Nászút #14

Figyelem! A történet augusztus 7-én este 23:08-kor került ki az oldalra. Egyes szereplők ellen elkövetett atrocitások miatt kicsinyég rosszul éreztem magam, és most, mintegy tíz órával a feltöltés után, belenyúltam a fejezetbe.

Milyen fura, hogy az ilyen szamaritánus gondolataim mindig csak publikálás után jönnek elő…

Véééégtelen pofázás, yass. Más történeteimben két fejezet összevonva nincs ilyen hosszú, komolyan.

A történet végén link a további pofázásomra, meg némi háttértörténetre.

ZENÉT.

Drága feleim, ez itt a tengernagy. Nagyjából abban a korában, mikor nyakon vágta Kikut. De ez ő.

Hogyan káromkodjunk olasz kormányos módjára

Roderich a távcsőbe nézett és élesen beszívta a levegőt. A másik hajó még nem volt lőtávolban, de a csövön keresztül már ki tudta venni a hajó farán az aranyozott Le Sancte Trinite feliratot. Zavarta a név, mint a körme alá szúródott tüske; franciául la Sainte Trinité. Spanyolul la Santísima Trinidad. Latinul Sancta Trinitas. Olaszul nem tudta, de egészen biztos volt benne, hogy a német a Dreifaltigkeitnak már tényleg semmi köze ehhez a nyelvi- és nyelvtani szempontból igen megkérdőjelezhető hajónévnek, amit ráadásul hímnemű névelővel írtak ki.

Szentháromság. Elferdítették a nevet, ahogy ők maguk is elferdültek az igazságtól. Annyit se ér az életük, mint egy lehullott falevél, és ezért gúnyt űznek a hitéből.

Nem látott túl sok embert a fedélzeten. Egy vörös kendős, alacsony nő állt a hajó kormány mögött, és éppen a kerék kikötésével bajlódott. A korlát miatt nem látta, hogy van-e fegyvere. Kendője a tatra fellépő férfinak is volt, egy vékony, fekete vászondarab a homlokára kötve. Hiába nem látszódott tőle a szemöldöke, Roderich megismerte a vörös hajáról és a tényről, hogy a férfi egy vállán átvetett skót kockás takaróban létezett. Mondott valamit a nőnek, majd segített neki jó erősre meghúzni a csomót és elsietett.

A következő férfi Fernández volt. A Rettenthetetlen felé nézett, és ő is váltott pár szót a kormányossal. A hajába túrt. Vadul gesztikulált, vagy ellenkezett, vagy tagadott. A nő legalább olyan idegesen felelgetett, ő erősködött. Egyszerre hagyták abba a hadonászást, és fordultak a lépcső irányába.

A két kreol bőrű mellett Gilbert Beilschmidt még sápadtabbnak, még fehérebbnek tűnt. A fehér hollók jutottak eszébe róla.

Leeresztette a látcsövet, és nyugodt léptekkel a hajó orrába sétált. Út közben egyszerűen kivette a muskétát az egyik katonája kezéből.

– Uram? – kérdezte a férfi megilletődve.

Nem válaszolt, csak oda ment, ahol a lehető legkisebb volt a távolság a két hajó között. Jól megnézte magának az irányt, megnyalta és a levegőbe tartotta az ujját, hogy pontosan tudja, merről fúj a szél, összevont szemmel tűnődött egy csöppet. Alig egy másodperc volt, míg a vállára kapta a fegyvert és tüzelt.

Éles kiáltást kapott válaszul, és azok hárman a földre vetették magukat.

– Lelőtte! – kiáltott fel az egyik katona álmélkodva. – Szent Habakkuk, lelőtte!

Inkább nem javította ki. Nem számolt a menetszéllel, így a golyó legfeljebb karcolta Beilschmidtet.

Sarkon fordult, és visszaadta a a muskétát a jogos tulajdonosának.

– Ágyúk? – szólt.

– Betöltve, uram – csapta magát vigyázzba a tüzértiszt.

Újfajta tiszteletet látott a beosztottjai szemében. Elégedett biccentéssel ballagott vissza a hídra. A csata elé is nyugodtabban nézett. Eldördült a kezdő lövés, ha van egy kis eszük, akkor már nem is számítanak tárgyalásra. Még hogy figyelmeztetés nélkül tüzeljen. Ő nem fog olyan piszkosan játszani, mint a tengernagy.

– Tüzérek az ágyúkhoz, muskétát készenlétbe!

Vladimirre nézett, aki görcsösen szorította a kormánykereket. Vállon veregette.

– Nyugalom, hadnagy. Hol van Andrei?

– Le-leküldtem a központi raktérbe, uram.

– Miért pont oda?

– Azt mondta, hogy a Trinite fedélzete alacsonyabb, mint a mienk. Ha sikerül tüzelniük, és ellövik valamelyik mennyezeti pillért, akkor lezuhanhatnak az ágyúk.

– Helyes, van magának esze. – Közelebb intett egy matrózt. – A második fedélzeten kössék ki az ágyúkat a mennyezethez is, de ügyeljenek a hátrarúgásra!

– Igenis!

Összevont szemöldökkel nézett végig a hajóján. A távolság a két hajó között egyre csökkent; a kalózhajó fedélzetén már egy lélek sem volt. Roderich beharapta az ajkát.

– Tüzelésre készülj! – adta ki az újabb parancsot. – Vitorlát kurtíts!

A rövidebb vitorlákkal csakhamar a sebességük is mérséklődött. Utolérni és nem leelőzni akarta a másik hajót.

Szinte tapintani tudta a feszültséget, a harc előtti izgalom sűrű kipárolgását. Ő maga is izgatott volt, alig tudott nyugton maradni. A háta mögött újra és újra összedörgölte a kezeit, végül kesztyűt húzott, hogy ne legyen síkos a tenyere az izzadtságtól.

– Hadnagy, két fokot keletre, közelítsük meg őket.

– Üres a fedélzet, uram. Elmenekültek?

– Nem, pusztán létszámhiánnyal küzdenek. Vagy tüzelnek, vagy irányítanak.

A férfi nyelt egyet.

– Uram, ha közelebb megyünk, akkor ők is jobban tudnak tüzelni miránk!

– Igen, mi pedig harminc ágyúval fogjuk viszonozni azt a tizenegy lövést, amit ők megeresztenek. És arra nem gondolt, hogy még el is kell fogni azt a hajót?

Végre utolérték a fregattot.

Roderich volt már tengeri csatában, akkor egy teljes legénységgel felszerelt kalózhajót fogtak el. A kalózok üvöltöttek és kézifegyverekkel lőttek. A matrózok bátorságuk bizonygatására visszaüvöltöttek, és fedezékből viszonozták a tüzet. Most az ellenséges fedélzeten egy lélek se volt, nem volt kinek kiabálni. Csak a feszültség rezgett a levegőben. Hallotta a jobb pozícióba lépő emberek csizmájának a koppanásait.

Ebbe a feszültségtől terhes, pattanásig feszült csendbe rikoltotta:

– Középső fedélzet, tűz!

A következő öt másodpercben tizenkét ágyú sült el. Négy ágyú nem golyót, hanem kartácsot lőtt. Hasadt a deszka, faszilánkok röppentek a levegőbe. Roderich szeme megrebbent a hirtelen zajra, de megingathatatlanul állt, terpeszben, a háta mögött összekulcsolt kézzel. A Trinite kissé megbillent.

– Csáklyát készíts!

A fedélzeten a muskétások félreálltak, hogy helyet adjanak a csáklyával felszerelt matrózoknak.

A Trinite oldalán egyszerre felcsapódtak a lőrések, és az alsóbb fedélzetek tizenegy ágyú sötét torkába bámulhattak bele.

– Becsapódásra készülj! Harmadik fedélzet, tűz!

A parancs a tisztek hangján gyűrűzött le a mélye, és a dobbanásokból tudta, hogy megannyi matróz vetette magát hasra vagy guggolt le. A másik hajón még mindig néma csend uralkodott, az ágyúk kiáltottak helyettük.

A hajó megbillent a sorozatos becsapódásoktól, még úgy is, hogy a túloldalról nagyrészt kartács érkezett. Nem szemetet lőttek, hanem szabvány kartács-lövedéket, megannyi vasgolyót, ami átszakította a fát.

Odalenn valaki sikoltott. Roderich felszisszent.

A kalózhajón felnyílt a fedélzet egy darabja, mint holmi kezdetleges sáncfal. Azonnal kiadta a tűzparancsot. Abban a lélegzetvételnyi szünetben, míg a muskétások második sora lehajolt, hogy a harmadik célra tarthasson, egy fehér kéz emelkedett a magasba, és egy öklömnyi cserépgolyót dobott feléjük. Roderichben bennszakadt a levegő, de szerencsére a muskétások között volt valakinek annyi lélekjelenléte, hogy a golyóbisra tüzeljen. El is találta.

A cserépben olaj volt, ami azon nyomba lángra kapott. Nem érte el őket, a két hajó között a tenger felszínére hullott. Viszonylag gyorsan elhagyták, de Roderich akkor már idegesen Vladimir felé fordult.

– Irányváltás keletnek, távolodjon tőlük. – A legénységnek már kiáltott: – Fedélzetre a ballasztokat és a homokot! Tűzoltásra felkészülni, vitorlákat nyitni!

Pörgött az agya. A szélpor még működött és drasztikus változásokat hozott a hajó életében – mintha az irányuktól függetlenül folyamatosan hátszélben haladnának. Tudta, hogyan lehet megbecsülni a haladási távolságot, ha az egyik fél oldalról, a másik hátulról kapja a szelet, na de ki hallott már ilyet, hogy mindketten hátszéllel futnak?

– Mekkora távolságot tartsak, uram? – kérdezte Vladimir.

A férfi kezdte összeszedni magát. Még mindig ideges, reszkető kezekkel kapaszkodott a kerékbe, de a hangja már biztos volt.

– Amilyen messzire eldobnak. Cserépbombákat nem tölthetnek az ágyúba, felrobbanna kilövéskor és a saját hajójukat gyújtanák fel. És most lőtték el mindenük.

Egy ágyú, ha megfelelő mennyiségű ember áll rendelkezésre, van hely és nincsenek zavaró körülmények, akár kétpercenként is tüzelhet. Ilyen szűkösen, mint ahogy ők vannak, és ahol egyetlen rossz lépés akár két ember munkáját is akadályozhatja, inkább három perc. Jobb szeretik tartani az ötöt, ezzel kímélve a csövet.¹ Ez öt perc kínos szünetet eredményez, ha ellőttek mindent.

Jobbra nézett, a tat két ágyújára. A négy kezelő-matróz várakozón markolta a gyújtófát. Balra, a főfedélzeten a katonák az ágyúk mögött sorakoztak, hogy ne akadályozzák hét cső mellett tüsténkedő tüzéreket.

– Herr Popescu, hozza egyenesbe. – Vladimir engedelmeskedett. – Térképészt! Tudni akarom, mi van előttünk.

Miután rövid, egyenes tőmondatokban kioktatta a férfit, és az elszelelt, visszafordította a figyelmét a Trinitére. Még mindig üres volt a fedélzet. A kormánykereket kikötötték, nem tudnak kanyarodni.

– A főfedélzet félpercenként süssön el egy ágyút. Ne engedjék mozogni őket! Kérek néhány éles szemű és biztos kezű muskétást a tatra, célozzák a kormányt! A legkisebb mozgásra is tüzeljenek!

Talán egy kicsit drasztikus megoldás, és sokkal több hadianyagot kíván, mintha fejjel rontana a falnak, de nem merte kockáztatni a hajó kigyulladásának lehetőségét. Hátranézett, de a Dommedag még mindig csak egy fekete paca volt a horizonton, órákra lemaradva tőlük. Tőlük nem számíthat segítségre.

– Vladimir, három fokkal korrigáljon keletnek.

A férfi szó nélkül tekert három fokot a Trinite irányába. Akármennyire ünneprontó gondolat volt, azért élvezte, hogy a férfi szó nélkül teljesíti a parancsot, és nem akadékoskodik.

A nyitott fedélzeti panelt nézte. Vannak raktáron olajjal töltött agyaggalambjaik. A Gitta nevű nő varázslatot árult és most a fedélzeten van. A kikötőben személyesen segédkezett annak a megannyi ládának a berakodásában. Semmi nem garantálja, hogy nincsenek az olajnál jóval veszélyesebb játékszereik.

Közeledtek, Roderich megint parancsot adott a vitorlák igazítására még mielőtt Vladimir egyenesbe hozta volna a hajót. A Trinite ismét ellőtte mind a tizenegy ágyúját. Válaszul a Rettenthetetlen is megeresztett egy sortüzet a harmadik fedélzetről, a nehezebb ágyúkkal.

A kérdés az, hogy meddig akarják folytatni az egymásra lődözést. Ha ellövik a Trinite valamelyik árbocát, az elég gyorsan pontot tesz az ügy végére, de még akkor is el kell foglalni a hajót, az pedig nem megy egyszerű lövöldözéssel. Át kell szállni, ahhoz viszont közel kell kerülniük, de közben figyelniük kell arra, hogy ne gyújtsák fel a hajót… ráadásul az olaj mocskos egy jószág, nem is lehet vízzel eloltani.

– Puskát – nyújtotta ki a kezét.

Az egyik katona azonnal előrelépett és átadta neki a fegyverét. Roderich előrelépett az ágyúktól időnként megremegő fedélzeten. A Trinite alsó fedélzetét nézte, a nyitott lőréseket, az ágyúcsövek mögött cikázó alakokat. A fehér ing félhomályban remekül látszódik, még messziről is.

A mestere mindig azt mondta, hogy túl sportszerű a víváshoz. Nem használja ki a környezete adta lehetőségeket, nem üt, nem rúg. Úgy vív, mintha nem harcban, hanem egy udvari párbajban venne részt. Félti a kezeit és nem ad elég erőt a csapásokba. Csúfos vereséggel végződött minden alkalom, mikor engedett Elizavetának és gyakoroltak egy keveset.

De ha van valami ezen a világon, amiben jobb a nőnél, és amire igazán büszke, akkor az a céllövési tudománya.

Aznap másodszor emelt muskétát a vállához. Az a néhány katona, akinek éppen nem volt dolga azon túl, hogy összeszorított fogakkal várták, mikor kell tüzelniük, őt figyelték. A jobb lábát félhüvelyknyit arrébb csúsztatta. A fejét ráhajtotta a csőre, gondosan célzott. Cérnakesztyűbe bújtatott keze a fára szorult. Fehér anyag villant, kattant a ravasz, visszarúgott a fegyver, puskapor csípős füstje mart az orrába.

Dacára a távolságnak, hallotta a fájdalmas sikolyt. Halvány, de annál sötétebb mosollyal engedte le a fegyvert, mögötte a katonák éljeneztek.

– Herr Popescu, közelebb.

Újabb ágyú dördült el, ami ezúttal a Trinite egyik lőrése mellett ütött lyukat a fába. Újabb kiáltások.

– Főfedélzet, mostantól dupla golyóval tüzeljenek!²

Még egy csapóajtó felnyílt a fedélzeten. Nem rácsok voltak – a Trinite fedélzetén nem látott rácsot, végig lefektetett deszkák voltak –, hanem tömör fa pallók. Összeszorított állkapoccsal, oda sem figyelve töltötte újra a muskétáját, és várta a következő agyaggalambot.

Elszámolt hétig, csak nem jött. Nyolcnál tartott, mikor McKenzie tüzértiszt a főfedélzeten harmincat üvöltött, és ismét eldördült egy ágyú. Kilenc, tíz.

– Második fedélzet, tűz.

– Tűz! – továbbította a parancsot üvöltve az egyik talpas.

Újabb lyukak fúródtak a Trinite testébe. Roderich nagy lélegzetet vett, és elkiáltotta magát:

– Csáklyát!

Nem kellett számolnia. Ezek az emberek tapasztalt tengerészek voltak, tudták, hogyan úgy dobni a villás vasat, hogy az elkapja a másik hajót. Vladimir kérés nélkül tekert egyet a kormányon, hogy megközelítsék a másik hajót. Széles pallók csattantak a deszkákon, szapora lábak dübörögtek staccatót a víz felett.

Még mindig nem volt egy lélek sem a fedélzeten. Roderich idegesen szorította a fegyverét.

Egy szakasz indult a másodfedélzetre vezető ajtóhoz, a kapitányi kajüt felé egy másik. Négy-négy katona előreszegezett szuronnyal közelítette meg a fedélzeti nyílásokat, és üvöltve zuhantak hanyatt, mikor golyózápor fogadta őket. Roderich felszisszent, az átszállt férfiak pedig egy emberként kapták arra a fejüket. A két panel lecsapódott, a második fedélzet ajtaja kivágódott, az ajtót betörni készülőkre úgy szórtak rá egy vödör szenet, ahogy a takarítók löttyintik ki a szennyes vizet. Sikoltva kaptak az arcukhoz.

Olyan erősen szorította a fegyverét, hogy a fa panaszosan felnyögött.

– Kapják el őket – csikorogta.

Újabb pallót nyújtottak át, azon a sebesülteket hozták vissza a hajóra. Két katona egy faltörő kossal betörte a lefelé vezető ajtót, és azonnal újabb tűzijáték villant, elvakítva őket. A következők az arcukat takarva rohantak át a tűzön. Fémes pendülés következett, és ájultan dőltek vissza a fedélzetre.

A kajüt felé szabad volt az út. Egy szakasz berobbant, és kisvártatva jöttek is jelenteni Roderichnek.

– Uram, a kapitányi lakosztályt kisebb kabinokká alakították. Mindegyik üres volt, uram.

– Mennyire üres?

A férfi zavartan ráncolta a homlokát.

– A személyes tárgyaktól eltekintve az égvilágon semmi nincs ott, uram. Nem vezet oda se lépcső, se csapóajtó. Mindegyik szobában derékaljak, meg ruhatároló bútorok, ennyi. Az egyikben volt néhány könyv, meg egy térkép a falon, de semmi egyéb.

Kurtán biccentett.

– Uram, keményen tartják maguk az mögött az ajtó mögött. Az ellenállók…

– Ha lehetséges, élve fogják el őket. – Rövid szünet után hozzátette: – Nem szükséges sértetlennek lenniük, de éljenek.

Alig fejezte be a mondatot, az ajtón üvöltve robbant ki egy napbarnított bőrű férfi. Őrült kacagással vetette meg a lábát, és megpörgetett a feje körül egy csatabárdot.

– Che cazzo, Toni! – hallotta a visítást a katonák üvöltésén át, és Fernández mögött megjelent az alacsony olasz nő.

Egy méretes kétlövetű volt nála, a súlyos fajta, amitől az ember felnyög, ha a kezébe adják. Vargas nem csinált belőle nagy ügyet, kétszer elsütötte, noha mind a kétszer hátrébb kellett lépnie, különben a visszarúgó fegyver ledöntötte volna a lábáról. Az immáron tüzelésre alkalmatlan fegyvert bunkóként hasznosította. Állon csapott vele egy férfit, aki kiköpte egy fogát, majd hozzávágta egy másikhoz. Az megbotlott, elesett, bevágta a fejét a korlátba és nem kelt fel többet. A nő vad vicsorral előrántotta a kardját.

Közben levegővételnyi szünetre sem hagyta abba az olasz káromkodások teljes hangerőn kiabálását.

– Na de chica! – rikkantotta Fernández túláradó vidámsággal.

Roderich összevonta a szemöldökét. Talán a nő nem csak a levegőbe szórja az átkokat és nem is őket szidja, hanem konkrétan Fernándeznek szánja a szavait.

– Toni, te barom! – bődült el valaki.

Beilschmidt egy szál karddal ugrott ki az ajtón. Őt Kirkland követte, aki nem vesztegette az idejét a kapitánya szidására, azzal kezdte, hogy úgy lefejelte az egyik katonát, hogy annak eltörött az orra.

A Trinite legénysége rájöhetett, hogy nem fognak tüzelni, míg a túloldalon ott vannak a katonák, mert igen nagy eséllyel őket találnák el. Szép sorjában érkeztek a fedélzetre és vad kiáltással vetették bele maguk a küzdelembe, még az a két nagy kamasz is, akiket ő a Flottához legfeljebb hajósúrolásra vett volna fel.

Felhorkant.

– Ha valaki, akárki a kormány közelébe megy, legyen az nő vagy kölyök, tüzeljenek – nézett a katonáira. Azok komoran bólintottak.

Ismét felemelte a fegyvert.

Megsajdult a szíve, mert a túloldalon küzdők között megpillantotta Elizaveta gesztenyeszín fürtjeit. Aggodalom suhant át rajta, mert a nő egyetlen serpenyővel volt felfegyverkezve, de ez az aggodalom tovatűnt, mikor látta, mily effektíven alkalmazza közelharcban.

Szíve szerint Beilschmidtet lőtte volna le, de ő éppen három ellenféllel vívott egyszerre, és nem tudta rendesen becélozni. A csövet tisztább célpont felé fordította; Vargas keményen állta a sarat, és pöttöm nő létére megizzasztotta két ellenfelét.

– Vai a farti fottere, puttana!

Vagy nem figyel eléggé, vagy csak az olasz nyelv teszi, de mintha még nem hallotta volna tőle kétszer ugyanazt a mondatot, pedig igencsak hadart a kisasszony.

Már éppen tüzelt volna, de a nő arrébb táncolt, Gitta pedig egy vakkantásnak is beillő szó kíséretében egy marék port szórt a levegőbe, mely éles fénnyel felvillant, egy pillanatra elvakítva az ellenfeleit és őt is. Már neki is az ajkára gyűlt a káromkodás, és nem körülményeskedett annyit. Egyenesen a nő szívére célzott és…

Éles vijjogással lecsapott az égből Stasya, és felkapta Vargast. A nő szitokáradata elcsukló nyikkanással szakadt meg. Nem sikoltott, holtra váltan meredt lefelé.

– ROMANA! – bődült el Fernández.

A hárpia keményen dobta le a Rettenthetetlen hídjára Vargast. A nő felkiáltott, de azonnal a hátára hengeredett, és rémülten próbált odébb mászni a korlátra leereszkedő Stasyától.

– Nem szép dolog egy magafajta hölgytől az ilyen csúnya beszéd, nem gondolja? – kérdezte mosolygósan Stasya. Lilás szemei Roderich felé villantak. – Kapitány.

Csak egy biccentésre futotta, máris vissza kellett kapnia a fejét a nő irányába, aki megpróbált talpra pattanni és elszelelni. Vladimir elgáncsolta, egy katona pedig puskatussal tarkón vágta. Nem ájul el, de elkábult, bágyadtan motyogott. Újra és újra fel akart kelni, de mindig visszarogyott a padlóra.

Dobhártyaszaggató kiáltást hallott, és a következő pillanatban valaki úgy oldalba taszajtotta, hogy elhasalt. Egy pillanat volt az egész, már csengő füllel talpon is volt, de addigra Fernández ott guggolt Vargas mellett, fél kézzel a bárdját szorongatta, a másikkal a nő válla alá nyúlt, hogy felsegítse. Nem nézett az olaszra, zöld szemei idegesen villantak egyik katonáról a másikra, akik szuronyt szegezve célba vették őket.

– Adja fel – vetette oda neki fölényesen Roderich.

A férfi vicsorgott. A Trinite felől újabb és újabb kiáltások harsantak feléjük, a „Toni” és a „Romana” neveket ismételgették. Az egymáshoz csapódó kardok csengése, a deszkákon dübörgő csizmák és a sebesültek jajongásán túl Roderich meghallotta a hirtelen feltámadó szelet, ahogy a kifeszített kötelek között süvít.

Hangos volt. Egy csata mindig hangos, utána az embernek néha napokig cseng a füle, de ez is eltörpült a több hordó puskapor berobbanásához hasonlatos zaj mellett. A kalózhajó mellett hatalmas vízoszlop emelkedett a levegőbe. A cseppek aláhulltak, felfedve az alakját egy nagyjából Trinite méretű fleuténak.

A hajó teste keskeny és kecses volt. Finomabb, kidolgozottabb, mint a galleon, de a fregatthoz képest elavult. A fája sötét, mint a szurok, mint a legsötétebb éjszaka, a dagadó vitorlái lángoló narancsszínben égtek. A tatárbocon egy ferde latin vitorla kapott helyet, és ha Roderich szaporán verdeső szíve még kétkedett, hát a szél kisimította a főárboc tetején a rongyos lobogót.

Egy fleute, fekete fával és tűz festette vitorlákkal. A bolygó hollandi.

A feltámadt szél még erősebb lett, és a horizonton fekete felhők tűntek fel, mások egyszerűen a semmiből kezdtek felbukkanni felettük. Hallotta hírét, hogy a hollandi nyomában olyan viharok járnak, amikkel a legtapasztaltabb tengeri medvének is meggyűlik a baja, mire elfogta a páni félelem. Azt is hallotta, hogy a hajón egytől-egyig mindenki átkozott varázslómester, akik az ördöggel cimborálnak, és mindenki, akihez csak a kisujjuk hegye hozzáér, meg sem áll Lucifer ölelő karjaiig…

A korláton állt egy ember, fekete kabátja lobogott. A lába, noha térd alatt csizma takarta, patában végződött. Fél kézzel egy kötelet fogott, hogy stabilan álljon, a másikkal egy meztelen, széles kard pengéjével ütögette a lába szárát. És az arca… az arca! Fekete, csupa fekete, a szája ajaktalan, szörcsögő nyílás, fűrészes végűre tört csontokként szétálló fogakkal. Túl sok foggal. Az orrán kékes füstöt lélegzett ki, mely ott gomolygott körülötte, mint egy helyhez kötött ködfelhő. A szemei feneketlen katlanok, bennük egy-egy szem sárgásvörösen izzó parázzsal. A fején kalap, de nem olyan háromszögletű csákó, melyet az angol tengerészek rendszeresítettek, hanem egy spanyolosan széles karimájú. Toll helyett kétoldalt korallok álltak ki belőle. Roderich nagyon remélte, hogy csak korallok és nem agancsok. Vagy szarvak. Az egyetlen dolog, amiben az alak különbözött a tengerészlegendák híres-hírhedt Davy Jonesától, a nyaka köré tekert, hosszában kék-fehér-kék csíkos sál volt.

A tenger ördöge mellett alig vette észre a turbános alakot, aki az ében korláthoz lépett. Magasba emelte a karjait, és egyetlen szót mondott, egy szót, ami megcsiklandozta Roderich füleit, kisimította a homloka ráncait, végigszáguldott az erein, és vidáman befészkelte magát a gyomrába.

A világ szilánkosra törve kifordult a sarkaiból.

– Ügyes – ismerte el kelletlenül Elizaveta, ahogy a maga kötötte csomót nézte, és összehasonlította Roderichével. Az övé fényévekkel jobb volt.

Koppanások a deszkán, fémes csörgés, egy nehéz nyögés.

– A hajója, fiam – emelte fel a kezét Herr Héderváry és a kikötő felé intett.

Roderich az öböl szája felé tekintett és a szíve kihagyott egy dobbanást, mikor megpillantotta a vadonatúj hadihajót. A matrózok már húzták be a vitorláit, készült a kikötésre, de el tudta képzelni, milyen magasztos látványt nyújt, ahogy kecsesen meglovagolja a hullámokat…

– Szerintem csak vigyük le őket, aru. Egy ilyen hajón mindig van valahol egy cella, nem?

– Csakhogy mosolyog! – nevetett rá a lány.

A szívében dallal bontott szirmot száz meg száz virág.

– Még van kettő odafenn is. Yao, intézed?

– Aiya, ott tollászkodtál mellettük, nem lett volna egyszerűbb neked lehozni őket?

– Öt, hat, hét, nyolc – sorolta a hölgy, és csengő hangon felnevetett, mikor ferde mosollyal megforgatta. – Na de uram, férjes asszonyokkal nem illik így viselkedni!

– De tisztelt édesanyámmal szabad. – Büszke kiskakasként tolta ki a mellét, és átvette a vezetést az anyjától, aki mosolyogva tartott vele a keringő ütemére. Szerető, örömmel teli pillantása gyöngéden cirógatta a lelkét.

Valaki megfogta a könyökét, és arrébb húzta. Hiába akart ellenállni, muszáj volt engedelmeskednie. Hirtelen fogást talált a ködös érzéketlenségen és képes volt kiemelkedni a transzból. Hátrahőkölt, mikor megpillantotta a pásztorát. Egy kínai férfi volt, a szemöldöke sarkából hosszú bőrnyúlványok nőttek, a kezei helyén pikkelyes sárkánymancsok. Roderich rémült kiáltással kapott a kardja után.

– Sadik! – csattant a kínai hangja.

A turbános egy szempillantás alatt ott termett mellette, fekete kesztyűs ujjai Roderich homlokára tapadtak. Ismét elsuttogta a Szót és az elégedettség úgy öntötte el, mint a dagály.

– Van benne kurázsi, hogy így ellen tud állni – hümmögött elismerően a kínai.

– Ez nem kurázsi – rázta a fejét a turbános, akinek maszk takarta az arcát. Az ajkai vékony vonallá keskenyedtek a koncentrálástól. – A piszok rájött, hogy belenyúltam a fejébe.

A homlokán erősebb lett a nyomás és ő zuhanni kezdett…

Rövid lábakon szaladt egy hatalmas világban, meztelen talpai homokot értek. Vad kiáltással tartotta a levegőbe a fadarabot, melyet gyermeki képzelete lovagi kardnak látott, és egyetlen döféssel végzett a sárkánnyal. A szörnyűséges fenevad halálsikolyát még a hetedik határban is hallották, majd a szörny összeesett és kővé változott.

Zihálva fordult a másik kisfiúhoz, akinek hosszú haját rövid lófarokba kötötték.

– És melyikünk mentse meg a királykisasszonyt? – kérdezte a fiúcska sejpítős némettel.

– Én! És én fogom feleségül venni!

– Még mit nem! – rikkantotta a másik és a jelszavát kiáltva Roderichre vetette magát.

Elég volt egyetlen egyszer összeütniük a kardjaikat, és a két sómarta, napszítta fadarab kettétörött. Ő tanácstalanul szorongatta a csonkot, Eli azonban hátradobta a válla fölött.

– Sir Roddy, túl erősek vagyunk a víváshoz. Ha mi ketten összemérjük az erőnket, annak beláthatatlan következményei lesznek.

– Milyen az a beláthatatlan következmény? – kérdezte.

– Nem tudom, apukám mondta tegnap.

Vásott vigyort villantott rá, és Roderich elképedt.

– Neked már kiesett az egyik fogad?!

Azon kapta magát, hogy sír. Két kézzel markolta a korlátot, az arcán peregtek a forró könnyek.

– Elég – suttogta.

A gyomrában a melegség dorombolva nyújtózkodott, hízelgett neki, csábította, de ököllel ütött rá, hogy nyughasson.

– Elég! – kiáltotta.

A meleg visszahúzódott, és sértetten nyalogatta magát, mint egy asztalról lezavart kandúr, és néha faroklegyintésnyi hullámokat küldött felé, mintegy érzékeltetve, hogy még mindig ott van, és ne feledkezzen meg róla.

A látómezeje kitisztult, de vörös foltok táncoltak a szélén. Egyet pislogott, a szeme pedig lángra kapott. Felkiáltott fájdalmában. Lesöpörte a szemüvegét, és megdörgölte az arcát, de a fájdalom nem hagyott alább.

Két puha, emberi kéz érintette a vállait.

– Semmi baj, kapitány – hallotta Stasya hangját. – Nagyjából azóta nem pislogott, hogy megérkeztünk. Csak kiszáradt a szeme. Nincs semmi baj.

Stasya kedvesen tutúlt neki. Még masszírozta is, amivel inkább ártott, mint használt, de Roderich kezdett olyan rosszul lenni, hogy levegőt se igazán kapott. A fejét mintha kőgolyókkal tömték volna meg, szédült, és a gyomra is háborgott.

– Sadik! – kiáltott fel a nő. – Vedd le róla a bűbájt!

– Minek? Süllyedjen vissza szépen.

Nem tudta kinyitni a szemét, nem látott, és az alapján, hogy nem hallott semmit, már a hallását is elveszítette. Stasya kezei még mindig a vállait markolták, noha azokat már nem igazán érezte.

– Jó, jó, nem kell így nézni, csinálom…

Stasya végre elengedte, mire a vállai bizseregni kezdtek, mintha egész idáig a liszteszsákok bepakolásában segédkezett volna. Sadik kesztyűs keze ismét a homlokára simult, és a szédülés nyomban elmúlt.

A szeme még mindig égett, mikor kinyitotta, de már látott. Sadik óvatosan hátralépett. Roderich a mandzsettájába törölte az arcát, és megkereste a földön a szemüvegét. Talpra kecmergett, leporolta a ruháját, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Ennek megfelelően első dolga volt rákérdezni.

– Mi a fene volt ez? – recsegte berozsdált hangon.

– Én csak örömhozónak hívom – mosolyodott el önelégülten Sadik. – Roppant hatékony módszer, ha nem akarom, hogy az ilyen pofák, mint maga, meg a legénysége láb alatt legyenek, míg a dolgomat végzem.

Sadik eltúlzott meghajlással intett a főfedélzet felé. Odalenn a sárkánymancsos kínai dallamos nyelvén dünnyögve küszködött, karmos kezeivel nem volt kifejezetten egyszerű a Trinite legénységére adni a bilincseket. Stasya ismét az emberi alakjában volt, és miután meggyőződött róla, hogy Roderich jól – jobban – van, lement segíteni.

– Finoman, Yao – intette a kínait.

– Úgy csinálom, ahogy tudom, aru! – fakadt ki. – Miért nekem kellett átjönni bilincselni? Bárki másnak jobban megy.

– Egész héten nem csináltál semmit! – oktatta ki Sadik, és a lépcső korlátjára ülve lecsusszant hozzájuk. – Ne nézz rám így, a receptjeid lapozgatása nem tartozik a munka-kategóriába!

– Ez érdekes, többnyire mellettem ültél, mikor a receptjeimet lapozgattam.

– Hja, és utána felnyaltam a fedélzetet.

– Befejeztétek? – kérdezte Stasya.

Mosolygott, de volt valami a pillantásában, a gömbölyded hangjában, amitől Roderichet kirázta a hideg.

A térdei még mindig kissé kocsonyásak voltak, így nem az esztétika, hanem az egyensúlya megőrzése végett fogta a korlátot, míg levánszorgott a főfedélzetre. Közben komoly gondot okozott neki kikerülni azt a matrózt, aki a lépcsőre ájult le.

Illetve nem is ájult el. Csak hevert, révülten meredve a semmibe, az ajkain mosoly játszadozott. Megbökte, de nem reagált. A többi matróz ugyancsak kiütve hevert, volt, aki felkuncogott, mások aludtak, megint mások… nos, ők deréktájon reagáltak az örömhozóra.

Nem tudta, mikor ért véget a csata. Az eget már teljesen beborították a felhők, a Trinite legénysége pedig bilincsbe verve sorakozott a korlát mellett. Ha sorakozásnak lehet nevezni azt, hogy Gitta és Dorot… a litván nő kivételével mindegyikük feküdt. Kirkland és az ikrek egészen úgy festettek, mint akik alszanak. Beilschmidt németül motyogott, és malomkerék-nagyságúra tágult pupillákkal meredt az égre. Elizaveta az oldalára borulva nevetgélt.

– Nincs semmi bajuk – szólt neki Stasya. – Nem is fognak emlékezni erre, mikor felébrednek. Igaz, Sadik?

Az utolsó mondatot megint az ijesztő hangján mondta, mire a a férfi fintorgott.

– Nem értem a problémát. Csupa szépet kaptak, képzeld el, mi lenne, ha félelmet vagy rettegést adtam volna nekik…

– Persze, aztán a nagy örömködéstől mind ópium-függők lesznek – forgatta a szemét Yao. – Igaza van Stasyának, töröld az emlékeiket.

Roderich lenézett az egyik katonára. Boldog mosollyal nyáladzott, és halkan, levegősen nevetgélt. Valóban úgy festett, mint aki a kelleténél több ópiumot evett.

Ettől borzasztó gondolata támadt és megpördült.

– A gyerekek! A gyerekekre ez hogy hat?

– Vannak kölykök a fedélzeten? – kérdezett vissza Sadik.

– Az inasom, Andrei – Már mozdult is a raktér felé, mikor megtorpant. – És a legutóbb a Trinite fedélzetén is voltak ketten.

Yao aggodalmasan nézett Sadikra, aki beharapta a száját. Stasya talpra ugrott, és már sietett is a másik hajó felé, közben átkiáltott a hollandira.

Roderich nem figyelt rájuk, ő lefelé sietett. Egyik lépcső a másik után, átlépett az eszméletlen katonákon és a becsapódott ágyúgolyók okozta rendetlenségen. Végigsietett az alsó raktér folyosóján. Eszébe jutott, hogy a folyosót középen leválasztó fal túloldalán már a cellák vannak, az egyikben a Kereskedővel, de ő felnőtt, nem lehet sokkal nagyobb baja, mint a katonáinak.

Benyitott a raktárba. Körben a polcokon kenyerek és savanyú káposzta volt, a keskeny közbülső részen Andrei hevert. Mellette egy félbetört kenyér és egy kinyitott káposztás üveg, a földön néhány szétszórt játékkocka.

– Andrei – simogatta meg a fiúcska arcát. Nem mozdult, mire lekevert neki egyet. – Andrei!

Akárhogy rázta, az inas nem tért magához. Roderich szívverése gyorsulni kezdett, a torkát kaparta a hajófenék állott levegője.

– Levegő – zihálta. – Csak levegő kell neked, ugye?

Úgy kapta fel a gyereket, mintha nem nyomna többet egy tollal kitömött párnánál, és magához szorítva sietett fel vele a fedélzetre. A tíz éves fiúcska fájdalmasan kicsi volt, a kék kabátkája nagy volt rá.

Mire felért a fedélzetre, azt is érezte, hogy a gyerek teste túl hűvös. Páni félelem szorongatta. Sadikhoz akart futni a fiúval, elvégre, ha jól vette ki, akkor az ő bűbája okozta ezt. Tudnia kell, hogyan hozza helyre.

Éles kiáltás dermesztette meg. Csak Andrei járt a fejében, azt hitte, most fogják kitépni a kisfiút a kezéből. Magához szorította a gyereket.

– Ne vigye el! Ne bántsa! Kalle csak alszik, ne bántsa, eresszen el, hagyja békén!

A hollandi újabb tagja próbált megbirkózni a visítva rúgkapáló szőke kisfiúval.

– Maradj már nyugton, te nyavalyás kis…

Az egészen emberi kinézetű, fiatal férfi kérése meghallgatásra talált, a gyerek mozdulatlanná vált. Egy pillanat múlva a férfi üvöltve taszította el magától.

– Au! Megharapott a kis korcs!

A fiú rémülten nézett körbe, az arcát könnyek csíkozták. Roderich elkapta a nagy, kék szemek pillantását, de a fiú nem figyelt rá. Kiutat keresett, és az egyik irányból az őt felhozó férfi állt, a másikról a hollandi fogta közre a Trinitét, a fedélzetén egyre gyűltek a félember lények. A fiúcska felkiáltott, és a pallón átfutott a Rettenthetetlenre.

A palló tetején Yao várta. A gyerek átbújt a kínai kinyújtott karja alatt. Megtorpant, mikor meglátta a hajóstársait.

– Gitta! – sírt fel, és a nőhöz rohant. – Gitta!

Sírva ölelte a nőt, aki halvány mosollyal meredt a semmibe.

– Üsd már le! – csattant fel Yao.

Sadik odalépett a gyerekhez, a csuklójánál fogva elrántotta Gitta mellől és egy jól irányzott ütéssel véget vetett a visításnak. Utána a kezét rázta.

– Kemény feje van, az egyszer biztos.

Roderich megrendülten meredt a nedves arcú, ájult fiúra. Utána Andreire, aki még mindig eszméletlenül borult a vállára. Nem értette.

Stasya lépett a fedélzetre, és először fordult elő, hogy nem mosolygott. Az arca merev volt, szemöldökeit aggodalmasan összevonta. A karjaiban egy legfeljebb öt éves, vörös hajú gyereket hozott.

– Haldoklik.

– És Andrei? – kérdezte Roderich elszorult torokkal.

Sadik ránézett. Majd Yaóra, aki Stasya felé fordult. A nő letette a kisfiút az alélt legénység elé. Odalépett hozzájuk. Roderich úgy tartotta a kezében a gyereket, mint menyasszonyt a vőlegény. Stasya hosszú, fehér ujjait finoman Andrei nyakára helyezte. Lehunyt szemmel koncentrált. Megmozdította az ujjait. A másodpercek idegölő lassúsággal követték egymást.

A nő a szemébe nézett és Roderich már a legrosszabbat feltételezte.

– Ő is.

Még él!

Rögvest utána követte a letaglózó felismerés: a nyílt vízen az égvilágon semmit nem tud vele kezdeni. Hacsak a hollandi legénysége nem tudja a gyógymódot, akár el is kezdheti írni a gyászbeszédet. Egyből kettőt, mert ha Andreinek valami baja lesz, akkor Vladimir felköti magát az árbocra vagy tengernek megy.

Térdre rogyott, és óvatosan lefektette Andreit a padlóra. Ha nem lett volna olyan betegesen sápadt, azt hihette volna, hogy csak alszik. Sadik a háta mögött összefont kézzel el akart somfordálni, de Yao egyetlen csúnya pillantással maradásra bírta.

Két tompa koppanás. Egyszer szállított lovakat, tudta, milyen hangja van a patának a fán. Elszorult torokkal, de önmagát mit sem féltve nézett fel a fekete arcú férfi lángszemeibe. Az ég mennydörgött.

Kérdezni akart, de a kérdései értelmüket vesztették. A patás kék-fehér-kék csíkos sáljára egy száj volt rajzolva, éppen a torka elé. A tenger ördöge néma volt.

Végigfutott rajta a reszketés, mikor a férfi megemelte a kardját. Az egyre tornyosuló szürke felhő között végigfutott egy villám, a fénye túl hosszan időzött a pengén. A mennydörgés még hangosabb volt, mint a csata ágyúlövései.

Nem sújtott le. Bőrkesztyűs szabad kezével markolattól a hegyig végighúzta a kezét a széles, handzsárnak is beillő szablya oldalán. Az ujjait összecsippentette, mintha egy hajszálat húzott volna le a kezéről. Leengedte a kardot, és leguggolt. Roderich át akarta ölelni Andreit, elhúzni a démon elől, de megdermedt, mikor az összecsippentett ujjak között fehér lidércfény ragyogott fel.

Meg sem tudott mozdulni, mikor amaz a kisujjával kinyitotta Andrei száját, és a másik kettővel lenyomta a fényt a fiú torkán. Az immár üres kezével befogta a száját, mintha attól félne, hogy a lidércfény ismét kiszökik.

Andrei a szájára szorított kéz miatt tompán felköhögött. Roderichből megkönnyebbült kiáltás szakadt fel.

A patás – dehogyis démon, hát megmentette! – a kardjával a fedélzet deszkáira csapott, mire Sadik már ott is termett mellette, és két kézzel fogta meg a fiú fejét, hogy levegye róla a bájolást. Egyszerre engedték el.

Andrei szempillái megremegtek. Motyogott valamit, Roderich feltételezte, hogy románul. A feje oldalra bukott, és nagy sóhajjal álomba merült.

Hálásan felnézett, hogy megköszönje, de akkor a patás már a következő villám fényét gyűjtötte a kardjáról, Sadik pedig Kalle fejecskéjét fogta. A kisfiú bágyadtan felsírt, mire a patás megérintette a homloka közepét, és elernyedt.

Sadik a jól végzett munka morranásával kelt fel, a szája pedig elképedten elnyílt, mikor a patás harmadszor is végighúzta a kezét a pengén.

– Kapitány, a szöszit mi csaptuk le.

A kard hegye a litván nő felé fordult. Mind értetlenül néztek vissza a férfira. Stasya szemében csillant fel elsőként a megértés:

– Terhes.

A férfi bólintott. A kardot markoló kezével ügyetlenül átkarolta a nőt, és féloldalasan melléült. A lidércfényt nem a nő száján küldte le, hanem a hasára simította. A fénye átszűrődött az ujjai között. A patás erősebben nyomta a fényt a nő hasának. A kismama egész teste felragyogott, mikor a fény végre visszakúszott a helyére. Sadik nem késlekedett, az egyik kezével levette róla a bájolást, a másikkal azon nyomban állon is vágta. A patás tartotta meg, hogy ne csapódjon a deszkának.

Roderich szíve még mindig összevissza kalimpált. Újra Andreire nézett, a fel-le emelkedő mellkasára, a nyakán lüktető ütőérre, és úgy érezte, mondania kell valamit. Akármit.

Gyorsan elszállt a pillanat.

– Kapitány úr – toppant a fedélzetre az a fiatal, aki a szőke gyereket kihozta a hajó belsejéből. – Mindjárt napnyugta, és a tengernagy azt mondta, egy napunk van.

A férfi bólintott. Kétszer megütötte a karjával a lába szárát. Mikor Sadik elment mellette, izomból ráhúzott a fenekére, mire ő méltatlankodva feljajdult.

– Jó, na, a franc se gondolta, hogy vannak kölykök is egy ilyen helyen!

Roderich az üzenethozó fiúra meredt. Átlagos magasságú volt, és nagyjából annyi idős, mint az elalélt ikrek. Lehet valami Stasya társaival meg a sálakkal, mert eddig csak Yao mutatkozott nyakbavaló nélkül, de az ő ruhájának magas állógallérja volt. A fiú fehér sálját tépte az egyre erősödő szél. Barna gyapjúöltözete nem kifejezetten tengerész-holminak tűnt.

Az arca fogta meg. A szeme és a haja színe, az álla vonala, a jeges pillantása. Mintha Bondevik tengernagyot látta volna, húsz évvel fiatalabb kiadásban.

A fiú gőgösen végigmérte és otthagyta. Egyedül Stasya maradt hátra, hogy felhúzza őt a földről.

– Bocsásson meg a gyermekekért, kapitány – hajtott fejet. – Nem kenyerünk ifjoncokat bántani.

Mereven bólintott.

Hirtelen rászakadt az egész nap és megszédült. Egy beszélgetés a Kereskedővel, csata, varázslat és szegény Andrei… Lenézett az inasra.

– Ő se fog emlékezni semmire – mosolyodott el Stasya. – Nagyon fog fájni a feje, mikor felébred, de ön lesz az egyetlen, aki emlékezni fog a történtekre. Talán azoknak lesz egy halovány képzete, akiket leütöttünk, de mindenki más nagy eséllyel arról is megfeledkezik, hogy egyáltalán látta a hajónkat.

Roderich nehezen bólintott.

– Őket miért kellett leütni? – Hirtelen fellángolt benne a harag. – És miért nem történt semmi azzal a fiúval, mikor Andrei majdnem… ő majdnem…

Nem tudta kiejteni azt a szót, ahogy korábban a kraken is az ajkára forrt.

Stasya csak mosolygott.

– Az inasa csaknem meghalt, kapitány. – Elakadt a lélegzete a hárpia kijelentésének egyszerűségétől. – De amit a tenger elvesz, azt vissza is tudja adni… egy bizonyos határig. Szerencséje, hogy Sadik hibájából történt és a kapitány éppen itt volt. – A szőke kisfiúra nézett. – Őt a fae vére óvta meg.

– A milyen vére? – fakadt ki.

– A fiú nem teljesen ember.

Roderich szemei elkerekedtek.

Stasya beharapta az ajkát, és a hajójára nézett. Yao és Sadik ismét összevitatkoztak valamin. Bondevik hasonmása blazírt képpel figyelte őket, a kapitány pedig semmit se tett a vita elcsitítására. A nő gyorsan benyúlt a ruhája nyakán, majd Roderich felé nyújtotta a kezét.

– Fogja.

Egy pöttöm üvegfüggőt nyomott a kezébe. Magas nyakú, fületlen korsót formázott, és alig volt nagyobb, mint a mutatóujja egyik ujjperce.

– Ha valaha olyan helyzetbe kerülne, hogy szüksége van rám, törje le a nyakát, és kisegítem, amint tudom. – Indulni akart, de visszafordult: – Természetesen csak tengeren működik. – Tett két lépést, de megint visszafordult: – És egy jó tanács… ha valaha összehozná a balsors egy Kirklanddel, vagy valaki mással a fae-ből, még véletlenül se mondja meg neki a teljes nevét.

Meg se várta, hogy bólintson, vagy kiemelkedjen a döbbenetéből. Még a szárnyait kis kiterjesztette, hogy gyorsabban átjusson a maga hajójára. A bolygó hollandi pillanatok alatt eltűnt a tenger hullámai között, mintha ott se lett volna.

Ő meg csak állt, elképedten szorongatva az üvegfüggőt. Akkor kapott észbe, mikor leszakadt az ég.

>>> Folytatás >>>

Link a korábban említett pofázásra. Egyszer majd fenn lesz Tumblr-ön és akkor a link is oda fog mutatni, de per pillanat a Tumblr nem kedvel. Ezt úgy vagdostam össze print screenekből.

Jelen fejezet új szereplőit majd a következő fejezet kipakolásakor fogom kirakni, nem akartam elspoilerezni magam a címkékkel ^^

Ugyanez van a fejezetcímekkel. Hogy adjak címet a fejezetnek úgy, hogy valamelyest illeszkedjen ebbe a sorozatba, és ne írjam le a komplett tartalmat? Mert lássuk be, Romana nagyjából három bekezdés erejéig tudott káromkodni, utána könyörtelenül kiütöttem.

1 1848-ban volt a nagyon jó tüzelési sebesség a kétpercenként egy golyó. Azt tudom, hogy hűteni kellett az ágyúcsövet, szóval ez csak olyan... nemtom, kegyes hazugság.

2 Kis lőtávolságnál ezt meg lehetett csinálni, és meg fogtok lepődni, két golyó az annyi mint duplaannyi kár.