Régi fénykép

Mivel annyi sok szépet írhatnék, illetve lassan a szakdolgozatomhoz is hozzá kéne szagolnom, elmesélem nektek, mivel ba… töltöm az időm manapság.

Átnyálaztam a „Hetaliaötletek” című, egyre vaskosabb dokumentumom, melyben helyet kapnak nem csak a félmondattal bevezetett ötletfoszlányok, de az egyes történetek alternatív változatai, meg ilyen-olyan beszólások is.

Túlzott háttérkutatásba kezdtem a Nászúttal kapcsolatban, és nagyon félek, hogy a történet rovására fog menni, arról nem is beszélve, hogy Erzsi nem hajlandó főszereplőként viselkedni és inkább csak megfigyelője annak a történetnek, ami basszus, vele történik. Nem kéne így lennie. Rugdosom, hogy viselkedjen, de még nem hajlandó produktív lenni.

S végül: kedvem támadt feltölteni ide valamit, szóval elkezdtem befejezni az egyik félkész one-shotot. Írtam hozzá vagy 800 szót, aztán a történet elküldött az anyámba. Írtam tovább, ezúttal angstos GerItát, amin végig húztam a számat, mert a No. 1 történetet totál elspoilerezte volna.

Szóval, mivel oly nagy volt bennem az igény arra, hogy ne csak az ördögszekereket forgassa itt a szél, úgy döntöttem, hogy csak felteszem az egyik szöszt, amire még anno Domini azt mondtam, hogy az íróasztalom fiókjában fog megrohadni. Azóta asszem egy kicsit változott az értékrendem.

Szóval tá-rá.

Ha jól emlékszem, akkor anno ez a kép adta hozzá az ötletet.

Régi fénykép

A tavasz beköszöntével Erzsi úgy döntött, hogy ideje rendet raknia a padláson. Úgyis fel kellett vinnie a téli függönyöket és megkeresnie a tavasziakat – mindenkinek megvan a maga heppje, ő szereti évszakonként cserélni a függönyeit, ez van.

Vitt fel magával egy hordozható hangszórót, és a telefonjáról ment a zene, miközben pakolászott. Énekelt is hozzá, miközben megpróbált rendet teremteni az évszázados kacathalomban. Jó nagy kúriában lakott, és baromi nagy volt a padlás is, ő meg országhoz méltón gyűjtögető életmódot élt.

Talált néhány érdekes dolgot. Az első szalagja, amit még Felikstől kapott ajándékba. Valószínűleg megvesztek volna érte a múzeumok, de kit érdekel, ez az övé. Ugyanez volt a véleménye a valaha volt összes harci öltözetéről, amik gondos rendben, letakarva, próbababákra húzva sorakoztak a fal mellett.

Néhány holmit leselejtezett (vagyis tényleg elküldte a múzeumnak), ilyen volt az 1890-es évek összes bécsi báli meghívója. Őszintén szólva, fogalma nem volt róla, minek tartotta meg. Akkor kellett volna ezeket is kidobnia, amikor a régi báli ruháit tüntette el.

A dedikált József Attila és Jókai-sorozatok mellé berakta a tűzálló páncélszekrénybe az ugyancsak dedikált Krúdy-összest is. Ugyan a kúria a legmodernebb tűz- meg füst meg minden észlelő berendezésekkel volt felszerelve és oltórendszer is volt beépítve, de jobb az ilyesmiket biztonságban tudni. Hasonló páncélszekrényben pihent az összes felszentelt zászlaja.

Valahol a kupac közepén tartott – és véget ért a Bartók válogatás, ami után a Liszt kezdődött –, mikor megtalálta a fényképes-dobozt.

Fotográfiák, ahogy haladunk előre az időben, egyre több. Erzsi mosolyogva lapozgatta az albumokat, önmagát látta viszont a képeken, miniszterei és államférfiai, meg egyéb jelentős, vagy kevésbé jelentős, de szívéhez közel álló személy mellett. Gilbert talán az utolsó kategóriába fért bele. Változatos helyzetekben tűnt fel a lány mellett, voltak képek az átkosból, a világháborúkból, vagy éppen pártgyűlésekről, esetleg az utána tartott összeröffenésekről, változatos társaságban.

A nagy háború előtt, egy bálon készült az a kép, amin végül megakadt a szeme. Elsőre rá se ismert Gilbertre, de utána le sem tudta venni a szemét a fotóról.

Valamivel leönthette, vagy csak ilyen furcsa módon színeződött meg a korral a fénykép, esetleg egy elfeledett pillanatában nekiesett színes ceruzával, ki tudja. Báli ruhában álltak egymás mellett, Gilbert feszesen kihúzta magát az öltönyben, Erzsi pedig csipkés, habos-babos ruhában. Mégis az öregedés színezhette meg a képet, különben nem lenne meleg, sárgásbarna ruhában.

Igazából a ruha lényegtelen. Mindig is az volt. Azon akadt meg, hogy Gilbert a képen szőke volt. Szőke, kék szemekkel, egészen emberi árnyalatú bőrszínnel. Semmi nem mutatta, hogy a képen szereplő, halványan mosolygó férfi arca általában a frissen meszelt falhoz hasonlított, a haja pedig ezüstfehér volt. Ezeknek nyoma sem volt, csak a hibátlan, sima bőr látszódott.

– Mi a jó eget csinálsz, kislány – csapkodta meg az arcát, hogy magához térjen.

Becsapta a fotóalbumot, és rekordgyorsasággal befejezte a takarítást. Lement a konyhába, vacsorát főzött. Újra és újra a képre terelődtek a gondolatai, végül nem bírta tovább, felment érte. Lehozta és beletette egy üresen árválkodó képkeretbe.

Később, jóval később, mikor a hirtelen rászakadó munka mellett végre levegőhöz jutott, fogta a képet és kocsiba ült. Bármerre ment, mindig a sebességhatár teteje volt a cél, és amint átlépte Németország határát, beletaposott a gázba. Nagyjából kétszázhússzal döngetett végig az országon Potsdamig.

Nagy Frigyes testének kalandos története volt. A nagy király azt kérte, hogy temessék el a Sanssouci kastélyban, a kedvenc kutyái mellé. Utódja mégis inkább a potsdami székesegyházban temettette el a királyok közé. Később a világháborúk miatt többször áthelyezték a sírt, végül Németország egyesítése után, 1991. augusztus 17.-én, Nagy Frigyes halálának 205. évfordulóján újratemették, oda, ahova a király eredetileg kérte. Gilbert elég sokáig járt ezzel az öccse nyakára ahhoz, hogy Ludwig az újraegyesítés minden baja mellett ezzel is foglalkozzon.

Egyikük sem sejtette, hogy Gilbernek mi volt ezzel a célja. Csak egy gesztusnak tűnt egy rég elhunyt, de szeretett király felé.

Január 18.-a Poroszország nemzeti ünnepe volt hajdan. Erzsi a sorozatos civódások miatt korábban sem tudta a helyén értékelni ezt a jeles eseményt, ahogy a többiek is nagy ívben tesznek az ő nemzeti ünnepeire. 1992 óta pedig inkább gyásznapnak, mint ünnepnek tűnt a szemében.

Fél évvel drága királya újratemetése után, a saját, megszűnt nemzetének ünnepén Gilbert végérvényesen megszűnt létezni.

Erzsi csak beköszönt a kastély portáján. A pult mögött ülő fickó régi ismerősként üdvözölte. Erzsi végigjárta az ismerős utat befelé, kiment a kertbe és megállt a fűben pihenő kőtábla mellett. Roderich vetette fel, hogy temessék ide. Az egész procedúrát ő és Basch felügyelte; Erzsi képtelen volt rá, Ludwig pedig nem tudta felfogni.

Azon az ezerszer elátkozott napon olyan fél tíz magasságában csörrent meg a telefonja. Felvette, és Ludiwg fakó, élettelen hangon mondta, hogy Gilbert nem kel fel. Dolgoznia kéne, már másfél órával tovább engedte aludni, de Gilbert nem kel fel.

Akkor tényleg sietett. Ő értesítette ki az országokat egyik testvérük szomorú sorsától, ő próbálta megértetni a sokkot kapott némettel, hogy Gilbert nem is fog magához térni, soha többé. Így marad az örökkévalóságig, lehunyt szemekkel, egy kicsit mosolyogva, békésen, mintha csak aludna.

Letette a sír mellé a fényképet.

– Egyszer megkérdezted tőlem, vajon hogy néznél ki, ha nem lennél albínó. Nem tudtam válaszolni. Szerintem ez a kép egész jó. Így elnézve még talán azt is elhinném, hogy Ludi az öcséd.

Leült a sír mellé a fűre és beszélt. Beszélt reggel tízig, mikor a kastély kinyitott a látogatóknak, akkor elvonult az egyik látogatók elől elzárt részbe. Megpróbált dolgozni a régi emlékeket felidéző falak között.

Zárás után újra kiment. Csak akkor vette észre, hogy a képet ottfelejtette. Valaki elfektette a fűben, és keresztben egy szál kék búzavirágot és egy piros tulipánt fektetett rá.

Vége.