Nászút #11

Ha ti tudnátok, hogy időnként mit össze tudok szenvedni valamivel… Pedig ezt a fejezetet vártam. Meg a következőt is várom. Meg a továbbiakat. Biztos azért, mert nagyjából tudom, hogy mit akarok leírni. (És van rá hétezer változatom, szóval nem fogok tudni választani, lol)

Szóóóóval, gondoltam a történeti hűség értelmében keresek egy térképet a tengerről, csak hogy tudjam, hogy mi merre van. Találtam is egy atom vagányat itten e, ez olyan, mint a Google maps, csak tengerrel. Meg lehet nézni rajta, hogy a hajók éppen hol vannak a világ tengerein. Szerintem nagyon fain.

Ezen térkép és a mélység-funkció értelmezése közben figyelmes lettem valamire. Nevezett, hogy Venezuelában (ahol perpillanat Gilbó nagypapája sütteti a hasát) van egy Vargas nevű tartomány, ráadásul a tengerparton. Kész, ennél a résznél valahogy… hát.

Függelék a történet végén. Egyébként meg fene a mindeneteket. Korábban nem voltam egy verses típus (most se vagyok, lol), de a Humalai-lai kapcsán ugye a gyűjtőmunka részét képezte, most meg balladákat olvasok, hogy meglegyen ennek a történetnek a hangulata. #rage

Lehet, hogy ma Francy szülinapja van, de azért Toni van a képen, heh. Ez a gúnya még kap némi szerepet a fejezetben.

Hogyan ne legyünk képben túl keveset szereplő észt módjára

Vacsorához gyűltek össze, mikor Erzsi nagyon büszkén helyet foglalt Gilbert mellett.

– Összepakoltam a kabint.

– Éppen ideje volt, Schatz.

– Egy köszönömnek jobban örültem volna.

– Nem az én cuccom volt széthányva – rántotta meg a vállát a vőlegénye. – És napok óta könyörögtem, hogy takaríts össze, ez a minimum.

Sötét pillantást vetett rá.

– Rátérhetek végre a tárgyra?

– Hogyne, csak nyugodtan.

Gilbert békés hangvételű válaszának hallatán muszáj volt vállon csapnia, mire Gilbert összeszűkölt szemmel felmordult. Rá se bagózott, helyette előcsapta a dobozkát, amit még Scottól kapott, és most a takarítás közben a kezébe akadt.

– Elfelejtettétek kifejteni, hogy pontosan mi is ez az izé.

– Egy darab kártya – felelt teli szájjal Toni. – Amíg nincs meg az összes, csak arra jó, hogy belerakd a francia kártya-paklinkba. Az ikrek szélviharban kanasztáztak, és meg voltak lepve, hogy a pakli fele elszállt.

– Kártyáztok a Legfelsőbb Lapokkal? – kapta fel a fejét rémülten Scott. – Ugye csak viccelsz?

– Ha tudsz mondani valami hasznosítást rájuk a porfogón kívül, szívesen meghallgatunk – így Marie.

Scott elképedt borzalommal nézett végig a társulaton, és a fejét csóválva fordult vissza a kajájához.

– Ez nem volt válasz a kérdésemre – szólt közbe Erzsi.

– Nincs rajta mit ragozni, a lényeget szerintem már elmondtuk – vonogatta a vállát Marie. – Van egy pakli kártya, amit ha összegyűjtesz, megidézheted vele a Tengert. Vagy annak az istenét.

– A múltkor még istennő volt – vonta össze a szemöldökét.

Mivel Marie éppen bekapta a kanalát, Feliks vette át a szót:

– Azért hívja mindenki tengeristennőnek, mert az utolsó, Kalüpszó, nő volt. De róla biztosan tudni, hogy meghalt.

– Egy isten, ami meghalt? – emelkedett meg Erzsi szemöldöke.

– A perszonifikáció halt meg – pontosított Romana. – A tengernek mindig van egy emberi alakja. Ókeánosz, Poszeidón, Neptunusz, aztán még vagy egy millióan, és az utolsó Kalüpszó. Tud varázsolni, meg viharokat támasztani…

– Meg hobbiból embereket átkoz meg – kotyogott közbe Alfred csillogó szemekkel. – Mint a sziréneket. Bár, a legendák szerint a hárpiák is miatta madarak. Meg van egy rakás fura szörnye, akik neki dolgoznak, és a segítségükkel néha hőst játszik és…

– Köszönjük, Al – tette a kezét a térdére Matt. – Kérlek, maradj azoknál az információknál, amikre pontos forrást tudsz megjelölni.

– Olyan vagy, Mattie.

– Veled mindig és csakis.

Marie letette a szilkéjét, a fiaihoz settenkedett, és hátulról orvul magához ölelte őket.

– Mi lenne, ha megpróbálnátok jó példát mutatni ennek a két kis apróságnak? – nézett Peter és Kalle felé.

A fiúcskákat pont nem érdekelte, hogy Marie-t mennyire zavarja vagy nem zavarja, hogy velük éppen mi van. Kalle Gitta oldalának dőlt és annyira álmos volt, hogy hagyta magát etetni, mint egy madárfiókát. Peter magának énekelgetett, és éles hangon visított, valahányszor Gitta megpróbált segíteni neki. Ő is elég laposakat pislogott.

– Olyan kis édesek – nyüszögte Marie, és összeborzolta a fiai haját.

– Nagyszerű, anya, befejezted? – kérdezte Alfred, és arrébb evickélt. – Inkább azt mondd meg, hogy lehet megidézni a tengerek urát, ha egyszer az óceánon hajózunk. Én ezt a részt tökre nem vágom.

– Mert gyík vagy – horkantott vidáman Matt.

– Kuss.

– Még egyszer így beszéltek egymáshoz, mindkettőtöket kirakom a következő kikötőben – gügyögte Marie.

– Úgy beszélnek, ahogy azt egy Kirklandhez illik! – szólalt fel sértetten Scott.

Marie nagyon csúnyán nézett rá.

– Kérlek. Így is az egészségesnél több van bennük az apjukból, nem kell, hogy továbbvigyék az összes hülyeségeteket.

– Nem tudom, mire célzol.

– Talán arra, hogy folyamatosan öltétek egymást? Szeretném, ha a fiaim nem keverednének minden második nap vérre menő kardpárbajba.

– Miért, volt ilyen? – kérdezte Alfred izgatottan.

– Hosszú – vágták rá egyszerre.

Toni kihasználta, hogy elterelődött szó, és pont az előtt ért vissza, hogy ismét elmérgesedett volna a helyzet. Egy pakli kártyával ült le Erzsi mellé, és elkezdte a szokványos, agyonhasznált lapok közül kiválogatni a díszesen kifestett darabokat. Ugyanolyan egyoldalú lapok voltak, mint Erzsi kártyája, filigrán díszítéssel és aranyozással. Toni kártyája volt az első, ami előkerült. Rácsodálkozott a férfi lapjára; soha az életben nem tudta volna a spanyolt ilyen csiricsáré, sujtásokkal és cizellált fémcsatokkal agyondíszített kabátban elképzelni. Ő és a hajó teljes személyzete csak örülhetett, ha olyan inget vett fel, amit be lehetett gombolni, és nem csak betűrte a szárnyakat a nadrágjába, hogy a mellkasát mutogassa. Azokon a napokon Romanának általában sokkal inkább nehezére esett a munkájára koncentrálni.

A pakli úgy sem volt teljes, hogy mindenki belerakta a maga kártyáját. Toni gondosan kiteregette azokat Erzsi elé, hogy meg tudja nézni őket. Akárki is csinálta ezeket a lapokat, időt és energiát nem sajnált, amikor a festésről és a díszítésről volt szó. Az arcok olyan élethűek voltak, mintha a gazdájuk miniatűr mását dugták volna bele a képbe, a ruhák, noha a szabásuk mindenképpen érdekes és szokatlan volt, a tulajdonosukhoz illett, akárcsak a kezükbe adott fegyverek.

– Te nem vagy itt – pillantott fel Gilbertre.

– Persze, mert a fiúk mindig olyat kártyáznak, amibe nem kell joker.

– Te vagy a joker? – mérte végig Scott.

– Valami bajod van vele? – húzta fel az orrát.

Scott feladta, hogy normálisan tudjon beszélgetni a legénységgel. Ennek örömére fel is hörpintette a maradék levesét és kárörvendő vigyorral lehajította Feliks elé, akinek aznap este mosogatnia kellett.

– Ugye tudod, hogy téged holnaputánra osztottunk be? – kérdezte tőle Toni.

Scott beintett. Peter kásás hangon nyugtázta:

– Scottie bácsi csúnyát mutatott.

– Majd letöröm a kezét – mondta neki kedvesen Gitta.

Ő már szedelőzködött, mert Kalle már a vállára borulva, nyitott szemmel aludt. Marie nem bírta tovább a cukiságát, nyüszögve kurkászta a sztoikus nyugalommal tűrő Matt haját. Gitta felkelve Peter keze után nyúlt, ő azonban eldobta magát a padlón és hisztizni kezdett.

– De én nem vagyok álmos!

– Nem, tényleg nem – értett egyet Gitta. – Csak lemegyünk megnézni, hol lesz a szobátok, jó?

– Már egyszer megnéztük – fonta össze a karját a fiú. – És tudom, hogy be akarsz csapni.

– Nem akarlak becsapni.

– Peter…

Scott felcsattant:

– Ne akard, hogy én küldjelek le!

Erzsi horkantva felkuncogott Marie arcán, mert a nő úgy nézett Scottra, mintha megint valami alpári parasztságot eresztett volna meg. Nem úgy Peter, aki négykézláb odatekert a szétvetett lábakkal terpeszkedő skóthoz, és az ölébe mászott.

– Nem akarok!

Scott csúnyán nézett a kisfiúra, aki legalább olyan csúnyán nézett rá vissza.

– Megvan, honnét tanulta – nyugtázta halkan Gitta.

Peter Scott mellkasának támasztotta az állát.

– Mesét! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Oh, most már mesét is szeretne az uraság? – billentette meg finoman a fejét a férfi. Erről a mozdulatról Erzsinek azonnal Roderich jutott eszébe. Arról már nem, mikor a szája sarka felfelé görbült, majd a tiltakozó gyereket a karjába kapva felkelt és megindult az alsóbb fedélzet felé. – És mit meséljek?

Peter azonnal abbahagyta a kapálódzást.

– Azt a vicceset az aranyhallal meg a halásszal.

– Sok olyan mese van.

– A vicceset!

– Gitta, elkényeztetted, régebben nem mert velem ilyen hangon beszélni.

Gitta a fejét csóválva ment utánuk. Arra azért még gondja volt, hogy a maga és a gyerekek szilkéjét odaadja Feliksnek, és megköszönje Marie-nak a vacsorát. Feliks sugárzó mosolyt villantott rá, Marie azonban nem ért rá, a cukiság-rohama aggasztó méreteket öltött, mint azt Matt mord arca tanúsította. Erzsi jót kuncogott Alfreden, aki szörnyülködve figyelte testvére szenvedéseit. Felhörpintette a levesét, és nesztelenül elosont az árbockosár irányába. Matt végig figyelte, gyilkos pillantása véres bosszút ígért.

Erzsi mosolyogva szedte össze a lapokat és adta vissza azokat Toninak. A spanyol graciast mondott, és ellibbent Romana mellé.

Mély sóhajjal nézett végig a fedélzeten, amit alig egy órája mostak fel Gilberttel. Az elmúlt napok szélcsendje és sima vize után végre feltámadt a szél, ennek (és a többiek szerint a szélpornak) is hála gyorsan szelték a habokat. Viszont a széllel a hullámzás is megjött. Már megtanult sétálni, és a hirtelen billenések kivételével már meg tudott állni a fedélzeten. Azért a leves nem maradt nyugton az alacsony peremű fatálkákban. Az egy kicsit megnyugtatta a lelkét, hogy nem csak az övéből végezte pár löttyintés a deszkán, hanem mindenki előtt maradt egy kis tócsa. Amit neki kell felnyalni.

Amint a társulat szétszéledt, szó nélkül hozta a rongyokat és a kefét, míg Gilbert elment a vödörért. Mióta a fedélzetre lépett, a hajó tisztán tartása kettejük feladata volt, csak úgy, mint Romanáé a kormányzás vagy Marie-é a főzés. Az ikrek szoktak körberohanni a hajón, hogy minden rendben van-e, van-e valahol lék, meglazult deszka, bármi. Eduard ellenőrizte a helyzetüket, az útirányt, az ő dolga volt kitalálni, hogy merre haladjanak. Nem egyszer előfordult, hogy nap küzben a pápaszemes észt feljött a fedélzetre, és útirány-módosításra kérte Romanát azzal, hogy a térképen jelölt homokbuckákon ebben a napszakban nem tudnak áthajózni. A nő mindig szó nélkül tekerte a kormányt. Toni dolga a hajónapló vezetése meg a dirigálás volt, amit a többiek lószarnak tituláltak, de ha a vitorlákkal kellett valamit vacakolni, vagy egyszemélyes feladatról volt szó, akkor Romana általában őt ugrasztotta. Ebben nagy szerepet kaphatott az is, hogy a férfi többnyire ott volt vele.

A mosogatás volt az egyetlen feladatkör, amit mindennap más csinált. Aznap Feliks volt a soros. Dora sok sikert kívánt neki és elszivárgott, mire a férje nagyon elkámpicsorodott. A végén Eduardot húzta be arra, hogy az elmosott tálakat vigye vissza a konyhába. Az észt nagyon húzta a száját, de megcsinálta.

Különös az ilyesmi. Kis közösségben vannak, kénytelenek együttműködni. Ha nem teszik, a legváratlanabb pillanatban mondhat csődöt a hajó, és ez akár az életükbe is kerülhet.

Így hát Erzsi nem panaszkodott, csak sikált.

Míg Scott lenn volt, és elmondta Peternek a mesét, Marie fenn volt a fedélzeten, és ilyen csip-csup apróságokkal ütötte el az időt, mint a tartalék kötelek kibontása, újra feltekerése, és azok esztétikus elhelyezése. Amint azonban a vörös előkerült, már el is tűnt, amit amaz csak egy morranással nyugtázott, és leült a tatépítmény lépcsőjére, éppen oda, ahol a minap Marie a fiait fésülgette. Pár perc méla malmozás után előszedett egy fémdarabot és egy reszelőt, azt állt neki ritmusosan dörgölni.

Úgy kellett rászisszennie Gilbertre, hogy neki ne ugorjon a férfi torkának, mikor a fémmorzsalék elkezdett a padlóra hullani. A férfi végül nem szólt, de felvette a reszelés sr-sr-srr ritmusát a sikálásra.

– Eeeed – szólalt meg hirtelen Feliks, végtelenségig elnyújtott e-vel. – Gyere már.

– Mindjárt!

Hátranézett a válla felett, és azt látta, hogy Eduard a korlát felett áthajolva mosolyog a vízre.

– Ezt meg mi lelte – dünnyögte az orra alatt.

– Ja, ez csak Ed meg az ő képzeletbeli barátja – horkant fel Gilbert. – Állítja, hogy egy bálna kíséri a hajót, de rajta kívül még senki se látta.

A vőlegényére bámult, aki rántott egyet a vállán.

– Mind furák vagyunk, az, hogy a gyagyás lát dolgokat, igazán belefér. Megbeszéltük a srácokkal, hogy ha igazán megkattanna, akkor majd az árbochoz kötözzük, de addig hadd vacakoljon a térképekkel.

– Hát jó…

Ed még integetett is a víznek, és idült mosollyal ment a többi frissen mosott edényért. Feliks úgy adta oda neki, mintha a férfi leprát terjesztene. Ed pofákat vágott. Mikor lefelé menet kinyitotta az ajtót, az alsó fedélzetről felszűrődött Marie hangja. Erzsi a fülét hegyezve ült fel.

– Ő most… énekel?

– Nem kizárt – hümmögött Gilbert és ő is abbahagyta a súrolást. – Ó, már megint a Senta siratója.

– Parancsolsz?

Gilbert kinyúlt és megfogta a kezét, hogy maradjon nyugton és inkább figyelje a dalt.

Halld a dalt, mit zeng a hullám

A szívem kulcsát bízom rád

Itt dobog – mélyen benn

Én itt leszek veled.

Kedves, várlak, merre vagy

Hol késlekedsz, jöjj haza

A hangodat, bár hallhatnám

Kedvesem, várok rád.

Jöjj haza, várlak téged

Nincs senkim, hogy öleljem

Nincs senki, hogy támasszon

Jöjj, kedves, hiányzol.

Félek most a sötétben

Árnyak lesik léptemet

A hangom szól, sír tehozzád

Kedvesem, vigyázz rám.

Noha az elejéről lemaradt, lassan képbe került a dal mondanivalójával: a szerelmes nő várja kedvese hazatértét, akit azonban elnyelt a tenger. Csak a szél hoz róla néha hírt, hogy Senta szíve még jobban fájjon utána.

Nem is értette, hogy Gilbertnek egy ilyen depressziós ének után hogy van ereje rámosolyogni és ott folytatni a munkát, ahol abbahagyta.

– Toni épp a napokban jegyezte meg, hogy nem hallja Marie-t énekelni. Mert amúgy sokat szokott, és sajnos nagyon szereti a balladákat. A Le beau Robert után általában tengernek akarok menni, de a La Vie en Rose-t szeretem. Hála istennek, angolul kábé csak ezt az egyet tudja, egyébként mindig franciául énekel.

– Akkor fejlődött – szólt közbe Scott, anélkül, hogy felnézett volna a fémizéje reszelgetéséből. – Mikor megismertem, még Senta siratóját is franciául énekelte.

– A srácok azon tanultak meg angolul – bökött Gilbert az árbockosár irányába. Erzsire villantott egy csálé mosolyt. – Mikor kifutottunk Angliából, Marie volt az egyetlen a fedélzeten, aki tisztességesen tudott ezen a nyavalyás nyelven. Én meg Toni még valahogy elmakogtunk, de a srácok, uhh!

Scott szörnyülködve nézett fel.

– Francia az anyanyelvük? Szent ég, apám forog a sírjában.

– Úgy tudtam, a skótok jó viszonyt ápolnak a franciákkal – mondta neki Erzsi.

– Előfordulhat, apám viszont angol volt és a franciák ellen kémkedett.

Erzsinek leesett az álla. Gilbert értetlenül meredt rá.

– Ez olyan nagy dolog?

– Az a nagy dolog, hogy az apja kém volt, és Scott itt ül! Hogy nem vagy körözés alatt?

Vállat vont.

– Nőj fel nem ott, ahol születtél, beszélj más nyelvet, mint amit elsőnek tanultál, használj más nevet, mint amit anyád adott neked és meg van oldva.

– Nem is Scottnak hívnak? – hökkent meg Gilbert.

– De. Anyám nyilván bepólyált azt' úgy döntött, hogy mi sem jobb, mint Scottnak keresztelni egy skótot.

– És hogy hívnak? – kíváncsiskodott Erzsi.

– Scott Kirkland – felelte magától értetődően.

– Most mondtad, hogy nem ez a neved! – fakadt ki Gilbert.

A férfi arcára gonosz vigyor költözött, és elégedetten hátrakönyökölt a lépcsőn.

– Látszik, hogy egyikőtök se tanult soha varázsolni. A varázslat első szabálya: sose mondd meg az igazi neved senkinek, mert hatalma lesz feletted.

Már megint a varázslat. Elég volt a hajó korlátján itt-ott szürkés-kékesen derengő, körömnyi szélpor-foltokra néznie ahhoz, hogy a hitetlensége megint meginogjon. Természetesen az is előfordulhat, hogy magától szűnt meg a napokig tartó szélcsend. Tök reális.

Mély sóhajjal nyugtázta, hogy nem is a varázslat létezésének lehetősége rémiszti meg, hanem az, hogy már nem teljesen magabiztos tagadással szemléli ezt a tárgyat. A belsőjében kibontakozó érzés inkább a beletörődéshez, mint az elfogadáshoz húzott, de a lelki világa megborításához elég volt.

Gilbert hörgése rezzentette fel az elmélyülésből.

Vőlegénye nem volt rest és kihasználta, hogy nem figyel. Természetesen azonnal belekötött Scott fémreszelék-kupacába. A skót morgott, és kijelentette, hogy nyilván olyan seggfej, hogy szanaszét hagyja maga után a retket, amit csinál, de csak az ő kedvéért, tessék. Fűzős cipője talpával söprögette a korlát oszlopai közé a sercegő reszeléket, ami felsértette a deszkát. Gilbert elvörösödve felfújta magát, de Erzsi meglegyintette a karját.

– Viselkedj, hé!

A férfi felé fordult, és Erzsi hátrahőkölt a porosz hirtelen indulatától.

– Volnál szíves ezt abbahagyni? – csattant fel.

– Micsodát?

– Az ütögetést.

– Nem ütögetlek! – fortyant fel.

– Áh, nem, ez az elmúlt egy órában a második volt.

– Alig értem hozzád!

– Szóval mégis ütögettél!

Nem talált szavakat. Feliks mögötte csücsörítve felmarkolta a tiszta tányérokat, és elegánsan távozott az alsóbb fedélzet irányába. Scott is volt olyan kedves, hogy felment a tatra, ahol nem látták.

– Ne beszélj velem ilyen hangon.

– Milyen hangon? Pont olyan hangon beszélek veled, ahogy te szoktál velem. Ne nézz rám így! – kiáltott rá, mikor Erzsi összefont karral a szemét forgatta.

– Ó, most már néznem sem szabad?!

– Én kérek elnézést, hogy vannak igényeim! – emelte fel a kezét. – De igazad van, el is felejtettem, hogy kettőnk közül egyvalaki kérhet és az te vagy. Ja, nem. Te nem kérsz, te elvársz tőlem dolgokat.

– Sose vártam el tőled semmit – sziszegte.

– Hát hogyne. A te kérésed kőbe van vésve, Schatz, de az enyémet kényed-kedved szerint alakítod, amíg megfelelőnek sem találod, aztán megpróbálsz meggyőzni róla, hogy eredetileg is azt akartam. Nem vagyok Toni, hogy papucs legyek.

Elhűlve meredt a férfira.

– Mi a franc ütött beléd?

Gilbert olyan arccal méregette, amiért egy partnerét egy bálon már felképelte.

– Hányszor kértelek meg rá, hogy próbálj meg valami rendszerű holmit összehozni a szobánkban?

– Nehogy ezen borulj meg, mert menten megüt a guta.

– Erzsi, egy kibaszott hajón vagyunk.

– Na nem mondod! – gúnyolódott.

Gilbert arca elsötétedett.

– És azt kérdezted, miért nem akarok veled aludni?

– Komolyan két földön hagyott ing miatt hisztizel?!

– Nem hisztizek!

– Akkor mi az istent csinálsz?! – csapta szét a karját. – Az egyik pillanatban még vidoran sikáltuk itt a padlót, beszélgettünk a francia balladákról, most meg ott kötsz belém, ahol tudsz!

– Ez is egy apró különbség kettőnk között. – Hirtelen nyugodt lett a hangja, amitől Erzsiben azonnal felment a pumpa. – Te ott, akkor és úgy szurkálódhatsz, ahogy akarsz, én viszont kussoljak. Te nyakon vághatsz, akár fel is pofozhatsz, de el tudom képzelni, milyen arcot vágnál, ha én tenném ugyanezt. Hát tudod mit? – Előrehajolt. – Ha még egyszer megütsz, visszaütök.

Erzsi minden izma megfeszült, a körmei fájón vájtak a tenyerébe. Igyekezett diplomatikusan visszafogni a hangját, de az reszketett az indulattól.

– Most úgy beszélsz velem, mint otthon a kérőim.

Gilbert ajka megvonaglott.

– Én nem a fizikai fölényemet akarom éreztetni – jelentette ki. – Azt mondtad, hogy nem akarsz a pénzed és a rangod alárendeltje lenni. Hát én meg nem akarok a te alárendelted lenni.

– Persze, a következő meg az lesz, hogy nem akarsz te tőlem semmit. Pakoljam is a cuccomat és menjek haza?

– Már megint kiforgatod a szavaimat.

– Nem forgatok semmit sehova.

Gilbert élesen beszívta a levegőt.

– Lesz olyan ebben az életben csak egyszer, hogy normálisan meg tudok veled vitatni egy problémát?

– Milyen problémát? Az egyetlen probléma itt az, hogy nem tudsz emberi hangon hozzám szólni!

– Az egyetlen probléma itt az, igen tisztelt kormányzókisasszony, hogy megint magas lóról beszél velem!

Felállt, és belevágta a súrolókefét a vödörbe. Hangosan csobbant, és a használt víz kiloccsant a deszkákra.

– Most meg mit…

– Várj! – emelte fel a kezét. Gilbert szeme összeszűkült, mire megismételte: – Tégy egy szívességet és fogd be egy percre.

– Akár holnap reggelig – hajtott fejet. – Ma idekinn alszom.

Ő is belehajította a maga keféjét a vödörbe, egy ronggyal tessék-lássék feltörölte a kiloccsant vizet és eltrappolt a másik irányba. A takarítószereket kimosás nélkül lehajította az ajtó mellett, és indult le a raktérbe a szalmazsákért, amit Toni azzal az indokkal levitt, hogy már úgysem használja senki. Az ajtóban beleütközött Edbe. A pápaszemes észt egészen rémülten pislogott Gilbertre, mikor amaz jóformán rárivallt, hogy húzzon az útjából.

– Valami rosszat csináltam? – nézett Erzsire, mikor Gilbert eltűnt.

– Dehogy, csak meglágyult az agya a sok napsütéstől – fuffogott. – Jobb estét.

Otthagyta az immár értetlen férfit a fedélzeten. A nap már lement, így hamarosan a koromsötét szoba plafonját bámulta, megint. Egyedül, megint. A különbség annyi volt, hogy most látni se akarta Gilbertet. Vagy de. A fene se tudja. Zavarosak voltak az érzései, még zavarosabbak a gondolatai. Kiment volna bocsánatot kérni, de amint felült, megszólalt benne a kisördög. Ezt nem ő kezdte, sőt. Ebben a vitában minden szempontból Gilbert a hunyó, lesz szíves ő bocsánatot kérni.

Rábólintott, visszafeküdt, és azon nyomban elbizonytalanodott.

Nyitott szemmel meredt a sötétbe. A hullámokról visszatükröződő holdfény beszökött a kajütablakon és folyamatosan változó formákat rajzolt a plafonra. Összevont szemmel, aggódva figyelte a fényjátékot, ujjai a medálját morzsolgatták. Egy aranykereszt volt, amit állítólag a keresztelőjére kapott. Nyilván nem emlékezett rá, csak azt tudta, hogy vele van, mióta az eszét tudja.

A legénység többi tagjának is volt. Más forma, anyag, de azt első pillantásra megállapította, hogy a nyakláncát mindenki aranyművestől vette, és nem vásári bizsut hord.

Egy kalózhajó, hívő legénységgel.

Egy kalózhajó, amin igazából nem is kalózok, hanem csempészek szolgálnak.

Felnyögött és átfordult a hasára.

Finom kopogtatás zavarta meg az éjszaka csendjét. Amilyen halk volt, akár egy egér lábait is hallhatta volna. Mégis azonnal felugrott a fekhelyéről, mert úgy érezte, ha nem nyit ajtót, Gilbert nem fog még egyszer kopogni.

A férfi helyett csak Marie-t találta a küszöbön, mire rögvest alábbhagyott a lelkesedése. A kései vendégnek hátborzongató hátteret szolgáltatott a korláton derengő, de fényt ki nem bocsátó szélpor.

– Szervusz.

– Ráér holnapig? – vetett be egy műásítást.

– Ugyan már, pontosan tudom, hogy még nem aludtál.

Megdermedt a nyújtózkodás közepén. Nehéz sóhajjal eresztette le a karjait.

– Mit szeretnél?

– Ez nem kérés, inkább tanács. Békülj ki vele.

A híd árnyéka miatt nem látta az arckifejezését, csak azt, hogy a fejével Gilbert felé bök.

– Ő kezdte – fintorgott. – Majd bocsánatot kér ő.

– Egy veszekedéshez két ember kell – mutatott rá.

– Majd bocsánatot kérek, ha itt az ideje – fonta össze duzzogva a karját.

Marie nem felelt. Erzsi kényelmetlenül feszengett a csöndben.

– Egyáltalán, miért izgat téged az, hogy mi van velünk? Tonit és Romát nem szoktad abajgatni.

– Nem, mert nekik maguktól is van annyi eszük, hogy megbékéljenek egymással.

Elfordult. Marie sóhajtott.

– Ersi. Te szereted Gilbertet, én viszont vele hajózok évek óta. Tudom, hogy milyen. Nem beszél róla, de szerintem borzasztóan nyomasztja, hogy láttuk a kikötőben ezt a te tengerészed.

– Már miért nyomasztaná?

– Látta valaha a kérődet?

– Nem. De azt ne mondd nekem, hogy abból a távolságból meg tudta mondani, hogy néz ki.

– Nem, ő csak annyit látott belőle, mint én: a magabiztos kiállást és a büszke tartást. Azt látta rajta, hogy olyan rangja van, amilyen neki sosem lesz, ellenben te beleszülettél.

– Ezt már megbeszéltem vele – mondta halkan, de bizonytalanul.

– Elmesélhetik neked, hogyan kell viselkedni tengeri csatában, de amint odakerülsz, rögvest más lesz a leányzó fekvése.

Lesütötte a szemét. Marie folytatta:

– Ez pedig a másik, ami zavarja. A hajón Gilbert ért messze legjobban a fegyverekhez, de így is elmarad egy gyakorlott haditengerész mögött, pusztán a gyakorlatlansága miatt. És most egy felfegyverzett hajó követ minket, teljes legénységgel. Mi néha még a manőverezéshez is kevesen vagyunk, nem az, hogy egy ütközethez! Ha elkap minket az a hajó, akkor nincs sok esélyünk.

– És a szélpor?

– Gitta boltjában találkoztatok a kapitánnyal. Lehet, hogy neki is van.

– Miért nem kérdezzük meg Gittát arról, hogy mit vett? – szívta be a levegőt ingerülten.

Marie a fejét rázta.

– Őt is köti a Törvény. A varázseszközökkel üzletelők esküt tesznek, hogy nem adnak ki információt sem az árujukról, sem a vevőikről. Gitta azt sem mesélgetné el, ha ez a te kapitányod meztelenül hányt volna cigánykerekeket a boltjában.

– Rod nem az a fajta, aki ilyesmit csinál – mondta szárazon.

– Jól ismered őt?

– Barátok vagyunk – bólintott rá. – Illetve, azok voltunk, mielőtt megkérte a kezem, én meg nemet mondtam neki.

– Szegény fiú.

– Szegény vagy nem szegény, vannak pillanatai az életemnek, amikor igenis tudom, hogy mit akarok. Az egyik az, hogy nem akarok Rod felesége lenni, a másik, hogy Gilberté igen. Talán. Azt hiszem.

Marie felkuncogott.

– Azért békülj ki vele.

– Ezzel fogsz a nyakamra járni, amíg meg nem tesszük, mi? Egyáltalán, miért olyan fontos neked, hogy mi van velünk?

Meglepődve megugrott, mikor a francia megsimogatta az arcát.

– Azért mert majdnem olyan büszke bolond vagy, mint én voltam. Gilbert is legalább annyira fennhordja az orrát, mint Arthur. És mi is veszekedtünk, nagyon-nagyon sokat. Úgy ment el, hogy haragudtam rá.

Nyelni akart, de nem tudott. Egy végtelen gombóc ült meg a torkában, a nyelőcsöve pedig ezerkarmú manccsá változott, ami a belső szerveit morzsolgatta.

– Mellesleg, jó az, ha túl vagytok az első nagy vitán, mikor egybekeltek. Romana egészen depressziós lett, miután először összekaptak Tonival.

– Nem vagyok Romana.

– Istennek legyen hála érte, ha tudtam volna, hogy mivel jár a vigasztalása, akkor inkább bezártam volna egy hétre a raktérbe. – Egy lélegzetvételnyi szünet után hozzátette: – Most pedig eredj szépen és beszélj azzal a tuskó fejével.

– Most? – hökkent meg.

– Mikor máskor? Csak nem azt hiszed, hogy alszik?

Marie felkuncogott, az árboc tövében heverésző takarócsomó pedig behúzta a nyakát.

– Sok sikert – veregette vállon Marie. – És javaslom, hogy a továbbiakban az általános ismereteid bővítésén túl a kis drága lelkivilágát is tűzd néhányszor napirendre. Adieu!

Sarkon fordult és ellibbent a konyha irányába, amerre az ő szobája volt. Menet közben lehajolt Gilberthez és belecsípett a csuklyás izmába, amitől ő egy elhaló nyikkanás kíséretében legördült a szalmazsákról. Sziszegve, német trágárságokat dünnyögve masszírozta a nyakát.

Marie a lépcső tetejéről visszafordult:

– Mars befelé!

Gilbert abban a pillanatban talpra ugrott és megindult a kabin felé.

– Jóvanna, nem kell mindig kicsapni a hisztit…

Erzsi félreállt és beengedte. Betette utána az ajtót. Az ágy két végén telepedtek le, onnan fixírozták egymást.

Gilbert törte meg a csendet:

– Azt' most mi legyen?

>>> Folytatás >>>

Ballada – Kétféle típusa van: északi és déli. Az északi inkább elbeszélőbb, a déli énekes, táncos. Amikor magyarul kiejted a ballada szót, mindenki Aranyra meg az érvágós verseire gondol, szóval ki lehet következtetni, hogy mi melyik típusba tartozunk. Amúgy a déliek is sírnak balladázás közben, csak táncolnak rá, mert miért ne.

Senta: Öh, üh, ezt a részt kicsit szabadon értelmeztem. Sentának eredetileg Wagner A bolygó hollandi című operájának női főszereplőjét és a hollandi menyasszonyát hívják, itt inkább egy ballada-címadó. A nótát inkább hagyjuk.

Le beau Robert: tizenhatodik századi francia népdal.

La Vie en Rose: ezzel kapcsolatban történelmileg pontatlan vagyok, tetszik tudni, ez Edith Piaf egyik száma, de szerintem tök szép. Szóval Marie énekli és kész. Amúgy azt már az elején is tudtam, hogy ő egy ilyen danolászó nőszemély lesz; hogy a fenébe felejtettem el ezt eddig megemlíteni…

Francia kártya: végre valami, amivel kapcsolatban félig-meddig hiteles tudok lenni. A négy színű kártya ugyanis már a középkor óta létezik, és az országoknak rendszerint megvan a maga színösszeállítása (spanyol, magyar, német, stb.). Amúgy ebben a korszakban az, hogy a kártya egyoldalú, tehát hogy csak az egyik irányból látszódik rajta a minta, még teljesen általános volt.

Támadt egy olyan baljós érzésem, hogy valamit elfelejtettem mondani, amit pedig tudom, hogy akartam. Egyéb kérdés, óhaj-sóhaj esetén tudjátok, hol találtok.