Fyrirgefdu mér #10

Engedjétek meg, hogy idézzem tulajdon fejezet-leírásomat: „Nem ez életem leghosszabb fejezete, csak már haladni akartam vele, hogy teljes lelki nyugalomban szöszölhessek a fluffommal a háttérben. Ami a változatosság kedvéért folytatásos akar lenni, éppen ezért rágjátok a kefét, hogy mi lehet az. Nem leszek Kae Westa, legalább egy holmimat befejezem, mielőtt kirámolom. * Tonhal nagyon komolyan bólogat *”

Csodálom, hogy még egyikőtök se rúgott fel a Holdig, de komolyan. És ez úton is elnézést kérek Kae Westától.

Plusz sem a fejezet hossza, sem a minősége nem indokolta a hosszadalmas várakozásotokat.

(Bazeg, kibaszott fél év! Hát mi a jó ****)

Fyrirgefðu mér

#9

Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor apuka mondta a magáét. Az öreg sosem kiabált, csak csendes, gyilkos dühvel fújta mindig ugyanazt a nótát, újra és újra. Isten meg a világ. Kötelességek, elvárások. A Minden, Amit Neked Egy Nap Meg Kell Tenned, Ha Én Már Nem Leszek, Fiam-lista.

– Én még csak milliomos vagyok – bökött rá. – Belőled egy nap milliárdos lesz. Mert okos fiú vagy, Christensen.

Ennél a mondatnál mindig megsimogatta az arcát, neki pedig végigfutott a hátán a hideg. Nem csak nyolc, de tizennyolc éves korában is. Apukának puha, szivacsos bőre volt. Küllemre belefagyott a negyvenedik életévébe, csak a haja lett egyre világosabb szőke az évente megváltoztatott képen a szakmai portfóliójában. Az érintése, a homlokráncolása és a szaga azonban egy öregemberé volt. Egy whiskyben áztatott öregemberé.

Okos fiú vagy, Christensen.

Mikor Siggi fejhangon visítva kizavarta a konyhából, végtelenül butának érezte magát. Butának és gyávának, mint mikor apuka osztotta az észt. A nappaliban letelepedett a kanapéra. Hallotta, hogyan csuklik és sírdogál Siggi a konyhában, mégsem tudott megmozdulni. Ült, a térdére támaszkodva, hogy ne a fenekére helyezze a testsúlyát, és nekiállt átgondolni az összes hülyeséget, amit valaha elkövetett.

Nem gondolta, hogy Sigginek rosszul esik. Igaz, hogy sosem nyögdécselt, vagy könyörgött második menetért, mint néhány partnere, sőt, utólag szóba se hozta. Azt viszont nem is sejtette, hogy nem jó neki. Denny kézzel-lábbal tiltakozik, ha olyasmit kell tennie, amit nem akar, vagy csak rossz érzés. Ezek szerint Siggi nem ilyen?

Összevont szemöldökkel gondolt bele, hogy azért ő sem kapálódzott még egy menetért Lukasszal. Siggi is úgy élte meg? És ha nekik kettejüknek szar volt, hogy megdugták, akkor a nők mit éreznek? Nekik jó? Hogy a faszba nem halt még ki az emberiség?

A Siggivel kezdődő lista elég retekhosszan folytatódhatott, mert belealudt. Arra ébredt, hogy hátravetett fejjel hortyog a kanapén, a nap már magasan jár az égen, és valaki éppen ököllel tesz erőszakot a bejárati ajtón.

Nyögve masszírozta meg a beállt nyakát. Ki akart szólni, hogy egy pillanat, de a szája teljesen kiszáradt, és megfájdult a torka, mikor nekiállt krákogni. Eltartott pár másodpercig, mire elég nyálat tudott összekaparni a szájában uralkodó sivatagi körülmények közepette. Ki akart esni a szeme, mikor először nyelt.

Hörögve tápászkodott fel. Még mindig az a ruha volt rajta, amiben eljött Norvégiából; alsó nélkül kicsit olyan volt, mintha pizsamában mászkálna. A tegnapi kényelmetlen, feszítő érzés viszont sokat javult, már ki tudott lépni anélkül, hogy úgy érezte volna, Lukas még mindig ott áll mögötte. Azért még mindig furcsa volt.

Siggi vajon meddig érezte?

Felvillant benne, hogy ha az asszisztense a viking ősöktől örökölt minden kitartásával, összeszorított fogakkal tűri a szarviharokat, akkor Esbjergben nagyon ki kellett akasztania ahhoz, hogy felpofozza.

Összerezzent, mikor harmadszorra is megcsapkodták az ajtót. A folyosó irányába fordult, de a konyhából nem rohant ki Siggi, hogy jó pincér módjára, menet közben csapja a karjára a konyharuhát, amibe az imént még a nedves kezét törölte. Siggi a negyedik dörömbölés után se jött, hát ő maga kezdett az előtér felé csoszogni.

– Nyitom már! – szólt krákogva.

Fordult a kulcs, kattant a zárban. Az ajtó nesztelen fordult el a zsanérokon, egy pengevékonnyá szorított ajkú Lukast fedve fel. Akár számított arra, hogy személyesen ő fog ajtót nyitni, akár nem, olyan hirtelen törölte képen, hogy az csak reflex lehetett.

– Ez meg mi a faszom volt?! – rivallt rá a norvég.

– Ezt éppen én is kérdezhetném – dörgölte meg fájós orcáját. A ujjai alatt sercegett a borosta.

– Nem, nem, nem, Densen, itt most én beszélek! – szegezte rá az ujját Lukas. – Oké, átjöttél és betartottad az egyezséget, de…

Megragadta a felkarjánál fogva, behúzta a házba, és betette az ajtót. Csak a biztonság kedvéért. Ha a kórház előtt fotósok leskelődtek, akkor a háza környékét már meg sem próbálja elképzelni. Főleg azok után, hogy a múlt héten mennyit szerepelt – most éppen ő a felkapott gazdag, akiről lehet cikkezni. Arra nincs szüksége, hogy a vevőkörét megossza az LMBT-nézet, és hogy ők ezt támogatják-e vagy nem.

Milyen szar a helyzet és ilyen gondolatok szaladgálnak a fejében. És egyszer azt állították, hogy felelőtlen vállalkozó. Hát ezt kapják be tövig.

Egy hosszú másodpercig még a kilincset markoló kezét nézte. Kiélvezte az utolsó pillanatokat, még mielőtt megfordult, és Lukasra nézett, aki szorosan összefont karral, dühösen szikrázó szemekkel és sebesen a földet verő lábfejjel bámult rá az igen saját nappalija közepéről.

– Folytasd, kérlek – intett nagyvonalúan.

– Megérdemelnéd, hogy annak a pofonnak a párját is kiosszam – sziszegte Lukas.

– Ami azt illeti, te pont a másik oldalon ütöttél meg. A múlt héten az asszisztensem is lekent egyet. Egy roppant vidám pillanatát választottam ki arra, hogy teszteljem a tűrőképességét.

Vajon hogy tudná megbékíteni azt a kis jégkockát? Hogy tudná megértetni vele, hogy nem volt szándékos? Hogy ha legalább egy szóval mondta volna, hogy nem esik jól neki az, amit csinál, akkor nyilván abbahagyja. Vagy csak másik áldozatot kerít. A fasz tudja. Mindig is voltak nők, akik le akartak feküdni vele, neki meg mindig is voltak szükségletei.

Elnézte Lukast, és az öltöny alá rejtett izmokra gondolt. Hirtelen rájött, hogy milyen csalóka képet fest magáról; karcsú, finom, már majdnem feminin, amin a csattal félretűzött tincse csak súlyosbít. Ellenben lazán ellöki, ha arról van szó, és ugyan tegnap nem birkóztak, de nem úgy nézett ki, mint akit elvisz az első fuvallat.

Az Siggi.

Nem mintha valaha is figyelt volna arra, hogy szegény kölyöknek milyenek a formái. A fenekén kívül, de az nem nagy szám.

Megköszörülte a torkát, és mosolyt varázsolt az arcára.

– És, mi szél hozott Koppenhágában ezen a csodaszép reggelen?

– Kibaszott erősen fúj a szél.

– Akkor vitorlázásra csodaszép reggelen? – helyesbített. – Megkínálhatlak valamivel?

– Nem.

A másik csikorgó hangjának hallatán megkönnyebbült. Amint kimondta a kérdést, lefutott benne, hogy Siggi nem nagyon törte magát, hogy előjöjjön, az a kávéfőző meg a minap is alaposan kicseszett vele. Nem lenne túl jó, ha a működési elvét kezdené tanulmányozni, miközben Lukas a háta mögött ilyen szúrós pillantásokkal illeti.

– Lukas…

– Ne Lukaszozz nekem! – rivallt rá. – Ott vagy, minden fasza, azt' egyszer csak fogod magad és szó nélkül lelépsz! Velem ilyet nem játszhatsz, Densen!

Hümmögve megbámulta a tőle jobbra lévő vázákat. Egyikben se volt semmi.

– Rám nézzél, ha neked pofázok!

– Mi vagy te, főszereplő egy szappanoperában? – horkant fel, és a férfira nézett.

Nem kellett volna ezt mondania. Lukas úgy nézett rá, hogy már nem is a farkát, de egy ásót érzett a seggében, ráadásul a rosszabbik irányból feldugva. Behúzta a nyakát, mikor a férfi felemelt ujjal megleckéztette előbb őt, majd a nappali szőnyegét, mindennek elhordta a festményeket és végül a bárpult kapta az utolsó letromfolást. Már ha azoknak szánta a mondandóját, amelyik irányba éppen beszélt.

Kifulladva rogyott le a fotelba.

– Ülj le – mutatott Lukas a kanapéra, és összefonta a karjait.

Kicsit furán érezte magát, hogy ilyen óvatosan sunnyog oda a saját házában az ülőgarnitúrához, de nem mert ellenkezni. Látta már őt dühösen, lekezelően vagy éppen sértetten, de ez a fajta hegyeket mozgató harag felpiszkálta benne az életösztönt.

Lukas megnyalta az alsó ajkát, és mélyen beszívta a levegőt. Azzal a mozdulattal billentette félre a fejét, amivel az üzleti monológjait szokta bevezetni.

– Hol tartottunk?

– Ott, hogy páviánok és valami algafélék fajtalankodásából születtem.

A szemét forgatta.

– Még az előtt.

– Nemtom, nem mondtál túl sokat azután, hogy bejöttél.

– Szóval még bele se kezdtem. Remek. – Előredőlt és a könyökeit a térdén megtámasztva összeérintette az ujjhegyeit. – Volt egy igen szép napunk tegnap.

Hümmögött. Végül is, kinek mi.

– Aztán te, te barom, fogtad magad, és egy „Bocs, dolgom van” mondat után kimentél. Így. – Az egyik kezével legyintett. – Annyit se mondtál, hogy bikkmakk. Csak „dolgom van”. Lekértem a tetves vállalatod kibaszott adatait, de sehol egy büdös szó nem volt vészhelyzetről. Szóval?

– Itthon volt vészhelyzet.

Lukas felvonta az egyik szépen ívelt szemöldökét és szétnézett a szobában. Gúnyosan mordult fel:

– Hacsak nem az történt, hogy ott felejtetted a használt bögréd a mosogatóban…

– Az asszisztensemmel támadt problémám.

– Oh?

– Ne oh-zál nekem. Tuti, láttad már a srácot, mindig hurcolom magammal mindenhova.

– Nem rémlik.

Csettintett egyet, ahogy eszébe jutott.

– Azt mondtad, olvastad a cikket, mikor kijöttem a kórházból.

– Igen.

– Na, a lehozott fotón Siggi van velem.

– Az a kákabélű kölyök pincérgúnyában? – fintorgott Lukas.

– Hát… ja.

Ugrott volna, hogy előkerítse a fiút, de Lukas egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a fotelba.

– Egy asszisztens, szóval vár a sorára. Előbb megbeszéljük a dolgot.

– Milyen dolgot?

– Ezt a dolgot.

– Mi van?

– Kettőnket, te pöcs.

Halványan derengeni kezdett benne egy baljós sejtelem.

– Várjunk, te most… – emelte fel a kezét. – Szerinted mi ketten most…

– Amikor megjelentél, akkor volt bennem egy ilyen feltételezés, de ezek szerint rohadtul tévedtem!

Lukas most… most egy kapcsolatot akar?

– És ezt te… ezt te úgy érted, hogy néha vacsorázunk, meg elmegyünk ide-oda, meg nem csak Heták alatt meg az üzleti szaroknál beszélgetünk, hanem egyébként is?

Lukas félrebillentett fejjel, hitetlenkedve meredt rá.

– Bocs, hogy kérdezni merek! – fakadt ki. – Kurvára semmi jelét nem mutattad, hogy mást is akarsz tőlem dugáson kívül!

– A faszom se vár heteket egy szexpartnerre! – horkantott sértődötten.

– Én szoktam – emelte fel a kezét.

Lukas nyitotta a száját, de a torkára forrt a szó. Végül lehunyta a szemét, hátradőlt, és úgy tűnt, évekkel öregebb a hangja, mikor megszólalt:

– Ezek szerint neked ennyi volt?

– Micsoda?

– Denny bazd meg, te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak megjátszod? Utóbbi esetben fejezd be.

– Akkor hülye vagyok, mert fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz.

Elnyílt szájjal meredt rá. A térdére támaszkodva kelt fel.

– És akkor én most hazamegyek.

– Hogyan?

– Felejtsd el, hogy valaha itt jártam.

– Mi?

– Felejtsd el a tegnapot, az alkut, mindent. Léptem.

– Lukas!

Megragadta a karját, és visszarántotta. A másik férfi cipőben közel egymagas volt vele, mégis úgy érezte, hogy egy arasznyival fölé tornyosul, mikor Lukas a rántástól megtántorodott és a mellkasának támaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Mélyen a kék szemekbe nézett.

– Hé.

– Mi van.

– Te tényleg nem akarod megmondani, hogy mit szeretnél, ugye?

– Egyszer kifejtettem. Sőt, be is mutattam.

Szusszant egyet.

– Középsuliban vért izzadtam a verselemzéssel, szóval nagyon kérlek, hagyd a képekben beszélést, és bökd ki végre.

A férfi ellépett tőle. Dacosan felszegte a fejét, de az orcáin szégyenpír lángolt.

– Azt hittem, hogy van köztünk valami. Vagy hogy most kezdődik.

Denny nagyot nyelt.

– Akkor mire fel keringőztünk fél évet?

Lukas örömtelenül felnevetett.

– Azért, mert bele akartam verni abba a tök fejedbe, hogy nem vagyok hajlandó a legújabb skalp lenni a trófea-gyűjteményedben! Azért, mert én… én jobb vagyok azoknál a vihogós szajháknál, akiket itt-ott felcsípsz és magaddal hozol!

Nem talált szavakat. Lukas egy lépést tett hátra, az ajtó felé. Denny a zsigereiben érezte, hogy ha most hagyja elmenni a másik férfit, akkor a továbbiakban csak a Heta-partikon fognak találkozni és minden interakciójuk kimerül majd egy-egy félszívvel odalökött, lagymatag kézszorításban. Lukas nem fog többé perzselő pillantást vetni rá félig lehunyt szemhéjai alól. Többet nem fogják járni ezt a titkos táncot, ami eddig az összes közös találkozó témája volt.

– Engedd, hogy megmagyarázzam! – bukott ki belőle.

Egy felvont szemöldök, egy lebiggyedő ajak, egy apró fejmozdulat. Lukas kegyeskedett elévetni az engedélyt, hogy beszéljen.

– Azért jöttem el – kezdte, lassan ízlelgetve a szavakat, de csak a saját, pocsék reggeli szájízét érezte –, mert kaptam egy üzenetet, hogy az, akivel együtt élek, az nem az, akinek mondja magát.

A férfi arca egy csapásra elfelhősödött.

– Együtt élsz valakivel és még van képed… van képed?!

Undorodva mérte végig. Dennynek szüksége volt egy, a helyzethez mérten kínosan hosszú hatásszünetre, hogy leessen, hol értette félre a másik a szavait.

– Nem, félreértesz, az asszisztensemről beszélek, itt lakik velem! – Meg sem várta Lukas válaszát, derékból hátrafordult és elkiáltotta magát: – Siggi!

Válasz nem érkezett. Lukas még mérgesebb lett.

– Várj itt – bökött rá, és már fordult is kifelé. A nappali ajtajában megtorpant: – Várj itt, kérlek.

Bekukkantott a konyhába, hátha Siggi odabenn van, és épp az ő reggelijén ügyködik, talán egy fejhallgatóval a fején, és azért nem hallotta őket. A konyha azonban üres volt és tiszta, nyoma sem volt a tegnapi ténykedésének. A fa és az üveg felületek steril fénnyel ragyogtak; olyan rideg és távoli volt, mintha egy katalógusból emelte volna át a házba.

Nagyot nyelt, és végigsietett a folyosón. Siggi pöttöm szobája üresen fogadta. Nem Siggitlenül, hanem konkrétan tartalom nélkül. A szekrények nyitott ajtókkal álltak, csak néhány vállfa árválkodott a komód tetejére dobva. Az ágynemű lehúzva, a takaró összehajtva pihent az ágy végében, rajta a kispárnával. Még a könyvek is eltűntek az aprócska íróasztalról, amin egyetlen, hófehér boríték árválkodott.

Értetlenül nyúlt érte. Nem volt leragasztva.

Pár sor csupán, megfontolt, szépen hurkolt betűkkel, ami a szoba ürességét jégbe fagyott halállá változtatta. Kétszer, háromszor is elolvasta, megtámaszkodott az asztalon, hogy ne kelljen az egyensúlyozásra gondolnia. A vére dobolt a fülében.

Most nagyon kéne egy sör. Fenét, akvavit.

– Denny? – hallotta Lukas hangját a nappali felől. – Mi a franc van?

Lukas tétova lépteinek hangja egyre közelebbről ért hozzá. Ismeretlen terepen sétált, a szünetek azok lehettek, mikor megállt benézni az egyes szobákba.

– Denny? – kérdezte ismét, ezúttal úgy, hogy ott állt mögötte.

– Elment. – Zavartan nézett fel a norvégra. – Siggi elment.

A pillantásuk egymásba mélyedt. Lukasé lassan elvándorolt, és megállapodott a papírlapon, amit Denny úgy szorongatott, mintha az élete múlna rajta, mégis kinyújtotta a kezét és elkérte.

Habozás nélkül adta oda neki.

Tisztelt Herra Densen,

örömömre szolgált az elmúlt három év, amit Önnel tölthettem Koppenhágában. Ez úton fogadja a felmondásomat.

Nem tudom, hogyan kell felmondólevelet fogalmazni.

Nem tudom, hogyan kéne elmondanom azt, amit Önnel kapcsolatban érzek. Azt sem tudom, hogy egyáltalán kellene-e bármit mondanom. Nem nagyon akarok, ami azt illeti.

Azt mondta, hogy az álnevem kérdése csak miránk tartozik. Ez esetben kérem, ne keressen soha többet. Nem tudom, mit fogok tenni. Talán választok egy új nevet. Talán hazamegyek.

Minden jót,

Stein Sigur

Siggi

Még mindig nem fogta fel, hogy ez pontosan mit jelent.

Lukas finoman megráncolt homlokkal nézett fel rá.

– Pontosan ki is ez a Siggi?

– Az asszisztensem – vágta rá kapásból. Aztán helyesbített: – A sofőröm. Az iratrendezőm, meg a takarítóm, meg ő intézi el, hogy legyenek tiszta ruháim, ő veszi a repjegyeket, szerintem még a halakat is ő eteti…

Szaggatottan sóhajtott. Lukas bólintott.

– Ki főz?

– Siggi. Azt hiszem. Egyszer hoztam pizzát.

– Denny, ülj le.

Értetlenül húzta ki az íróasztalhoz betolt széket és ereszkedett le rá. Lukas leguggolt vele szembe.

– Nyugodj meg – kérte.

– Tök nyugodt vagyok.

– Látom – forgatta a szemét.

Ha Lukas nem fogja meg a kezét, észre se veszi, hogy úgy remeg, mint mikor benn volt a kórházban. Elképedten meredt az ujjaira.

– Mikor vetted fel ezt a fickót?

Erőtlenül felnevetett.

– Fickó… nem, Siggi csak egy fiú. Egy kis jégkocka. – Megint nevetett, aztán Lukasra tévedt a pillantása, és a kacagása elhalt. – Azután, hogy apám meghalt. Kirúgtam mindenkit. Mármint itthonról.

– Jó – bólintott. – Egyszer már felvettél egy asszisztenst, tudod, hogy mit kell tenned.

Biztatóan megütögette a térdét és megpróbálkozott egy mosollyal. Értetlenül bámult rá vissza.

– Nem én intéztem az előző interjút – makogta. – És matt részeg voltam, míg lementek a beszélgetések.

– De csak megtaláltad a megfelelő jelöltet.

– Dehogy, Siggi menet közben jött bele. Szerintem csak marhára nem akarta, hogy kirúgjam, mert illegálisan jött be az országba.

– És te nem nyomoztattad le? – hitetlenkedett Lukas.

A vállát vonogatta.

– De. Tegnap. Azért tudtam meg, hogy nem Siggi a neve, hanem… valami tök hasonló.

– Még a nevét sem tudod?

– De, Siggi.

Lukas viccesen sóhajtott és témát váltott:

– Voltál kollégista?

– Nem.

– Akkor hol laktál?

– Apám vett egy lakást az egyetem közelében, onnan jártam be motorral.

– Főztél magadra valaha?

– Nem. Nem tudok főzni. Illetve de, forró csokit tudok csinálni, és az díjnyertes.

Büszkén kihúzta magát. Lukas szörnyülködve bámult rá vissza.

– Denny, tudod egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy egy háztartást elláss?

– Egy ház? – próbált poénkodni. – Basszus, Lukas. Helyettem minden szart Siggi intézett.

– Úgy érted, a hivatalos dolgokat is?

– Mindent – csóválta a fejét. – Ő volt a szemem és a fülem. Egyszer azt mondta, hogy megtehetné, hogy kiforgat a vagyonomból és mire kettőt pislogok, ő már egy hawaii üdülőben dekkol és issza a kókuszlevet. Vagy valami ilyesmi. Hogy mondod azt, hogy valaki Hawaiiről érkezett?

– Ki intézte a lenyomozást? – vágott közbe Lukas. – Ha mázlid van, akkor még meg tudjuk akadályozni, hogy földönfutó legyél.

Már felállt, és mord pofával nyomkodta a telefonját.

– Gilbert öccse volt, de Siggi nem olyan…

– Egy bizonyos összeg felett mindenki olyan – jelentette ki könyörtelenül. – Nem most rúgtad ki a koppenhágai részleged igazgatóját?

Némán meredt a norvégra, aki máris tárcsázta az ifjabb Beilschmidtet, hogy kikérdezze. Nem figyelt rá. Magába roskadva ült a széken.

Újra a kezébe vette a papírt. Nem tudta elhinni, hogy Siggi elment, és nem jön vissza. Mi van, ha valami baja esik? Tény, már nem olyan kis szerencsétlen, mint mikor idejött. Csak pár szót tudott angolul… Megtanította egy csomó mindenre, már vitorlázni is tud. Elmosolyodott az emlékre – ő a kormánylapátot markolta, izomból, mert tombolt a vihar, és a hullámok dobálják a hajót. Siggi a hajó egyik rozsdamentes acélfogantyújába kapaszkodott szorosan lehunyt szemekkel és torka szakadtából üvöltött félelmében, de néha még úgysem tudta túlkiabálni a mennydörgés és a szél hangját.

Éppen tegnap kérdezte meg tőle, hogy miért nem ment még el. Éppen tegnap nézett rá a fiú olyan elképedéssel, mintha el sem tudná képzelni azt a lehetőséget, hogy ő ne Dennynek dolgozzon.

Megütötte és bántotta.

A papírra meredt. Úgy érezte magát, mint aki egyszerre vakult meg és lett nyomorék.

Megfontolt mozdulattal félbehajtotta a papírt és visszacsúsztatta a borítékba. A kemény, sima papír sarka koppant az asztallapon, ahogy a kalapács üt az árverés végén. Ezt az ügyletet elvesztette. Túl sokat kért és túl keveset adott, de Sigginek arra se volt szüksége.

– Lukas – szólt csendesen.

A férfi Ludwig türelmét kérte és elvette a fülétől a telefonját. Bágyadtan felmosolygott rá.

– Hagyjad.

– De…

– Ne – megfogta Lukas kezét. – Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogyan kell állásinterjút szervezni, de ha Siggi el akart menni, hát isten áldja.

Nehezére esett ezt kimondani. Meg elképzelni, hogy az izlandi többet nem fog mord arccal ott állni a fürdőkád mellett, a kezében egy vödör jeges vízzel, fenyegetőzve, hogy a nyakába loccsantja, ha nem mászik ki azonnal. Egyszer megcsinálta, és szar volt. Onnantól kezdve komolyan vette.

– Tényleg, nem baj.

– Azért azt még elintézem, hogy még véletlenül se legyél hajléktalan – mondta. – És egyáltalán, ha ő intézett helyetted mindent, akkor hogy fogsz megmaradni?

Megrántotta a vállát.

– Passz. Feltalálom magam. Te is tudsz mosogatni magad után, szóval csak nem lehet olyan nehéz…

Lukas szkeptikus képet vágott. Denny mosolya szélesedett és a másik keze után nyúlt.

– De ami azt illeti, akár itt is maradhatsz háztartási gyorstalpalót adni.

Nagyon sokáig és nagyon szúrósan nézte. Denny már kezdte hinni, hogy nem is pofont, hanem gyomrost fog kapni tőle, mikor Lukas belemordult a telefonba, hogy majd később befejezik a diskurzust. Egészen önelégült arckifejezéssel mérte végig.

– Kezdheted mondjuk azzal, hogy magadra húzol egy másik gúnyát, ebben lassan olyan szagod van, mint egy csövesnek.

Folyt. köv.