Humalai-lai #5 #Vége

Mélyen tisztelt publikum! Végre és nagy sokára – íme!

Remélem, megérte majd' húsz nappal később kirakni, mint eredetileg terveztem. Ez úton is elnézéseteket kérem érte.

Egy kis érdekesség: a dokumentumot, amibe elkezdtem írogatni ezt a történetem, január harmincadikán hoztam létre, de a kis füzetkémbe már előzőleg is voltak felvezetve belőle dolgok. Amikor nekikezdtem feltöltögetni az oldalra ezt a történetet, még vacakoltam egy sort a tördeléssel, utólag beleírtam pár szakaszt, meg el is vettem néhányat. Akkor tizenhétezer szó volt, most, az utolsó átírás után összesen huszonnégy és félezer.

Hát. Nem először fordul elő velem, hogy Tino bőrébe bújva hirtelen rám tör a szómenés.

Szomorúság: ma reggel a munkatársaim kifejtették, hogy nem szeretik a tonhalat. Egy kicsit magamba szálltam.

OLYAN CUKI

Megoldás, avagy tavasz dunsztosüvegben

Nagyon komoly elszántsággal álltam meg a szobánk ajtaja előtt. Tűnődtem egy picit, hogy miként menjek be, végül úgy döntöttem, hogy leveszem a kabátom és felgyűröm az ingujjam. Csak a rend kedvéért. Meg kevesebb ruhában könnyebb verekedni.

– Bemész még ma? – kérdezte Dani.

– Hoztam neked sámlit, ha szeretnéd orrba verni – nyújtotta felém a nevezett tárgyat Gilbert.

Dani a kameráján keresztül figyelt. Vetettem rájuk egy degradáló pillantást és gondom volt rá, hogy ne tudjanak bejönni utánam. Ez kétszemélyes dolog lesz. Majd mi lebokszoljuk szépen Berwalddal.

Nyilván úgy léptem be a szobába, hogy Denny éppen benn volt. És az én ágyamon döglött, fene a pofáját. A létránál feküdt, fejjel lefelé. A fejét a létra felső fokára támasztotta, és már egészen az arcába szökött a vér, a lábait meg a falnak támasztva szétdobta, mintha spárgára nyújtana. Asszem bámultam rá egy kicsit, félig ezzel a „mi a fasz”-nézéssel, félig roppant örömmel a szívemben, mert a jelenléte azt jelentette, hogy egyszerre ölhetem meg mindkettejüket, és Daninak nem kell hagynom belőlük, muhaha.

– Berwald – dobtam csípőre a kezem. – Ráérsz pár röpke másodpercre?

Úgy pislogott rám a gépe mögül, mint egy bánatos kiskutya. Nem hatott meg.

– Valami gond van?

Nagy levegőt vettem, hogy lekapjam a tíz körméről, de Denny röhögni kezdett.

– Húha, Berci, kösd fel a gatyád, most majd jól kiosztanak! Hej, Tino, szerintem állj székre, akkor talán feléred őt ültében.

Elfutott a pulykaméreg.

– Befognád? – brummogta Berwald az unokatestvérének. Visszafordult felém. – Folytasd, kérlek.

Denny prüszkölős nevetése egy kicsit kaparta az idegeimet, szóval a praktikussággal kezdtem.

– Októberben kidobtad, nincs kedved most is megcsinálni?

– He? – kapta fel a fejét Den.

Berwald felugrott, mintha csak az engedélyre várt volna egész életében. Udvariasan elfordultam és kibújtam a cipőmből, míg ők lerendezték ezt a családon belüli erőszak-dolgot. Denny visított, mint egy disznó, az ágyam végébe kucorodott, és dán profánságokat vágott Berwald fejéhez, aki fellépett a létra második fokára, és úgy nyúlt utána. Akkor kapta az arcába a párnámat, de ez nem tántorította el semmitől, megragadta a kuzinja bokáját, és közelebb rántotta. Denny akkor felhagyott az ellenkezéssel, és helyette nyüszögve elhagyta magát. Berwald lehúzta őt az ágyról és a vállára vetette, mint egy cementes zsákot.

– Kinyitod nekem az ajtót?

– Hogyne.

Már mentem is. Szívélyesen Dennyre mosolyogtam.

– Daninak lesz pár kedves szava hozzád.

Denny ekkor már nagyon sírt. Egy pillanatra már majdnem megsajnáltam, de aztán mégse. Amint másodjára is a vigyorogva sámlit ajánlgató Gilbert arcába vágtam az ajtót, ott folytattam, ahol abbahagytam.

– Na figyu. Értem én, hogy bunkó voltam, és nagyon sajnálom, de ez még nem indok arra, hogy mindenféle pletykákat terjessz rólam.

Úgy nézett rám, mint amikor egyik este lefuttatott egy tesztet a kódján, az működött, elment fürödni, tesztelte még egyszer és a kód nem működött. Ugyanannak a szelíd értetlenségnek a mikromozdulatait láttam az arcán, meg a kezén, ahogy az ujjaival a combján dobolt.

– Volt az a… tudod, az az este, ami után reggel elkaptál az ágyadban – segítettem ki.

– Ah – emelte meg az állát.

– Na, tudom, hogy… hát érted, de azért egy kicsit rosszul esett, hogy visszahallottam.

– Csak Dennynek mondtam – biccentett az ajtó felé.

– Ugyan nem szeretném, ha ilyesmi még egyszer előfordulna, de azért értékelném, ha az életemről nem mesélnél Dennynek. Csak mert most az egész haver-társulat ezen csámcsog.

– Nem tudom, melyikünk hupákolt a másik ágyában – hümmögött.

– Jó, oké – emeltem fel a kezeim védekezően. – Tényleg, nagyon-nagyon sajnálom, és egyáltalán nem mentség, de rohadtul részeg voltam. – Valami hirtelen szöget ütött a fejemben. – Egyáltalán, te minek voltál benn? Ha én arra jönnék be, hogy te vagy éppen valakivel, akkor kimennék. Már nem azért.

Hirtelen nagyon rondán nézett rám, ahogy eddig még csak Dennyre és a Neptunra¹ láttam nézni. Elfojtottam a vágyat, hogy behúzzam a nyakam és elköltözzek a bolygóról, miközben ő nagyon lassan és nagyon tagoltan mondta, nyomatékot adva minden szónak:

– Kinn aludtam, a közös helyiségben. Reggel jöttem be, hogy átküldjek egy doksit a laptopomra és vissza tudjak menni dolgozni.

Krákogtam.

– Hát. Bocs. Amúgy fainak a párnáid.

A témaváltásra csak áthelyezte a súlyát egyik lábától a másikra és összefonta a karjait maga előtt. Én feltűnően vidáman folytattam az eredeti szándékaim kerülgetését.

– Svédországból hoztad? Mármint a párnáidat.

Nagyot szusszant.

– Aha.

– Majd hozol egyet nekem is? Mikor mész haza?

– A nyárig nem terveztem. – A végén felvitte a hangsúlyt, mintha nem tudná, hogy mondani vagy kérdezni akarja.

Pillogtam rá.

– Nem mész haza karácsonyra? – emeltem fel fél szemöldököm.

Pillanatnyi szünet után gyorsan megrázta a fejét, olyan erőteljes mozdulattal, hogy meg kellett igazítania a szemüvegét.

Elképedtem. Karácsonyra eddig mindig hazamentem, még ha csak négy-öt napra is, mert szilveszterre már nyilván visszajövök, és a jet-leget is ki kell pihenni, hogy erőm teljében köszönthessem az új évet.

– És miért nem mész haza? – faggattam tovább.

Megrántotta a vállát.

– Anyáméknak mindegy, hol vagyok, dolgoznak.

– Anyukádék dolgoznak karácsonykor?! – szörnyülködtem.

– Ühüm. Az elmúlt pár évben Dennyéknél voltam.

A szívem. Nem elég, hogy ez a drága lélek nem tudja mozgatni az arcát, ami talán huszonvalahány év élet után nem okoz neki akkora gondot, de hogy azt se tudja, milyen egy igazi karácsony?

– Ne aggódj! – ragadtam meg a felkarját. – Majd én megmutatom neked a karácsony szellemét!

– Tino, én nem…

– Igazán nem szükséges megköszönnöd – hessegettem félre a hálálkodását. – Örömmel megteszem.

– De…

– Jól fogod érezni magad, majd meglátod! – kacsintottam rá.

Átfutott rajtam, hogy az a pár nap, ami még hátra van karácsonyig, mennyire kevés előkészületnek ad időt. Fejben már vázoltam a listát, csillagoztam a legfontosabb teendőket, és a gondolataimba merülve hagytam ott megszeppent svédemet.

Daniék már Dennystül eltűntek valamerre, szóval zavartalanul tudtam lecsattogni a boltba. Csak a csillagszórók kosárba ejtésekor esett le, hogy amúgy ígértem Berwaldnak egy elkalapálást.

A kasszánál kígyózó végtelen sorban is ezen rágódtam. Megérdemli vajon vagy nem? Kell, hogy a képemben tovább verje az isten? Meg furán venné ki magát, ha előbb elagyabugyálom, utána meg megtömöm tradicionális karácsonyi kajával. Mert ha a pitém ízlett neki, akkor csak van bennem a főzésnek legalább valami halovány szikrája, amivel legyalulhatom a többiek alaptalan vádait a konyhámat illetően.

Végül nagyon önelégülten arra jutottam, hogy majd az ünnepek után megverem.

Dani: Valld be, csak tetszik neked

Vanya: Dani, kérlek

Dani: Azért fogod a pártját, mert nem akarod, hogy bejöjjön a fogadás, mi?

Vanya: Mondanám, hogy nem, de nem fogok hazudni nektek, kolkol

Tino: Nem ismerlek titeket.

– Arra azért kíváncsi vagyok, miért pont nekem kell ezt csinálni – szuszogott hangosan Gilbert.

Akartam válaszolni, de sajnálatos módon engem egy kicsit jobban megviselt a hatvan kilós virágláda cipelése egyik helyről a másikra, mint őt. Mikor nagy sokára megálltunk Roderich szobája előtt, és már levegőt is kaptam, sőt, a beállt derekamat is kiroppantottam, válaszoltam a kérdésre.

– Mert Dani barátja vagy, és most szüksége van a segítségedre.

– Nem – rázta a fejét. – Te meg Ivan vagytok a barátai, én csak az ivócimborája vagyok, ennek megfelelően engem nem kötelezhettek arra, hogy ilyen szarokat cipeljek.

– De itt vagyunk.

– És miért ide hoztuk?

Eszembe jutott, hogy amúgy kopogni kéne. Megtettem.

– Azért, mert Daniék szobáját nem nagyon lehetne gyorsan polkorrektté varázsolni, Roderiché viszont eleve az.

– És mi a fasznak kellett elhozni a virágokat Nedtől? – mutatott le a virágládában sorakozó tulipánokra.

– Mittomén, Feliks ötlete volt.

– Egyszer megölöm. Egyszer bizony isten megölöm a srácot.

Elunta a várakozást, és hangosabban dörömbölt, mint én az imént.

– Rod, tudjuk, hogy odabenn vagy, és nem érdekel, hogy Basch épp most számolja a szeplőket a selymes arisztokrata seggeden, most told elő a képed, vagy megemlegeted!

– Honnan tudod, hogy selymes a feneke? – érdeklődtem.

– Volt szerencsém segédkezet nyújtani neki, mikor beköltözött, és ha valakinek minden testrészére külön testápolója van, az már jelent valamit, nem gondolod?

– Azt hittem, utálod – mutattam elképedve az ajtóra.

Az ajtó nyitva volt, és ott állt egy teljesen jól fésült Roderich, komplett frissen vasalt gúnyában.

– Én is – mondta. – Még egy ok arra, hogy halvány elképzelésem se legyen róla, mit kerestek itt.

Felháborodva felkiáltott, mikor Gilbert egészen egyszerűen arrébb tette és bement mellette a szobába.

– Fasza, nincs itt semmi, és még az se érződik, hogy keféltetek.

– Hogy mit csináltunk?! – prüszkölt fel Rod.

Vállon veregettem.

– Bocsi, látták, hogy Basch-sal ketten mire készültök.

Értetlenül bámult rám vissza. Gilbert közben nekiállt pakolászni, ami járt némi hanggal, mire odafordult.

– Szabad tudnom, mi a jó francot csinálsz?

– Vészhelyzet van.

– Hogyne – forgatta a szemét.

– Itt vannak Dani szülei – tájékoztattam.

– És azzal mi a baj?

– Az, hogy Dani Hetás, de a szülei nem tudják, hogy Hetás – magyaráztam türelmesen. – Nem tudom, hogy Magyarországon miként megy az ilyesmi, de azok alapján, amiket Dani mesélt, a szülei nem feltétlen a támogatók felé húznak.

– Ilyenkor megcsinálja azt, hogy nem pofázik! – szólt ki Basch a fürdőből.

Gilbert kaján vigyorral az arcán fordult Rod felé, aki a karomnál fogva behúzott a szobába, és becsukta az ajtót. Utána halkan mondott valamit az ajtónak.

– Mi?

– Mondom, a fél Heta azt hiszi, hogy henteregni jöttél, de azt nem akarom, hogy a fél koli azt higgye! – ismételte hangosabban és jóval ingerültebben.

– Feliék láttak titeket, szóval az egész egyetem tudja – csicseregtem.

Rod fájdalmas sóhajjal lefejelte a fürdőajtót, aztán felkiáltott meglepetésében, mikor Basch odabentről feltépte azt. A svájci karjaiba tántorodott, aki nem túl finoman talpra állította.

– Hogy kik láttak minket?

– Feli – fuvolázta Gilbert, és felhajította Rod maradék cuccát a felső ágyra. – Hej, Tino, szerintem megvagyunk, szólhatsz Ivannak.

– Miért kell szólni Ivannak? – kapkodta a fejét köztünk ide-oda Rod.

– Hogy áthozza Dani feltétlenül szükséges holmijait. Ne aggódj, csak pár óra az egész. Bejönnek a szülei, megcsodálják, hogy milyen rendes gyerekük van, azt' lépnek tovább. Nyertek valami utazást, és mikor meghallották, hogy Daninak nincs pénze hazamenni az ünnepekre, úgy döntöttek, hogy az egyik napot feláldozzák a meglátogatására.

– És erről most kellett szólni nekem? – fakadt ki.

– Meglepetésnek szánták, fél órával ezelőtt szóltak, hogy egyáltalán benéznek. És bocs, Rod, te voltál az első, aki eszünkbe jutott, mikor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kinek nincs telehányva a szobája LMBT-cuccokkal.

– Képzeld, én nem akartam segíteni – vette át a szót Gilbert –, csak éppen arra kószáltam, és mire kettőt pislogtam, már azt a kurva nehéz virágládát cipeltem ide Toni és Ned szobájából. Amit majd ti visztek vissza, Tino, én azt még egyszer fel nem emelem.

– Még be is kell hozni.

– Állj, állj, milyen virágláda? – fakadt ki Rod.

– A tulipános láda, ami ott van kinn az ajtó előtt és van vagy száz kiló.

Roderich kinyitotta az ajtót. Megnézte a ládát. Becsukta az ajtót, és feladta az életet. Basch csak előkotorta az asztal alól a táskáját, összeszedte a füzeteit meg a könyveit az asztalról – ezek szerint tanulni jött át –, és egy elegáns intés kíséretében mozdult az ajtó felé.

– Igazán maradhatnál lelki támaszt nyújtani – morrant fel Rod.

– Minek? Itt van ez a kettő, és saccra jön még legalább három, lesznek rád elegen, Österlichi².

– Pocsék barát vagy.

A svájci rántott egyet a vállán és távozott. Nem kellett betennie az ajtót maga után, már jött is be Ivan, Feliks női ruhában meg valami random csaj. Aztán persze leesett, hogy a random csaj igazából Dani, csak basszus, olyan máshogy nézett ki! Amikor anyaszült meztelenül kikelt az ágyból, férfiasabb volt, mint most. Lehet, hogy a smink tette, amiből Feliks felkent egy keveset a szemére és az ajkaira.

– Mi a faszt bámultok?! – fakadt ki Dani férfihangon.

– Jó a draged – bökött rá Gilbert. – Amúgy nem úgy volt, hogy az anyjáéknak nem kéne tudni, hogy Hetás? És így akarjuk titkolni előle?

– Dani transgender, drágám – duruzsolta Feliks kedvesen. – Istenem, néha olyan egyszerű vagy, hogy egy szög hozzád képest integrált áramkör.

Úgy tűnt, hogy ez az információ mind Gilbertnek, mind Rodnak új. Még jobban megbámulták Danit, aki morogva akasztott fel egy meglehetősen ocsmány mázolmányt a sebtiben falba vert szögre.

– Gyönyörű – lépett hátra. – Tényleg, bazmeg, egészen csodálatos.

– Semmi baj, Danyuska – kapta el és szorongatta meg Ivan. – Ennek vége, és elviszlek valami atom helyre.

– Alfie féltékeny lesz – hallottam Dani tompa hangját Ivan méretes karjainak mélységéből.

– Heh, legyen. Legfeljebb jön ő is.

– Nem leszek harmadik kerék.

– Akkor hozzuk Tinót meg a szobatársát is.

– Nincs semmi köztem meg a szobatársam között! – szúrtam közbe.

– Még! – vágták rá.

– Honnan a toszból szedtétek, hogy alakul valami?! – tártam szét a karjaim.

– Újabban tízből kilencszer róla beszélsz – göcögött Ivan.

Dani is egészen megvidámodott. Kicsit feljebb rángatta magán a szoknyát.

– Huh. Akkor, megvagyunk?

Körbenéztünk a szobában. Rod minimalista, de nem túl rendezett szobája megtelt azokkal a holmikkal, amiket Dani létszükségletnek ítélt. Az asztalon ott volt kicsapva a laptopja, mellette pár füzetével, Rod zenész könyvei közé besuvasztottak pár magyar nyelvű példányt, a falon ugye ott volt az ocsmány mázolmány, és az alsó ágyra magyaros mintájú ágytakaró került.

– Nagyszerű – csapta össze a kezét. – Srácok, húzzon mindenki a faszba.

– Én is? – kérdezte Rod. – Már nem azért, de mi lett volna akkor, ha elsőnek engem kérdeztek meg erről a pankrációról?

– Ugyan már, Roddy, ne szívd mellre, ez csak…

Finoman kopogtattak az ajtón.

– Kérlek mondd, hogy nem adtad meg nekik a szobaszámot – mondta Gilbert.

– Ühm – felelte Dani.

– Szép. Akkor most nyiss ajtót, és találj ki valami mesét, hogy mi a faszért van ennyi srác a szobádban.

Ezt a kérdést Rod megválaszolta azzal, hogy elsasszézott Dani mellett, és az egyik fiókból kicsapott egy pakli Fekete Pétert. Pillanatok alatt elfoglaltuk az asztal körüli helyeket, és Gilbert már osztott is, közben az orra alatt németül morgott. Dani ennek hallatán visszafordult az ajtóból:

– Srácok, a szüleim egy kukkot se tudnak angolul, anyám viszont némettanár.

– Faszom – felelt Gilbert, és lecsapta elém a kártyáimat.

Úgy tettünk, mintha mély játékunkból éppen akkor néztünk volna fel, mikor Dani sugárzó mosollyal kinyitotta az ajtót és köszöntötte a szüleit. Az anyja egy alacsony, karakán hölgy volt, olyan arccal, hogy nem szívesen lettem volna az osztályában. Az apjának meg olyan bajsza volt, mint Ferenc Józsefnek. Nyilván magyarul köszöntek egymásnak, és Dani hagyta, hogy összeölelgessék. Közvetlen utána ránk terelődött a szó, ami nem csoda, lévén, hogy a lehető legfeltűnőbben kezdtünk szedelőzködni. Köztük Rod is, aki komplett otthoni cuccban volt, ami ugyan minden normális embernek megtenné akár az Operabálba is, de a cipőit nem állhattunk neki lehalászni a szekrény tetejéről, pedig Gilbert rövid úton oda küldte fel az összeset. Dani mamájának azonnal roppant szimpatikus lett az osztrák. Rámosolygott és olyan szép, iskolás német kiejtéssel kérdezte, hogy még én is megértettem, pedig bizony Isten évek óta rá se néztem a németkönyvemre:

– És te vagy Eliza fiúja?

Ferenc József csúnyán nézett a feleségére, Rod az örökkévalóságig pirult, én meg nem tudtam elképzelni, mégis miként fordulhatott elő, hogy Dani szülei nincsenek tisztában a fiuk nemi hovatartozásával, mert gyermekük néma felháborodása olyan szinten férfias volt, hogy Gilbert és Ludwig elbújhatott volna mögötte.

– N-nein… – motyogta Rod zavartan. – Én… én…

– 'zt csak szeretné – csapta hátba Gilbert, és széles cápavigyora láttán Danimama egészen elszörnyedt. – De'z csajszi mindig lapátra teszi, mert 'z kuzin tehetségtelen.

– Légy oly kedves, mássz le rólam – motyogta Roderich még mindig zavartan.

– Fiúk – szólalt fel angolul Ivan, és az összes jelenlévő fölé tornyosult. – Tendáljunk szépen az ajtó felé, mert úgy látom, hogy per pillanat rendes nevén nem nevezhető pajtásunk már a karóba húzásunk részletes tervezésével van elfoglalva.

Danira néztem, és úgy találtam, hogy Ivannak igaza volt.

– Boldogulsz? – pillantottam Feliksre.

Erre ő kitolta a műmelleit, és halmozottan ribancos szempilla-rebegtetéssel, elvékonyított hangon mondta, hogy majd legfeljebb lesz új ötlete a tervezett szappanoperájába. Hirtelen kiguvadtak a szemei, mire megpördültem. Gilbert röhögve kapta a vállára a tiltakozó Roderichet, majd megcsipkedte Dani arcát, és miután eképpen aláírta önnön halálos ítéletét, Dani szüleinek díszsorfala között távozott.

– Összeszedem – indult utána Ivan.

– Segítek neki – mentem én is.

– Sziasztok! – integetett utánunk Feliks.

Még hallottam, hogyan kezd el Dani valamit magyarul mondani; a hangsúlya alapján letagadott velünk minden ismeretséget.

Humalai-lai: Sarum-barum-ba-dsss

SnickyDoo: Ilyenkor sose tudom eldönteni, hogy vajon jól vagy-e

Dani a szülei távozása után már megmosott arccal, rendes cipőkben és a megszokott ruháiban került elénk ismét. Az után, hogy visszacuccolt a saját szobájába és a virágládát, amivel én és Gilbert oly sokat szenvedtünk, egyedül visszavitte Nednek. Ezt meghallva Gilbert felemelt kézzel kiment a közös helyiségből. Ludwig tíz perc múlva jött hozzánk érdeklődni, hogy mivel borítottuk meg a bátyját, amiért először: letámadta őt; másodszor: bevette magát a szobája pöttöm fürdőblokkjába és folyatja magára a vizet, holott a víz világnapján két hatalmas transzparenssel vonult ki a zöldekkel együtt demonstrálni az Afrikában szomjazó emberek érdekeiért. Ivan felvilágosította, hogy szerinte Gilbertet jobban érdekelték a félmeztelen zöld lánykák, mint az afrikaiak.

Dani nem figyelt rájuk. Miután elküldte Felikset melegebb éghajlatra a virágláda miatt (akit ez annyira nem hatott meg, a kiosztás felénél elment illegetni magát Torisnak), Rodhoz fordult:

– Bocsi anyám miatt. Szentül meg van győződve róla, hogy akiről képet küldök neki, az potenciális férj-jelölt számomra.

– Küldtél képet anyádnak rólam? – bukott ki a meghökkent osztrákból.

– Mert kiről küldjön, rólunk? – mutattam magamra és Ivanra. – Lerí rólunk, hogy hót buzik vagyunk.

– Csak rólad – legyintett rám. – Apámnak csak problémái vannak az oroszokkal, és majdnem kitagadott, mikor mondtam, hogy van egy orosz a baráti társaságomban. Nem hiszi el, hogy léteznek nem vörösök is abban a kibaszott országban.

Morcos képpel dobta le magát mellénk. Összefonta a karjait, és olyan mérgesen nézett maga elé, hogy a semmibe meredésének a pontjában ülő Arthur pár kényelmetlenül feszengő pillanat után inkább odébb ment. Rod még mindig azt próbálta feldolgozni, hogy Dani pont róla küldözget képeket. Mi ketten Ivannal kevésbé voltunk meglepve, hát pajtásunk segítségére siettünk, hogy ossza meg velünk lelke szomorúságát, hátha hamarabb túllendül rajta.

Vanya kezdte.

– Dédapám még harcolt a polgárháborúban, de ő fehér volt. Ha apukád szeretné, akkor megkérem babushkát, hogy küldje el a fotóját.

– Alle és lúja – emelte az égnek a kezét Dani, de hiányzott belőle a lelkesedés.

– Mi a baj? – ültem át mellé, és megdörgöltem a vállát.

– Ehh. Csak megint hallgathattam, hogy miért van az, hogy nincs párom, mer'hogy az én koromban anyámék már rég összeházasodtak, a nővérem meg már meg volt születve.

– Legközelebb kövesd Gilbert példáját – javasolta Ivan. – Mondd azt, hogy szenvedélyes szerelemmel égsz önmagad iránt.

– Az a baj, hogy Gilbertből ezt az ember még ki is nézi – fintorogtam.

– Egyáltalán, mikor fotóztál le? – értetlenkedett Rod. Hirtelen elborzadt. – Mit csináltam, mikor lefotóztál?

– Semmi csúnyát, Roddy – intettem le. – Sőt, mindig a legelőnyösebb oldalad fényképezte.

– A feneked – tette hozzá Ivan.

Jót röhögtem rajta, mikor fülig pirult. Dani oldalba bökött, hogy hallgassak már, ami miatt majdnem leestem a széke karfájáról, de csak még jobban nevettem. A helyzetet fokozta, hogy Ivan Danira kacsintott, és jelentőségteljesen pillantott egyre-másra Rodra. Csak a vak, azaz Roderich nem látta, hogy percek óta némán bátorítjuk Danit.

A magyaron volt az elpirulás sora, mikor Ivan átvette tőlem a zsebéből kilopott mobilt, feloldotta rajta a zárat, két bökéssel megkereste a mappát, amiben a Rodról lőtt végtelen fénykép volt (és aminek csak nagyon apró töredéke látott napvilágot), majd passzolta a megszeppent osztráknak, hogy megcsodálhassa önmagát különböző helyzetekben. Fura képet vágott, Dani meg belefagyott a nyaklevesbe, amit nekem szándékozott kiosztani.

Összenéztek. Roderich nyelt egyet. Daninak eszébe jutott becsukni a száját. Rod kínosan érezhette magát, mert olyankor szokása még jobban kihúzni magát, hogy már csak egy ló kelljen alá, és gond nélkül eladjuk valamelyik tizenhatodik századi királyi lovasportrénak. Dani lassított felvételben eresztette le a kezét.

– De miért? – kérdezte Rod egészen lágyan, simogató gyöngédséggel.

Dani szóra nyitotta a száját, de egy hang, annyi se jött ki belőle. Azt azonban láttam a szemében, hogy akar mondani valamit, csak meggondolta magát, és inkább visszanyelte. Csöppet megtaszajtottam hátulról, hogy kisegítsem.

Elvörösödve rám szisszent, de már nem volt visszaút. Arra azért gondja volt, hogy ne hazudtolja meg önmagát.

– Festőt játszott szemem és képedet / Megfestve szívem állványára tette³.

Rod mélyen beszívta a levegőt. Nem nézett Danira, mikor az asztalon odatette elé a telefont, sem akkor, mikor felállt. Megnyalta az ajkait, mikor mintegy mellékesen megjegyezte:

– Péntekre még nincs programom.

– Ötre ott vagyok érted – vágta rá Dani.

Rod felvonta a szemöldökét.

– Három?

Rosszallón félrebillentette a fejét. Dani kivirult.

– Egy ebéd?

– Pontban délben szoktam leülni a tányérom mellé.

– Akkor tíz.

Rod ajka felfelé kunkorodott, rábólintott, és somolyogva kiballagott. Még mindig a szobapapucsa volt rajta.

Dani becsületére legyen mondva, megvárta, míg Rod után becsukódik az ajtó, csak utána üvöltött fel és cigánykerekezte körbe a szobát. Szó szerint. Kiröhögtük. Utána a Hetások röhögtek, mikor az iménti okvetlenkedésünk miatt Dani agyba-főbe akart verni minket.

– Tinókám, olyan vagy, mint egy kincs – gügyögte nekem, miközben az arcomat gyömöszölte, én meg jajgattam. – El kéne ásni.

Humalai-lai: A legjobb haverom végre összejött a sráccal, akibe bele van zúgva vagy egy éve.

SnickyDoo: Na, az tök jó!

Humalai-lai: Ja, most már egészen biztosan nem fogok tudni kivel dumálni péntek este

SnickyDoo: Mert én ki vagyok?

Humalai-lai: Egy múmin⁴

SnickyDoo: A szívedben élek?

Humalai-lai: És tudod

Humalai-lai: Istenem, tudod

Humalai-lai: Beléd szerettem

SnickyDoo: ♥

Ivan nem ment haza karácsonyra, mert Alfred anyja behisztizett valamin, amin Alfred behisztizett, és nem ment haza és addig nyaggatta Ivant, hogy ő sem. Dani nem ment haza, a már említett szegénységi okokból, és már nem is bánta, mert Roderich szülei szóltak, hogy karácsony másnapján beugranak ránézni egy szem gyermekükre, egyébként az Antillákon lesznek. Rodnak volt egy arckifejezése, mikor ezt megtudta, de Dani nem volt rest megvigasztalni.

Én a végén nem mentem haza, mert anya megírta, hogy a horoszkópja változást és megújulást javasolt, így idén vegán karácsonyi vacsorát fog főzni, amivel kilőtte a kedvenc kajáim túlnyomó többségét. Másnap hirtelen lemondhatatlan programom támadt, ami miatt nem tudtam hazamenni. Anya ettől kicsit szomorú lett, de én is siratom a kajámat. Apámtól kaptam egy elég morci e-mailt, hogy hol van belőlem a finn büszkeség, hátrahagyom őt egyedül szenvedni. Küldtem neki gyorspostán egy rúd kolbászt, amit még Dani szülei hagytak itt. A következő e-mailje sokkal melegebb hangvételű volt.

December huszonharmadikán reggel Berwald megkérdezte, hogy zavarna-e engem, ha felrakna egy kis karácsonyi díszítést. Mondtam, nem, én is terveztem kirámolni a magamét, élje ki magát nyugodtan. Elmentem boltba, hogy megvegyem a karácsonyi holmi nagy részét, és felírjam, hogy mit kell még beszereznem holnap, hogy ne haljunk meg a Nagy Karácsonyi Zárvatartás közepette. Négy zacskó szarral állítottam be, és rámosolyogtam Berwald fényfüzérére, meg a szobatársamra, aki a gépe mögött könyökölt.

– Kreatív szünetet tartasz? – kérdeztem vidáman.

– Hogyan?

– A díszítésben.

– Nem, ennyit terveztem.

Felvontam a szemöldököm és megmutattam neki, mit jelent az igazi karácsonyi díszítés. Azzal kezdtem, hogy meggyúrtam a tésztát a mézeskalácsnak, és amíg az a szekrényembe vágva kelt, összeért meg még ki tudja, mit csinált (ha méltó gyermekem, akkor görbe estét csapott az öltönyömmel és a kötött pulcsijaimmal), puccba vágtam a szobát. Berwald eleinte félpercenként rám pislogott, hogy mi lelt, majd mikor feltettem az asztal tetejére a széket, hogy a lámpára is fellógassam a díszeket, felajánlotta a segítségét.

– Óh, nem kell, hagyd csak, fogsz te még segíteni, hehe.

Egy kicsit megbillentem a széken, de egy pillanat alatt visszanyertem az egyensúlyomat. Addigra ő már félig felugrott ültéből.

– Biztosan ne segítsek? – brummogta.

– Igen, igen, biztosan, boldogulok. Még ez a két izé van és már meg is vagyok!

Mily furcsák a svéd hangzók az angolban! Dennytől tudom, hogy Berwald alig két évvel az egyetemre jelentkezése előtt kezdte el tanulni a nyelvet. Meg azt, hogy nagyon sokáig járt logopédushoz gyerekkorában, hogy rendesen el tudja különíteni az s és az sz hangokat. Bűnös élvezetté nőtte ki magát, hogy elképzeljem őt gyerekként, ahogy ül a logopédussal szemben és erősen koncentrálva megpróbálja kiejteni a megfelelő hangot. A képzeletemben Berwald gyerekként pont úgy nézett ki, mint most, csak kicsiben, abbás bilihajjal.

Lefelé kászálódás közben megint megbillentem – a sok billegésnek köze lehetett ahhoz, hogy nem vacakoltam az asztalom lepakolásával, és Umberto Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot című förmedvénye az egyik székláb alá került. Az a könyv már a létével akadályoz engem, hát még a témájával! –, és már egészen biztos voltam benne, hogy le fogok esni, de Berwald volt olyan kedves és két kézzel elkapott a derekamnál fogva.

Az arcomba szökött a vér, de csak azért mert úgy bénáztam, mint aki először akasztgat fel boákat és függőket egy közönséges, legolcsóbb ikeás mennyezeti lámpára. A helyzet intimitásának semmi köze nem volt hozzá. Tényleg nem. Pucéron szaunázom a haverjaimmal, és Dani megállapította, hogy nem zavar önnön bájaim mutogatása. Amikből sajnos még mindig túl sok van, pedig múlt héten odafigyeltem arra, hogy mit eszek, és kétszer még úszni is elmentem. A harmadik alkalomról azért mondtam le, mert nem akartam izomlázasan karácsonyozni. Sem harmadszor is megmondani az úszómesternek, hogy tisztelettel, én nem fuldoklom, csak úszok. Eredetileg korcsolyázni akartam menni, de a hokipályára csak akkor engednek be, ha éppen nincs edzés, akkor meg akár a városi jégpályára is mehetnék, mert mindkettőn tízmillióan vannak.

De ismét elkalandozám gondolatmenetém közepette.

Berwald leszedett a székről, nehogy az legyen a karácsonyi menet következő pontja, hogyan fogom az összegipszelt tagjaimat feltornázni az ágyamba.

– Következő programpont – mosolyogtam fel rá, és elkaptam a karját, hogy ne tudjon menekülni. – Mézeskalácsot sütünk!

Kissé elkerekedtek a szemei és nekiállt krákogni.

– Én igazán nem…

– Ne mentegetőzz, inkább éld ki magad most, míg nincsenek itt a többiek!

– Milyen többiek? – hökkent meg.

Az órámra néztem.

– Dani fél kilencre ígérte magát, Ivan is be fog nézni, meg még néhányan mondták, hogy lehet, hogy jönnek egy sort kreatívkodni. Úgyhogy most kell csinálnunk a magunkét, ha szeretnénk, hogy egyrészt: legyen egyáltalán saját mézeskalácsunk, másrészt: nem fogok hozzáférni az asztalhoz, ha Dani beállít, mert az a gyík mindig háromdimenziós vackokat akar sütni… remélem, hozza magával Rodot is, és ő lebeszéli a hülyeségeiről.

Míg bevezettem kedves szobatársam a finn mézeskalácsozás titkaiba, volt szerencséje meghallgatni, mi volt az eddigi összes mézeskalácsozás alkalmával.

– … és a végén Francis lisztes kézzel Feli fenekére csapott, és Ludwig meg akarta ölni.

– Ludwig, aki a Gilbert bátyja? – próbálta összekötni a rengeteg reá zúdult információt Berwald.

– Nem, az öccse.

– És Feli barátja.

– Akkor még nem voltak együtt, utána jöttek össze.

– Ah – bólintott nagyot. – Eléggé komplikált az ismerőseid magánélete.

Megrántottam a vállam.

– Kinek mi jut. Úgy vagyok vele, hogy inkább legyen komplikált magánéletem, mint…

Azt akartam mondani, hogy mint semmilyen, de végiggondoltam, hogy Berwaldot az év során nem láttam sehol. Nem jött se gólyabálra röhögni az elsősökön, nem jött az egyetemi bulikra, az őszi bálra, meg az összes ilyen fura kis ünnepségre, amit a kanadaiak tartanak, és külföldiként csak annyi értelmet látok bennük, hogy casus bibendi.⁵

Hirtelen összevontam a szemöldököm.

– Úristen. Neked nem mondtam, hogy meleg vagyok ugye?

Megint krákogott.

– Nem.

– Remélem, nem zavar. Nem zavar, ugye?

– Denny az unokatesóm – pillantott le rám.

Néztem rá.

– Együtt van Lukassal – segített ki.

– Ja, tényleg! – csaptam a homlokomra egy nyers mézeskalács-csillagot.

A disznaja meg kinevetett. Felszaladt a szemöldöke, és prüszkölve, horkantva nevetett fel, a vállait felhúzva előregörnyedt, de csak utólag jöttem rá, hogy mit csinált, akkor el voltam foglalva a méltatlankodással, hogy milyen ez már tőle, hagyom, hogy az én mézeskalácsommal művészkedjen, erre még ki is röhög.

Nem felelt, csak csillogó szemmel, a fejét csóválva, néha meg-megrezzenő vállal folytatta a késsel való tésztavagdalást.

Mert kiszúró-formánk nem volt. Hogy a negyed kilenckor beesett Danit idézzem: az a punciknak való.

Este… mit este, már hajnalban, mert negyed három volt, mire az utolsónak maradt Dennyt és Gilbertet végre sikerült kirakni. Ők nem sütöttek, csak bátorítani jöttek, meg elfogyasztani egy hatos csomag sört, egy üveg akvavittel kísérve, így a távozásukkor már voltak egy állapotban. Eleinte csodáltam, hogy a szomszéd nem kopogott át, aztán rájöttem, hogy a normálisabbja már mind hazament. Akkor viszont felnéztem, mikor alig negyed óra múlva, fogmosásból kijőve kopogtatásra lettem figyelmes.

Berwald nyitott ajtót. Denny és Gilbert egymást támasztotta.

– Bocsi – csuklott a dán. – Alfred épp… hikk…

– Baszik – segítette ki Gilbert és lehányta a küszöböt.

– Alhattatok volna Lukasnál – jelentette ki Berwald rezignáltan, a hányást fixírozva.

Azért felcsaptunk hajléktalanszállónak, és míg Berwald összetakarított, én megkerestem a szobában fellelhető összes polifoamot (egy darab), az összes tartalék pokróccal egyetemben (szintén egy), és mivel Berwald kifejezetten megtiltotta, hogy akár egy darabot is a becses párnái közül a részegeskedők rendelkezésére bocsássak, két, már kimosásra szánt pulcsit adtam nekik párna gyanánt.

Tehát hajnalban már az ágyikómban ültem, és arra vártam, hogy Berwald is végezzen a maga fürdőszoba-körével, és lekapcsolja a lámpát, mert nem volt kedvem lemászni, sem felverni a már halkan hortyogó fiúkat, akik tuti megint nekikezdtek volna valamelyik nótájuknak. Ezt a lehetőséget inkább dobtam, hát a karácsonyi recepteskönyvem lapozgattam, és cetliket dugdostam a megfelelő oldalakhoz, hogy mit főzzek.

Denny hirtelen valami fura hangot adott ki, ami miatt muszáj volt lenéznem rá, csak hogy biztos legyek benne, hogy a fuldokló kacsa hang ellenére nem most tervez megtérni őseihez. Nem tervezett, viszont megakadt a szemem Berwald asztalán, amire az én ágyamról remek kilátás nyílt.

Az asztalhoz ugye tartozik a polc, amire ő méret és szín szerint csoportosítva rakta fel a könyveit. A polc élére celluxszal felragasztva sorakoztak a kis jegyzetlapok, rajtuk ötletekkel, gyors bútorvázlatokkal, rövid bevásárlólistákkal és teendőkkel. A polc legszélén egy rajzszöget fúrt a bútorba, arra akasztott fel egy mézeskalácsot, amiről kivágás közben váltig állította, hogy múmin-formájú. A mázazásnál nem voltam ott (Ivannak próbáltam bemutatni, hogyan tudja elég finoman nyomni a mázas zacskót ahhoz, hogy ne durranjon ki), így csak most láttam, hogyan díszítette ki.

A múmin körvonalai aprócska háromszögekkel voltak megrajzolva, de Berwald gyakorlatlansága lévén kicsit felemásra sikerültek, némelyik kisebb, némelyik nagyobb volt. A közepére ferde betűkkel egy rövid szöveget írt:

TINO, JUL

Jul, vagyis karácsony. Milyen aranyos tőle, a huszonharmadikát már karácsonynak számítja!

Éreztem, hogy a szívem megmelegedik. Hát még akkor, mikor észrevettem, hogy a sütit világoskék-fehér kockás szalaggal kötötte fel.

Humalai-lai: Snicky, mostantól csak pofázni jövök hozzád

SnickyDoo: Eddig nem azt csináltad?

Humalai-lai: Hát, bevallom, kezdtem így telefonon keresztül kötődni hozzád, de most találkoztam a világ legaranyosabban mord emberével, szóval kénytelen leszel ebbe beletörődni

SnickyDoo: Fogsz még nekem dumálni?

Humalai-lai: Gondolom

SnickyDoo: Hát akkor. Úgyis beszélgetni jöttem ide :D

Humalai-lai: Pacsi, tesóóó :D

Letettem magam mellé a telefonom és kényelmesen elhelyezkedtem. Már éppen bevackoltam magam a tökéletes testhelyzetbe, mikor kipattant a szemem.

– Vittu, Tino, most mehetsz sírni Dani vállán.

Nem sírtam Dani vállán. Dani nem ért rá, mert azzal volt elfoglalva, hogy ön- és kielégült arccal üldögéljen, mászkáljon, és ugyanezzel az öntelt büszkeséggel átkarolja Rod vállát vagy derekát, valahányszor csak lehetősége akad rá. Roderich egy fokkal jobban titkolta, de ugyanez volt pepitában.

– Ők a legundorítóbban buzi bújci pár, akiket valaha láttam – jegyezte meg Romano.

– Azért Alfred és Ivan sem panaszkodhat – pillantottam rá.

Ugyanabban a pillanatban Alfred, aki történetesen éppen mögöttünk állt, átüvöltött a szoba másik felébe Ivannak:

– Hallod, Vanya, letaszítottak minket a legnyálasabb pár piedesztáljáról, most már viselkedhetünk normálisan!

– Jej! – csapta a kezét az égbe Ivan. – Azért még a nyakamba ugrasz?

Alfred elgondolkodott, majd lenézett rám, a kezembe nyomta a tengerkék koktélját, és rajtolt.

– Ne most, pia van nálam!

Nem fékezett. Ivannak döntenie kellett, mintegy három másodperc alatt. Döntött is, a piát le a torkán, utána elhajította a poharat, és elkapta vetődő kedvesét.

– Pizda, azért legközelebb hagyj időt – köhögte, és próbálta kipislogni a szeméből a könnyeket. – Másfél deci vodkanarancs húzóra azért nem a legjobb dolog, tudtad?

Alfred nem válaszolt, csak a maga roppant harsány módján röhögött.

– A kurva szájukat – morogta Romano.

– Inkább örülnél az örömüknek – mosolyogtam rá. Belekóstoltam Alfred hátrahagyott koktéljába. – Úristen, hogy tudja ezt a gejl löttyöt meginni? Asszonyok itala ez!

– Ne mondj ilyet, mert megsértődök – csilingelt fel mögöttem Feliks, kivette a kezemből a poharat, és ellibbent. Megint szoknya volt rajta.

Romano megvetően bámult utána. Romano aznap este mindenkire megvetően bámult.

– Mi a gond? – mosolyogtam rá.

– Mi az, hogy mi a gond?! – csattant fel. – Itt vagyok, ezen a kurva partin, nincs semmi dolgom, és az isten verje meg, mindenkinek van kivel kefélni, csak nekem nincs!

Nagyon néztem rá. A szemét forgatta.

– Te nem számítasz.

– Már mifaszért ne.

– Ezért, cazzo!

Odadobta nekem a telefonját, ami miatt majdnem leöntöttem magam sörrel. A sör megúszta, a telefon a földön kötött ki, ami miatt Romano megpróbált keresztre feszíteni a pillantásával. Sűrű bocsánatkérések közepette hajoltam le a készülékért, hogy szemrevételezzem a házi készítésű appot, melyben komoly fogadásokat lehetett kötni. Kivel fog Tino legközelebb részegen összefeküdni, erről ki fog tudomást szerezni, vagy mikor fogok a szobatársam miatti szerelmi bánatommal Dani vállára borulni.

– Anyátok szentségit.

Később, mikor már elég csúnyán berúgtam, és kiszúrtam a tömegben Nedet, felrémlett bennem ez az app. Nekimentem. A satufogás huszadik másodpercében öt százalék nyereséget ígért a szabadon engedése fejében. A végére sikerült hatvan százalékot kisajtolni belőle, és elég volt nagyon csúnya pillantással felé léptem, mikor megjegyezte, hogy a külső kényszer hatása alatt megkötött szerződés elméletileg érvénytelen.

– Gyakorlatilag nem az – sietett leszögezni.

– Na azért.

Visszadobtam magam Romano mellé a kanapéra, és megfürödtem az olasz elismerően hitetlenkedő pillantásában.

A vizsgaidőszak januárban folytatódott. A szilveszteri bulival beütő szar hangulatot csak megfejelte a visszatérő vizsgaidőszak, és az idegösszeroppanás egyre fenyegetőbb árnya. Berwald jelenléte ráadásul kezdett kikezdeni, főleg azért, mert a maga csendes módján ő egy gondoskodó típus. Egyszer lebasztam, amiért elmosogatott utánam. Utána csak suttyomban, egyesével termelte ki a mosogatóból a belehányt szart. Egyik nap vagy egy órát meredtem az utolsó kanál kávéra a doboz alján, de nem volt időm lemenni boltba. Tízpercenként ellenőriztem, hátha történik valami csoda, és költözik bele kávé. Egyszer kellett kimennem vécére, és a csoda megtörtént.

Műszakin kevesebb vizsga van. Ők gyakorlati tárgyakban bővelkednek, és ha öt vizsgájuk van egy vizsgaidőszakban, akkor már a homlokukat törölgetve sírnak, hogy ezt nem lehet bírni. Nekem tizenegy volt. Berwaldnak három, és abból kettőt megcsinált decemberben.

Talán lendített volna a tanulásomon, ha nem azt nézem, hogy ki milyen szart tölt fel a Heta csoportjába. Arthur már ezer éve végzett, ő Angliából posztolta a különböző fotókat, hogy éppen merre van, vagy hogy milyen rohadt cuki a skót lógófülű macskája. Gilbert és Denny hetente átlag kétszer ottalvós bulit rendeztek valakinél, mert megtehették. Denny mezőgazdásznak tanuló pasija úgy üvöltött emiatt Dennyvel az éjszaka közepén, hogy a kollégiuma megrovásban részesítette, és közölték vele, hogy még egy ilyen stikli, és kitiltják az egyetem összes kollégiumából.

Az ilyen apró információmorzsák összegyűjtéséből is látszódik, hogy mennyire nem akartam Berwaldra figyelni. Mennyire nem akartam tudomásul venni őt, mikor elunta, hogy már negyedik napja ugyanazt a zacskós levest eszem, mert nem akarok főzni és nem akarom elmosogatni az edényeim, amiknek az elmosását megtiltottam neki. Akkor kapott rá arra, hogy előttem főzőcskézzen, olyan kajákat, amiknek az illatától összefutott a nyál a számban, és a kurva nénikéjét, többet csinált, mint amennyit megevett.

Szóval ja. A világ legrendesebb szobatársa. Etet, itat, amikor a kezébe nyomtam a jegyzeteimet, kikérdezett, és a munkaidejét feláldozva hajlandó volt tanulni velem. Mikor lement a boltba, mindig megkérdezte, hogy van-e szükségem valamire. Egy hetet sikerült úgy letolnom, hogy a vizsgára eljárás kivételével nem mozdultam ki a szobámból.

Dani, ha éppen eszébe jutott a vadonatúj pasija meg a saját vizsgaidőszakja között, hogy éppen én is létezem, motiváló és demotiváló posztereket küldözgetett. Ez az egész fogadásos dolog egy kicsit sértetté tett, szóval nem mondtam neki, hogy hagyja a kurva posztereit a faszba, inkább jöjjön át, hogy ki tudjam sírni a bánatom a vállán. Na nem, rajtam nem fog meggazdagodni senki.

Plusz ha kibírom félév végéig, akkor ő és Ivan jön nekem reteksok piával. Majd jól berúgok és megverem Berwaldot, még úgy is jövök neki eggyel, amiért kibeszélt engem és Danit.

Ez a tűz elég volt ahhoz, hogy tartsa bennem a lelket az utóvizsgák hetéig. Berwald támogatása, és a barátaim ignorálása miatt egy tárgyból se kellett mennem ismételni, szóval volt egy hetem, mikor otthon döglöttem, szenvedtem, és nem volt semmi elfoglaltságom, csak az, hogy az ágyamban heverészve Tintint olvassak, és nézzem, hogyan dolgozik Berwald. Fekete háttér előtt színes betűk. Ennyit fogtam fel a munkájából.

Humalai-lai: Snicky, te vagy az utolsó mentsváram

SnickyDoo: Na mesélj

Humalai-lai: Meg fogok halni

SnickyDoo: Azért ezzel ne viccelj

Humalai-lai: A barátaim seggfejek

SnickyDoo: Történt valami?

Humalai-lai: Fogadásokat kötöttek a káromra.

Elég volt rágondolnom, és lefejeltem a párnát.

SnickyDoo: Uh, az szar :(

Megpróbáltam pozitívan nézni a dolgot. Mármint ősziontén. Úgyis mindenki azt mondja, hogy én olyan örök pozitív személyiség vagyok. Amit abban a pillanatban amúgy marhára nem éreztem.

Humalai-lai: Nézzük a jó oldalát. Ha megnyerem a fogadást, akkor lesz egy rakás piám meg még egy rakás pénzem.

SnickyDoo: És ha nem?

Humalai-lai: Akkor pia nélkül egy valag pénzem, mert kivertem a fogadóbiztosból a részemet, ha már egyszer rajtam tollasodnak meg

Berwald odalenn valamit hümmögött. Fél szemmel rápillantottam, meg arra, hogy éppen a telefonját nyomkodja ő is. Talán megint beszélnem kéne hozzá, de annak vagy az lenne a vége, hogy nagyon kínosan elhívnám valahova, vagy még kínosabban in medias res⁶ az ölébe ülnék. Ez utóbbi egyre gyakrabban felbukkan az elmém hátuljában.

SnickyDoo: És neked melyik verzió a szimpatikusabb?

Humalai-lai: Egyik sem igazán. Itt vagyok, még egy hétig összezárva a szobatársammal, aki nemigen mozdul ki, mert itthonról dolgozik, ami miatt a kurva anyját, mert félév közben meg nem sokat láttam

Berwald élesen sóhajtott.

SnickyDoo: És az baj, hogy benn van?

Humalai-lai: Igen, baj, mert lassan ott tartok, hogy ha még egyszer kijön egy szál pizsialsóban a fürdőből, akkor ráugrok és megerőszakolom.

Snicky nagyon sokáig nem válaszolt.

Humalai-lai: Héjóóóó

Humalai-lai: Itt vagy?

SnickyDoo: Persze

SnickyDoo: És, miért is szeretnéd a szobatársadon kitölteni hirtelen támadt szexuális éhségedet?

Szárazon felnevettem. Ó, ha hirtelen támadt lenne…

Humalai-lai: Egy csomót meséltem neked a szobatársamról, nem?

SnickyDoo: Említetted párszor

Humalai-lai: Persze, mert neked valakinek a részletes fenékelemzése csak az említés-kategóriába tartozik, ugye?

SnickyDoo: Bevallom, azt a részt töröltem a hosszú távú memóriámból

A párnámba fojtottam a nevetésem, hátha nem zavarom Berwaldot, és nem kérdezi meg, hogy mit találok olyan viccesnek. Mert az utóbbi időben egyszer-kétszer volt olyan, hogy megkérdezte, min kacarászok, és amikor megmutattam neki a videót, amiben a hörcsögök vicces pillanatait kapták lencsevégre, akkor mosolygott. Olyan kicsit, Berwaldosan. Akkor is erős volt a késztetés, hogy megmondjam neki, milyen szexis, főleg az, ahogy fél lábra nehezedve behajol mellettem, hogy lássa a gépem kijelzőjét. Vagy csak a tudomására hozzam azzal, hogy belemarkolok a fenekébe.

Humalai-lai: Röviden annyi, hogy a többiek már szívatnak egy ideje azzal, hogy egy idő után az esetek többségében megtetszik a szobatársam

Humalai-lai: Meglepő módon többnyire nem működött, mert nehezen tudom megkülönböztetni a barátságot a bimbózó szerelemtől

SnickyDoo: Akkor honnan tudod, hogy ez most más?

Humalai-lai: Onnan, hogy az első két hónapban csak éltünk egymás mellett

Humalai-lai: Mármint kedves, meg minden

Humalai-lai: De ez most lassan jött

A hátamra fordultam, és megbámultam a plafont. Igen, ez most más. Dani is más volt, Ivan is más és ó, drága Eduard… Vele tényleg szerettük egymást. Egy kicsit. Gyorsan elmúlt.

Megint Berwaldra néztem. Hirtelen csapott le a billentyűzetére, és utána sebesen gépelni kezdett. Biztos hirtelen támadt valami ötlete. Megint nagyot sóhajtottam. Vajon ha elhívnám valahova, akkor tudnánk együtt működni?

Humalai-lai: Snicky, igazad van.

Humalai-lai: Alig ismerem.

SnickyDoo: Átküldted nekem a hetven randis kérdésed, de pont neki nem tetted fel őket?

Humalai-lai: De, egyet-kettőt azért igen :D

Humalai-lai: Csak azért aggódom

Humalai-lai: Az előző kapcsolatom is akkor futott zátonyra, mikor komolyabb vizekre eveztünk

Humalai-lai: Lehet, hogy nem szánok elég időt a partnereimre, mielőtt elhívom őket valahova.

A mellkasomra ejtettem a telefont. Rezzent egyet, jelezve, hogy Snicky válaszolt, de nem néztem meg, csak folytattam a plafon bámulását.

Ivan azt mondta, hogy őt Alfred cserkészte be, sőt, kifejezetten futott utána. Dani balladát írt a saját szenvedéséről, és nagyon-nagyon sokáig szemezett az osztrákkal. Máskülönben nem tudott volna egy külön, magán-fotóblogot csinálni az összes Roderiches képéből és montázsából. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy mikor veszi a bátorságot arra, hogy megmutassa neki.

SnickyDoo: Csak lesz majd jobb a helyzet :)

Csücsörítettem.

Humalai-lai: Hej, a haverjaim valszeg megint éppen dugnak valahol, és rohadtul nem érnek rám, de nekem muszáj kimozdulnom, különben a falra mászom

Humalai-lai: Nincs kedved találkozni?

Kettő percig voltam inaktív és lelépett. Tipikus.

Humalai-lai: Snicky

Humalai-lai: Snickyyyy

Humalai-lai: Mondhatsz nemet is, nem sértődök meg

De, talán egy kicsit, de hamar túltenném magam rajta. Snickyvel remekül meg lehet vitatni az életet és a világmindenséget. Kár lenne elveszíteni a barátságát, főleg úgy, hogy már lassan fél éve beszélünk csaknem napi szinten.

Megint zizzent a telefon.

SnickyDoo: Tino…

Hitetlenkedve meredtem a képernyőre.

– Bazdmeg, Dani! – vonyítottam fel.

Még bele is üvöltöttem a párnámba kínomban.

– Tino?!

Felnéztem Berwaldra, aki ott állt az ágyam mellett, és olyan magas, nem is kell székre állnia, mert lát engem a rácsok között.

– Minden rendben?

– Nincs! – vágtam rá sírós hangon, és lendületesen felültem. – Itt van ez a fasz, akinek már pofázok egy fél éve, és azt mondja, hogy ő csak beszélgetni van itt, de közben kurvára az a haverom, aki félmilliószor rám írt, és rohadjon meg mi a vittu, mi a fenének nem a pasijával van ahelyett, hogy engem csesztet?!

Gondolkodtam rajta, hogy a finn nemzeti sport jegyében elhajítom a retekbe a telefonom, de drága volt és nincs kedvem másikat venni. Sírni nem fogok, mert férfi vagyok, és a társadalmi elvárások nem engedik, hogy mások előtt sírjak.

Megrezzentem, mikor Berwald megfogta a csuklóm. A saját telefonját markolva nyúlt át a rácsok között, kiszedte és a matracra helyezte a sajátomat, majd bekapcsolta a képernyőjét és a tenyerembe tette az ő készülékét. Másfélszer akkora volt, mint az én telefonom, valószínűleg azért, hogy az ő nagyobb kezének kényelmesebb legyen. A szélesebb képernyőnek a felbontása is másmilyen volt, ezért nem ismertem meg azonnal az appot. Meg fordítva voltak a dolgok. Egy pöttöm fehér kutyus profilkép mellett ott sorakoztak a Snicky, Snickyyyy, Mondhatsz nemet is, nem sértődök meg szavak.

A felismerés valamiért kongó ürességet hagyott a mellkasomban. Felnéztem Berwaldra, akinek az ujjai még mindig a csuklómat ölelték, az arca ugyanolyan merev volt, mint mindig, de a szemeiben még sosem látott fények táncoltak.

A hangom gyönge volt.

– Te vagy Snicky.

Bólintott. Pislogtam párat gyors egymásutánban.

– Veled beszélgettem egész végig?

Ismét bólintott. Éreztem, ahogy a kín eltorzítja az arcomat.

– Neked fejtettem ki, hogy milyen jó segged van?

– Mint mondtam, azt a szakaszt kitöröltem, és nem is szeretném felidézni – dörmögte hirtelen elvörösödve.

– Szívesen elmondom élőben is, ha úgy jobban tetszik.

Erre eleresztett és eltáncolt az ágy mellől. Ó, most rontottam el.

– Szóval akkor… – szólt lassan, megrágva a szavakat. – Akkor szeretnél valami programot az estére?

– Hacsak nem akarsz itt ülni kettesben, most már halmozottan kínosan.

– Mit szólnál egy csapatépítő mosogatáshoz? – fordult vissza felém, közben a háta mögé bökött, a mosogatóban álló természettudományi kísérletre mutatva.

Elfintorodtam.

– Látom, értesz a halmozottan romantikus első randik megszervezéséhez.

Megrántotta a vállát. Kihúzta a felső asztalfiókját, és kiszedett belőle két összetűzött papírlapot, majd átnyújtotta nekem. Kérdőn néztem rá, miközben átvettem. A papírra Berwald utólag írta fel a maga részegen megdőlő betűivel: Tino 70 randikérdése.

– Még van hatvankettő – hunyorgott rám.

– Nem jó ezeket egyszerre ellőni. – Ferdén mosolyogtam rá.

– Akkor kénytelen leszel hagyni a második, még ennél is romantikusabb randinkra.

– Oh, és az mi lesz?

– Vacsorafőzés, mert a hűtőnk egyik fele életre kelt, a másik fele csak erősen rajta van.

– És a harmadik a vacsi.

– Én el akartam rakni a kaját holnapra – vonta össze a szemöldökét.

Felnevettem.

– Tudod mit? Essünk neki, ezek a fránya edények nem fogják elmosni magukat!

Tino: Rákuljatok meg

Dani: Ejjjjj, most miért

Tino: Azért, mert nem fogok félévkor a válladon zokogni

Vanya: Oh?

Dani: Hallod ezt Vanya, kihívja a sorsot maga ellen

Dani: Azért nem láttunk egy hete, mi?

Tino: Tegnap este óta hivatalos

Tino: Én és Berwald együtt vagyunk

Tino: Szóval jöttök nekem egy valag lóvéval és még több piával, hehe.

Berwald a vállam fölött belelesett a chatelésembe.

– Mi lenne, ha megfogadnád a saját tanácsod, és megpróbálnál egy kicsit figyelemmel lenni a májadra?

– Jaj, Berci, ne légy már ilyen, csak szórakozunk egy kicsit!

– Volt már hozzá szerencsém – jelentette ki rezignáltan.

Morcosan csücsörítve néztem fel rá. Ő csípőre tett kézzel vissza rám. Gyorsan feladtam ezt a ki néz morcosabban-versenyt.

– Tudod mit, jössz velem Hetázni – döntöttem. – Denny úgyis mindig vállalhatatlanul viselkedik, hátha a jelenléted megneveli.

Még rezignáltabban jelentette ki:

– Ez egy nagyon hiú ábránd, ugye tudod?

Vége

 és nem szeretnék epilógust írni. Kommentben lehet érdeklődni, hogy mi történt velük a továbbiakban.

1 Egységes tanulmányi rendszer Magyarországon. Szüleinknek még indexe volt, nekünk csak ez jutott. Örökbecsű kijelentés: az ég kék, a Neptun szar.

2 A svájciak így becézték a világháború elől Svájcba küldött gyerekeket.

3 Shakespeare 24. szonettjéből két sor. Jávor Pál fordítása.

4 Népszerű mesesorozat a finneknél és a svédeknél. Bővebb információ a megfelelő Wikipédia oldalon.

5 Ok az ivásra. Latin. Tino művelt egyetemista.

6 Egyből a közepébe vágva, irodalmi kifejezés. Dani, hagyj békét Tinónak.