Erzsit kirázta a hideg.

Jobbra pillantott Romanára. A nő a pillantásával próbálta kivégezni a tisztet. Balra Matt eszméletlenül hevert az őt vigyázó katona lábai előtt. Utána Alfred már ébren volt, de ködös tekintete alapján halvány fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Az állán már sötétre színeződött az ütés nyoma.

Gilbertet kereste, és megkönnyebbült, mikor találkozott a pillantásuk. A férfi a félkör bal oldali szélén térdelt és a helyzetükhöz képest sértetlennek tűnt. Meg nagyon csábosnak az izmaira tapadó ingben.

Nem tudta hova tenni ezt a roppant releváns gondolatot.

– Akar mondani is valamit, vagy csak az elfogásunk felett érzett örömét fogja lenyomni a torkunkon? – kérdezte Marie felszegett állal.

Mögötte a katona emelte az öklét, hogy megüsse, de Bondevik leintette. Az asztalra könyökölve összetámasztotta a kezeit. A mutatóujja hegye az állát érte.

– Marianne Bonnefoy. Az eddig is elképesztett, hogy a fehérnép ilyen jelentős számban képviseli magát a maguk istenverte hajóján, de hogy maga legyen a kapitány is?

– Az hivatalosan én vagyok – szólt közbe Toni és villantotta a védjegyévé lett mosolyát.

Bondevik jeges tekintete tovább vándorolt a spanyolra. Toni mosolya megremegett, és Erzsi egyáltalán nem tudta kárhoztatni érte.

– Antonio Fernández Carriedo. – Felnézett a papírjaiból. – Javítson ki, ha rosszul ejtem a nevét.

Toni gyorsan megrázta a fejét.

– Maga volt a Spanyol Flotta egyik legifjabb kapitánya. Fényes karrier várt magára. Miért állt kalóznak?

Toni zavartan meredt a kapitányra. Balra nézett Marie-ra, aki megrántotta a vállát, majd egyszerre fordultak Gilberthez, aki legalább olyan értetlen volt… aztán felcsillant a szeme és rázni kezdte a kacagás.

– Ez nem igaz! A gibraltári meló! Amikor eladtunk tisztnek, Toni!

Toni arca felderült.

– Várj, arra a fecnire gondolsz, amit te írtál? – Gilbertnek már potyogtak a könnyei a nevetéstől, és Marie is mosolygott. Toni vigyorogva fordult vissza a tengernagyhoz. – Bocsássa meg, de egy fél óra kivételével soha nem voltam a Spanyol Flotta tagja. Akkor is hamis volt a papírom. De jól esik, hogy olyan jól sikerült adnom az arrogáns senkiházit, hogy még tartja magát a pletyka.

Bondevik nem volt lenyűgözve. Megmártotta Roderich tollát és kihúzott valamit a noteszéből.

– Igazán válogatott társulat, mondhatom – mondta biggyesztett ajkakkal. – Egy kupac szélhámos, egy szajha, egy tudós és egy vikomt, aki meglógott az igazságszolgáltatás elől.

Az utolsó két címnél előbb Feliks majd Eduard felé intett. Erzsi azzal a sajnálkozó mosollyal nézte a férfit, amivel a súlyos tévedésben élő ostobákat szokták. Gilbert nem volt szélhámos, Marie-ról nem sokat tudott, de abban egészen biztos volt, hogy soha nem dolgozott szajhaként, Felikset meg Eduardot pedig egészen biztosan összecserélte, hacsak nem lőtt bakot abban az esetben is.

– Én kérek elnézést, hogy nem volt kedvem meghalni – motyogta Ed. Bondevik felvonta az egyik szemöldökét, mire lesütötte a szemét. Ha a mögötte álló katona nem böki vállon a fegyverével, nem folytatja. – A svédek csak ki akartak rúgni a birtokomról.

Erzsi összevonta a szemöldökét.

– Az ember azt hinné, hogy tökre felvilágosult korban élünk – rántotta meg a vállát Feliks. – Kérdem én, kinek ártottam azzal, hogy megnéztem annak a pár állatnak az agyát?

Már csak pislogni tudott. Roderich a maga sótlan módján undorodott és inkább átment a félkörnek arra az oldalára, ahol távolabb állt Felikstől.

A hátuk mögött, az üvegajtó mellett volt egy kisebb kabin. Erzsi korábban gardróbnak gondolta, de most kinyílt az ajtó, és a mögötte megbúvó lépcsőről és négy katona terelte ki Gittát és Dorát. Dora kézben hozta Kallét, aki a nő hajába temette az arcát. Gitta vérfagyasztó arccal szorította magához Petert. A kisfiú ernyedten lógott a karjai között.

Scott azonnal felugrott.

– Mégis mi a francot…

A katona mögötte nem habozott, a puskatussal rávágott a vállára, mire a férfi hangos nyögéssel térdre rogyott.

– Ha még egyszer szólni merészel anélkül, hogy kérdezném, üsd ki a fogait – mondta Bondevik szórakozott nyugalommal a Scottot őrző katonának.

A skót morogva bár, de nyugton maradt. Egy pillanatra se vette le a szemét Peterről, és – Erzsinek ekkor szúrt szemet – Bondevik tekintete időről időre megpihent Scott himbálózó fülbevalóján.

Erzsibe villámcsapásként hasítottak a szárny-karú Stasya szavai. A nő megismerte a manjut és azt állította, hogy a párja a tengernagy birtokában van. Scott, mikor összevitatkozott Marie-val, kijelentette, hogy a hullám-kövek csak egyszerre működnek. Látta Bondeviken, hogy tudja, mi az a kő.

Csak egy karnyújtásnyira van tőle. Miért nem veszi el?

A tengernagy letette a tollszárat és felállt az asztal mögül, hogy Scott elé bicegjen. Az egész legénység megfeszült – nem csak Erzsi vette észre az összefüggést. Felkészült rá, hogy azonnal talpra pattanjon, és megpróbálja likvidálni az őt őrző katonát. A levegő benne szakadt, mikor Bondevik felemelte a kezét… de csak Scott fejpántját tépte le.

A tengernagy felhorkant.

– Nézzenek oda, egy Kirkland. Azt hittem, te és a fajtád már rég kihaltatok, korcs.

Scott szeme összeszűkült. Félrebillentett fejjel kérdezni akart valamit, de Bondevik egyetlen ujjmozdulattal utasította a katonát, és az ismét megütötte őt a fegyvere agyával.

– Mint mondtam: akkor szól, ha kérdezem.

Megindult a félkörük mentén. Scott fogai véresek voltak, és hiába nyalt végig a felső fogívén, pillanatok alatt ugyanúgy nézett ki, mint egy pillanattal előtte.

A tengernagy megbökte a falábával Felikset. Ha a lengyel Erzsire nézett volna így, kiszalad a világból. Tonira és Marie-ra rá se hederített. A következő, aki előtt megállt, Gitta volt. Őt Romana és Marie közé állították be, de mivel nála volt az eszméletlen Peter, nem kellett letérdelnie. Cserébe két katona vigyázta.

– Maga az, akitől a kapitány a szélport vásárolta? – kérdezte a norvég.

Gitta legalább olyan merev arcot tudott produkálni, mint Bondevik. A férfi szeme összeszűkült. Roderich felhagyott a próbálkozással, hogy csavargatás nélkül kisimogassa a kabátjából a vizet és inkább felelt Gitta helyett:

– Igen, ő az.

– Nem magát kérdeztem – torkolta le, de egy pillanatra se vette le a szemét Gittáról. – Másodszor és utoljára kérdezem: maga az, akitől Edelstein alezredes szélport vásárolt?

– Igen – felelt Gitta. A hangja úgy csikorgott, mint a száraz homok a cipőtalp alatt.

– Örülök, hogy végre kegyeskedik megtisztelni a válaszadással – biccentett Bondevik. – Sorolja az ügyfeleit.

Gitta nem felelt. Sűrűn és mélyen vette a levegőt, az ujjai ritmusosan hullámzottak, elernyedtek majd megszorították Peter vállának gömbjét. Bondevik arca lassan elsötétedett. Erzsi nagyot nyelt.

– Sorolja az ügyfeleit.

Gitta hosszan nézett a nálánál jóval alacsonyabb férfira, végül alapos megfontolással egyetlen nevet mondott:

– Roderich Edelstein.

– Na ne szórakozzon velem! – hördült fel Bondevik.

A tengernagy kitépte Petert Gitta kezéből, és a grabancánál fogta az ájult kisfiút. Gitta hirtelen a fúriákhoz vált hasonlatossá, két férfi kellett hozzá, hogy visszafogják. Erzsi felháborodva fel akart ugrani, de a mögötte álló katona visszanyomta a földre. De a többiek is felkiáltottak, Marie-t egyenesen a földre szorították, Scottot és Felikset a katonája többször megütötte.

– Nyugszik! – dörrent rájuk Bondevik.

Mintha holmi kutyák lennének. És jól nevelt kutyákként nem mozdultak, csak gyűlölködve fixírozták Bondeviket.

– Kezdje sorolni az ügyfelei nevét, vagy a kölyök bánja.

Kalle halkan szipogni kezdett.

Erzsi könyörögve nézett Gittára. És nem csak ő, a többiek is, a svéd azonban feldúltan bár, de néma maradt.

A tengernagy előbb hitetlenkedett, majd vészjósló mozdulattal a derekához nyúlt. Fém siklott a bőrön, ahogy előhúzta az övéből a pisztolyát. A gyászos csöndben hangosan kattant a kakas és, bár Bondevik egy pillanatra sem vette le a szemét Gittáról, a fegyver Peter fejére mutatott.

Gitta falfehérre sápadt.

Bondevik felvonta az egyik szemöldökét.

Gitta apró, alig látható mozdulattal, de őszinte riadalommal rázta a fejét.

Bondevik közelítette a fegyver csövét Peter halántékához.

Väinämöinen főhadnagy diszkréten megköszörülte a torkát.

A tengernagy összerezzent, mint aki mély álomból ébredt. Visszafordult az elsőtisztjéhez. A férfi mosolygott.

– Tisztelettel, uram.

Bondevik elégedetlenül felmordult, és a szemét forgatva biztosította a pisztolyát, majd a földre lökte az alélt gyereket. A fegyver csövével fenyegette meg Gittát.

– Szerencséje, hogy a tisztem nem kedveli a vér látványát, egyébként eggyel kevesebb kölyökre kéne gondot viselnie. – Megfordult és a falábával megböködte Petert. Erzsi megrándult, majdnem kitépte magát a katonája szorításából. – Kis patkány.

Peter feje átbukott a másik oldalára. Bondevik egy pillanatra megdermedt és összevonta a szemöldökét, majd a falábával visszafordította a gyerek fejét. Közben a fába illesztett penge veszélyes közelségbe került a fiú nyakán lüktető érhez. Erzsi veszélyes közelségbe került ahhoz, hogy elküldje a tengernagyot minden felmenőjével együtt a búsba. Romana olaszul suttogva neki is kezdett.

A tengernagy lehajolt, hogy kisimítsa Peter homlokából a piszkosszőke fürtöket. Az ujjai megdermedtek, mikor meglátta a fiúcska vastag szemöldökeit. Felegyenesedve Scottra nézett:

– Mert nem létezik olyan, hogy egyetlen csótány, nem igaz?

Roderich végre összekapart magában annyi férfiasságot, hogy megszólaljon:

– Uram, mégis mi…

– Ezt nem itt és nem most fogjuk megbeszélni, kapitány – szakította félbe a tengernagy. – Majd később. Addig is, a hölgyek és urak a maga hajójának vendégszeretetét fogják élvezni. – Még egy undorodó pillantást vetett Scottra. – Az a korcs meg kapjon szájpecket. Vagy vágassa ki a nyelvét, ahogy érzi, de egy hangot se szólhat, megértette?

Roderich olyan döbbent értetlenséggel meredt a tengernagyra, hogy Erzsi nem volt meglepve, amiért Scottból kirobbant a nevetés. A tengernagy visszakézből felpofozta, de továbbra is fel-fel kuncogott.

– Majd meglátjuk, hogy lesz-e kedved nevetni a Dommedagon – dörmögte Bondevik. – Holnap eldalolhatod a geised.

Scott kedve ettől csak még virágosabb lett, de nem mondott semmit. A katona egészen csalódott ábrázattal engedte le az ütésre emelt muskétáját.

Romana megmozdult mellette. Erzsi a szeme sarkából a nőre pillantott, de csak azt látta, hogy a szemét forgatja. Gilbert felé fordult, aki fintorgott. Kettejük furcsa arcjátékából csakhamar lekövette, hogy szavak nélkül beszélgetnek.

Megvilágosodott. Scott még mindig adta Bondevik alá a lovat, aki megint felképelte. Roderich és Väinämöinen őket figyelte, a katonák szintén. A Trinite tagjai azonban némán főztek valami haditervet, aminek Erzsi csak a végét kapta el. Ha sikerült megértenie Gilbert utolsó fintorát, majd Romana és Toni gyors összekacsintását, aminek a végén Toni alig láthatóan biccentett, akkor Romanáé lesz egy komolyabb szerep.

– Elég ebből! – kiáltotta Bondevik. – Kapitány, a fedélközbe ezzel a nyomorult kompániával!

– Bocsásson meg – szólt közbe Romana. – Elnézést, hogy közbeszólok, magának meg eszébe ne jusson megütni, de szabad kérnem egy vödör friss vizet a cellánkba?

Roderich készült válaszolni, de Bondevik megelőzte:

– Ugyanannyi vizet kap, mint a többiek!

– A többieknek nem ömlik a vér a lába közül – vágott vissza a nő meglehetősen nyersen.

A tengernagy letüdőzte a nyálát, Väinämöinennek majd' kiesett a szeme, Roderich meg csücsörítve, a kezeit a háta mögött összefogva hintázni kezdett a sarkán. Sőt, a katonák is zavarba jöttek a női bajoktól.

– Nézze el neki – szólt Toni békítő hangnemben. – Elég zsémbes tud lenni, mikor rajta van a havibaj.

A tengernagy láthatóan elvörösödött, Romana katonája pedig láthatatlanul hátrébb araszolt, mintha a nő valami fertőző betegséget terjesztene.

– Meglátom, mit tehetek – közölte krákogva Roderich. – Herr Popescu, intézkedjen.

Csak akkor vette észre, hogy Roderich elsőtisztje egészen addig ajtónállót játszott. A férfi céklavörös volt, és látható megkönnyebbüléssel fordult sarkon és menekült ki az esőbe. Mikor az ajtó becsukódott, Erzsi halk kattanást vélt hallani.

– Gyerünk, talpra! – vezényelt a tengernagy. – Mindjárt lemegy a nap.

Ami azt illeti, ebben nem is tévedett. Odakinn a vihar keltette sötétség egyre mélyült, de az eső csak szakadt. Megvárták, míg a tengernagy és a helyettese visszabújtak a viharköpenyükbe – amire Roderich a nedves csákója fejébe nyomásakor vetett egy vágyakozó pillantást – és kiterelték őket az esőbe.

A tatra itt is a korlátok mellett vezetett fel a lépcső. A kettő közötti szűk térben akadtak meg, mert az őket kísérő katonáknak valahogy nem akaródzott tovább menni. Ott érték utol Vladimirt is, aki elveszett képpel, nagyot nyelve fordult hátra a feletteseihez.

– Mi a hét pokol van már megint?! – dörrent Bondevik, és durván átnyomakodott közöttük. Erzsi ennek hála Gilbert karjaiba tántorodott, aki ennek nagyon örült, mert a másik oldalról Mattet támogatta, aki már ugyan magához tért, de még mindig kótyagos volt.

– Meglógunk – súgta neki Gilbert.

– Hogyan?

– Marie eltereli a…

Megnémult. Nagyon nézett valamit, hát Erzsi is arra fordult.

A Rettenthetetlen legénysége a korlátok mellett sorakozott, és igyekezett beleolvadni a hajóba. Mind-mind a fedélzet közepén álló fiatal férfit nézték, akire nem esett az eső. Csak állt, barna zakóban és szalaggal megkötött térdnadrágban, a nyakába kötött masnit egy hosszan lelógó, fehér sál félig eltakarta. A sál vége, és a fiatalember hajvágás után kiáltó fürtjei úgy mozogtak, mintha lágy szellő borzolná. A karnyújtásnyi környezetében nem esett az eső. Nem úgy, mintha láthatatlan burát vagy esernyőt tartott volna a feje fölé, de úgy, mintha a víz a feje felett fél méterrel elpárolgott volna. Még a párának is nyoma veszett. Helyette halvány derengés maradt, mely mintha magából a férfiból áradt volna. Ragyogóbb volt, mint a környezete, de nem bocsátott ki fényt.

– Mit keresel te itt? – mordult rá Bondevik.

Ő egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

– Neked is szervusz, bátyám – biccentett üdvözlésképp a férfi. – És egy rövid kéréssel fordulnék hozzád.

– Később.

Döngő léptekkel megindult a Dommedag felé.

– A kabinodban már kerestelek, és akkor meg se hallgattál. – A férfi nem mozdult. – Így míg el nem mondhatom, itt fogok állni. Egy óra múlva csatlakozik hozzám Yao. Két óra múlva Stasya. Három óra múlva Xiulan…

– Sigurður – sóhajtott a férfi. – Most fel fogod sorolni az egész nyavalyás hajót?

– Fel én – bólintott. – Míg meg nem hallgatsz, és válaszra nem méltatsz, Lukas.

Különösnek, nem helyénvalónak tetszett ezt a kemény, távoli tisztet a keresztnevén szólítani. Még különösebbnek tetszett, hogy olybá tűnik, van egy öccse, aki csak úgy nem létezővé teszi maga körül az esőt.

Gilbert ezen rendkívül gyorsan túltette magát. Óvatosan kihúzta a kezét a bilincséből. Annak a kattanását hallhatta még odabenn. Összenéztek, és gyorsan helyet cseréltek, hogy Erzsi tudja fogni Mattet. Mire sikerült megtámasztania a fiút, Gilbert már a korlát felé araszolt. Marie és Toni sem tétlenkedtek, mindketten elfoglalták a pozíciójukat egy-egy katona oldalán, hogy a megfelelő jelre lefegyverezzék őket.

Erzsi aggódni kezdett. Ha sikerrel is járna a szökés, sok katona van a fedélzeten, nekik meg itt van a két gyerek, plusz az ikrek, akik még mindig használhatatlanok. Nem látta a Trinitét a Rettenthetetlen másik oldalán, így akár az is lehet, hogy elsüllyesztették. És ha nem, ha a hajót vontatják, akkor is tele van az oldala lékekkel. Scott minden reggel elmondta nekik, hogy a szélport nem érheti víz, most azonban szakad az eső, egészen biztosan nem működik. Említett Scottot most verték össze és minden aktivitása kimerül abban, hogy ködös tekintettel, szabálytalan időközönként kirázza az arcából a vizet.

Örülhetnek, ha szökés közben nem lövik le őket. Pláne, ha sikerül egyáltalán átjutniuk a saját hajójukra összebilincselt kézzel, át a háborgó tengeren.

De ha maradnak, az első tengerészeti bázison felkötik őket. Talán még a kicsiket is. Talán még Dorát is, pedig ő várandós.

Feliksre pillantott. Valahol elhagyta a zöld mellényét, mindig csinos külsején különösen otrombán festett a bilincs. A csatához lófarokba kötötte a haját, de jó néhány tincse elszabadult, és azok most az arcára tapadtak az esőtől. A tartása azonban egy mindenre elszánt férfié volt. Ő is egy katona mellett állt.

Végre megértette. Teljesen mindegy, hol halnak meg, ha előtte küzdhetnek. Inkább lőjék le őket csatában, inkább nyelje el őket a tenger, mint hogy bilincsbe verve vezessék fel őket a vérpadra, a csőcselék gyönyörűségére.

Ökölbe szorította a kezeit.

Bondevik húsz évvel fiatalabb és öt centivel még nála is alacsonyabb verziója közben nekikezdett a problémája ismertetésének:

– Panaszkodtál rá, hogy újabban kisebb hatásfokkal dolgozunk.

– Merd tagadni.

– Nem tagadom, ez így van – bólintott. – Sőt, Sadik most is bakizott, és ha nincs velünk a kapitány, akkor életeket követelt volna a beavatkozásunk.

– Kalózokét – mutatott rá Bondevik.

Sigurður mereven nézte Bondeviket közben a fejét csóválta.

– Gyerekekét, Lukas.

– Egyre megy.

– Gyerekek között nincs kalóz, legfeljebb rossz nevelés. – Felemelt kézzel megakadályozta, hogy a tengernagy közbevágjon. – De nem azért jöttem, hogy erről vitatkozzunk. Azért jöttem, mert több mint húsz éve már, hogy a legénység nem tapodta a szárazföldet.

– No és a hárpiák?

– Ők más kategóriába tartoznak.

– Természetesen.

– Hiába csavarod a szót, a lényeg ugyanaz: mivel a kapitány úr nem tudja parancsba adni a szabadnapot, neked kell.

– Évente van két nap…

– … mikor azt a feladatot végezzük, mellyel eleve meg lettünk bízva.

Bondevik gyanakodva méregette Sigurdurt.

– Mit akarsz?

– Egy hetet.

– Az előbb még egy napról volt szó.

– Egy hetet – kötötte az ebet a karóhoz, majd megmagyarázta: – Hat nap, mikor felzárkózunk a munkával, mert két nap nem elég egy egész évre, elmaradásban vagyunk, ami tovább akadályoz minket. És egy szabadnap, mikor kimehetünk a szárazra.

– Aztán vissza se jöttök.

Sigurður félrebillentette a fejét.

– Hallottál valaha olyan pletykát, hogy a hollandi legénysége megmaradt volna a szárazon?

– Nem, de…

– Mert nem is tehetjük. Viszont ha nem töltjük le a kiszabott szabadnapunk, megbetegszünk. Már mindenkin látszódnak a jelek.

– Hogy oda ne rohanjak – fintorgott Bondevik.

Sigurður arca elsötétedett. Morajló hangon kiáltott fel:

– Lukas, elmondtam neked, hogy mi a feladatunk! Ha megbetegszünk és meghalunk, akkor a tengereknek nem lesz, aki gátat szabjon és elborít titeket az ár!

Erzsi már reszketett. Érthetetlen félelem vett erőt rajta, mely a matrózokon is kiütközött. Az egyik katona reszketegen mormolta a miatyánkot. Gilbert óvatos araszolása is darabosabbnak tűnt, ami tovább erősítette a félelmét. Mi lesz vele, ha észreveszik?

Nem tudta mire vélni a félelmet. A felét sem értette annak, amit Sigurður mondott, mégis imádkozott magában, hogy Bondevik vegye komolyan a szavait.

– Még meggondolom – felelt végül a férfi kimérten.

Sigurður világos arcbőre kipirult a dühtől. Büszkén felszegte a fejét.

– Rendben van. Nem tudom, mennyit számít neked, de tudd, hogy én is a legénység teljes jogú tagjának számítok. Ha ők eltűnnek, akkor velük halok én is.

Jóformán szikrát vetett közöttük a levegő, ahogy összenéztek. A tengernagy mozdult először, oldalt fordult, hogy hátra tudjon szólni a válla felett.

– Tino!

A főhadnagy, noha ott állt közvetlenül mellette, előlépett.

– Uram.

Bondevik az öccsére nézett, keményen, ridegen. Erzsi szíve fájt a fiúért, aki visszarettenve állt, döbbenten a hirtelen pofontól. A tengernagy ennyi erővel azt is az arcába üvölthette volna, hogy nincs rád szükségem.

Sigurður keményen biccentett. Még keményebben csapta oda a sarkát, mikor megindult a Rettenthetetlen orra felé. Az eső ugyanúgy nem esett rá, mint mikor ott állt a fedélzet közepén. A legénység rettegve adott utat neki, menekültek előle, hogy az esőt távol tartó aura se érje őket. Meredten néztek utána, mikor a fiatalember fellépett a korlátra és leugrott.

A várt csobbanás elmaradt. Nem egy matróz keresztet vetett.

A tengernagy a helyettesére pillantott.

– Majd figyelmeztess, hogy le kell hordanom van Straatent.

– Igenis.

A tengernagy végignézett a sápadt katonáin, majd úgy szólt, hogy Erzsiék felé se nézett:

– Herra Beilschmidt, ha még egy lépést mer tenni akármelyik katonám felé, mindegyiküket kilököm cápaeledelnek.

Gilbert mozdulatlanná vált. A kiszemelt katonája azonnal észbe kapott, ellépett mellőle, és szuronyt szegezett rá. A bajonett hegye kényelmetlenül közel volt a férfi torkához, mire ő meghátrált. Toni és Marie ugyancsak, és csakhamar egy kis körben szorongtak mind.

– Fiam – intett Bondevik barátságosan Roderich felé. – Hogy szokta büntetni a parancsmegtagadást?

Roderich az egyik lépcső aljában állt, és hunyorgott az esőtől. Értetlenül, de készségesen felelt:

– Először büntetőmunka, majd korbács és zsoldmegvonás, harmadjára ugyanez háromnapi zárkával.

– Maga ad három esélyt az embereinek? – csodálkozott el a férfi. – Nohát, én nem egyszer megfeddtem a maga foglyait, így tekinthetjük úgy, hogy ez már a harmadik engedetlenség. Azért a Dommedagon már komoly büntetés jár. Nem igaz, Tino?

– Áthúzás a hajó feneke alatt – sütötte le a szemét a mosolygós tiszt.

Beszélő neve volt a büntetésnek, és annyira nem tűnt szörnyűnek, de a többiek mégis belesápadtak. Még Roderich is.

– Uram, nem tartom szükségesnek…

– Én viszont igen.

Az egyik katona előrelépett, és Erzsi szíve kihagyott egy ütemet, mikor Gilbertet kirántották mellőle a csoportból.

– Gilbert!

Eleresztette Mattet, aki azonnal összecsuklott, de rá se hederített. Egy másik katona utánanyúlt és elkapta. Hiába küzdött, összekötözött kézzel esélye sem volt a szabadulásra.

Bondevik értett a hangulatokhoz. A legénység már a büntetések kérdezésénél kezdett magához térni, de amint nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak szokásokat vitattak meg, de konkrét bemutatót is tartanak, már az alsóbb fedélzetekről is kezdtek előszivárogni az emberek.

Gilbertet két oldalról lefogták, és megállították a tengernagy előtt. A férfi felemelte a kezét, melyben két pálcika volt.

– Ne mondja senki, hogy igazságtalan vagyok. Ha a hosszabbat húzza, a hajógerinc mellett hosszában, ha a rövidebbet, akkor keresztben húzzuk végig. – Gilbert nagyot nyelt. Bondevik sötéten elmosolyodott. – Negyvenegy méter, a maga helyében meggondolnám.

Erzsi újra megpróbálkozott a szabadulással. A katona még erősebben fogta. A kedvesét szólította. Gilbert ránézett.

Csibészes félmosolyt villantott rá, majd magabiztosan kihúzta a jobb oldali pálcikát.

Ujjnyi hosszú volt. Bondevik megmutatta, hogy a másik csak feleakkora.

Nem volt szükség több szóra. Egyszerre több matróz rohant kötélért, kiáltozás töltötte be a fedélzetet, amiből a Trinite legénysége éppúgy kivette a maga részét, mint a flotta tagjai. Erzsi meg se hallotta őket, csak Gilbertet látta, a testéhez tapadó fehér inget, a bilincseket, melyek máris felsértették a csuklóját. Vőlegénye mosolyát, amivel nem magát, de őt biztatta.

Kitépte magát a katona kezeiből. Gilberthez akart futni, akit már a hajó orrába lökdöstek, hogy belökjék a vízbe és áthúzzák a hajó alatt. Azt akarják, hogy megfulladjon.

Megint elkapták, és ez az új katona erősebben szorította, mint az előző. Nem volt nála muskéta, két szabad keze volt, amivel fogva tarthatta, és Erzsi sírt, mikor Gilbertet átlökték a korláton.

A hajó imbolygott a viharos tengeren. A matrózok kiáltoztak, Marie zokogott. Toni falfehéren ölelte Romanát, az ajkai mozogtak, ahogy számolta a másodperceket, mérte az időt, hogy van-e esélye a barátjának.

Erzsi újra és újra megrázta magát. Tenni akart valamit. Gilbert után kell ugrania. Össze van kötözve a keze, háborog a víz. Ki kell mentenie!

Ólomlábakon kullogott az idő, a katonák ráérősen battyogtak a fedélzeten, túl lassan húzták a kötelet. Egy élet telt el, mire a kötél végre kikerült a vízből.

Erzsinek csengett a füle. A szavak, a kiáltások nem jutottak el a tudatáig, csak a kötelet látta, amit lehoztak a tatról. Az újdonatúj kötél megfeslett, mint amit smirglivel végigdörzsöltek, és a hurok, ami Gilbert derekát szorította, középen elszakadt. Elszakadt, és csak a kötél volt, amit hoztak. Csak a kötél.

A bensője kifordult. Üresség támadt a mellében, a fejét kitöltötte az értetlenség.

Csak a kötél. De hol van Gilbert? Hol a vőlegénye?

Eresztett a szorítás. Egy pillanat alatt kiszabadult. A hanyagul a deszkákra dobott kötélhez futott. Az ujjai között futottak a viharvert rostok, de Gilbert még mindig nem volt sehol. A szétszakadt hurokhoz nem mert nyúlni, remegve nézte a kötélvégek között kopogó esőt.

A világ hullámzó színek zavaros kakofóniájába olvadt, mely nem érhetett el hozzá. Csak a lüktető, érthetetlen üresség létezett, mely a szíve kapkodó ütemére növekedett benne. Tudta, érezte, hogy valamit elhallgatnak előle. Hogy van valami, ami fontos, amit nem ért, ami itt van az orra előtt, de nem látja.

Nem látta Gilbertet.

A felkarjain egy-egy kéz simított végig. Ugyanazok a kezek, amik eddig megakadályozták, hogy megmozduljon.

– Elizaveta…

Tágra nyílt szemekkel nézett fel Roderichre.

– Hol van Gilbert?

– Gyere szépen.

– De hol van?

– Csak gyere…

Átkarolta és felsegítette. A könyöke alá nyúlva vezette, mint egy gyereket, és ennek talán egy kicsit örült, mert nem tudta, hogy került ide. A világ egyetlen kérdésre szűkült:

– Hol van Gilbert?

A kapitányi kajüt ajtaja becsukódott mögötte, kizárva a szelet, a vihart, a bukdácsoló hajó fedélzetén heverő, megtépázott kötelet.

>>> Folytatás >>>

A fejezetben emlegetett új népek:

van Straaten: Hollandia. Ha már nincs neki kánon neve, akkor kap egy ilyen szép legendásat.

Xiulan: Ő nyo!Hong Kong. Kb. „s^jiulan”-nak kell ejteni a nevét, gyönyörű orchideát jelent és azért kapta, mert Hong Kong zászlajában egy orchidea van.

Egyéb:

Roderich katonájának a fent emlegetett ágyús sérülése teljes mértékig saját kútfőből származik. Nem tudom, hogy megvalósítható-e, de remélem, elnézitek, hogy nem is akarom kipróbálni.