Nászút #13

Imádom, mikor konkrétan tíz napig szenvedek valamin, hogy aztán két óra alatt befejezzem. Ez a fejezet éppen ilyen. Közrejátszott egy vita Tumblr-ön, egy kisebb életközépi válság meg a gondolat, hogy vajon mi lenne, ha inkább original történeteket gyártanék. A vége az lett, hogy szégyellném a rengeteg félbehagyott holmim, így inkább folytattam ezt.

Fejezetindító: egy párkapcsolat, mind gondolom azt mindenki tudja, alapvetően úgy épül fel, hogy a két fél egyenlő. Ez azt jelenti, hogy a férfinak ugyanúgy joga van nemet mondani, és ezt a nőnek ugyanúgy illik tiszteletben tartani.

Ahogy haladtunk előre ebben a történetben, úgy mélyültem el a tizennyolcadik században. A vallásos vonal nem azért kúszott be, mert mért ne, hanem azért, mert a mi kultúránkban mostanában embereknek ugyan max. húsz százaléka gyakorolja a hitét, ez az arány azonban még a két világháború között többé-kevésbé a fordítottja volt. Remélem, nem zavar senkit.

Észrevettétek, hogy Erzsi néha úgy főszereplő, hogy nem is tudtok róla semmit?

Hogyan legyünk mindig a megfelelő helyen svéd módjára

– Azt' most mi lesz? – kérdezte Gilbert.

A hangja egészen elveszett volt. Nem a nem tudom, mi van most-fajta, inkább a van egy olyan érzésem, hogy ezt elcsesztük és nem tudom, hogy fogjuk gatyába rázni-módon elveszett fajta.

Erzsi átkarolta a vállait.

– Hát… megbeszélhetjük.

– Úgy, mint az este?

– Azóta megnyugodtam – motyogta. – Nem akartam kiabálni veled.

Gilbert szaggatottan sóhajtott.

– Hallottad, amit Marie-val beszéltünk? – kérdezte Erzsi.

– Igen – felelte rövid szünet után.

– Igaz, amit mondott? – kapott a szaván. – Tényleg aggódsz?

A férfi felnevetett kínjában.

– Erzsi, azt hiszem mondtam, hogy egy ekkora hajónak legalább húsz fős kezelőszemélyzet kell. Mi vagyunk tízen, mert Eduard nem számít, Gittáról a fene se tudja, hogy mennyire ért a hajókhoz, a kölykökről meg ne is beszéljünk. Az isten szerelmére, nyomunkban a Flotta, és van két gyerek a fedélzeten…

– Hé – vágott közbe. – Hé.

Felé nyújtotta a kezét a sötétben. Gilbert felnyögött, és elhevert a derékaljon. Erzsi közelebb mászott hozzá és megfogta a kezét. Gilbert ujjai erősen szorultak az övéi köré; tényleg ideges volt.

– És Roderich? – kérdezte halkan.

– Őt hagyjuk.

– Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. – Gilbert idegesen szusszant egyet. – Vele nőttem fel. Miután anyám meghalt, és nem jöttek többet a barátnői pletykálni, ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt beszélgetni velem arról, hogy mi folyik a nagyvilágban. Vele játszottam gyerekkoromban. Vele beszéltem meg a kedvenc könyveimet. Kedvelem őt… de nem tudnék vele élni.

Gilbert végre ránézett. A pillantása kemény volt, mint a kő. Erzsi az ajkát biggyesztette.

– Te el tudod képzelni magad mondjuk, Dora mellett?

– Mi? Dehogy!

– De a barátod.

– Mondhatni.

– Parancsolj. Rod az én Dorám.

Azért húzta a száját. És kisajátította Erzsi kezét: a mellére húzta és azzal szórakoztatta magát, hogy körberajzolta a lány tenyerét és az ujjait hajlítgatta. Nem úgy nézett ki, mint aki nagyon beszélni akar, Erzsit viszont belülről feszítette a kora esti feszültség okozta bűntudat, a rossz helyre fektetett szavak. Marie megjegyzése arról, hogy nem figyel Gilbertre, mikor neki láthatóan gondjai vannak, még inkább.

– Nem akartam kiabálni veled. Amikor rád ripakodtam, hogy maradj nyugton, az meg… az meg azért volt, mert azt mondtad, hogy magas lóról beszélek veled. Nem akarok veled úgy beszélni. Senkivel se, ami azt illeti. Úgy terveztem, hogy a rangomat a régi életemmel együtt ott hagyom Port Magorban. Ha utánam jön, akkor üsd vissza, kérlek.

– Nem foglak megütni – dünnyögte a férfi. – Se most, se máskor. Az, hogy visszaütök, csak kicsúszott. Mérges voltam és mondani akartam valamit.

Lenézett rá, Gilbert pedig dacosan felszegte a fejét.

– Hatalmasságom jobb annál, hogy nők ütlegelésével vívja ki az igazát.

Erzsi felhorkant. Helyes, legalább az egójával nincs gond.

– De akkor tényleg szólj rám, ha én bántalak. Többet érsz annál.

– Azt mondod?

– Gilbert, te nekem mindennél többet érsz.

A férfi két keze közé szorította az övét, és az arcáig húzta, hogy forró csókot nyomjon az ujjaira.

– Tudod, mit írtam apámnak, mikor eljöttem?

Gilbert a fejét ingatta. Nem csodálkozott rajta, akkor nem mutatta neki, utána meg nem beszéltek róla.

– Azt írtam neki, hogy szeretnélek téged boldoggá tenni. És azóta nem csináltam semmit, csak nehezítettem az életed.

– Ez nem igaz – vágta rá Gilbert.

– Nem-e? Még nincs egy hónapja, hogy eljöttem, mégis azt mondod, hogy zavarlak.

– Azt mondom, hogy zavar, amit kérsz, nem te vagy az, aki zavar – csitította. – Erzsi, azt mondom, amit gondolok. Kivéve akkor, amikor kretén vagyok és nem tudok beszélni, mert nyilván vannak olyan pillanatai is az életemnek, de nagyon kérlek, ne magyarázz többet a szavaimba, mit amennyinek én szántam őket. Ha azt mondom, hogy az esküvőnk előtt nem szeretnék veled hálni, az nem azt jelenti, hogy csúnyának talállak. Annak éppen az ellenkezője igaz. – Elhallgatott, és noha a sötétben nehezen tudta kivenni az arcvonásait, Erzsi érezte, ahogy végigméri. – Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam.

Feszengett. Egy pár napja történt beszélgetés villant fel benne, amit egy gondosan kiválasztott pillanatban ejtett meg a francia nővel. A gondos kiválasztás lényege az volt, hogy mikor tartózkodnak a lehető legmesszebb a kíváncsi fülektől.

– Beszélgettem Marie-val. Erről a… az együtt alvás dologról.

– A legjobb embert szúrtad ki, de komolyan. Már tudom, miért csesztet mindenki azzal, hogy nem vagyok elég férfi…

– Nem arról beszéltem vele, hogy nem vagy elég férfi, hanem arról, hogy én még szűz vagyok. A szüleim meg a nevelőnőm elsiklottak e fölött a téma fölött, én meg úgy gondoltam, hogy talán nem abszolút üres fejjel kéne igent mondanom neked. – Gilbert ideges krákogásából sejtette, hogy a férfi most fülig pirult. – Nos, ő azt mondta, hogy elsőre ne számítsak semmi nagy dobásra.

– Ezt én is megkaptam. Azzal a hozzátétellel, hogy mivel mindkettőnknek ez a nyitótánc, hagyjunk rá időt.

– Marie azt mondta, hogy ezt is tanulni kell. És hogy vannak emberek, akik nem passzolnak össze.

– Attól félsz, hogy pont mi ketten nem fogunk összepasszolni? – horkant fel Gilbert.

Összekucorodott és megrántotta a vállát.

– Mindenki félhet hülyeségektől, nem?

– Jogos. De mi ketten táncoltunk. Meg nevetünk. Együtt vontuk be a vitorlát, és soha senkivel nem találtam meg olyan gyorsan az összhangot, mint veled.

– Nem gondolod, hogy ebben közrejátszik az, hogy már ismerjük egymást egy ideje?

– De, valószínű. Még egy indok arra, hogy azt mondjam, jó pár leszünk, nem?

Mosolygott, és megszorította a férfi kezét. Gilbert visszaszorított, de még mindig kényelmetlenül mocorgott.

– Azt eddig is feltételeztem, hogy a férfiak nem mind olyan műveletlen vadállatok, mint ahogy azt a nevelőnőm volt szíves lefesteni. Azt viszont mindig meg akartam kérdezni, hogy miért jössz zavarba, ha hozzád simulok.

A levegőt megülte a csönd. Olvasta ezt a hallgatást, és a némaság azt súgta, hogy várjon, mert Gilbert beszélni fog. Hagyja, hogy összeszedje a gondolatait, szavakba öntse az érzéseit. Itt most nincs helye sürgetésnek.

– Apám kereskedő volt. Bejárta egész Európát, Moszkvától Sevilláig. Egyszer, a Császárság területén megtámadták. Kirabolták, és félholtan hagyták az út szélén. Apám akkor imádkozott, és megígérte, hogy Istennek ajánlja az elsőszülöttjét, ha hazamehet a feleségéhez.

– Mármint… téged?

– Ühüm. Apámat egy tucat utazó szerzetes mentette meg. Egy város szélén volt a rendházuk, Sziléziában. Apa úgy ment haza onnét, hogy akkor is oda ad be, ha katolikusok. Mer' amúgy rajtam kívül az egész család evangélikusnak van keresztelve.

– Nem tudom, mennyire vigasztal, ha azt mondom, hogy én meg reformátusnak, de nagyjából hat éves korom óta anglikán istentiszteleteket volt szerencsém hallgatni. Folytasd, kérlek.

– Igazából nincs rajta mit folytatni. Még nem voltam három, mikor apa a hóna alá csapott, és elvitt a barátokhoz, hogy ímhol, az elsőszülöttje. Megkérdezte őket, hogy akkor is elfogadnak-e, ha ilyen fehér a bőröm, meg vörös a szemem. Ők azt mondták, hogy apám az elsőszülöttjét ajánlotta fel, hát azt is kell adnia.

– Szóval szerzetes voltál?

Az ajka felfelé görbült, ahogy megpróbálta elképzelni a párját csuhában. Valamiért olyan érzése támadt, hogy a pöttöm Gilbert sokat vendégeskedett az apátnál, hogy meghallgassa a sokadik kiselőadást a magaviseletről és a csendes szemlélődés fontosságáról.

– Nem vagyok felszentelve. Még csak novícius voltam, mikor eljöttem. Mindenesetre, engem arra készítettek kicsi koromtól kezdve, hogy majd szerzetes leszek.

– Ezért tudsz szépen írni?

– Ühüm.

– Ezért jössz zavarba? – Gilbert nem felelt. – Ezért ragaszkodsz annyira ehhez a házasság előtt nincs szex-dologhoz?

Gilbert nagyot sóhajtott kínjában.

– Hat voltam, amikor felvettek novíciusnak. Minden reggel öltözésnél imádkoztunk. Fogadom a szegénységet, az engedelmességet és a testem megtartóztatását Istennek, Szent Máriának és a tiszteletreméltó apát úrnak, valamint az ő utódainak, a rend szabályai és szokásai szerint. Engedelmesség mindhalálig. Tíz éves voltam, mikor az apát a másik két novíciussal magához rendelt és elmesélte, miféle bűnben fogan az ember. Utána már a délutáni tanórákra is be kellett mennem, és a testvérek mindig úgy fejezték be, hogy ha feltámadna benned a test éhsége, az csak a Sátán kísértése. A szoknyás ördög mindig csábítani fog a húsával, de Isten mindenható kegyelmének vértje óv, az esküd és akaratod fegyvere véd a harcban.

Nem talált szavakat. Kavarogtak benne az érzések, de a szörnyülködés testhosszal nyert. Leesett állal bámult Gilbertre. Odakinn a felhő elúszott a dagadó hold elől, így láthatta a kedvese fáradt mosolyát.

– Marie-nak komoly munkája volt abban, hogy mi ketten összejöjjünk, tudod?

– Ezek után meg kell, hogy köszönjem neki. Ha egyszer lesznek gyerekeink, akkor a szerelmi életükkel majd foglalkozom én, rendben?

– Tied a lehetőség – intett nagyvonalúan.

Hitetlenkedve csóválta a fejét. Egyszerre azonban megdermedt; a hirtelen felismerés hullámként söpört át rajta. Megborzongott, a karja libabőrös lett. Elcsukló hangon bukott ki belőle:

– Te nagyon szerethetsz engem.

Gilbert a maga rekedtes, összetéveszthetetlen módján felkuncogott.

– Nagyon is szeretlek. Mi buktatott le?

– Hát, az emlegetett neveltetés meg a tény, hogy a Gyarmatok egyik legnagyobb katonai központjába jártál udvarolni körözött ember létedre, adott egy szelíd támpontot.

Összenevettek. Erzsi felkiáltott, mikor Gilbert lehúzta magához, és még jobban rátört a nevethetnék, mikor a kedvese csitította, hogy a többiek szeretnének már aludni. Kuncogva összeölelkeztek, és Erzsi hirtelen sokkal értékesebbnek érezte a csókot, amit a homlokára kapott.

– Egy dolgot még nem értek.

– Csak egyet? Jó neked.

– Hiába, ilyen az, ha valaki okosnak születik.

– Hé!

– Hehe. Na de, hogy van az, hogy Toniékon ilyen jól el tudsz kuncogni?

– Ők házasok. Meg igen ritkák azok a pillanatok, mikor Tonit komolyan tudom venni. Ezt ne mondd tovább neki, légy szíves.

– Nem állt szándékomban a beszélgetésünknek akár csak egy szeletét továbbadni a tudtod és beleegyezésed nélkül.

– Ez megnyugtat.

Hozzásimult. Gilbert megtámasztotta az állát a menyasszonya feje búbján, és nagyot szusszant.

– Jó illatod van – dünnyögte.

– Ezt képes vagy úgy mondani, hogy már idejét se tudom, mikor fürödtem utoljára tisztességes kádban?

– Hja.

– Férfiak – mormolta Erzsi, és érezte, ahogy a párja mellkasa megremeg a halk nevetéstől.

Nem tartotta valószínűnek, hogy valaha megunja azt az érzést, hogy Gilbert karjaiban, a férfi szívdobogásának muzsikájára alszik el. Vagy hogy a gyöngéd cirógatására ébred. A nyújtózkodáson még volt mit javítania, megint sikerült orrba vágnia szegényt. A reggeli rutinnak lassan része lett, hogy Gilbert fájdalmasan feljajdul, ő meg szabadkozik, míg ki nem mennek a fedélzetre.

Nyugalmas nap elé néztek. A szélpor működött, a vitorlák dagadtak. Nem kellett irányt módosítani, sőt, aznap senki nem öntötte fel semmilyen mocsokkal egyik fedélzetet sem, így csak elég volt egyszer lesikálniuk a kislányt. Erzsi kezdett ráérezni a gyorsan nagy hatékonyságú takarításra, habár Gilbert még így is vagy négyszer olyan gyorsan és kétszer olyan jól végezte a dolgát. Ehhez köze lehet annak a ténynek, hogy Erzsi jelentős időt szánt arra, hogy a felmosófára támaszkodva röhögjön Gilberten, mikor a vőlegénye az orra alatt káromkodva próbálta tisztára törölni a korlátot egy nedves ronggyal úgy, hogy a szélport nem érinti.

Levágta a vödröt a lépcső alá, és a megérdemelt pihenésre gondolva ballagott fel a tatra Romana mellé, hogy mindkettejüknek értelmesen teljen a nap további része. Az olasz nő mellett ott találta a franciát is, aki mindent tudó mosollyal mérte végig.

– Látom, sikerült beszélned a fejével.

Gilbert felé nézett, aki valamin összevitatkozott az ikrekkel. Ő az árboc tövéből fel, Alfred a kosárból lefelé kiabált.

– Egyébként is megbeszéltük volna – jelentette ki magabiztosan.

– Oh, hogyne. Pont úgy ismerem mindkettőtöket.

Marie roppant jól szórakozott a kárára. Gilbert rálegyintett az ikrekre és távozott az alsóbb fedélzet irányába, mire a fiúk odafenn hurrogtak. Erzsi már kezdte úgy érezni, hogy ez nem az ő párosuk napja lesz, de Marie jókedve rögtön elszállt, mihelyst meglátta a fedélzetre lépő Scottot. Az undorodó fintort csak akkor volt hajlandó letörölni az arcáról, mikor Scott a válla felett hátrafordulva szólt Peternek, hogy mi lenne akkor, ha jönne, és nem kéretné magát. Peter nem kérette magát, csak nyafogott, hogy a kék a lányok színe, és miért kell neki kék ingecskét hordani.

Erzsi ezen a ponton feltette magának ugyanezt a kérdést, mert a fiai hiányában Marie őt állt neki ölelgetni.

– Annyira cuki – nyüszögte.

– Menj és őt ölelgesd – dörmögte.

– Már megtettem. Meg én vettem rá Gittát, hogy ezt az inget adja rá. Kalle még cukibb.

Erzsi sokatmondó mozdulattal vonta fel a szemöldökét. Marie csak nevetett.

Kalle tényleg sokkal cukibb volt az ingecskében. Durcásan összefonta a karjait, mikor Gitta kihozta a fedélzetre, és letette Peter mellé. Scott azonnal felszólalt, hogy semmi olyasmiről nem volt szó, hogy neki esetleg két kölyökre kéne vigyáznia. Gittának elég volt mereven megbámulnia a férfit ahhoz, hogy a véleménye megváltozzon.

Erzsi és Marie a híd lépcsőjének tetején ülve elnézték, hogyan tanítgatja Scott a fiúcskákat a tisztességes tengerészcsomó kötésére. Ott ült a gyerekek mellett törökülésben és a maga keresetlen stílusában, de meglepően türelmesen magyarázta a lépéseket, ezredszerre is kijavítva a srácokat, ha valamit rosszul akartak húzni.

– Milyen furcsa – jegyezte meg Erzsi. – Nem gondoltam, hogy ért a gyerekekhez.

– Az öccsein is ő anyáskodott.

Csak ekkor gyúlt lángra benne az isteni szikra – Marie ismeri a fickót.

– Ühm, Marie…

– Ettől a kezdéstől valamiért baljós előérzetem támadt – sandított rá a nő.

– Semmi komoly. Csak annyi, hogy tegnap este szóba került a varázslás, és Scott azt mondta, hogy az első szabály az, hogy ne mondd meg senkinek az igazi neved. Ez…

Nem tudta folytatni, mert a francia röhögőgörcsöt kapott. Erzsi értetlenül nézte az oldalára borult nőt, majd a vállát vonogatva Romana és Scott tudtára hozta, hogy hiába néznek rá, ő nem tudja, mi lelte.

Marie nagy sokára megnyugodott. Mélyeket lélegezve bámulta a szikrázóan kék eget, majd felült és odakiáltott Scottnak:

– Tényleg azt mondtad neki, hogy a varázslat miatt használsz más nevet?

Scott arca azon nyomban elsötétedett, mire Marie kárörvendő kacajt hallatott.

– Ne merd! – fenyegette meg a mutatóujjával Scott.

– Oh, mert miért ne? – Virágos jókedvvel fordult Erzsihez. – A névnek csak egyes varázslatoknál van jelentősége…

– Például azoknál, amiket én használok!

– … és perpillanat pusztán annyi történt…

– A névnek retek nagy hatalma van, ezt épp elégszer elmondtuk neked!

– … hogy Scott uraság nincs kibékülve az anyakönyvezett nevével, és szeretné azt titokban tartani.

– Óh – mosolyodott el Erzsi.

– Óh, bizony – kacsintott Marie.

– Anyátok szentségit – fakadt ki Scott, és már Erzsinek is nevetnie kellett, mert a férfi észrevehetően elvörösödött.

– Annyira csak nem lehet szörnyű – próbálta vigasztalni. Született nemesként pontosan tudja, milyen hülye neveket képesek az emberek a gyermekeikre aggatni.

– Igazából… – kezdte Marie.

– Ha elmondod nekik, akkor belefojtalak a tengerbe, azt remélem tudod.

Elég komolynak tűnt a fenyegetése ahhoz, hogy Marie csak csendesen somolyogjon magában. Erzsi már látta, hogy a nő komoly zsarolásra fogja felhasználni a megszerzett információt.

– Nem is Scottie bácsinak hívnak? – nézett fel Peter őszinte szörnyülködéssel.

– De igen – vakkantotta a férfi. – Te szereted, ha Alexandernek hívlak?

– Nem, az olyan fura – fintorgott a fiúcska.

– Látod – mutatott rá. – Na, ott tartottunk, hogy azt a végét átdugod ezen a hurkon.

Marie még mindig nagyon jól szórakozott, de kegyeskedett magában nevetgélés helyett még mesélni is:

– A varázslás amúgy egy elég komplex dolog. Sokféleképpen lehet hozzáfogni, és van egy rakás módszer rá. Minden nyelven máshogy csinálják, mert ahogy egy szónak az egyik nyelvben van egy konkrét jelentése, úgy a fordításához a másikon teljesen másmilyen képzet társul. Az egész igazából a megfelelő szavak kiválasztásán múlik, a jó hanglejtésen. Néha még az is számít, hogy beszélsz vagy énekelsz.

– Aha – bólintott Erzsi.

– Van még ezen kívül a belső affinitás, a veled született tehetség. Már akinek van. Ami engem illet, kitartok amellett, hogy csak azoknak az embereknek illene varázsolni, akiknek van hozzá belső affinitása, a többiek boszorkányok.

Erzsi kezdte feladni, hogy megértse a legénységet. Marie kalóz, de hívő, tudja, hogy korábban ő szórta ki a szélport, de azért a boszorkányokkal vannak gondjai… Eddig is tudta, hogy vannak komplex és összetett személyiségek, na de ennyire talán nem kéne elrugaszkodni.

– És Scottnak van ilyen belső… affinitása?

– Igen, neki van, csak ne kérdezd róla, mert akkor egy évezredet hallgathatod, hogy milyen nagyszerű varázslómester ő is, meg… meg a három testvére is.

Mentálisan gratulált magának, amiért egy ilyen jól indult beszélgetést sikerült elcsesznie. Marie megint elszomorodott, de egy mély sóhaj után ismét széles mosolyt erőltetett az arcára.

– Nohát, mondtam neked, hogy a nyelv sokat számít. Én néhány kisebb varázslatot tudok, azokat is latinul. Gitta a holmija alapján nem egy varázslómester, de ki tudja, hogy a svédeknek milyen kellékek kellenek. Scott viszont jó mélyen benne van. Ha látod, hogy fura dolgokat csinál – kiguvadt szemekkel rázta a kezeit a levegőben, és úgy dülöngélt, mint aki túl sokat ivott – plusz még valami fura nyelven is vartyog hozzá, akkor kerüld el messziről vagy esetleg tökké változik a fejed.

Bólogatott, és mosolyogva nézte, hogyan kap agyérgörcsöt Scott, veszi el Petertől a kötelet és mutatja meg neki még egyszer, hogy is kell megkötni azt a csomót. Csak akkor koppant jelentős késéssel, amit a nő mondott, mikor ő már állva nyújtózkodott, hogy menjen a dolgára.

– Várj, hogy érted azt, hogy tökké?

A nő vigyorgott, és a maga kecses, kígyózó mozdulataival ellejtett.

– Marie! Hé!

Már készült felugrani, hogy kisajtolja a nőből, amit tud, de Romana odaszólt neki a kormány mögül:

– Hagyjad. Csak játssza a nagyokost, ő se konyít hozzá sokkal jobban.

– De most az előbb azt mondta, hogy ő is tud néhány varázslatot! Meg ha egyszer Scottal utazott, akkor csak ért hozzá valamennyire, nem?

– Nem – rázta a fejét a nő. – A varázslók és a varázslattal kereskedők mind esküt tesznek, hogy őrzik a tudásukat. A szélpor kiszórása nem egy nagy kunszt, azt igazából bárki meg tudja csinálni, abban meg nem vagyok biztos, hogy gyorsabban gyógyulnak a sebeink csak azért, mert Marie elénekel néhány latin himnuszt.

Erzsi bólintott és újra a hajó másik végébe nézett. Marie letelepedett Scotték mellé, a skót pedig sérelmezte, hogy a nő holmi ölelkezéssel zavarja a tanítványait a roppant fontos ismeretek elsajátításában. Marie csak a szemét forgatta.

– A köteleink nagy része majdnem olyan vastag, mint ezeknek a pindurkáknak a csuklója. Ha meg is tanítod őket csomózni, nem mennek vele semmire.

– Tényleg?! – kiáltott fel Kalle felháborodva, és már fordult is, hogy elszeleljen. Marie gyorsabb volt, és a kisfiú kisvártatva már a szabadulásért kapálódzott.

– Kösz, most a maradék lelkesedésük is elszállt – morogta Scott fapofával. – Mellesleg, mindig jól jön, ha az ember tud kötni egy tisztességes csomót.

– Hogyne, egyszer kell begubancolniuk a nadrágjukat, vághatjuk le róluk késsel.

Kalle abbahagyta a ficánkolást, és roppant gyanús arcot vágott.

– Meg ne próbáld – figyelmeztette Scott és Marie egyszerre.

Peter egyik felnőttről a másikra nézett.

– Scottie bácsi, akkor nekem most Gitta vagy ez a néni az anyukám? – kérdezte tisztán és értelmesen.

Erzsi felkacagott Marie arckifejezésének láttán. A nő felvette egy adag napon felejtett vaj halmazállapotát.

– Attól függ! – kiáltott le az árbockosárból Alfred. – Szeretnél a kisöcsém lenni?

Peter összevont szemöldökkel, nagyon komolyan elgondolkodott ezen a kérdésen. Kalle kezdte unni a helyzetet, meg azt, hogy Marie olyan erősen tartja, és nem tud szabadulni. Nyüszögött egy sort, és panaszosan Gitta után kiáltott.

A nő pillanatokon belül megjelent, és Marie már kénytelen volt útjára engedni a rezes hajú apróságot. Az ikrek hurrogtak, Marie fityiszt mutatott nekik, Erzsi és a többiek pedig nevettek rajtuk.

– Fiúk, inkább a dolgotok végezzétek! – kiáltott fel az ikreknek Romana. Azért ő is mosolygott.

– Ünneprontó! – kiáltotta Alfred a legkisebb neheztelés nélkül.

Matt ott állt mellette. Ő már egy ideje hátrafelé figyelt. Hunyorgott. Leárnyékolta a pillantását, és nagyon-nagyon sokáig meredt valamire. Erzsi arcáról lassan lehervadt a mosoly, ahogy a magasabbik fiút nézte, aki könnyedén, a kézfeje hátával megütötte Alfred felkarját, majd előremutatott.

Alfred ugyanúgy húzta össze a szemét, ugyanazzal a mozdulattal emelte a homlokához a jobbját, hogy ne süssön a szemébe a nap. Mindketten ujjatlan fehér ingben és barna daróc-térdnadrágban voltak, mezítlábasan. A szél úgy fésülte a hajukat, hogy abban a pillanatban tényleg teljesen egyformák voltak.

Csak Erzsi nézte a fiatalokat. Csak ő érezte a végtelenségig megnyúlt időt, csak az ő emlékezetébe égett bele az egymás mellett álló srácok alakja. Csak az ő szíve szorult össze, mert érezte, mi fog történni.

– Hajó! – kiáltotta el magát Alfred. – Hajó van mögöttünk.

– Hogy mi? – kiáltott fel nekik összevont szemöldökkel Scott.

– Hajó – ismételte Alfred, és idegesen nézett le. – Felénk tart és közeledik.

– Közeledik – ismételte gépiesen Scott és Gittára nézett.

Nem mondtak semmit. A nő kurtán bólintott.

Scott eldobta a kötelet és talpra pattant.

– Peter, le a raktérbe, most.

– Mi? De…

– Nem vitatkozom, lefelé!

– Gyere – nyújtotta a kezét Gitta. Kalle ott ült a másik karján, és aggodalmasan figyelte az elkomoruló felnőtteket.

Romana négyet dobbantott a tat deszkáin, és rárivallt a padlódeszkára:

– Toni! Kelj föl!

Marie már ott sem volt, lobogó hajjal rohant le az alsó fedélzetre. Mire Toni a szemét dörgölve előkerült a délutáni sziesztájából, már vissza is ért, nyomában az idegesen merev arcú Gilberttel, a túl komor Felikssel, a végletekig elszántnak tűnő Dorával, és a szemüvegét görcsösen igazgató Eddel. Az ikrek lecsúsztak a tatra. Erzsi akkor már Romana mellett toporgott, a torkát szorongatta egy láthatatlan, erős marok.

Marie azt mondta, hogy elmesélheti, milyen egy tengeri ütközet, de csak akkor fog kiderülni, hogy Erzsit milyen fából faragták, mikor valóban harcra kerül a sor. Gilbert az este azt mondta, fél. Akkor csak a megértésre gondolt. Az átélésre nem.

Egy tucatnyian vannak, és van velük két gyerek is.

Nagyot nyelt, és összerezzent, mikor a mellette megálló, mord Gitta inge a karját súrolta.

– Nagyjából hat mérföldnyire lehetnek – mondta a maga csendes módján Matt.

Ez megmagyarázta, hogy a tatról miért csak egy sötétebb pontocska látszódik a látóhatár szélén.

– Semmi mást nem láttatok? – tette csípőre a kezét Toni. A szemöldökei összeszaladtak, és róla is sütött az aggodalom.

– Túl messze vannak – rázta a fejét Matt.

– Igazából akár egy nagyobb halászbárka is lehet – ismerte el Alfred. – Vagy egy postahajó.

Gitta összeszorított szájjal, szigorúan rázta a fejét. Nem szólt semmit; Scott beszélt helyette.

– Ahhoz nem fúj eléggé a szél. Ilyen időben legfeljebb három csomóval haladnának, azt is csak akkor, ha egyáltalán el tudnak indulni, és jóféle áramlatot kapnak el. Ennél gyorsabban csak akkor mozognak, ha szélpor van náluk.

– De hogy értek utol minket? – csattant fel Romana. – Eddig akárhányszor szélport alkalmaztunk, lehagytuk a tengernagyot!

– Eddig akárhányszor fogócskáztatok, nem volt a fedélzeten nem is egy, de két kereskedő a maga teljes árukészletével – mutatott rá Scott.

– Másodszor és harmadszor meg voltunk pakolva. Az nem lehet indok.

Gilbert a fejét rázta.

– Másodszor csak félig volt a raktér, ráadásul részlegesen összecsukható állványzatot szállítottunk, ami rengeteg helyet foglalt. Harmadjára meg kidobtuk a holmink nagy részét, nem emlékszel?

Erzsi érezte a levegőben rezgő lehetőséget. Egyszerre fordultak Scott és Gitta felé. A svéd nő arca elsötétedett.

– Nem.

– Akkor már adjatok egy kötelet is, hogy felkössük magunkat – fintorgott Scott.

– A jó ég áldjon már meg! – kiáltott fel Feliks. – Ezek csak tárgyak, itt életekről van szó!

– Ezek a tárgyak egyszeriek és pótolhatatlanok – mondta Gitta. A hangja hideg volt, de gömbölyű, mint az italba dobott, kissé már megolvadt jégdarab.

– Egyre kevesebb a világban a mágia – bólintott Scott. – Már nem készítik a tárgyakat, csak felhasználják őket. Ha kidobjuk a készletünket, becsukhatjuk a boltot, nem tudjuk pótolni.

– Hát istenem! – csapta össze a kezét Romana. – Hogy oda ne rohanjak!

Gitta szeme fenyegetően megvillant.

– Ezeknek a holmiknak a fele idősebb, mint mi összesen együttvéve. A másik fele idősebb, mint a Vatikán.

– És vannak, amik egyidősek az emberiséggel – fejezte be Scott ridegen. – Nem fogom a tengerbe szórni.

– Akkor hogy számláztad ki nekem az elromlott holmikat? – kérdezte pimaszul Toni.

A skót a szemét forgatta.

– Egy varázsláda nem biztos, hogy önmagában varázslatos. Lehet, hogy csak az egyik lábát vágtad gallyra, és lehet, hogy azt a lábat éppen lehet pótolni. A javítási költségeket számláztam ki. Plusz tény, vannak a holmiban szimplán érdekes és kevéssé varázslatos dolgok, de ahhoz, hogy azokat kihajigáljuk, egyesével kell átnyálaznunk a komplett rakteret, és hála a kockafejűnek – intett elegánsan Gilbert felé –, ez nem menne egy kikötés és a teljes holmi kirakodása nélkül. Így csak a kisebb tárgyak mozdíthatóak, azok pedig kevés kivétellel mind mágikusak. A fennmaradó tárgyak nem képviselnek jelentős holtsúlyt.

Feliks szája széle megrándult.

– Nem fogom a feleségem és a meg nem született gyermekem épségét kockáztatni a kurva üzleted miatt.

– Feliks…

– Dora, kérlek. Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de ha lehet, akkor inkább kerüljük a harcot.

– És ha tárgyalnánk? – dobta be Erzsi.

Minden szem felé fordult.

– Mégis milyen tárgyalási alapunk lenne? – sóhajtott fáradtan Marie.

Félrebillentett fejjel nézett vissza a nőre.

– Én.

Gilbert teljesen megütközve meredt rá. Erzsi mosolyogva megpaskolta a karját.

– Kicsikém, ne feledd, hogy orvul elragadtad egy kormányzó lányát.

– Ah, tényleg.

– Ha Roderich az, és nem a tengernagy, akkor sanszos, hogy meg tudunk egyezni vele.

A férfi megmerevedett.

– Nem.

– Gilbert! – kapta el a kezét, és megszorította, hogy a szemébe nézzen. – Jó cserealap vagyok, és gondolom, te se akarsz úgy harcolni, hogy két gyerek és egy várandós nő van a fedélzeten.

– Engem ne számíts ballasztnak – mordult Dora. – Tudok harcolni.

– Amíg az ifiúr nem rúg gyomorba – mutatott rá Feliks.

– Majd megbeszélem vele – simogatta meg a hasát a nő.

Visszafordította a pillantását a vőlegényére.

– Hallottad, mit mondott az a tollas nő. Négy órával jártak mögöttünk, vagyis jó hosszú idege nem álltak meg. Part mentén hajóznak, a Flotta szabályzatában benne van, hogy mennyi élelem jár ilyenkor egy hajónak. Ki kell kötniük. Én meg akkor szépen meglógok és jövök utánad.

Melegen a kedvesére mosolygott. Gilbert ajka megremegett, és szorosan átölelte.

– Féltelek – súgta a hajába.

Visszaölelte a férfit, a vállára hajtotta a fejét, és inkább nem mondta, hogy ő is borzasztóan meg van rémülve.

Mi lesz, ha nem Roderich van a hajón. Mi lesz, ha megegyeznek, hogy ő átmegy, és akkor a Trinite szabadon távozhat, de nem tartják meg az egyezséget. Mi lesz, ha szétágyúzzák a hajót. Mi lesz, ha Gilbert…

Szorosan lehunyta a szemét, és gátat vetett az ártalmas gondolatoknak.

– Egyszerűbb lenne megvárni, amíg közel érnek, és szimplán lepuffantani a fickót – dörmögte Gilbert.

– Hé! – két kézzel eltolta magát tőle. – Lehet, hogy a Flotta tisztje, és nem azon az oldalon áll, mint mi, de attól még a gyerekkori barátom, szóval leszel szíves nem bántani. Megegyeztünk?

Gilbert félrenézett.

– Gilbert.

– Jó, jó, egy haja szálát se fogom meggörbíteni, most örülsz?

Komoran bólintott.

– Szép terv – jegyezte meg Scott. – Szóval adunk egy csitrit a behúzott farokkal elkullogásért cserébe?

– Amennyiben van egy jobb ötleted rá, hogyan győzzünk tízszeres túlerő ellen, szívesen meghallgatjuk – jelentette ki Feliks negédesen.

A férfi egyik vastag szemöldöke megemelkedett, és gonosz vigyorra húzta az ajkait.

– Mint már említettük néhányszor, két kereskedő utazik veletek, komplett felszereléssel. És ha hiszitek, ha nem, az életünket mi is szeretnénk megóvni.

– Hajlandó vagyok rendelkezésetekre bocsátani az eszközeimet. – Gitta hangja baljós nyugalommal rezgett. Az egész nő baljósan nyugodt volt. Hideg és távoli, mint a ragyogó telihold a derült téli éjszakákon.

– Remek – somolygott Marie. Erzsire bökött. – Akkor hát te vagy az A-terv. – Az ujja tovább vándorolt Gittára. – A raktár és a harc az utolsó lélegzetünkig pedig a B. No de, mi lenne, ha te kezdenéd? – A mosolya tovább szélesedett, ahogy Scott felé fordult. – Egészen véletlenül volt már szerencsém hasonló helyzetben hajókázni veled, és akkor a meglógás körülbelül két percet vett igénybe.

– Meg egy dobot, meg a testvéreimet – bólintott Scott.

Ha Gitta olyan volt, mint a Hold, akkor ez a férfi volt az aratás előtti jégverés, mely magában hordozza az éhhalál fenyegetését. Marie nem vette magára, ugyanolyan könnyedén folytatta:

– Tudom, hogy teljesen egyedül is tudsz csinos dolgokat énekelni.

– Tudtam – javította ki. – Egyszer, régen.

Marie elkomorodott, a hangja nyers lett.

– Mi lenne, ha nem kéretnéd magad, mint a fürdős kurvák, hanem egyszer az életben hasznossá tennéd magad?

Scott ellökte magát a korláttól. Az arca, akár az acél.

– Mi lenne, ha elhinnéd, amit mondok?

Olyan fenyegetően tornyosult ott, mint egy viharfelhő, még úgy is, hogy nem ő volt a legnagyobb darab a fedélzeten. Abban a pillanatban mégis mindegyikük eltörpült mellette.

– Anya… – érintette meg békítően az összevont szemöldökű Marie karját Mattie.

– Nem értelek – csóválta a fejét a nő.

Noha Scott arckifejezése alig rezzenésnyit változott, a fenyegető aura eltűnt. Erzsi döbbenten vette észre, hogy az elmúlt húsz másodpercben Gilbert karjába kapaszkodva, visszafojtott lélegzettel állt. Mélyen teleszívta hát a tüdejét, úgy pillogott a skótra. Scott vagy húsz évvel öregebbnek tűnt.

– Marie, én Owen halála óta nem énekeltem – vallotta be halkan, szinte suttogva.

A nő szemei elkerekedtek.

– Nem? – ismételte bután.

– Egy hangot sem – ingatta a fejét lassan, gondterhelten. Végighordozta rajtuk a pillantását, ami lassacskán megkeményedett, olyan lett, mint általában. – Még valami, vagy mehetek a kardomért?

– Csak egy pillanatra – intette türelemre Toni. Megköszörülte a torkát. – Tehát, fiúk, lányok. Előbb beszélünk, csak utána harcolunk, de azért mindenki húzzon valami lábbelit.

Erzsi csak fél füllel hallgatta Toni eligazításának végét. Az ágyúkra vonatkozó hadi szakkifejezések felét nem is értette, és jobban örült volna, ha a spanyol csak annyit mond, hogy „Harcra készülj, mocskos patkányok!” Ehelyett konkretizálta, hogy mi mindent kell elvégezniük abban a pár órában, ami idejük még van. A bőséges lista végén derékból fordulva megkérdezte Gilbertet, hogy kifelejtett-e valamit. Kedvese a fejét rázta, mire Romana gratulált Toninak élete első hibátlanul kiadott parancsához.

Az olasz nő nem a tőle megszokott csípős hangnemben beszélt. Túlságosan keményen harapott az alsó állkapcsára. Oda se nézve veregette vállon Tonit. A férje mosolyogva megköszönte, de ő is fakóbb volt.

Félrehúzódva utat engedett a mellette elsiető Scottnak. Meg mert volna esküdni rá, hogy széles, dülöngélő medveléptekkel igyekvő férfi nem azért nyúlt az arcához, hogy idegesen a hajába túrjon, hanem azért, hogy megtörölje a szemét. Feliks Dora kezét szorongatta, és akadozva igyekezett mondani valamit, de a nő az ajkára tette a kezét, majd puhán megcsókolta.

– Ne búcsúzz, míg nem kell – mondta, és biztatóan mosolygott. – Fogsz te még táncolni a pici esküvőjén. Mind fogunk.

– Úgy legyen – dörmögte Gilbert.

Kézenfogva terelgette menyasszonyát a kabinjuk irányába. Erzsi megpróbált nem foglalkozni vele, hogy milyen gyászos lett a hangulat. Megpróbált nem arra koncentrálni, hogy a Flotta legkisebb hajóján kétszer annyian szolgálnak, mint a Trinitén. Megpróbálta elfelejteni az okát annak, hogy miért húz hosszúnadrágot, víváshoz használatos inget, és lábra simuló csizmát. Megpróbált nem túlságosan ideges lenni amiatt, hogy a fegyverövét nem csatolhatja fel, és el akarta felejteni, hogy azért van ez így, mert ő most túszt fog játszani.

Megpróbált mindent elfelejteni abban az ellopott pár percben, míg a kabin falának támaszkodva állt, Gilbertet ölelte és szerelmes szavakat suttogott neki. Megpróbált feloldódni a férfi ölelésében, elbújni rekedt hangja repedéseiben. Gilbert megnyugtató, szerelmes szavakat mormolt neki, mégis úgy csókolta, mintha nem lenne holnap.

>>>Folytatás >>>

Gilbertnek ez a „Fogadom a szegénységet, az engedelmességet és a testem megtartóztatását Istennek, Szent Máriának és a tiszteletreméltó apát úrnak, valamint az ő utódainak, a rend szabályai és szokásai szerint. Engedelmesség mindhalálig.”-szövege tulajdonképpen a Teuton Lovagrend felszentelési esküszövege, egy kicsit ferdítve. Helyesen: „Fogadom a testem megtartóztatását, a szegénységet és engedelmességet az Istennek, Szent Máriának és neked, a Teuton Lovagrend mesterének, valamint utódjaidnak, a rend szabályai és szokásai szerint. Engedelmesség mindhalálig.” A többi saját szülemény, kivéve azt a tényt, hogy a „szoknyás ördög” kifejezést egy paptól hallottam, és a körülöttem lévő összes hölgy nevében voltam szíves megsértődni.

Amúgy most megcsillantottam valamit, amit amúgy már egy ideje meg akartam csillantani.

Ez úton is elnézést a könnyedebb hangulatért érkezetteknek; még egy keveset kénytelenek leszünk sötétebb vizeken hajózni.