Nászút #12

!!Figyelem, figyelem, változás történt!!

Keresgéléseim közepette rájöttem, hogy ordas nagy hibát vétettem, nevezett: leírtam azt a nevet, hogy Jakarta. Ez a város ma Indonézia fővárosa, ellenben a történetünk jelenében még a Holland Kelet-Indiák központja, és Batáviának hívják. Szóval bocsi, a tizedik fejezetben található említést nagy mea culpával átírtam.

A fejezet tartalmából: Roddy-Moddy támadást tervez és felkészül arra, hogy a támadás közben esetleg feldobja a pacskert. Ez nem áll szándékában. Amúgy tessék köszönni az eddigi leghosszabb fejezetnek. Testhosszal vezet.

Van benne egy rakás OC, mert elegem lett belőle, hogy csak rang alapján utalok az emberekre.

Egyéb híreink: a történet átlépte a 300 000 leütést, ami a Könyvmolyképző kiadónál a regény alsó határa, tehát hivatalosan is regénynek nevezhetem ezt a csodát. Még egyszer ennyit tudnék gond nélkül hozzáírni, az a helyzet. Csak nem kéne, lol.

Boston: a Babváros. Ez a beceneve. Mint New Yorknak a Nagy Alma.

Mérföld: a kultúrából adódóan az angolszász mértékegység-rendszert használja mindenki. A hat láb magas Scott 180 cm felett van. A mérföld jelen esetben a tengeri mérföldet jelenti, mely a mihaszna SI mértékegység szerint 1852 méter. (Tonhal arcának vizuális reprezentációja, mikor ezt megtudta)

Hogyan zajlott a 18. századi Cobra-11: srácok, ezek a hajók a legjobb esetben is maximum 15 csomóval tudtak menni – kedvező szélben, üres raktérrel, blabla. Ezek nem igazán állnak fenn, szóval 10 csomóval repesztenek. Egy csomó egy tengeri mérföld/órás sebességet jelent, szóval ja, igen vad 15-20 km/h-s üldözési jeleneteket képzeljetek el. A nagyanyám gyorsabban megy a maga kivénhedt Csepel biciklijével.

(De most van nekik szélporuk, mennek vagy 25-tel wow)

Kedves Vlad, néha nagyon igazságtalan vagyok veled, bocsi.

Hogyan készüljünk fel az ütközetre egy spanyol kapitány és a legénysége ellen

Az övcsatja érdekes szögbe fordulva igyekezett beférkőzni a belei közé. Roderich mély nyögéssel fordult a hátára, és azon nyomban megbánta nem azt, hogy megmozdult, hanem hogy egyáltalán megszületett.

– Minek iszol, te marha, ha nem bírod – dörgölte meg az arcát.

Megerőltette magát és felült. Keresztben hevert az ágyán, a tegnapi ruhájában. A szemüvege ott hevert mellette az ágyhuzaton. A jobbjával végigszántott a haján, majd érte nyúlt és az orrára biggyesztette.

A nap már felkelt, vagyis Vladimir mindjárt itt lesz, hogy jelentse, a fiúk felsorakoztak és várják a reggeli motivációs beszédet. Nem állíthatta teljes magabiztossággal, hogy lesz ereje ezt megtenni.

Kikászálódott az ágyból, a falnak támaszkodva állt, míg a gyomra megnyugodott, és elfogadható állapotba hozta magát. A ládája tartalma már erősen megcsappant, ami azt jelenti, hogy a négere csak lopja a napot és nem mossa a szennyesét. Ez adott még egy löketet az egyébként is pocsék hangulatának.

Fintorgott a tükörképére, míg elrendezte a nyakkendőjét. Borzasztóan nézett ki, és hiába mosta meg az arcát, a sötét karikák nem akartak eltűnni a szeme alól. A tegnapi vacsorája érintetlenül hevert a tányérján; a vastag, tömött kenyérszelet héja már olyan száraz volt, hogy embert lehetett volna vele ölni, a belseje megszikkadt. Mellette a sózott marhaszeleten nem sok változás látszódott, az ugyanilyen borzasztó, amikor kihozzák a raktárból. Az alma még csak-csak, azt a másnap-kúra jegyében elrágcsálta, és csak az első két falat közben akart meghalni.

Egy fokkal jobb állapotban hagyta el a kabint. Az arcába vágó friss, tengeri szél olyan józanítóan hatott rá, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. Az ajtófélfát támasztó négere ellökte magát a deszkától és felkapta a frissen mosott és kivasalt ingekkel teli kosarat.

– Szellőztess ki – utasította.

A férfi besurrant a kabinba, Roderich pedig a háta mögött összekulcsolt kézzel felbaktatott Vladimir mellé. Az elsőtiszt a szeme sarkából figyelte, és idegesen áthelyezte a testsúlyát, mikor odaért mellé. Még húzta egy kicsit az időt azzal, hogy felnézett a feszülő vitorlákra, az enyhén felhős égre, majd le, a korlátok szélén vöröslő csíkra.

Színpadra.

– Jó reggelt, hadnagy.

– Uram!

– Ezek szerint ez a szélpor-alkalmatosság tényleg működik.

– Igen, uram!

– Nem kell kiabálnia, itt állok maga mellett – csitította. – Ha megkérdem, hogy hol tanulta ezt a varázslás-dolgot, akkor hazudni fog nekem?

Vladimir nagyot nyelt.

– Nos, a… az alapokat még otthon tanultam, uram. Gyerekkoromban, Havasalföldön.

Egy kielégítően kitérő válasz volt. Rábólintott.

– Az admirális mennyire részletezte magának a további teendőinket?

– Nem igazán, uram. Azoknak egy része egyébként is érvényét vesztette, mikor kiderült, hogy csak mi megyünk a Le Sancte Trinite után.

Élesen szívta be a levegőt, mert lélekben egy pillanatra érezte a körülötte dübörgő csatazajt.

– Maga hol tanult, Vladimir?

– Szolgáltam a Greyhoundon, uram, de nézeteltéréseink támadtak a fedélzetmesterrel, szóval át kellett mennem a Charles Galleyre. Váltott hajókon többször voltam járőrözni az Angol-csatornán, meg persze az a két út, amit önnel tettünk az Rye fedélzetén az Ír-szigetek körül. – Szívott egyet az orrán. – Angliában voltam, mikor előléptettek, és kineveztek a Rettenthetetlen elsőtisztjének, de egy adminisztrációs baki miatt lekéstem a hajó indulását, és ööö, hát, egy másikkal kellett utánaküldeni.

Roderich nagyon erősen igyekezett elfojtani a mosolyoghatnékját. A férfira hunyorgott:

– Adminisztrációs baki?

– Elírták a kihajózási dátumot a behívómon, uram – védekezett. – Felcserélték a napot és az órát. Az volt rajta, hogy hetedikén hatkor lesz a kifutás, holott ez a szépség hatodikán hétkor ment el.

Szeretettel megsimogatta a kormányt.

– De lehet, hogy jól jártam vele – tűnődött el és álmodozó mosoly ömlött szét az arcán. – Az Essex hozott át. Talán egy hajszállal kisebb, mint a Dommedag, de pár éve újították fel, és legalább olyan csodás volt irányítani, mint ezt a kicsikét.

– Hogy lehet, hogy nem várták meg a hajó kormányosát?

– Hivatalosan akkor volt a beiktatásom, amikor ön átvette a kapitányi posztot. Angliában azon voltak meglepődve, hogy nem ön ment a hajójáért, hanem a hajója ment önhöz.

– Eredetileg egybe lett volna kötve egy leánykéréssel – sóhajtott. – De, mint tudja, a menyasszonyomnak lába kélt.

Érdekes módon, Elizaveta említésére már nem a harsogó fájdalom, csak egy finom, enyhe sajgás jelentkezett a szíve körül. Vagy a beletörődés, vagy a helyzet megoldódásának közelgése okozta ezt. Vladimir ellenben nagyon kínosnak élte meg ezt a kijelentését, egyik lábáról a másikra állt és az alsó ajkát rágcsálta. Ha megtudja, hogy ki festette Bondevik tengernagy arcképeit a Le Sancte Trinite legénységéről, akkor magával fogja rángatni az illetőt egy útjára, és szépen megkéri, hogy készítsen képeket a kormányosa arckifejezéseiről. Egyrészt borzasztóan irritáló, hogy a férfi egy nyitott könyv, máskor viszont remekül elszórakoztatja.

– Hol érte utol a kislányt?

– Bostonban szálltam át.

– Ah, Boston – sóhajtott nosztalgikusan. – Többször megjártam azt a kikötőt, mint egészséges lenne.

– Miért mondja ezt, uram? – sandított rá Vladimir értetlenül.

– Azért, mert Beckett kapitánynak és Hayett ezredesnek mániája az újonc talpasokat hajóval ide-oda küldözgetni, különösen akkor, ha tudták, hogy van tengeribeteg a társulatban. Ha annyi ősz hajszálam lenne, ahányszor le kellett vezényelnem a New York-Boston oda-vissza útvonalat, akkor vagy húsz évvel idősebbnek néznék ki.

Vladimir kezdett végre felengedni. Roderich elégedetten somolygott a bajsza alatt, és folytatta:

– Arról nem is beszélve, hogy a visszairányító parancs utánunk egy, legfeljebb két nappal futott be, tehát még ki se tudtam rendesen nyújtani a lábaimat, már mehettem is vissza arra a dereglyére révésznek.

A román elvigyorodott, ő pedig mentálisan vállon veregette magát.

– Magának hányszor volt szerencséje a Babvároshoz?

– Kétszer vagy háromszor – rántotta meg a vállát. – A Kolóniákon inkább Norfolk és Annapolis kikötőit ismerem. Bostonban összesen ha egy hónapot voltam, akkor sokat mondok.

Úgy tett, mint aki elmélyed a gondolataiban. Nem nagyon kellett tettetnie, gyorsan ki kellett találnia, hogy is érdemes felvezetni ezt az egész puhatolózást.

– És ilyenkor hova rakja Andreit?

– Oh, amikor én Bostonban a behajózásra vártam, akkor Andrei Portsmouth-ban volt apród a Flotta bázisán – jelentette ki nagy büszkén.

– Vagyis takarított.

– Nyilván, de valahol az apródságot is el kell kezdeni.

Megengedett magának egy rövid, fejcsóválós nevetést. Valahol mélyen a lelkiismerete háborgott, hogy így játszik a kormányossal. A férfi balszerencséjére eszébe jutottak a tegnap esti események, meg a parancsteljesítéssel fellépő problémák, és ez az érzés nyomtalanul eltűnt. A helyét a szelíd kérdés vette át, hogy azok után mégis mi vitte arra a legénységet, hogy most normálisak legyenek.

– Én meg, heh… Nem vagyok az a nagy szárazföldi patkány, szóval a Flotta bostoni épületén meg a jobb felhozatalú kikötői kocsmákon kívül nem sokat tudok a városról.

– Már jobban áll, mint én. A kocsmák közül egyedül a… hogy is hívták? Ah, A Szőrös Vízilóhoz címzett fogadóhoz volt szerencsém.

– Hát, az egy elég ótvar hely, már meg ne sértődjön.

– A kormányosomat mentem összeszedni – felelt horkantással vegyes szemforgatással. – De a tengerészet épületéből is csak az előcsarnokig jutottam, pedig állítólag nagyon szép az emelet.

– Sose fogom megérteni, hogy maga ezzel a ház-mániájával hogy kötött ki a tengeren – csóválta a fejét a férfi. – A tenger arra való, hogy történeteket meséljünk rajta, uram!

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét. – Mégis miféléket?

– Hát, például most emlegettük Bostont… Meg ha már Bondevik tengernagy utasításai alatt hajózunk… – Roderich hirtelen majd' ki akart ugrani a bőréből. – Ismeri a batáviai csata történetét?

Rögvest lankadt az ébersége.

– Mi köze ennek Bostonhoz?

– Ezt nemnek veszem – vigyorodott el. – Nohát, még vagy bő huszonöt éve, mikor a tengernagy nekikezdett ennek az egész kalóz-üldözősdinek, akkor volt a Csendes-óceánon egy kalóz, aki a kínai és az indiai szállítmányokat fosztogatta. Nem csak az angol, de a holland hajókat is megsarcolta. Japán volt, ha jól emlékszem, akkor talán Hondunak hívták.

Csendesen meggyászolta magában a komoly elhatározását, hogy most majd jó alaposan kifaggatja Vladimirt. A jólneveltség jegyében, meg hogy legközelebb jobb esélyekkel induljon, úgy döntött, meghallgatja, bármit is akar mesélni neki. Azért a tévedését kijavította.

– Honda. A nagy japán kalóz neve Kiku Honda volt.

– Akkor csak hallott róla.

– Csak arról, hogy közel húsz évig volt tevékeny a Távol-Keleten, és hogy a Flotta azóta is sajnálja, hogy a Cseresznyevirág elsüllyedt.

– Ó igen. Én is szeretnék egy hajót, ami tizenhárom csomóval tud menni – merengett el Vladimir. – Állítólag a varázslat tette. Honda nagyon otthon volt a varázslatokban, és volt egy varázsköve, amivel irányítani tudta a tengert.

Roderich elegánsan megemelte a szemöldökét és az önelégülten vigyorgó tisztjére bámult.

– Most illene megkérdeznem, hogy ezt komolyan mondja-e, de egy szélporral gyorsított hajó fedélzetén állva egy kicsit indokolatlannak érzem.

– Jól is teszi, uram. – Vladimir magabiztos terpeszbe állt a kormány mögött, és úgy fogta a kormányrudat, mintha legalább vihar lenne és úgy kéne kapaszkodnia belé. – Az admirális nem sokkal az után kért engedélyt, hogy a japán nyomába eredjen, hogy a menyasszonya meghalt. Nem akarták engedni neki, mert akkoriban tényleg nem volt teljesen százas. A Flotta végül arra jutott, hogy jobban járnak azzal, ha elengedik, mert akkor többé-kevésbé ellenőrizhették azt, amit csinált, és nem indult volna neki dezertőrként. Kapott egy hajót, legénységet, és mehetett, ráadásul még egy kísérőhajójuk is volt.

A Flottának ilyenkor szokása amnesztiát ígérve köztörvényes bűnözőkkel feltöltetni a hajót. A kisebb vétségekért nem jár akasztás, annyit nem érnek, hogy elvigyék őket a világ másik felére munkatáborba, viszont sajnálják rájuk a börtönkosztot, így és inkább elzavarják őket valami hasznosnak tűnő munkát végezni. A kísérőhajón ellenben makulátlanul tiszta és megbízható emberek szolgálnak, akiknek az a legfőbb feladatuk, hogy a másik hajót szemmel tartsák, és a zendülésnek csak a legkisebb jelére tüzet nyissanak.

– Három évig voltak Honda nyomában és többször megütköztek a csatlósaival. Akkoriban az angol-holland háború után még egy kicsit mord volt a viszony a hollandokkal, de mikor a Holland Kelet-Indiákon hallották, hogy azt a japánt egy norvég kapitány üldözi, segítettek Batávia mellett kelepcébe csalni a Cseresznyevirágot. A csatáról hallott, uram?

– Két napig tartott, és a tengernagy ott veszítette el a lábát – foglalta össze minden tudását egy mondatban.

– Akkor még egy negyedosztályú sorhajója volt, a Dommedagot még építették. A japán szilánkosra ágyúzta a hajót, az keresztbe fordulva megfeneklett az öbölben, a Cseresznyevirág pedig fennakadt a vázán. A tengernagy helyében mindenki más megadta volna magát, ő viszont személyesen vezette a rohamot a japánok ellen. – Áhítatos tisztelettel mondta ezt. – Senki nem tudja, mi történt pontosan akkor, mikor a tengernagy megküzdött Hondával.

Vladimir körbepislogott, hogy van-e valaki a közelben, aki esetleg hallgatózik. Bizalmasan közelebb intette a kapitányát:

– A tengernagy és a kalóz megküzdöttek, a hídtól a legalsó raktárakig. Az egyik katona, mikor látta, hogy milyen kevesen maradtak, és hogy a többi hajó nem tud nekik segítséget nyújtani, egy fáklyával lerohant a lőporraktárba és felrobbantotta az egész kócerájt. Alig egy tucat ember élte túl, azoknak is a nagy része utána belehalt a sebeibe. A tengernagy három napig eszméletlen volt, még három napig félrebeszélt a sebláztól, a harmadik három napban pedig transzba esett. Egy szót sem szólt, egy falatot sem evett. A harmadik nap elteltével felkelt, elment jelenteni a felettesének és engedély kért, hogy felképelje a hajóorvost, amiért levágta a lábát.

– Az ő vérmérsékletével még jól járt az a hajóorvos – dünnyögte.

– Jól mondja, uram – vigyorgott. – Úgy hallottam, hogy Bondevik tengernagy a csata után sokkal nyugodtabb volt, mint korábban, sőt, még nyugodtabb, mint manapság. Néha azonban magában beszélt és úgy tűnt, hogy nincs is teljesen tisztában azzal, hogy mi történik. Végül egy évvel Batávia után, már a Dommedag kapitányaként, egyszer kikötött Bostonban, berobbant a Flottához és levágott náluk egy ládát azzal, hogy ne nyúljanak hozzá, ne nyissák ki, ha meg mégis kinyitják, akkor eszükbe ne jusson puszta kézzel megérinteni, mert ott vesznek mind.

– Honda varázsköve? – tippelt.

– Bizony – bólintott nagyot a férfi. – Valahogy megszerezte a japántól a csata közben.

A csata.

– Azt azért nagyon remélem, hogy a Le Sancte Trinite fedélzetén nincs semmi ilyen varázseszköz.

Vladimir a hirtelen váltástól értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Ha a számításaink helyesek, akkor még ma utolérjük őket – magyarázta halkan.

Látta rajta, hogyan jut eszébe valami, bizonytalanodik el attól hogy kimondja, átgondolja, bátorságot gyűjt és a végén mégis kiböki:

– Bocsásson meg a kérdésemért, uram, de… ön fél?

– Aki nem fél a haláltól, az nem érdemli meg az életet, Herr Popescu.

Vladimir megint nagy szemeket meresztett rá, Roderich pedig végignézett a reggeli feladatokat a rutin olajozottságával végrehajtó legénységen.

– Maga szerint tájékoztassam őket arról, hogy mi vár ránk?

– Úgy harcba menni, hogy maga tud róla, mi meg nem, az egy kicsit… elég nagy piszokság lenne a maga részéről, uram.

– Tehát ön szereti tudni, ha veszélyben van az élete?

A férfi eltűnődött.

– Én inkább szeretek készen állni minden eshetőségre. És azt nem kell hangsúlyoznia, hogy meghalhatnak közben.

Hümmögve bólintott.

– Ez esetben legyen szíves, és kongasson gyülekezőt.

Vladimir már ott sem volt. A legénység, ha lehetősége volt rá, felhagyott azzal, amit éppen csinált, és a főfedélzetre sietett szemlére.

Eljátszott a gondolattal, hogy lemegy a matrózok közé, mégis az ő életükkel játszik, de meggondolta magát. Nekik most nem társra, hanem vezetőre van szükségük, mint amikor fennakadtak azon a homokpadon. Az apja tanításai jutottak eszébe a szónoklatokról, és azok leges-legelső szabályáról.

Kihúzta magát.

– A célpontunk itt van, egy karnyújtásnyira tőlünk – szólt tisztán és hangosan. – Tegnap a számításaink szerint négy órányira voltak tőlünk; az éjszaka folyamán csak közeledtünk hozzájuk. Még ma utolérjük őket. Készítsék fel a hajót az ütközetre!

A matrózok ujjongtak.

– Elsődleges feladatunk a fegyverek előkészítése. Ágyúkat kipucolni, ellenőrizzék a hűtő-bőrök állapotát. Karlsson, Webber, Taylor, maguk hárman mennek ellenőrizni a kézifegyvereket. Tiszta hajóval és felkészülten megyünk harcba!

A lelkes kiáltások már kevésbé voltak lelkesek. Túl sok melót osztott ki.

– Le a kalózokkal! – emelte a kezét a levegőbe és megrázta az öklét.

A matrózok is a levegőbe csaptak és vad harci üvöltést hallattak.

Ugyan a parancsot kiadta a távozásra, de a fedélzeten ott maradt a kiáltás rezgése. Érezte a bőrén, a csontjaiban, a hajó deszkájának enyhe rezonanciájában. Izgatott várakozástól lett ízes a levegő, az keményítette meg az izmokat, tette érdesebbé a köteleket csavaró kezeket.

Mindennek szépen, sorjában láttak neki. Mivel volt idejük bőséggel, mindenre külön gondot fordítottak. Az ágyúk ellenőrzése olajozottan ment, a kézifegyverek közül egyet se kellett leselejtezni, és csak két kardot és egy bajonettet éleztek újra.

Andrei fel-alá szaladgált a fedélzeten, és amikor Roderich elé került, mindig vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és csilingelve jelentett:

– A második szinten minden rendben, kapitány úr!

– Helyes – bólintott ő is minden alkalommal. Csak egyszer volt hozzáfűzni valója: – Andrei, ha harcra kerülne a sor, akkor azt szeretném, ha lemennél a legalsó fedélzetre.

A fiú szemei előbb elkerekedtek, aztán felháborodott. Roderich a vállára tette a kezét.

– Nem. Nagy fiú vagy, de csatába még nem jöhetsz. Majd akkor, ha már az államig érsz.

Andrei ajkai lefelé görbültek. Roderich átlagos magasságú férfi volt, de így is legalább két hüvelykkel Vladimir fölé magasodott. A férfi ráadásul elég későn nőtt meg; ha Andrei követi a bátyja példáját, lesz vagy tizenhat éves, mire megfelel ennek a kikötésnek.

– Eredj és kérdezd meg az orvost, hogy mennyi kötszerünk van.

Nagy komolyan bólintott és szaladt, hogy teljesítse a parancsot.

– Uram? – hallotta maga mögül Vladimir hangját.

– Kérem, mondja, hogy nincs nincs semmi gond – fordult felé.

– Oh, nem, most semmi – heherészett a férfi. – Nem, én csak… köszönöm. Hogy nem engedi Andreit a fedélzetre. Uram.

Újfajta tiszteletet látott megvillanni a férfi szemében. Egészen meghatódott tőle. Viszonozta a tisztelgést, és kegyeskedett csak finoman lecseszni, amiért engedély nélkül eljött a kormánytól.

Még nem volt dél, mire mindennel elkészültek. A hajó repült, apránként falta a távolságot közte és Elizaveta között. A fedélzeten nőttön-nőtt a harc előtti izgalom, a tengerészek pletykálás és hihetetlen kikötői történetek helyett hencegéssel hűtötték a gyomrukat. Nem volt rá kapacitása, hogy az erősen kiszínezett meséket hallgassa, így Vladimirt, Carter fedélzetmestert és McKenzie tüzértisztet a kapitányi kajütbe hívatta, hogy megbeszéljék a továbbiakat.

– Volt szerencsém megfigyelni a hajót, mikor kifutott. Egy módosított, kétfedélzetes fregattról van szó, aminek a főfedélzetéről eltávolították az összes ágyúját. Az ágyúfedélzeten egy oldalra tizenkét lőrésük van. A fegyverzetről többet nem tudok. A legénység legalább tíz, de maximum húsz fő, de ebbe beleszámoltam a nőket is. Két gyermek is utazik velük.

A hadnagy megdörgölte az állát.

– Ön szerint mennyi az esély arra, hogy harc nélkül megadják magukat?

Elizavetával, a lobogó, vad szabadság szinonimájával a fedélzeten?

– Nem sok. És függetlenül attól, hogy egy alacsonyan felfegyverzett hajó áll a miénkkel szemben, nem akarom, hogy alábecsüljék őket.

Az asztalára nézett, ahová kiteregette az ismert legénység körözési plakátjait. A nyomtatott plakátok durvának és elnagyoltnak tűntek azokhoz a remek rajzokhoz képest, amiket a Dommedag fedélzetén látott. A betűk is erősebbek voltak, ezt viszont helyénvalónak érezte. Csak semmi finomkodás, elvégre kalózokról van szó.

– Fernández Carriedóval még lehetnek problémák – emelte fel a papírt. – A spanyol flottától dezertált. Se származása, se pénze, mégis magas rangú tiszt volt, mikor kiugrott. Kezeljék óvatosan.

– Igenis.

Erősen nehezére esett a következő nevet kiejteni:

– Beilschmidt albínó, könnyű lesz felismerni. Carter, figyelmeztesse a katonákat, hogy ne bocsátkozzanak vele egy az egy elleni küzdelembe. – Átgondolta, amit mondott. – Ezt alkalmazhatja a többiekre is. Kevesen vannak, és nem az, hogy nem akarok halottat, de sebesült se legyen. Világos?

– Igen, uram.

– A hajó alacsonyabb, keskenyebb és rövidebb, mint a mienk. Legalább ötven éves, de jól karbantartott. Nem valószínű, hogy néhány találattól elsüllyedne, de azért próbáljuk meg elfogni, és nem elsüllyeszteni. Megoldható?

McKenzie, az éltes, sok csatát látott veterán, arrogánsan felelt:

– Természetesen.

Roderichnek nem tetszett a férfi hozzáállása.

– Hallott már a Győzhetetlen Armadáról, Herr McKenzie? – A férfi megmerevedett. – Egy remek történet arról, hogyan ne vonuljunk fel nagy mellénnyel a nálunk szerényebb erőkkel rendelkező ellenfél ellen. Ezen a partszakaszon gyakoriak a homokpadok; egyre már felfutottunk. – Vladimir krákogott. – Ne feledjék; ember tervez, Isten végez.

A tüzér leforrázva biccentett.

– Uram – szólalt fel Carter. – Azt mondta, nők is szolgálnak a fedélzeten. Velük mi legyen?

Ismét az asztalra nézett, Marianne Bonnefoy, Chara Vargas és Dorote… Lorina… a litván nő képére. Elizavetára gondolt, és arra, hogy a tengeren nincs hova elbújni. Nincs menekvés, nincs kibúvó. Viszont a városban úgy tűnt, élvezi az életet, amit választott. Nem adta jelét annak, hogy ott akarná hagyni a poroszt, a hajót, ezt a szentségtelen életet. Nem akart az oldalára lépni.

Megkeményedett a szíve.

– Nem engedhetjük, hogy az ellenfelünk előnyt kovácsoljon az udvariasságunkból. Tudták, hogy mire vállalkoznak. A kalózkodás bűncselekmény, nem csak a férfiaknak, de a nőknek is. Ha harcolnak, akkor a katonák kezeljék őket úgy, mint a férfiakat.

Carter nagyot bólintott.

– Leléphetnek.

A román elsőtiszt volt az, aki betette maga után az ajtót. Rázárta Roderichre a gondolatai ketrecét. Felhorkant, ahogy átfutott az agyán ez a hasonlat és inkább leült az asztalához, hogy összerendezze a holmiját. A képeket visszacsúsztatta a mappába, azt eltette a fiókba. Sokáig vacillált, hogy melyik tollhegyet válassza, sőt, utána még a tiszta papirosok között is fintorogva turkált, majd a megfelelőt pontosan huszonkét és fél fokos szögben balra döntve helyezte az asztalra. Lemérte szögmérővel. A kedvenc tintáját vette elő, megmártotta a tollat és rájött, hogy nem tudja, mit írjon.

Kedves apám. Már rossz.

Tisztelt apám.

Ha ezt olvasod, meghaltam. Ez így egy kicsit morbid.

– Szedd már össze magad – szidta meg magát félhangosan.

Megtörölte a tollat, újra megmártotta és írni kezdett.

Tisztelt Apám!

Tortuga irányába hajózva írok önnek. A közelgő ütközet árnyékától bánatos a szívem, így kérem, bocsássa meg, ha a levelem borongós hangulatba taszítaná.

Pár órán belül megütközünk egy kalózhajóval, melynek fedélzetén ott raboskodik Elizaveta Héderváry kisasszony. Tudom, hogy óva intett attól, hogy a Flotta kötelékébe lépjek. Tudom, hogy sosem állt szándékában ilyen életet szánni nekem, de kérem; ha Elizavetáért kellett áldoznom ezt a kevés évemet, hát úgy boldogan tettem. Tudom, most a homlokát ráncolja, és bolondnak tart. Talán igaza is van.

Arra kérem, hogy anyámmal óvatosan tudassa a hírt. Régi ismerőse már az idegeinek, uram; nem szeretném, ha apámnak még a felesége megbomlott elméjére is gondot kéne viselnie. Szeretném, ha megmondaná neki, hogy nagyon szerettem édesanyámat.

Hugo öcsémnek minden jót kívánok. Remélem az út, melyet apám neki szánt, kedvére valóbb lesz, mint nekem volt.

Bocsássa meg, amiért nem voltam hajlandó szót fogadni. Bocsássa meg, amiért dacoltam önnel.

Őszinte híve,

Roderich

Hát. Egy fokkal bőbeszédűbb, mint amit Elizaveta hagyott számára, de így is nevetségesen kevés. Lehet, hogy inkább az anyjának kéne írnia. Mama általában megértőbb volt, mikor pusztán a személyes boldogságát szem előtt tartva cselekedett. De mama mindig azt mondta, hogy valahányszor megjelenik egy tengerészruhás hírnök a házban, ő a szívéhez kap, és ez az után sem változott, hogy az öccse oly hosszú várakozás után megszületett.

– Én nem az örökösömet szeretem, hanem a kisfiamat – mondta egyszer, és összecsókolta. – Aki arisztokratának született, az kevés dolognak adhat helyet a szívében, mert sok ellenfele van, és mind a gyenge pontjait keresik. De a gyermek, kicsikém, a gyermek nem ilyen. Hiába akartam úgy dönteni, hogy olyan leszek, mint atyád, rideg és távoli: mikor először a karomban tartottalak, elraboltad a szívemet. És most, hogy Hugo is itt van nekem… a szívem nem kettéosztódott, hanem duplájára nőtt, hogy neki is ez a szeretet jusson, mint amit neked tudok adni. Azonban félek, ha valaha azt a hírt kell a kezemben tartanom, hogy nem látlak többé, ez az én szívem nyomban megszakadna.

Nehezen sóhajtott, és hagyta, hogy a tollszár kiforduljon az ujjai közül. A hegyből kiütődött a tinta, keskeny sugárban apró tintapöttyökkel szórta tele a papírt.

Mama jobbat érdemel ennél a levélnél. Az apjának megfelel. Az apja eleinte igyekezett finoman észt verni belé, és csak levélben hordta le, mikor (szerinte) ostobaságot művelt. Az elmúlt tíz évben mindössze nyolcszor találkoztak, ebből hat alkalommal édesapa lehordta, hogy miért vacakol a Flottával, és egyáltalán, hogy képzeli, hogy a család jó hírét veszélyezteti.

Hosszú évek próbálkozásai és az anyja kitartó imái végül meghallgatásra találtak: oly sok vetélés és halva született gyermek után végre világra jött az öccse, Hugo. Azóta kétszer találkozott az apjával, aminek két oka volt: őt elfoglalták a Flotta ügye, az apja pedig nem kereste vele különösebben a kapcsolatot. Kvázi lemondott róla. Bolond fiú, aki el akar süllyedni. Sebaj, az öccsével majd erősebb kézzel fog bánni.

Anya a leveleiben panaszkodott, hogy nem láthatja Hugót, mert az apja attól tart, hogy a gyöngéd asszonyi kéz belőle is egy apjához méltatlan felnőttet farag. Utána zord elégedettséggel megírta azt is, hogy Hugo jobb szeret rajzolni, mint lovagolni, sír, ha megijesztik és közel sem olyan belevaló gyerek, mint Roderich volt.

Hugónak biztos nincs olyan barátja, akihez fel kell nőnie. Neki ott volt Elizaveta, aki megvert minden fiút, messzebbre hajította a köveket a tengerbe, mint bárki a környéken, és olyat tudott köpni, amit a kocsislegények is megirigyeltek, pedig drága Elizaveta akkor még nem volt hat éves.

Elmosolyodott, ahogy felelevenedtek benne a régi emlékek. Ó, a csodaszép Adria! Hirtelen sajogni kezdett a szíve az Óvilág után, a színes, fodros, németül tereferélő asszonyai után. Az Alpok fehér csúcsai, Velence fényei. London nyújtózása és Párizs zegzugos ösvényei. Spanyolhon régi, mór épületei, a mediterrán vidék fehérre meszelt házai, Magyarország erődjei; mind ott éltek a szívében. Látni akarta őket újra.

De ugyanígy ácsingózik a szíve a tenger után, mikor a kocsiablakból nézi, hogyan rohannak tova Bécs palotái. Ugyanezt a sajgó hiányt érezte a kölni dómban és a Westminster-apátságban. Alig ért haza az Edelstein család tiroli kastélyába, már menni is akart.

Keserűen mosolygott. Ő is egyike lett azoknak a kóbor lelkeknek, akik sehol nem lelnek nyugtot?

A levélre nézett. Képes lenne most újraírni? Nem. Egy óra múlva? Talán. Na de mihez kezdjen magával abban az egy órában?

Azonnal a második fiók jutott eszébe. Vonzotta, mint éjjeli lepkét a gyertyafény, de nem akart odanézni. Mi van, ha valaki figyeli? Vladimirnek biztos nincs jobb dolga teljes harci készültségben, főleg az után, hogy ma már egyszer megmondta neki, hogy lesz szíves a helyén maradni. Másodszori figyelmeztetésért tisztként már zsoldmegvonás jár neki. Matróznak az elsőért botozás jár, a másodikért elzárás, harmadjára úszhat a cápák társaságában a hajó után.

Felmordult és kihúzta a fiókot.

Egy térkép Port Brunswickról és egy másik az észak-karolinai börtönökről. A harmadik papiroson a saját keze írásával az állt, hogy milyen gyakran megy postahajó New Yorkból Londonba. Személyesen kérdezte meg a postahivatalban.

Ha itt hagyja ezeket az iratokat és esetleg el talál halálozni az esetleges csatában, akkor Bondevik tengernagy megteheti, hogy posztumusz megfosztja a rangjától és árulónak kiáltja ki. Ha ez megtörténne, akkor a családja befolyása egy pillanat alatt megszűnne, Hugo életének fele pedig azzal telje, hogy visszaszerzi a neve becsületét. Nem akart egy ötéves gyerekre ilyen komoly feladatot róni.

Viszont itt van egy karnyújtásnyira Elizavetától. Az alku Zwinglivel értelmét veszíti, akkor minek tartsa magát hozzá?

Támadt egy olyan baljós érzése, hogy ez kellemetlenségeket okozna neki a továbbiakban.

Felmarkolta az iratokat, összehajtogatta és a kabátja belsejébe rejtette őket. Még az ingen és a mellényen keresztül is égette a bőrét, sőt, úgy érezte, mérföldekre elhallatszódik a papír gyűrődésének a hangja, ahogy mozog.

A kabinjából kilépve látta, hogy delelőre állt a nap, nem egy matróz a deszkának dőlve rágcsálta a maga kenyerét és kétszersültjét. Hirtelen remek ötlete támadt.

– Herr Carter! – kiáltott a fedélzetmester után. – Kapott ma a fogoly enni?

– Nem, uram – jelentett a férfi. – A kiadott utasítás szerint naponta egyszer, este kap egy fél fejadagot.

– Nos, addig még lesz egy csatánk, mikor köztudottan bármi megtörténhet.

– Leküldessek valakit, uram?

– Majd én leviszem. Ma még nem is faggatta senki a kisasszonyt; hátha a nyugalomtól megered a nyelve. – Eltűnődött. – Legyen szíves, főzessen le egy kanna teát és küldesse utánam.

Nagyon büszke volt magára, mikor a tányér kajával a kezében leballagott a lépcsőn.

– Kapitány – fogadta Zwingli szúrós szemekkel. – Remélem, most nem azért jött, hogy ápoljam az ittas oldala lelkét.

– Emlékeim szerint nem roppant bele a próbálkozásba. Parancsoljon, az ebédje.

Kinyitotta a cella ajtaját és átnyújtotta a tálat a nőnek, aki gyanúsan méregette őt, mikor átvette. Még gyanúsabban méregette, mikor Roderich megvizsgálta a lábát. A szederjes folt nem lett szebb, de amennyire értett hozzá, a nő lábának nem volt komolyabb baja. Azon túl, persze, hogy el volt törve.

– Szívesen felajánlanám a hajóorvosunk szolgálatait, de úgy tudom, a Flotta orvosai már a vizsgálat előtt amputálnak. Feltételezem, nem szeretné kideríteni ennek az állításnak az igazságtartalmát.

– Eltalálta.

Érezte a nő levegőben függő kérdését a jelenlétére és a korán hozott ételre. Gondosan bezárta maga után a cellaajtót, csak akkor vette elő egy pillanatra a papírokat a belső zsebéből.

– A térképek és a New York-London postahajó menetrend a következő egy évre előre. Rossz idő esetén a hajó várakozik, de ennél korábban nem indul egyik sem.

– Ez csak egy apró darabja a megegyezésünkben foglaltaknak.

Roderich valami ülőalkalmatosság után kutatva szétnézett. A cellák után az egyik irányba csak a kötél- és a hajó javítására használható deszkák raktára volt, de oda a harmadik fedélzetről lehetett létrán lejutni. A két cella egészen érthető módon elszeparált rész volt, a hajó vízvonala alatt. Csak azért lépcső és nem létra vezetett le ide, hogy a foglyokat könnyebben lehessen hozni-vinni. A friss levegőért egy légakna felelt, ami a hajófenéktől a második árbochoz tapasztva egészen a fedélzetig nyúlt fel. Nem sok vizet zavart, idelenn só-, állott moszat és rothadás szaga töltötte ki a teret.

Odébb, a válaszfal mellett állt egy egyfülű vödör. Azt vitte oda a cella elé, a lépcső alatt pedig sejtésének megfelelően megtalálta azt a holmit, ami nem igazán fér bele semmilyen kategóriába, és senki nem tudja, mit kezdjen vele, ezért leteszi az első félreeső helyen, ahol nem szúr szemet senkinek: egy két láb hosszú, kétujjnyi vastag és tenyérnyi széles deszkát. Ezt rátette a vödörre, és a kemény munka utáni jól eső sóhajjal foglalt helyet rajta.

– A megegyezésünkkel támadt egy olyan probléma, hogy a Le Sancte Trinite itt van előttünk és utol fogjuk érni. Kevesen vannak, a hajó sokkal kevésbé felszerelt, és egyáltalán, jelentős esélyünk van arra, hogy elfogjuk őket.

A nő hümmögött.

– Gondoltam rá, hogy felmondom önnel az egyezségünket, de arra jutottam, hogy azt szerződés-felrúgásnak értelmezné és kitálalna vele az admirálisnak.

– Ez nem kizárt.

– Szeretném, ha módosítanánk az alkunk – hajolt előre. – Én odaadom magának ezeket, maga pedig hallgat.

– Mi hasznát veszem egy cellában három sajtpapírnak? – emelte meg a szemöldökét.

– Maga kérte.

– Még egy adag másik információval egyetemben. Nem áll az alku.

– Nézze…

– Nem. Áll. Az alku – ismételte nyomatékosan.

Farkasszemet néztek. Roderich nagyot nyelt.

– Még el tudok mesélni magának, hogy valószínűleg mi van Bostonban. Azt nem tudom, hogy ki csicsergett magától. Csak feltételezem, hogy senki nem áll közvetlen kapcsolatban Bondevik kapitánnyal…

Hirtelen eszébe jutott Stasya, ami miatt túl hamar hallgatott el. Zwinglit is kiképezték a figyelmesség tudományára, értelmezni tudta mások szavait. Éhesen hajolt előre, ahogy megszimatolta a bizonytalanságát.

– Csak nincs valami mesélni valója, kapitány úr?

A szemébe nézett, és az ott látott mohóságtól felfordult a gyomra.

– Nincs.

– Ennél azért sokkal keményebben kell próbálkoznia, ha hazudni akar nekem.

Léptek koppantak a lépcsőn. Roderich lélegzete egy pillanatra elakadt, de feltalálta magát:

– „A jó ember elnyeri az Úr kegyelmét, hanem az alattomost, azt elítéli az Úr. Aki nem igaz, annak nincsen maradása, az igazak gyökere nem lazul meg soha.”¹

Zwingli zavartan meredt rá. Roderich folytatta:

– Ne engedje hát, hogy a hazugság megbéklyózza, hanem emelkedjék túl azon. Engedje, hogy Isten kiáradó szeretete önt is a keblére húzza. – A kiskatona legalább olyan döbbenten állt meg a lépcső alján, mint ahogy Zwingli nézett. Roderich ájtatos képpel fordult felé. – Áh, Evans! Köszönöm.

A férfi konkrétan odatipegett hozzá és bádogtálcán nyújtotta át a meißeni porcelán teáskészletet. A háta mögé pillogva, kínos gyorsasággal sietett el, mikor Roderich folytatta a teológiai fejtágítást a hazugságról és annak folyományairól.

Amint elhaltak a léptek, befejezte.

– Elnézést. Teát?

– Elfogadom, köszönöm. Jobb ötlete nem volt, mint szentfazekat játszani?

– Szerintem teljesen jó ötlet volt, már elnézést.

Töltött egy csészével neki is, és átnyújtotta a kovácsolt vasrácsok közötti méretes lyukakon. Zwingli arca megrándult, mikor a köröm nélküli ujjaival megpróbált megfelelő fogást találni a csészén.

– Maga tényleg nem normális, tudja? – pillantott fel a nő.

– Ezt bóknak veszem. Ellenben maga a Kereskedő, szóval ez a nézet mindkettőnk részéről kölcsönös.

Mélyen egymás szemébe néztek, Zwingli olyan természetességgel kortyolt bele a maga csészéjébe, mintha tényleg egy teadélutánon ülne.

– Ott tartottunk, hogy kik az admirális barátai – noszogatta.

– Hacsak az itt hagyott maradék boromat nem nyakalta be és nem felejtette el utólag, hogy miről beszéltünk, akkor történetesen tisztában van a jelen eseményeivel.

– Emlegetett egy hárpiát, a krakent és némi szélport. Egyéb?

– Magának ez nem elég?! – fakadt ki. – Teljesen tisztességes hajós vagyok. Van egy törvény, amihez tartom magam, van egy ország, amit megvédek, egy apám, akinek ellentmondok. Tisztelettel, a hókusz-pókuszt szeretném kihagyni.

– Már belefolyt – rántotta meg a vállát Zwingli.

– Nem mondja – morgott. – Ha van valamije, amitől elfelejtem, akkor szívesen igénybe veszem.

– Volt, csak hála magának, az árum jelentős részére keresztet vethetek.

– Ez esetben megpróbálkozhatna a tisztességes újrakezdéssel – vetette fel.

A Kereskedő majdnem belefulladt a teájába.

– Maga tényleg ennyire naiv vagy csak hülye? – rivallt rá. – Komolyan azt hiszi, hogy ebből a szituációból én még élve kimászom?

A torkára forrt a szó.

– Maga mondta nekem, mikor elfogtak, vagy tán elfelejtette? „Aki a kalózkodást segíti, annak bitón a helye.” Akármit mondok, felakasztanak. A kérdés az, hogy maga ott fog-e lógni mellettem, vagy sem, szóval lesz szíves mesélni.

Tágra nyílt szemmel meredt a nőre.

– Mire vár? Azt mondta, van egy tippje rá, hogy mit őriznek Bostonban; itt a lehetőség, hallgatom!

– Nos a… a varázskövet, amit Bondevik admirális a batáviai csatában zsákmányolt Kiku Hondától.

A svájci a szemét forgatta.

– Ha annyi varázseszköz lenne a világon, ahányat a legendák költenek, akkor térdig járnánk bennük. Megmondtam, nevek, helyek, számok, az nélkül az információ elfogadhatatlan. – Üres tekintete láttán hangosan sóhajtott. – Milyen kontextusban hallott róla?

Kicsit ironikusnak tűnt, hogy ő jött le a vallatás indokával és most a nő mégis belőle próbálja kihúzni, hogy mit tud.

– A kormányosom mesélte.

– Akkor a hajamra kenhetem.

– A kormányosom tud varázsolni. Ő intézte a szélpor-varázslatot is.

– Attól, hogy szét tud szórni egy adag szélport, még nem lesz varázsló. Sőt, ami azt illeti, erre még maga is képes lenne.

A sértés olyan helyen bökdöste, ahol nem akarta, hogy bökdösse. Kényelmetlenül feszengett az alkalmi ülésén.

– Nem vennék rá mérget, de lehet, hogy egy kanju nevű kő az.

Zwingli arcáról lehervadt a sértett arrogancia. Levegőt venni is elfelejtett.

– Ezt honnan veszi?

– Ez egy hosszú történet… a minap összefutottam egy férfival, és az admirális megkért rá, hogy adjak róla egy leírást. Volt egy fülbevalója, amiről a tengernagynak volt egy rajza. Csak annyi időm volt, hogy megnézzem a rajzot, meg egy-két dolog volt mellé írva, de nem volt időm elolvasni.

– Mit olvasott.

Hiányzott a mondatból a kérdő hangsúly. A dallam, minden. Zwingli mereven odavetett neki egy kupac szót, csattanósan, hogy igyekezzék a válasszal.

– A kanjuról és a manjuról volt szó, meg Honda neve volt említve, és Bonston, a többire állítom, hogy nem emlékszem. Ha esetleg elkezd róla mesélni, akkor tudom igazolni, hogy láttam, de így fejből nem hiszem, hogy fel tudom idézni.

Zwingli izgatottan megdörgölte az állát.

– Hogy nézett ki a férfi, akinél a követ látta? – kérdezte szinte mellékesen.

– Hat láb magas, vörös hajú, kék szemű, és…

– A szemöldökét mondja! – csattant fel a nő. – Vastag szemöldöke volt?

– Igen – hebegte.

Zwingi undorodva ciccegett, és motyogott valamit az orra alatt:

– Nézzük a jó oldalát, legalább megtalálták azt a félcédulás ökröt…

– Szabad tudnom, hogy kiről van szó?

– Nem.

– A Le Sancte Trinite fedélzetén utazott, és megegyeztünk, hogy elmond mindent, amit a hajóról tud – mutatott rá. – Így az előbbi kérdésem pusztán udvariasság volt.

Zwingli szemei összeszűkültek.

– Hát így – bólintott röviden. – Annak a seggfejnek Scott Kirkland a neve.

– Nem kedveli?

– Finoman fogalmazott – dörmögte szárazon. – És a személyes kapcsolataim a célszemélyekkel nem képezték részét az alkunak, így most ejtsük ezt a témát.

– Megoldható, hogy az úriember majd szájpecekkel érkezzen ide – mutatott körbe.

– Maga meg miről beszél?

– Hamarosan elfogjuk a hajót. Nem áll szándékomban a tengernagy tudta nélkül kivégeztetni a leendő foglyokat. Örüljön, hamarosan társaságot kap. A nők mindenképpen ön mellé kerülnek, a férfiak majd a másik cellában kapnak helyet.

– Egészen kivirultam a lehetőségtől, hogy egy kupac félnótással egyetemben lejthetem el a bitófa-táncot.

Kész, teljesen lehozta a nőt az életről. Témánál maradva folytatta a faggatózást:

– Mit tud Gilbert Beilschmidtről? – Valószínűleg egyedül akkor tudná örömmel kiejteni ezt a nevet, ha minden alkalommal krisztustövissel szurkálnák a viselőjét.

A nő kapásból válaszolt, mintha évek óta erre a kérdésre várt volna.

– Porosz, egy félnótás, ért a fegyverekhez és a hamisításhoz, több nyelven beszél, van egy öccse és szereti a kutyákat meg a csibéket. A tyúkokat nem annyira, csak a csibéket.

– Ez igazán lényeges információ volt – bólintott.

– Maga mondta, hogy mindenről tudni akar – rántotta meg a vállát.

Összeszorította az állkapcsát, és rendszerezte a fejében a hallottakat. Azt eddig is tudta, hogy porosz. Sejtette, hogy félnótás, és a körözési plakátja felhívta a figyelmet arra, hogy képzett kardforgató. Hamisításból él, nyilván ért hozzá. Az állatokkal való kapcsolata annyira nem érdekelte.

– Az öccséről mit tud?

– Nem sokat – ingatta a fejét. – Soha nem találkoztam vele, még a keresztnevét sem tudom. Beilschmidt nagyapjával és Vargas húgával él valahol a Karib-térségben. A Trinite többnyire a Karib-tenger és Port Magor között ingázott, előbbi a család miatt volt. Hogy mit keresett egy kupac kalóz egy kormányzói központban, arra ne nálam keresse a választ.

Szóval igen sokáig csapta a szelet Elizavetának. Ő meg nem vette észre. Nem akarta észrevenni a jeleket, nem akarta meghallani a történeteket egy sápadt férfiról, akit a lány úgy szívlelt. Csak magával törődött. Elizaveta tudta, hogy mit érez iránta, elvégre azt mondta neki, hogy olyan, mint egy nyitott könyv, úgy olvasta őt, mint Roderich az emberek többségét.

Ha a hídon, Vladimirral beszélgetve hiányolta a szíve sajgását, hát most kétszer olyan erősen jelentkezett, mint korábban.

Melankolikus gondolatait a lépcső felől érkező, sortűzre hasonlító hang szakította félbe. Roderich letette a csészéjét.

– A kormányosom lesz. Ezt a beszélgetést majd még folytatjuk.

Valóban a kipirult Vladimir tűnt fel.

– Uram! Fregatt a láthatáron!

Roderich bólintott.

– Hirdessen készültséget. Nem kell kapkodni. Előbb az ágyúk kellékeit vigyék fel, egy óra múlva osszák ki a fegyvereket. Leléphet.

Vladimir olyan izgatott volt, hogy még tisztelegni is elfelejtett.

– Mire fel ez a nagy kényelem? – érdeklődött Zwingli.

– Hova siessek? – állt fel. – Feltételezem, hogy a fiúk az árboc tetejéről szúrták ki a másik hajót, ez esetben pedig bő hat mérföldnyire is lehetnek tőlünk. Még egy fél nap is eltelik, míg lőtávon belül érünk. Feleslegesen kelteném a feszültséget. Szabad a csészéjét, hölgyem?

Zwingli kifürkészhetetlen arccal nyújtotta a rácsok felé a csészét.

– Nem garantálhatom a biztonságát, ha egyszer kitört a csata – figyelmeztette. – De idelenn nagyobb biztonságban van, mint odafenn mi leszünk.

– Végtére is, én csak elsüllyedhetek – rántotta meg a vállát.

Roderich, aki már a lépcső felé tartott, mosolyogva hátrapillantott a válla felett.

– Ebben az esetben gondoljon arra, hogy én már felfedeztem maga előtt a terepet.

Amint elég magasra ért ahhoz a lépcsőn, hogy a nő ne lássa, lehervadt az a mosoly. Már csak pár óra, és elkezdődik.

Figyelmeztetés nélkül tüzeljen.

>>>Folytatás >>>

Egyéb fun-factek

A hajók kialakításához az internet és a Wikipédia természetesen nagy segítségemre volt. A jelen fejezetben szereplő hajónevek a Cseresznyevirág illetve a már ismert hajókák kivételével mind valós angol hadihajók voltak abban a korszakban, habár arról halvány elképzelésem sincs, hol teljesítettek szolgálatot. Vagy hogyan. #írói szabadság.

A Le Sancte Trinite Roddy-féle roppant szakszerű leírásában sokat segített a HMS Tyger, a Rettenthetetlen mintahajója pedig a HMS Dreadnought volt. Utóbbival kapcsolatban az a helyzet, hogy a Dreadnought-hoz találtam egy meghatározást, miszerint azt jelenti, hogy „fear nothing”. Magyarra ezt hogy fordítod? Rettenthetetlen. Úgy örülök, mikor beletenyerelek egy igazságba ^^

Ellenben Bostonban nem igen volt haditengerészeti központ. Keresgéltem egy sort, de nem találtam erre vonatkozó adatot, ami amúgy nagyon böki a csőrömet. Egy jelenkori adatlista alapján döntöttem úgy, hogy Vlad Norfolkban és Annapolisban malmozott.

Kénytelen vagyok bevallani, hogy hiába túrtam át a fél internetet mindenféle dolgok után, továbbra is ott tartunk, hogy műveletlen vagyok hajók szemszögéből. Annyit tudok még elmondani, hogy a Rettenthetetlen egy negyedik osztályú sorhajó, hatvan ágyúval, a Le Sancte Trinite egy eredetileg negyvennégy ágyús, gyors járásúra tervezett, fürge, ötödosztályú kalózvadász fregatt volt, de néhány belső válaszfal áthelyezésével és a főfedélzet ágyúmentesítésével a hangsúlyt áthelyezték az áruszállításra. Az azonos áruszállítási kapacitással bíró hajók kisebbek és lomhábbak. Mivel az ágyúi felét leszerelték, ezért már csak hatodik osztályú a jószág. (Meg fogtok lepődni, az ágyúk száma alapján ment az osztályba sorolás.) A Dommedag másodosztályú sorhajó, kilencven ágyúval.

Sorhajó: a nevét onnan kapta, hogy egymás után sorba álltak, és ahogy elhaladtak az ellenfél mellett, rommá ágyúzták. Ilyenekből csináltak flottát. A fregattok rendszerint csak kísérőhajók vagy önállóan csónakázó lélekvesztők voltak. A Dommedag abban a tekintetben speciális, hogy azt arra tervezték, hogy önmagában nagy tűzerőt képviseljen, így egyedül is helytálljon. Tisztelt tengernagyunknak kvázi magánhadserege van, mert ehhez a mérethez már ötven-hatvan főnyi kezelőszemélyzet kell, és akár kétszáz polgárt el tud furikázni.

Angol-holland háborúk: ezekből három is volt a 17. század folyamán, annak érdekében, hogy ki gyakorolja a tengeri hegemóniát. Az angoloknak voltak elég csúnya beégéseik ezek során. Amúgy az első után szerezték meg New Amsterdamot (New York) Suriname-ért cserébe a hollandoktól.

Havasalföld: külföldiül Wallachia, a románok földje. A mai Románia déli tartományai, a Kárpátok alatti Román-alföld. 1859-ben egyesült Moldáviával, akkor alapították meg Moldávia és Havasalföld Egyesült Fejedelemségét, kicsit később ebből lett Románia, majd 1866-ban Román Királyság. De mivel még nem igen van 1859, ezért a történetben Vladimir havasalföldi származású – de román. Vagy oláh, ahogy tetszik.

Angol munkatáborok: mostanában olvastam a Van Diemen's Land című angol balladát, ami arról szól, hogy az angolok az orvvadászokat a frissen gyarmatosított Van Diemen szigetére vitték kényszermunkára. Ez a föld ma Tasmania, és lehet, hogy csak 1804-1853 között szállítottak ide börtöntöltelékeket, de az közkeletű, hogy Ausztrália egy retek nagy börtön volt. Az angolok börtönei előtte a Tizenhárom Gyarmaton voltak, szóval nagyon ki akarták utálni az otthonukból a csőcseléket.

1 Biblia, Példabeszédek könyve 12;2-3.